Bevándorlási politika és EU-csatlakozás (II.)

A kisebbségi jogokkal és az idegengyűlölettel kapcsolatos problémáknak lényeges, ha nem perdöntő a külpolitikai dimenziója. Az Európai Unióba történő belépés feltételei jelentik talán a legnyomatékosabb késztetést a poszt- államszocialista európai országok számára, hogy erőfeszítéseket tegyenek a kisebbségi jogok védelmében. Azonban annak kiértékelésére, hogy az említett államok mennyiben felelnek meg ezeknek a feltételeknek, nem léteznek világosan kidolgozott irányelvek. Mi több, magának az Európai Uniónak sincsenek kényszerítő erejű eszközei mindannak biztosítására, hogy a csatlakozó államok valóban megfeleljenek. Mindazonáltal az Európai Bizottság több alkalommal is sürgette Észtországot, hogy gyorsítsa fel az “orosz ajkú, állampolgárságot nem kapott személyek” honosítását és beilleszkedését (Potisepp és Adamson, 2001, 177–178. o.).

Az Európa Tanács irányelve a faji egyenlőségről (Race Equality Directive, 2000/43) elvárja az általánosságokon túlmutató antidiszkriminációs törvények elfogadását. Románia volt az első ország, amely törvénybe iktatott ilyen rendszabályokat. Romániát Bulgária követte, és hasonló törvények több más országban előkészítés alatt állnak. Ugyanakkor az efféle kezdeményezésekkel kapcsolatos vitákat nem terjesztették ki a bevándorlókra – kivéve a balti államok orosz ajkú lakosságát –, annak ellenére, hogy a fenti irányelv kifejezetten kitér rájuk.

A nemzeti kisebbségek védelméről szóló keretegyezmény ratifikálása megkerülhetetlen feltétele az új tagállamok felvételének. Viszont minden állam szabadon döntheti el, hogy egy kisebbségi csoportot “őshonosnak” tekint-e, s így az vajon az egyezmény hatálya alá tartozik-e.

Noha az Európa Tanács közzétette a menedékkérőkkel szembeni bánásmód alapvető követelményeiről szóló irányelveit, és közleményekben tudatta a hosszú távú letelepedési engedéllyel rendelkezők jogaival kapcsolatos álláspontját – különösen a családegyesítés jogát illetően –, továbbá a bevándorlókkal való bánásmód követendő normáit, ezek a normák nem szerepeltek a csatlakozási tárgyalásokon, érzékeltetve, hogy – a kisebbségekkel való bánásmóddal ellentétben – az Európai Unió a bevándorlás kezelését a csatlakozó országok szempontjából nem tekinti lényeges kérdésnek.

Másfelől a “csatlakozó országokban” széles körben osztott felfogás, hogy – mint az Európai Unióba történő migráció tranzitországai – “erős nyomás alatt állnak… a szigorúbb bevándorlási politika megvalósítása terén” (Tychtl, 2001, 158. o.), és ez a nyomás a bevándorlási politika vonatkozásában központi, ha nem egyedüli tárgya a csatlakozási tárgyalásoknak (szemben a menedékjog kérdésével). “Az Európai Unió elvárásai különösen világosak a tekintetben, hogy a bevándorlást érintő további fejlemények járuljanak hozzá a külföldiek illegális átutazásának megállításához” (Aszalós, 2001, 193. o.). Ez a nyomásgyakorlás a jelenlegi tagállamok belügyi szerveinek részéről többé-kevésbé valós. Az úgynevezett Budapest Csoport 1998 óta az EU-tagállamok és a csatlakozó államok állandó konferenciájaként működik; első találkozóján egy sor határozatot fogadott el, köztük a határőrizet megszigorításáról, a szabályellenes migránsokat szállító fuvarozók (pl. légitársaságok) büntetőjogi felelősségéről, valamint a megszorítóbb jellegű vízumrendszabályok alkalmazásáról. Ez utóbbi a vízummentességi egyezmények felmondását jelentette az olyan országokkal, amelyeknek nincs ilyen megállapodásuk az Európai Unióval, továbbá szigorúbb követelmények alkalmazását olyan kérvényezőkkel szemben, akik az EU-országok belügyi szervei által “kockázatosnak” minősített országokból érkeznek (Tychtl, 2001, 159. o.). Ezek az intézkedések túllépnek az Európai Unió közös jogi keretein, és olykor korlátozóbbak, mint a jelenlegi tagállamok gyakorlata. Éves jelentéseiben az Európai Bizottság rendre sürgette a csatlakozni kívánókat, hogy erősítsék meg határőrizetüket, hangolják össze vízumpolitikájukat az Európai Unió vízumpolitikájával, és vegyék fel a küzdelmet az “emberkereskedelemmel”, ugyanakkor jelentős pénzösszegeket utalt is át ezeknek az országoknak határ-megerősítési terveik megvalósítására (Potisepp és Adamson, 2001, 178–179. o.; Aszalós, 2001, 200–202. o.; Kaczmarczyk, 2001, 227–228. o.).

Mindennek eredményeképpen az Európai Unióba belépni készülő országok az 1990-es évek derekától kezdve fokozódó mértékben alkalmaztak a bevándorlókkal szemben korlátozó jellegű törvényeket és intézkedéseket, aminek érezhető hatása volt a legális határforgalomban. Magyarországon a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal főigazgatója “a törvényelfogadás alapvető kritériumának” azt nevezte, “hogy összhangba hozzák az illegális bevándorlás és az illegális munkavállalás elleni fellépés eszközeit” az EU-normákkal, és kijelentette, hogy “a csatlakozó országokkal szembeni elvárásoknak megfelelően” a törvény “következetesebb fellépésre törekszik” az országba illegálisan belépő és illegálisan itt-tartózkodó, illetve “a menedékjoggal visszaélő” külföldiekkel szemben.1 A visszautasított vízumkérelmek aránya megnőtt. A kiadott magyar vízumok száma az 1996. évi 270 ezerről 1999-ben 150 ezerre esett vissza (Aszalós, 2001, 190. o.). Egy évente felülvizsgált, nem nyilvános listában meghatározott országokból beadott beutazási kérelmeket belügyminisztériumi ellenőrzésnek vetették alá, aminek eredményeképpen az eljárás hónapokra húzódott el. A határon történő vízumkiadást gyakorlatilag megszüntették: az ilyen vízumok száma az 1990. évi 430 ezerről 1999-ben 14 ezerre esett vissza (Aszalós, 2001, 190. o.), igaz, ebben szerepet játszik az a körülmény is, hogy 1990-ben még számos nyugati állam polgára vízumkötelezett volt. A magyar etnikumúak és a magyar állampolgárok családtagjainak kivételével a letelepedési engedély megszerzése is számottevően megnehezült.

A Cseh Köztársaság a maga sokkal liberálisabb bevándorlási és menedékjogi szabályozását – amelyet a Forschungsgemeinschaft Flucht und Migration (2001) elnevezésű lobbicsoport “modellnek” nevezett Európa számára – 2000-ben szigorúbb törvénnyel váltotta fel, és 18 ország számára vezette be a vízumkényszert. A Cseh Helsinki Bizottság (2001, 31. o.) ehhez azt az észrevételt fűzte, hogy a törvény “az európai törvénykezésből főként a korlátozó elemeket vette át, figyelmen kívül hagyva az európai törvénykezés összességében humanista szellemét…, amely ellensúlyozza a megszorító elemeket”. A rendőrség új feladatot kapott: nyilvános helyeken ellenőrzi a külföldiek iratait, és őrizetbe veszi az engedéllyel nem rendelkező migránsokat. A menekültstátust elnyertek aránya az 1991 évi 39 százalékról 1998-ban 1,9 százalékra esett vissza (Drbohlav, 2001, 218. o.).

Habár Bulgária és Románia úgy szerepel az Európai Unió bővítésének menetrendjében, hogy a csatlakozásukra 2007 előtt nem kerülhet sor, a két országban hasonló szigorításokat vezettek be. Fölkerülésüket a schengeni országokban vízumköteles államok listájára nemzeti megaláztatásként fogta föl a román és a bolgár közvélemény, s Bulgária külügyminiszter-helyettese 1998-ban úgy nyilatkozott, hogy “a Nyugat-Európára nehezedő migrációs nyomás megzabolázását célzó jogszabály-módosításoknak döntő fontossága van”. (Bulgaria, 1998, 4. o.). Az intézkedések egyike “szélsőségesen szigorú feltételeket” szabott a “migrációs nyomást” jelentő országokban beadott vízumkérelmek elbírálására, aminek következtében néhány országból 90 százalékkal csökkent a beutazók száma (Bulgaria, 1998, 32. o.): “a hagyományos, nagy hasznot hozó turizmus a Közel-Keletről teljesen megszűnt” (Bulgaria, 1998, 10. o.).

A menedékjoggal kapcsolatos EU-jogszabályok átvételének kötelezettsége nem járt ilyen egyértelmű következményekkel. Az Európai Bizottság éves jelentéseiben nyomást gyakorolt a belépni szándékozó országokra, hogy javítsanak a menedékkérelmek elbírálásának ügymenetén, de homályosabb formában, mint a határőrizet megerősítésének és a vízumkiadás rendjének esetében. A Magyarországról szóló jelentés mindössze “elegendő forrásokkal rendelkező” menekültpolitikára szólított fel (Aszalós, 2001, 200. o.). Ugyanakkor bizonyos esetekben (így például a menedékjogért folyamodók fogva tartásának körülményeit illetően, amit az 1999. évi Magyarország-jelentés szóvá tett), a Bizottság különösen erős kritikával élt (Aszalós, 2001, 200. o.). Ez hatott: egyes országok, így például Észtország, megalkották a menedékkérelmek kezelésének jogi kereteit (Potisepp és Adamson, 2001, 164. o.), vagy – mint Magyarország – feloldották a menedékkérelmek elfogadásának földrajzi behatárolását, és korlátozták a menedékjogot kérők fogva tartásának idejét (Aszalós, 2001, 186. o.), kiigazítva ezzel a Bizottság által bíráltakat (Aszalós, 2001, 201. o.). Maga az Európai Unió is gondoskodott a képzést és jogszerű együttműködést biztosító pénzforrásokról, amelyek a menekültek védelmének erősítését szolgálták (Potisepp és Adamson, 2001, 179. o.). Később azonban egyes országok az EU-törvénykezéshez való felzárkózás szükségességével indokolták a menedékért folyamodók jogait megnyirbáló rendszabályokat is. Ez volt a helyzet a 2001. évi magyar menedékjogi törvénnyel. A bírálatok hangoztatták (Nagy, 2001; Business Hungary, 2001), hogy először is, Magyarország nem vállalt kötelezettséget, és nyilvánosan senki nem is szólította fel arra, hogy a kérdéses időpontban harmonizálja menedékjogi törvényét. Másrészt kiemelték, hogy az Európai Uniónak a menekültek védelmével kapcsolatos irányelvei folyamatosan változnak, s mire Magyarország az Európai Unió tagja lesz, e rendelkezések lényegesen különbözni fognak azoktól, melyeken az új magyar törvények állítólagosan alapulnak.

Mindent egybevetve, miközben a menekültek védelmével és a bevándorlók beilleszkedésével kapcsolatos EU-irányelvek több pozitív ösztönzést is adtak Kelet-Európának, a téma tárgyalása nemigen terjedt tovább a kormányokon és az e területen tevékenykedő társadalmi szervezeteken. Az ellenőrzéssel és a megszorításokkal összefüggő irányelvek alkalmazása és az ehhez kapcsolódó retorika viszont széles nyilvánosságot kapott. Összehasonlítva ezekkel, a diszkriminációellenes irányelvek átvétele nem tűnik annyira kényszerítő erejűnek. A csatlakozási tárgyalásokra az Európai Uniónak az ellenőrzéssel és a korlátozásokkal foglalkozó szervei nagyobb súllyal hatottak és több anyagi forrást nyitottak meg, mint azok, amelyek a jogokkal foglalkoznak. Ennek eredményeképpen az Európai Unió belső vitáival egybevetve az összkép inkább az ellenőrzés és a korlátozások irányába tolódott el. A preferenciák pontosan tükröződnek a juttatások elosztásában. Az Európai Unió által finanszírozott 1997-es, 1998-as és 1999-es PHARE-program 47 millió dollár uniós támogatást folyósított a magyar határ őrizetének és a rendőrség felszerelésérének korszerűsítésére, miközben a menekültügyre csak kétmilliót. A csatlakozó országokban az idegengyűlölettel összefüggő jogalkotás területén a harmonizációs kényszer érzékelése kiegyensúlyozatlan maradt: az ellenőrzés fontos, a jogok és a szabadság nem.

További probléma ezzel a megközelítéssel az, hogy az Európai Unió közösségi migrációs politikája még messze van attól, hogy kialakultnak tekinthetnénk. Az Európai BizottságA közösségi migrációs politikáról című, 2000-es közleményből kiindulva folytatja erőfeszítéseit a bevándorlás olyan, kiegyensúlyozottabb rendszerének megteremtésére, amely megfelel a bevándorlók kívánalmainak, valamint a tagállamok gazdasági szükségleteinek csakúgy, mint annak az indíttatásnak, hogy sikerüljön letörni az “illegális” bevándorlást és a “nemzetközi bűnözést”. Másképpen fogalmazva: a játszma még távolról sem ért véget. Mint vázoltuk, Lengyelország és a Cseh Köztársaság elindult ennek a kétoldalú megközelítésnek az irányában. Ez a két ország jobb helyzetben lesz, amikor befolyásolni kell majd a közösségi politika kialakítását. Magyarország egyelőre kevés érdeklődést mutatott e téren, bár a megbízás, amelyet egy holland tanácsadó cég a külföldiek integrációját célzó stratégia kidolgozására kapott a BÁH-tól, első lépésnek tekinthető. Világos, hogy miközben a megszorításokat az Európai Unióval való “harmonizáció” szükségletei indokolták, a migrációs politika másik oldalán mutatkozó különbségek a csatlakozó államok kormányainak eltérő hazai politikai erőviszonyaival és diskurzusaival állnak összefüggésben.

Magyarország rosszabb?

A bevándorlással kapcsolatos jogszabályok Kelet-Közép-Európában az 1990-es évek dereka óta, nagyrészt az Európai Unióba történő belépés előkészületeinek köszönhetően, egyfelől korlátozóbb jellegűek, másfelől következetesebbek lettek. Magyarország élen járt e jogszabályok kidolgozásában, mostanra más csatlakozó országok is kidolgoztak hasonló átfogó törvényeket. A magyar jogszabályok, összehasonlítva a többiekkel, valamivel korlátozóbb jelleggel kezelik a menekültstátust kérőket, az állandó tartózkodási (letelepedési) engedéllyel rendelkezők jogbiztonságának foka pedig jelentősen alacsonyabb.

A törvényi keretek a kelet-európai országokban nem csak, és talán nem főképpen azért engednek teret az idegengyűlölet növekedésének, mert toldozottak-foldozottak, belső ellentmondások feszítik őket, és híján vannak a beilleszkedést elősegítő rendelkezéseknek, de azért is, mert szerkezetük és nyelvezetük erőteljesen olyan felfogást tükröz, amely a külföldi állampolgárokat kizárólag ellenőrizendő csoportként látja. A kérdéskör törvényi vonatkozásainak másik része az, hogy a bevándorlási törvények a hivatalnokoknak túlságosan nagy mérlegelési szabadságot engednek meg. Olykor akár egészen addig a pontig elmenően, hogy figyelembe se vegyék magát a törvényt. Végül pedig a diszkrimináció-ellenes és a “gyűlöletkeltés” ellen irányuló törvénykezés általában rosszul működik, a külföldi állampolgárokra pedig nem alkalmazzák.

Tekintet nélkül a bevándorlók és a menekültek jelenlegi (alacsony) számára, a külföldieket érintő törvénykezés és a meghatározó politikai diskurzus egy olyan intézményi szellem alapjait rakja le, amely túlmegy az állampolgárok és a nem állampolgárok közötti megkülönböztetés törvényi keretein, és lehetővé teszi, hogy a külföldiek a hatóságok részéről megalázó, diszkriminatív, tendenciózus és gyakorta törvénybe ütköző bánásmódban részesüljenek. A jog nemzetközi és nemzeti eszköztára nem elegendő ahhoz, hogy az egyes embereket megvédje mindettől. Miként a bevándorlókkal foglalkozó egyik vezető magyar ügyvéd megjegyezte: “azt tesznek az idegenekkel, amit akarnak.” Inkább ez a szellemiség az, s nem kifejezetten maga a törvény vagy a politika, amely megerősíti a helyi lakosságban azt a felfogást, hogy a migránsokat önmagában a migráció gyanússá, nem egészen jogszerűvé teszi és megfosztja a társadalmi egyenlőségtől. Magukban a bevándorlókban mindez állandósítja a sebezhetőség érzését, és elbátortalanítja őket a jogsegély keresésében. Az ilyen intézményi szellemnek a kialakulása talán az államszocializmus korlátozó és elszámoltathatatlan bürokratikus szellemének örökségére vezethető vissza. Az 1990-es évek legelején felbukkanó és arra rárakódó politikai idegengyűlölet lehetővé tette ezeknek a jellemzőknek a továbbélését az idegenrendészeti szervekben akkor, amikor azok a közigazgatás más területein már elfogadhatatlanná váltak.

Lengyelország, a Cseh Köztársaság, s bizonyos mértékig Szlovákia, illetve Szlovénia példája ugyanakkor azt mutatja, hogy ha akár a közigazgatás vagy a politikai intézményrendszer, akár a civil társadalom rendelkezik elegendő akarattal és erővel ahhoz, hogy napirendre tűzze e kérdéseket, akkor kibontakoztathatók alternatív diskurzusok, amelyek ezt az intézményi szellemet befolyásolni képesek. Magyarországon nem ez a helyzet, ezért itt a fenti országokhoz képest monolitikusabban xenofób politikai és nyilvános diskurzus alakult ki és maradt fenn, annak ellenére, hogy hazánk szomszédjaiéhoz képest “emberarcúbb” közigazgatási rendszerrel indult.

Ugyanakkor bizakodásra adhat okot, hogy a magyar belügyminiszter felismerni látszott e tényt, amikor a kormány Népesedéspolitikai Bizottságát arra kérte: mérje fel az idegengyűlöletet Magyarországon, és szenteljen fokozott figyelmet annak, hogy a bevándorlással és a menekültekkel foglalkozó hatóságok eleget tesznek-e mindazon feladataiknak, melyek elvárhatóak tőlük e jelenség leküzdésében. Úgy tűnik, ez a kezdeményezés az idegengyűlölet felmérésére irányuló általánosabb erőfeszítés részét alkotja. A hírek szerint ide tartozik egy igazságügy-minisztériumi munkacsoport, egy Oktatási Minisztérium megrendelte felmérés a külföldi diákok közérzetéről, az Országgyűlés elnökének nagy nyilvánosságot kapott 2002. karácsonyi látogatása egy menekülttáborban, és a BÁH által adott megbízás a külföldiek integrációjára vonatkozó koncepció kidolgozására 2003-ban. A pályázat szövege szerint “a kormány egyenlő lehetőségeket kíván biztosítani mindazoknak, akik törvényesen élnek Magyarországon, beleértve azokat az újonnan érkezőket is, akik eltérő kulturális és etnikai háttérrel rendelkeznek” (Integration of Refugees and Immigrants, Tender MAT02/HU/9/3. Amsterdam, Radar, 2002. november).

Az idegengyűlölet mérése

Ahhoz, hogy túljussunk az idegengyűlölet növekedésével kapcsolatosan megszokott általános megállapításokon és leegyszerűsített magyarázatokon, túl kell lépnünk az elvont elméleteken, és kritikailag kell vizsgálnunk mindazt, amit a szociológiai felmérések közölnek velünk. Különösen azt a kérdést kell feltennünk, hogy milyen mértékben volt az idegengyűlölet dinamikája és megnyilvánulásai hasonlóak vagy eltérőek a különböző kelet-európai országokban. És ha eltérőek voltak, tisztázni tudjuk-e az eltérések hátterében álló okokat és szereplőket? Azt jelenti-e például a rasszista erőszak hiánya, hogy alacsonyabb szintű az intolerancia, vagy csak azt, hogy másmilyen? Mi a kapcsolat erőszak és türelmetlenség között? Az efféle összehasonlító jellegű kérdések viszont a maguk részéről fölvetik az idegengyűlölet felmérésére a különböző országokban alkalmazott módszerek összehasonlíthatóságának problémáját is.

A Kelet-Európában megmutatkozó etnikai intoleranciával kapcsolatos felmérések legtöbbje az őshonos többség és a kisebbségben lévő etnikai csoportok közötti kapcsolatok feltárására irányul, vagy még általánosabban az etnikai, szexuális és életmódbeli kisebbségekkel szembeni magatartást vizsgálja (lásd Turai és Tóth 2002). Ezek közül egynémely általánosabb természetű kérdéseket is feltesz, és gyakran nehéz különbséget tenni a sajátosan xenofób és az általában véve intoleráns attitűd között. Például egy 1998-as kutatás úgy találta, hogy a letteknek mindössze 36 százaléka fogadná el, hogy barátja vagy valamely családtagja ne lett nemzetiségű legyen (Bogusevics és Cilevics, 2002). A szlovének kétharmada, a szlovákoknak pedig 61 százaléka utasítana vissza egy ennek megfelelő lehetőséget; a szlovének szintén 61 százalékban vallották magukat egy felmérésében, amely a 2000-es évek legelején készült, legalább “kissé rasszistának” (Školkay, 2002). 1996-ban Oroszországban egy országos közvélemény-kutatás során a megkérdezettek 41 százaléka viszonyult “negatív módon” a más nemzetiségekhez tartozókhoz, ugyanakkor egy Szentpétervárott végzett külön közvélemény-kutatásban a válaszadók 58 százaléka nem emelt kifogást az ellen, ha valamely családtagja más nemzetiségű személyt választana házastársának (Szikevics, 1999, 104., 107. o.). Mindazonáltal, minthogy ezek a kutatások rendszerint olyan megfogalmazásokat tartalmaznak, amelyek középpontjában egy vagy több “őshonos” csoport áll, az idegengyűlölet általános fokára utaló jelzésértékük megkérdőjelezhető. Ugyanakkor növekszik azoknak a kutatásoknak a száma is, amelyek kifejezetten a külföldiekkel kapcsolatos attitűdöket igyekeznek fölmérni.

Magyarországon 1989 óta készülnek felmérések, melyek a külföldiekkel (főként a menekültekkel) kapcsolatos attitűdök, a “társadalmi távolság”, illetve a külföldiek lakosság becsülte számának “mérését” szolgálják (l. Turai és Tóth, 2002). A legrégebbi, kifejezetten az idegengyűlölet feltérképezésére irányuló kutatás a Sik Endre és munkatársai által 1992 óta folytatott felmérés. Ebben a felnőtt magyar lakosság reprezentatív mintáját (1000–1500 válaszadó) kérdezik meg arról, hogy Magyarország fogadjon-e be minden menekültet, egyes menekülteket fogadjon-e be, vagy egyáltalán ne fogadjon be senkit. 2003 májusában a “senkit sem” válaszok aránya nem változott, 25 százalék volt (Sik és Tóth, 2003).

Azok közül, akik egyes menekülteket befogadnának, attól téve függővé a döntést, hogy kik lennének azok, mindössze 22–29 százalék fogadná be az arabokat, az afgánokat és a cigányokat, s csupán 33 százalék körül lenne azoknak az aránya, akik románokat vagy kínaiakat fogadnának be (Sik és Simonovits, 2002). Más szóval, amikor etnikai preferenciáikról kérdezték őket, a legtöbb etnikai csoporttal szemben a “mérlegelők” is intoleránsnak mutatkoztak.

Sik és munkatársai szerint azok számának általános növekedése, akik visszautasítják a menekülőket, összefügghetett a délszláv háborúk következtében érkező menekültek megjelenésével, valamint azzal, amilyen képet róluk a médiában festenek. A feltétel nélküli elutasítás pozitív korrelációt mutatott az életkorral, az alacsony iskolai végzettséggel és jövedelemmel, a rokkantsággal, a munkanélküliséggel, a politikai érdektelenséggel (nem választók), a válaszadónak az ország gazdasági helyzete, valamint a saját gazdasági és társadalmi helyzete fölötti elégedetlenségével és az ország NATO-tagságával kapcsolatos negatív vagy szkeptikus véleménnyel. Ezzel szemben csak csekély mérvű eltérés volt kimutatható a két nagy politikai párt választói között (Sik és Simonovits, 2002; Fábián, Sik és Tóth, 2001, 404., 409. o.).

Három, középiskolás diákok körében végzett felmérés az elfogadásnak sokkal magasabb szintjét mutatta. Az egyikben 80 százalék értett egyet azzal, hogy ha valaki szeretne beilleszkedni a magyar társadalomba, és meg akarja tanulni a nyelvet, meg akar ismerkedni a kultúrával, akkor meg kell adni neki a letelepedés lehetőségét Magyarországon (Erős, 1998). Egy másik vizsgálat ellentmondásosabb eredménnyel járt: a megkérdezetteknek több mint fele egyetlen konkrét csoportot sem utasított vissza, és egyetértett azzal, hogy a “sokféleség gazdagít bennünket”. Ugyanakkor más csoportoknál nagyobb arányban utasították vissza a kínaiakat, az arabokat és a románokat, 85 százalékuk vélte úgy, hogy a bevándorlók elveszik a munkahelyeket a magyarok elől, 90 százalékuk pedig azon a véleményen volt, hogy a bevándorlás növeli a bűnözést (Csepeli és Örkény, 1998).

1998-ban a csehek 48 százaléka volt azon a véleményen, hogy egy másik “fajhoz” tartozó vagy más bőrszínű emberek “mindenféleképpen” vagy legalábbis “bizonyos mértékig” másodrendű állampolgárok, 68 százalékuk ezzel egyidejűleg azt állította, hogy soha nem viseltetett előítélettel más “fajú” emberekkel szemben, a megelőző évben pedig 52 százalék vallotta azt, hogy egy olyasvalakinek, akinek az életét komoly veszély fenyegeti, engedélyezné a Cseh Köztársaságban való letelepedést. Habár ez utóbbi kérdés hasonló ahhoz, amit Sik és munkatársai tettek föl Magyarországon, a megfogalmazásbeli különbségek megnehezítik az összehasonlítást. Ezekben a felmérésekben a negatív attitűd pozitív korrelációban állt a vidéki lakhellyel, valamint azokkal a területekkel, ahol nagy számban élnek bevándorlók. Ellentétben Magyarországgal, a külföldieket leginkább visszautasító korosztály a 19 év alatti volt. 1999-ben a csehek 44, illetve 52 százaléka fejezte ki negatív viszonyulását a Balkánról, illetve az egykori Szovjetunióból érkezőkhöz (Drbohlav, 2001, 214. o.). Ugyanakkor 1997 és 1999 között a külföldiekkel szemben negatív beállítódású személyek aránya csökkent (Drbohlav, 2001, 215. o.).

A lengyelországi attitűdvizsgálatokban az 1990-es évek eleje óta az ukránok, az oroszok és különösen a románok helyezkednek el a rokonszenvskála legalján. 1994-ben a lengyelek 41 százaléka támogatta a bevándorlás korlátozását, 73 százalékuk pedig – a munkahelyek fenyegetettségét, a tőkekiáramlást, valamint a közbiztonság romlását hozva fel érvként – kedvezőtlen véleménnyel volt a munkaerő-bevándorlásról (Iglicka és mások, 2003, 392. o.). 1998-ban a legtöbb válaszadó – a biztonsággal kapcsolatos aggodalmakkal indokolva a választást – támogatta az oroszok, az ukránok és a fehéroroszok beutazását nehezítő, frissen bevezetett megszorításokat. 92 százalékuk képviselte azt a véleményt, hogy könnyebbé kellene tenni azoknak a külföldieknek a Lengyelországban való letelepedését, akik lengyelekkel kötöttek házasságot; 66 százalékuk vélekedett hasonlóan a külföldi szakembereket és tudósokat illetően, 25 százalékuk az építőmunkásokra, 11 százalékuk pedig a kereskedőkre is kiterjesztette ezt a vélekedést (Stola, 2001, 193. o.).

Oroszországban az Országos Közvélemény-kutatási Központ 1989 óta végez felméréseket a különböző nemzetiségekkel szembeni attitűdről. A negatív beállítódás összességében az 1990-es évek elején tetőzött (Gudkov, 1999, 48. o.), ugyanakkor a Kaukázus térségéből érkezőkkel, különösen a csecsenekkel szembeni negatív attitűd újra növekedett a 2000. évi moszkvai robbantásokat követően, ezeket ugyanis a kormányzat a csecsen terroristáknak tulajdonította. Az események nyomán a moszkvaiak 65 százaléka vélekedett úgy, hogy a Kaukázus térségéből származó valamennyi személyt ki kell toloncolni a városból (Loksina, 2002, 92. o.). A vizsgálatokat összehasonlítva Szikevics (1998, 110–111. o.) úgy találja, hogy a migránsokkal szemben megmutatkozó kedvezőtlen beállítódás negatív korrelációban áll az iskolai végzettséggel, valamint a társadalmi státussal, ugyanakkor pozitív összefüggés mutatható ki közte és annak a településnek a mérete között, ahol a válaszadó él, azaz a városlakók inkább idegengyűlölők, mint a falusiak. Szikevics arra következtet, hogy e tényben a xenofóbia és a migrációtól való érintettség közötti pozitív korreláció tükröződik. Ellentétben a magyar kutatókkal, Szikevics (1999, 111. o.) Szentpétervárott erőteljes negatív korrelációt állapított meg az idegengyűlölet és az életkor között: miközben az 55 év felettieknek 39 százaléka vélekedett kedvezőtlenül más nemzetiségekhez tartozókról, a 18–25 éves korosztályban az arányuk már 70 százalék volt.

Ezekkel a kvantitatív felmérésekkel párhuzamosan számos kvalitatív antropológiai kutatás is készült. Magyarországon ezek főként a magyar etnikumúakkal és a délszláv háború következtében érkező menekültekkel kapcsolatos attitűdöket igyekeztek feltárni (l. Turai és Tóth, 2002). Sik és munkatársai az alábbi eredményre jutottak: azoknak a válaszadóknak az aránya, akik úgy vélekedtek, hogy a Romániából érkező magyar nemzetiségű bevándorlók rászolgálnak a segítségre, az 1989. évi 85 százalékról 1999-re 38 százalékra esett vissza, miközben azoké, akik úgy vélekedtek, hogy e bevándorlók elveszik a munkahelyeket a helyi lakosság elől, 26-ról 41 százalékra nőtt, mi több, azok aránya, akik úgy gondolkodtak, hogy az említettek “nem is igazán magyarok”, 11-ről 21 százalékra emelkedett (Fábián, Sik és Tóth, 2001, 409. o.).

1997–98-ban Vitkovszkaja (2002) öt, Oroszország európai területén fekvő vidéki körzetben, egyenként 120–200 helyi lakosnál vizsgálta az egykori Szovjetunió elszakadt területeiről áttelepülőkkel szembeni beállítódásokat. Egy évvel később a kutató a korábbi körzetek egyikében megismételte a vizsgálatot, és kimutatta, hogy a viszszatelepülőkkel szembeni kedvezőtlen megítélés aránya megkétszereződött: 22-ről 44 százalékra emelkedett. Vitkovszkaja szerint ez az ugrás az 1998. augusztusi devizaválság hatásának tulajdonítható, amely kedvezőtlenül befolyásolta a munkaerőpiacot. Negatív attitűdjüket a válaszadók félelmeikkel indokolták: a visszatelepülők elvehetik állásukat, lakásukat, földjüket, továbbá azzal a véleményükkel, hogy a tehetősebbek őnáluk.

Ellentétben Magyarországgal és Oroszországgal, a lengyelországi vizsgálatok a bevándorlás növekvő arányú elfogadására utalnak: 1999-ben egy reprezentatív minta 41 százaléka vélekedett úgy, hogy a külföldieknek engedélyezni kellene a Lengyelországban való letelepedést. 1996-ban ez az arány csak 17 százalék, 1998-ban pedig 29 százalék volt (Kaczmarczyk, 2001, 209. o.).

Több összehasonlító felmérés is készült az idegengyűlöletről különböző kelet-európai országokban: az International Social Survey Program (ISSP, 1995) 22 országra terjedt ki; a New Democracies Barometer (1998), amely részben eltérő országokat érintett (Oroszország is kimaradt), s az antiszemita, cigányellenes és idegengyűlölő attitűdöket együttesen vizsgálta; végül a European Value Study (1990 és 1999), amely Oroszországot is beleértve a “személyes”, az “etnikai” és a “politikai intoleranciát” mérte föl Európában.2

Azok közül az országok közül, amelyek mindhárom tanulmányban szerepelnek, Magyarország rendre a leginkább negatív általános mutatókkal bír. Az ISSP-vizsgálatban a magyar válaszadók 52 százaléka “határozottan egyetértett” azzal az állítással, hogy a bevándorlás révén nő a bűnözés, 41 százalékuk pedig azzal, hogy a bevándorlók elveszik a munkahelyeket a helyi lakosok elől. A bolgárok, a magyarok és az oroszok ellenezték a leghevesebben a külföldiek földvásárlásának engedélyezését. Az idegengyűlölettel közvetlen vagy közvetett kapcsolatban álló változók összevonásával a felmérést végző kutatók Magyarország “xenofóbia-mutatóját” –0,82-ban, Lettországét és Bulgáriáét –0,78-ban, míg Oroszországét –0,35-ban, Kelet-Németországét –0,14-ban, Lengyelországét pedig –0,12-ban határozták meg. Az első három ország az idegengyűlölet terén “világelsőként” végzett, miközben Oroszország mutatója nagyjából Olaszországéval egyezett meg, Lengyelországé és Kelet-Németországé pedig hasonló volt Norvégiáéhoz (Csepeli és Örkény, 1998). A New Democracies Barometer kutatásban a magyar válaszadók 45 százalékát minősítették “erősen idegengyűlölőnek” (annak alapján, hogy 29 antiszemita, xenofób vagy cigányellenes kijelentésből legalább 21-et elfogadtak). Az 1999-es European Value Study alapján Magyarország rendelkezik a legmagasabb intolerancia- indexszel a tolerancia mindhárom kategóriájában, mivel etnikai intolerancia-indexe (amely a bevándorlókkal szembeni attitűdre is tartalmazott egy változót) 0,57 volt, így majdnem a kétszerese annak, mint a második helyezett Litvániáé (0,31).

Más vonatkozásokban azonban a különböző kutatások eltéréseket mutatnak. Az ISSP-vizsgálat Bulgáriát Magyarországgal együtt messze a leginkább idegengyűlő országnak mutatja. Az összes többi kelet-európai ország néhány nyugat-európai országgal összemérhető pontszámot szerzett (25–30 százalékuk vélekedett úgy, hogy a bevándorlás a bűnözés forrása, és 20-25 százalékuk tette felelőssé a migrációt a munkahelyek elvesztéséért). Szintén a magyarok, a bolgárok, a csehek és a szlovákok azok, akik a legkisebb arányban tartják a bevándorlást gazdaságilag vagy kulturálisan hasznosnak (Csepeli és Örkény, 1998). A New Democracies Barometer Lengyelországot, a Cseh Köztársaságot és Horvátországot meglehetősen közel helyezte el Magyarországhoz (41, 38, illetve 34 százalék “erősen idegengyűlő” válaszadóval), míg Fehéroroszország, Románia és Szlovákia 27, 24, 23, illetve 20 százalékos értékekkel kevésbé bizonyult idegengyűlőnek. Ezzel ellentétben a European Value Study “etnikaitolerancia-mutatója” a legtöbb kelet-európai országot az európai skála legalján helyezte el. Mint említettem, Magyarország ezen belül is a leginkább intoleráns ország. Litvánia, Szlovákia, Románia, Bulgária, Fehéroroszország, Lengyelország, Észtország, Ukrajna, Horvátország és Szlovénia mutatói 0,31-től 0,21-ig terjedtek, egy Görögországot és Olaszországot is magában foglaló tartományban. A következő sávba, amely a nyugat-európai országok többségét magában foglalta, csak Oroszország és a Cseh Köztársaság volt besorolható (Belgium és Franciaország között), valamint Lettország, amely 0,12-os értékkel az ötödik volt az európai skálán.

A European Value Study még egy további fontos tényt hozott felszínre: 1990 és 1999 között az etnikai tolerancia Lettországban, a Cseh Köztársaságban, Szlovéniában, Bulgáriában, Romániában és Szlovákiában nőtt, ezzel szemben Lengyelországban. Oroszországban, Észtországban, Fehéroroszországban, Litvániában és Magyarországon csökkent. A változás a legdrasztikusabb Magyarországon volt, amely 1990-ben Kelet-Európában az etnikai tolerancia szempontjából még a második helyen állt, s innen esett vissza 1999-re a legutolsó helyre. Ezzel szemben a Cseh Köztársaság a maga etnikai intolerancia- mutatóját az 1990. évi 0,31-ról 1999-re 0,18-ra küzdötte le, Lettország 0,23-ról 0,12-ra, Szlovénia pedig 0,39-ról 0,21-ra. Érdemes megjegyezni, hogy 1990-ben mindhárom ország soknemzetiségű állam részét alkotta, amely éppen az etnikai szakadás állapotában volt; magára a szétválásra jelentősebb destabilizáló hatás nélkül a rákövetkező évben került sor. Ugyanakkor nem ismerünk hasonló strukturális magyarázatot a negatív irányú magyarországi változásokra.

Szóval mi romlott el Magyarországon?

Minthogy a politika és a tömegtájékoztatás gyakran felhasználja a kvantitatív felmérések adatait, sőt olykor vissza is él velük, fontos néhány figyelmeztető megjegyzést tennem. Mint láttuk, ha csak az idegengyűlölet kvantitatív szociológiai felmérései során kialakított rangsorokat és mutatókat nézzük, azt tapasztaljuk, hogy legtöbb megállapításukban ellentmondanak egymásnak. Így például Lettország az egyik leginkább idegengyűlölő országként jelenik meg az 1998-as ISSP-kutatásban, miközben az 1999-es European Value Study szerint az egyik legkevésbé idegengyűlölő ország. E körülmény komoly figyelmeztetés lehet számunkra: az ilyen jellegű vizsgálatok által szolgáltatott számértékeket csak akkor használhatjuk, ha figyelembe vesszük a változók megalkotásának technikáját csakúgy, mint a felmérés kvalitatív kontextusát. Ami ez utóbbit illeti, még több, antropológiai és lélektani módszereket alkalmazó mélységi vizsgálatra lenne szükség.

Ugyanilyen óvatosságra van szükség a szűkebb, egy országra vonatkozó felmérések esetében, amelyek rendszerint több információval szolgálnak a válaszadók motivációit illetően. Például Sik és munkatársainak felmérésében a feltett kérdés a “menekültekre” vonatkozik, ezt a fogalmat pedig nem tekinthetjük a “külföldiekkel” azonos jelentésűnek. A “menekült” fogalma egyszerre lehet pozitívabb (a humanitárius képzettársítások következtében) és negatívabb (mivel a menekültről feltételezik, hogy gazdasági teher, alkalmasint pedig még társadalmilag destabilizáló tényező is). Turai és Tóth (2002) azt is fölveti, hogy a külföldieknek és a társadalmilag deviánsnak tekintett csoportok (drogfüggők, homoszexuálisok, büntetett előéletűek) egy kérdőíven való összekapcsolása egyes kutatásokban negatívan befolyásolhatja valamennyi, a vizsgálatba bevont csoport szimpátiaosztályzatát. A nem reprezentatív vizsgálatok növelik e kép mélységét, sok esetben azonban tévesen használják fel őket mennyiségi következtetések levonására.

Miközben a rangsorolás vagy a trendek kérdésében kevés olyan határozott állítással találkozhatunk, amelyet a három, átfogó jellegű összehasonlító kutatás eredményei összevetve is alátámasztanának, érdekes megfigyeléseket tehetünk az idegengyűlölettel kapcsolatos, széles körben elterjedt vélekedésekről, amelyeket a vizsgálatok egyike semtámaszt alá. Mindenekelőtt a vizsgálatok kizárják azt a leegyszerűsítő, ámde népszerű elgondolást, hogy Kelet-Európa homogén módon idegengyűlölő térség (akár államszocialista öröksége, akár történelme vagy etnikai konfliktusai, akár ezek kombinációja révén). Az egyes kelet-európai országok közötti különbségek az idegengyűlölet mértékének tekintetében legalább olyan számottevőek, mint az egyes kelet- és nyugat-európai országok között. Ezen túlmenően a választói demokráciára és a piacgazdaságra történő átmenet után az intolerancia szintje nem ugyanabba az irányba változott: egyes kelet-európai országokban növekedett, másokban csökkent.

Másodszor: az idegengyűlölet magyarázatai általában a gazdasági és/vagy kulturális (történelmi, “civilizációs”) tényezőkre összepontosítanak. A gazdasági magyarázatok azt sugallják, hogy azoknak az országoknak a polgárai a leginkább idegengyűlölők, amelyek a legtöbbet szenvedtek a posztkommunista átmenettől, különösen, ami a bevándorlás és a munkanélküliség közötti összefüggés kérdésére adott válaszokat illeti. A kulturális vagy történelmi magyarázatok azt feltételezik, hogy a jelenlegi etnikai türelmetlenség a népek vagy felekezetek közötti történelmi konfliktusok megismétlődése vagy bizonyos, lényeginek tekintett kulturális vonások következménye, s hogy erősebb liberális-demokratikus hagyományokkal rendelkező országokban kevésbé valószínűen üti föl a fejét. Mind a gazdasági, mind a kulturális magyarázatokból az következne, hogy az intolerancia viszonylagos mértéke nem változhat gyorsan az egyes országok között. A felmérések szerint azonban éppen ez történik, és a gazdasági és kulturális magyarázatok nem segítenek sem a viszonylagos szintek, sem a változások iránya értelmezésében.

A gazdasági magyarázatok szerint az idegengyűlöletnek nagyobbnak kellene lennie a posztszovjet államokban, illetve Bulgáriában és Romániában, ahol a legalacsonyabb az egy főre jutó jövedelem, vagy a kelet-közép-európai államok csoportján belül Lengyelországban, ahol egyszerre a legalacsonyabb a jövedelem és a legmagasabb a munkanélküliség. A történelmi és “civilizációs” magyarázatok szintén a posztszovjet és a balkáni államokra szoktak mutatni, mint olyanokra, amelyek az etnikai gyűlölködés örökségét hordozzák. Ezek közül az államok közül azonban az említett kutatásokban csak Bulgária jelenik meg tartósan az inkább idegengyűlölő oldalon. Ellenben egyes államok, amelyek a New Democracies Barometer, valamint a European Value Study szerint az inkább idegengyűlölő térfélen helyezkednek el, gazdaságilag jobban állnak, mint azok, amelyek kevésbé mutatnak xenofób vonásokat. A Cseh Köztársaság és Magyarország pedig, amelyek nagyjából hasonló jövedelmi szinttel rendelkeznek, és ahol hasonló szintű a városiasodás, az iskolai végzettség és a munkanélküliség, messze helyezkednek el egymástól.

Harmadszor: az adatok az idegengyűlölet és a bevándorlás mértéke vagy a bevándorlók hirtelen beáramlásának ténye között sem pozitív, sem negatív értelemben nem hoztak felszínre semmiféle korrelációt. Magyarországon és Bulgáriában az egy főre eső idegen népesség alacsonyabb, mint Oroszországban és a Cseh Köztársaságban; Magyarországnak, Bulgáriának és a Cseh Köztársaságnak sokkal váratlanabbul kellett tapasztalnia a bevándorlás jelenségét, mint Oroszországnak. Mégis: Magyarország és Bulgária inkább idegengyűlő országnak tűnik, mint a Cseh Köztársaság és Oroszország.

Az a tény, hogy a gazdasági és kulturális/történeti értelmezések nem magyarázzák a kelet-európai országok közötti eltéréseket, azt sugallja, hogy nagyobb figyelmet kell szentelnünk a politika és a nyilvános diskurzus fentebb vázolt szerepének. Magyarországon az idegengyűlölet foka minden mutató szerint magas és növekszik, Szlovéniában alacsony és csökken. A Cseh Köztársaság, Szlovákia és Lengyelország valahol a kettő között helyezkedik el, ugyanakkor az idegengyűlölet szintje csökkenő tendenciát mutat. Ezeket az országokat általában úgy szokás tekinteni, mint amelyekben sok minden közös (földrajzi elhelyezkedés, a társadalom demográfiai szerkezete, az 1989-es fordulatot megelőző, viszonylag magas életszínvonal, aránylag erős civil társadalom, az Európai Unióhoz való csatlakozás első hullámának részesei). Mindamellett közöttük is nyilvánvalóak az eltérések. A Cseh Köztársaság, Szlovákia és Szlovénia (erőszakos vagy kevésbé erőszakos) etnikai konfliktusok termékei az egykori Csehszlovákia és Jugoszlávia területén; Lengyelország és Magyarország nem esett át a közelmúltban ilyen jellegű változásokon. A jövedelemszint az országoknak ebben a csoportjában meglehetősen jelentősen eltér. Szlovéniát liberális posztkommunista politikusok kormányozták, míg a többi államban az ilyeneket nacionalista kormányok váltották. Nincs kizárva azonban, hogy az idegengyűlölet trendjeiben mutatkozó különbségek magyarázatai után kutatva fontosabb az, hogy – miként láttuk – Lengyelországban, a Cseh Köztársaságban, Szlovéniában, és kisebb mértékben Szlovákiában, a kormányzat, a politikai intézmények vagy a civil társadalmat képviselő aktivisták tettek némi erőfeszítést a migrációt pozitívan értékelő diskurzus bevezetésére a mértékadó médiába, ahol egyébként – továbbra is – meghatározó az idegengyűlölő kép. Erre Magyarországon nem került sor.

E tanulmány nem vállalkozik arra, hogy feltárja mindennek okát. Az erős kritikai hangok hiánya Magyarországon, és azok jelenléte másutt, könnyen lehet, egyszerűen a véletlen műve. De magyarországi megjelenésüket nyilvánvalóan hátráltatta az etnocentrikus és nacionalista diskurzusnak az a normalizálódása a közbeszédben, mely a kilencvenes-kétezres években zajlott le. Az ilyen jellegű diskurzus olykor a régió más országaiban is túlsúlyba került – különösen Szlovákiában, Romániában és Horvátországban –, úgy tűnik azonban, hogy ez ott egyértelműbben egyes politikai vezetőkhöz kötődött. Magyarországon viszont a “nemzet” közbeszédbeli területfelettivé tételét a teljes politikai színskála elfogadta, aminél fogva ez a fogalom ma határok nélküli etnokulturális entitást jelöl, amelyhez az állam valamiképpen kötődik. A történelmi diskurzus, amely 1989 előtt Magyarországon meglehetősen önkritikus volt, azóta erőteljesen az áldozatszerep irányába mozdult el. Egy 1989-es felmérésben a felnőtt válaszadók több mint egyharmada vélekedett úgy, hogy Magyarország részéről sérelem érte a jugoszlávokat, a románokat, a cseheket és a szlovákokat, 1992-ben a tizenéves válaszadóknak csupán mintegy 10 százaléka gondolkodott így, miközben több mint egyharmaduk volt azon a véleményen, hogy ezek a népek okoztak károkat Magyarországnak – szemben az 1989-es felmérésben tapasztalt 10-20 százalékkal (Csepeli, 1992, 200–203. o., Csepeli és Závecz, 1995, 149–150. o.). A nemzet áldozatjellegének képi megnyilvánulásai az elmúlt esztendőkben több kelet-európai országban is a nyilvános vizuális kultúra fő áramának részét alkották, de pillanatnyilag sehol sem annyira kirívóak, mint Magyarországon, ahol “Nagy-Magyarország” térképe az osztálytermektől a taxi-lökhárítókig mindenütt jelen van.

Fordította Balázs István

Jegyzetek

1. Levél Kőszeg Ferencnek, a Magyar Helsinki Bizottság elnökének, 2002. szeptember 2. (ügyiratszám: 106-T- 5371/9/02).

2. Az első két vizsgálat összefoglalását lásd Fábián, Sik és Tóth, 2001, 408. o., az utóbbit lásd Halman, 2001.

Irodalom

Aszalós, Zoltán (2001), Hungary,” in Pál Nyíri, Judit Tóth, Maryellen Fullerton (szerk.) Diasporas and Politics. Budapest: Sik, 181–205. o.

Bogusevics, Tatjána és Borisz Cilevics (2002) “Many Faces of the Monster”. Elhangzott az “Understanding Xenophobia in Eastern Europe” tanácskozáson, melyet a Közép-Európai Egyetem (CEU) Bölcsészközpontja és Politikai Tanulmányok Központja szervezett Budapesten, 2002. jún. 21–22-én. http://www.ceu.hu/cps/eve/ eve_xenophobia_tsilevich.pdf

Bulgaria, Republic of (1998) Summary of the discussions held at the International Seminar on Illegal Migration, Szófia, 1998. ápr. 8–11. Sofia: Ministry of Foreign Affairs.

Business Hungary (2001) “Helsinki Committee Fears,” 15(7–8) http://www.amcham.hu/businesshungary/ 15-07/articles/15-07_24.asp

Cseh Helsinki Bizottság (2001) Report on the State of Human Rights in the Czech Republic 2000. Prága.

Csepeli György (1992) Nemzet által homályosan. Budapest: Századvég.

Csepeli György és Závecz Tibor (1995) “Európai és nemzeti kötődések a magyar tizenévesek körében. A nemzet ideológiai legitimációs újraéledése”, in Gazsó Ferenc és Stumpf István (szerk.): Vesztesek. Ifjúság az ezredfordulón. Budapest: Ezredforduló Alapítvány, 139–156. o.

Csepeli, György és Örkény Antal (1998) “E pluribus unum” http://www.ceu.hu/cps/eve/eve_xenophobia_ issp.pdf

Drbohlav, Dušan (2001) “The Czech Republic,” in Claire Wallace, Dariusz Stola (szerk.) Patterns of Migration in Central Europe. Basingstoke: Palgrave, 203–226. o.

(2003) “Czech Republic,” in Jan Niessen, Yongmi Schibel (szerk.) EU and US approaches to the management of immigration: Comparative perspectives. Brüsszel: Migration Policy Group, 77–100. o.

Erős Ferenc (1998) “Két empirikus vizsgálat eredménye”, in: Gombos József – Kiss Mária Rita (szerk.), A kisebbségekből álló társadalom konfliktusai. Szeged: Juhász Gyula Felsőoktatási Kiadó, pp. 51–75.

Fábián Zoltán, Sik Endre és Tóth Judit (2001) “Unióra várva: előítélet, xenofóbia és európai integráció”, in Király Miklós, Lukács Éva (szerk.) Migráció és Európai Unió. Budapest: Egészségügyi, Szociális és Családügyi Minisztérium, 395–412. o.

Forced Migration Monitor (Open Society Institute) (1996) “Displaced Persons in Southern Russia”. No. 13 (szept.).

Forschungsgemeinschaft Flucht und Migration (Raziskovalna skupnost Beg in migracije) (2001) “Prilagoditev trdnjavi Evropa: Èeška”, in Aldo Milohniæ (szerk.) Evropski vratarji. Migracijske in azilne politike v Vzhodni Evropi. Ljubljana: Mirovni Inštitut, 37–46. o.

Grzymala-Kazlowska, Aleksandra (2002), “The Formation of Ethnic Representations: The Vietnamese in Poland.” Sussex Migration Working paper no. 8. http: //www.sussex.ac.uk/Units/SCMR/working_papers/mwp8.pdf

Gudkov, Lev (1999) “Antiszemitizm v posztszovjetszkoj Rosszii,” in Galina Vitkovszkaia, Alekszej Malasenko (szerk.), Neterpimoszty v Rosszii: sztarije i novije fobii. Moszkva: Carnegie Endowment for International Peace, 44–98. o.

Gyatlov, Viktor (1999) “Kitajci v Szibiri: otnosenyije obsesztva i politika vlasztyej”, in Galina Vitkovszkaja, Dimitrij Trenyin (szerk.) Perszpektivi dalnyevosztocsnovo regiona: naszelenyije, migracija, rinki truda. Moszkva: Gendalf (Moscow Carnegie Center Working papers, 2. k.), 85–94. o.

Halman, Loek (2001) The European Value Study: A Third Wave. Source Book of the 1998/2000 European Value Survey. Tilburg: Tilburg University.

Hoperszkaja [Khoperskaya, L. L. (1998) “Regulation of Migrations in the North Caucasus,” in Valerij A. Tyiskov [Tishkov] (szerk.) Forced Migrants and State (sic). Moszkva: Institute of Ethnology and Anthropology, Russian Academy of Sciences, 123–138. o.

Human Rights Watch World Report 2003. Russian Federation: http://www.hrw.org/wr2k3/europe11.html

Humphrey, Caroline (2002) The Unmasking of Soviet Life. Everyday Economies after Socialism. Ithaca, N.Y., és London: Cornell University Press.

Iglicka, Krystyna, Piotr Kakmierkiewicz, Monika Mazur- Rafa; (2003), “Poland,” in Jan Niessen and Yongmi Schibel (szerk.) EU and US approaches to the management of immigration: Comparative perspectives. Brüsszel: Migration Policy Group, 389–432. o.

International Helsinki Federation for Human Rights (2001) Human Rights in Russian Regions. Moszkva: Zatsepa.

Ivanova, T. D. (1998) “Legal Status of the ‘Far Abroad’ Migrants in Russia,” in Valerij A. Tyiskov [Tishkov] (szerk.) Forced Migrants and State (sic). Moszkva: Institute of Ethnology and Anthropology, Russian Academy of Sciences, 93–102. o.

Ilieva, Margarita (2003) “The Bulgarian Draft Anti-Discrimination Law: An Opportunity to Make Good on the Constitutional Promise of Equality in a Post-Communist Society,” Roma Rights, no. 1–2.http://errc.org/ rr_nr1-2_2003/noteb2.shtml

Izing Antal (2003) “Lee Renlin házassága”. Népszabadság, 2003. jan. 10.

Jalušiè, Vlasta (2001) “Xenophobia or self-protection?” in Petkoviæ 2001, 12–43. o.

Jasztrebova [Yastrebova], A. Ju. (1998) “Russia and the International Community: Approaches to Receiving and Legalization of Refugees,” in Valerij A. Tyiskov [Tishkov] (szerk.) Forced Migrants and State (sic). Moszkva: Institute of Ethnology and Anthropology, Russian Academy of Sciences, 79–92. o.

Kaczmarczyk, Pawel (2001) “Poland,” in Pál Nyíri, Judit Tóth, Maryellen Fullerton (szerk.) Diasporas and Politics. Budapest: Sik, 206–233. o.

Kuhar, Roman (2001) “Seized and expelled,” in Petkoviæ 2001, 44–55. o.

Loksina [Lokshina], Tanja (2002) “Hate Speech in Russia: Overview of the Problem and Means for Counteraction,” in Mojca Pajnik (szerk.) Xenophobia and Post-Socialism. Ljubljana: Peace Institute, 89–108. o.

Magyar Helsinki Bizottság (2001) “Asylum-seekers in Hungary: They come and go.” Publikálatlan.

(2002a) Európa kapuja: Sámsoni út 149. Észrevételek a 2002. január 1-én hatályba lépett új idegenrendészeti és menedékjogi jogszabályok alkalmazásáról a Határőrség idegenrendészeti fogdáiban tett látogatások és a “Menedékkérők hatékony jogvédelme” programban dolgozó ügyvédek tapasztalatai alapján. Publikálatlan.

(2002b) Open letter to Parliament Chairman Dr. Katalin Szili and Minister of the Interior Mónika Lamperth. 2002. dec. 2.

Marincheshka, Tania (2001) “Prilagoditev azilni in migracijski politiki EU: Bolgarija” in Aldo MilohniF (szerk.) Evropski vratarji. Migracijske in azilne politike v Vzhodni Evropi. Ljubljana: Peace Institute, 47–58. o.

Melegh, Attila (2002) “Globalization, nationalism and petite imperialism.” Kéziratban.

Menedék – Hungarian Association for Migrants (2003) “Refugees’ Housing Problems.” Opinion for the Secretariat of the National Housing Programme of the Prime Minister’s Office, Hungary.

Nyilvánosság Klub (1998) “Mi lenne, ha jönne egy idegen és megvenné a 93 ezer négyzetkilométert?”, in Sik Endre, Tóth Judit (szerk.), Idegenek Magyarországon. Budapest: Sík, 129–136. o.

Open Society Institute (2002) Monitoring the EU Accession Process: Minority Protection, v. I. Budapest.

Oszipov [Osipov], A. G. (1998) “Residence Regulations in Krasnodarskii Krai,” in Valerij A. Tyiskov [Tishkov] (szerk.) Forced Migrants and State (sic). Moszkva: Institute of Ethnology and Anthropology, Russian Academy of Sciences, 139–166. o.

PetkoviF, Brankica (szerk.) (2001) Intolerance Monitoring Group Report 01. Ljubljana: Peace Institute.

Potisepp, Anu, és Anne Adamson (2001) “Estonia,” in Pál Nyíri, Judit Tóth, Maryellen Fullerton (szerk.) Diasporas and Politics. Budapest: Sik, 161–180. o.

Puskarjov, Szergej (1999) “Oszobenosztyi kitajszkoj migracii v Primorszkom kraje”, in Perszpektivi dalnyevosztocsnovo regiona: kitajszkij faktor. Moszkva: Moscow Carnegie Centre, 45–47. o.

Sik Endre (1998) “Külföldiek Magyarországon (1995– 1997)”, in Sik és Tóth (1998), 9–14. o.

Sik Endre és Simonovits Bori (2002) Jelentés az MTA Kisebbségkutató Intézet Nemzetközi Migráció és Menekültügyi Kutatások Központja által készített közvélemény-kutatássorozat első és második hullámának eredményeirő. Budapest: Tárki.

Sik Endre és Tóth Judit (szerk., 1996) Táborlakók, diaszpórák, politikák: Yearbook of the Research Group on International Migration, Institute for Political Science, Hungarian Academy of Sciences. Budapest.

(1998) Idegenek Magyarországon: Yearbook of the Research Group on International Migration, Institute for Political Science, Hungarian Academy of Sciences. Budapest.

Sik Endre és Tóth Pál Péter (2003) “Idegenellenesség vagy fogadókészség – operacionalizálási problémák a lakossági attitűdök mérésében”. Elhangzott az MTA Kisebbségkutató Intézetének “Kisebbségi léthelyzetek – többségi magatartásformák” c. konferenciáján, Budapesten, 2003. máj. 29-én.

Školkay, Andrej (2002) “Xenophobia: A Catalyst of Hate Speech in Slovakia and Slovenia.” Elhangzott az “Understanding Xenophobia in Eastern Europe” tanácskozáson, melyet a Közép-Európai Egyetem (CEU) Bölcsészközpontja és Politikai Tanulmányok Központja szervezett Budapesten, 2002. jún. 21–22-én. http: //www.ceu.hu/cps/eve/eve_xenophobia_skolkay.pdf

Stola, Dariusz (2001) “Poland,” in Claire Wallace, Dariusz Stola (szerk.) Patterns of Migration in Central Europe. Basingstoke: Palgrave, 175–202. o.

Szikevics, Zinajda (1999) “Etnyicseszkaja nyeprijazny v maszovom szoznanyii roszijan”, in Galina Vitkovszkaja, Alekszej Malasenko (szerk.), Netyerpimoszty v Roszii: sztarije i novije fobii. Moszkva: Carnegie Endowment for International Peace, 99–112. o.

TOL (2002) “Moscow Starts Expelling Illegal Immigrants,” http://wire.tol.cz/look/wire/article.tpl?IdLanguage=1&IdPublication=10&NrIssue=482&NrSection=1&NrArticle=7852

Tóth Judit (1996) “Kína és a kínaiak a magyar sajtóban”, in Sik és Tóth (1996), 139–160. o.

(2001) “Státusmagyarság”, Mozgó Világ, 2001(4):13–18. o.

(2002) “Discrimination in public administration – is it a source or evidence of xenophobia in Hungary?” Elhangzott az “Understanding Xenophobia in Eastern Europe” tanácskozáson, melyet a Közép-Európai Egyetem (CEU) Bölcsészközpontja és Politikai Tanulmányok Központja szervezett Budapesten, 2002. jún. 21–22-én.

Turai Tünde és Tóth Pál Péter (2002), “Idegen(?)ellenesség, avagy mit tudnak a szociológusok a lakosság külföldiekhez való viszonyáról”. Elhangzott a Központi Statisztikai Hivatal Népességtudományi Kutatóintézetében Budapesten, 2002. okt. 25-én.

Tychtl, Pavel (2001) “Czech Republic,” in Pál Nyíri, Judit Tóth, Maryellen Fullerton (szerk.) Diasporas and Politics. Budapest: Sik, 142–160. o.

Tyiskov [Tishkov], V. A. (1996) Migrations and New Diasporas in The Post-Soviet States. Moszkva: Institute of Ethnology and Anthropology, Russian Academy of Sciences.

Vitkovszkaja [Vitkovskaya], Galina (2002) “Forced Migration and Migrantophobia in Russia.” Elhangzott az “Understanding Xenophobia in Eastern Europe” tanácskozáson, melyet a Közép-Európai Egyetem (CEU) Bölcsészközpontja és Politikai Tanulmányok Központja szervezett Budapesten, 2002. jún.21–22-én. http: //www.ceu.hu/cps/eve/eve_xenophobia_vitkovskaya.pdf

Voronyina [Voronina], N. A. (1998) “Russia as Recipient Country: Legal Regulations,” in Valerij A. Tyiskov [Tishkov] (szerk.) Forced Migrants and State (sic). Moszkva: Institute of Ethnology and Anthropology, Russian Academy of Sciences, 35–54. o.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.