Európa irodalma

Van, aki a fától nem látja az erdőt; más viszont az erdőtől nem veszi észre a fát. Így azután nem is nagyon tudnak szóba elegyedni. Mindegyik mondja a magáét, úgy, hogy közben süket fülekre talál. Ijesztően nincsen közük egymáshoz. De egyvalamiben mégis hasonlítanak. Mert bármelyiket faggassuk is, hamar kiderül, hogy a horizontot egyformán szem elől veszítették. És ezzel együtt a fenti égboltot is. Kékségét, nyitottságát lombok takarják el előlük. Így azután tágas „mennyei sátor” helyett barlangban érzik magukat. Legfeljebb az egyik ezt otthonosnak érzi, a másik pedig inkább a bezártságot tapasztalja. De a végtelen iránti érzékük egyformán elsatnyult. A „Nyitott”, amit közel két évszázaddal ezelőtt Hölderlin idézett meg a Kenyér és borban, mindkettejük előtt bezárult.

Valahogy így van ez manapság Európával is. A korzikai számára a norvég fjordok csillagfényévnyire vannak; a baszk számára elképzelhetetlen a frízföldi síkság; a balkáni esetlenül botladozik a skót fennsíkon; a párizsi pedig légszomjjal küszködik a Kárpátok között. Velük szemben viszont magasba tartott kézzel jelentkezik az „európai”: nem látja Toszkánát vagy Bretagne-t, Erdélyt vagy a mazuri tóvidéket. Vagy legalábbis ezt állítja. S hogy állítását hitelessé tegye, Európára esküszik. A földrészre, a kontinensre, amelyet persze egészében még soha senki nem látott: ehhez űrhajóra kellene ülni. És mégis, van, aki erre a csak térképen körvonalazható földrészre esküszik. Éppolyan eltökélten, amilyen eltökélten viszont a másik a saját szűkebb szülőföldjére. S miközben mindegyik rosszhiszeműen figyeli a másikat, mindketten egy barlangba zárkóznak be. Az ideológiák börtönébe. Ez a börtön is elzárja a kilátást a „Nyitott” felé; azokat pedig, akik önként bezárkóznak, elfalazza a végtelen élményétől. Az európai hagyomány nyelvén az ilyen élményt nevezik az „isteni” tapasztalatának. Vagy a metafizika utáni honvágynak.

Annak, aki ma európainak vallja magát, óhatatlanul számolnia kell ennek az ideológiák alkotta csapdának a veszélyével. De még inkább annak, aki ma európai írónak vallja magát. Két és fél évezrednyi egészen másfajta hagyomány terhét cipelve kell kikerülnie ezt a csapdát. Vagy legalábbis kellene. Mert napjainkban egy európai író számára a legnagyobb kísértések egyike az, hogy meg kíván szabadulni attól, ami az európai irodalomban körülbelül a huszadik század második feléig magától értetődő volt. Az a határozottan globalizálódó kultúra, amely a földgolyót napjainkban úgy vonja be, ahogyan a kemencében a zománc a kerámiát – ez a kultúra parancsolóan, sőt diktatórikusan írja elő, hogy az, amit évezredeken át „isteninek” vagy „metafizikának” neveztek, idejétmúlt kacatként merüljön feledésbe.

Amit korábban európai irodalomnak neveztek, körülbelül akkortól kezdett egyre problematikusabbá válni, amióta felütötte a fejét az, amit a leginkább globális irodalomnak lehet nevezni. Ennek egyik legérdekesebb ismérve az, hogy nincsen helyhez kötve. Európában éppúgy feltűnhet, ahogyan Ausztráliában vagy az Egyesült Államokban, vagy akár az ázsiai kontinensen. Adott esetben Európában is megjelenhet, de közben jó lelkiismerettel mégsem nevezhető európai irodalomnak. Éppen azok a sajátosságok hiányoznak belőle, amelyek az európai irodalmat „európaivᔠtették.

Melyek ezek a sajátosságok? Ahhoz, hogy válaszolni lehessen, érdemes magát az „európai” jelzőt idézőjelbe tenni, hogy – Ortega y Gassetet idézve – ily módon keverjük gyanúba a szót. Az „európai” jelző ugyanis akkor vált elterjedtté, amikor problematikus is lett – a 17–18. században, amikor egyebek mellett megszületetett az „ideológiának” a fogalma is (1796-ban alkotta meg Destutt de Tracy, így nevezve el az „eszmék tudományát”). Európa úgy ébredt rá kivételezett helyzetére a földgolyón, hogy ezzel párhuzamosan egyre fenyegetettebbnek és törékenyebbnek is érezte magát. Önnön identitása akkor vált a maga számára kérdésessé, amikor – a gyarmatosításokkal párhuzamosan – exportálni kívánta magát más földrészekre. Az „európaiság” elvont fogalma ideológiai pajzs volt: Európa ezzel különböztette meg magát más kultúráktól – és ezzel védekezett is. Akkor kezdte el a saját identitását keresni, amikor kiderült, hogy ez az identitás nem Istentől adott, hanem mesterséges képződmény.

Nem csoda, hogy az „európai” jelző, s ezzel együtt az Európa-eszme a megszületése pillanatától kezdve problematikus volt. Egy korai és leleplező példa erre Jonathan Swift keserűségben felülmúlhatatlan remekműve, a Gulliver utazásai. Ennek első, 1726-os kiadásában Gulliver, miközben a távoli országokban szerzett élményeit egybeveti mindazzal, amit odahaza tapasztalt, állandóan az „angol” jelzőt használja: az angolok ezt így oldják meg, azt pedig úgy, az angolok ezt ilyennek ítélik meg, azt meg olyannak, az angolok így öltöznek, és úgy esznek stb. A későbbi kiadásokban azonban az „angol” jelzőt „európaira” változtatta, az „oly sok más kormány” kifejezést pedig „az egész emberi fajra”. A megvetett „angolból” egykettőre „európai” lett, az „európaiból” pedig egyetemes „ember”. Ám az „ember” elvont fogalma a valóságban korántsem egy racionális, minden természeti ösztönt levetkőző, már-már angyalian tökéletes és felvilágosult világpolgárt jelentett. Ellenkezőleg. Gulliver, amikor elindul utolsó útjára, találkozik végre az „emberrel”. Ez azonban nem más, mint a „jehu”. Az absztrakcióvá sorvasztott ember a valóságban állatként lepleződik le. Ennyi maradt az európai emberből, aki legfeljebb alkatát tekintve hasonlít arra, amit korábban embernek neveztek.

Gulliver esete jól példázza, hogy ez „európai” jelző, ha ideologikussá válik, miféle ellentmondásokat hurcol magával. Nemcsak Swift figyelt fel erre. Két generációval később Lichtenberg ezt jegyezte föl A szeretet hatalmáról című írásában: „Abból, hogy Európában ma mi is az ember, ne következtessünk arra, hogy mi lehet belőle. Más földrészeken már egészen másmilyen, nagyon is másmilyen.” Lichtenberg feltehetően nem gondolt a „jehu”-ra; az európai ember sorsát illetően azonban ő is szkeptikus volt. Levelek a humanitás előmozdítása érdekében című sorozatában Herder is hasonló álláspontra helyezkedett: „A mi európai kultúránk egyáltalán nem szolgálhat általános emberi javak és emberi értékek mércéjéül. Az európai kultúra elhasználódott fogalom, puszta név. Hol létezik ez, mint olyan? Melyik népnél? Mely korszakokban?” „Európainak” lenni ezek szerint nem más, mint absztrakcióként létezni; amit pedig közös névvel „európai kultúrának” neveznek, az valamiféle elvont desztillátum. Szophoklész görög volt, Shakespeare angol, Gongora spanyol, Racine francia – és közben mindegyikőjük olyan magától értetődően európai, hogy az „európai” jelző használata velük kapcsolatban tautologikus és értelmetlen lenne. Amikor viszont elkezdik használni az „európai irodalom” kifejezést, akkor az irodalomnak éppen ez a magától értetődő jellege kezd kérdésessé válni. Nem sokkal Herder kijelentése után Hegel, végigtekintve Európa történetén kijelenti: ez a földrész többé már nem lesz képes létrehozni minden irodalmi műfaj legtökéletesebbikét, az eposzt. Ennek föltámasztása, véli, immár egy másik földrésztől, Amerikától várható. Európa kimerült, állítja hallgatólagosan Hegel. Röviddel később, 1819. október 3-án Byron ezt jegyzi föl a naplójában: „Európában nincs szabadság… és különben is, oly fáradt már a glóbusnak ez a része.”

Ezzel az Európára irányuló szkepszissel magyarázható, hogy ugyanebben a korban sokan új jelentést kívántak adni az „európai” jelzőnek. A legnagyobb igénnyel Novalis lépett föl, aki Kereszténység vagy Európa című tanulmányában a múltba fordult vissza, hogy ott fedezzen föl egy soha nem létezett ideális kereszténységet, amely egy ugyancsak soha nem létezett ideális Európának szolgálhat szellemi alapjául. Európa azonban már az ő számára is elveszítette magától értetődőségét. Ehelyett utópiaként jelenik meg. Az örök vágy tárgya, olyan elvont tökély, amelyhez képest a megtapasztalható, bejárható és feltérképezhető kontinens kizárólag hiányérzetet tud kelteni. Európa Novalis számára „egyetemes mérce”, amely azonban éppen a tényleges Európára nem alkalmazható. Hasonló mérce gondolata jelenik meg Herdernél is, aki idézett írásában egy paradox fogalmat kovácsol: „európai világszellemről” ír. Európa a világszellem birtokában van, állítja, ugyanakkor ez a szellem nem korlátozható Európára. Még akkor sem, ha Európán kívül sehol nem lehet a nyomára bukkanni. A „globális szellem” kísértete érhető tetten Goethénél is, amikor az európai és a világirodalmat szinonimaként említi. A „világirodalom” Goethe számára mindenek előtt európai irodalmat jelentett, s ez azóta nem változott sokat. A kettő ugyanaz, miközben mégsem. Európa még azonosnak tünteti fel magát a világgal, miközben a világ már egyáltalán nem korlátozódik Európára.

Az „európai” jelző problematikussá válása magának az Európa-eszmének a válságosra fordulásával függött össze. S itt érdemes visszakanyarodni a kezdeti metaforához: az egyik a fától nem látja az erdőt, a másik viszont az erdőtől nem veszi észre a fát. S közben mindkettő elveszítette a fogékonyságát az iránt, ami az embert képes kiemelni a bezártságából és lehetőséget biztosít számára, hogy a végesnek tapasztalt körülmények közepette is megtapasztalja a végtelent. Európa története ennek a metafizikai nyitásnak a történetével volt azonos. Az Európa-eszme válságosra fordulása pedig a metafizika megroppanásával, a 18. században felgyorsuló szekularizációs folyamattal párhuzamos. Az európai irodalom sorsa ettől kezdve elválaszthatatlan ettől a megroppanástól. A jövője pedig attól függ, hogy ez az azóta is elevenen ható roppanás maga alá temeti-e az irodalmat, vagy ez képes-e ellenállni neki?

Európa mítoszának a története, kiváltképpen pedig az Ovidius Átváltozásokjában olvasható változata, önmagában is tanulsággal szolgál. A halhatatlan isten és a halandó lány násza eleve olyan dimenziókra irányítja a figyelmet, amelyek több mint két évezreden keresztül a földrész kultúráját illetően meghatározóak voltak. Zeusz, hogy elragadhassa a lányt, akibe beleszeretett, egy állat – bika – alakját öltötte magára. De ez nemcsak jelmez volt. Az isten, miközben félretette a jogarát, valamint a háromágú villámát, amellyel az egész világot meg tudta remegtetni, s elkeveredett a tehéncsordával, valóban bikává változott. Úgy maradt meg istennek, hogy közben éppen isteni mivoltának a bizonyítékait hagyta maga mögött. De közben mégsem állatként viselkedett, hanem emberként: a szerelem mardosó élménye nagyon is emberi érzéseket csiholt ki belőle. Ennek ellenére, amikor beleszeretett Agenor király lányába, a halandó Európába, nemcsak istenként szűnt meg létezni, hanem embernek sem volt mondható többé. Alakjában a létezésnek legalább három szintje rétegződött, s ezzel valami elképzelhetetlen öltött valóságot. Zeusz egyrészt továbbra is fölötte állt az embernek (hiszen megőrizte halhatatlan isteni mivoltát); másrészt a szerelem, amit a lány iránt táplált, emberivé varázsolta; harmadrészt viszont bikaként mintegy „alatta maradt” az embernek. Zeusznak, amikor a tengerparton bikaként feltűnt, „három arca” lett, anélkül, hogy bármelyiket is kizárólagosnak lehetett volna mondani. Emberként megfoghatatlan, mivel isten (nem lehet belészeretni), istenként viszont nem lehet megtapasztalni, mert állat. Nem ember, nem isten, és nem is állat. De közben mégis valaki (vagy valami). Úgy van, hogy nincs. A merő képtelenség, amint testet ölt. Az teszi elérhetetlenné, ami a leginkább elérhető benne. Az isten a színlelés által azonos/nem azonos önmagával. Újfajta identitásra tett szert – olyanra, amely csak akkor nyilvánul meg, ha a létezés három szintje egyformán föltárul.

A történet egyik tanulsága az, hogy az isten akkor válik egy földi lény számára megtapasztalhatóvá, ha kialakul ez az új identitás. És ezen a ponton lép be a történetbe Európa, a halandó lány, akinek a neve halhatatlan lett. A bika hátán ül, ruhája lobog a szélben, hátrafelé néz, a part felé, de közben kezével a bika szarvát fogja, s az állatot mintegy előrefelé kormányozza. Távolról nézve mintha egybenőtt volna az állattal. Messziről olyan, mint egy kentaur. A halandó rabja lett a halhatatlannak, s ettől maga is istenivé változott. És mire az ázsiai partokról, ahonnan Zeusz elragadta (Föníciából), megérkezik Kréta szigetére, elnyeri végleges azonosságát.

Európa: az emberi résznek és az isteni egésznek az egysége, úgy, hogy közben azok a kötődések is maradandóvá válnak, amelyek a történetben az állathoz kapcsolódnak, tágabb összefüggésben pedig emberen túlinak, kozmikusnak mondhatóak. Ha Európa királylány Ázsiában maradt volna, akkor a hangsúly az állat és az ember keveredésére helyeződött volna, s a lány nem veszélyektől fenyegetett, mindazonáltal harmonikus emberként lépett volna be a kultúra emlékezetébe, hanem istenként tisztelt, mégis állatszerű lényként. Zeusz azonban a róla elnevezett földrészre hozta, aminek eredményeként az európai ember úgy őrizte meg isteni és állati kötődéseit, hogy közben mégis emberként lépett elő és vált ki a létezés egyéb szintjeiből. Európa története az ember felfedezésének a története – legalábbis azé az emberé, akit európai embernek neveznek majd, és aki a görög mitológia történeteitől kezdve a huszadik századig bezáróan a kontinens irodalmának a főszereplője. Őrá ismerni Odüsszeuszban és Leopold Bloomban, Akhilleuszban és a soha meg nem érkező Godot-ban, Oidipusban és Josef K.-ban. Az európai irodalom, más földrészek irodalmaitól eltérően egy olyan embert fedezett fel, amelynek három arca van: egy egyszerre emberi, isteni és kozmikus, vagyis végső soron metafizikai lénynek a vonásaira ismerni benne. Az európai irodalom addig nevezhető „európainak”, amíg ez a három arc egymásra vetül. Azt követően, hogy ez az arc szétesett, az „európai” jelző használata is problematikussá vált.

A szétesés természetesen mindig is fenyegető volt. Nemcsak a szekularizációs folyamat fölgyorsulásakor, hanem korábban, a kezdet kezdetén is. Európa királylány a mérték megtestesítője volt. Nemcsak szépségét köszönhette ennek, hanem a bölcsességet is: Európa és Zeusz nászából született meg Minos, a bölcs király, Kréta törvényhozója. Ugyanakkor ez a mérték állandóan fenyegetett volt: Minos felesége, Pasiphae már elveszítette a mértéket, és beleszeretett egy bikába, amely azonban nem isten volt, hanem kizárólag állat. E bikától pedig nem a bölcsességet szülte meg, hanem a Minotauroszt, akiben a bölcsesség mintegy önnön ellentétébe csap át. Ő sem választható el Európa királylány történetétől. Minotaurosz a mindenkit fenyegető veszély megtestesítője: ilyenné válik az ember, ha elszakítja önnön isteni kötelékeit, s a „lent” foglya lesz. Minotaurosz alakjában mintegy fölsejlik a későbbi, huszadik századi ember is. Olyasmi jellemző rá, amit Nietzsche A vidám tudományban a „kitörőfélben lévő őrület” veszélyének nevez, „azaz az önkényesség kitörése az érzésben, a látásban és hallásban, a fej zabolátlanságának az élvezete, az emberi értelmetlenség fölötti öröm”. Más szavakkal kifejezve: amíg Európa a metafizika iránt elkötelezett ember előképe, s ezzel a szépség letéteményese is, addig Minotaurosz a metafizikus kötelékeket széttépő lénynek a megtestesítője, egy szörnyeteg, akinek – mint Picasso őt ábrázoló rajzain – az arca három darabra esett szét. Alakjában fölsejlik a huszadik század végének embere, aki szintén nem kíván szembesülni az isteninek az élményével és önnön kozmikus kötődéseivel.

Az európai irodalom a metafizikai kérdések iránt megnyíló ember megszületésével kezdődött. És ennek az emberfajtának a lassú eltűnésével párhuzamos a hanyatlása is, amely a második évezred végére határozottan felgyorsulni látszik. Babits Mihály 1935-ben jelentette meg az európai irodalom történetét bemutató könyvét, s ennek előszavában találóan írta, hogy az európai irodalom nem Európában született ugyan, de az európai kultúra mégis ebből az irodalomból nőtt ki. A királylányhoz hasonlóan az európai irodalom akkor találta meg a saját önálló hangját, amikor az ember az isteni, az emberi és a kozmikus összefüggések metszéspontjában talált rá saját azonosságára és metafizikai lényként kezdett a saját történelmét alakítani. Az európai irodalomnak bármely jelentős korszakára gondoljunk is, az irodalom feladata mindig is az volt, hogy ápolja az ember metafizikai kötődéseit. Nemcsak a görögöknél volt ez így, hanem a rómaiaknál is; de ugyanez jellemezte a középkori epikát, az itáliai kora reneszánsz költészetet, a trubadúrok költészetét, az Erzsébet-kori irodalmat, az angol metafizikus költészetet, a spanyol aranykor drámairodalmát, a francia klasszikusokat, a weimari klasszikát, a jenai vagy heidelbergi romantikát, a 18. és 19. századi angol és francia epikát, vagy a huszadik század nagy újítóit, Kafkától Beckettig, Prousttól Gombrowiczig. S persze a nagy oroszokat, Gogoltól Csehovig. Közismert, hogy Európában a maguk korában úgy tekintettek Tolsztojra és Dosztojevszkijre, mint két Messiásra: mégannyira különbözzenek is, mindketten a metafizikai hagyomány megroppanásának a helyrehozatalára tettek kísérletet – olyan elszántsággal, amelyre azóta sincsen példa.

Ez a rövid felsorolás egyszersmind dióhéjban tartalmazza is az európai irodalom történetét. Ez az irodalom nemcsak attól európai, hogy ezen a földrészen írták, hanem hogy az európai metafizika szellemét is hordozza. Ennek a szellemnek a kapcsán Metafizikai horror című könyvében Leszek Ko³akowski a következő kérdéseket tette föl:

Vajon nincs-e az emberi elmében valamifajta független késztetés, amely azt a gyanút táplálja, hogy az igazán valóságos világ a tapintható felszín alatt rejtezik? Nem hordozunk-e magunkban valamifajta ösztönös gyanakvást, amelyet ugyan gyakran megvetett és kigúnyolt a józan, empirikus ész, de amely soha nem szunnyadt el teljesen a civilizáció hosszú története folyamán, és amely arról kíván meggyőzni bennünket, hogy az isteni szem (vagy a transzcendentális ego) egészen másképp látja a dolgokat, mint mi, és hogy nem vagyunk mindörökre elzárva attól, hogy mi is részesedhessünk ebből a csalhatatlan látomásból?

Bármilyen kánonjait állítsuk is fel az európai irodalomnak, ezek a kérdések mindegyik számára magától értetődőek voltak. De különösen feltűnő ez a 18. század második felétől kezdve, amikortól a kozmoszba ágyazottságnak (vagy belevetettségnek) az élménye egyre jobban háttérbe szorult, és az európai ember metafizikai kötődése alapjaiban megrendült. Az irodalomra várt a feladat, hogy egy olyan civilizációban, amely egyre kizárólagosabban hirdeti az ember mindenhatóságát, továbbra is az ember törékenységét hangsúlyozza, s az olvasókat érdekeltté tegye olyasmiben, amiről a civilizáció egésze lebeszélni igyekszik. A 18. század végétől, a romantikával kezdődően az irodalomnak már nemcsak „ápolnia” kellett az ember metafizikai kötődésit, hanem, ha indokolt, erőszakkal is fenn kellett azokat tartani. „A megbilincselt költészet bilincsbe veri az emberi fajt! – írta 1804-ben William Blake, s így folytatta: – A nemzetek azzal arányosan pusztulnak vagy virágzanak, amilyen arányban pusztul vagy virágzik a költészetük, festészetük és zenéjük.!” Más szavakkal: az irodalom Európa szerte az ember egzisztenciális szabadságát hivatott védeni.

De egyáltalán miért kellene elvárni az irodalomtól olyasmit, amit a globalizálódó világ egésze egyre nyilvánvalóbban elutasít? Miért van szükség a metafizika iránti érzék fenntartására egy olyan korban, amikor a történelem – a küszöbönálló egyetemes boldogságra hivatkozva – egyre nyilvánvalóbban mindenfajta metafizikus kötődéstől meg kíván szabadulni? A legegyszerűbben fogalmazva: a mérték és az erkölcs, valamint a kozmoszba való beágyazottság tudata nélkül az ember csak tévelyeg, s ahelyett, hogy az eseményeket tevőlegesen befolyásolná, azoknak a kiszolgáltatottja lesz. Kiszolgáltatottságának azonban nemcsak egyéni élettörténete szempontjából van jelentősége. Ez a történelem menetére is kihat. A huszadik század nemcsak minden idők legnagyobb léptékű technikai-civilizációs haladását biztosította, hanem minden idők legnagyobb borzalmait is előidézte. Ezek a borzalmak az európai szellem eltévedésének és tévelygésének a velejárói voltak.

Az európai irodalom, amely több mint két évezreden keresztül jól-rosszul eligazította azokat, akik hozzá fordultak tanácsért, a huszadik században látványosan csődöt mondott. Nem feltétlenül azért, mert nem kívánta befolyásolni az események menetét; sokkal inkább azért, mert az európai irodalom alól maga az európai fejlődés húzta ki a szőnyeget.

Nem az a csoda, hogy az irodalom nem tudta megakadályozni a huszadik század nagy bűntetteit, hanem az, hogy még ezek után is „zajlik” az irodalom, és soha nem látott mértékben virágzik az „irodalmi ipar”. Úgy, mintha mi sem történt volna, s a század csupán technikai balesetek sorozata lett volna, nem pedig egy évszázadok óta tartó metafizikaellenes mozgalom betetőzése. A két és fél évezreden keresztül érvényesülő metafizikai kötődések elhalása láttán joggal vethető fel a kérdés, hogy napjainkban lehet-e még egyáltalán beszélni európai irodalomról? Európa sohasem csak hely volt, hanem egy hely szelleme is. E szellem hanyatlásával azonban a hely a puszta földrajzi koordinátákra redukálódott. Az európai jelző – az irodalomra vonatkoztatva – egyre kevésbé utal bármiféle specifikumra. Az irodalmat Európában a globálissá válás veszélye fenyegeti, miközben éppen ez a globálissá válás tűnik sokak szemében a legvonzóbbnak – mindenek előtt természetesen az irodalmi ipar sereghajtóinak a szemében. Mára az irodalom is a fogyasztói társadalom logikájának lett alávetve, feltartóztathatatlanul zajlik a hagyományos értelemben vett kultúra privatizációja – ami sokakat arra késztetett, hogy ezt az új privatizációt nevezzék kultúrának. És miként a piacon forgalmazott áruk többsége nem valódi, hanem mesterségesen ébresztett igényeket elégít ki, úgy az irodalom számára fenntartott helyre is egy olyasfajta irodalom nyomult be, amely mesterséges elvárásoknak igyekszik megfelelni Pontosabban olyan lyukakat töm be, amelyeket nem neki kellene betömnie, és a valódi emberi hiányt, a metafizika utáni eredendő emberi éhséget mesterségesen ébresztett álhiányok sokaságával takarja el. Az európai irodalom két és fél évezredes hagyományával szembefordulva a figyelmet nem az ember egzisztenciális szabadságára, a törékenységére, a halálra irányítja, hanem ellenkezőleg, éppen elterelni igyekszik róla.

Wagner, Delacroix, valamint a korabeli írók kapcsán Nietzsche azt írta Túl jón és rosszon című könyvében, hogy „valamennyien a kifejezés fanatikusa”, akik „mindenáron” a hatásra törekednek. A „mindenáron” kifejezést még metaforikusan használta. Napjainkban azonban már szó szerint lehet értelmezni. S ha ezt tesszük, akkor érdemes folytatni Nietzsche jellemzését: „valamennyiüknél a tehetségük jóval felülmúlja a zsenialitásukat; ízig-vérig virtuózok, hihetetlen készségük van mindarra, ami csábító, kényszerítő, lehengerlő…; imádják az idegenséget, az exotikumot, a szörnyűt, a kicsavartat, azt, ami ellentmond önmagának”. Elegendő bármelyik európai ország éppen aktuális bestseller listáját megnézni, bármelyik európai televízió csatornáját bekapcsolni, hogy lássuk: az irodalmat az egyszer használatos irodalom áradata, az eldobható könyvek dömpingje forgatta ki az örökségéből. Akik pedig ragaszkodnak ehhez az örökséghez, és fenn kívánják tartani a metafizikai kötődéseket, egyre inkább idegen testek benyomását keltik. Gombrowicz vagy Kertész, Mi³osz vagy Handke, W. G. Sebald vagy Nádas, Zagajewski vagy Nooteboom, Hrabal vagy Goytisolo – lehetne sorolni persze a neveket, amelyek a népszerűségük ellenére úgy hatnak, mint az irodalmi ipar fogaskerekei közé hullott homokszemek. Bármenynyien vannak is, egy bizonyos: már nem alkotnak légiót.

Európa sajátos kényszerhelyzetbe került. A szellem terén egyebet sem tesz, mint tálcán fölkínálja magát a tőle idegen, nem-európai érdekeknek és elvárásoknak. Az, hogy az európai irodalmat megkísértette a globális irodalom álarca, önmagában is jelzi, mennyire megsérült az a szellem, amelynek válságára már több mint kétszáz évvel ezelőtt is panaszkodtak, de amelynek fejleményeiről akkor még nem is álmodtak. Megsérült, de még nem pusztult el. Mint Leszek Ko³akowski írja, az ember végül is, bármennyire az ellenkezőjéről akarja is meggyőzni őt az egész civilizáció, soha nem tud megszabadulni a transzcendencia és a metafizika iránti érzéktől. Ha másért nem, saját halandóságának tudása miatt születésétől fogva a metafizika utáni honvágyra van kárhoztatva. Az irodalom számára, ha a horizontális képzeteket keltő „globális” jelző helyett újra a vertikálisan értelmezhető „európai” jelzővel szeretne ékeskedni, egyetlen esély marad: ennek a honvágynak az ébrentartása és folytonos gerjesztése.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.