A 18. századot a korlátlan megismerőképességbe vetett hit jellemezte, és az emberi ész kifürkészésének vágya. Programatikusan jelenítette ezt meg a felvilágosodás kanti meghatározása: “kilábalás a magunk okozta kiskorúságból”.

A kifejlődő pedagógián belül is eleven diskurzus folyt a későfelvilágosodás központi témáiról, s ez a publikáció új formájához vezetett. Joachim Heinrich Campe 1785-től nekikezdett a “Allgemeine Revision des gesamten Schul- und Erziehungswesens von einer Gesellschaft praktischer Erzieher” [A teljes iskola- és oktatásügy általános felülvizsgálata gyakorlati nevelők társasága révén] kiadásának. Ez az enciklopédikus mű a gyermeknevelés kapcsán felmerülő összes kérdés átfogó, elméleti kidolgozását tekintette céljának. A vállalkozás újdonságát a prezentáció adta. Minden egyes bejegyzés körbejárt a revizorok között, akik azt kommentárokkal látták el, melyeket vitatott álláspontok esetén a ’felülvizsgálati műben’ is kinyomtattak. Így lehetségessé vált, hogy egy adott témánál felmerülő eltérő szempontokat az olvasók is megismerjék. De nemcsak maguk a szerkesztők voltak a szerzők. Az olvasók közreműködését pályázati felhívásokban kérték, ahogyan ez a korszak lapjaiban szokás volt. Az egyik ilyen felhívás¹ olyan napló vezetésére szólított fel, mely a gyermekek fejlődését születésük órájától kezdve követnék, s tartalmaznák “[a] gyermekkel való fizikai és erkölcsi bánásmód egészének hű ábrázolását, ennek hatását és következményeit; az öntevékenység, figyelem, öröm első megnyilvánulásainak feljegyzését”.² Ebben a felhívásban az a feltűnő, hogy valóságosan létező gyermekeket kellett megfigyelni, róluk kellett írni, s nem ideáltipikus nevelési feltételekre reflektálni, ahogyan ez még pl. Rousseau Emiljében történt. Itt válik világossá, hogy a pedagógusok elgondolásaik megalkotása során orientációváltást hajtottak végre a cselekvés- és tapasztalati tudományok irányában. (…) A felhívás a nem csupán Németországra korlátozódó empirikus kutatás egyik csúcspontját jelezte. (…)

Utóbb minden nehézség dacára több napló született a gyerekek fejlődéséről. (…) Egy további apa, aki Campe felhívására reagált, Immanuel David Mauchart volt. Mivel feljegyzéseinek címében megjegyzi, hogy azok Campe módszere szerint készültek, feltehető a kapcsolódás a felhíváshoz. Mauchart 1764. június 2-án született Tübingenben, 1777-től 1780-ig a stuttgarti gimnáziumba járt, majd a Tübinger Stift-ben [Tübingeni Evangélikus Kollégium] folytatott teológiai tanulmányokat, s itt 1782-ben elnyerte a doktori címet. 1789-ben a Tübinger Stift-ben magántanító, 1793-ban nürtingeni diakónussá nevezték ki. 1791-től a halberstadti irodalmi társaság tagja. 1805-től Neuffen különleges szuperintendense. 1826 februárjában halt meg.

Mauchart írásai a (népszerű) felvilágosodás iránti elkötelezettségről tanúskodnak. Kiadott ifjúsági periodikát, s a legkülönbözőbb tárgyú cikkek sokaságának szerzője különféle folyóiratokban és monográfiákban. Különösen a pszichológia és a tapasztalati lélektan érdekelte, melyek ismeretét részint maga is közvetítette oktató-tanulságos formában. (…)

Mauchart a pszichológiai érvelést pedagógiai intenciókkal kötötte össze. A pedagógia az ő szemszögéből alkalmazott lélektan, amit az magyaráz, hogy a pedagógiát és pszichológiát még nem egymástól élesen elhatárolt tudományokként fogták fel. (…)

Mauchart 13 évvel Campe felhívása után tette közzé naplóját, melyben kislánya első életévét kísérte figyelemmel, az általa kiadott “Allgemeines Repertorium für empirische Psychologie und angewandte Wissenschaften”-ben [A kísérleti pszichológia és alkalmazott tudományok általános repertóriuma]. Ez a folyóirat 1792-től 1801-ig jelent meg, hat kötetben. (…)

[Mauchart] kifejezetten támaszkodott Karl Philipp Moritz “Gnothi sauton oder Magazin zur Erfahrungsseelenkunde”-jára [Ismerd meg önmagad, avagy a tapasztalati lélektan magazinja]. (…)

Feltűnő a gyermek megszólítása a naplóban. A kezdeti “ez”-ből “ő” lesz, majd négy hónap múltán “a kislány”.³ Csak a legutolsó bejegyzésből derül ki a neve – Lottika. A negyedik hónapban megállapította a levélíró: “Egyre inkább szót érthet vele az ember, ő meg egyre inkább észreveszi, méghozzá örömmel, ha valamit kezdünk vele.” (Mauchart /1798/, 274. o.) Ez a változás arra indította Mauchart-ot, hogy egyre inkább merjen apának mutatkozni, aki kislánykájához beszél, bújócskát játszik vele (Mauchart /1798/, 291. o.), gerléket néz vele (Mauchart /1798/, 278. o.). Eközben a kislány öröme fontos tényezőként jelent meg a közös érintkezés során. Az apa pedig továbbra is nyomon követte az egyes érzékek és a beszéd kifejlődését. Észreveszi “az első bájos mosoly”-t (Mauchart /1798/, 271.o.) és a növekvő figyelmet. Lányával folytatott apró kísérleteit is leírja. (…) Minden egyes bejegyzése középpontjában a lány fejlődése és reakciója állt, s ezeket összefoglalásaiban is megmagyarázta.

A század vége felé újabb változás következett be a pedagógia tudományos orientációjában. Erre a korszakra a filantropizmus eszméinek erőteljes kritikája jellemző, az eltávolodás a későfelvilágosodás pedagógiájától és a neohumanizmus felé fordulás. Ezek a változások komolyan hatottak az empirikus tudásnak valamint a neki elkötelezett kutatónak a megítélésére. Mindez világossá válik a recepciótörténetből. Míg Niemeyer a “Grundsätze der Erziehung und des Unterrichts …” [A nevelés és oktatás alapelvei], mely a legtöbbet recipiált neveléstan a korban, 1796-os első két kiadásában még olvasásra ajánlja a maucharti írásokat, addig az 1799-es harmadik kiadástól már nem említi őket.

FORDÍTOTTA CZEGLÉDI ANDRÁS