Tragédia-e kis nemzet fiaként születni?

Három ember, háromféle válasz

Elsőként talán azt kell hangsúlyoznunk, hogy a kis nemzetek fiait jellemző szorongás egyik legjellegzetesebb vonása, hogy a nemzeti mibenlét kérdése minduntalan alárendelődik a puszta lét kérdésének. Mindez a régiót meghatározó olyan adottságokban gyökerezik, mint például az állami keretek állandó mozgása, az etnikai és politikai határok szétcsúszása, vagy a térségben hosszú ideig uralkodó birodalmak öröksége stb. Ezekből következik a kelet-európai kisállamok politikájának egyik legsajátosabb jellemzője, miszerint a nemzeti bizonytalanság alapérzését a közösség fennmaradásáért való állandó aggódás itatja át.1 Románia legújabb kori története mindennek az iskolapéldája. Cioran tisztán látta ezt már 1936-ban papírra vetett elmélkedésében is, a „kis kultúrák tragédiáját” emlegetvén.

Lehetetlen kis nemzet fiaként élni anélkül, hogy az ember ne érezze, bármikor megszűnhet létezni: hisz ő maga olyan nemzethez tartozik, amelyen nyomot hagyott, hogy eleve későn jelent meg a történelem színpadán; amely folyton reszket, hogy egyszerűen eltűnik a térképről, mivel ottléte nem magától értetődő, állandóan igazolásra és bizonygatásra szorul, újra és újra meg kell érte harcolnia, szembe kell szállnia a szomszédos országok irredentizmusával; s mindezek mellett még a fenyegető névtelenséggel és a kollektív tudatban lévő hiátussal is állandóan meg kell küzdenie.2 (…)

Másodsorban maga a térség is olyan országok együtteseként írható le, amelyek későn kapcsolódtak be a modernizációba, a nagy központi alakulatokhoz képest félig-meddig a perifériára szorultak, ezért fejlődésük külsődleges, gyors ütemű és erőszakos volt. Ez a magyarázata annak is, hogy Európa állandóan vonzza és taszítja őket, attól függően, mennyire sikerül interiorizálniuk a domináns nyugati kultúra által szerintük elvárt értékrendet. „Európa egy eldugott sarkában éltünk s a világ tudomást sem vett rólunk vagy egyenesen megvetett minket, miközben azt akartuk, hogy beszéljen rólunk” – emlékszik vissza Cioran.3 De feltűnő, hogy épp így élte meg ezt az ifjú Ionesco is, akinek elege volt abból, hogy az európai értelmiség örökös árvagyerekeként kezelik. (…) „Aldous Huxley a Pont és ellenpont egyik hosszú felsorolásában például nem a lapp és a lett művészek közé sorolja-e be a románokat?” – jegyzi meg egyik írásában Ionesco elképedve, de a tőle megszokott humorral.4 Ez a tükör-effektus magyarázza, hogy a közösségi önmeghatározásban vissza-visszatér és rendre megjelenik a „fejlett” államokkal szembeni alsóbbrendűség és megkésettség motívuma. A megkésettségből való kitörés egyfajta mániákus színezetet ad a fiatal generáció írásainak.

Mindezek következményeképp a húszas évektől Eliade és Cioran írásaiban is egyetlen nagy probléma kerül a középpontba, (…) amit így összegezhetnénk: mi az oka, hogy központi problémává válik a puszta lét kérdése, amelyhez a mindenáron való modernizálódás, a Nyugattal való versengés kényszere párosul, s felfogható-e ez egyben mint „a végső meghatározhatatlanság bizonyítéka”,5 válaszként arra, hogy a demokratikus horizontot kirajzoló tájékozódási pontok s bizonyosságok valóban megszűntek? Hogy felfogjuk, mekkora súllyal jelentkezett e kihívás, tekintsük át röviden az 1920 utáni időszak kulcskérdéseit, s látni fogjuk, hogy a fiatal generáció ezeket immár saját ügyeként kezelte, olyannyira, hogy Cioran például a nemzeti kérdést életbevágó, azonnal megoldandó és személyes feladatának tekintette. „Nyomasztó történelmi felelősség nehezedik ránk” – visszhangozta ugyanezt a gondolatot Eliade az egész nemzedék nevében. A nemzeti kérdés ilyen szubjektivációja háromféleképpen értelmezhető, s mindez döntő módon befolyásolta a három gondolkodó másfajta politikára való törekvését.

Szubjektivációról van szó, amennyiben Nagy-Románia létrejöttét, amellyel évszázados álmok látszottak valóra válni, a nemzedék legtöbb tagja úgy kezelte, mint olyan célkitűzést, amely eleve kizárja a távolságtartást, a rálátást és a gondolkodás területenkívüliségét. A nemzeti eszmével való szenvedélyes azonosulás olyan feladatot állított az értelmiség elé, melyet a fiatal generáció méltó személyes kihívásnak érzett. Létrehozni „a nagy kultúrát”, ez lebeg mindnyájunk szeme előtt, hangsúlyozza Eliade a Szellemi útirajzban (Itinerariu spiritual). De vajon mit is kell ezen érteni?

Úgy kell-e a „kultúrát” felfogni, ahogy a felvilágosodás korában értették, vagyis a világot előrevivő egyik lehetséges útként, vagy inkább a német Kultur értelmében, vagyis ahogy a romantikusok képzelték? Az effajta kultúrpátosz hátterében elsősorban nem az autonómia és a szabadság gondolata áll, sokkal inkább az a törekvés, hogy az állam megfoghatatlan legitimitását egy biztosnak hitt alapba, a „szellem” talajába plántálják. Mert végső soron kinek jelent ez igazi, fájdalmas problémát? „A történészeknek? Semmiképpen. (…) inkább nekünk, a kultúra képviselőinek: hisz a kis kultúrák szülöttei kicsit mindig sértettek önérzetükben.”6 Mindez igen fontos momentum. Rávilágít arra, hogy – ebben a nagy nyugati nemzetek számára oly idegen perspektívában – egy gondolkodó hivatkozása a kultúrára mely ponton csap át közvetlenül a nemzeti küzdelembe, illetve hogy miképpen viszonyul e harc erkölcsi vonatkozásaihoz. Van ennek a viszonynak olyan alkotóeleme is, amelyről Eliade a nyugati közönséghez fordulva már szívesen elfelejtkezett volna: később ugyanis úgy igyekezett beállítani a fiatal generációt, mint amely a kulturális kibontakozást egy olyan autonóm szférában képzelte el, amely előzőleg már „megnyílt az univerzalitásnak”.7 Ám a kulturális és az etnikai fölemelkedés az ifjú Eliade számára még egy és ugyanaz: egy adott kultúra, írja például 1927-ben a Szellemi útirajzban, „egy élő szellemi univerzumot jelent. Mindig a belső élet kivetülése, következménye, ám a belső világ maga is összegzése valaminek. Az etnikai meghatározottság az egyik alkotóeleme: a kultúra arculatát ugyanis mindig az etnikum határozza meg, és az egyén finomítja.”8

A nemzeti kérdés személyes kérdéssé válásához egy másik – szubjektiválódásra hajlamosító – tényező is társult, nevezetesen, hogy az őt megillető történelmi helyre fölemelkedő Romániát éppcsak megerősítették határaiban a békeszerződések, mikor léte máris kétségessé vált, s az efölötti tehetetlen aggódás az egész szellemi elitet áthatotta. A helyzet tragikus volt, amennyiben annak tekinthetünk egy olyan állapotot, amelyet valaki minden erejét megfeszítve igyekezett létrehozni, ám velejáróit, hagyományos attribútumait elutasította. Az állam egysége ingatag alapokon állt. A következetes centralista, románosító politika ellenére az új etnikai kisebbségek képében megjelent a belső fenyegetettség is, nem szólva a besszarábiai és erdélyi regionalizmusok ellenállásáról. Kívül pedig ott voltak az ellenséges szomszédok. És tegyük hozzá azt is, hogy a bizonytalanságot csak fokozta az a szociális szakadék, amely a szűk városlakó elitréteget az ország lakosságának többi részétől elválasztotta. A fentieket súlyosbítja, hogy a nacionalisták minden ígérgetése ellenére az ország – autochton tőke hiányában – gazdasági függőhelyzetben volt és a geostratégiai kényszerek következményeképp a külpolitikában csak igen csekély mozgástere nyílt.

Végezetül tekintsük e szubjektiválódást kvázi- kantiánus értelemben, vagyis vegyük szemügyre a kisebbségi államtól a többségi állam felé vezető utat. Ez utóbbi rímel a fiatal generáció azon törekvésére, amely szerette volna Romániát kimozdítani a jelentéktelenség státusából – nagy, virágzó kultúrát, dinamikusan fejlődő többségi nemzetállamot teremtve, mely képes kezébe venni saját sorsát. És ezzel ismét visszakanyarodunk a kezdeti problémához: dönteni kell, vajon arra törekedjen-e, hogy mindezek mellett megtartsa „nemzeti jellegét” (ez a korban kulcsfogalom volt), de elkerülje az ezzel járó marginalizálódást és fejlődésbeli lemaradást, vagy pedig induljon el a modernizálódás délibábja felé, mely megnyitja a történelmi lét távlatát, de ugyanakkor a pluralizálódás és az individualizmus veszélybe sodorhatják a nemzeti-etnikai egységet? (…)

Lehetetlen dilemma ez: három ember háromféle, jellegzetesen idealista választ adott rá. Ionesco az egyik végletet választotta. Szerinte meg kellene győzni honfitársait, hogy hagyjanak fel „románságuk” állandó bolygatásával, hogy „vegyék le a szemellenzőt” és nézzenek szembe a valósággal. „Nekünk is a nyugati kultúráktól kell tanulnunk”, jelenti ki, s „ez a fajta kulturális fölzárkózás még nem jelent föltétlenül égbekiáltó árulást.” Ez volna tehát a nyugatos út. Ezzel szemben képviseli a másik végletet Eliade, aki az ősi földre, sgrosso modo a mindenkori földművesre és az ortodoxiára épít, és ezek „teremtő erejében” bízik, az Államiság ideológiáján átszűrődött „hagyományt” emlegetve, melynek vélhetően már semmi köze sincs a Gemeinschaft falusi emberéhez. Végül valahol középen találjuk Cioran álláspontját, aki két szembenálló kollegája közt a mérleg nyelveként egyensúlyoz és próbál átlendülni az ellentmondásokon: abban egyetért Ionescoval, hogy szükség van a modernizációra, ám elutasítja ennek liberális oldalát. Akárcsak Eliade, pártolja az etnikai és organikus fejlődés gondolatát, ám kizárva belőle az archaikus népi, paraszti jelleget. Ez a fajta szintézis magától értetődően alakul át politikai programmá s fogalmazódik meg a forradalmi-konzervatív törekvésekben. De vajon a fiatal generáció nem arra törekedett-e Eliade szerint is, hogy ez az „új szintézis” létrejöjjön? (…)

FORDÍTOTTA TÓTH KRISZTINA

A FORDÍTÁST AZ EREDETIVEL EGYBEVETETTE TRENCSÉNYI BALÁZS

  1. Lásd még ugyanerről Bibó István magyar szociológus (sic!) tanulmányát „Misère des petits États d ‘Europe de l’Est” címmel, Paris, 1986. (Magyar eredetije: „A kelet-európai kisállamok nyomorúsága,” in: Bibó István, Válogatott tanulmányok. Budapest, 1986, II. kötet, 187–265. o.)
  2. Cioran, Emil: Schimbarea la faþã a României (Románia színeváltozása), Bucuresti, 1936, 7–38. o.
  3. Cioran, Emil: Mon pays, a Le Messager européen c. kötetben, Paris, 1996, 67. o.
  4. Ionesco, Eugène: Non. Paris, 1986, 84. o. (Eredeti kiadás: Bucuresti, 1934.)
  5. Claude Lefort terminusával élve, lásd Essaies sur le politique. Paris, 1986, 29. o.
  6.  Cioran, Emil: Schimbarea la faþã a României, 28. o.
  7. Például a L’Epreuve du labyrinthe. Entretiens avec Claude-Henri Rocquet c. kötetben, Paris, 1978, 26. o.
  8. Eliade, Mircea: „Cultura”, Cuvîntul, 1927. október 4., 1. o.
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.