Laura! ne tarts attúl, hogy tán megbántsa szemérmes

arczaidat versem, mikor a’ nemzésre sovárgó

ösztönt fejtegetem, mellytül nem akarta nemünket

megkimélni Atyánk, ’s melly minket az emberi sorsnak

nyûgeivel más marha gyanánt leszorítani látszik.

 A’ szaporításnak kiszabott szüksége lejármol

mindent, a’ mi kies környékét lakja tekénknek,

hogy valamelly nemtül netalán tárháza kifogyván,

majd az egész gépely’ mozgása is el ne akadgyon,

mellynek sok kerekét köz Atyánk eggymásba csatolta.

Önn maga földgomolyunk, zomokabb gyantázatok

égvén

hajdani tagjaiban, sokféle salakkal eláradt

durvább tagjaibúl a’ holdat szülte; szelídebb

’s a’ megfínomodott tûzzel kegyesebben egyített

nyirkos részeibül magvát a’ többi szereknek,

most már gyermekeit csak dajka’ tejével apolván.

Igy gyarapíttya nemét mindeddig az érczes erekben

terjedezõ ásvány; így a’ levegõre kitérõ

zöld növötény; így minden eszes vagy pára teremtmény;

’s minthogy magzatinak képzésire kénytelen a’ tõ

testi vagyonnyábúl felajánlani egy nemesebb részt,

melly mint zsenge virág voltábúl összve vonódik;

e’ csuda kárvallást a’ bölcs természet az épebb,

’s kincsét helyrehozó ifjúi korokra szorítván,

a’ szabadabb kényû állatnál bájos örömnek

vagy gyönyörû kéjnek vonzásival egybe csatolta.

[…]

 A’ hidegebb égben lakvánn a’ gyenge madárnem,

’s e’ kis terhek alatt könnyen két részre feloszló

mennyei tengerben testét csak pihre akasztván

magzatit érésig nem hordozhattya magában,

sem helyet emlõknek természeti volta nem adhat.

Ámde nemes gonddal készítgeti fészkeit a’ pár,

melly frígyet kötvén, friss fajját várja nemének;

állhatatos tûzzel melegítvén, nyittya tojásit;

gondosan öszve szedett tápláit örülve felosztya

tar szüleményi között; új kincsét védi haraggal;

tollasodó fiait szomszéd gallyakra kicsalván,

a’ szemfényt haladó folyadíkban szállni taníttya;

’s még ezek önmagokat nem képesek égig emelni,

a’ nevelést addig társával híven elosztya.

Mellyeket a’ hevesebb érzés hûségre felindít,

el nem válnak azok párjoktúl még azutánn is,

vagy meg az új kikelet nyílásival egybe kerülnek.

Özvegyel, elvesztvén a’ gerlicze hajdani társát,

’s még a’ gallyasodó erdõt megtöltõ nyögéssel,

jármait a sanyarú hûségnek hordgya halálig.

Példabeszéd a’ furcsa majom ’s a’ vízi manári,

mellyek barmai köztt a’ földnek szinte csudáig

ûzvén párjához példáit az asszonyi hitnek,

gyengébb fajzatikot különös szeretettel apollyák.

A’ nemes érzésû elefánt, melly annyi üdõig

hordgya szelid anyaszíve alatt, mint emberi nõink,

’s mellyén domborodó csöcscsel szoptattya gyümölcsét,

fénytelen erdõköt keres a’ szerelemnek okáért,

’s a’ majomemberné’ képét tenyerébe takarván,

a’ jövevények elõtt már orczaszemérmet is érez.

Hogyha tehát, jó Laura ! könyes szemeinkkel az

embert

sokszor az állatinál alacsonyb kéjekbe merülni

’s nemzés ösztöneit megtiszteleníteni láttyuk ;

véllyüke, hogy minket mocskosb örömökre teremtett

égi atyánk, mint barmainak mértékre szorított

elmétlen szívét? vagy az illy rendetlen esetnek

szembetünõ jelenésibûl azt lássuke inkább,

hogy szabadabb kényünkre hagyá ezen állati ösztönt,

melly több társaival csak vak segedelme az észnek?

 Itt a’ gerjedezõ ifjúság szinte fürödvén

a’ buja kéjekben, növötényes sorsig alázza

testét; plánta gyanánt élvén a’ tompa gyönyör köztt,

plánta gyanánt üdejénn elvesztvén szíve’ virágját;

’s plánta gyanánt kiaszott éltét gyors sírba temetvén.

 Ott az anyák vagy széllyedezõ szerelemnek epedvén,

férjeket árnyéknak tartják, melly sáhba (?) borítsa

téveiket; vagy magzatikot, hogy meg ne romollyon

ingere arczoknak, jövevény emlõkre akasztyák ;

még az atyák azokot, kik üdõvel hordani fogják

terhesen érdemlett neveket, haszonolni beszerzett

kincseiket, ’s nemeiknek odább gyarapítani ágát,

eggy buta pórszívnek fogadott szorgalmira bízzák.

Ámde az illy esetekre mi visz, ha nem elmehomályunk,

melly a’ gyulladozó szívet rögös útra kicsalván,

a’ nemes erkölcstül barom ügyre vezérli nemünköt,

’s emberi voltunknak czéllyát fellegbe zavarja.

Már mikor a’ képzõ természet az emberi testet

még anyaméhében felszerszámozta egészen

állati eszközivel; végsõ munkája csak akkor

képzi ki a’ felsõ ajakot, mint drága pecséttyét

a’ vezetõ észhez lecsatoltt nembéli tüzeknek.

Oktalan állatnál nem lelsz olly gyenge csatornát

a’ felsõ ajakonn, melly rózsaderesre pirúlván

kellemetes renddel ’s mosolyogva feküdgyön az alsón.

Ámde barom nincs is, melly csókkal fejtse ki lángját

’s a’ gyönyörû kéjet csendes szeretettel egyítse.

Nékik üdõt rendelt gyarapításokra Teremtõnk,

mellybenn szinte feszült lánczczal tisztyekre vonatnak,

minden egyéb korban heveiknek vággya nyugodván.

Emberi testünkben mint a’ nembéli sovárgást,

úgy korait vezetése alá jármolta eszünknek,

hogy ne legyen tisztünk, mellybûl kényünknek

igátlan

tetteivel nemes érdemeket ne lehetne szereznünk.

’S a’ mi az állatnál csupa kéj, otromba dühökhöz

kapcsoltt párosodás, súlyos természeti szükség,

az nálunk ölelés, eleven szeretettel egyített

bájos öröm, sõt czéllya miatt kívánatos érdem.

 Mint a’ tápla tehát, úgy a’nembéli tenyésztés

emberi voltunknak nem végsõ tárgya, barátném !

A’ nemzés’ üdejét az avúló szarvas elélvén,

csontággal kirakott díszét elveszti fejérûl ;

színe kihal, szava megnémúl a’ gyenge madárnak ;

íztelen a’ vén hal ; ’s a’ lepkék szárnya lefeslik.

Még a’ friss növötény nem fejti ki gyenge virágját,

a’ sanyarú télnek dereit mosolyogva kitûri

’s mellyek elõbb nyílnak, hamarább elsínlenek õszkor.

Nem lel az emberi ész kertész segedelmeket arra,

hogy száz õszek utánn megszülvén ritka virágját

a’ Muza tõ, éltét több esztendõkre kinyújtsa.

Harminczhat nyarakot töltvén, száz lábnyira felnõ

fajzatozás nélkül a’ pálma ; kinyittya virágát

kellemetes nyúlása utánn ; meghozza gyümölcsét

’s még azon esztendõ’ végénn szép szála kihervad.

 Ámde az emberben, mikor a’ nembéli tüzeknek

ösztöne megcsökken, friss díszek kezdnek ocsódni,

mellyeket a’ hevesebb ifiúnak mellye nem érez.

Mint mikor a’ deli Nap, felüdülvén bájos ölébûl

a’ piros arczolatú Hajnalnak, az égre kiúszik,

’s tisztye szerint a’ barna Homályt fénnyével elûzi,

húllanak a’ nehezebb gõzök, felemelkedik a’ köd,

a’ kivirúltt földnek gyönyörû orczája kitisztúl,

’s a’ lebegõ seregek kiszabott úttyoknak erednek,

úgy a’ férfiodó lélekben nyílik az elme,

sínlenek eggyenkint a’ sûrû dajkahomályok,

szíve nyomos munkákra hevül ’s a’ testi teherbûl

szinte kivetkezvén, emberczéllyára törekszik.