Hankiss Elemér – Lengyel László / Kétszög

Vallomás és hazugság. Két népszerű személyiség, általánosan elismert szakmai és közéleti teljesítménnyel, egyre terebélyesedő életművel a háta mögött, gondol egy nagyot és szembefordul egymással, hogy az így létrejött köztes térben – a „vallatott” és a „vallató” fiktív szerepében váltogatva egymást – kimódolják és némiképp talán ki is kényszerítsék egymásból élettörténetük elbeszélését. Pontosabban szólva: kimódolják, hogy az emlékező elbeszélés és a visszafelé tekintő gondolkodás reflektív folyamatában történetté álljonössze, történetként csapódjon ki a nem-történő „én” körül mindaz, ami az élés – átélés és megélés – közvetlenségében összevissza, összefüggéstelenül kavarog (se füle, se farka), s ami a személyes emlékezet közvetlenségében is inkább a tudatáram aszszociatív láncreakcióiban – hangulatok, képek, ízek, benyomások egymástól felvillanó emlékképeiben –, semmint történetként ölt – ha egyáltalán – belső alakot.

Hankiss és Lengyel, úgy látszik, csak a beszélgetés (pontosabban a másik végtelenül óvatos és tapintatos kikérdezésének, türelmes meghallgatásának) teremtett-kitalált szituációjában képesek túltenni magukat azon az önkéntelen vagy kötelezően vállalt – mintegy az értelmiségi „comme il faut”-hoz tartozó – feszengésen, szemérmességen, stilisztikailag kifejezésre juttatott ellenálláson, gyanakváson, sőt, olykor viszolygáson, amellyel – ha eltérő mértékben is – e szükségképp vallomásos-meditatív műfajt mindketten kezelik. Ugyan mit számít az én életem? Egy ember élete ezen a világon? A Glóbuszon? Valahol Európában? Épp Magyarországon? Épp a második évezred legvégén? Ki vagyok én? Miért tartozna bárki másra az, ami velem és enyéimmel történt, amin átmentem/átmentünk? Van-e és mi közünk ezen a szinten egymáshoz? És ami még ennél kérdésesebb: hogyan oszthatnánk meg másvalakivel (pláne mindenkivel!) azt, ami – a költőt idézve – „megmenthetetlenül személyes” és egyszeri? Hogyan beszélhetnénk el önmagunkat anélkül, hogy az elbeszélés – a megformálás folyamatában – szükségképp hazugsággá ne torzulna? Ha meg az igazságot úgysem lehet elmondani, akkor mi értelme az egésznek? Nincs-e eleve kudarcra ítélve, nem reménytelen-e minden efféle vállalkozás?1

Ez a visszariadás a vállalkozás szubjektíve átélt nagyságától vagy reménytelenségétől, ez a töprengő-tanakodó hanghordozás kétségkívül retorikai fogás is a két élettörténetet felvezető szövegben, s mint ilyen, az olvasó jóindulatának, rokonszenvének elnyerésére, illetve a szerzők mint ismert és népszerű névalakok felé háramló olvasói jóindulat megerősítésére irányul, de nemcsak retorikai fogás. A bizonytalanság – szabad-e? kell-e? érdemes-e? – egzisztenciális eredetű: magvát az „incognito”-ként és „nyelvcsapdaként” ismert dilemma képezi. Amiről nem lehet beszélni, arról ugyebár hallgatni kell. De talán éppen azért kell beszélni róla, mert nem lehet. Nincs ennél a lehetetlennél nagyobb erő, amely beszédre késztethetné az embert. Miért is beszélnénk arról, amiről lehet? És persze ebben az összefüggésben a hallgatás is beszédes. Csak az ember képes hallgatni, ha ezen a beszéd elnémulását értjük. Akkor pedig a hallgatás is lehet hazugság. A vallomásos beszédhelyzet e feloldhatatlan ellentmondását talán Franz Kafka egyik – a gondolkodó nyelvet önnön csapdájába záró – paradoxona villantja fel legélesebben: „Vallomás és hazugság kéz a kézben járnak. Ahhoz, hogy vallhassunk, hazudnunk kell. Azt, amik vagyunk, soha nem tolmácsolhatjuk, hiszen azok vagyunk; elmondani csak azt mondhatjuk el, amik nem vagyunk, tehát a hazugságot. Csak a kórusban lehet némi igazság.”

Ha a közember (a nyilvános ember) életének valamely pontján bármi okból (mások unszolására, erkölcsi megfontolásból, „benső vezérének” engedve, politikai megrendelésre, a piac „hívására” vagy becsvágyból) úgy dönt, hogy elmondja addigi életének történetét, megalkotja pályája emlékezetét, akkor ritkán találja szembe magát az elbeszélhetőség morális és egyben filozófiai dilemmájával oly módon, ahogy a Kétszög literátor értelmiségi elbeszélői. Mert bármi lett légyen is éppen hivatalos besorolásuk, tényleges szakmájuk, mindenekelőtt literátorok ők és ezt éppen azzal vallják meg a szövegben, hogy az élet-elbeszélésből, a „hogyan”-ból és a „miért”-ből problémát – morális és intellektuális problémát – csinálnak. A személyes sors egzisztenciális aspektusa elbeszélhetetlen: örök incognitóba van zárva. Minden közlése, megfogalmazása, verbalizálása (egyben tehát tárgyként való lekerekítése, szerepszerű bemutatása, dramatizálása, irodalmiasítása stb.) úgy jelenik meg az elbeszélés dilemmája előtt álló személy előtt mint a hazugság és önmeghamisítás fenyegetése, mint a hiteltelenbe süllyedés. Hankiss ezt a keserves egzisztenciális dilemmát sokkal kiélezettebben, szinte drámaian éli át, s nemcsak akkor és addig, amikor és amíg megfontolva Lengyel ajánlatát, rááll a beszélgetésre. A vállalkozás egzisztenciális képtelenségére való folyamatos reflexió úgyszólván beépül felidéző-emlékező és megértő-értelmező elbeszélői hangjának intonációs szerkezetébe.

Az „immanens hallgató”. A fenti a dilemmával a Kétszög mindkét beszélője – Hankiss egzisztenciálisan kiélezett formában, Lengyel valamivel prózaibb módon – szembenéz, mielőtt egyáltalán belemenne a vallomásos beszédhelyzet fikcionalizálásába és elkezdene mesélni. Mintha a páros beszéd, a kétszög köztességének közösségisége némiképp az „igazmondó” kórust pótolná. A kórusban egymásra épülő, egymást keresztező, egymást építő-erősítő szólamok vannak: az egyén hangja hol kiemelkedik belőlük, előlép, hol visszasüllyed a szólamba, illetve a szólamok egymásra épülő közös hangzásába, anélkül, hogy valaha is teljesen elszakadhatna tőle, önállóvá és magányossá válva. A Kétszögkettős szólama is ehhez hasonlóan bontakozik ki, egymásba fonódva, egymásra épülve, egymást ellenpontozva és ezáltal erősítve, s így léphet túl az egyéni hang vallomásos szólama azon az igazság-fokon, amit Kafka könyörtelenül hazugságnak nevez, s amelyen külön-külön, önmagukba zártan, elszigetelten megrekedtek volna, akármilyen könyörtelenül néztek volna is szembe elképzelt – az eltűnt időbe kivetített – önmagukkal (de hisz a „könyörtelen szembenézés”2 is egyike csupán a történeteknek, a „hazugságoknak”!).

A beszélgetőkönyv szerzői egymásnak – egymáshoz, egymás mellett, egymás ellenében beszélve – mondják el tehát a maguk történetét, hogy ily módon mindenkinekelmondhassák – végtére is, beszélgetésüket a közlés, a közreadás, a nyilvánosságra hozatal feltett szándékával kezdik el és folytatják le. (Az elbeszélés hallgatóját és tétjét is meghatározó szerzői intenció szempontjából nem lényeges, hogy a beszélgetés élőszóban vagy írásban folyik-e. Hiszen előbbire is csak azért kerülhet sor, hogy rögzítsék és utóbb megírják, igaz, egy fikcionalizált beszédszituáció és az ebben lehetséges beszédműfajok stilisztikáját követve.) Úgy beszélnek tehát, mint akik kettesben, egymással beszélnek ugyan, de egyben a lehető legnagyobb publikum számára beszélnek, kissé talán ahhoz hasonlóan, mint amikor beszélgető-műsorokban – színpadon kamerák vagy mikrofon előtt – kérdezik ki vagy késztetik elbeszélésre, emlékezésre, vallomásra a meghívottat. Csak ezúttal a kifaggatásra kettős szerepben és két felvonásban kerül sor: a kifaggatott a következő felvonásban maga válik faggatója kifaggatójává.

Elbeszélő hangjukban mindenesetre nemcsak a másik személy van folytonosan jelen (akihez beszélnek, s aki mindenekelőtt arra hivatott, hogy aktívan hallgassa az elbeszélést és értő kérdésekkel ösztönözze, illetve irányítsa azt), hanem egy egész hallgatóközönség, amely empirikusan ugyan nem határolható körül, mindazonáltal jól kihallhatóan és jól felismerhetően a magyar értelmiségi osztály (kaszt, rend, korporáció, „írástudó elit” avagy „klérus” a szó elsődleges görög jelentésében). Ez a – bizonyos fokig nemzedékileg is meghatározott – értelmiségi hallgató a két élet-elbeszélés „immanens hallgatója”, aki mintegy benne él az elbeszélők hanghordozásában, abban ahogyan és amit magukról elbeszélnek. Értelmiségi hős, értelmiségi elbeszélő, értelmiségi hallgató.

Ebben az értelemben a mesélőkör – szubjetíve: a mesélők és hallgatók számára – szinte intimmé válik: magunknak, avagy hát a „mieinknek” mesélünk magunkról – a magunk örömére és okulása végett. Ez nem jelenti azt, hogy az elbeszélésnek nem lehet bárki az olvasója, ahogy bárki megértheti és kedvére értelmezheti, a maga értelmi világa felől nézve, az adott értelmi világ szellemi artikulációs szintjén (föltéve persze, hogy a történet irodalmilag megformálttá válik, hiszen a szerzőket az irodalmi közlés és nem a dokumentálás szándéka vezeti). Csupán azt jelenti, hogy a szövegben szövegként létesülő értelmi világ a kelet-európai magyar értelmiség „világa”,3 hogy mind szerzője, mind hőse, mind immanens hallgatója (megismétlem: a hanghordozásban konstitutív módon, formateremtő módon jelen levő, tehát nem pusztán a véletlenszerű vagy statisztikailag átlagolt empirikus hallgató) – értelmiségi ember, értelmiségi látószöggel és allűrökkel, értelmiségi anekdotákkal, az értelmiségi élet jellegzetes színtereivel (kutatóintézetekkel, egyetemekkel, szerkesztőségekkel, konferenciákkal, könyvtárakkal, tanulmányutakkal, ilyen-olyan mozgalmak gyülekezőhelyeivel és fórumaival, intézeti folyosók alkalmi és magánlakások rendszeres baráti és kollegiális fecsegőszalonjaival). Maguk az élettörténetek, a személyes sorsok is magyar értelmiségi sorsok, az értelmiségi (az írástudó) jól ismert morális dilemmáival – buktatóival és kételyeivel –, követendő és elutasítandó, vágyott és gyűlölt életmintáival, mintát és ellenmintát teremtő hőseivel, a történelem – világnézetileg, nemzedékileg és szociálisan persze igencsak eltérő irányultságú és tartalmú, de azért jellegzetesen – értelmiségi látószögeivel, értelmiségi példabeszédekkel, kiszólásokkal, utalásokkal (aki értelmiségi, megérti).

Vallomás vagy vetkőzés? Aki önéletírásba vagy életének elbeszélésébe bocsátkozik, mindenképpen megkettőzi önmagát.4 Ez részben reflexív-megismerő, részben lírai-azonosuló vagy lírai-tagadó viszonyt feltételez önmagunkhoz, illetve ezek folyamatos váltogatását az út (vagy utazás) során, amelyet az emlékezés folyamatosan lefektetett sínpályáin haladva, önmagunkhoz teszünk meg, még a merőben privátot, az esetlegeset, a pusztán életrajzit is bizonyos jelentőséggel, súllyal ruházva fel, akár a személyiség fejlődéstörténete, akár valamilyen külső történet szempontjából. A szóban forgó jelentőség egyrészt ismereti jellegű: a privátélet odáig legfeljebb saját belső használatra tudatosított mozzanataiban a közösségi élet (történelem, társadalom, erkölcs, politika stb.) nagy és átfogó történéseinek és töréseinek visszfényét pillantjuk meg és a kortársak/sorstársak életével összekapcsoló szálak sokaságára ismerünk rá tulajdon életünkben. Másrészt a személyes élet merőben privátnak tetsző mozzanatai is bizonyos erkölcsi jelentőséget nyernek a személyes élet önéletrajzi típusú, publikus elbeszélésében. Az elbeszélő ugyanis nem katalogizálni igyekszik élete eseménytörténetét, nem egy halom tényt hord előttünk össze, hanem azért (akkor és úgy) beszéli el anyagát, mert maga is meg akarja érteni, egyben tehát értelmezni és valamiképpen igazolni is kényszerül: önvizsgálatot tart, számvetést készít az elemzés és ítélkezés/felmentés intonációjával (megálltam-e a helyem? elbuktam/elbuktunk? megtettem-e mindent? mit tettem és mit tehettem? miért maradtam itt? miért nem mentem el? miért vagyok itt még mindig?5 stb. stb).

Az elbeszélő hangnak ez a morális (megjegyzem: egyáltalán nem rágódó-moralizáló) színezete, az elbeszélők egyéni sorsát megint az egésszel kapcsolja össze – jelen esetben a korabeli magyar társadalom és egy társadalmi csoport vagy osztály (a magyar középosztály, úri és értelmiségi középosztály) egészével, továbbá egy-egy nemzedéki csoporttal (ez esetben a huszadik század három történelmi nemzedékéből kettő: a törzsökét tekintve a 20-as évek derekán-végén születettek és a negyvenes évek közepén-végén születettek csoportjával).

Végső soron az önéletrajz/önéletírás/életvallomás azt az erőfeszítést foglalja magában, amellyel a tettei és művei révén nyilvánossá vált ember irodalmi (szépirodalmi, sőt, kifejezetten esztétikai) eszközökkel megküzd az „oikosz” magánjellegű, senkire nem tartozó életanyagával és a forma révén – szelekcióval, izolációval, lekerekítéssel – felszínre hozza az „oikosz”-ban és „idiosz”-ban a „koinosz”-t, a „közöset”. Ez a tét és ez a küzdelem választja el az életírás-memoár-életrajz-irodalomnak attól az óceánjától, amely kifejezetten a privátit, a partikulárisat, a senkire nem tartozót közli az olvasóval, élvezettel határolva el a privátélet szórakoztató borzalmait, egzotikus, pikáns részleteit mindentől, ami a közösség komoly, tehát unalmas és fárasztó világával, a nyilvánossággal, a közemberivel kapcsolná össze. A privátember vallomása vetkőzést6 (vagy vetkőztetést) jelent, nem pedig a nyilvános ember új aspektusból való fölépítését, vagyis általánosítást és az életanyag heterogén elemeinek összekapcsolását valamilyen elképzelt és megalkott egész – az egész élet – részeiként.

Két-három nemzedék. Mindkét életelbeszélésben markáns és a személyes sorsot meghatározóan befolyásoló Apa-figura magasodik ki az életvilág gazdag alakgyűjteményéből. Modellként és/ vagy ellenmodellként, a mintakövetés és a mintatagadás értelmében egyaránt. Elérhetetlen eszményként, már-már szoborszerűen körüljárható módon állnak ezek az Apa-imágók a fiúk előtt, akik így – alkatilag – egész életükre fiúk maradnak, ha más-más okból is, nem képesek és nem is akarnak Atyává – Pater Familiasszá, Úristenné, Autoritássá, Mesterré stb. – válni. Félreértés ne essék: nem az apa-szerep és a vele járó erkölcsi felelősség tényleges teljesítését tagadják meg, hanem annak habituális megteremtésétől és eljátszásától vonakodnak.

Hankiss esetében ez inkább kitérés a csodálattal felidézett Apa7 szerepének (az Apa-szerepnek) elkötelező súlya és elmerevítő felelőssége elől (Apának lenni, Apaként fellépni egyben bezáródást, elnehezülést, „késszé válást” is jelent). Lengyel esetében inkább az Apa-szereppel való konfrontációból, a szerepben rejlő uralmi magatartás és autoritás-igény – nemzedékileg tipikusnak mondható – elutasításából származik az „örök fiúság” habituális szerepe. Hankiss habituálisan megőrzött-kitartott „fiúsága”, sőt, kölyöksége (született csínytevő, hermészi alkatának, melyről alább még szó lesz, ez talán legmegnyerőbb, legelbűvölőbb vonása, mondhatni ez az ő sajátos hermészi bája) nem a tekintélyellenesség nemzedéki érzületéből nő ki, mint Lengyelnél, s ennyiben nélkülöz minden nemzedéki-történelmi jelleget, és persze pátoszt is. Sőt, kifejezetten magánjellegű és pátosztalan: nem az engesztelhetetlenül lobogó ifjúság, hanem a kíváncsi, elfogulatlanul vagy épp pajkosan kérdezősködő gyermek habitusát testesíti meg a megismerésben. Személyes és nem nemzedéki, alkati és nem történelmi tőről fakad, jóllehet, megvannak – mindenekelőtt Hankiss többszörösen is késleltetett indulásában és a fennállótól való viszolygásában e „gyermeki habitus” önkéntelen és tudatos választásának a történeti okai is. Számára – úgy látszik – ez volt a legkézenfekvőbb (az alkatával, habitusával leginkább összhangban álló) kitérés a hatalommal való heroikus konfrontáció és/vagy prózai megalkuvás és együttműködés nemzedéki és igencsak felnőtt választása elől.

Kitérni annyi, mint kicselezni. Kötényt adni. Átverni. Mire fölocsúdik az ellenfél, árkon-bokron túl lenni. Ártatlan képpel csúfot űzni a hatalomból. Ahogyan korlátolt osztályfőnökből az osztály fenegyereke űz csúfot – általános derültség és helyeslés közepette –, anélkül, hogy az felfogná, mi is történik éppen. Mert persze Hankiss is a közönségnek játszik (akárcsak Lengyel). Szeret tetszeni, szereti, ha poénjai bejönnek. De nem akar mindenáron tetszeni. Ő is elmondhatná magáról Iván Bunyinnal: „nem vagyok én aranytallér, hogy mindenkinek tetsszem”. Pedig sokaknak tetszik, sok híve, sok olvasója van. Sikeres ember, noha nem érzi magát annak. Nem, mert még nagyobb sikerről álmodik, vagy mert megveti a sikert, hanem mert organikusan nem képes átélni a sikert. Mintha valami belső morális tiltás állná útját annak, hogy sikerét sajátjának tekintse. Mintha belülről folyton és kényszeresen elhatárolódna minden külső sikerétől. Egyszerűen nem hódol be a sikernek. Saját sikerének sem. Nem lesz a rabja. Mint minden kötöttséget, a siker hatalmának kötöttségét is rosszul viseli. Szabadságát félti tőle. A nem-sikeresség – nem-aszketikusan, de morálisan felfogott – sikere, amire ő pályázik. Az apai habitus elhárítása ebből a szempontból a sikeres felnőtté válás (a siker mint befejeződés, lezárulás, „bekötötté válás”) elhárítását jelenti. „Fiúnak” megmaradni – legalább habituálisan, legalább a gondolkodásban és az érzületben nem-felnőtté válni –, nincs ennél nagyobb siker egy sikerkerülő számára.

Hankiss saját nemzedékétől mint nemzedéktől idegen ez a fiúi habitus. Történelmi értelemben az „alapító atyák” nemzedéke az övé (pro és contra, mondhatni, az egymás ellen és egymás mellett alapító atyáké), mely habituálisan igen hamar elfelnőttesedett, megkomolyodott és megmerevedett (kínosan gyorsan – lényegében már negyvenes éveire – öreggé vált), függetlenül attól, hogy sorsa a világháborút követő két évtizedben szenvedőlegesen vagy tevőlegesen (legtöbbször így is, úgy is) alakult, hogy a társadalmi-kulturális perifériára szorulást – egyben a fentről lekerülést –, vagy éppen ellenkezőleg: a perifériáról a centrumba nyomulást – az alulról felkerülést – jelentette. Hankiss nemcsak „45-ös”-sé nem vált (ehhez túlságosan távolról érkezett a fővárosi művelődés világába, túlságosan kevéssé élhette át – akár valóságosan, akár illúziókat kergetve – a 45-ös rendszerváltást, amelynél radikálisabb nem volt a magyar történelemben), de „56”-os és „68”-as sem lett belőle. Ez azonban a történelmi sors – családi, személyes és osztálysors – személyes alkati vonássá hasonítása: semmivé nem válni, semmihez nem csatlakozni, mindent elhárítani, elkerülni, visszautasítani, ami elnyeléssel, függéssel, kiszolgáltatottsággal – akár csak érzelmi kiszolgáltatottsággal – fenyegeti az egzisztenciát.8

Lengyel – ehhez képest – a 68-as nemzedékhez (a modernitás utolsó tipikus nemzedéki formációjához) tartozik, és teljes mértékben osztozik is a 68-asok nemzedéki sorsában – eszményeiben és habitusában, nyughatatlanságában és szelídségében, illúzióiban és vereségeiben, tévútjaiban és megtéréseiben. Lengyelt korántsem jellemzi az a fürgeség, könnyedség, csúfondárosság, amellyel Hankiss – a körülmények vagy mások által számára kijelölt – jó- és rossz-sorsok elől szüntelenül (és mindmáig) fityiszt mutatva elugrál. Lengyel is szívesen mutat persze fityiszt, de ő nem magányos egzisztenciaharcos, hanem ilyen-olyan nemzedéki kohorszok szervezője vagy hangadója, aki mindig teljes komolysággal megy bele a harcba, de mintha csak azért, hogy kiszállva belőle (avagy már menet közben kívülről kommentálva, felfedve a legtitkosabb haditerveket, a harcosok szenvedélyeit, lelki mozgatórugóit), ugyanilyen komolyan végére járjon az éppen folyó vagy lezárult harcnak, megfejtse a harc és a harcosok titkát: kik is ők és miért is harcoltak? Akár egy lírikus, egyszerre éli át az alany és a tárgy helyzetében az eszmei és politikai, a személyes és csoportos küzdelmeket. Szenvedélyesen azonosul valamivel vagy valakivel, de mintha csak azért, hogy becsalogassa a megismerés hálójába, ezen a lényegbe hatoló módon ismerje meg és vallja ki végül is saját nem-azonosságát, sőt, idegenségét vele szemben. Ez – ez a végső nem-azonosulás semmivel és végső megismerni-akarása mindennek –, ez is hermészi alkatra vall és egyfajta magányosságot eredményez. A kóbor lovag, a partizán, az akcióhős magányossága ez, aki ilyen-olyan nemes ügyek mellé szabad akaratából és végső esetben elkötelezheti magát, de egyetlen ügy mellett sem horgonyoz le végleg: mennie kell tovább, mert még sok dolga van ezen a világon. A 68-as nemzedéki kohorsz mindig is kóborlovagok, partizánok, akcióhősök, közösségről vizionáló harcias Egók laza érzelmi és stilisztikai közössége volt, úgyhogy Lengyel László ebben sem üt el nemzedéke legjavától. Lengyel sem hajlamos „odakozmálni” külső körülményekhez, helyzetekhez, szerepekhez, szabadon jár-kel közöttük. Épp ez a nyughatatlan kíváncsiság, szellemi mozgékonyság, pányvázatlan szabadság az ő eleme: választott és kiküzdött, mindazonáltal alkatába ivódott szellemi sorsa. Az atyai tekintélyesség, a megállapodott felnőttkor komolysága és komorsága, a moralizálás, a tapasztalatokra hivatkozás – általános ellenszenv tárgyát képezték a 68-as nemzedék szemében, Nyugaton és Keleten egyaránt. Inkább soha ne nőjön be a fejünk lágya, semhogy olyan kőfejűekké váljunk, mint az előttünk járók. „Bár olvastam és mellbe vágott Heller Valami történt című regénye – írja Lengyel –, csak jóval később értettem meg: „Végre tudom, mi akarok lenni, ha nagy leszek. Amikor nagy leszek kisfiú akarok lenni”. Sajnos, még mindig nem vagyok elég nagy, hogy átlépjem a kisfiúság határát, hogy úgy írjak, beszéljek, mintha még nem dőlt volna el a sorsom.”

Az apák nemzedékéből a konfliktus-keresők, a megvesztegethetetlenek, a tiszták, a más sorsot választók, akik valamiért – már 1948–49-ben vagy 1956 után – kibuktak az elitből, belső és külső emigrációba szorultak, marginalizálódtak, periferizálódtak, üldözöttek vagy egyszerűen kegyvesztettek lettek, már pusztán helyzetüknél fogva is egyre közelebb kerültek saját fiaik – a „68-asok” – nemzedékéhez. Sőt, azt mondhatjuk, bizonyos értelemben a fiatal nemzedék „kooptálta” e „nagy öregeket” (a tekintélyellenesség tekintélyeiként is és az eleven történeti tudás hordozóiként és továbbörökítőiként, akiknek figyelmes és szenvedélyes hallgatósága éppen a 68-asokból került ki egykor, abból a nemzedékből, amely különleges helyzeténél fogva – végnemzedék, utolsó nemzedék – a történelmi léptékű cselekvés teljes hiányát a történeti oknyomozás szenvedélyességével és kifinomult történeti érzékenységgel pótolta). Ezektől a befogadott, egyenrangú társként elismert apáktól (olykor nagyapáktól) teljesen idegen maradt, ösztönös irtózás vagy tudatos tagadás tárgyát képezte saját korosztályuk uralkodó habituális mintája (a paternalista autoritás) és a habituális fiatalság tekintetében a „68-as” nemzedékhez hasonultak. (Hogy mit értek „habituális fiatalságon”, azt talán kellőképp megvilágítja a Fidesz alapító nemzedékének sokakat meglepő, mindenesetre gyors és látványos habitus-váltása: habituális „elhasonulása” a fiatalságtól, így a fél nemzedékkel idősebb liberális politikai apák fiatalságától is és beöltözése az igazi apák paternalista-autoriter habitusába a 90-es évek közepén.)

Hankiss habituálisan nemcsak saját nemzedéke paternalistáitól üt el, de számkivetettjeitől (NÉKOSZ-os, polgári, szociáldemokrata, 56-os számkivetettjeitől) is: mind ennek csalódott, rezignáltan-komor („bukott atya”), mind szakadár, merész és fiatalos (visszautasított atya-szerep) változatában. Hankiss – és e tekintetben alkatilag közel áll Lengyelhez – több csapathoz, műhelyhez kötődött ugyan pályafutása során, de soha nem fűzte egyetlen csoporthoz sem olyanfokú érzelmi, erkölcsi vagy politikai kapcsolat, hogy alárendelje vagy akárcsak összehangolja valamilyen ilyen csapattal saját, személyes ambícióit, vágyait, terveit.9 Ha már, akkor inkább ő maga hozott létre csapatokat maga körül, de mindig témák, hipotézisek, kutatási tervek megvalósítására, nem pedig saját szolgálatára. Mindig túl sok ötlete volt, túl sok minden érdekelte ahhoz, hogy kedve vagy ideje lett volna intézményesíteni önmagát, akár az iskola-teremtő, akár az intézményi atya szerepében.10 Egyébként épp ez az atyáskodásról lemondó, gyakorlatias, segítőkész attitűd tette őt olyan rokonszenvessé a 68-as és az azt követő fiatal nemzedék szemében: nem is volt érzékelhető, hogy ő nem ehhez a nemzedékhez tartozik. Neki nem kellett hasonulnia, szerepet váltani, mert alkatilag (nem a történeti sors gyűrődései és nem is saját választása folytán) volt s maradt idegen tőle a Pater Familias szerepe. De a lázadó ifjúság romantizált szerepe is idegen maradt tőle. Inkább a mindenre rácsodálkozó, folyton-folyvást kérdező, eleven eszű kópé játékos-komoly habitusát alakította ki és kamatoztatta szellemileg. Könnyedsége, közvetlensége, derűje elbűvölő és leszerelő volt.11 Volt ebben a habitusban valami, ami Weöres Sándoréra emlékeztetett: egy éppannyira nem-nemzedéki, nem-történeti eredetű, alkati gyermekesség (nem-felnőttség, nem-apaság) alakult át észjárássá és szellemi szereppé.

Lengyel 68-as lázadó fiúsága, „apátlansága” és antipaternalizmusa mögött (még ha a vallomásos-értelmező önéletrajz visszatekintő elbeszélője kissé a Tékozló Fiú megtérő, feloldó intonációjával idézi is meg saját apa-fiú történetét, a Tékozló Fiú akkor is csak Fiú marad) mögött egy egész nemzedék „fiúsága” sejlik föl, az Apa-szerep (az apai tekintély, az apai uralom, az apai fölény) nemzedéki választhatatlansága húzódik meg, amelynek csak különös helyi színt ad a kádárizmus paternalista politikai uralmi módja. Ezért is jelenik meg Lengyel elbeszélésében a nemzedékileg tipikus visszanyúlás a nagyszülők alakjához, habituális mintájához, akik egy birodalmi Magyarország dimenzióiban növekedvén és mozogván, mintha maguk is kissé nagyobbak, tágasabb gondolkodásúak, kiegyensúlyozattabbak lettek volna, mint gyermekeik, a szuverén nemzeti Magyarország trianoni határai között felnövekedő nemzedék, amely mind a világháború előtt, mind a világháború után autoritárius mintákhoz szocializálódott és tipikusan ezeket realizálta élete minden szintjén, politikában, kultúrában, családban egyaránt, függetlenül attól, hogy az autoriter minta jobboldali vagy baloldali előjelet kapott (igen gyakran és épp az autoritarizmus közös nevezőjén ez a jobboldaliság és baloldaliság különösebb nehézség nélkül helyet is cserélhetett egymással).

A nagyszülők alakja mint a szülőkével szembefordított elleneszmény kifejezetten tipikusnak mondható a 68-as nemzedék mintaválasztásában. Elsősorban értelemszerűen azokban a családokban, ahol a nagyszülők „hatalomtól fosztott” nemzedékéből – tündökletes személyiségű, nagyformátumú, a szülőknél szabadabban gondolkodó és kevesebbet aggályoskodó nagyanyák és nagyapák közül – legalább egy életben volt még az új nemzedék kamaszkorában. De ahol hiányzott a nagyszülő, ott igen gyakran választott „öreg” – a nagyszülők nemzedékéhez tartozó mester, gimnáziumi tanár, atyai barát – pótolta ezt a hiányt.

Hankissnál nagyon jellemzően – és megint nemzedékileg tipikusan – nyoma sincs a nagyszülők ilyen elleneszményítésének (ami egyébként a 68-as nemzedéknél teljesen megfelelt az 1918 előtti Magyarország, vagyis a kiegyezéses-századfordulós Osztrák–Magyar Monarchia eszményítésének is és egyben mindkét autoritárius rendszer, a horthysta és a kádárista zsigeri elutasításának). Hankissnál éppenséggel a szülők (mindenekelőtt az apa) képviseli az abszolút eszményt. Őnála – s ez megint nemzedéki vonás – sokkal kevésbé éles a Horthy-korszak autoritárius, rendies jellegének érzékelése, annál élesebb az 1945 utáni szocializmus autoritárius-diktatorikus jellegének érzékelése, amit viszont Lengyelben tompít – nemzedékileg tipikusan – az ebben a rendszerben megélt gyermekkor és ifjúkor közvetlen tapasztalata, a rendszerbe szocializáltság (ahogy Hankissét a háború előtti rendszerbe). Lengyel a tárgyilagosságra törő méltányosság érzületével méri fel az etatista rendszer teljesítményét, amely nem merült ki a rémuralomban, az autoritarizmusban és paternalizmusban, a szovjet függésben, az 56-os politikai forradalom leverésében és megtorlásában. A kádárizált államszocializmus három évtizede alatt formálódott ki a modern ipari társadalom fogyasztói típusa, omlott össze az évszázados rendies kasztrendszer, szűnt meg a kemény osztálytársadalom, az etatista-kollektivista ideológiai máz alatt pedig a magyar társadalom példátlan mértékű individualizálódása zajlott le.

A hermészi alkat. A nemzedéki utak és egyéni karakterek kontrasztja és egymásban tükröztetése színt, feszültséget visz a párhuzamosan elbeszélt kettős életrajzba. Ugyanazt a világot – a huszadik századi magyar társadalom életvilágát – egyszer innen, másszor onnan látjuk a történeti időben és a szociális-kulturális térben. A kulturális és szociális karakterisztikumok hasonlósága szembeötlő. Mindketten többgenerációs értelmiségi családból jönnek, kulturális-műveltségi, habituális hátterüket az 1945 után deklasszált úri magyar középosztály kultúrája határozza meg, amely – akár úgy építik – mint Hankiss – személyes identitásukba, mint nyugatias, polgári alkatelemet, akár úgy – mint Lengyel egy nemzedékkel később –, hogy megtagadják és elfordulnak tőle, mélyen meghatározza észjárásukat, modorukat, ethoszukat. Mindketten hasonló szerepet játszottak a magyar civiltársadalom építésében: részben nyilvános, szakmai és reformer-tanácsadói szerepükkel, az állampárt felvilágosult, reformista szárnyára gyakorolt nyomással (nemcsak Lengyel, aki odáig ment a felforgatásban, hogy még a pártba is belépett,12 s addig nem is nyugodott meg, amíg ki nem zárták onnan, de az outsider társadalomkutató Hankiss is, aki mintegy a távolból – a sajtón keresztül – küldözgette drámai diagnózisait, szellemes jelentéseit, szociológusi leveleit a felvilágosult hatalom csúcsára azoknak, akik megértik), részben a magyar közvéleményt ébresztő-alakító felvilágosító-kritikai tevékenységükkel (nemcsak Hankiss, hanem Lengyel is és nemcsak írásokkal, hanem élőszóban, előadásokkal, nyilvános beszélgetésekkel is). Ez a tevékenységük a rendszerváltás közben (alatt és után) sem szűnt meg, csak átalakult. Nem meglepő, hogy – és éppen az Antall-kormány idején, noha a kormányfőhöz mindkettejüket régi barátság, személyes szálak fűzték – Hankiss és Lengyel szinte egyidejűleg mutattak példát a civilkurázsira, vagyis arra, mit jelent nem meghunyászkodni, nem megalázkodni és elgyávulni a mindenkori hatalom színe előtt, mit jelent polgári módon – jogaink és az érvényes szabályok tiszteletben tartását követelve – engedetlennek lenni, milyen egyszerű végül is erkölcsileg életben maradni, ha a tisztesség és tisztességtelenség közti választást nem írjuk át az élet és halál közti választássá, hogy aztán magunk és a világ előtt igazoljuk, miért választottuk a tisztességtelenséget.

Van azonban – a morális karakterek hasonlóságán túlmenően – a két elbeszélő között egyfajta mélyen fekvő alkati hasonlóság vagy talán rokonság, amely a temperamentumban, az észjárásban, a szellemi mozgásformában, az attitűdben nyilvánul meg, s amit – élet-elbeszéléseikben feltáruló-elrejtező – személyiségük hermészi alkatelemének neveznék. Ennek az egykor nagyon népszerű levegő- vagy szélistennek (Hermésznek/Mercuriusnak) a nevéhez, mint ismeretes nagyon sok megbízatást és találmányt kapcsoltak a régiek. Mindenekelőtt azonban Hermész mégiscsak a közvetítés, a hírvivés és a megismerés istensége volt, amennyiben mindez nem más, mint valamilyen rejtett, dugdosott, elásott, mögöttes vagy máshol található tudás megszerzése, elcsenése, nyilvánosságra hozása és ez által megosztása mindenkivel; nem más, mint a dolgok felszíne mögé nézés, ilyen-olyan titkok feltárása, lehatolás és behatolás, felszínre hozás és leleplezés. Hermész herméneusz – a nyelv révén közvetítő – nem magának akarja a tudást, hanem mindenkinek: a mindenkivel megosztott, s ebben az értelemben közös tudás angyala.

Hermészi minden értelmezés, minden közvetítés a különféle nyelvek, társadalmi csoportok, kultúrák, világok között. Hermész – lélekvezető, kalauz, postás, tolmács, mestertolvaj, aki állandóan úton van. Kerényi Károly Hermész, a lélekvezető című – a hermészit hermészi szellemben feszegető és feltáró – tanulmányában Hermész Iliászbeli szerepéről azt írja, hogy az ő művészete „kizárólag a nem heroikus kibúvók” megtalálásában áll. A hermészi szerep – nem heroikus szerep:13 hiányzik belőle a teljes-önfeledt önátadás, a belefeledkezés abba vagy az azonosulás azzal, amit a hermészi alkatú ember éppen csinál. „Hermésznek sorstól rendelt tulajdonsága, hogy számára és jelenlétében nincs önfeledtség.”14

Nem akarja és harcol az ellen, hogy azzal azonosítsák, aminek éppen mutatkozik, amit épp mond, gondol, cselekszik. Nemcsak nem ragad bele semmibe, sem sikereibe, sem győzelmeibe (mert hisz a hermészi alapvetően győzedelmes fajta), nemcsak érzéketlenül hagy maga mögött mindent, amivel elkészült, amivel megvan (belülről nem foglalkoztatja többé), de azon is túl van mindig kissé, amit csinál, amiben éppen benne van. Hermész mindig máshol van, máshol bukkan fel, nem ott, ahol keresik vagy várják. De sohasem azért, hogy ott is maradjon, hanem, hogy elhozzon valamit vagy kivezessen valakit valahonnan – egyik világból a másikba, egyik helyről a másik helyre; összekösse a távollevőket és az egymás számára idegeneket.

De ugyanezért: a leghőbb hermészi vágy és törekvés: a közvetítés állapotában maradni, nem leragadni soha sehol; nem válni elevenen munkáló szellemből kész dologgá, „valamivé”; folytonosan keletkező és önmagát megújító „levésből” meghatározottságában lezárult létté. Innen a hermészi alkatú ember belülről fakadó rang- és hatalom-megvetése. Szinte menekül a hatalomtól – minden hatalomtól –, minden késszé válástól, minden megrögzüléstől, attól a hatalomtól is, amit az értelmezés hermészi hatalma jelent. Ennek saját maga fölé növő hatalmát is meg akarja fejteni, önmagának is végére akar járni, „nehogy úgy maradjon”, kereső és feltaláló játékos szellemből Hermész-szoborrá vagyHermész-maszkká merevedjen.

A folytonos úton levés, a helyhez kötődni-nem-akarás és nem- tudás nem értelmetlen ide-odacsapódás, zaklatott és sehová meg- nem-érkező bolyongás a helyek között, hanem keresés, vezetés, kalauzolás, hírhozás, vagyis a legkülönfélébb helyek – olykor váratlan és szellemes – összekapcsolása, egymásra vonatkoztatása az értelem szövevényes szálaival. Hermész mindenekelőtt hírnök – hírt hoz valahonnan, onnan, ahová csak neki van bejárása. (Hermész ugyanis mindenhová képes behatolni, belesni, nincsenek előtte zárt ajtók és falak, áthághatatlan határok.) Ennyiben mozgása mindig valami mögöttesnek, mélyen fekvőnek, rejtettnek, titkosnak a felfedése, felszínre hozása is: kifigyelés, kihallgatás, meglesés, kiásás. Gyakran ölti a tolvaj alakját: elcseni az igazságot, hogy megoszthassa mindenkivel. Amit mások okkal, ok nélkül titokban tartanának vagy egyszerűen privát ügyüknek tekintenek, azt ő szemrebbenés nélkül közhírré teszi.

Ebben az értelemben a hermészit bizonyos szemérmetlenség jellemzi: nem ismer sem istent, sem embert, ha megoszthat egy értesülést, ha hírt hozhat valahonnan vagy megfejthet egy helyzetet, felszínre hozhatja egy viselkedés, egy jellem, egy törekvés legbenső titkát, a rugót, amire valaki jár. Magának sem kegyelmez. Éppoly kíméletlen és lényegre törő érdeklődéssel, éppoly fürkésző kíváncsisággal hajol önmaga, mint bárki más fölé, hogy megértse, miért olyan, amilyen. Ebben a formában azonban nem kivallja önmagát, nem megvallja/meggyónja életét, hanem eltárgyiasítja azt. Úgy forgatja kezében, mint valami távoli, idegen tárgyat: „ez lettem volna én? csakugyan?” vagy: „nézzük akkor hát, mi a titka ennek az alaknak!” A megismerő, minden leplet lerántó, minden burkot lefejtő, minden határt átlépő szellem gátlástalanságát, szemérmetlenségét éppen ezzel az – érintettek szemében korántsem mindig kellemes, sőt, olykor kifejezetten bántó – eltárgyiasítással menti: nem bántani akarlak, csak megérteni! – mondja, mint kisgyermek a békának (mint Hermész a teknősbékénak), amikor titka után kutatva kibelezi. Mentségére legyen mondva (ha ez mentség), hogy önmagának sem kegyelmez. Persze egy dolog az élveboncolás, amikor önmagunkon hajtjuk végre és más, amikor máson, lett légyen ez a boncolás mégoly fájdalommentes is, hiszen az értelem szikéjével végzik. Kétségtelen, hogy e határokat és korlátokat nem ismerő hermészi kíváncsiság egyformán jellemzi mindkét elbeszélőt, csak Lengyel nagy előszeretettel boncol személyeket15 (főleg a politikai panoptikum szerepszemélyeit), míg Hankiss szívesebben szed szét személytelen struktúrákat, szívesebben modellez és rendszerez, mintegy a hallgatóra bízva az alkalmazást és egyben a felelősséget is, ha valami nem stimmelne (talán nem jól, nem teljesen értette meg az általános sémát vagy durván alkalmazza). A hermészi megismerésnek ezen az anatómiai jellegén mindenesetre mit sem változtat, hogy jólneveltséggel palástolják vagy hogy a megfejtés tárgyát – mint a Kétszög szerzői esetében is – maga a hermészi alkatú személy saját személye és pályafutása képezi. (Például a klasszika-filológus Kerényi Károly fentebb már idézett nagyszerű tanulmánya a lélekvezető Hermészről egyben saját hermészi karakterének messzemenően hermészi szellemű – szemérmesen szemérmetlen, önleleplező – feltárása, saját titkának megfejtése is.)

Hermész – a határokon átjáró. A határokkal szembeni érzéketlenség, a határsértés öröme nem pusztán a tiltás megszegésének, a botránynak vagy csínytevésnek az érzéki boldogságában rejlik. Egy biztos: a határ megsértése sohasem lendíti ki a végzet üstökét, nem válik egyszeri és visszavonhatatlan, a határsértő egész életét követelő, s ennyiben sorsszerű tetté. Hermésznek minden határsértő tettéből sikerül ép bőrrel visszajönnie. Mert határsértései a kópé csínytevései és nem a tragikus hős törvényszegő tettei. Nem idéznek sorsot arra, aki elköveti őket. A határok átlépésében nem az érzéki élvezet és nem is az erkölcsi kihívás, hanem a termékeny pillanat szellemi izgalma a meghatározó: a határok megsértése azt jelenti, hogy az egymástól elválasztott területek vonatkozásba, értelmi kapcsolatba kerülnek egymással, az eladdig elhatárolt létmozzanatokat a megértő és értelmező szellem mozgása szinte magától köti össze egymással. Semmi erőszakoltság, semmi kényszeredettség, semmi merevség.16 A szellemi erőnek erre a gyengédségére, a szétszakítottság kínját enyhítő hatására utal Hermész egyik állandó jelzője: akakétó, vagyis – Kerényi értelmezése szerint – „fájdalmat nem okozó”, szó szerinti értelemben pedig: „rosszat nem tevő”, vagyis jóságos. Hiszen csak az értelem közvetítése révén enyhülhet bármely meghasonlás, ellentét, harc közvetlen gyötrelme, csillapulhat bármilyen fizikai vagy lelki kín. Nem annyira gyakorlati megoldást nyújt ez, hanem enyhülést, azáltal, hogy a külső világ, az anyagi-fizikai világ kibékíthetetlen ellentéteit fölemeli az értelem világosságába, a megérthető és belátható tartományába, ahol a „theorein” – a dolgokat a szellem szemeivel szemlélő elme – veszi át a hatalmat az indulatok és vágyak, a szenvedélyek és tettek érzéki közvetlenségével és egyoldalúságával szemben.

Jellemző, hogy sem Hankisst, sem Lengyelt nem találjuk a harcosok között, annál gyakrabban a hírvivők, a közvetítők, a tolmácsok és parlamenterek köztes világában, noha e világban is mindig másutt, hol itt, hol ott, soha semmiféle szereppel, poszttal végleg (vagy teljesen) nem azonosíthatóan. Megfoghatatlanok. Soha senki, semmilyen oldal, intézmény, csapat nem mondhatná el egyikükről sem, hogy egészen „hozzájuk tartozik”, hogy ő „a mi emberünk”. A hermészi alkatú ember számára még az is nehézséget okoz, hogy önmagát önmagához tartozónak ismerje el, hacsak abban az esetben nem, ha önmagát úgy ismeri föl, mint a „semmihez-senkihez-végleg-nem-tartozót”.17 Igazában csak ott, és csak azzal tud végleg megmaradni, ahol és aki elfogadja őt ebbéli léte szerint – a kötetlen szabadság létmódjában. Egy húron tud pendülni vele, noha talán csak szeretetből, s nem, mert ő is ugyanazon a húron pendül.

Koinosz Hermész. „Ha ketten közös vállalkozásra indulnak – írja Kerényi – »Koinosz Hermész«-t (közös Hermészt) kívánnak egymásnak, ami inkább jelent »közös rablást«, mint »közös találást«, a leginkább azonban »közös találást-és-rablást«. Ez alapjában véve minden üzleti vállalkozás jelszava.” Két hermészi alkat kalandja ez a könyv, s ahogy ők kívánhattak volna egymásnak közös vállalkozásuk kezdetén „Koinosz Hermész!”-t,18 úgy kívánhatunk most e hermészi szellemű könyvben kalandozó és szellemi kalandra kész olvasónak „Koinosz Hermész!”-t. Hiszen minden értelmezés közös vállalkozás és minden értelmezés a szellem kalandja. Márpedig, mint – Kerényi Károly fejezi be Hermész-tanulmányát – „mindenkinek, akinek számára az élet kaland – akár szerelmi, akár szellemi kaland –, ő a közös vezetője: Koinosz Hermész!”

  1. És vajon nincs-e eleve kudarcra ítélve a mi vállalkozásunk, hogy egyszerre mondjunk véleményt a szerzők életéről, arról, hogy miként mesélik el azt, illetve arról, hogy a recenzens mit gondol mindkettőről? Kibogozhatatlan szövevény, kivált, hogy sokunk személyesen (és behatóan) ismeri a szerzőket. Ákos, nem vitatom a jogod, hogy elemelkedj az interjúk szövegéről, és azt sem, hogy Hankissal és Lengyellel ápolt évtizedes – baráti – kapcsolatod során szerzett ismereteidet felhasználva (és néha főként ezeket felhasználva) jellemezd őket. Én viszont a „tudatlanság fátylába” burkolózva (agyő Elemér, agyő Laci) maradnék inkább a textusnál, már amennyire lehet. Többek közt azért, hogy jelezni tudjam, ha netán – határtalan jóindulatodban, melyért mindig is irigyeltelek – nemcsak elemelkednél tőle, de uram bocsá’ el is szállnál. KJM
  2. Elismerem, első pillanatban idegenkedtem a kérdések kíméletességétől, Karinthy jutott az eszembe („uram Önben nemkülönben…”), de felfigyelve a válaszok időnként önemésztő könyörtelenségére, némileg megnyugodtam. Különösen Hankiss szereti hólyagnak (82, 132.), zöldfülû senkinek (131.), mamlasznak (135.), hiúnak (100.), csélcsapnak, lustának (109.) karriervadásznak (118.) nevezni magát, sőt bevallani, amikor inába szállt a bátorsága (91, 140.). A beszélgetőpartnerek kedvelik egymást, nem kényszerítik gonosz kérdésekkel önfényezésre a másikat, sőt felkínálják egymásnak az ön-élveboncolás jogát. A szeretetteljes légkör jobbat tesz Hankissnak, aki – kis túlzással mondom – vallani tud, mi több, csaknem folyamatosan, Lengyel viszont kamaszkora vallomásos ábrázolása után köztörténelmünk mesélésébe merül. Rosszat azért mond magáról eleget, de vívódásaiba alig avatja be az olvasót. KJM
  3. Történetileg nézve azért nagyon fontos e két emlékező portré, mert arra világítanak rá (kivált egymástól való különbözőségükben), hányféle ismert vagy rejtett színtéren zajlott (zajlik) a magyar értelmiségnek az ország egészének szellemi horizontját meghatározó intellektuális és politikai mûködése – s hogy mekkora bûn és pazarlás volt a szocializmus időszakában, hogy e színterek, a nyilvánosság korlátozott volta következtében, egymással érintkezni is alig tudtak, hisz alig is ismerhették egymást. MI
  4. Talán nem is az az igazán érdekes, mi az őszinte vallomás, és mi a hazugság (azaz fikció) ezekben az élettörténetekben, hanem az, ahogy mindkét szereplő teljesen természetesnek, magától értetődőnek veszi (s ennek megfelelően nem is reflektál a problémára!), hogy személyisége simán kettéhasítható egy – mondjuk így – magán- és közéleti figurára; minek következtében a felhangzó emlékezésekben kizárólag a „nyilvános” én mûködését és funkcionálást figyelhetjük, és semmit nem tudunk meg a magánember problémáiról. Mintha mindkettőjüknek lett volna személyes élményekben is nagyon gazdag gyermekkora valamint egy kevéske ifjúkora – ám „a férfikor nyarában” a magánéletiség már bezárult volna (vagy csak a nyilvánosság elöl lenne elzárva?), s hőseink számára kizárólag a társadalmiság méltósága, kényszere és érdekessége maradt volna meg. Félreértés ne essék, nem a privát kíváncsiskodás kérdéseit feszegetném – csupán azt észlelem: mennyire él még náluk is, két kiváló, huszadik század végi elménél is a nagy tizenkilencedik századi elképzelés: a nyilvános szereplők még önreflexióikban sem érző-szenvedő-akaró lelkek, hanem intellektuális szellemek és erkölcsi jellemekMI
  5. Ezek az emlékezések természetesen nem élettörténetek a „hagyományos” önéletrajzok etc. értelmében, hiszen sem teljességre (relatív teljességre) nem törnek, sem történetté nem állnak össze, hanem önértelmezések – a két beszélő impozáns és érdekes „figurát” teremt magából, s ezt az ideáltipikus, modellszerû figurát szinte csak illusztrálja egyes életmozzanataival. Az Ákos által helyesen összegyûjtött kérdéseket talán még eggyel kellene mindkettejük esetében kiegészíteni: milyennek kellett volna lennem? Mindkettejük tiszteletre méltó erkölcsi igényessége alighanem épp abban ragadható meg, hogy, ha nem is mondják ki, személyükre nézve is mindvégig fenntartják egy erkölcsi norma „természetes” kihívását – s ehhez a normához mérik és igazítják saját figurájukat. MI
  6. Vetkőzésnek, már megbocsáss, hogy demagóg módon a szó eredeti értelméhez ragaszkodom, nyomát sem látom. Két, már-már viktoriánus, derék magyar férfit hallgatok. Lehet, hogy egy kolostorban beszélgetnek? KJM
  7. A hankissi emlékezés igazán megható fejezete. Az apa karakán és mûvelt, ám szerény és szeretetteljes, engem mégis képeslapjai („fésülködj, ne hadarj, húzd ki magad!”) vettek le a lábamról. Egy ilyen ember ellen kamaszként nehéz lázadni. Bár talán jót tett volna a fiúnak. KJM
  8. Persze, ami számára esetleg visszahúzódás, menekülés volt, az mások számára biztos menedék. A hatvanas évek második felében, a hetvenes években, amikor megadatott, hogy szoros barátságban lehettem vele, nekem ő jelentette azon kevesek egyikét, aki a maga elkötelezetlenségével, illetve csak a saját erkölcse iránti elkötelezettségével némán figyelmeztetett az olyan dolgok iránti elkötelezettség veszélyére, amelyekbe talán vakon belerohantam volna. BE
  9. Hogy ez mennyire így van, arra a legjobb példa az, amiről sokan szeretnek elfelejtkezni (ő maga is épphogy említi ebben a könyvben is), arról ugyanis, hogy Hankiss egyenesen pályaelhagyó: irodalomtudós, mégpedig az új irodalomtudomány legkiválóbb tudósa volt, az Irodalomtudományi Intézetben vele együtt gondolkodó társakkal, amit szinte egyik napról a másikra hagyott ott – nyilván megunta, szûk lett neki a tér. Irodalomtudósi minőségét az bizonyítja a legjobban, hogy a legújabb undokok – akik bevallatlanul sok mindent tőle tanultak először – még a nevét is félnek leírni. BE
  10. Hankiss sokkal kevesebbet mesél tevékenységéről, tudósi ambícióiról és mûködéséről, hogysem leírásaival megelégedhetnénk: rendkívül fontos lenne, ha majd egyszer részletesen elmondaná személyes élményeit és problémáit pl. a strukturalizmus-vita politikai és tudományos hátteréről – hogy épp azt is lássuk belőle, hogyan szerepelt akkor, amikor akarva-nem akarva intézményesen kellett funkcionálnia (s mit gondolt akkoriban e szerepről). MI
  11. Ismét a szövegbe temetkezve majd onnan kikandikálva én Hankiss eleganciájáról és toleranciájáról, egy szóval, „eleranciájáról” beszélnék, szelíd öniróniáról, a „bocsánat, hogy élek” (34.), a „ti biztosan többet szenvedtetek” (133.) habitusáról. Civil a pályán (ez leginkább a tévé-elnökségéről írtakból tûnik ki), aki nem veszi át a zavaros indokú kitüntetést (102.), aki – korábban – gyalog vág neki az országhatárnak, mert joga van hozzá (52–53.), s aki – még korábban, pontosan 1956-ban – demokratikus elbánást követel a diktatúra képviselőinek is (64.). Ezzel szemben Lengyel saját magát intoleránsnak, lázadónak érzi, igaz, minél inkább közelítünk a jelenhez, önjellemzéséből a megnyugvásra- megbocsátásra vágyó gondolkodó portréja kerekedik ki. Nincs könnyû dolga: ha nem Hankiss záporozó understatementjei mellett állnának, kijelentései, meglehet, nem is tûnnének olykor overstatementeknek. KJM
  12. Hm. Ezen a ponton nem mosnám egybe a két típust, függetlenül attól, mit gondolok a belülről-bomlasztás stratégiájáról (ma sem rajongok érte). Hankiss szövegéből ugyanis kitûnik: mindenkinek mindig majdnem mindent megbocsátott, de ő maga – ha a fene fenét eszik (persze ő nem ezeket a szavakat használja) – sem akart marxista, lukácsista és/vagy párttag lenni. Nem engedte a gyerekszobája. Lengyel egykori „entrizmusát” (56, 75.) ugyanakkor (ezért?) nagyvonalúan nem kommentálja. Bizonyára megnyugtatja, hogy beszélgetőpartnere már régóta nem tag sehol. KJM
  13. A két könyv legrokonszenvesebb vonása az, ahogy hőseik elhatárolják magukat a hősi szereptől, s vállalásaikat, még ha el is ismerik fontosságukat, megtartják a normális emberi gesztusok szintjén. Mindenesetre az azért feltûnik, hogy mennyire nélkülözi mindkét szereplő az irónia (és önirónia) bármely gesztusát vagy mozzanatát: mintha szándékosan és folyamatosan őriznék tartásuknak szép és nemes komolyságát; sőt meg merném kockáztatni: ők e tekintetben is a tizenkilencedik századi szerephagyomány folytatását képviselik. MI
  14. Hankiss másról sem beszél, mint hogy mily hosszú időkre képes belefeledkezni egy gondolatba vagy egy teljes diszciplínába. Hát még egy francia parfüm sejtelmes aurájába. Lengyel a maga részéről hosszan és örömmel idézi a daliás nyolcvanas évek informális politikai akcióit, s hangsúlyozza, mennyire áthatotta egyéniségét a szüntelen tevés-vevés. Vagyis alaposan belefeledkezett akkori szerepébe. Ma pedig e szerep emlékébe feledkezik bele néha. KJM
  15. Vajon magával sem lesz megbocsátó? – e kíváncsisággal fogtam bele az olvasásba. Máig nem tudom, mit gondoljak. Hivalkodónak nem mondanám Lengyel szövegét, bár talán túl sok „nagy emberrel” hasonlítja össze magát. Igaz, önkritikája is mérgesebb, mint Hankissé, hellyel-közzel az önmarcangolással határos és alig ironikus. Nem viccből mondom: néhány állathasonlattal enyhíthetett volna szigorán. KJM
  16. Nem az előbb mondtad, hogy „Lengyelt korántsem jellemzi az a fürgeség, könnyedség, csúfondárosság …”? Pedig én már kezdtem egyetérteni veled. Ő ugyanis egyfolytában arról tudósít, ha nem is örül neki, hogy mennyire bele szokta volt lovalni magát a dolgokba (íme már megint a belefeledkezés). Hat éves korában tüntetést szervez (17–18.), 68-ban nevet akar változtatni, hogy kifejezze elismerését Romániának, mely nem vett részt Csehszlovákia megszállásában (45.), hosszú időn át saját dogmatizmusával, türelmetlenségével, engesztelhetetlen természetével viaskodik (157–158.), végül pedig oly sokesztendei politizálás után úgy dönt, hogy örökre abbahagyja (205.) – hát ez sem valami rugalmas program (mindjárt folytatom). KJM
  17. Azt hiszem, a két ember lényegére világít ez a jellemzés. Hankissra, akit jól ismerek, mindenképpen áll. S itt most az adott tárggyal, életdarabbal való teljes összeolvadás képtelenségét hangsúlyoznám. A falat, amelyet maga elé húzott, s amelyet barátságunk legönfeledtebb pillanataiban is érzékelnem kellett, s amelyre most, közel negyvenévnyi ismeretség után maga adja meg (számomra megdöbbentő módon, egy pillanatra az utolsó fátylat is fellebbentvén) a magyarázatot: a gyermekkor, a család otthonát elhagyva később már mindig is idegennek érezte magát ebben a világban. BE
  18. Ákos, eddig nem szerettem volna belebeszélni Hermész-hasonlatodba, és kétségbe vonni a két szerző „alkati hasonlóságának” tételét, bár bátorkodtam jelezni, hogy itt-ott bizony sántítanak. Ezért csak most mondom el, mi szerintem a hasonlat igazi ára, mi az, amit Hermész lélekvezető eltakar előled a szövegben. Figyelmeztetlek, szőrszálat fogok hasogatni. Végkövetkeztetésem: Hankiss és Lengyel legalább annyira hermésziek mint „hermészietlenek”, sőt ez utóbbi tulajdonságukban szerintem nem is nagyon hasonlítanak egymásra.

    Hankissal kezdve, nem tudom, miért lenne hermészi az, amikor visszatérően a világ idegen voltát hangoztatja, amikor „tragikus látomásról” beszél (160.) vagy a bûn iránti érdeklődéséről (163.), esetleg amikor azon búsong, hogy még nem készült el a Nagy Mû (140.). Görcsös kompromisszumkereső igyekezete, nemkülönben a blazírt bölcsesség, mely ezen igyekezetet magyarázza, is mintha elkerülték volna a figyelmedet. Emlékszel a könyv talán legfrappánsabb történetére a tejbegrízről és a svábbogarakról? (130.) Nos, ha ez utóbbiak már rátelepedtek a tányér szélére, hagyjuk őket békében – tanácsolja a szerző – kanalazgassunk óvatosan középről, mert még összerohangálják az egész tányért. Vagy ez lenne a „nem heroikus kibúvók” netovábbja? OK, hagyjuk a görcsösséget, beszéljünk helyette a kompromisszumokról, hermészinek tekintve azok „robotosát” (pardon). Ekkor viszont a hasonlósági tétellel lesz baj, hiszen Lengyel arról ír, hogy – igaz, közvetítés közben, de – fûvel-fával összeveszett, sokáig sokakat sokszor megsértett. Kockáztatva (volt, hogy hősiesen  kockáztatva) saját épségét is. A tejbegrízéről nem is beszélve.

    Maradjunk Lengyelnél. Szorongó személyiségként jellemzi magát, ki gyermekkorában rengeteget félt éjszakánként (26, 48.), majd nappal a rendőröktől, később meg a családban honos mániás depressziótól (63.). Vajon Hermész-e az, aki egy időben Jan Palachot tekinti példaképénak mondván: „egy ilyen tettért érdemes élni és meghalni” (65.)? Vagy aki oly érzelmesen emlékezik kedves barátjáról, Papp Zsoltról (83–91.)? Aki még a 80-as évek elején is egy farkasfalka tagjának látja magát (157.), s később a végjáték során is folyton szorong, nem árt-e azoknak, akiket magával csábít a tudomány és a politika, a nomenklatúra és az ellenzék közötti ingajáratra (182.)? De ne feledjük Mercuriust sem. Arra gondolok, amikor Lengyel – szinte büszkén – fejti ki, hogy alkalmatlan a vállalkozói szerepre (200.). Némelykor a pátosz sem idegen tőle („magyar vagyok – hazaszerelemmel” (208.)), olyanokat mond, hogy „magammal versengek” (208) és – Sennetet idézve – hogy saját éne vált legfőbb terhévé (216.). Minden szavával azt sugallja, méghozzá komolyan, hogy ő voltaképpen a Történelemben él, jóllehet nem kozmopolita „nomádként”, mint Hankiss (44., 69.). Ha tehát Hermész Lengyel, akkor a Kárpát-medence Hermésze ő. Ákos, félek, ide jutok, ha Veled szárnyalok. KJM

Kategória: Archívum  |  Rovat: MARGINÁLIÁK  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.