Egy Goethe-kisember monológ
A kerti lak.
Még hagyján.
Már oszlopcsarnokos.
kriptaszerű, fehér,
hátra úgy… pajtahosszú –
terve, uralkodói
elvonulhatásra, bent
istennőkkel, istenekkel: hm! –
a falon, mint filmkockákat
nézem délutánomon,
hallom, semmi szélesebb
réteghez nem illhetett
az ily javallat, az élet
efféle módja, stílusa…
Hevertem egykor talán
végigtolmácsolt éjszakát követően
a kerti lak
közelében a fa alatt.
S inkább, mint Schiller,
nem miként Ő.
Vagy ki tudja.
Jó barátom elvonulni
Füredre megy, jártam arra,
álláskeresés helyett,
még atyai vasútbérlet
jóvoltából, néztem a
kihalt kikötőt, az élet
semmi köz-egyeztetési,
moralisztikus, menekvő,
miniszteri s elvonult
formájú sok ellentétét
nem foghattam fel, nem is
vágytam rá, A félkegyelmű
című könyv volt útitársam,
nem elnéző klasszikus, nem
megbocsátható-cirádás
lényeglátás, melyhez képest
Schiller „rövid barátságuk”
során Goethének, ki persze
küzdött saját korlátaival,
ami a teljes szabadság
ép, mégis torz képzetével
járó áldás, bár termékeny
átok…fogjuk rövidebbre.
Gesztenyefa alatt…Weimar
macskafejecske-kövein,
rossz lelkiismerettel két éjjel
egy emeletes ágy mélyén,
a kerti lak oly nyomasztó
emlékeivel, csak elmúlt
valami úgy 61 vagy
62 táján, Goethe
azt mondta a naív Schiller
furcsa, eszmei és eszményi
individualitásaira: inkább
botanikumok s minerálok!
Értsd: ásványok és növények.
Herder az abszolút törvényű
művészetet a maga
tán csekélyebb érdeméből
nem nagyon hitte s akarta.
Én a gesztenye alól
feltápászkodtam, nem lett hőn
kedvelt ottlétemből a fehér
– !!! – pantallómon semmi mázolt…
semmi. Megtapogattam még
a kerti lak oldalát,
mintegy cserepes-zsindelyes
felületét, nem, szédültem,
holott itt függőleges
tényezők is szellemek
járta síkok voltak, öblök,
szerelmek s bölcselkedések
nem utánozható helyé
viselte minden, a kelő harmat,
cipőm zaja az ágy alatt,
klasszikumra, politikumra
mit gondoltam volna! Tolmács voltam,
nem az istenek tolmácsa,
ami azóta se lettem
– mert nincsenek istenek már –,
inkább a Gellérthegy alatt
hazatérve a minap,
lábficammal, azt gondoltam,
kerti lakomba csak levonulok, mint
tenger apálya,
de mily dagályból
térek meg? nem úgy mint Goethe,
akinek nyomát se érem,
mert már nem nyomokban járunk,
egy erős lábficam épp
elég, hogy a világból, s nem
fejedelmi udvarokból,
nem a társasági fényből:
a kocsmák füstjéből! rozzant
asztalközeiből is ki-
emelintsen, vissza ne vágyj!
Vissza ne, már, irodalomba,
csússz a makacs kis kerti házzal,
esti kérdetlen ebeddel,
a katalánnal, nem az
andalúziaival,
veregesd meg kutyád fejét, csússz
képzeletben a folyókanyarnak,
de még a sárperemen akadj fenn,
ne máson, csak a sárperemen,
ne kutyád cibáljon vissza,
sehova ne menj, csak képzet
legyen az a domboldalban
tovább rozzanó kerti ház is,
maradj otthon, krumpliért menj,
hozz haza bort, társas ne légy,
derengd végig napod, mint a
koalák, várd a Schalke 04 rangadóját…
Kontra-s-valós-klasszikum
kis ismeretterjesztő filmek
világát vedd
istenek eledeleként magadhoz,
máshogy ne áldozz,
botanikumok és ásványok
hegyfokaira se bámulj,
és ha akár egy gellérthegynyi
hó-roncs az s por-maradék az,
képzeletedben
különös hírét-se-mondó
légy, de míg lehet épséges
torokkal.
S hagyd el…