Feljegyzések 1942–-1972

Minden háború úgy zajlik, mintha az emberiség még soha nem jutott volna el az igazságosság fogalmához.

A legsilányabb ember az, akinek minden kívánsága teljesül.

Valahányszor az ember tüzetesen szemügyre vesz egy állatot, az az érzése, hogy az állatban lakozó ember jót mulat rajta.

Semmire semmiféle mérce nincs többé, amióta nem az emberi élet a mérce.

Az ember vallásai közül a háború a legszívósabb; de az is megszüntethetõ.

Gyûlölöm az igazságra, a szokvány igazságra, a köteles igazságra való örökös készséget. Az igazság olyan, mint a vihar. Amint megtisztította a levegőt, vonuljon el. Úgy csapjon be, mint a villám, máskülönben nincs hatása. Aki ismeri, féljen tõle. Az igazságból sose legyen az ember kutyája, jaj annak, aki odafüttyenti. Az ember ne vezesse az igazságot pórázon, ne hordja a nyelvén. Ne etesse, ne méricskélje; hagyja a maga szörnyűséges békéjében növekedni. Még Isten is túlságosan bizalmasan bánt az igazsággal, ebbe fulladt bele.

A világ minden eddig volt uralma, minden megvetés, elnyomás és leigázás egyetlen ember beteg lelkében sûrûsödött össze, õrá szállt, az antibûnbakra a földkerekség, és õ most megbünteti a földet egész eddigi történelméért.

Minden nyelv a maga módján hallgat.

Olyan kor ez, amely új dolgokkal, nem pedig új gondolatokkal tûnik ki.

A hatalom még azoknak is a fejébe száll, akiknek nincs hatalmuk, viszont a mámora hamarabb el is párolog.

Minden gondolatban az a legfontosabb, amit kimondatlanul hagy, az, hogy mennyire szereti ezt a ki nem mondottat és mennyire közel jut hozzá, anélkül hogy hozzáérne.

Sok mindent meg azért mondunk ki, hogy ne lehessen többé kimondani. Ilyen természetûek a merész gondolatok; mihelyt megismétlik õket, elvész a merészségük. A villám ne csapjon be kétszer ugyanazon a helyen. A benne levõ feszültség tartalmazza az áldást, a világossága viszont rövidéletû. Ha valahol tûz üt ki, az immár nem a villám.

Azok a gondolatok, amelyek rendszerré illeszkednek össze, híján vannak minden kegyességnek. Lassanként kirekesztik maguk közül a kimondatlant és maguk mögött hagyják, amíg csak el nem emészti a szomjúság.

Egy néprõl akkor mondható el, hogy valóban eltûnt, ha már az ellenségei is más nevet viselnek.

És mi az eredendõ bûne az állatoknak? Az állatoknak miért jut osztályrészül a halál?

A vak bocsánatot kér Istentõl.

A nemzeteknek kölcsön kellene adniuk egymásnak a tisztségviselõiket, mindegyiknek két-két hónapra, és ez egyébbõl sem állna, mint hogy utazgatnának, elmondhatnák ugyanazt a beszédet sok nyelven, és a hálókocsiban elintézhetnék a háborút és a békét.

Azt hiszem, azért is szeretem a kínaiakat, mert az öt fõ emberi viszony közé besorolták az idõsebb és fiatalabb fivér viszonyát.

Miért nincsenek többen azok, akik csakazértis jók?

A hírnév mindig a csillagokba kapaszkodna, azért, mert a csillagok olyan elérhetetlenül meszsze vannak; a hírnév biztonságba akarja helyezni magát.

Mindenkit több élet õrizõjéül rendeltek, és jaj annak, aki nem talál rá azokra, akiket õriznie kell. Jaj neki, ha rosszul õrzi azokat, akikre rátalált.

Szüntelenül érezni a halált, úgy, hogy közben az ember nem azonosul a vigaszt adó vallások egyikével sem; micsoda merészség, micsoda rettentõ merészség!

Egy olyan embert megjeleníteni, akinél minden rögtön elmúlik, minden benyomás, minden élmény, minden szituáció. Egy olyan embert, akinél semmi sem tartós. Ennél az embernél semmi sem köti össze a mát, a tegnapot, a holnapot. Minden megtörtént vele, nem történt vele semmi. A frissessége. A halandósága a végsõkig fokozva, úgy, hogy már az sem jelent semmit. Ismer mindenkit, és nem tud visszaemlékezni senkire. Olyan világban él, amelyben nincsenek nevek. Nem fél, de tõle sem fél senki. Kora és neme senki számára nem világosak. Nincsenek szándékai, sem tervei; az embernek soha nincs olyan érzése, hogy az illetõ õutána kapna. Terhessé sem válhat a társasága. Ebbõl az emberbõl hiányzik mindenfajta vallás. Aki õt keresi, az mindig máshol találja meg.

Ami kiábrándító a nyelvekben: hogy a hangzóikkal, szavaikkal és szabályaikkal olyan elõzékenynek tûnnek, és hogy szinte mindent el lehet mondani, egészen más módon, egy másik nyelven.

A fordításban csak az érdekes, ami elsikkad; hogy ezt megtalálja az ember, nem árt, ha néha fordít.

Az aszkézis legmélyebb értelme az, hogy tartalmazza az irgalmat. Az evõben egyre kevesebb az irgalom, végül egy csepp sincs benne.

Egy olyan ember, akinek nem kellene ennie és mégis gyarapszik, aki szellemileg és érzelmileg emberként viselkedik, ámbár sohasem eszik, – ez lenne a legmagasabbrendû erkölcsi kísérlet, ami csak elképzelhetõ; és csak ha ez szerencsésen megoldódna, akkor lehetne komolyan a halál legyõzésére gondolni.

Egy olyan ország, ahol óriás termetû nõk járkálnak miniatûr férjükkel a zsebükben. Mikor a nõk összevesznek valamin, hirtelen elõkapják zsebükbõl a férjüket, és mint holmi félelmetes kis istenekkel, azokkal ijesztgetik egymást.

Elképzeli, hogy minden mondatot, amit valaha mondott vagy leírt, meg kell változtatnia. Nem elég, hogy azokat a mondatokat elõveszi, amelyek elérhetõk; azokat a mondatokat is meg kell találnia, amelyeket idõközben elnyelt a feledés. Addig nem lehet nyugta, amíg valamennyit össze nem szedte. – Pokoli büntetés mindazok számára, akik valamilyen tévhitben éltek.

Elgondolni, hogy van egy másmilyen élet ezen az életen túl, és hogy az ottaniaknak még ez, a miénk a megnyugtató, ebben az itteniben pihenik ki magukat!

És ha mindig a leghitványabbak, azok maradtak fenn? – a fordított darwinizmus.

A legrettenetesebb tömeg, ami csak elképzelhetõ: az a tömeg, amely csupa ismerõsbõl áll.

A túlvilágból már csak a semmi maradt, a túlvilág legveszélyesebb öröksége.

Minden háborúban benne van az össze korábbi.

Sok mindent csupán azért jegyzünk meg, mert semmivel nem függ össze.

A gyõztes jóllakottsága, túltöltekezettsége, elégültsége, kedélyesen hosszas emésztése. Jobb lenne, ha sok minden nem lennénk, de egyvalaminek soha nem szabad lennünk: gyõzteseknek. –

De hát azok vagyok, gyõztesek, minden olyan jó ismerõsünk fölött, akit túlélünk. A gyõzelem nem más, mint túlélés. Hogyan kellene ezt csinálni: hogy tovább éljünk, és mégse legyünk gyõztesek? – A kör morális négyszögesítése.

Nincs unalmasabb annál, hogy az embert imádják. Isten vajon hogy bírja ki ezt?

Egy olyan világ, amelyben senki nem ismeri meg a másikat. Ezeknek az embereknek az volna a fõ dolga, hogy meggyõzzék egymást, hogy õk azok.

Némelyek olyan erõsen átérzik mások kínját, hogy egyebet nem is éreznek. Mindazonáltal élnek tovább, a saját kínjukat, amikor tehetik, elkerülik, és egész jó véleménnyel vannak magukról. Lehet, hogy ezek a legravaszabb emberek? A gyötrelem iránti érzékenység netán csak arra szolgál, hogy idõben eltávolítsa õket önmaguktól, fejlettebb érzékelõjük révén? Kín-antennák?

Olyan sokáig tartotta oda a másik orcáját, hogy végül érdemrendet ragasztottak rá.

Az igazán büszke ember, az gyûlöl mindenfajta vezért, maga halad az élen, anélkül hogy bárki is követné.

Az alacsonyrendû ember, maga is követõ lévén, követõket teremt magának.

isszamenõlegesen ható diktátorok; egy újfajta történelemszemlélet.

A népek kicserélik emlékezetüket, és mindegyik ráeszmél, hogy õ volt a leghitványabb.

Az õrült alvó: valaki, aki csak egészen veszélyes helyzetben tud aludni; ereszcsatornában, ágyúcsõben, tigrisek között, égõ házban, földrengés idején, süllyedõ hajón. – Ennek a kalandjai, csak azért, hogy elalhasson.

Nincs egyetlen olyan történész sem, aki legalább egyvalamit ne nagyon is Caesar javára írna: azt, hogy a franciák ma franciául beszélnek. Mintha ma némák lennének, hogyha akkor Caesar nem öl meg közülük egy milliót!

A Nap egyfajta ihletforrás, ezért nem is baj, hogy nem mindig tárul fel nekünk.

Egyetlen milliméterrel sem fogod a „nagyokat” kisebbíteni. Egyetlen áldozatukat sem fogod elragadni tõlük. Minden egyes lélegzetvételedet õrájuk fordítod majd. Amiként ebben az életben sem mentettél meg egyetlen egy embert sem, úgy halálod után sem fogsz megmenteni egyetlen egyet sem. De talán valakit meg fogsz fertõzni ezzel a megmentésüket akaró sóvár vágyakozásoddal. Ez a legtöbb, ez minden.

Egy szoba, három ember lakja, akik nem ismerik egymást, és nem is találkoznak soha.

A Csendes-óceáni szigetek egyikén nemrégiben egy atomrobbantás tiszteletére utolsó alkalommal ettek embert.

Mindenkinek végig kellene néznie magát evés közben.

A bolondok kincset érõ mondatai.

Akkor érzem magam otthon, mikor ceruzával a kezemben német szavakat írok le, miközben körülöttem mindenki angolul beszél.

Már egyébbõl sem állsz, csak csupa struktúrából. A geometria szüleménye vagy, avagy a kor nyakon ragadott, hogy menthetetlenül egyenes sémáiba gyömöszöljön? Hát már nem emlékszel a nagy titokra? A legszélesebb út titkára?

Én nem vagyok író: én nem tudok hallgatni. De sokan hallgatnak bennem, akiket nem ismerek. Az õ kitöréseik tesznek néha íróvá.

Minden szó emlékeztessen arra, hogy egyszer kézzelfogható volt. A szavak kerekdedsége: le vannak téve a kezedbe.

Egy nõ, akinek muszáj rámosolyognia mindenkire, aki legnagyobb zavarában is mosolyog, aki nagy nyomorúságában sem tudja föladni a mosolygást, aki halottas ágyán is mosolyog és mosolyogva hal meg, hogy még azoknak is tessen, akik esetleg holtában látják. Mosolyog a koporsóban, és a föld alatt is.

Aki valóban tudná, mi köti össze egymással az embereket, meg is tudná menteni õket a haláltól. Az élet titka közösségi titok. Senki sem jár a nyomában.

Valaki, akinek esetében mindaz, amit megtanult, tárgyakká változik át, és ezek a tárgyak minden irányból rárontanak és agyoncsapják.

Tényleg azok közé akarsz tartozni, akiknek egyre jobban megy a soruk?

Mondatokat tojik, de elfelejti kikölteni õket.

A gyengébb öröme: adni valamit az erõsebbnek.

Az állatok trónjai elõtt alázatos emberek álltak, ítéletükre várva.

A fecsegõ mint hagyaték.

Ott az istenek kicsik maradnak, az emberek viszont nõnek. Ha olyan nagyok lettek, hogy már nem látják az isteneket, meg kell fojtaniuk egymást.

Egy olyan társadalom, amelyben gyermekek szolgálnak hóhérként, nehogy egyetlen felnõtt is vérrel mocskolja be a kezét.

Kitalálni egy embert, aki olyan jó, hogy az isten is megirigyelhetné.

A buddhizmus nem elégít ki, mert túl sok mindent ad föl. Nincs semmiféle válasza a halálra, kikerüli a halál kérdését. A kereszténység legalább a középpontba állította a meghalást: mi egyéb volna a kereszt? Egyetlen olyan indiai tanítás nincs, amelyik tényleg a halálról szólna, merthogy egyik sem helyezkedett abszolút módon szembe vele; az élet értéktelensége megfosztotta súlyától a halált.

Azt még ezután kellene meglátnunk, miféle hit keletkezik abban az emberben, aki látja és elismeri a halál mérhetetlenül hatalmas voltát, ugyanakkor tagadja, hogy a halálnak bármilyen pozitív értelme volna. Az a fajta megvesztegethetetlenség, amely a halál ilyetén szemléletének elõfeltétele, eddig még soha nem létezett: az ember túl gyönge, és már akkor föladja a harcot, amikor még el sem határozta, hogy belevág.

Mindenki, akirõl elfeledkeztünk, álmunkban segítségért kiált.

Csak kiválasztott népek léteznek; az összes, amelyik még megvan.

Olyan utcák, amelyek fájdalmat éreznek. Meg kell tanulnunk kímélni az érzékenységüket.

Egy folyót patakjaira szétbontani. Egy embert megérteni.

Vagyok. Nem vagyok. Az emberiség legújabb kiszámolója.

A bõbeszédûek öregszenek meg legelõször. Elõször a határozószók hervadnak el, aztán az igék.

Egy írónak joga van ahhoz, hogy õrizze a saját igazságtalanságait. Ha újra meg újra megvizsgálná mindazt, amit valamikor utált, és korrigálná az ellenszenvét, mi maradna az íróból? Semmi.

Írói „erkölcse” abban áll, hogy ezt vagy azt elutasít: de ahhoz, hogy bármi miatt felháborodjék, mindaddig joga van, amíg az „erkölcse” érintetlen.

Az élet legnagyobb erõfeszítése: hogy ne szokjunk hozzá a halálhoz.

Emberek, akik gondolkodóknak számítanak, mert a mi hitványságunkkal verik a mellüket.

Már nem bírja a zenét, annyira tele van kihasználatlan zörejekkel.

Jó ember csak az lehet, akit senki nem tart annak. Az, aki már gyerekkorában is örökké azt akarta hallani, hogy õ jó, soha nem válhat igazán azzá.

A jóság semmilyen jelmezben nem játszható el, és nem tûr semmiféle tapsot.

A pontosság megnyugtató? Nem épp a legnagyobb nyugtalanságra ad okot?

Minden rendszerben az a reményteljes, amit kizár magából.

Nem lenne rossz, ha a nagy szavak hirtelen – figyelmeztetésül – úgy elkezdenének fütyülni, mint a teavízforralók.

Senki sem elmaradott, akit az emberiség sorsa miatti aggodalom emészt. Az elmaradott, aki ócska frázisokkal vigasztalja magát.

Rejtõzz el, különben nem tudsz meg semmit.

A nyelv, ha rendszerként fogják fel, elnémul.

Olaszországban tegnap meghalt egy 93 éves ember, aki húsz éve vonatokon élt. Egyik szerelvényrõl a másikra szállt, rendes lakása nem volt. Mint egykori vasúti tisztviselõ rendelkezett szabadjeggyel, egykori vagyona semmivé olvadt, mindössze ennyi maradt meg belõle: a szabadjegy. A torinói fõpályaudvaron érte a halál, átszállás közben.Minden témát kesztyûnek tekinteni. Kifordítani.

Az igazi íróban azt becsülöm a leginkább, amit büszkeségbõl elhallgat.

Egy olyan ország, amelyben a bírák magukat is megbüntetik. Nincs olyan igazságszolgáltatás, amely ne volna nekik is húsba vágó. Nincs olyan büntetés, mely ne sújtaná õket is. Nincs olyan felmentés, amellyel ne járnának jól õk is, csak éppen ez nem kerül nekik semmibe.

Abba kell hagyni, még mielõtt elmondtunk mindent. Sokan már akkor elmondtak mindent, amikor még el se kezdték.

A bûn a karma képében – az ember határtalan gõgje; az állatokban – beléjük költözne be – nyerné el büntetését a lélek alávalósága.

Hogyan merészel az ember állatokat büntetni a lelkével? Meghívták talán? Vagy azt képzeli, hogy az állatoknak az volna kívánatos, hogy ily módon lefokozódjanak? Az állatok nem áhítják az ember lelkét, undorodnak tõle, túlságosan puffadtnak és csúnyának találják. Inkább óhajtják a saját bájos szegénységüket, és sokkal szívesebben hagyják magukat felfalni állatoktól, mint emberektõl.

Vannak mondatok, amelyek csak egy másik nyelven jelentenek valamit. Mint a szülésznõre, úgy várnak a fordítójukra.

Valaki magához engedi a szegényeket, és gazdagokat ajándékoz nekik.

Egyesek arra irányuló igyekezetébõl, hogy elfordítsák maguktól a halált, ebbõl jött létre a hatalom roppant struktúrája.

Egyetlen egyén továbbélése számtalan egyén halálát követelte meg. Az ebbõl keletkezett zûrzavart úgy hívják: történelem.

Ezzel kellett volna kezdõdnie a valódi felvilágosodásnak; megmagyarázni, miért van joga a továbbéléshez minden egyes egyénnek.

Ha tudjuk, hogy mennyire hamis minden, ha képesek vagyunk felmérni a hamisság mértékét, akkor, de csak akkor – a legjobb az önfejûség: a tigris szakadatlan járkálása a rács rúdjai mentén, nehogy elszalasszuk azt az egyetlen rövidke pillanatot, amely a menekvést szolgálja.

FORDÍTOTTA HALASI ZOLTÁN

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.