Bassompierre marsall története

Életemnek egy bizonyos szakaszában szolgálatom úgy hozta, hogy egy bizonyos órában meglehetős rendszerességgel hetente többször is átmentem egy kis hídon (a Pont neuföt akkor még nem építették meg), s ezen alkalmakkor néhány kézműves és még néhányan mások is a népből rendszerint megismertek és üdvözöltek, ám mindőjük közül a legfeltűnőbben és a leggyakrabban egy csinos szatócsné, akinek bolti cégérét két angyal díszítette, és aki, ahányszor csak elhaladtam a boltja előtt abban az öt vagy hat hónapban, mélyen meghajolt, és addig nézett utánam, ameddig csak el nem nyelt a szeme elől a sokaság. Feltűnt nekem a viselkedése, én is megnéztem magamnak őt, s magam is nyomatékosan köszöntem meg a kedvességét. Egyszer, tél vége felé járt az idő, Fontainebleau-ból lovagoltam Párizsba, és amint a kis hídra tértem, kilépett boltjának ajtajába, s elhaladtomban így szólt: “Uram, íme, a szolgálója!” Viszonoztam az üdvözlését, s ahogyan hátra- hátranéztem, láttam, amint előrehajolva nyújtogatta a nyakát, hogy a lehető legtovább követhessen a tekintetével. Egy szolga és egy postakocsis kísért, akiket még aznap este vissza akartam küldeni Fontainebleau-ba, különböző hölgyeknek szóló levelekkel. Parancsomra szolgám leszállt a nyeregből, és odament a fiatalasszonyhoz, hogy a nevemben közölje vele, föltűnt nekem, milyen odaadással köszönt, és milyen sokat jelent neki, ha láthat; és ha közelebbről is meg kívánna ismerni, szívesen felkeresem, ahol csak akarja. Azt válaszolta a szolgának, hogy nem is kaphatott volna ennél áhítottabb üzenetet, és ott lesz, ahová odarendelem.

Tovább lovagolván megkérdeztem a szolgát, nem tudna-e netán egy helyet, ahol találkozhatnék az asszonnyal. Azt felelte, ő elvezeti az asszonyt egy kerítőnőhöz, de mivel ez a szolga, a Courtrai-ba való Wilhelm, nagyon elővigyázatos és lelkiismeretes ember volt, rögvest hozzátette: mivel itt-ott fölütötte a fejét a pestis, és nemcsak a közönséges és ápolatlan nép soraiból szedi áldozatait, hanem már egy orvos és egy kanonok is belehalt, azt tanácsolja, hogy a saját házamból hozassak át matracokat, takarókat és vászonlepedőket. Egyetértettem a javaslatával, ő pedig megígérte, hogy kényelmes ágy fog várni minket. Mielőtt leszálltam volna a lóról, még hozzátettem, hogy egy tiszta és rendes mosdótálat is hozzon oda, valamint egy kis üveg illatszert, némi süteményt és almát; továbbá gondoskodjék róla, hogy alaposan befűtsenek, mivel olyan hideg volt, hogy a lábam egészen elgémberedett a kengyelben, az eget pedig vastag hófelhők takarták.

Amikor este a megbeszélt helyre mentem, egy húsz év körüli, nagyon szép nőt találtam az ágyon ülve, a kerítőnő pedig, akinek fejét és görbe hátát nagy fekete kendő fedte, láthatólag egész rábeszélőművészetét latba vetve beszélt hozzá. Az ajtó be volt hajtva, a kandallóban sercegve és pattogva lángoltak a friss, nagy fahasábok; a bent lévők nem hallották a jöttömet, én pedig kis időre megálltam az ajtóban. A fiatalasszony elkerekedett szemmel, rezzenéstelenül figyelte a lángot; fejének egyetlen határozott mozdulatával mintha mérföldekre távolodott volna a visszataszító öregasszonytól; eközben hajának egy része kiszabadult a kis éjjeli főkötő alól, s néhány természetes csigában válla és keble között az ingére omlott. Ezenkívül zöld gyapjúkelméből való alsószoknyát, s a lábán papucsot viselt. Ebben a pillanatban nyilván elárultam magam valami nesszel; a szépség fölvetette a fejét, és felém forduló arcának a roppant feszültség már-már vad kifejezést kölcsönzött volna, ha nem enyhíti a tágra nyílt szemeiből sugárzó, és szótlan szájából láthatatlan lángnyelv módjára kicsapó odaadás. Szépsége egészen magával ragadott; egy szempillantás műve volt, hogy az öregasszony eltűnt a szobából, én pedig kedvesem mellett termettem. Ám amikor e váratlanul birtokomba került ajándéktól hirtelen megrészegülvén bizonyos szabadosságra ragadtattam volna magam, pillantásának és sötéten zengő hangjának egyszerre rendreutasító és odaadó kifejezésével tért ki előlem. A következő pillanatban azonban már éreztem, hogy átölel, kiapadhatatlan ragyogású szemének mind áradóbb tekintetével még inkább csüggve rajtam, mint ajkával és karjaival; azután ismét úgy tűnt, mintha mondani akarna valamit, ám csókokat termő-viszonzó ajka nem formált szavakat, s remegő torkát a fojtott zokogásnál érthetőbb hang nem tudta elhagyni.

Minthogy a nap nagy részét nyeregben töltöttem, fagyos országutakon lovagolván, utána pedig rendkívül heves és kedélyemet fölborzoló szóváltásba keveredtem a király előszobájában, rossz hangulatom elűzése végett ittam is, és a kétkezes kard szapora forgatásával is igyekeztem elterelni a gondolataimat, így e titokzatos és elbűvölő kaland kellős közepén, elnyúlva az ágyon, tarkómon érezve a ráfonódó karokat, a reám omló haj illatos haj sátra alatt, olyan ellenállhatatlan fáradtság, már-már ájulással határos tompaság tört rám, hogy képtelen voltam visszaemlékezni, miképpen kerültem éppen ebbe a szobába, mi több, az asszonyt, akinek szíve oly közel dobogott az enyémhez, egy pillanatig egy korábbról ismert egészen másikkal kevertem össze, majd hamarosan mély álomba zuhantam.

Még sötét éjszaka volt, amikor újra fölébredtem, de rögtön éreztem, hogy kedvesem már nincs mellettem. Fejemet fölemelvén a magába roskadó parázs halvány fényénél láttam, hogy az ablaknál áll, és az egyik ablaktáblát kinyitva a résen át révedezőn nézi a kinti éjszakát. Azután hátrafordulván észrevette, hogy ébren vagyok (ma is látom, hogyan simított végig ökölbe szorított baljával lentről fölfelé az orcáján, s hogyan vetette hátra válla fölött arcába hullott haját), s fennhangon így szólt: “Messze még a napkelte, messze még!” Most láttam csak igazán, milyen sudár termetű és szép is ez a nő, s még azt is alig tudtam kivárni, hogy a parázs rőtes derengésébe vont szép lábainak néhány nagy, nyugodt lépésével visszatérjen az ágyhoz, s így ismét mellettem legyen. Ám ő előbb még a kandallóhoz lépett, lehajolván mezítelenségében sugárzó karjára vette a még előtte heverő utolsó nehéz fahasábot, és gyorsan a parázsra hajította. Azután az örömtől és a lángok visszfényétől pirosló arccal felém fordult, az asztal mellett elszaladván gyors mozdulattal felmarkolt még egy almát, s már ott is volt mellettem – alakját körüllengte még a tűz friss lehelete, majd az erősebb benső lángok tüzében mihamar felolvadván jobb karjával átölelt, s egyszerre kínálta számnak baljában a harapásának nyomát viselő hűvös gyümölcsöt, és orcáját, ajkát és szemét. Az utolsónak a kandallóba vetett fahasáb nagyobb lánggal égett mindegyik másiknál. Szikrákat lövellve valósággal magába szívta a lángot, majd pedig hatalmasra növelte; a tűz fénye, akár egy hullám, csapott át rajtunk, s a falon megtörvén hirtelen a magasba emelte, majd elejtette összefonódó árnyékainkat. A súlyos fahasáb időről időre pattogni kezdett, s belsejéből egyre újabb lángokat táplált, melyek kígyózó lobogással a levegőbe szöktek, és vöröses fénypatakokkal és fénykévékkel szorították vissza a nehéz sötétet. Azután a láng egyszerre csak visszaroskadt önmagába, az ablaktáblát, akárha kéz volna, hideg fuvallat nyitotta ki, látni engedvén a kinti fakó és visszataszító hajnali szürkületet.

Felültünk és mind a ketten tudtuk, hogy visszavonhatatlanul itt a nappal. Csakhogy az ott kint a legkevésbé sem hasonlított a nappalra. Még csak nem is emlékeztetett a világ ébredésére. Az a valami ott, az ablakon túl, csöppet sem hasonlított utcára. Semmilyen részlet, semmi egyedi nem volt felismerhető; mindezek helyett színtelen és megfoghatatlan káosz volt, amelyben időtlen maszkák mozogtak, látható cél nélkül. Valahonnan messziről, akárha az emlékezet mélyéből, toronyóra-ütések hallatszottak, és nyirkos-hideg légfuvallat, melynek sem napszaka, sem órája nem volt, áradt be egyre erőteljesebben, így mi borzongva egészen közel húzódtunk egymáshoz. Kedvesem hátrahajolt, átható tekintetét az arcomra szegezte, gégéje meg- megrándult; valami egyre följebb gyűrűzött, emelkedett benne, egészen az ajka pereméig; nem lett belőle szó, sem sóhaj, sem csók, de megszületetlenségében mind a háromra hasonlított. Pillanatról pillanatra világosabb lett, arcának, melyen finom rángások futottak át, mindegyre változó kifejezése pedig egyre beszédesebb; egyszerre csoszogva közeledő lépteket és emberi hangokat lehetett hallani, de olyan közel az ablakhoz, hogy kedvesem egészen kicsire összehúzta magát, mint aki el akar rejtőzni, és a fal felé fordította az arcát. Két férfi haladt el az ablak előtt; egyiküknél lámpás volt, amelynek fénye egy pillanatra a szobába vetült, a másik egy nyikorgó és csikorgó kerekű taligát tolt. Mikor már elég messze jártak, felálltam, becsuktam a spalettát, és világot gyújtottam. Az asztalon volt még egy fél alma; azt közösen ettük meg, majd megkérdeztem, tőle, hogy láthatnám-e még egyszer, tekintve, hogy csak vasárnap utazom el. Ez az éjszaka (pedig), amelyről mesélek, a péntekre virradó éjszaka volt.

Azt felelte, hogy ő ezt minden bizonnyal énnálam is hőbben áhítja, de ha nem tudom itt tölteni az egész vasárnapot, úgy számára lehetetlen a találkozás, minthogy csak a vasárnapról hétfőre virradó éjszaka tudnánk egymást viszontlátni.

Először mindenféle ellenérvek jutottak eszembe, ami nehézkes magyarázkodáshoz vezetett, amelyet egyetlen szó nélkül, ám leírhatatlanul fájdalmasan kérdő tekintettel, és arcának már-már félelmetesen idegenszerű megkeményedésétől és elsötétülésétől kísérve hallgatott végig. Ezután persze rögvest megígértem, hogy vasárnap is maradok, s hozzátettem, hogy vasárnap este tehát ugyanide szándékozom visszatérni. E szavaim nyomán keményen a szemembe nézett, majd egészen nyers és csengés nélküli hangon így válaszolt: ťNagyon is jól tudom, micsoda egy gyalázatos házba jöttem a kedvedért, de önként tettem, mert veled akartam lenni, és mert ezért bármit vállaltam volna. De a legutolsó utcai szajhánál is alábbvalónak tűnnék föl a magam szemében, ha másodszor is képes volnék visszajönni ide. Teérted tettem, mert az vagy számomra, aki vagy, mert a Bassompierre vagy, az egyetlen ember a világon, akinek jelenléte a szememben tisztességet sugároz még erre a házra is! Azt mondta: “ház”, ám egy pillanatra úgy tűnt, mintha valamely megvetőbb szó kívánkozna a nyelvére, s miközben kimondta a szót, olyan pillantást vetett körül a négy falra, az ágyra és az arról lecsúszva a padlón heverő takaróra, hogy úgy tetszett, mintha a szeméből kilövellő fénysugárban mindezek a csúf és közönséges dolgok felriadnának, s megfélemlítve igyekeznének hátrálni előle, akárha a nyomorúságos szoba egy pillanatra valóban megnőtt volna.

Majd leírhatatlanul gyöngéd és ünnepélyes hangon hozzátette: “Haljam a legnyomorultabb halált, ha a férjemen és rajtad kívül valaha is megkapott bárki, vagy ha kettőtökön kívül bárki iránt is vágyat érzek!”, s úgy tűnt, hogy félig nyitott, életet lehelő ajkával enyhén előrehajolván valamilyen választ, a szavai igazságáról való meggyőződésem megerősítését várja, ám arcomról aligha olvashatta le azt, amire vágyott, mert feszült és élesen fürkésző tekintete elhomályosult, szempillája szaporán verdesni kezdett, majd egyszeriben ott állt az ablaknál, háttal nekem, homlokát iszonyatos erővel nyomva a spalettának, és egész testét rázta a néma, ám annál hevesebb zokogás, amelynek elemi ereje belém fojtott minden lehetséges szót, s nem mertem még megérinteni sem. Végül élettelenül lecsüggő kezeinek egyikét fogtam meg, és a pillanat sugallta leglágyabb és legrábeszélőbb szavakkal nagy sokára sikerült annyira lecsillapítanom, hogy végre ismét felém fordította könnyáztatta arcát, mígnem azután egy, a szem és az ajkak környékéről egyszerre kiinduló mosoly egyszeriben elmosta a sírás minden nyomát, s az egész arcot ragyogásba vonta. Utána pedig a legbájosabb pajkos játékká tette újbóli megszólalását, amikor is hosszan-hosszan eljátszadozott a “Még egyszer látni akarsz? akkor gyere a nagynéném házába, majd beeresztelek!” mondattal, egyszer ellenállhatatlanul édes erőszakossággal, majd megjátszott gyermeki bizalmatlansággal, tízszer is kimondva az első felét, míg a másodikat először mint a legnagyobb titkot súgta a fülembe, azután vállat vonva és gunyorosan csücsörített szájjal mint a világon a legtermészetesebb megállapodást vetette hátra a válla fölött, majd végül szorosan hozzám simulván nevetve és kedveskedve mondta az arcomba. Olyan aprólékosan írta le nekem a házat, ahogyan egy gyermeknek magyarázzuk el az utat, amikor először kell az utca túloldalán lévő pékhez mennie. Utána fölegyenesedett, arcára komolyság ült ki – miközben sugárzó szemének tekintete olyan igéző erővel szegeződött rám, hogy az még egy halott teremtményre is megtette volna a maga hatását –, és így folytatta: “Tíz órától éjfélig foglak várni, és azután is és mindig, és az ajtó nyitva lesz. Közvetlenül az ajtó mögött egy kis folyosót találsz majd, de ott ne időzz, mert arra nyílik a néném szobája. A folyosó végén egy lépcső vezet föl az első emeletre, és ott leszek én!” S miközben behunyta a szemét, mint aki szédül, fejét hátravetve kitárta a karját és átölelt, azután meg egy szempillantás alatt kiperdült a karjaim közül, belebújt a ruhájába, idegen és komoly lett, s már kint is volt a szobából, minthogy immár nappalba fordult a reggel.

Megtettem az úti előkészületeket, néhány emberemet előreküldtem a holmijaimmal, és már más- nap este olyan heves türelmetlenség fogott el, hogy kevéssel az estéli harangszó után szolgámmal, Wilhelmmel, aki utasításomat követve nem hozott magával lámpást, átmentem a kis hídon, hogy legalább a boltjában vagy a vele szomszédos lakásban láthassam kedvesemet, s legalább jelét adhassam neki ottlétemnek, még ha mást nem remélhettem is, mint hogy néhány szót válthatok vele.

Hogy ne keltsek feltűnést, megálltam a hídon és a szolgámat küldtem előre a terepet és a körülményeket felderíteni. Sokára tért vissza, arcán azzal a csüggedt és tépelődő kifejezéssel, amelyet oly jól ismertem, minthogy minden alkalommal megfigyelhettem e derék emberen, valahányszor valamely parancsomat nem sikerült végrehajtania. “A bolt zárva van”, jelentette, “és úgy láttam, nincs is ott senki. És az utcára néző szobákban sem mutatkozik egyetlen lélek sem. Az udvarra csak egy magas falon át lehetne bejutni, s ráadásul egy nagy kutya morog bent. Igaz, hogy az elülső szobák egyikében világosság ég, és a spaletta résén be is lehet látni, de a szoba sajnos üres.”

Csalódottságomban már távozni készültem, ám végül mégiscsak elsétáltam még egyszer a ház előtt, szolgám pedig buzgalmában újra bekémlelt a résen, amelyen át fénysugár szűrődött az utcára, majd odasúgta nekem, hogy most ha az asszony nem is, de a férj a szobában van. Mivel kíváncsi voltam, milyen is ez a szatócs, akit nem emlékeztem, hogy akár egyetlen alkalommal is láttam volna a boltjában, és akit hol formátlanul kövérnek, hol aszott és reszketeg öregembernek képzeltem el, odaléptem az ablakhoz, és igencsak elcsodálkoztam, amikor a szépen berendezett faburkolatú szobában egy szokatlanul magas és igen arányos testalkatú férfit láttam föl és alá járni, aki bizonyosan vagy egy fejjel magasabb volt nálam, s akinek arcát, amikor megfordulván megpillanthattam, mélységesen komolynak és nagyon szépnek találtam. Barna szakáll keretezte ezt az arcot, amelybe néhány ezüstös szál vegyült, homloka szinte rendkívüli méltóságot sugárzott, halántéka pedig olyan nagy volt, amilyet még soha senkinél sem láttam. Jóllehet egyedül volt a szobában, tekintete mégis mindegyre beszédesen változott, ajka mozgott, s miközben a szobában föl-le járkálva meg-megállt, úgy tűnt, hogy egy odaképzelt másik személlyel társalog; karjával egyszer olyan mozdulatot tett, mint aki félig elnéző fölénnyel utasít vissza valamely ellenérvet. Minden mozdulata teljes fesztelenségről és már-már gőgös büszkeségről árulkodott át, és a látvány, ahogyan fel-le rótta a szobát, akaratlanul is ama módfelett előkelő fogoly képét idézte föl bennem, akit a király parancsára a blois-i kastély egyik toronyszobájában kellett őriznem. E hasonlóságot még teljesebbé éreztem válni, amikor a férfi fölemelte jobbját, és figyelmesen, sőt borongós szigorral szemlélte fölfelé hajlított ujjait.

Többször tanúja voltam ugyanis, hogy a mondott nemes fogoly szinte ugyanígy nézegetett egy gyűrűt jobb kezének mutatóujján, amelytől soha egy pillanatra sem vált meg. A férfi a szobában ezután az asztalhoz lépett, az égő gyertya elé tolta a vizesburát és kinyújtott ujjú kezeit a fénykörbe tartotta; láthatólag a körmeit vizsgálgatta. Majd a gyertyát elfújva kiment a szobából, s én tompa, fortyogó féltékenységgel a szívemben maradtam állva ott az ablaknál, mert nőttön-nőtt bennem a felesége iránti vágyakozás, amelyet, miként a gyorsan terjedő tüzet, minden táplált, ami csak az útjába került, így tehát, különös és meglepő módon, ez a váratlan látvány is, amelyben az imént részem volt, akárcsak minden egyes hópehely, amelyet az utcán fúvó nedvesen hideg szél kavarogtatott, s amelyek azután szemöldökömön és arcomon ültek meg, s ott olvadtak el.

A másnapot a leghaszontalanabb módon töltöttem el, semmire nem tudtam igazán odafigyelni, vettem egy lovat, amelyik tulajdonképpen nem is tetszett, ebéd után tiszteletemet tettem Nemour hercegénél, ahol némi időt játékkal s a legegyügyűbb és legbosszantóbb csevegéssel töltöttem el. Másról sem esett ugyanis szó, mint a városban egyre gyorsabban terjedő pestisről, és a jelenlévő nemesuraktól egyebet sem lehetett hallani, mint a hullák gyors elföldeléséről és a halottasszobákban a mérgező kipárolgások semlegesítésére gyújtott szalma- tüzekről és más effélékről szóló történeteket. Számomra mind közt a legbárgyúbbnak Chandieu kanonok aggodalma tetszett, aki, bár jóltáplált és egészséges volt, mint mindig, nem tudta megállni, hogy ne sandítson folyton a körmeire, vajon nem mutatkozik-e rajtuk az a baljós kék elszíneződés, amely a betegség első jele szokott lenni.

Roppantul megcsömörlöttem mindettől, így korán hazamentem és lefeküdtem, de nem jött álom a szememre, úgyhogy a nyugtalan türelmetlenség arra sarkallt, hogy ismét felöltözzem, mert minden- áron oda kívánkoztam, hogy lássam a kedvesemet, még ha erőszakkal kell is benyomulnunk a házba az embereimmel. Az ablakhoz mentem, hogy fölkeltsem az embereimet, a jeges éjjeli levegő azonban magamhoz térített, és beláttam, hogy e hirtelen fogant szándékom csak annak lenne a legbiztosabb módja, hogy mindent tönkretegyek. Ruhástul az ágyra vetettem magam, és végre-valahára elaludtam.

Hasonlóképpen töltöttem a vasárnapot, egészen estig; jóval idő előtt ott voltam a megbeszélt utcában, ám türelmetlenségemet megzabolázva egy mellékutcában járkáltam fel és alá, míg az óra tízet nem ütött. Azután egykettőre megtaláltam a kedvesem által leírt házat és ajtót, az ajtó nyitva is volt, s mögötte ott volt a folyosó és a lépcső. Fönt a második ajtó azonban, amelyhez a lépcső vezetett, zárva volt, ám alatta vékony fénycsík szűrődött ki. Így tehát a kedves bent kellett hogy legyen a szobában, és talán ugyanúgy hallgatózva állt közvetlenül az ajtó mögött, ahogyan én álltam kívül. Körmömmel megkapargattam az ajtót, mire lépteket hallottam odabentről; úgy tűnt, egy mezítelen láb bizonytalan és tétova lépteit. Egy darabig lélegzet-visszafojtva álltam, majd kopogtam az ajtón; a kopogás nyomán azonban egy férfihang kérdezte, hogy ki van odakint. Egyetlen hang nélkül az ajtófélfa sötét árnyékába húzódtam; az ajtó zárva maradt, én pedig, kínosan ügyelve, hogy zajt ne üssek, fokról-fokra leóvakodtam a lépcsőn, a folyosón át kisurrantam a szabadba, és lüktető halántékkal, összeszorított fogakkal és égető türelmetlenségtől emésztve róttam a környező utcákat. A vágy végül visszaűzött a ház el頖 még nem akartam bemenni; tudtam, éreztem: el fogja távolítani a férfit, sikerülnie kell, s én hamarosan nála lehetek. Az utca keskeny volt, a túlsó oldalán nem ház állt, hanem egy kolostorkert fala magasodott; hátamat ennek vetve igyekeztem kitalálni, a háznak melyik ablaka lehet az övé. Ekkor a fölső emeleten az egyik nyitott ablakban fény világlott fel, majd egyszeriben elhalványult, akárha tűz fénye lenne. Mindent tisztán véltem látni magam előtt: nyilván egy nagy fahasábot dobott a kandallóba, mint azon az éjszakán, s akárcsak akkor, most is a lángtól ragyogásba vont tagokkal áll a szoba közepén, vagy az ágyán ül, a neszekre figyelve és várakozva. Az ajtóból láthatnám őt, láthatnám tarkójának és vállának árnyékát, amely egy láthatatlan hullám vándoroltat föl-le a falon. S már ott is voltam a folyosón, majd a lépcsőn; nem volt már zárva az ajtó sem, csupán be volt hajtva, s oldalvást kiszűrődött rajta a villódzó világosság. Már nyúltam a kilincs felé, amikor több ember hangját és lépteit véltem hallani belülről. De nem akartam hinni a fülemnek: fölhevült, halántékomban és nyakam ereiben lüktető vérem művének tartottam, és a szobában lobogó tűznek tulajdonítottam az egészet. Akkor éjjel is hangosan lobogott a tűz. Meg- ragadtam hát a kilincset, s ekkor már biztosan tudtam, hogy emberek vannak a szobában; jópár ember. Ám ekkor már nem törődtem ezzel, mert éreztem, tudtam, hogy ő is odabent van, s mihelyt betaszítom az ajtót, láthatom és megérinthetem őt, ha mindjárt mások kezéből kell is kiragadnom, s egyik karommal magamhoz ránthatom, még ha a tőrömmel, a kardommal kell is utat vágnom kettőnknek a fenyegetően kiabáló emberek sűrűjében! Az egyetlen, ami teljességgel elviselhetet- lennek tűnt számomra, a további várakozás volt.

Betaszítottam az ajtót, s a következő látvány fogadott: az üres szoba közepén néhány ember éppen az ágy szalmáját égette, s az egész szobát megvilágító lángok fényében láttam a lekapart falakat, tövükben a vakolatkupacokkal, az egyik fal mellett egy hosszú asztalt, amelyen két mezítelen testet fektettek végig; az egyik, amelynek le volt takarva az arca, nagyon nagy volt, s mellette egy kisebb volt kinyújtóztatva a fal mellett. Mögöttük pedig árnyékukat láttam, amely a lángok lobogását követve föl-le hullámzott a falon.

Letámolyogtam a lépcsőn, s a ház előtt két sírásóba ütköztem; egyikük kis lámpását fölemelve az arcomba világított, és megkérdezte, mit keresek ott, a másik a ház kapujához tolta nyikorgó, élesen csikorgó taligáját. Kardot rántottam, hogy távol tartsam őket magamtól, majd hazamentem. Tüstént megittam három vagy négy nagy pohár erős bort, majd miután kipihentem magam, másnap útnak indultam Lotharingiába.

Minden erőfeszítésem, amelyet visszatértem után annak érdekében tettem, hogy megtudjak valamit erről az asszonyról, hiábavaló volt. Pedig még a boltba is elmentem, amelynek cégérén a két angyal díszelgett, ám a mostani tulajdonosok mit sem tudtak arról, hogy őelőttük ki fogadta ott a vevőket.

M. de Bassompierre, Journal de ma vie, Köln 1663. – Goethe: Német kivándorlók társalgásai.

FORDÍTOTTA TATÁR SÁNDOR

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.