Bigamanó szerelmei

Az állatkert személyzeti bejárója fölött, a Nagycirkusz kerítése, a szürkemarhák kifutója és az abraktároló fészerek (széna- és szalmakazlak, gabona- és zöldségraktárak, az ömlesztett gyümölcsnek, jórészt persze almának szerkesztett rácsos levegõztetõ állványok) által határolt teret, részben az abrakszállító teherautók könnyebb bejárása céljából tessék-lássék készített beton, részint a lovak és emberek által a betonnál keményebbre taposott, trágyával keveredõ agyag borította. Bigamanó a kapu alsó keresztrúdján pihentette a lábát, egyúttal a cipõfûzõjét is megkötötte, így hesszelt befelé.

A placcon különös balett zajlott.

Egy férfi állt ott, felsõ testét ringatva, mintha keringõ dallamát hallgatná, vele szemben fiatal nõk1 kezeslábasban, kendõvel bekötött hajjal, elõttük egy meglehetõsen viharvert fûnyírógép.2 A férfi rámutatott valamelyikükre és meghajolt. A lány kilépett, odalejtett a géphez, piszkált rajta valamit, aztán megrántotta. A gép kék füstfelhõt okádva beindult. A lány bõgette egy darabig, majd lejjebb vette a gázt. A férfi intett, a lány megint piszkált valamit, amitõl a gép elhallgatott. Ezután kölcsönösen meghajoltak egymás felé, és a lány visszaállt a helyére. Mindez hallatlanul zenei benyomást keltett, talán Boccherini Menüettje3 illett volna hozzá. Semmiképpen sem a Nagycirkuszból kiszûrõdõ rézfúvós trottyogás.

Az utca felõl patkócsattogás és a kocsis kiáltása zavarta meg a jelenetet. Bigamanó félreállt, a kocsis – rutinosan, ám nem minden merészség nélkül – fordulás közben nekifuttatta a lovakat, és ezzel a lendülettel sikerült feljutnia a betonozott emelkedõn, egészen a fészer elõtti térségig. A fûnyírós tánccsoport erre az idõre kissé félrehúzódott, Bigamanó pedig tempós mozdulatokkal becsukta a kaput, és felballagott a lányokhoz. A balettmester felhúzott szemöldökkel, kérdõ arckifejezéssel fordult felé, mire õ válaszul felvonta a vállát, széttárta a karjait, majd hüvelykujjával a háta mögé mutatott, aztán két ujjával végiglépkedett a keze hátán, bal kézfejét kinyújtott kis- és hüvelykujjával a füléhez és a szájához emelte, majd mindkét öklét a homlokához szorította, végül mindkét karját elõre nyújtva szép tempósan körüljárta a férfit, aki zavarodottan fordult meg a tengelye körül, majd türelmét vesztve megszólalt:

– Kicsoda maga és mi az úristent akar tõlem?

Bigamanó szabadkozott.

– Elnézést, azt hittem, nem szabad megszólalni. A központ személyzeti osztályáról küldött egy bozontos szemöldökû úr, aki ide is telefonált, hogy csatlakozzam a fûnyírógép-kezelõi tanfolyamhoz.

– Elkésett! – A tanfolyam vezetõje igyekezett zord kifejezést ölteni, bár lágy vonásai erre kevéssé látszottak alkalmasnak.

– Elnézést – felelte Bigamanó. – Pedig siettem. – Ez igaz is volt, leszámítva a rövidke kitérõt a sarki büfé irányában. Hónapok óta kegyetlenül fájtak a fogai. Reggel rendszerint öt Demalgont vett be, és szükség szerint egészítette ki rummal. Ma csak egy decit töltött rá, de meglehet, hogy mértékletessége a jobb márkával4 is összefüggött. Ez a néhány perc aligha jelenthetett komoly idõveszteséget.

– Talán még behozhatom a lemaradást – próbált jó benyomást kelteni, nem is egészen eredménytelenül. A lányok vihogtak, és Bigamanó legalább kettõbe tulajdonképpen már bele is szeretett; az egyik szõke volt, és szemlátomást eredeti népviselethez tartozó fejkendõt viselt, a másiknak pedig a felsõ fogsorából mind a négy metszõfoga hiányzott, és ez kivételesen nem öregítette, hanem egészen kislányossá tette. Bigamanó szívdöglesztõen rákacsintott, és diszkréten belecuppantott a levegõbe. A lány elfordult, és elmélyedt a szürkemarhák tanulmányozásában.

– Talán – biccentett az oktató. – A lányoknak most tízórai szünetük lesz. Maga addig gyakorolhat. Az elsõ lecke: közlekedés álló motorral. – Bigamanó megfogta a gép fogantyúját, elõre tolta egy lépésnyire, majd visszahúzta.

– Úgy érzem, menni fog – jelentette ki mély meggyõzõdéssel.

– Lehet – vont vállat az oktató. – Arra vigyázzon, hogy soha ne emelgesse a gépet, ne döntse oldalra, és ne húzza maga felé. Mindig csak tolja, egyenesen elõre, az akadályokat óvatosan kerülje ki, és vigyázzon, hogy ha árkon vagy más akadályon halad keresztül, a vágópengék ne ütõdjenek a talajhoz. Érti?

– Azt hiszem.

– Hát akkor csinálja. A szünet tíz percig tart.

– Nincs órám.

– Majd szólok. – Az oktató a fontoskodóknak járó undorral fordult el tõle, és a lányok közé telepedett. Bigamanó kimérten, szakértõ módon kerülve minden fölösleges mozdulatot, megindult a géppel a kenguruház felé. Ahogy fogta a pirosra festett, bár helyenként már vedlõ fogantyút, és tolta maga elõtt az apró tömörgumi kerekeit tacskólábakként sietõsen szedõ masinát, végigfutott a gerincén az erotika hidege.

– Pipi – szólt a fûnyíróhoz, és óvatosan áttolta egy fûvel benõtt, kétujjnyi repedésen. – Csak semmi legelészés.

Szemhéján fénytarka levélárnyékok peregtek, mélyeket lélegzett az állatok kipárolgásától, ürülékétõl és a sárban erjedõ zöldségektõl, szénától nehéz levegõbõl. Úgy érezte, mintha vastag avaron, vagy vattán járna. A Medveháznál az út elágazott, és az egyenes folytatást a betonsáv teljes szélességében egy hatalmas platánfa gyökere vágta el, ami magasan felpúposította és feltörte a járda burkolatát. Így inkább jobbra letért az útról, de megjegyezte, hogy a következõ sarkon balra, majd ismét jobbra kell fordulnia, hogy tarthassa magát az utasításhoz. A barnamedve kifutónál megállt.

– Látod, Pipi – magyarázta, miközben lábát feltette a korlátra, és cigarettára gyújtott – ez a barnamedve. Mondhatod mackónak is. Európa nagyvárosaiban él, pereccel és mézeskaláccsal táplálkozik. Télen sapkát hord és télikabátot, de nagyon macerás neki felvenni, ezért inkább fel sem kel, vagy ha igen, már az elsõ zoknihúzás után újra elalszik. Tavasszal aztán zokniban ébred.

– Nem isz. – Egy kisfiú állt a korlátnál, és alaposan összenyálazott nápolyit tartott a kezében. – Nint isz zotlija matinat.

– Okos vagy – mondta Bigamanó. – Pipi sajnos nagyon buta. Mindent elhisz, amit mondok neki. Te nem?

A kisfiú nagy lendülettel megrázta a fejét.

– Akkor sem, ha adok egy slukkot? – felé kínálta a cigarettát.

A kisfiú ismét megrázta a fejét. Bigamanó vállat vont.

– Ha nem, hát nem. – Azzal leejtette a csikket, és rátaposott.

A gyerek szemrevételezte az eredményt, és rámutatott.

– Pitkot büdi.

– Ízlés dolga – vont vállat Bigamanó. – Pipinek ízlik.

Áttolta a csikk fölött a fûnyírót, a lábát rátette a csikkre, és a géppel együtt azt is elhúzta. A gyereknek elkerekedett a szeme. Aztán leguggolt, és odakínálta a nyállal átitatott nápolyit. Hullámos, fekete hajú lány könyökölt melléjük a korlátra, házilag batikolt zsákruhája mezítlábra kötött, alighanem szintén saját készítésû sarujának szíjáig ért.

– Mama – fordult felé a gyerek, és Bigamanóra mutatott. – Tolondol.

– Mit mond? – kérdezte Bigamanó.

– Fogalmam sincs – felelte a lány, és szemlátomást kitûnõen szórakozott. A kisfiú visszakuporodott, és a nápolyit megpróbálta a gép levegõszûrõjébe gyömöszölni.

– Nem az a szája – rázta a fejét Bigamanó. – Várj, megmutatom. – Leguggolt, végignézett a fûnyírón, és megvakarta a fejét.

Aztán levette a gyertyakupakot, és felé fordította.

– Tapta – mondta a gyerek. Bigamanó megrázta a fejét.

– Nem csapda. Szippantyú. Ebbe gyûjti az ennivalót, aztán beszippantja.

– Ómán – bólogatott a gyerek, és etetni kezdte. Bigamanó felkönyökölt a korlátra.

– A tied? – A lány rágógumit vett elõ. Bigamanó nem kért.

– Félig. Ötven százalékban egy pasié. És ez a tied?

Bigamanó lenézett a fûnyíróra.

– Pipi és én köztem nincs vérségi kapcsolat – vallotta be. – Én csak sétáltatom, és a szellemi fejlõdésérõl gondoskodom.

A gyertyakupak idõközben megtelt nyálas nápolyipempõvel. Bigamanó leguggolt.

– Várj, így nem kap levegõt. Elõbb lenyeli. – Visszahúzta a kupakot a fémben végzõdõ porcelán rudacskára. A massza kétoldalt kibuggyant a gumicsõbõl.

– Disznó! – szólt rá Bigamanó. – Töröld meg a szád! – A közeli szemetesbõl kivett egy szalvétát, és megtörölte a csövet. – Köszöni, nem kér többet. – fordult a gyerekhez, aztán visszakönyökölt a korlátra. A gyerek leakasztotta a nyakából a cumisüvegét, és a tartalmát óvatosan elkezdte a levegõszûrõbe rázogatni.

– Az ötven százalékos a férjed?

– Ötven százalékban. Élettársam.

– Jó fej? –

– Jó fej. Csak hülye. Házat akar venni vidéken, azt akarja, hogy házasodjunk össze, õ majd bejár dolgozni, én otthon leszek a gyerekkel, tudok festeni, meg cuccokat csinálni, valahogy azokat is eladjuk.

– Annyira nem hülyeség.

– Annyira nem, de nincs pénzünk a házra, és még le is kéne érettségiznem, hogy mehessek Képzõre vagy Iparra. Meg aztán – hajolt bizalmasan Bigamanóhoz – tudod, mi mûvészek sokat dugunk. Ezzel itt egy lány vagyok, aki nyitott a kihívásokra. Ugyanez falun… – A lány legyintett, és a medvéket nézte. A szakadéknak álcázott árok szélén ültek és tapsoltak. A gyerek megrángatta Bigamanó nadrágját.

– Nyejje le! – A fûnyíró gépet sikerült alaposan megitatni finom cukros teával. A levegõszûrõbe már egy csepp se fért. Bigamanó elõvette a cigarettáját, rágyújtottak.

– Beléd szerettem – jelentette ki Bigamanó. – Most te is szeress belém. – A lány karikákat fújt, és a cigarettájával füst-arabeszkeket írt közéjük.

– Jó – mondta komolyan. – De azért inkább nem.

Bigamanó talált egy fogantyút a fûnyírón. Meghúzta. Furcsa, szuszogó hang hallatszott, öles zsinór csúszott elõ a gép belsejébõl, és a levegõszûrõbõl eltûnt a tea. A gyereknek nagyon tetszett a mutatvány. Tapsolt, és újabb adagot próbált belecsepegtetni, de a cumisüvege már teljesen kiürült. A lány kézen fogta, és elindult az elefántház felé.

– Keress meg, ha meggondolod a dolgot. Megtalálsz. – A lány nem fordult meg, csak integetett a szabad kezével. A gyerek megfordult és integetett Pipinek. Bigamanó megveregette a gép oldalát, és tovább tolta. Egy árus elõtt megállt, és egy rumot kért.

– Kérjé nekem is – vetette oda a férfi. Nagy köteg léggömböt tartott a kezében. Bigamanó egy hosszúkást és egy gömbölyût vett tõle, és rákötötte õket a gép kerékmagasság-állító karjaira. Azután még néhány szál virágot gyûjtött.

– Gyönyörû vagy, Pipi – mondta elégedetten. Tolta tovább, egyenesen elõre.

A következõ néhány óra pedig valahogy kiesett. Legalábbis úgy telt el, hogy nem hagyott nyomot maga után.

Amikor legközelebb felnézett, egy fehér falat látott maga elõtt, rajta az altamirai bölényfestmény másolatával. Megkerülte a kifutót. Az épület ajtaja felett tábla hirdette:Bölényház, Igazgatóság. Egy kontyos, középkorú nõ lépett ki az épületbõl. Futó pillantással mérte fel a gépet és az embert, és odavetette:

– Vigye vissza végre. Zár a raktár.

Bigamanó néhány perc múlva visszaért a betonozott térségre, ahonnan elindult. Egy lélek sem volt sehol. Kis hurkot leírva visszatolta a gépet pontosan arra a helyre, ahonnan elhozta. Szivárványosan fénylõ benzinfolt jelezte a helyet. Aggályos pontossággal úgy állította be, hogy a benzincsap a folt fölé kerüljön. Egy lépést tett, szembefordult a fûnyíróval, megigazította rajta a virágcsokrot, és megveregette az oldalát.

– Isten veled, Pipi – mondta. – Tudod, nem voltunk egymáshoz valók. Te csak gurulsz, egyenesen elõre, én meg összevissza mászkálok, és az az igazság, hogy iszom is. Biztos jön majd valaki a fajtádból. Ne bánkódj. Sõt, esetleg egy traktor. Vagy mit tudom én. –

Zsebre dugta a kezét, leballagott a betonlejtõn, és kifelé menet a keresztrúdra téve a lábát megkötötte a cipõfûzõjét. Egy pillanatra megszédült. Úgy érezte, ha felnézne a fészerek felé, ott látná az oktatót, balettkara félkörében, hol felberregne, hol elhallgatna a motor, és egy vigyázatlan gondolatra egész élete visszafutna a születéséig, mint egy kiakadt rollflex függöny. Lehunyt szemmel fordult meg a tengelye körül, és ujjait a kerítés vasrúdjain pattogtatva indult a múzeum felé.

A bisztró asztalai körül ott álltak a lányok, de már nem egyen-kezeslábasban, hanem utcai ruhában. A szõke tetõtõl talpig eredeti népviseletben, csak a kendõ volt ugyanaz a fején. Mert az már eleve eredeti volt. Bigamanó a pulthoz lépett, vett egy deci rumot, és lenézett az ételes hûtõre. Az üveg alatt ovális mûanyag tányérban kemény kocsonyalébe süllyesztve fél disznóállkapocs díszlett, porcelánfényû fogai hegye kissé kilátszott az aszpikból. Ezt is megvette, és szó nélkül letette az elé a lány elé, akinek hiányoztak az elsõ fogai.

A lány elpirult és rajongó pillantást vetett rá.

– Honnan tudtad, hogy szeretem? – kérdezte. Bigamanó vállat vont, és szakértõ tekintettel mérte végig a lányt, már amennyi kilátszott belõle a talponálló-asztal mögül.

– Megérzés. – Két ujjal fogta meg a mustárospoharat, és egy lassú mozdulattal leeresztette az illatos (sõt túlságosan is illatos) italt. Futólag megállapította, hogy alkoholtartalma jelentõsen csökkent reggel óta. A lány zavartan körülnézett, de a helyiségben található egyetlen evõeszköz a mokkáskanál volt. Így két ujjának finom, mégis célratörõ mozdulatával belenyúlt a kocsonyalébe, kiemelte az állkapcsot, és módszeresen nyalogatni kezdte. Közben egyszerre kacéran és szemérmesen nézte a fiút.

– Azt hiszem, beléd szerettem – mondta Bigamanó, és a poharába meredt.

– Tudom – súgta a lány. – Már délelõtt is tudtam.

– Akkor jó – bólintott Bigamanó. – Az a helyzet, hogy nem tudok itt bent maradni. A parton megvárlak. – A lány hátra fordult, követte a fiú tekintetét. A mesterséges tó partján, a ritkás bokrok elõtt, jórészt azok takarásában, kecsesen ívelt öntöttvas lábakon álló pad virított vörös-fehéren. A lány bólintott.

– Mindjárt megyek.

– Ne kapkodj. Csak nyugodtan. – Bigamanó megsimogatta a lány forró és kissé ragadós kezét. A lány sejtelmes mosollyal bólintott, és a mokkáskanállal nekilátott a zsírkarikás kocsonyalének.

Bigamanó leült a padra. A vizet nézte. A parti kövekre tapadt hosszú algacsomókat enyhe, ismeretlen eredetû sodrás ringatta, és szabályos idõközönként buborék szállt a felszínre. Szép lassan kilencig tudott számolni, míg megjelent a következõ. Egy, kettõ, három, négy, öt, hat, hét, nyolc, kilenc. Buborék. Egy, kettõ, három, négy, öt, hat, hét, nyolc, kilenc. Buborék. Egy, kettõ, három, négy, öt, hat, hét, nyolc, kilenc.

Amikor felébredt, sötét éjszaka volt. Felállt, begombolta a dzsekijét, és felhajtotta a gallérját, de így is vacogott. Zsebre vágta a kezét, karjait a törzséhez szorítva megrázkódott, és bizonytalan léptekkel elindult valamerre. A pad alatt egész hangyaboly maradt. Egy disznóállkapcson sürgölõdtek. A gondosan letisztogatott fogak porcelánfénnyel ragyogtak a híg, sárgás holdfényben.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.