PROLÓGUS

Mintha legyet* nyeltél volna,

s most egy kutya szájában a kezed;

Istennek épp akkor kellett

kimúlnia, mikor te sem

bírtál ellenállni többet

egypár idegen

            jöttment

nemi indulatának.

* (mely az imént a papírodon legelt)

MINDEN MÉG EZ IS

                                    „Ha szíven talált az isten ujja,

                                    csak sebészt ne hívj, még elszúrja.”

                                                (Rose Fuchs emlékkönyvéből)

Mintha gyomrodból kelne a nap,

s a gyomrod, mint szürke acélszalag,

feszül a dobján, és hiába

minden, mindent elszalasztasz,

s most az idegeidet szaggatja

még ez is, még nem látod, mi az,

és reményed sincs rá, hogy egyszer

még földeríthet a látványa,

mintha csak a fejedben volna,

közvilágítástól elzárva,

holott épp az őrjít meg, a nap,

s árnyékában magad, mint egy lámpa,

mely nem ég, csupán zizeg és sistereg,

pattogva hólyagzik, mint a madár-

csicsergés a vezetékeken.

*

S minthogy csak nem bírsz magaddal,

nekivágsz mégis, oldalazva,

és kékre-zöldre válva, mint akit

a szíve összevissza rugdal

(mivelhogy az is acélból van),

s elvétve a homályban a villanyt

úgy dönt, hogy helyesebb azonnal

(helytelenebb szóval: nyomban)

véget vetnie a világnak.

*

Hogy tisztára sikálja a kádat,

ez még a múltból maradt hátra;

ez a hang, mondja csak ki bátran,

neki azóta ez diktálja

a tennivalókat. Általában

persze hallgat, vagy más, idegen hangok

törik meg a csendet, az ég szerelmére,

kinek a csendjét, mellkasa fölhevül,

kimelegszik a nyaka, markába

szikraesőt hánynak a nyákszínű

sörték. S látja, hogy nem halad, és

mégse hőköl vissza. Ez ő, de

mennyire. Egyre csak előre

görnyed, és ott tart újra, hogy mindjárt

meglesz, dűltében elpattan a szeme,

szétpukkan, mint egy izzó a vizes

érintésre, amelyre egyébiránt

olthatatlan szomjat érez, és koránt-

sem jár olyan messze az igazságtól,

mikor a világot mint a tulajdon

szemét látja veszélyben forogni, amint

a besárgult zománcot súrolva bele-

sajdul a térde, és táncol a szeme

fénye, szeme világa ki-kialszik.

*

És marad minden tovább a régiben,

egyik nap, akár a többi, s rémlik,

hogy nagyobbrészt kiesett a tegnap,

az egész délutánt elvitte a posta,

egy nyomorult bélyeg miatt, s most a

tenyere csupa égő hólyag,

és külön csoda, hogy átkelve nem

hagyta ott a fogát az úttesten.

Egy karnyújtásnyira a mozitól,

ahol kis híján elhamvadt a negyven

fokos lázban, A szabadság fantomját

nézve, s annak is megvan épp húsz éve.

*

Félreolvasol, félrehallasz,

s az orvosod, persze, félrebeszél;

kötöznivaló sérült: ez zaklat,

ez zakatol mióta szegény fejedben,

mely ma már ugyan egy kalap szart nem ér.

(Ma már még kötött sapkát sem viselnél.)

Ha lány volnál, hajadonfőtt érne

halál, az erdőben, hol a hajad

is ott bomlana lent az avarban,

holott kihullott az rég az utolsó

szálig. És fiú sem vagy, nem csak lány

nem. Csupán ez vagy, siralmasan vén,

napjaid árnyéka, fogyaték-lény,

ülsz a Fuchs úr¹ forgó elmeszékén²,

s kötszerül egy fogason a kendő,

mintha rémlene, hogy kié; nyár van,

légy a habon, úsztok a fényárban,

üvegtáblák közt, szellő sem támad,

ha elalélt, leejtheted állad.