A Sosztakovics-ügy(ek)

A Sosztakovics-ügy(ek)

Dmitrij Dmitrijevics Sosztakovics (1906–-1975) a 20. század egyik legjelentősebb, de mindenképpen a legnépszerűbb, szerte a világon egyre többet többet játszott zeneszerzője. Szinte kezdettől fogva a legvégletesebb véleményeket kiváltó munkásságából többször is „ügy” lett: először az 1936-os hírhedt Pravda-cikk, majd az 5. szimfónia 1937-es bemutatója, később az 1948-as és az 1958-as párthatározatok, s végül a 13. szimfónia (Babij Jar) 1962-es megcenzúrázása után, hogy csak a leghangosabb botrányokat említsem.

A legnagyobb vita azonban a zeneszerző halála után négy évvel bontakozott ki, amikor az 1976-ban az USA-ba kivándorolt zenetörténész, Szolomon Volkov angolul közreadta a hetvenes években folytatott beszélgetéseit a már halálosan beteg Sosztakoviccsal. (A könyvet, amely az orosz kivételével azután „minden” nyelven megjelent, Pándi Marianne fordításában és Csuhai István kitűnő utószavával Testamentum: Dmitrij Sosztakovics emlékei Szolomon Volkov szerkesztésében címen 1997-ben magyarul is kiadta az Európa.) A beszélgetésekből egy, az addigiaktól merőben eltérő Sosztakovics-kép bontakozott ki. Az addigi közfelfogás úgy tartotta, hogy zenéjében nem, de nyilvánosság előtt elmondott szavaival, rendszerhű nyilatkozataival, a szovjet polgárjogi mozgalmat (például Szolzsenyicint és Szaharovot) elítélő állásfoglalások aláírásával Sosztakovics sokat hazudott, s általában is: „Sztálin hű fia” volt. A Testamentum alapján viszont Szosztakovics a szovjet rendszert gyűlölő belső emigránsnak mutatkozik, s mint ilyen Muszorgszkij után az orosz zenetörténet második nagy jurogyivij alakjának. A leginkább még szent őrültnek fordítható szó olyan – az orosz kultúrában legalább a 15. század óta jelenlévő – személyt jelöl, aki képes meglátni mindazt, amit a köznapi ember nem is sejt. Látomásait, tudását azonban szándékoltan ellentmondásos módon, ironikus-rejtjelezett formában tárja a világ elé. A bolondot játssza, anarchista és individualista, gúnyt űz a konvenciókból, miközben mindig a gonosz, az igazságtalanság leleplezésén fáradozik.

A Volkov-könyv megjelenése után szinte azonnal kialakult a – szovjet és nyugati – „anti-volkovisták” tábora, akik a könyvet hamisítványnak tartották-tartják, akik nem a süket szöveg árán a nagyon is beszédes zenét megvásároló jurogyivijt látják Sosztakovicsban, hanem – művei címadását, szövegeit, programmegjelölését szó szerint, arról viszont tudomást sem véve, hogy legalább a harmincas évek közepétől folyamatos életveszélyben alkotott – a „szovjet” zeneszerzőt, s akiknek vezérképviselője, az amerikai R. Taruskin (a szakértők szerint egyébként jeles zenetudós) képes volt azt leírni, hogy az 1930–32-es opera, A mcenszki járás Lady Macbethje (Kisvárosi Lady Macbeth) a gyilkosság áldozatainak jegesen szenvtelen ábrázolásával nem más, mint a sztálini kulákterror és az ukrajnai népirtás igazolása. A mind a mai napig tartó vitában az ellentábor, a „volkovisták” az A. B. Ho és D. Feofanov által szerkesztett, közel ezeroldalas tanulmánykötetben foglalták össze a legteljesebben nézeteiket (Shostakovich reconsidered. Exeter, 1998. Toccata Press).

A vita most már régóta nem elsősorban Volkov könyvéről, még csak nem is Sosztakovics zenéjéről szól (a legelvakultabb anti-volkovisták sem utasítják el Sosztakovics munkásságát a maga egészében), hanem arról, hogy milyen kapcsolat van a társadalmi-történelmi körülmények és a zene között, hogy – képletesen szólva – Mahler vagy Sztálin gyakorolt-e nagyobb hatást az orosz zeneszerzőre, s ezen is túl arról, hogy általában is mit jelent a zene, hogy milyen viszonyban áll egymással a hang jelentése és a szó jelentése.

Önmagában vett érdekességén kívül e vitához is szolgáltat érveket az a Piszma k drugu (Levelek a barátnak. Szankt-Peterburg, 1993. DSCH– Kompozitor) című (azóta már angolul és németül is kiadott) kötet, amely Sosztakovics I. D. Glikmanhoz 1941-től haláláig írt leveleit tartalmazza (a korábbiak a háború alatt elvesztek), s amelyből az alábbi válogatás készült. E levelek azért lehetnek perdöntőek a Sosztakovics-ügyben, mert mind feladójuk, mind pedig címzettjük tökéletesen tisztában volt avval, hogy minden sorukat először a láthatatlan cenzor olvassa el. Címzettjük, Iszaak Davidovics Glikman (1911–) több mint hatvan éve a leningrádi (szent-pétervári) konzervatórium tanára, emellett számos színház művészeti vezetője, zenei tanácsadója, filmek egész sorának dramaturgja, s több, dramaturgiáról szóló könyv szerzője. 1933-tól néhány évig Sosztakovics személyi titkáraként tevékenykedett, de utána is, a zeneszerző élete végéig legjobb barátja, ügyeinek intézője és fanatikus rajongója maradt. Nemcsak Sosztakovics hozzá írt leveleiből és ezekhez fűzött kommentárjaiból, hanem a leveleket megelőző időszak, a harmincas évek eseményeit tárgyaló utószóból is válogattam azokat a részeket, amelyek Sosztakovics munkásságának sok, eddig homályos mozzanatát hiteles fénybe állítják.

Bojtár Endre

Kategória: Archívum  |  Rovat: DOKU-MENTÉS  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.