A sugárzó múlt

Az NDK Európában

A Szászország déli részén emelkedő hegyvonulat megjelölésére több mint 600 éve használják az Érchegység elnevezést. A névadás “Gazdag” Ottó, meißeni őrgróf műve volt, aki a 12. század első felében az általa még Sötét Erdőnek (Dunkler Wald) ismert hegységben növénytermesztéssel kísérletezett. Amikor favágói egy szakaszon kiritkították az áthatolhatatlan tölgyest, közvetlenül a fű alatt ezüst ércre bukkantak. Az irtvány, vagyis “szabad hegy” (freie Berg) köré település nőtt, amelyet később Freiberg néven városi rangra emeltek. Az ezüstbánya rengeteg vállalkozót vonzott, és alighanem nekik köszönhető Ottó “Gazdag” előneve is. Az őrgrófot egyébként felesége, Billung Eilike révén rokoni kapcsolat fűzte az Árpád-házhoz, anyósa ugyanis I. Béla király leánya, Szófia volt. A dáriusi kincsnek ilyenformán Magyarországon is híre kelhetett. Az első ezüstlázat az 15. században követte a második, amely kissé nyugatabbra, a Zwickau melletti Schneebergre koncentrálódott. Sorra nyíltak a bányák, ám a kitermelés feltételei nehezültek, mind mélyebbre kellett ásni. A bányákat nem szellőztették, terjedt az ólom- és arzénmérgezés. Először Georg Agricola, St. Joachimstal városi orvosa diagnosztizálta a 16. század közepén a halálos “schneebergi bányászkórt”, amelyet – akkor ugyan még nem tudták – a belélegzett uránércpor okozott. A világpiac lassacskán megtelt ezüsttel és a korai iparosodás más fémfajtákat kívánt. Hogy milyen nehéz volt az átállás, azt egy korabeli krónikás illusztrálja:

Mily esztelenekké teszi az ezüstláz az embereket! Gondoljunk csak Sebastian Funk pénzverő mesterünkre, aki tönkretette saját olvasztóműhelyét – sugdolóztak 1535-ben a schneebergiek. Kívülről is látni lehetett, hogy a kunyhót megrongálták: bányászlegények átforgatták belül a földet, mert ércet kerestek. (…)

Valójában Funk bízta meg őket, hogy egyenesen a kunyhója padlózatából indított vájattal alakítsák ki az új érctelepet. Az első szászországi ércbánya, amelyből bizmutot, kobaltot, és nikkelt hoztak felszínre, “Iszonyatos Esztelenség” (Furchtbare Torheit) néven vonult be a történelembe. A vöröses-fehér színű bizmut, amelyből könynyen tudtak port előállítani, igen keresett árúnak bizonyult. A fémet (a cink és az ólom mellett) a korai könyvnyomtatásban használták fel, majd Agricola és Paracelsus kutatásai nyomán arcfestéket, szépítőszereket, illetőleg kelések, fekélyek és nemi betegségek gyógyításához szükséges szérumokat gyártottak belőle. A szó eredetéről több feltevés van forgalomban: némelyek a német “wis” és “mat” (weiße Materie = fehér anyag) vagy a “wiese” (rét) és “muten” (használati jogra pályázni) szavakat tekintik kiinduló pontnak, jóllehet a találgatások között szóba jött az arab “bi ismid” is, ami nem jelent mást, mint “antimonhoz hasonló”. A Nagy Szovjet Enciklopédia szerint: “A bizmut elnevezés eredete nem megállapítható. A Bi szimbólumut először az ismert svéd kémikus, Berzelius vette fel a szakszótárba.” A Mengyelejev-féle periódusos rendszerben elemünk az V. csoportban, 83-as rendszerszám alatt szerepel, az arzén és antimon tőszomszédságában. A fénylő fekete színű uránszurokérc, amelyet a bányászok kétszáz éven át szerencsétlen csillámnak (Pechblende) tartottak, először 1789-ben tört be a piacra. Martin Heinrich Klaproth berlini gyógyszerész egy szászországi ásványban urániumot mutatott ki, amelyet az akkoriban felfedezett Uránusz bolygóról nevezett el.

Urán vagy rádium?

Az Érchegységben 1853-ban kezdték el az uránfejtést. A fénylő ércet eleinte porrá darálták, majd porcelán-és üvegfestéket gyártottak belőle. A Curie házaspár kutatásai a 19. század végén bebizonyították, hogy az uránszurokérc rádiumra és uránra hasítható és a bomlástermékek hőt és fényt sugároznak magukból. Eme jellemzők iránt először az orvosok mutattak érdeklődést. Pierre Curie 1902-ben a szó szoros értelemben tűzbe tette kezét a sikerért, amikor karja néhány centiméteres felületét a sugárzás alá bocsátotta. Az érchegységi rádiummal történt több órás kezelés Curie bőrén hatalmas vörös sebet okozott. Néhány hónappal később egy párizsi kórházban már rádiumterápiát alkalmaztak különböző bőrbajok gyógyítására, és 1906-ban a szászországi Joachimstalban megnyitották a világ első rádiumos gyógyfürdőjét. Néhány éven belül a közeli Oberschlema és Ronneburg is fürdőváros lett. Szászországon “rádiumláz” söpört végig: mint Karlsbadra vagy Pöstyénbe, zarándokoltak ide a világ minden részéről az ízületi és érrendszeri megbetegedésben, illetőleg köszvényben szenvedők. A hegyoldali forrásokból előtörő magas radon tartalmú víz palackozott formában Bismarck- és Hindenburgquelleként lett ismert. A náci hatalomátvétel 1933 nyarán elérte az Érchegységet és azt is gleichschaltolta: Oberschlema 1935-tól Reichsbadeortnak, azaz birodalmi fürdőhelynek számított és a berlini villamosok tucatjai hirdették “Radiumbad Oberschlema” dicsőségét. Az épp nem hadköteles nyugdíjas évjáratok még 1945-ben is zavartalanul élvezhették a szász vidék páratlan rádióaktivitását. A várostól nem messze pedig lázasan hozták felszínre a bizmutot, kobaltot és wolframot a hadipar számára. Kis mennyiségben uránércet is termeltek, amely az Oranienburg melletti feldolgozó üzembe került. Itt fedezte fel 1938-ban Otto Hahn és Fritz Straßmann, hogy ha egy 235-ös uránizotóp atommagjába lassú neutron kerül, további neutron és energia felszabadulása mellett az urán hasadásnak indul.

A haszonélvezők

“Most azt fogják kérdezni, hogyan is jött létre a Schwarzenbergi Köztársaság. Annyi biztos, hogy senki sem tervezte alapítását.” – Stephan Heym kezdi így regényét Schwarzenbergről. 1945. május 9-én Nyugaton az amerikaiak megálltak a Vogtlandnál, Keleten pedig az oroszok nem nyomultak tovább Annabergnél. Ilyenformán Schwarzenberg, Aue, Schlema és Ronneburg felszabadító nélkül maradt és Karl Tetzner, a gyógyfürdő egykori igazgatója néhány antifasiszta kollegájával május közepén kikiáltotta a tiszavirág-életű Schwarzenbergi Köztársaságot (amelynek korabeli magyarországi megfelelője a nevezetes vésztői köztársaság volt.).Az első tizennégy napon az alkotmány részletein vitatkoztak, a harmadik héten felosztották egymás között a politikai hivatalokat, a negyediken pedig hozzáláttak az utcanevek megváltoztatásához. Mire az Adolf Hitler fasort August Bebel utcára keresztelték át, megérkezett a Vörös Hadsereg. A szovjetek első útja az 1943-ban létesített Birodalmi Rádiumkutató Intézetbe vezetett, amelynek igazgatóját Dr. Krebst különgépen Moszkvába szállították. Feladatkörét a szovjet fővárosban tudatták vele, ő maga, miután szerencsésen túlélte a “kihelyezést”, ekként fogalmazott: “a világbéke megerősítése céljából a szovjet elvtársakat az atombomba előállításához szükséges uránhoz kellett segíteni.” Az ukázt nem vaktában adták: a szovjetek az érchegységi dűlőket úgy ismerték, mint a tenyerüket: Az orosz jelenlét errefelé többszázados hagyományra tekintett vissza. 1765-tól 1917-ig a freibergi geológiai akadémia külföldi hallgatóinak 30% orosz volt, a forradalom után pedig 45 ifjú szovjet geológus képezte magát Szászországban. Míg Krebs Moszkvában szakértett, addig a helyszínen újra beindultak a munkálatok. Egy bányász emlékezik:

Akkoriban a Neujahrsschachtnál laktunk, amikor három szovjet tiszt bekopogott hozzánk. A feleségem, látván az idegen egyenruhát, nagyon megrémült. Ők azonban udvariasak voltak, kezet ráztak velem, és azt kérdezték, hogy kiismerem-e magamat a helyi bányákban. (…) A következő három hónap alatt megmutattam nekik a “Fehér Szarvas”, “Péter és Pál” és a “Ritterschlacht” bányákat. Gyakran kockázatos volt leereszkedni a régi tárnákba, de mi minden lyukba bemásztunk, az oroszok a vágatokat sugárzásmérővel figyelték, feljegyzéseket készítettek a támadóvágatokról és mintát vettek a telérekről és a kőzetekről.

A zsákmány Lavrentyij Berija, az atomfegyverkezéssel legmagasabb szinten megbízott szovjet hivatalnok íróasztalára került, aki szakembereivel és Krebs doktorral kiértékeltette az anyagot. Sztálin minél hamarabb meg akarta törni az amerikai atommonopóliumot és a szászországi leletet többre becsülte a tádzsikisztáninál. 1946 elején a Vörös Hadsereg 27 304-es tábori postaszámú, vagyis földrajzilag titkosított különegysége a Freibergben állomásozó titkosszolgálati csoport ellenőrzésével bevonult az érchegységi ipari üzemekbe és bányákba. A rádiumkutató intézetet szétszerelték és leltári tárgyait, kutatási naplóit ládákba csomagolva Dr. Krebs moszkvai tartózkodási helyére szállították. A feladóvényen aligha állhatott más cím, mint az oroszok főhadiszállása: “Kurhotel Oberschlema”. Mindamellett és különös módon Oberschlemát ekkor még nem zárták el a külvilágtól, sőt egy ideig szinte békebeli hangulat uralkodott a környéken: 1946 januárjától novemberéig 8700 fürdővendég üdült a “Kurorton” – valószínűleg a megszálló hadseregek tisztjei, hivatalnokai és újgazdagok. (Összehasonlításképpen: 1937-ben 13 047 volt a látogatók száma.) Forgalomban maradt a két híres gyógyvíz is. Ezek azonban már nem Hindenburgquelle, hanem Karl-Marx- Quelle, illetőleg nem Bismarck-Quelle, hanem Friedrich-Engels-Quelle néven váltak az új rendszerben hiánycikké. A fürdő napjai azonban meg voltak számlálva. Idézet a Newsweek 1946. november 25-i számából:

Az oroszok három helyen kezdtek urán után kutatni, ott, ahol úgy gondolták, hogy találni is fognak: az Érchegységben, az Óriáshegységben és Sziléziában, a német-cseh határon. Schneebergben újra megnyitottak egy porosz állami bányát és mélyre fúrtak az orberschlemai rádiumfürdő közelében is.

Aki (szurokércet) keres, az talál. Pláne, ha a középkori Funk mester módjára nem csak a bányát tekinti lelőhelynek: Egy vájár emlékezik: “Az első bányaüzem a 15-ös szelelőlyuknál jött létre. A kitermelt képlékeny anyagot a pályatest mentén borították ki, a hegyoldalról lefelé egészen a fürdőház hátsó oldaláig. A Hammerberg lábánál ekkorra már 40, a helyi orvos elfoglalt házának pincéjében pedig 8-10 méteres magasságban állt az urán. Az oroszok feltörték az “Erzgebirgischer Hof” szálloda parkettjét, betont öntöttek rá és felállítottak rajta hat darab kompresszort. A terem díszes kristálycsillárát elfelejtették leszerelni, ami hangos zenebonába kezdett, mihelyt beindították a gépeket. (…) A bányavezetőség a vendéglő kisebb termeibe gépjavító műhelyeket és áramfejlesztőt telepített. Miközben a háborúból és hadifogságból hazatért oberschlemaiak 1946 szentestéjén a nagy levelű fenyőfáról énekeltek, egy Moszkva melletti kutatólaboratóriumban létrejött az első láncreakció, amelyet az 1939-ben Kurcsatov akadémikus által megkezdett atomkutatási program csúcspontjaként ünnepeltek.

A szocialista projekt: “Érctermeléssel a békéért”

1947. július 17. Új cég tűnt fel Aue megyeszékhely hivatalos kereskedelmi nyilvántartásban: “´Wismut´ Színesfémipari Állami RT, a Moszkvában bejegyzett azonos nevű központ helyi kirendeltsége. A vállalkozás tárgya: színes fémek fejtése, feltárása és értékesítése a Szovjetunión belül és külföldön. A részvénytársaság alaptőkéje: 50 millió rubel. A kirendeltség címe: Aue, Niederschlemaer Weg 49.” A Wismut csak egyike volt a szovjet megszállási övezetben működő moszkvai központú részvénytársaságoknak, jóllehet dolgozói létszámát tekintve a legnagyobb. Az RT vezető posztjára a moszkvai metró főmérnökét, Mihail Malcev vezérőrnagyot nevezték ki, aki arról volt híres, hogy a negyvenes években a vorkuti büntetőtáborban “rendet és fegyelmet teremtett”. Munkáját ezúttal a moszkvai honvédelmi minisztérium atomkutatási osztálya ellenőrizte. Malcev felelt a munkaerő toborzásáért, a keletnémet munkaügyi hivatalokkal karöltve. A zwickauiArbeitsamt alkalmazottai az 1990-es német egyesítés óta bizonyos nosztalgiával gondolnak vissza a háború utáni nagyberuházásra, ugyanis nem ritkán havonta 9000 munkást kellett közvetítenie a johanngeorgenstadti, schneebergi, oberschlemai, auei és schwarzenbergi Wismut kirendeltségekhez. Emellett Malcev közvetlen munkatársai is rekrutáltak: Wismut a “malenkij robot” enyhébb formája volt. A munkára kötelezettek kiképzés nélkül abban a tudatban érkeztek az Érchegységbe, hogy vöröses fehér színű bizmutot fognak fejteni. Az RT 1947-ben 40 00, 1952-ben pedig már több mint 100 000 alkalmazottat tartott nyilván. Több tízezer szovjet katona, mint munkafelügyelő, és 5000 belügyi tiszt őrizte a területet és gondoskodott arról, hogy az emberek zökkenőmentesen beletanuljanak új szakmájukba. A freiburgi technikumban tartott 3–7 hónapos gyorstalpalókra már csak akkor kezdtek embereket beiskolázni, amikor a moszkvai átvevők az első évek szállítmányai láttán elégedetlenségüknek adtak hangot. A fejtőknek heti tervet írtak elő, három műszakban és gyakran “kötelező vasárnapokon” is le kellett ereszkedniük a mélybe. Az 1947-ben Pomerániából kitelepített Erwin Raascht például átképzés nélkül az Érchegységben rögtön mélyvízbe dobták:

Állam az államban

Szászország nyugati és Thüringia keleti részét magában foglaló 1200 négyzetkilométernyi Wismutország biztonságáért a kelet-német – 1949 októberétől az NDK-hatóságok feleltek. A végleges német szakadás előtt tartományi belügyminiszterként fungáló Arthur Hoffmann szavai már-már profetikusan hangzanak:

Javaslom, hogy kettős sávval védjék a területet. Azokra a személyekre, akik a felszólítás ellenére nem állnak meg, célzott lövést kell leadni. Úgy gondolom, a néhány halott elveszi majd a többiek kedvét attól, hogy hasonló veszélynek tegyék ki magukat.

A keleti–nyugati, német–német határnak és a berlini falnak tehát szászországi előzménye volt. Ez a szovjet enkláve azonban előnyökkel is kecsegtetett. Az ötvenes évek elejéig az itt dolgozóknak egységesen 800–1000 (keleti) márka havi fizetés járt, a brigádvezetők és első osztályú szakmunkások 4000 márka “ércpénzt” kaptak, ami az NDK-ban több mint kiemelt bérnek számított. Az átlagos vájár havonta maximum 2000 márkát vihetett haza. Voltak ezenfelül természetbeni juttatások, ezek körül csaptak magasra a szenvedélyek. A Moszkvából érkezett “Sztálin-csomagok”, a bab, a csokoládé és a mosópor voltak a legkelendőbbek. A fekete humorral Kumpeltodnak, azaz “Bányászhalálnak” becézett, 32 %-os burgonyapálinkából minden szaktársnak havonta legalább 2000 gramm járt alanyi jogon. A 0,7 literes üvegek egészen 1989-ig őrizték, nemcsak a minőségüket, hanem az 1,12 NDK márkás fogyasztói árukat is. (Ezzel szemben az NDK-ban előállított gabonapálinkák ára 10–15 márka között mozgott.) A háború utáni koplalós években a helyi lakosoknak szemet szúrt, hogy míg bányász szomszédaik jóval több kalóriát vesznek magukhoz, addig a közember fejadagját szinte hónapról hónapra csökkentsék. Wismut első tíz évében a tősgyökeres érchegységbeliek lépten-nyomon igyekeztek megrövidíteni jobban táplált polgártársaikat, ám maguk a szakik között is napirenden volt a lopás és rablás. Számszerű adatok alighanem azért nem állnak rendelkezésre, mert a munkásokat megtartandó, a rendőrség csínján bánt a retorziókkal. Bocsánatos bűnnek számított például, ha a kora hajnalban éhesen munkába induló bányászok kilökdösték az asszonyokat az élelmiszerboltok előtti sorból (“sorháború”). Ugyanígy szemet hunyt az állam az “üzletszerű kéjelgés” fölött, amelyre főleg a bányából elbocsátott nők kényszerültek, akik ettől kezdve testüket tekintették aranybányának. Az erkölcsrendészet ilyen esetekben, ha egyáltalán napvilágra kerültek, mindössze fokozott egészségügyi szemlét rendelt el a kétes hírű vendéglátó-ipari egységeknél, így az auei “Szoknyátfel kávézóban” (Café Röckenhoch) vagy a schlemai “Sűrített levegőjű sufniban” (Pressluftschuppen). A hatalom nem annyira sűrített levegőt, mint inkább “osztályellenséget” szimatolt. A chemnitzi megyei bíróság 1951. december 14-én kelt jelentése szerint “az angol–amerikai titkosszolgálat az ércbányászokat próbálja megnyerni bűnös céljaira. (…) A nyugat-berlini Cuno Fischer utcában található úgynevezett menekülttábor automatikusan minden ott jelentkező bányászt beszervez.” Ehhez képest szerénynek mondható az “eredmény”: 1956-ban Wismut bűnügyi statisztikája 18 államellenes cselekedetről, 8 szabotázsakcióról, 7 gyújtogatásról vél tudni, ami persze még így is eltörpül a 11 emberöléssel, 452 “tulajdon sérelmére elkövetett bűncselekménnyel” és az ezektől megkülönböztetett 336 lopással szemben. (Alig hihető módon mindössze 19 testi sértést és 9 szemérem elleni cselekményt rögzítettek.) A közbiztonságnak alighanem jót tett, hogy kiépült a HO Wismuthandel (a helyi közért) bárki számára hozzáférhető hálózata és az érchegységi üzletek szemlátomást nagyobb választékot kínáltak, mint a szomszédos Konsum boltok. A HO-ban még exportból visszamaradt “made in GDR” termékek is előfordultak. Wismutban dolgozni – bei der Wismut zu sein – ezt a munkaviszonyt a keletnémet köznyelv ugyanazzal a formulával fejezte ki, mintha valaki a titkosrendőrség alkalmazásában állna. A keletnémetek ezreit Drezdától Rostockig a sárga irigység töltötte el, ha az utcán megpillantottak egy XR rendszámtáblás gépkocsit. Ilyen jelzés ugyanis csak az “érceseket” illette meg. Magasabb beosztású szakmunkások vagy brigádvezetők a szokásos 8 év helyett a hetvenes években már 2-5 éven belül boldog tulajdonosai lehettek a szomszédos Zwickauban gyártott kétüteműeknek. A teli pénztárcáért és gyomorért az érc fejtői egészségük károsítása mellett személyes szabadságukkal is fizettek. A munkafelvétel első napján hivatalos dokumentumaikat “személyes megőrzésre átadták” és cserébe (1956-ig) orosz nyelven kiállított bányászigazolványt, propuszkot kaptak. Amíg nem épültek fel a szocialista lakótelepek, a munkások a bányáktól távol eső tömegszállásokon laktak és hosszú éveken át problémát jelentett a szállításuk. Amit szovjet propagandafilmek rendezői művészi betétként használtak alkotásaikban, itt hosszú éveken át mindennapos jelenség volt. Az érchegyek között naponta kétszer, kora hajnalban és késő este zakatolt a vonat, amelynek tetején a vagonok belsejéből kiszorult bányászok százai ültek. A szabadságkorlátozás a beszédre is kiterjedt: az itt dolgozók, hivatalosan még az urán szót sem ejthették ki. A titoktartás (elvben) abszolút volt: a működő bányák számáról és a felszínre hozott uránérc valamint a helyszínen feldolgozott koncentrátum adatairól készült kimutatások különrepülők fedélzetén jutottak el a szovjet fővárosba. A Stasi, a rendőrség és a párt külön osztályokat létesített a “cégnél”. Wismut a hatvanas évek közepétől saját távbeszélő hálózattal rendelkezett és az innen feladott levelek politikai korrektségéről egy Drezdában működő “gyűjtőállomás” gondoskodott. A bányászok, legalábbis a hatvanas évekig csak úgy fogadhattak látogatót, ha annak a körzetre szóló érvényes be- és kiutazási engedélye volt. A hírek mégis kiszivárogtak. Az eredetileg “A szovjet megszállási övezet kézikönyvének”, majd a hetvenes évek enyhüléses tónusában “NDK- kézikönyvnek” nevezett nyugati kiadványban olvassuk:

Megbízható becslések szerint a Wismut Szovjet Részvénytársaságnál 1951 őszén mintegy 225 000 fő dolgozott. Ez a szám az iparban és bányászatban dolgozók 10 százalékának felel meg. (…) Feltételezhető, hogy a Wismut RT évente 2000–2500 tonna U-238 tartalmú uránércet termel ki. (…)

Ezzel szemben az NDK statisztikai évkönyvei csak az “érceket”, mint gyűjtőfogalmat tartják említésre méltónak, és ezt sem felszínre hozataluk, hanem kizárólag közúti szállításuk vonatkozásában, de még ez az “időszámítás” is csak 1985-ban vette kezdetét. Addig az ércek a fémek népes családját erősítették. A kis uránállamról készített fotók tanúsága szerint a környék számos városa idővel kénytelen volt alkalmazkodni a tükösített nagyberuházáshoz. A szocialista városrendezés leglátványosabban Johanngeorgenstadtot érintette. A kisváros vezetői attól tartottak, hogy a belső városmag köré felhalmozott uránhányó “rácsúszhat” történelmi központra. A veszély elkerülése érdekében a belvárost 1957-ben elsöpörték a föld felszínéről és három kilométerrel arrébb “korszerű városközpontot” építtettek ki. Ugyanígy esett Wismut áldozatául a zwickauiak három kedvelt kirándulóhelye: Schmirchau, Culmitzsch és Katzendorf.

A politikai áru kereskedelmi értéke

A sugárzó érc az első években repülőgépen, később vasúton Odera-Frankfurt határállomást érintve, Lengyelországon át került a Nagy Testvérhez. A nyolcvanas évektől inkább a tengeri utat választották Rostockból Klaipedába, Litvánia északi-tengeri kikötőjébe. Az urán kitermelésének és szállításának költségeit 1953-ig – a jóvátétel keretében – kizárólag az NDK állta. A Potsdami Egyezmény értelmében Németországnak 10 milliárd dollár értékű jóvátételi kötelezettsége volt a Szovjetunióval szemben, amiből 1954-ig 4,3 milliárdot teljesített. Az uránszállítmányok ebből 300-350 millió dollárt tettek ki. Utólagos számítások szerint 1kg “reparációs” urán 30-40 dollárba került. Hogy ez sok vagy kevés, szinte lehetetlen eldönteni, mivel az urán hivatalos tőzsdei árfolyammal sohasem rendelkezett. (Az USA például kímélte saját stratégiai fontosságú nyersanyagát, és magas áron Belga Kongóból importálta az atomfegyverkezéséhez szükséges ércet.) Egybehangzó források szerint 1953-ig Wilhelm Pieck “munkás-paraszt államának” körülbelül 1 milliárd dollárjába került az urántermelés beindítása és szinten tartása. 1954. január elsején fordulat állt be a szovjet-keletnémet kapcsolatokban: a Szovjetunió lemondott a hátralévő jóvátételről, és ezzel a moszkvai Honvédelmi Minisztérium elvesztette egyeduralmát a wismuti bányák fölött. Az NDK is tulajdonos lett és a szerződő felek megállapodtak abban, hogy a közös vállalkozásba 1-1 milliárd márkát apportálnak, pontosabban a benne lévő 2 milliárd 50%-át az NDK-nak kellett kivásárolnia, majd befektetnie. E magas terhet az állam csak részletekben tudta vállalni. A vegyes vállalat Wismut Német– Szovjet Részvénytársaság címen foglalta el helyét az NDK gazdaságpolitikájában: a béradón kívül teljes adómentességet élvezett, tevékenységét az ötéves tervek nem érintették, adatszolgáltatási kötelezettsége alól felmentették és a Szovjetunióba irányuló szállítmányai hivatalosan kerülhették ki a vámvizsgálatot. Az üzlet azonban így is az egyértelműem veszteségesek közé tartozott, mert a szovjet átvevő az urán mindenkori (nem létező) szabadpiaci árának csak a felét fizette (1956-tól a számlát importárukkal egyenlítették ki). Az uránnal még a KGST-én belül sem lehetett “szabadon” kereskedni. Egyedül a belföldi hasznosítás jöhetett volna szóba, egészen pontosan a greifswaldi atomerőmű, mint átvevő, ahová azonban tizenhét éven át a Szovjetunióból érkezett a hasadó érc. Az 1962-es keletnémet–szovjet kormányszerződés az NDK törvényeinek zömét kiterjesztette a wismuti tevékenységre, valamint engedélyezte, hogy az uránércből belső szükségletek fedezésére “el lehessen különíteni” egy részt. Az eladási árat immáron “klíringesítették”: 1 kg anyag tisztán 12,5, feldolgozva pedig 24,7 klíring rubelbe került. A titok most már belföldi használatra is féltitokká vált. Az 1976-ban Lipcsében megjelent tizenhét kötetes Meyers Neues Lexikon az USA, Kanada és Brazília mellett az Érchegységet is uránlelőhelyként említi. A lexikonhoz szerkesztett atlaszban az NDK gazdaságföldrajzi térképe egyértelműen érzékelteti, hogy az Érchegység a legerősebben iparosodott vidékek közé tartozik, ám bejelölt szimbólumai, miközben bőségesen jelzik a dohány-, textil- és faipar jelenlétét, az “U”-nak csak Ronneburg és Zwickau között szorítanak szerény helyet.

Képlékeny jogi előírások

Nemcsak Curie-nek, hanem Honeckernek is megvolt a maga radioaktivitás-definíciója: “Bizonyos sugarak kibocsátódása az atommagok szétesése vagy átalakulása során.” Azt az átlag NDK- állampolgár is tudhatta, hogy, hogy az urán, illetőleg leggyakoribb előfordulási helye, az uránszurokérc is ilyen képességekkel rendelkezik. Arról viszont már hallgatott a fáma, hogy az urán szilárd, cseppfolyós és gáz formájú bomlástermékei révén a föld felszínével, a környezettel és nem utolsó sorban az ember tüdejével kerül érintkezésbe. Az NDK-ban efféle intimitásokat nem tanítottak az iskolában. Még 1988-ban is az volt a maximum, hogy a 10. osztályos földrajzkönyben az egyéb ércek kategóriájába az uránt is fölvették. Vastag betűkkel pedig kiemelték, hogy “a bányászat jelentékenyen befolyásolja valamely terület szerkezét. Magas pénzügyi ráfordítások szükségesek ahhoz, hogy megszüntethessük vagy enyhítsük a bányászat negatív hatásait a természetre.” (Az egészségről itt sem esett szó.) Márpedig a natúrával való érintkezés hozzátartozott az üzlethez. Ama “bizonyos sugarak”, vagyis az urántartalmú kőzetből felszabaduló radongázok a szellőzőkön keresztül jutottak ki a tárnákból természetbe. Az első évektől eltekintve Wismuton a nedves fúrás technológiáját alkalmazták, amelynek során állandóan víz gyülemlett fel az üregben. Ezt is időről időre a felszínre pumpálták, és a folyókba vezették el. Az uránfeldolgozásból visszamaradt hulladék az érchányó, amely részben még tartalmaz uránt. Ezek a mesterséges dombok a wismuti bányavidék legszembetűnőbb jellemzői. Az Érchegységben a hányók nagy részét földdel szórták be. Ezek a 2-300 méter magas dombok a gyerekek kedvelt játszóhelyei lettek. A szomszéd városokból pedig sokan jártak ide gombázni és csipkebogyót gyűjteni.(Az iskolai és üzemi gyógyfű-gyűjtéseken a csipkebogyóért magas pontszám járt.) A rekultiváció kelet-német módozata a lakosság nagy részének nem szúrt szemet, hiszen adatok egyáltalán nem léteztek arról, hogy miféle talajban ver gyökeret a friss vegetáció. Ha valaki kifogásolta volna, hogy a “meleg lankákon” a hó rögtön elolvad, nemigen kaphatott volna megnyugtatóbb választ, mint hogy ezzel szemben az Érchegység másik oldalán szinte valamennyi lejtő romantikus síparadicsom – igaz a hozzávaló sportlétesítmények nélkül. 1955-ig a wismuti zónában csak magának az uránércnek a tartalmát mérték. A szovjetek átlagos színvonalú terméket mondhattak magukénak: 1 tonna szurokércben 1kg urán rejtőzött. 1956-tól a mérőeszközök is leszálltak a bányákba és rögzítették a radongáz értékeit. További nyolc évnek kellett ahhoz eltelnie, míg a mérést a radon melléktermékeire, az úgynevezett “schneebergi betegség” kórokozóira is kiterjesztették. Szemtanúk szerint 1971-től már léteztek olyan kimutatások, amelyek a munkatársak egyéni sugárterhelését is meghatározták. Ezeket az aktákat azonban a rendszerváltás után nem találták meg, és másolat sem létezik róluk, ami arra vall, hogy az NDK hivatalos szerve, az Atombiztonság és Sugárvédelem Állami Hivatala Wismutot nem tekintette az NDK szuverén területének. A nemzetközi uránbányászat a terhelést WLM (Working Level Months) mértékegységben évi szinten tartja nyilván. A nyugati országok hagyománya szerint évi 5 WLM-ig engedélyezett a bányászok sugároztatása. Nem így Kelet-Németországban, legalábbis nem a “klasszikus” hidegháború éveiben, amikor a WLM Wismutban 100-ig is felszökött. 1980 decembere környezetvédelmi fordulópontot hozott az NDK ipari hétköznapjaiba, ugyanis hatályba lépett az “intézkedés a hányók és ipari ülepítő berendezések sugárvédelmének biztosításáról.” Ettől kezdve az épületek alapjaiba nem keverhettek hányóról származó anyagot, jóllehet arról nem született rendelkezés, hogy az eleddig ily módon épült létesítményeket lebontsák. Az NDK a “másodlagos forrásból” származó sugárveszélyt a Szövetségi Köztársasághoz képest igen nagyvonalúan kezelte. A keletiek 1989 végéig lakott területen 0,111 becquerel/literig veszélytelennek nyilvánították a radongáz kontaminációt, míg a nyugati előírások már 0,0296 bequerel/liternél riadót fújtak. A Wismut gyűjtőnevű objektumban az uránbányászat fénykorában a levegő radontartalma 2,2 egységet is elért. A fő probléma a bányák eltúlzott méretéből adódott: a szovjet brigádvezetők attól való féltükben, hogy néhány dekagramm ércet a földben hagynak, elrendelték a bányák szélesítését. Így például az auei tárna világrekordot döntött: 4200 m hosszú volt és egy ponton 1800 méter mélyre hatolt. A fegyelmezett keletnémet közvélemény a ’80-as évek közepéig országszerte mindent lenyelt, ami csak volt a levegőben és a vízben. 1986. április 26-tól, amikor a nyugati rádió- és televízióállomások szinte kizárólag a Csernobilból származó radioaktív sugárzással foglalkoztak, a keletnémet polgárokat is érdekelni kezdte, hogy milyen levegőt és táplálékot vesznek magukhoz. Csernobil híre április 28-án futott be a kelet-berlini atombiztonsági és sugárvédelmi hivatalhoz. Erich Honecker még aznap az egész országra kiterjedő mérést rendelt el. A Geiger-Müller számlálócső leglassabban Wismut körzetét érte el. Gerában például először május 7-én mértek: a talaj menti levegő rádióaktivitása ezen a napon 4,29 bequerel/liter egységet ért el. Szerencsére ekkor már nem csak a párt és a kormány foglalkozott a kérdéssel. A nyolcvanas évek második felében, részben az evangélikus egyház égisze alatt sorra jöttek létre olyan csoportok, amelyek közvetlen környezetüket vették nagyító alá. A wittenbergai egyházközség 1988 nyarán néhány ezer példányban kinyomtatta Michael Beleites “Szurokérc” című tanulmányát. A szerzőre állított besúgók azonban tettek róla, hogy a nyolcvanoldalas szamizdat mű a Stasit gyorsabban érje el, mint a potenciális olvasókat. Az állambiztonságot kétségtelenül az érdekelte, hogy nemzetközi összeesküvés áll-e a mű, illetőleg az “Entomológus” fedőnéven kódolt célszemély, Beleites mögött. Csakis Csernobilnak köszönhető, hogy egyáltalán kikérték a sugárvédelmi hivatal vezetőjének szakvéleményét, aki a szerzőt nemes egyszerűséggel “sarlatánnak” titulálta. Az iratcsomó 1988. november 9-én került Erich Mielke dolgozószobája. A belügyminiszter saját kezűleg minősítette a “Szurokércet” a “belső ellenség által a szocializmus ellen sokszorosított irománynak.”

Wismut megér egy turistautat

A Német Szövetségi Köztársaság 1990. október 3-án örökbe fogadta az NDK “16. megyéjét”, a Wismut Részvénytársaságot. Ingyen és automatikusan jutott hozzá a bilateriális részvényekhez. Az üzleti mérlegen 280 bánya és tárna, számos ércelőkészítő, 18 ülepítő berendezés és mintegy 3000 radioaktív és nehézfém-lerakódás következtében kontaminált hányó szerepelt. Az új tulajdonos immáron saját bőrén érzékelte, hogy a szovjet–NDK vegyes vállalat a világ legnagyobb urántermelői közé küzdötte fel magát: 1946 és 1990 között 220 000 tonna urán, illetőleg koncentrátum került ki innen a Szovjetunióba. (1965 volt a csúcsév 7091 tonnával). Amikor 1991. március 1-jén kigördült az utolsó uránnal megrakott csille a 371-es számú vájatból, a szakikat sorba állították és lefényképezték. A felvétel, amely nagy utat járt be a német sajtóban, egy letűnt korszak végét jelképezte. Helmut Kohl ünnepélyesen megígérte, hogy a keleti országrészben hátrahagyott környezeti ártalmakat a legrövidebb időn belül fel fogjak számolni, és Wismut szanálására és rekultiválására 13-15 milliárd márkát különítenek el. Ez az ígéret bizonnyal kevéssé lelkesítette a bányászokat, akik a jelzett akciókban leendő és nyilván végleges munkanélküliségüket látták. Volt mit eltakarítani. A markológépek eleddig évente 10 millió köbméter földet, illetőleg hányót forgattak át és helyeztek el az egykori tárnákban, 100 méteres mélységben. A Greenpeace szerint a “mélytemetkezési változat” pusztán költségkímélés, s mint ilyen, botrányos, mert valójában veszélyes hulladékok kezelésére szolgáló tárolókat kellett volna létrehozni. Klaus Töpfer, az egyesített Németország környezetvédelmi minisztere 10–15 évre tervezte a munkálatokat, amelyekhez a 30 000 Wismutnál foglalkoztatott dolgozó közül 18 000 is elegendőnek bizonyult. 121 üzemi orvost vontak be az úgynevezett utólagos egészségügyi programba. (A 160 000 egykori bányászból 70 000-en jelentkeztek a rehabilitációra. Az idősebb bányászoknál, akik átdolgozták a kezdeti időszakot, leggyakrabban légzőszervi megbetegedéseket diagnosztizálnak. A Wismut sugarai okozta tüdőrákban 1990-ig 7163-an haltak meg. Bármily furcsa, ebből a csődtömegből még profitálni is lehet: ugyanis nem csak a volt NDK-ban szorít a cipő. Európai és amerikai társbányák lebontói komoly érdeklődést tanúsítanak az uránbányák szanálási knowhow-ja iránt. A helyszínen azonban sokan szkeptikusan figyelik a környezetmentő akciókat. Az 500 lelket számláló Oberrotherbachban például az elmúlt években létrejött egy mesterséges tó, amely arról híres, hogy a víziállatok messze elkerülik. Az ottaniak pontosan tudják: az uránnak nincs íze, a radongázt pedig nem lehet szabad szemmel látni. Egy helybeli anyósvicc fejezi ki a helyzetet: “Főzzön anyósának egy jó adag kávét obberrotherbachi vízből, és garantáljuk, hogy a jóasszony örökre békén hagyja.” A hírhedt község pedig a nép ajkán az “Uranobil” nevet kapta. A roppant pocsolyában 49 millió tonna urániszap található. Az olcsó megoldás mindössze azt éri el, hogy az arzént, radont és uránt kiszűrjék a vízből és a parton “helyi érzéstelenítéssel” hatalmas textiltekercseken veszélytelenítsék. A Wismut új PR-osai mindent elkövetnek Oberrotterbach jó híre érdekében. A falucska legrégibb házát szállodává alakították át, és azt is elérték, hogy a Volkswagen üzlethelyiséget béreljen a főtéren. Néhány méterre innen kezdődik ugyanis az úgynevezett Silberstasse (Ezüstút), amely az egykori bányákat köti össze. Turisztikai szempontból idillikus kép és jól működő infrastruktúra fogadja a látogatókat. Szinte minden városban találunk egy “Szerencse fel” szállodát, egy “Trabikocsmát” vagy egy “Sunshine” (napsugár) utazási irodát. A elhordott hányók felvirágoztatott helyszínein pedig nyugodtan lehet sétálni és télen hógolyózni. Némelyiken golfpályát létesítettek. A nyári szezonban az új parkokban érchegységi népviseletbe öltözött bányász zenekarok szolgáltatják a muzsikát. A fő szenzáció mégis az a bizonyos korszakváltó 371-es vájat, amelyet múzeummá alakítottak át. A nosztalgiára vágyó látogató Auéban 4 márka belépődíj fejében megmártózhat a régmúltban. Belépéskor bányaruhát kap, kezébe lámpást és fejtőkalapácsot adnak. Ezután hat méter per másodperces sebességgel működő kötélliften leereszkedik a mélybe. A tárlat, vagyis a kőzet- és ásványkiállítás a föld felszíne alatt 540 méter mélységben kezdődik. Az ércfejtés különböző stációival megismerkedett érdeklődő az 1998-ban ismét üzembe helyezett oberschlemai gyógyfürdőben pihenheti ki fáradalmait. A sok szabadidővel rendelkező ex-bányászok 1995-ben megalapították a “Wismut bányatradíció egyesületet” és havonta találkoznak az auei Érchegység Stadionban. Az edzések után alighanem a sugárzó múltról beszélgetnek (ábrándoznak) és találgatják, hogy vajon hány márka prémiumot kaptak az FC Wismut játékosai, amikor 1972-ben az akkor még Otto Grotewohl stadionban elpáholták, mondjuk, a Dinamo Berlint. Stephan Heym a schwarzenbergi operettállamra emlékezve szomorkásan jegyzi meg:

Ma már tudják, mit is rejt magában a Wismut cégelnevezés: uránt, magenergiát, bombát. Ha belegondolunk, mennyire másképpen is alakulhatott volna a köztársaság történelme, ha …

Ha.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.