Oroszország küldetése

Tisztelt Kollégák!

Amikor megtudtam, hogy előadást kell majd itt tartanom, eleinte, bevallom, nem csináltam belőle nagy ügyet. Hiszen tartottam én már előadásokat e falak között, nem is egy tanéven át, alaposan megtanították itt nekem, hogyan is kell. Később azonban rádöbbentem, hogy a tanítómestereim előtt beszélnem nem olyan, mintha egyetemi előadást tartanék, hanem sokkal inkább – mintha vizsgát tennék. Méghozzá, higgyék el, számomra nem is túl könnyűt. Különösen azért, mert azt sem tudtam felmérni, fel vagyok-e rá készülve kellőképpen.

Eszembe jutott ugyan, hogy ma 25-e van, azaz páratlan nap, én pedig “doktor” csak páros napokon vagyok. Nem muszáj hát annyira szigorúan értékelni a teljesítményemet, le lehet szállítani a követelményeket, mondjuk, docensi szintre. Ez némileg megkönnyíti feladatomat. Aztán meg, végül is éppen Önök, az én tanítómestereim, voltak azok, akik itt – a Marat utca 27-ben – vetették meg tulajdonképpen az alapjait csoportunknak, amelyet utóbb oly sokféleképpen neveztek: úgy is, mint a fiatal közgazdászok leningrádi iskoláját, úgy is, mint Csubajsz csapatát, vagy úgy, mint a pétervári maffiát, a Nemzetközi Valutaalap és a CIA ügynökeit, a 20. század legnagyobb szélhámosait, az orosz genocídium kiagyalóit, és még számos egyéb becenéven.1 No de ha már Önöknek, drága tanítómestereim, sikerült egy olyan szörnyeteget felnevelniük, mint én, s ráadásul egyhangúlag odaítélni neki a díszdoktori címet, akkor én feljogosítva érzem magam arra, hogy azt mondjam el most, amit valóban gondolok.

Nagyon igyekeztem ma kitérni az aktuális, kiélezett politikai problémák elől, az olyan kérdésekre adandó válaszok elől, mint “Mi a véleménye a most zajló választásokról?” , “Mi a véleménye a ťcsaládhozŤ2 tartozókról?” “Mi a véleménye az oligarchákról?” “Mi a véleménye a Kreml ťszilovikjairólŤ3

Nem gyakran ítélnek oda az embernek díszdoktori címet – velem ilyesmi most történik először, s úgy hiszem, utoljára is. Ezért elhatároztam, hogy olyan dolgokról fogok szólni, amilyenekről eddig soha és sehol. Úgy érzem, hogy ennek először itt és most van a megfelelő helye és ideje. Ebből kiindulva, a rám jellemző szerénységgel így jelölöm meg mai témámat: “Oroszország küldetése a 21. században” Éppenséggel erről lesz szó, s a rendelkezésemre álló időben három kérdést próbálok megválaszolni:

1. Mi történt országunkkal az elmúlt 20. században?

2. Mi történik Oroszországgal jelenleg, mivel zárult legújabb kori történetének utolsó 10-12 éve?

3. És a legfőbb kérdés: mit akarunk a 21. században, miben áll országunk küldetése – már ha egyáltalán van ilyen.

Én persze, mint tudják, nem vagyok történész. A történésznek hideg szenvtelenségre, távolságtartásra van szüksége, én azonban semmi effélét nem nyújthatok, mert úgy adódott, hogy az utóbbi 10-12 év során ténylegesen igen szoros kapcsolatban álltam ezzel a mi legújabb kori oroszországi történetünkkel. Éppen ezért nem ígérek önöknek sem távolságtartást, sem hideg szenvtelenséget, ígérni csak egyet ígérhetek: abszolút őszinteséget. Azt mondom el majd, amit gondolok, jóllehet tisztában vagyok vele, hogy ez esetleg nem mindenkinek fog tetszeni, nem mindenki helyeslésével fog találkozni.

Azzal kezdem, amiről már szóltam, a 20. század értékelésével és azzal, hogy mit jelentett ez a század országunk egésze számára. Úgy hiszem, hogy a világon általában, az emberiség egész történetének során egyetlen másik ország sem tett meg olyan fantasztikusan nagy utat, mint amilyent országunk tett meg a 20. század folyamán. Elgondoltam: ha a 20. sz. elején megkérték volna a kor olyan ragyogó elméit, mint Bergyajev, Merezskovszkij, Florenszkij vagy Bulgakov4, hogy “ugyan mondják meg, mi lesz önök szerint az országgal a következő 50 évben?” – egyikük sem tudta volna megjósolni azt, ami hazánkkal a valóságban történt. De nemcsak ők, hanem a majdani győztesek – Lenin és Sztálin – sem tudták volna szerintem még csak megközelítőleg sem elképzelni az országunkkal az elkövetkező 40–50 évben történő események elképesztő léptékét. E történetileg rendkívül rövid időszak alatt az ország legkevesebb 13 millió embert vesztett el a polgárháborúban. Ugyanezen rövid időszak alatt 20 millió emberéletet pusztítottak el lágerekben, ezzel együtt ténylegesen száműzték az országból a nemességet, az értelmiséget, a művészeket, a professzorokat, az orosz katonatiszti elitet, megsemmisítették a parasztság legjavát. Ezzel egyidejűleg, ugyanazon rövid időszak alatt megvalósították a villamosítást, ezt a méreteit és jelentőségét tekintve egyedülálló projektumot, amelynek horderejét én most különösen jól értem.5

Ugyanazon időszak alatt elvégezték az iparosítást, amely Oroszországot – tulajdonképpen már a 30-as évek végére – az egyik legelmaradottabb és legreménytelenebb országból valóban a legfejlettebbek és leghaladóbbak egyikévé tette. Az ország belesodródott a világtörténelem legvéresebb háborújába, és 30 millió6 emberéletet vesztett el benne. De megteremtette a Szovjetuniót, s még 14 államot csatolt magához, lakosságának száma 250 milliósra nőtt. Következő lépéseként magához csatlakoztatta egész Kelet-Európát, ami még további 11 államot jelentett. Ezt követően létrehozta azt, amit a későbbiekben szocialista világrendszernek neveztek, amely több tucat ázsiai, afrikai, latin-amerikai országot is magába foglalt, közel 1,5 milliárd főnyi lakossággal. Mindezt Oroszország vitte véghez. Méghozzá 20. századi történetének mindössze 30–40 esztendeje alatt.

Ilyen léptékű eseményekről, ilyen léptékű történésekről még csak nem is álmodhatott se Nagy Sándor, se Timur Lenk, se Napóleon, se Hitler – egyikük se. Kínától Finnországig, Vietnamtól Kubáig, Indiától Etiópiáig terjedt a birodalom! A példátlan méretű birodalom, amelyben tényleg soha nem nyugodott le a Nap, s amely tényleg, minden túlzás nélkül a földkerekség felét tette ki. Gondoljunk csak bele: a 20. században a bolygónkon kirobbant összes – különösképpen fegyveres – konfliktus, bármelyiket vegyük is, valójában egyfelől Oroszország és csatlósai, másfelől az Egyesült Államok közötti konfliktus volt. Legyen szó akár az isten háta mögötti Etiópiáról, ahol megszületett az Eritrea tartomány – egyfelől szovjet, másfelől amerikai volt. Legyen szó Chiléről – egyfelől Salvador Allende, másfelől Pinochet tábornok. Legyen szó Marokkóról – ott a nemzeti megmentési front harcolt – emlékeznek? tanultuk párttörténetből! – a marokkói kormány ellen. A vietnami vagy a koreai háborút már nem is említem. Kivétel nélkül mindenütt, a Föld bármelyik sarkában, ahol háborús konfliktusok törtek ki, ott volt egyfelől a szovjet Kalasnyikov, másfelől az amerikai M 16-os, egyfelől a szovjet T-62-es harckocsi, másfelől az amerikai M-60-as tank, egyfelől a szovjet MIG, másfelől a “Phantom”, egyfelől a szovjet “Moszkovszkij komszomolec” tengeralattjáró – másfelől az “Enterprise” repülőgép-anyahajó. Ilyen léptékű konfrontációt, ilyen léptékű eszmét történetének során még nem hozott létre, és hadd ismételjem meg újra, nem is hozhatott létre az emberiség. Mindezt Oroszország, a mi országunk hozta létre, ezt pedig a 20. század elején sem előre nem láthatta, sem meg nem jósolhatta senki. A csúcsa, apogeuma, tetőpontja mindennek 1945 volt, a fantasztikus háborús győzelem, az a győzelem, amely az egész világon, kivétel nélkül mindenütt határtalanul nagy erkölcsi tekintélyt szerzett hazánknak. Aztán jött 1961, az űrhajó, Gagarin, mely utóbbiak mindmáig országunk jelképei. Ez volt hát a csúcs, a tetőpont, de ahogyan lenni szokott, ugyanebben a pillanatban, ugyanebben a periódusban megindult az ellenkező irányú mozgás. Mind a rendszeren belül, mind azon kívül is. A neves oroszországi közgazdász, Najsul teljes joggal teszi a szovjet adminisztratív-utasításos rendszer felbomlásának kezdetét nem a ’80-as, nem is a ’70-es, hanem az ’50-es évekre. Akkor kezdődött ugyanis a legfontosabb belső változás, akkor kezdte felváltani a hierarchikus rendszeren belüli vertikális alárendeltségi viszonyokat az alku-viszony. Akkor például, amikor egy gyárigazgató, a tervfeladatról egyezkedvén miniszterével, úgy próbálta kieszközölni a tervfeladat csökkentését, hogy általa kapott plusz eszközöket ajánlott fel neki érte cserébe. Amikor egy munkás, a túlórái számáról egyezkedvén a művezetőjével, úgy rendezte kettejük viszonyát, hogy megállapodást kötöttek egymással. Az alku alapját mindig valamiféle korlátozások, tilalmak vagy kedvezmények, szabályok képezték, de maguk a szabályok is a bürokratikus rendszeren belüli alku tárgyai voltak. És tulajdonképpen ez jelentette a rendszer végének kezdetét. A párt katonái lépésről-lépésre, fokozatosan a párt alkuszaivá váltak. Maga a párt is lépésről-lépésre az alkuszok pártjává vált. Ez egy mélyben zajló folyamat volt, amely az ’50-es évek derekán kezdődött, s azzal zárult, amit Oroszország legújabb kori történetének neveznek.

De nézzük meg, mi történt ugyanebben az időszakban az országon kívül, a világban! Hadd emlékeztessek egy nem különösen számon tartott, az “1953. évi berlini felkelés”-ként ismert eseményre! Akkoriban szinte senki sem látta benne a szocializmus széthullásának előjelét. Akkoriban még úgy látták, hogy az egész “a ki nem irtott fasiszták” műve – 1953-at írtunk, épp hogy vége lett a háborúnak. De aztán jött a következő lépés: 1956, Magyarország, Budapest, szovjet tüzérségi lövegek – aki járt Budapesten, tudja, jó magas ott a part – a Duna magas partjáról a tüzérek célzott lövésekkel veretik a lakónegyedeket… Budapest felrázta a világot, de áttörést, fordulatot előidézni nem tudott. 1968, Csehszlovákia – ez volt a fordulópont. Ez volt az, ami megtörte országunk erkölcsi tekintélyét az egész világon. “Az apa felszabadító, a fia megszálló” – ezt a jelmondatot bocsátották akkoriban szárnyra, felelni pedig nem volt rá mit. Országunkon belül még sokáig gyötrően élt ez az emberek tudatában, a világban viszont épp ekkor következett be a legdöntőbb fordulat, amely ettől a pillanattól kezdve egyszerűen viszszafordíthatatlanná vált. Aztán meg 1970, munkások lövetése Gdañskban és Gdyniában, majd 1980 – még egy munkás-lövetés Lengyelországban, A 80-as évek végén pedig már valóságos lavinává dagadtak az események: a berlini fal – l989 –, aztán a szocialista tábor széthullása, aztán a KGST széthullása, aztán a Varsói Szerződés széthullása, aztán a csehszlovákiai bársonyos forradalom, majd a már a legkevésbé sem bársonyos forradalom Romániában, és egy igen fontos esemény, amelyre a történészek szinte fel sem figyeltek – a litván kommunista párt kiválása a Szovjetunió kommunista pártjainak közösségéből (erre 1989 decemberében került sor). Nagyon jól emlékszem rá… Gorbacsov akkor Litvániába utazott, hogy az ottaniakat jobb belátásra bírja, próbálta volna megállítani a történelmet, de nem tudta: az rábeszélésre nem szokott megállni. Ez a Szovjetunió Kommunista pártja végének kezdete volt. Egy évvel később jöttek a vilniusi tévétorony körüli események – 14 halott, majd 1991 augusztusa, a GKPCS7, az SZKP-nak mint politikai struktúrának a likvidálása.

Volt itt az egyetemünkön Párttörténeti tanszék, a ma már megboldogult Knyazeva Galina Vasziljevna vezette. Az előadásait, őszintén szólva, nem nagyon szerettük, mindig papírról olvasta őket, de az egyik alaptétel, amelyet állandóan idézett, így hangzott: “A mai kor alapvető tartalma két gazdasági-társadalmi formáció, a szocializmus és a kapitalizmus nagy, történelmi konfrontációja”. Ebben igaza volt. De a konfrontáció véget ért, a szocializmus vereséget szenvedett.

A szocializmus teljes vereséget szenvedett ebben a konfrontációban, és minden idők és népek leghatalmasabb birodalma egyszerűen megszűnt létezni.

Egyelőre nem minősítek semmit, egyszerűen csak tényeket konstatálok. Tényeket, amelyeket át kell gondolni és amelyekből helyes következtetéseket kell levonni. Felfogásom szerint a nem túl távoli történelmünkből két alapfontosságú következtetés adódik. Az első: az az életmód, az értékeknek az a modellje, az a gazdasági-társadalmi formáció, amelyet Oroszország kínált a világnak, megbukott, méghozzá ideológiájával, etikájával és gazdasági rendszerével együtt. Az ország vereséget szenvedett a 20. század világméretű konfrontációjában. Bizonyára eleve erre a vereségre ítéltettünk, mert maguk az értékeink voltak hamisak. Arról azonban nem szabad megfeledkeznünk, hogy az ország összeomlása kétségtelenül milliók személyes tragédiája is. Olyasvalami, ami mögött mindenképpen emberi sorsok, a célnak szentelt életek, tönkretett életek vannak. Ha valaki ezt nem érti, nem érzi, az azt jelenti, hogy nem érti, nem érzi a saját hazáját. Ez nagyon fontos, olyasmi, amit a lehető legélesebben és leghatározottabban emlékezetünkbe kell vésnünk. De ha valaki itt megreked és csak ekörül forog, miközben komolyan azt hiszi, hogy összejött három fickó8 a Belovezsi erdőségben, és felbomlasztotta a nagy birodalmat, az meg azt jelenti, hogy végleg semmit sem ért saját hazájából, és, ami ennél is fontosabb, teljességgel képtelen arra, hogy részt vegyen saját országa jövőjének kimunkálásában. Ez az első következtetés.

A második, az elsőnél nem kevésbé fontos következtetés érzésem szerint teljesen elfelejtődött. Elfelejtődött a kommunisták és antikommunisták, a hazafiak és a nyugatosok között dúló álságos viták közben. A szóban forgó következtetés pedig Oroszország vezető szerepéről szól, arról, hogy az egész 20. század Oroszország körül forgott, hiszen Oroszország államok tucatjait és emberek százmillióit vonta hatókörébe – igaz, néha a fegyverek erejével. Ennek a következtetésnek “Oroszország egyedülálló vezető szerepe” a neve. Az említett következtetés semmit sem húz át abból, amit fentebb mondtam. Viszont önmagában is annyira lényeges, annyira meghatározó, hogy valamivel később még feltétlenül visszatérünk rá, akkor, amikor jövőbeni feladatainkról fogunk szólni.

A nagy összeomlás után az átmenet kezdete következett, 1991. Erre már közvetlenül emlékszem, jól emlékeznek bizonyára sokan a jelenlévők közül is. 1991-ben a Leningrádi Városi Tanács Végrehajtó Bizottságának elnökhelyettese voltam. Innen (az egyetemről) egyenesen oda vezetett az utam. Mi is volt abban az időben? Helyesebb lenne azt kérdezni, mi nem volt? Menjünk csak vissza abba az esztendőbe! Először is nem volt élelmiszer. Nagyon jól emlékszem a Leningrádi Városi Tanács VB elnöki irodájában tartott egyik hétfői értekezletre. Az első naprendi pont a helyzetjelentés volt: a városban húsból 5 napra való, kenyérből 8 napra való, dohányból 2 napra való tartalék van. A számok később változtak, de a nagyságrendjük majdnem mindig ugyanilyen volt. Pontosan emlékszem, hogyan festettek akkoriban az üzleteink. Azt hiszem, önök is jól emlékeznek rá. Nagyon jól emlékszem a Nyevszkijen lezajlott viharos eseményekre is. Volt egy dohánybolt az Anyicskov híd mellett, most már nincs meg. Dohány nem volt egy napig, nem volt kettőig, a sorban állók tömege meg egyre nőtt. A közelben egy tatarozás alatt álló épület. Végül bekövetkezett a robbanás: az emberek megrohanták az épületet, szétszedték az állványzatot, vasrudakat ragadtak, elállták a Nyevszkijt. Dohánylázadás. Sürgősen hívták a rendőrséget. Afféle életképek ezek abból az időből. Amikor kétnapi tartalékra futotta. Mi nem volt még akkor? Nem volt nemzeti valuta. Hadd emlékeztessek rá: 15 jegybank bocsátott ki rubelt. Nem volt vámhatóság. Nem volt ebből adódóan semmiféle vámpolitika, ilyen körülmények között nem is lehetett. Nem voltak működő minisztériumok, főhatóságok, nem volt kormány, nem volt hadsereg. Ha röviden akarom összefoglalni – mindössze két dolog nem volt: az első – gazdaság, a második – állam.

Gazdaság nem azért nem volt, mert kevés volt a termék, hanem azért, mert nem volt értelme megtermelni. Amikor annyira szétesett a pénzügyi rendszer, mint a miénk abban az időben, a gyárigazgatónak nem volt érdemes termelnie. Nem volt miért. Értékesíthette ugyan, amit legyártott, de csak annyi terméket kaphatott érte, amennyit az általa legyártott termékmennyiség és a díjszabás szerinti ár szorzata tett ki. Csakhogy abból semmire sem futotta. A munkásnak jószerével nem volt érdemes munkába mennie, hiszen a megkeresett pénzét mindjárt el is vitte abba a dohánybolt előtti sorba, s ott álldogált benne két vagy három napot. Nem valami torokgyulladás-szerű betegség volt ez. Hanem a gazdaság anyagcseréjének teljes leállása Egyfajta kóma és klinikai halál közötti állapot. Így festett hát a gazdaságunk 1991-ben. A magam bőrén tapasztaltam mindenestül, s nagyon jól emlékszem rá.

Állam pedig nem azért nem volt, mintha nem lettek volna minisztériumok és főhatóságok, hanem azért, mert nem volt kommunista párt. Az augusztusi puccs után betiltott SZKP ugyanis nem egyszerűen ideológiai struktúra volt, hanem valójában az egész irányítási rendszer szerkezeti váza. Hol hoztak döntést minden tartalmi kérdésben? – a területi pártbizottságon, a tudományos osztályon. Hol hoztak döntést az ipart érintő tartalmi kérdésekben? – az ipari osztályon. A kultúrát érintőkben? – a kulturális osztályon. Ezek voltak azok a helyek, ahol a döntések születtek. Egy szép napon aztán minden összeomlott. Nem voltak már meg ezek a helyek, emberek, felhatalmazások, nem volt már állam. Nem tudom, mi lehet egy nép történetében iszonyúbb, mint olyan két intézmény hiánya, mint az állam és a gazdaság. (Mint a Csecsenföldön ma. Nehéz ennél iszonyúbbat elképzelni).

Hogy hogyan tudtunk mindebből vér nélkül, töméntelenül sok vér nélkül kikeveredni, máig sem egészen értem. Ezek voltak legújabb kori történetünk kezdetének, startjának reáliái 1991-ben. De hozzátehetek még néhány későbbi, nem 1991, hanem 1994. évi életképet is. És elmondhatok egy olyan történetet, amelyről kevesen tudnak, s amelyet úgy hívnak, hogy default9. De nem arra az 1998. évire gondolok, amelyet ma már kriminális eseményből sikerré minősítettek át, hanem a későbbire, amelyről jószerével senki sem tud, de amelyet a valóságban épp hogy egy hajszálnyira sikerült elkerülnünk. Röviddel a “fekete kedd”10 után történt, 1994 novemberében- decemberében. A gazdasági helyzetünk rosszabb már nem is lehetett volna. Lépésről-lépésre elvesztettük valutatartalékainkat, teljesen felborult a valutapiaci egyensúly. Napjainkban a Központi Bank valutatartaléka 63 milliárd dollár, akkor – pontosan emlékszem a számra, mintha csak ma lenne – 1 milliárd 350 millió dollár volt A Külkereskedelmi Bankban uralkodó, szűnni nem akaró pánik miatt naponta 200–250 millió dollárt kényszerültünk eladni. Más szóval: az országot három-négy lépés választotta el a totális pénzügyi összeomlástól. Amihez olyan devalváció járult, amely össze sem hasonlítható az 1998. évivel. Katasztrofális helyzetben volt a költségvetés. Pontosabban szólva, költségvetés gyakorlatilag nem is volt, hiszen az 1994-re szólót 1994 decemberében fogadták el. De nem a dokumentumról beszélek, hanem a reális költségvetési, financiális pénzmozgásokról. Úgy látom, hogy szó szerint egy, esetleg három-öt nap választott el a teljes kollapszustól. A helyzetet megértve – akkoriban a miniszterelnök első, gazdasági helyettese voltam, aki mint fiatal reformpárti mindezért felelős – mit lehetett tenni? Mozgósítsd a csapatodat!

A feladat a következő volt: intézkedések – bármilyenek, rendkívüliek – egész csomagjára volt szükségem. Egyáltalán nem tudott érdekelni, mekkora ellenállásba ütközöm, mely politikai csoportok részéről, s azok milyen harci technikákat alkalmaznak majd. Egyetlen dolog érdekelt, az, hogy az országot bármi áron, de el lehessen rántani a szakadék szélétől. Három nap állt rendelkezésre. Mivel azonban addigra már meglehetősen komoly tárgyi és intellektuális tartalékunk volt, e három nap alatt elkészült egy teljes javaslat-csomag, amely a következőket tartalmazta: a költségvetési politika határozott megszigorítása, az agrárszektor kiadásainak jelentős csökkentésével. Tiltakozott ellene az agrárlobby. A honvédelmi kiadások csökkentése. Tiltakozott ellene a honvédelmi lobbi. Sürgős intézkedések meghozatala az adók jelentős emelése érdekében. Háborgott mindenki. Ezzel egyidejűleg a bankok kötelező tartalék-alapjainak a duplájára emelése, azaz az ország bankjainak dupla megadóztatása. És mik voltak akkor a legnagyobb bankjaink? Valójában a mi kedves, abban az időben születő oligarcháink. Végül ezzel egyidejűleg – a gazdaság Központi Bank általi finanszírozásának, azaz a bankóprés alkalmazásának a betiltása.

Elkészítettük tehát a javaslat-csomagot, és repülőgépen Szocsiba indultunk Csernomirgyinhez11. Emlékszem, ahogy ültünk a gépen ezzel a csomaggal, mellettem egy eléggé jó nevű kolléga. Azt mondta nekem: “Tudod, Tolja, az esélyünk nulla. Csernomirgyint nem lehet majd meggyőzni egy ilyen borzasztóan kemény, abszolút monetarista, abszolút liberális javaslat-csomag helyességéről, egy olyan csomagéról, amely kihívóan sűríti magába azokat a lépéseket, amelyek megtételével végképp mindenkinek a tyúkszemére taposunk. Hiszen ismered Csernomirgyint. Nem valami chicagói monetarista ő. Kemény gazdasági szakember, egy volt szovjet miniszter, egy volt KB-tag”. Hogy őszinte legyek, én is tudtam, hogy az esélyeink igen csekélyek, de más variáns nem volt, s nem is lehetett. Ennek tudatában tűztem magam elé a feladatot. Hosszú volt a megbeszélés, kemény, vagy öt órát ültünk ott. Azzal fejeződött be, hogy Csernomirgyin az első ponttól az utolsóig mindent elfogadott.

Ennek eredményeképpen aztán meg is valósítottunk mindent, teljes egészében. Már 1995 január közepére, úgy 20-a körülre tökéletes áttörést sikerült elérnünk. 1995 decemberében az infláció 3,6%-os volt, januártól kezdve minden hónapban alakítottuk a valutaárfolyam-sávot, stabilizáltuk a valutaárfolyamot. Ténylegesen 1995-ben ment végbe az országban a valóságos pénzügyi stabilizáció, akkor sikerült legyőznünk a hiperinflációt.

Magam sem értettem, hogyan egyezhetett bele mindebbe Csernomirgyin. Kegyetlenül ellenkeztek az összes bankárok, azok is, akik ideiglenesen külföldön tartózkodtak, kegyetlenül ellenkezett az egész agrárszektor. A honvédelmi meg, tudják, milyen volt abban az időben… Tisztára a láthatatlan front katonái voltak mind!

Miért vállalta hát Csernomirgyin ezt a kockázatot? A választ egyetlen szó tartalmazza, arra vezethető vissza minden. Egyetlen szó, amely megmagyarázza, miért fogadott el tisztán liberális, monetarista, jobboldali eljárásokat egy olyan ember, aki erre a legkevésbé sem volt prediszponálva. Egyetlen kulcsszóra vezethető vissza minden. Ez a szó pedig – a felelősség. Amikor az ember felfogja, hogy felelős lesz a következményekért, nagyon gyorsan belátja, hogy csak ez a variáns van adva, semmi más egyszerűen nem működik.

Később még több tucat hasonló eset tanúja voltam. Csernomirgyin után minden új miniszterelnök azzal kezdte, hogy bírálta elődjét, ámde aztán lépésről-lépésre mégis ugyanazt tette, mint amaz. Ugyanazt tette utóbb Szergej Kirijenko, ugyanazt Szergej Sztyepasin, ugyanazt Vlagyimir Putyin miniszterelnöki minőségében. Ugyanezt teszi napjainkban szeretett kormányunk is.

Tizenkét esztendeje követ az ország jobboldali gazdaságpolitikát. Egy olyan ország, amely nincs erre prediszponálva. Mi több, teljesen nyilvánvaló, hogy az átmenet idején épp ez a jobboldali politika, ez a jobboldali ideológia húzta ki az országot a legsúlyosabb katasztrófából. Oroszország magáévá tette ezt az ideológiát, méghozzá visszavonhatatlanul.

Megpróbálom érvekkel alátámasztani az elmondottakat. Már a második választási ciklus óta különös dologgal foglalkozom: elemzem a választásokon induló politikai pártok programját. Alighanem én vagyok az egyetlen ilyen az országban. Becsülettel elolvasom majdnem mindét, kivéve talán az olyan pártokét, mint a “Szlon” vagy a “Vihuhol”12, – nem emlékszem, milyen hasonlóak vannak még. És tudják, mi a meghökkentő? Egyetlen olyan párt vagy frakció, amely a mai oroszországi politikai elitet alkotja, legyen az ellenzéki vagy kormányzó párt, jobboldali vagy bal-, illetve ultrabaloldali, egyáltalán egy sem azok közül, amelyeknek valami súlyuk van a politikai színtéren, egyetlen egy sem követeli, hogy szüntessük meg a parlamenti demokráciát, a hatalom-megosztás elvét, hogy mondjunk le a végrehajtó hatalom szerveinek választásáról [sic!] vagy hogy állítsuk vissza a termelő eszközök állami tulajdonát, vagy hogy tiltsuk be a magánvállalkozói tevékenységet. Mit is mondanak a kommunisták a magántulajdonról? “Mi a többpillérű gazdaság, a különböző tulajdonformák egymás mellett élésének a hívei vagyunk”. Én viszont úgy emlékszem, hogy volt egy bizonyos elvtárs, Leninnek hívták, s az mintha mást mondott volna: a magántulajdon felszámolását emlegette. Ejnye, fiúk, félrekanyarodtatok valahogy! Nem különös? Nem, nem különös. Mi kényszeríttettük őket félrekanyarodásra. Mert a mai Oroszország jobboldali ideológiát tett magáévá, még ha ez egyelőre nincs is nyíltan kimondva. A mai Oroszországban ellenkező irányultságú ideológiai alapfelfogás hirdetésével akár csak megpróbálkozni is ostobaság lenne.

Úgy vélem, hogy ez döntő fontosságú megállapítás. Hiszen változást jelez a politikai struktúrában, változást a nyelvben. Figyeljék csak, hogy beszélnek ma, milyen terminusokat használnak kommunista barátaink! Hiszen egészen elképesztő, amikor beszédet tart Zjuganov, és így szól: “pártunkban a dolgozó tömegek ellenzik a népellenes költségvetést, mivel az a bevételeit a deficit fedezésére, a nemzetközi valutaspekulánsokkal szembeni adósság törlesztésére fordítja, a hazai termelők támogatását célzó kamatmentes kifizetések pedig nem nőnek”. Hol tanultad ezeket a szavakat? Kitől? Hű de művelt lettél! De jól van, nagyon jól. Szívből örülök, kitanítottak hát.

A szavak, mint tudjuk, akárcsak maga a nyelv, az életet tükrözik. Vonatkozik ez például a “liberális” szóra. Az idősebb nemzedékhez tartozók bizonyára emlékeznek rá, hogy úgy 10–15 évvel ezelőtt a “liberális” szót mindig a “rothadt” melléknévvel együtt mondták ki. “Rothadt liberalizmus”, “rothadt liberális”. Napjainkban viszont arról folyik a vita, ki az igazi liberális, s ki a még nem egészen igazi, sőt felbukkannak “hajthatatlan” liberálisok is, akik elmarasztalják a többi, még nem egészen liberálist, s arra biztatják őket, hogy javuljanak meg és kapaszkodjanak fel az igazi liberálisok színvonalára.

Mindez, ahogy már mondtam, mély meggyőződésem szerint azt jelenti, hogy Oroszország a legújabb kori történelmünkben visszafordíthatatlanul tette magáévá a jobboldali ideológiát. Ebből a tényből kell kiindulniuk mindazoknak, akik meg akarják érteni a jövőt és kimunkálni azt a stratégiát, amellyel előbbre juthatunk ebben a jövőben. Eszmecserénk utolsó részének, amelyre még időt szánhatok, ez lesz a tárgya.

Hol is állunk tehát ma, és vajon mi vár ránk abban a bizonyos jövőben? A következő kép villan fel előttem. Évszázadokon át verekedtünk a Nyugattal. Ennek azonban immár vége. Szembetalálkoztunk a folyó fölött átívelő hídon, és minket lehajítottak róla. Sokáig zuhantunk, nagyon megütöttük magunkat, mélyre merültünk, majdnem a vízfenékig. Csodával határos módon azonban sikerült ellöknünk magunkat. Felfele emelkedve, ha jól számolom, legalább háromszor kis híján megfulladtunk. Végül mégis kidugtuk a fejünket, kiköpködtük a vizet, kifújtuk magunkat, körbe pillantottunk, s feltettük magunknak a kérdést: Kik vagyunk, hol vagyunk tulajdonképpen? Feltettük tehát magunknak ezt a klasszikus, történelmi kérdést, amely elvi fontosságú, és valójában a “nemzeti önmeghatározás”, a “nemzeti öntudatra ébredés” feladatát jelenti. A választ voltaképpen az elitnek kellene megadnia, amely erre való. Csakhogy a mi elitünknek van egy nagy baja: velünk együtt zuhant a mélybe, és ugyancsak alaposan beverte több testrészét. Ki kell őszintén mondanunk, hogy elitünknek egy jelentős része egyszerűen megszűnt elitnek lenni, egyszerűen nincs reális legitimitása, nincs reális elismertsége saját népe előtt. Más elitjeink azonban nincsenek, ahogyan azt egy klasszikus mondta volt. Hallgassuk hát meg, mit üzen nekünk az elitünk, hogyan válaszol a feltett kérdésre. Gondosan elemeztem mindent, ami ezzel kapcsolatban hozzáférhető. Több válasz létezik arra vonatkozólag, hogy kik vagyunk és merre kell haladnunk a jövőben.

Az első válasz: Előre! – azaz hátra, vissza a Szovjetunióhoz. Éljen a nemzetközi proletár szolidaritás és a kilónként 2,20-as kolbász. Talán nincs igazam, amikor ennyire primitivizálom ezt a nézetet, de még ahhoz sincs kedvem, hogy komolyabban elgondolkodjam rajta. A történelem kereke szabályosan, egy irányban forog, másfelé nem megy, ha megfeszülsz, akkor se. Efféle forgatókönyv nincs, nem létezik.

A második nézet – a nacionalista patriótáké, egyszerűbben – az orosz fasisztáké. Hol aktívabban, nyíltabban, hol rejtettebben hangoztatják: “Oroszország az oroszoké” stb. Különösen egyik harcosuk, egy jogász fia13 hívta fel magára a figyelmet a “Mi a szegények, mi az oroszok pártján állunk!” jelszavával. Lám, lám, milyen szegény is ez a jogászfi! Komolyabban szólva: ha akár csak érintőlegesen elemezzük ezt a felfogást, azonnal kiderül, hogy a soknemzetiségű és sokvallású Oroszország esetében keresve sem lehetne ennél hatékonyabb módot találni az ország elpusztítására. Éppen ezért még azzal sem akarom e felfogás ismertségét növelni, hogy foglalkozom vele.

Van egy további iskola, az “eurázsiai”. Igen alapos, a történelmi gyökerei tiszteletre méltóak (Trubeckoj herceg14, Lev Gumiljov15). Vezetői helyesen ismerték fel, hogy a szűken nemzeti-hazafias megközelítés valójában államellenes. Amint azonban a tagadástól a klasszikus “mi a teendő” kérdéséig jutnak, különösen a gazdaságot illetően, az embernek sírni támad kedve.

És a negyedik, a nemrég létrejött iskola, amely “Prejemsztvo”-nak16, nevezi magát, és arra szólít, hogy haladjuk meg a “történelmi idő megszakítását”, azaz iktassuk ki a szovjet periódust, és térjünk vissza az eredeti orosz forrásokhoz. Mivel az alapítók között ott a testvérbátyám17, s az idősebbek iránt mindig is tisztelettel viseltetem, igyekszem tartózkodni az értékeléstől.

De nézzük, hogy az intellektuális piac e négy terméke közül mit kínál ma nekünk a hatalom! Bizony a legegyszerűbbet, s egyszersmind a legképtelenebbet, azt, hogy “mindent egyszerre”. Például “szovjet himnuszt és orosz nemzeti lobogót”… Hazánk fővárosának, Moszkvának a központjában, annak is a legszentebb helyén fekszik egy szimpatikus, pirospozsgás hulla, itt, Péterváron pedig, a Péter-Pál erődben vannak eltemetve azok, akiket ez a hulla, amíg még élt, agyonlövetett a gyerekeikkel együtt. Ott ő pihen, itt meg emezek. Mindent egyszerre. Mindent egy fazékba. A kompótot és a káposztalevest ugyanabba a vödörbe. Az efféle válasz nem tekinthető válasznak. Én azonban, hogy őszinte legyek, nem kárhoztatnám ezért a hatalmat. A hatalom ugyanis elvileg nem képes megoldani az ilyen jellegű feladatokat. Azokat nem is a hatalomnak, hanem a népnek kell megoldania a saját elitjén keresztül.

Ismertettem a feltett kérdésre adható válaszok összes variánsát, egynek, a mi válaszunknak a kivételével. A helyzet ugyanis az, hogy a mi válaszunkat gyakran mások próbálják kimondani helyettünk. Olyan csatáról van itt szó, amelyben folyton vereséget szenvedünk. A gondolataink kifejtésének, az informálásnak, a rólunk szóló igazság kimondásának lehetőségéért vívott csatára gondolok. Be kell szégyenemre vallanom – valahogy rosszul, ügyetlenül vívjuk ezt a csatát. Felolvasok egy idézetet egy viszonylag komolynak mondható tankönyvből arra vonatkozólag, hogy mit gondolnak a jobboldaliak a tárgyalt kérdésről: “a jobboldaliak véleménye szerint az új Oroszországnak el kell utasítania egész korábbi történetét, a szovjetet épp úgy, mint a preszovjetet, igyekezetét jó, ha arra fordítja, hogy útját elölről, nulláról kezdje, miközben a Nyugathoz igazodik, azt másolja”. A jobboldaliak persze semmi hasonlót nem mondanak, így nem vélekednek. Egészen mást gondolnak. Mi úgy véljük, hogy vannak alapértékek, olyanok mint a magántulajdon, a szabadság, hogy van állam, amely arra hivatott, hogy védje ezeket az alapértékeket. Naivitás lenne persze azt feltételezni, hogy mindenütt, ahol csak az utóbbiak megjelennek, minden rögtön nagyszerű lesz, virágba borul és illatozni kezd. Persze hogy nincs így. Létezik viszont egy nagyon érdekes fordított törvényszerűség: ahol ezek az egészen alapvető értékek – a magántulajdon, a szabadság – nincsenek meg, ott biztos, hogy semmi sem sikerül, semmiképpen sem. Nézzük, tulajdonképpen hol nincsenek meg? Észak- Korea, Kuba… Kína valójában már menekül erről a hajóról, és már egészen közel került a piac “magántulajdon” nevű problémájának megoldásához, amelyet biztosan meg is fog oldani. Ami pedig magukat a felsorolt értékeket illeti, naivitás lenne nyugatiaknak minősíteni őket. Miért lennének nyugatiak? Japán netán Nyugat? Vagy Új-Zéland és Ausztrália? Vagy a nagyon dinamikusan fejlődő Thaiföld? Az értékek nem nyugatiak, hanem általánosan emberiek. Ki tiltja meg nekünk, hogy ezekkel az általános emberi értékekkel éljünk? A puskaport sem mi találtuk fel, hanem a kínaiak, de ez senkit sem akadályoz meg abban, hogy nagyon is hatékonyan használja. Mások meg azt mondják nekünk. “Ugyan már, kedves barátaink! Az üzleti vállalkozás, a magántulajdon egyáltalán nem orosz értékek!”

Ha nem orosz értékek, akkor ki az a Gyemidov, aki a 18. században az ország nyersvasának majd a felét termelte meg? Bizonyára amerikai, az a legvalószínűbb. Amerikában, igaz, abban az időben indiánokon kívül nem volt senki [sic!], Gyemidov viszont volt, és gyárakat épített az Urálban, méghozzá magántulajdonúakat és igen eredményesen működőket. És kicsodák Mamontov és Morozov, kicsodák azok az orosz vállalkozók és pénzemberek, akik az első világháború idejére Oroszországot a mutatók óriási többségét tekintve a világ egyik vezető helyére juttatták? Hát a hatalmas oroszországi beruházási projektumok, a magánvasutak, amelyek részvényesek tőkéjéből épültek? Netán mindez Amerikából származott? A miénk mindez. Az már más kérdés, hogy Oroszországban a pénzcsinálás persze sohasem válik nemzeti eszménnyé, de nem is kell, hogy azzá váljék. Minden népnek megvannak a maga prioritásai. Oroszországban az értékek mindig az igazsághoz, az igazságossághoz, a méltányossághoz kötődnek, ezek mindig is magasabbrendűeknek fognak számítani. Az azonban már nem következik ebből, hogy mindent, ami pénzzel, üzlettel, magánvállalkozással kapcsolatos, félredobjunk, s átengedjünk “imperialista ellenségeinknek”. Hagyjuk már ezeket a szélsőséges túlzásokat! Napnál világosabb, hogy vissza kell adnunk Oroszországnak azokat az alapértékeket, amelyek hatékonyan és igen eredményesen fejlődtek a határain belül, de amelyek ellen hazánk – mit tegyünk, így alakult – 80 esztendőn át próbált harcolni, csak persze vesztett, mert lehetetlen volt nem vesztenie. Ezek az értékek az oroszországi klímában, igaz, nem egykönnyen vernek gyökeret. Jól emlékszem, hogy 1991–92-ben nekem is azt mondogatták

Mit ki nem találtak! Még hogy Oroszországban tőzsde? Mit akarnak, magántulajdonba adnák az üzleteket, a pékboltokat? Elment az eszük! Hisz azokban a pékboltokban másnap már videotékákat fognak nyitni, pornófilmeket vetíteni! Oroszországban lehetetlen az ilyesmi. Oroszországban ilyen sosem lesz.

De mit nekünk a pékboltok, ha ma már az összes kenyérgyár, az összes siló 100%-ig magántulajdonban van, sőt az egész mezőgazdasági művelésű földterület, amelyen a gabonát megtermelik, magánosított – és lám, semmi baj. Mintha még se pornófilmeket vetítenének a péküzletekben. Letűnt ez a téma. Működik, szépen működik nálunk minden. Csak az kell, hogy az ember a fejét használja, és tudjon dolgozni. A felsorolt értékek meg éppen annyira a mieink, mint amennyire amerikaiak, japánok, kínaiak vagy németek. Ez tulajdonképpen a válaszunk lényege, így értelmezzük azt, hogy hol is állunk ma, és hogyan viszonyul a starthelyzetünk mindahhoz, amit az emberiség napjainkig létrehozott.

Ha pedig, önmeghatározásunkból kiindulva, tovább megyünk, meg kell mondanunk azt is, mit kell ezután konkrétan tennünk, mit kell elvégeznünk a gazdaságban, a szociális szférában, és annak határain túl. Hadd jelentsem ki ezzel kapcsolatban, hogy szerintem mindazok a problémák, amelyekről ma országunkban oly hevesen vitatkoznak, kimerítették önmagukat. Mert miről is folyik a vita? A lapokban, a mindenféle közgazdasági szemináriumokon, konferenciákon ilyesmikről esik szó: “… egy vagy fél százalékkal csökkentsünk-e valamit”, “mi legyen az egységes társadalombiztosítási járulékkal, emeljük, vagy csökkentsük?”, “és a bányajárulék tétele ilyen vagy amolyan legyen?”… Miféle reformok vannak egyáltalán folyamatban? Jól ismert a listájuk. Már régen meghatározták őket: adó-, nyugdíj-, közigazgatási, igazságszolgáltatási, katonai stb. reform, nem akarom mindet felsorolni. Még a természetes monopóliumokat is elfelejtettem megemlíteni. Azért felejtettem el, mert anélkül is világos. A reformokkal kapcsolatos elképzeléseket a 80-as évek végén dobták be a köztudatba. Mellesleg jórészt e falak közül. Akkoriban felettébb furcsáknak, megdöbbentőknek hatottak. Akkoriban mindenki olybá vette, hogy semmit sem lehet belőlük megvalósítani, őrültség az egész, de később lassan bebizonyosodott, hogy valamit talán mégis, bár persze nem egykönnyen. Mára meg már, úgy általában… mindenkinek minden világos. Befejeződött az elképzelések összegyűjtésének életciklusa, kimerítették önmagukat. Egyébként, politikai helyzetünk láttán, kimondhatom álláspontomat: úgy hiszem, a feladatok az elkövetkező 4 év alatt lényegében meg fognak oldódni. Meg fognak oldódni egyszerűen azért, mert megoldódásra vannak ítélve, mert elitünket oly mértékben itatták át a szóban forgó elképzelések, hogy nem kell már zárt ajtókat döngetni. Megoldódásra vannak ítélve, mert a felső szinten jól érti ezt az elnök és csapata is, amellyel részletkérdésekben lehet vitatkozni, az egészet tekintve azonban látszik, hogy jó irányban halad minden.

Én azonban másról beszélek. Arról, ami nem merül ki a végrehajtandó reformok fenti felsorolásában, ami az én és a kollégáim felfogása szerint fontos – mi ugyanis most olyan problémák megoldásával foglalkozunk, amelyeknek egészen mások a távlataik, egészen más a léptékük, nem az elmúlt 3-5 évre, hanem az eljövendő 30–50 év távlatára vonatkoznak. Egy-egy ilyen léptékű probléma még el sem jutott az emberek tudatáig, legfeljebb valamilyen apró részletük, kis töredékük… Országunk a posztindusztriális fejlődés szakaszába lépett. Az ezzel járó problémáknak pedig semmi közük az SZKP programjához, sem a barátom és harcostársam, German Gref18 programjához. Más területről valók, más léptékűek, más mélységűek. Azzal kapcsolatosak, hogy országunkban kezd teljesen megváltozni a család egész szerkezete és szerepe. Hogy kezd teljesen megváltozni a nők helyzete a társadalomban, és ennek nyomán radikálisan változik a foglalkoztatottságuk, s vele ugyanolyan radikálisan csökken a születések száma. A születésszám csökkenése pedig gyökeresen megváltoztatja népességünk lélekszám-alakulási dinamikáját, és mi az ország lakosságának nagyarányú, hosszan tartó fogyására leszünk kárhoztatva. Ez pedig magával hozza a népesség elöregedését és a nyugdíjasok lakossági arányának jelentős növekedését. Az utóbbi viszont egy még további, igen súlyos problémával jár együtt: az egészségügyével. Mások immár a méretek funkciói, és másfajta megoldást igényelnek. E problémák eleve más szintűek. A vizsgálatukhoz mi is épp csak hogy hozzákezdtünk, a közvéleményben pedig még nem is tudatosultak.

Nagyon röviden néhány szót arról, hogyan fogunk hozzá, akár csak nagy vonalakban, e problémák elemzéséhez, és milyen lépéseket tettünk már megoldásuk érdekében. A problémák nagyobbik része ahhoz a területhez tartozik, amellyel éppen foglalkozunk, és úgy jelölhető meg, mint szociálpolitika. Bizony, többnyire azon belül találhatók aktuális problémáink.

Mire gondolok? Itt van mindjárt az egészségügy. A népesség számának csökkenése az idősebb korosztályokhoz tartozók lélekszámának jelentős növekedésével együtt teljesen megváltoztatja az egészségügyi rendszerrel szemben támasztott követelményeket. Nem olyan szintű probléma ez, amelynek megoldása megközelíthető azzal, hogy a kórházi ágyak számát 10–20%-kal növelni kell. Arról van szó, hogy a jelenleg e téren működő intézmények – mind az állami, mind a magán-finanszírozásúak – eleve nem felelnek meg az új igényeknek, ezért teljesen át kell alakítani őket.

A hadsereg reformja. Emlegették már, hogy a 19. századi orosz család, amelyben átlagosan 8 gyermek született – a felük nem érte meg 18. életévét – távolról sem úgy kezelte fiai bevonulását a hadseregbe, mint a 20. század végi orosz család, amelyben átlagosan egy gyermek születik. Ez után az egyszem gyerek után aztán futhat bárki, akár a kiegészítő parancsnoksággal együtt, elláthatják a kiképzési helyeket stratégiai rakétákkal – minden hiába, a család nem adja oda a fiút. Megváltoztak az alapfunkciók, megváltoztak az érdekek, megváltozott a motiváció. Országunknak feltétlenül meg kell oldania azt a problémát, amelynek a neve: “hivatásos hadsereg”. Mi csak húzzuk-halasztjuk, pedig annál keményebben, talán kegyetlenebbül kell majd eljárniuk azoknak az állami vezetőknek, akiknek dolga a honvédelem gondjának orvoslása.

A nyugdíjasok. És olyan reális források megteremtése, amelyek biztosíthatják e csoport normális életszínvonalát. Ha ma az a helyzet, hogy a nyugdíjasok aránya az összlakosságon belül 23–24%, akkor teljesen reálisan feltételezhető, hogy ez az arány rövidesen elérheti a 30–40%-ot. És akkor az már egy más szerkezetű GDP lesz, másfajta költségvetés. Konszolidált állami költségvetésnek, a nyugdíjrendszer másfajta költségvetési finanszírozásának kell lennie.

A migráció. Olyan helyzetbe kerültünk, amelyben a világmigráció tömeges, szűnni nem akaró, egyre dagadó hullámai borítják el Oroszországot minden szomszédja irányából. Ez objektív tény. Ha pedig így van, nézzük, hogyan reagál rá a hatalom? Hát a régi típus-séma szerint: “Hurcold, ahová nem akar menni, és ne ereszd, ahová akar”19. Állampolgárságot nem adunk, a hozzánk bevándorlókat elkapjuk, repülőgépre tesszük és kitoloncoljuk Moszkvából. Így azonban nem lehet és nem szabad egy ilyen mély gazdasági-társadalmi problémát kezelni. Ha bárgyú adminisztratív módszerek alkalmazásával próbáljuk megoldani, az olyan, mintha rostában akarnánk vizet hordani: a megoldás elvileg lehetetlenné válik. Nem az a problémánk, hogy bevándorolnak-e majd immigránsok Oroszországba vagy sem. A problémánk az, hogy a bevándorlás folyamata irányítható, legális lesz-e, hogy főként orosz ajkú, munkaképes, dolgozni hajlandó és tudó emberek érkeznek-e, vagy a folyamat irányíthatatlanná, illegálissá, kriminálissá válik, alacsony képzettségű, kriminogén személyek érkeznek, minden ebből adódó következménnyel. Ezzel a problémával a hatalom a legutóbbi időkig egyáltalán nem foglalkozott. Az állampolgárságot szabályozó törvényt az elnöki adminisztráció nyomására fogadták el, és az a kívánttal ellenkező irányban működött. Szerencsére sikerült eljuttatnunk tiltakozásunkat az elnökhöz. Az elnök, szerencsére, felháborodott, és kiadta a megfelelő utasításokat. Épp tegnap terjesztették be a törvény új változatát. De ez csak egy példa.

Nem vállalkozhatom valamennyi kidolgozandó javaslat hiánytalan, a megoldási lehetőségek teljes körét átfogó felsorolására. Csak arra vállalkozhatom, hogy a legfontosabbról szóljak. Az előttünk álló problémák mélysége és kiterjedése egészen más léptékű, mint az eddigiek, egészen más léptékű tehát a megoldásuk is. Általában más léptékűek a velünk szemben támasztott követelmények is, amikor a megoldás lehetőségeit kutatjuk. Az ilyen léptékű problémákhoz közelíteni is csak most kezdünk. Ha elgondolkodunk rajtuk, persze nem hallgathatjuk el, hogy kozmikus méretekkel van dolgunk. Mi érezzük így, no de mi mindig is ilyen méretekben szoktunk gondolkodni. Lehet azonban, hogy még ez is kevés, hogy ehhez is hozzá kell még tenni valamit. Van is mit. Hozzátenni a FÁK-ot kell. Úgy alakult, hogy jelenleg a bérek színvonala tekintetében összes szomszédja között Oroszország áll az első helyen, úgy alakult, hogy a nyugdíjak színvonala tekintetében úgyszintén. Ezzel magyarázható az a bevándorlási hullám, amelyről szóltam. Az ebből levonható következtetés egyszerű és kézenfekvő: összes FÁK-beli szomszédja közül Oroszország foglalt el vezető helyet az életszínvonal és életminőség tekintetében. Ez minőségi mutató. Ha pedig a mennyiségit vesszük, az különösen szemléletes. Oroszország múlt évi GDP-je 346 milliárd dollár volt, összehasonlításképpen. Ukrajnáé – 41, Kazahsztáné – 25, Belorussziáé – 14, Azerbajdzsáné – 6 milliárd dollár. Az egészen kicsiket nem is említem, nehogy megsértsem őket. Más szóval, jelenleg a FÁK egész területén Oroszország az egyetlen és egyedülálló természetes vezető erő mind gazdasága volumenét, mind lakossága életszínvonalát és életminőségét tekintve. Ez egyszerű ténymegállapítás. Jól tudom, hogy némely barátunkból még ez a ténymegállapítás is hisztérikus reakciót válthat ki. A hisztériát viszont a legcélszerűbb sokkal kezelni, a sokkterápiához pedig, mint tudják, mi aztán értünk valamennyire20, ezért hát térjünk át a ténymegállapításról a feladatkitűzésre. Véleményem szerint Oroszország nemcsak hogy vezető erő, hanem képes és köteles is arra, hogy mindenképpen gyarapítsa és mind jobban megszilárdítsa vezető pozícióit a földkerekség e területén az elkövetkező 50 évben. Többet mondok. Az a véleményem, hogy Oroszország ideológiájává – erről mélységesen meg vagyok győződve – az egész belátható jövő távlatában a liberális imperializmus ideológiája kell hogy váljék, az oroszországi állam céljává pedig – egy liberális birodalom felépítése. Tökéletesen tisztában vagyok azzal, mennyire bántóan hat a “birodalom” szó sokakra, mennyire bonyolult manapság a hozzá való viszony, és milyen erősen kompromittálták magát a fogalmat. Tisztában vagyok azzal is, hogy ez a szó sokak számára értelmezhetetlen, különösen, ha olyan szavakkal áll egy sorban, mint “civilizáció”, “demokrácia”, “magántulajdon”, “piac”, “szabadság”. Csakhogy így a 20. században volt, az pedig befejeződött, és megkezdődött a 21. Méghozzá mindenütt. Immáron egy másik évszázadban, egy másik országban, egy másik világban élünk. Nézzenek csak körül: teljességgel új szituációban vagyunk, s ebben az új szituációban azzal adekvát feladatokat kell magunk elé tűznünk.

A liberális imperializmus persze egyáltalán nem azt jelenti számomra, mintha komolyan lemondhatnánk a határok sérthetetlenségének elvéről. És persze azt sem jelenti, hogy meg akarnánk sérteni a népjog normáit. Csupán azt jelenti, hogy az állam köteles minden lehetséges módon elősegíteni az orosz és más, velünk szomszédos népek kultúrájának fejlődését. A liberális imperializmus azt jelenti számomra, hogy az oroszországi állam köteles minden lehetséges módon elősegíteni az oroszországi vállalkozások expanzióját határainkon túlra, a szomszédos országokba. Azt jelenti számomra, hogy az oroszországi állam köteles közvetlenül, törvényes eszközökkel mindent megtenni a szabadság és a demokrácia alapértékeinek támogatásáért nemcsak Oroszországban, hanem minden vele szomszédos államban is. Országunk szerepének ilyen értelmezése egészen más lényegi következtetésekre vezet nemcsak belpolitikánkat illetően, hanem azt illetően is, hogy mit képvisel Oroszország a világban. Gondolkodjanak csak el az olyan, most élénken vitatott kérdéseken, mint: Oroszország – és az EU-ba való belépés, Oroszország – és a NATO-ba való belépés. Nem kell nekünk semmiféle belépés, se az EU-ba, se a NATO-ba. Nem férünk bele se gazdaságilag-politikailag, se földrajzilag. Nem is kell beleférnünk. Arra van inkább szükségünk, hogy meglássuk az új, formálódó 21. századi világ körvonalait, azét a világét, amelyben ott lesz az USA, a világ jelenleg legnagyobb birodalma, az új, egyesült Európa (nemsokára elkészül az EU alkotmánya, és Európa egyesítése sincs már messze), Japán (most ugyan súlyos válságban, de nyilván ki fog jutni belőle). Ebben a világban országunk is el kell hogy foglalja helyét. Nem könnyű elhelyezkedni az országoknak ebben a láncában, bezárva a 21. század nagy demokráciáinak körét. Számunkra azonban ehhez minden szükséges előfeltétel a legmesszebbmenőkig adva van. Egyedül ilyen módon tudunk reálisan, egyenlő félként, partneri rendszerben, méltó társakkal együtt munkálkodni azért, hogy a rend és a szabadság védelmezői lehessünk a Földön. Meg vagyok győződve arról, kedves barátaim, hogy ebben a küldetésben rejlik hatalmas országunk hatalmas jövője.

FORDÍTOTTA PÁLL ERNA

JEGYZETEK

1. Utalás arra a szerepre, illetve annak csaknem általános társadalmi megítélésére, amit a szerző és hasonlóképpen fiatal közgazdász-társai játszottak az oroszországi “sokkterápiát” elindító Gajdar-kormányban.

2. A “család” alatt a mai orosz közbeszéd immár hagyományosan Jelcin környezetét érti. Azokat a még ma is fontos közhivatalokat betöltő politikusokat, illetve üzletembereket, akik karrierjüket, avagy gazdasági sikereiket jelentős mértékben a hajdani elnökhöz való közeli kapcsolatuknak köszönhetik. Ehhez a körhöz szokás sorolni – többek között – az elnöki hivatalt a közelmúltig irányító Alekszandr Volosint, vagy a még ma is a kormány élén álló Mihail Kaszjanovot. De az “oligarchák” első nemzedékének csaknem valamennyi tagja is ebbe a körbe tartozik, sőt maga a szerző, Anatolij Csubajsz is.

3. A “sziloviki” fordulattal a Putyin körüli hatalmi elit azon csoportját szokás illetni, amelynek tagjai korábban az erőszakszervezetek (hadsereg, belügy, titkosszolgálatok) valamelyikénél szolgáltak és Putyin felemelkedésével kerültek át a civil és nyilvános politika világába.

4. Nyikolaj Bergyajev (1874–1947), Dmitrij Merezskovszkij (1865–1941), Pavel Florenszkij (1882–1937), Szergij Bulgakov (1871–1944) – orosz gondolkodók, vallásfilozófusok, a 20. század elején jelentkező “orosz szellemi reneszánsz” nemzedékének kiemelkedő képviselői.

5. Utalás a szerző jelenlegi pozíciójára. 1998 áprilisától ugyanis ő áll az Egyesített Energiarendszer, vagyis az oroszországi villmosipari óriásvállalat, a “RAO JeESZ” élén.

6. Szemben azzal az évtizedeken át hangoztatott állásponttal, hogy a Szovjetunió a II. világháborúban 20 millió embert veszített, ma már az orosz történészek többsége is azt állítja, hogy a tényleges veszteség ennél lényegesen nagyobb volt és valószínűleg a 30 millióhoz állhat közelebb.

7. “GKCSP” – a Rendkívüli Állapotot Felügyelő Állami Bizottság. Utalás a Gorbacsov elleni puccskísérletre, illetve az azt irányító csoport hivatalos elnevezésére.

8. A Szovjetuniót a Breszt közeli Belovezsszkaja Puscsában 1991. december 7-én felbomlasztó “három fickó” az orosz elnök, Borisz Jelcin, a fehérorosz parlamenti elnök, Sztanyiszláv Suskijevics és a néhány nappal korábban megválasztott ukrán elnök, Leonyid Kravcsuk volt. A megállapodást mindhárom ország Legfelsőbb Tanácsa (parlamentje) még decemberben ratifikálta.

9. “Default” – fizetésképtelenség. Utalás arra az 1998. augusztus 17-i államcsőd közeli helyzetre, amikor a Kirijenko-kormány bejelentette számos pénzügyi kötelezettségteljesítésének átmeneti felfüggesztését.

10. “Fekete kedd” – 1994. október 11. Az orosz nemzeti valuta ezen a napon csaknem 30%-ot veszített értékéből. Az árfolyamzuhanás megfékezésére az orosz Központi Bank ezekben a hetekben közel 3 milliárd dollárt költött. Az intervenció végül meghozta eredményét: az árfolyamzuhanást néhány napon belül sikerült megállítani.

11. Viktor Csernomirgyin 1992 decembere és 1998 márciusa közt az orosz szövetségi kormány feje.

12. A közelmúltban alakult és politikailag súlytalan pártok. A “Szlon” a Javlinszkij irányította szociálliberális “Jabloko”-pártból vált ki Vjacseszlav Igrunov vezetésével. Az új pártot alapítók szerint a szakítás hátterében a “Jabloko” szociális érzékenységének tompulása, valamint a párt Hodorkovszkij általi finanszírozásának vállalhatatlansága állt.

13. Utalás az orosz politika szélsőségesen nacionalista alakjára, Vlagyimir Zsirinovszkijra, aki arra a nyilvánosan neki szegezett kérdésre, hogy kik a felmenői, azzal a ma már szállóigévé vált fordulattal válaszolt, hogy “anyám orosz, apám jogász”.

14. Nyikolaj Trubeckoj (1890–1938) – nemzetközi hírű nyelvész, az un. eurázsia-irányzat egyik lefektetője. Az orosz fejlődés különösségét hangsúlyozó koncepció szemben a sajátszerűség korábbi irányzataival (szlavofilizmus, pánszlávizmus) nem felekezeti, avagy etnikai tényezőkben látja az orosz másság forrásait. Sokkal inkább abban a köztes helyzetben, amely egyidejű és tartós európai és ázsiai jelenlétéből, illetve az így kialakuló történelmi kapcsolatrendszeréből következik.

15. Lev Gumiljov (1912–1992) – etnográfus, történész, filozófus. Az eurázsia-koncepció nagy hatású megújítója, a ’90-es évek oroszországi szellemi-ideológiai vitáinak egyik leggyakrabban hivatkozott alakja.

16. “Prejemsztvo” – folytonosság, kontinuitás

17. Igor Csubajsz – filozófus, politológus. Az “Orosz eszmétől – az új Oroszország eszményéig” (1996.) c. könyv szerzője. Ellentétben öccsével, már a ’90-es évek elején felhagy az aktív politizálással és figyelmét az orosz identitás problémái felé fordítja. Ideológia tekintetben meglehetősen távol áll a nyugatosok egyik politikai vezéralakjának számító öccsétől.

18. German Gref – az orosz szövetségi kormány gazdasági minisztere

19. Idézet Gleb Uszpenszkij: “Budka” c. művéből. (A ford.)

20. Önirónikus utalás a Gajdar-kormány sokkterápiájában való egykori közreműködésre. A szerző 1991 novemberétől az Orosz Föderáció Államivagyon-kezelő Állami Bizottságának miniszteri rangú elnöke, majd 1992 júniusától az orosz kormány miniszterelnök-helyettese, 1994 novemberétől pedig első miniszterelnök-helyettese. Ezen funkciókban a legfőbb irányítója volt az oroszországi privatizációs folyamatnak.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.