Áldás van ezen a házon

Az elsőt a tűzhely fölötti kisszekrényben találták, egy bontatlan üveg malátaecet mellett.

– Találd ki, mi van a kezemben! – A nappalit faltól falig megtöltötték a leragasztott dobozok. Kiscsillag besétált, baljában a malátaecet, a másik kezében fehér porcelán Krisztus, nagyjából akkora, mint az ecetes üveg.

Szandzsiv fölpillantott. A földön térdelt, és öntapadós papírfecnikkel jelölte meg a lambérián az átfestésre szoruló részeket.

– Dobd ki.

– Melyiket?

– Mind a kettőt.

– De főzhetnék valamit az ecettel. Egészen friss.

– Soha nem főztél ecettel.

– Majd kinézek valamit az egyik szakácskönyvből, amit nászajándékba kaptunk.

Szandzsiv megint a lambériával foglalatoskodott, újat tett az egyik földre hullott öntapadós papírdarabka helyére.

– Nézd meg a szavatossági idejét. És legalább azt a hülye szobrot dobd ki a fenébe.

– De mi van, ha értékes? Ki tudja? – Kiscsillag fejjel lefelé fordította a szobrot, majd a mutatóujjával végigsimított Krisztus köpenyének finom redőin. – Olyan helyes.

– Nem vagyunk keresztények – szögezte le Szandzsiv. Az utóbbi időben úgy érezte, Kiscsillag előtt a nyilvánvaló dolgokat is kénytelen kimondani. Az előző napon arra kellett fölhívnia a figyelmét, hogy ha csak húzza maga után a komódot, és nem emeli föl, összekaristolja a parkettát.

Kiscsillag vállat vont.

– Tényleg nem vagyunk keresztények. Rendes hindu gyerekek vagyunk.

Egy puszit nyomott Szandzsiv feje búbjára, majd a kandalló párkányára tette a szobrot. Ideje letörölni a port a párkányról, gondolta Szandzsiv.

A hét végén még mindig por lepte a párkányt – viszont a kandallón jelentős mennyiségű keresztény kegytárgy sorakozott. Ott díszelgett egy háromdimenziós, négyszínnyomású levelezőlap Szent Ferenc képével – ezt Kiscsillag a gyógyszertartó szekrényke hátára ragasztva találta; aztán egy fakereszt – tulajdonképpen kulcstartó –, amire Szandzsiv akkor lépett rá mezítláb, amikor pótpolcokat szerelt fel Kiscsillag dolgozószobájában. Volt még egy bekeretezett kifestő, amely a három napkeleti bölcset mutatta fekete bársony háttér előtt, lelőhelye az ágyneműs szekrény. Egy háromlábú terrakotta edénytartó szőke, szakálltalan Jézussal, amint a hegyi beszédet mondja – ez az ebédlő beépített kredencének fiókjából került elő.

– Szerinted lehet, hogy az előző lakók újjászületett keresztények voltak? – kérdezte Kiscsillag, amikor másnap helyet csinált a kandallópárkányon egy kis műanyag kupolának, amelybe miniatűr betlehemet építettek. A lelet a konyhai mosogató vízcsövei mögött bújt el.

Szandzsiv az MIT-n használt mérnöki tankönyveit rakta betűrendbe a polcon, noha már évek óta nem volt rá szükség, hogy bármelyiket kinyissa. Miután lediplomázott, Bostonból Connecticutba költözött, és egy Hartford városához közeli cégnél helyezkedett el. Nemrégiben a fülébe jutott, hogy fölmerült a neve az új igazgatóhelyettes kiválasztásakor. Harminchárom éves létére már saját titkárnője volt, és egy tucat ember dolgozott a keze alatt, akik boldogan szolgáltak neki bármilyen információval. Mégis, az egyetemi tankönyvei életének örömteli szakaszára emlékeztették, amikor minden este átkelt a Massachusetts Avenue hídján, hogy a Charles folyó túlpartján kedvenc indiai éttermében spenótos-currys csirkét egyen, majd visszatért kollégiumi szobájába, hogy letisztázza a dolgozatait.

– Persze lehet, hogy így akarják megtéríteni az embereket – tűnődött Kiscsillag.

– Nálad mindenesetre sikerrel jártak.

Kiscsillag föl se vette, csak megrázta a kis műanyag kupolát, hogy a hó a jászol fölött kavarogjon.

Szandzsiv átvizsgálta a tárgyakat a kandallón. Furcsállta, hogy a maga módján mindegyik olyan idétlen. Szemmel láthatólag nem volt bennük semmi, ami szent. Még inkább furcsállta, hogy Kiscsillag, akinek máskor olyan jó az ízlése, ennyire beléjük szeretett. A tárgyak Kiscsillagnak jelentettek valamit, számára azonban semmit sem mondtak. Idegesítették.

– Fel kéne hívni az ingatlanközvetítőt. Megmondjuk neki, hogy itt ez a sok hülyeség, vigye el.

– De Szandzs – nyafogott Kiscsillag –, légyszi! Olyan rosszul érezném magam, ha ezt mind ki kéne dobni. Biztosan fontosak voltak az előző lakóknak. Úgy érezném magam, mint a… na, hogy is mondják, mint valami szentségtörő vagy ki.

– Jó, de ha olyan nagyon értékesek, akkor miért vannak eldugdosva a ház minden zugában? Miért nem vitték magukkal?

– Szerintem találunk még – mondta Kiscsillag. Végigtekintett a szoba piszkosfehér falán, mintha a többi tárgyat a vakolat mögé rejtették volna. – Mit gondolsz, mi fog még előbukkanni?

Amíg kipakolták a dobozokat, és fölakasztották a téli holmit meg az elefántos menetet ábrázoló selyemfestményeket, melyeket Dzsaipurban, a nászútjukon vettek, Kiscsillagőszinte bánatára nem találtak semmit. Csaknem egy egész hét telt el, amikor egy szombat reggel a vendégszoba radiátora mögött ráakadtak egy életnagyságot meghaladó, hengerré csavart, Krisztust ábrázoló plakátra. Krisztus diónyi, áttetsző könnycseppeket sírt, és töviskoronát viselt. Szandzsiv először rolónak nézte a plakátot.

– Jaj, hát ezt muszáj, egyszerűen muszáj fölrakni. Annyira jól néz ki. – Kiscsillag rágyújtott, és élvezettel füstölt; Szandzsiv feje körül hadonászott a cigarettával, mint egy karmesteri pálcával, miközben a földszinti hangfalakból Mahler Ötödik szimfóniája harsogott.

– Ide figyelj, a kis bibliai seregletedet egyelőre eltűröm a nappaliban, de ezt – mondta Szandzsiv, és az egyik dió nagyságú könnycsepp felé bökött – nem vagyok hajlandó kiállítani az otthonunkban.

Kiscsillag ránézett, a füstöt nyugodtan, két vékony csíkban engedte ki az orrlyukain. Lassan föltekerte a képet, és átfogta a csuklóján hordott befőttes gumik egyikével – mindig volt nála gumikarika, hogy dús, kócos, itt-ott hennával festett haját összefoghassa vele. – Kiteszem a dolgozószobám falára – tájékoztatta Szandzsivot. – Úgy, hogy ne kelljen bámulnod.

– De mi lesz a házszentelőn? Meg akarják majd nézni az összes szobát! A munkahelyemről is meghívtam embereket.

Kiscsillag a mennyezetre emelte tekintetét. Szandzsiv megállapította, hogy a szimfónia, amely a harmadik tételénél tartott, crescendóhoz ért, mivel lüktetését a cintányérok árulkodó csattogása adta.

– Majd az ajtó mögé rakom – ajánlotta fel Kiscsillag. – Aki bekukkant, nem fogja látni. Megnyugodtál?

Szandzsiv állt és nézte, hogy Kiscsillag, kezében a plakát meg a cigaretta, kimegy a szobából. Kis hamu hullott a földre ott, ahol az imént Kiscsillag állt. Szandzsiv lehajolt érte, az ujja közé csippentette, és a markába zárta. Elkezdődött a lágyan szóló negyedik tétel, az Adagietto. Reggeli közben Szandzsiv azt olvasta a lemezhez mellékelt füzetben: Mahler úgy kérte meg a felesége kezét, hogy elküldte neki ennek a tételnek a kéziratát. Bár a műben a tragikum és a küzdelem is szerephez jut, olvasta, az Ötödik szimfónia mindenekelőtt a szeretet és a boldogság zenéje.

Hallotta, hogy ürül a vécétartály.

– Figyelj – kiabálta Kiscsillag –, ha el akarod kápráztatni a vendégeket, ne ezt a zenét tedd föl. Most alszom el tőle.

Szandzsiv bement a vécébe, hogy kidobja a hamut. A csikk még a csészében úszkált, mert a tartály egyelőre nem telt meg; így egy kicsit várnia kellett, míg újból lehúzhatta. A gyógyszertartó szekrény tükrében tanulmányozta hosszú szempilláit – jaj, de lányos, szokta cukkolni Kiscsillag. Szandzsiv arca átlagos termete ellenére is gömbölyded volt; és attól tartott, hogy a gömbölyűség meg a szempillák elhalványítják arcának – reményei szerint – előkelő vonásait. Magassága is átlagosnak számított. Amióta csak megállt a növésben, arra vágyott, hogy két-három centivel magasabb legyen. Emiatt idegesítette, ha Kiscsillag ragaszkodott a magas sarkú cipőhöz, mint azon az estén is, amikor Manhattanbe mentek vacsorázni. Az ideköltözésük utáni hétvégén történt – ekkorra már alig maradt hely a kandallópárkányon, és erről veszekedtek az autóban odafelé. De aztán Kiscsillag megivott négy viszkit egy sarki kocsmában Alphabet Cityben, és teljesen megfeledkezett róla. Berángatta Szandzsivot egy picike könyvesboltba a St. Mark’s Place-en, majd csaknem egy órán keresztül válogatott, és amikor kimentek, ragaszkodott hozzá, hogy tangózzanak a járdán, idegenek szeme láttára.

Kiscsillag ezután Szandzsiv karjába kapaszkodva dülöngélt, némiképp Szandzsiv látóhatára fölé magasodva párducmintás, nyolccentis sarkú sevrótopánkájában. Így jutottak vissza a végtelen utcákon a Washington Square-i garázsba, Szandzsiv ugyanis túl sok rémtörténetet hallott arról, mi minden eshet meg Manhattanben egy autóval.

– De hát egész nap csak az íróasztalnál ülök – méltatlankodott a kocsiban Kiscsillag, amikor Szandzsiv megemlítette, hogy ez a cipő szemmel láthatóan kényelmetlen, és azt javasolta, ne vegye föl többé. – Igazán nem hordhatok magas sarkút, amikor gépelek.

Szandzsiv nem vitatkozott, de azért pontosan tudta, hogy Kiscsillag nem ül egész nap az íróasztalnál; épp aznap délután, amikor hazaért a kocogásból, Kiscsillag megmagyarázhatatlan módon az ágyán hevert, és olvasott. Amikor megkérdezte tőle, mit keres fényes nappal az ágyban, azt felelte, hogy elunta magát. Szandzsiv erre azt akarta mondani neki, hogy kicsomagolhatnál néhány dobozt. Felsöpörhetnéd a padlást. Lefesthetnéd a fürdőszobai ablakpárkányt, és utána figyelmeztethetnél, hogy ne rakjam rá az órámat. Kiscsillagot nem idegesítették ezek a rendezetlen, félbehagyott dolgok. Megelégedett a gardrób előtt heverő ruhával, az éppen kéznél levő újsággal, a rádióban épp adásba kerülő zeneszámmal – de közben figyelt. És most minden figyelme a következő kincs megtalálására összpontosult.

Néhány nappal később, amikor Szandzsiv hazaért az irodából, Kiscsillag éppen cigarettázott, és egy kaliforniai barátnőjével telefonált, pedig nem múlt még el öt óra, és a távolsági hívásokra a csúcsidei tarifa volt érvényben.

– Rendkívül vallásos emberek – mondta Kiscsillag, időnként szünetet tartva, hogy kifújja a füstöt. – Minden nap olyan, mint egy kincskereső akció. Komolyan mondom. Ezt nem fogod elhinni. A hálószobai villanykapcsolókat bibliai jelenetek díszítették. Tudod, Noé bárkája meg ilyesmi. Három hálószobás ház, de az egyik a dolgozószobám. Szandzsiv tüstént leszaladt a boltba, hogy kicserélje őket, sejted, hogy egy kapcsolót sem hagyott meg.

Most a barátnő beszélt, Kiscsillag bólogatott. A padlón kuporogott, a hűtő előtt, fekete talpallós nadrágban, sárga zseníliapulóverben, és az öngyújtóját próbálta meg kitapogatni. Szandzsiv valami fűszeres illatot érzett a tűzhely felől, és odament, óvatosan kerülgetve a mexikói terrakotta padlócsempén kígyózó, rendkívül hosszú telefonzsinórt. Fölemelte a fedőt. A fazékban valami vörösesbarna mártás rotyogott, és éppen ki akart futni.

– Halragu. Beleraktam az ecetet – mondta Kiscsillag, félbeszakítva barátnőjét, és a középső meg a mutatóujját szurkolásképpen keresztbe fonta. – Bocs, hol is tartottál?

Ilyen volt: izgatták és örömet szereztek neki az apróságok, ujjait babonásan keresztbe fonta bármiféle, kicsit is kiszámíthatatlan esemény előtt, amikor újfajta fagylaltot kóstolt meg, vagy levelet dobott a postaládába. Ezt a tulajdonságát Szandzsiv nem értette. Ilyenkor hülyének érezte magát, mert a világ mintha tele lett volna rejtett csodákkal, melyekre nem számított, sőt nem is vette őket észre. Kiscsillag arcára nézett, úgy látta, hogy az arc még mindig egy kislányé: gondtalan tekintet, a kedves vonások még nem rögzültek – mintha még arra várnának, hogy végleges ábrázattá alakuljanak. Az óvodai ízű becenévhez illően még nem vetette le kisgyermekkori báját. Most, hogy már második hónapja voltak házasok, bizonyos dolgok idegesítették Szandzsivot – az, hogy Kiscsillag néha kicsit köpködve beszélt, vagy hogy lefekvéskor otthagyta a fehérneműjét a padlón az ágy lábánál, ahelyett hogy a szennyestartóba rakta volna.

Mindössze négy hónappal azelőtt látták egymást először. Kiscsillag szülei, akik Kaliforniában éltek, és Szandzsivéi, akik még mindig Kalkuttában laktak, régi barátok voltak. Interkontinentálisan megszervezték, hogy a két gyerek találkozzon (egy körükbe tartozó lány tizenhatodik születésnapjának apropóján), amikor Szandzsiv Palo Altóban járt üzleti úton. Az étteremben egymás mellé ültették őket a kerek asztalnál. Az asztalon oldalas, tavaszi tekercs és csirkeszárny körözött egy forgótálcán – Szandzsiv és Kiscsillag megállapították, hogy mind egyforma ízű. Közös volt a fiatalokban a Wodehouse-regények iránti kamaszos rajongás, egyikük sem szerette a szitárt, és Kiscsillag később bevallotta: el volt bűvölve, ahogy Szandzsiv kötelességtudóan újra és újra teletöltötte a teáscsészéjét.

Elkezdődtek és egyre hosszabbra nyúltak a telefonbeszélgetések, majd jöttek a látogatások. Először Szandzsiv utazott Stanfordba, majd Kiscsillag Connecticutba, ami után Szandzsiv megőrizte a csikkeket egy erkélyen hagyott hamutartóban, addig, míg Kiscsillag el nem jött megint. Akkor kiporszívózott, kimosta a lepedőket, még a növények leveleiről is letörölte a port Kiscsillag tiszteletére. A lány huszonhét éves volt, és, mint Szandzsiv kiderítette, nemrég hagyta el egy amerikai férfi, aki színész szeretett volna lenni, de kudarcot vallott. Szandzsiv pedig magányosnak érezte magát, s a fizetése túlságosan is nagy volt egyetlen ember számára, ráadásul még sohasem volt szerelmes. A házasságszerzők unszolására Indiában házasodtak össze, több száz gratuláló körében, akikre Szandzsiv már alig emlékezett gyerekkorából. Augusztus volt, esős évszak, a Mandeville Roadon felállított narancssárga-piros sátor fölött karácsonyi lámpafüzér világított.

Felsöpörted a padlást? – kérdezte Szandzsiv később, mikor Kiscsillag már a papírszalvétákat hajtogatta és igazította a tányérokhoz. A padlás volt a ház egyetlen helyisége, amit még egyáltalán nem takarítottak ki.

– Még nem, de felsöpröm, megígérem. Remélem, finom lett – mondta, miközben a gőzölgő fazekat a három lábú állványra állította. Volt az asztalon kis kosárban egy vekni olasz kenyér, jégsaláta, reszelt répa boltban vett mártással és pirítóskockákkal, meg vörösbor. Kiscsillag nem vitte túlzásba a konyhaművészetet. Kész grillcsirkét hozott az ábécéből, és kis műanyag dobozokban árult, ki tudja, mikor készült krumplisalátával körítette. Az indiai konyha babramunka, panaszkodott; gyűlölt fokhagymát aprítani, gyömbért pucolni, és nem tudta használni a turmixgépet, így hétvégén Szandzsivnak kellett fahéjdarabkákkal és szegfűszeggel ízesítenie a mustárolajat, hogy rendes currys ételt ehessenek.

Szandzsivnak el kellett ismernie: bármi legyen is, amit Kiscsillag főzött, szokatlanul ízletesre sikerült, úgyszólván gusztusosra – kockára vágott fehér hal, sok petrezselyemszál és friss paradicsom ragyogott ki a sötét, vörösesbarna léből.

– Hogy csináltad?

– Csak úgy kitaláltam.

– De mit csináltál?

– Összedobtam néhány dolgot, és a végén hozzáadtam az ecetet.

– Mennyit?

Kiscsillag megvonta a vállát, kenyeret tört magának, és tunkolni kezdett.

– Mi az, hogy nem tudod? Az ilyet le kell írni. És ha megint ilyet kell főznöd, mert vendégség lesz vagy valami?

– Fejben tartom – mondta Kiscsillag. Lefedte a kenyérkosarat egy konyharuhával, amelyre, mint Szandzsiv most észrevette, a Tízparancsolat volt rányomtatva. Kiscsillag futó mosolyt küldött Szandzsivnak, és az asztal alatt finoman belecsípett a térdébe. – Törődj bele. Áldás van ezen a házon.

Október utolsó szombatjára beszélték meg a házszentelőt, és mintegy harminc embert hívtak meg. Mindahányan Szandzsiv ismerősei, munkatársai voltak, leszámítva néhány Connecticut környéki indiai párt – a legtöbbjüket Szandzsiv alig ismerte, de legénykorában rendszeresen meghívták szombaton vacsorára. Gyakran tűnődött rajta, vajon miért vonták be a köreikbe. Nem volt sok közös vonásuk, de azért mindig elment az összejöveteleikre, hogy egy kis csípős csicseriborsót és sült rákot egyen, pletykáljon és politizáljon velük – más igénye nemigen volt. Ezek egyelőre nem találkoztak Kiscsillaggal – amikor még csak randevúzgattak, Szandzsiv nem szerette volna olyanokra pazarolni a kurta hétvégéket, akik magányos korszakára emlékeztették. Kiscsillag csak két embert ismert Connecticut államban: Szandzsivot, meg egy régebbi fiúját, akiről úgy tudta, hogy egy brookfieldi keramikus-műteremben dolgozik. A lány a doktori disszertációját írta Stanfordban egy olyan ír költőről, akinek Szandzsiv még a nevét sem hallotta soha.

A házra Szandzsiv talált rá, mielőtt elutazott az esküvőjükre. Korrekt áron kínálták, s a környéken jó iskolák működtek. Szandzsivnak imponált az elegáns ívben kanyarodó csigalépcső és öntöttvas korlátja, meg a sötét színű lambéria, meg a rododendronbokrokra néző szolárium, meg a Tudor-stílust idéző homlokzatra szerelt, tiszta sárgaréz 22-es házszám (történetesen a születésnapja is 22-re esett). Két működő kandalló is volt a házban, egy két autónak való garázs, és akkora padlás, amelyből további hálószobákat lehetett kialakítani, már amennyiben – ahogyan az ingatlanközvetítő is megjegyezte – szükség lenne rá. Addigra Szandzsiv már meghozta a döntést, eltökélte, hogy mindörökké itt fog lakni Kiscsillaggal, így aztán nem is fárasztotta magát azzal, hogy észrevegye a bibliai tárgyú képecskékkel átragasztott villanykapcsolókat, vagy a kagylóhéjon álldogáló Szent Szűz (Kiscsillag határozta meg így) áttetsző matricáját a nagy hálószoba ablakán. Beköltözésük után, amikor Szandzsiv le akarta kaparni, megsértette az üveget.

A kertet gereblyézték házszentelő előtti hétvégén, amikor Szandzsiv meghallotta Kiscsillag sikoltását. Odaszaladt hozzá, markában a gereblyenyél, és arra gondolt, hogy a felesége valami állattetemet vagy kígyót talált. Friss októberi szél csipkedte a fülét, tornacipőjével ropogós barna és sárga leveleken taposott. Amikor odaért hozzá, Kiscsillag összeesett a fűben, annyira rázta a hangtalan nevetés. Egy terpeszkedő aranyfa mögött egy derékig érő, gipszből készült Szűz Máriára talált, fejére húzva kékre festett csuklya, épp olyan, mint az indiai menyasszonyoké. Kiscsillag a markába fogta a pólója szegélyét, és azzal törölgette le a piszkot a szobor homlokáról.

– Gondolom, az ágyunk végébe akarod állítani – mondta Szandzsiv.

Kiscsillag döbbenten nézett rá. Kilátszott a hasa; Szandzsiv látta, hogy a köldöke körül libabőrös.

– Hová gondolsz? Semmiképp se tehetjük a hálószobába.

– Nem?

– Csacsikám, ezt a szabadba szánták! A kertbe.

– Jaj, istenem, csak azt ne. Kiscsillag…

– Pedig muszáj. Szerencsétlenséget hozna ránk, ha nem tennénk oda.

– Meglátják a szomszédok. Azt fogják hinni, hogy megbolondultunk.

– Miért? Csak mert Szűz Mária-szobor áll a kertben? Ezen a környéken minden második házban áll egy Szűz Mária. Nagyon is beleillünk a képbe.

– De hát nem vagyunk keresztények.

– Sohasem mulasztod el fölemlegetni. – Kiscsillag az ujja hegyére köpött, és egy különösen makacs foltot kezdett el dörzsölgetni Mária állán. – Szerinted ez kosz vagy gombásodás?

Szandzsiv sehogy sem boldogult ezzel a nővel, akit még csak négy hónapja ismert, akit feleségül vett, s akivel most már megosztotta az életét. Csipetnyi nosztalgiával gondolt azokra a fényképekre, melyeket az anyja küldözgetett neki Kalkuttából a szóba jövő menyasszonyjelöltekről, akik tudtak énekelni, és képesek voltak úgy megfűszerezni a lencsét, hogy közben nem kellett a szakácskönyvből puskázniuk. Szandzsiv végiggusztálta ezeket a nőket, még rangsorba is állította őket, de azután összeakadt Kiscsillaggal.

– Kiscsillag, az nem megy, hogy amikor meglátogatnak a kollégáim, közszemlére tesszük ezt a szobrot a kertben.

– Nem rúghatnak ki csak azért, mert hívő vagy. Az hátrányos megkülönböztetésnek számítana.

– Nem erről van szó.

– Mitől olyan fontos neked, hogy mit gondolnak mások?

– Jaj, Kiscsillag, hagyd már abba.

Szandzsiv belefáradt a szóváltásba. Egész testsúlyával a gereblyére nehezedett. Kiscsillag egy ovális mirtuszágyás felé vonszolta a szobrot, a téglaösvényt szegélyező lámpaoszlop mellett.

– Ide nézz, Szandzs. Hát nem édes?

Szandzsiv visszafordult a levélkupachoz, és elkezdte belerakosgatni az avart egy nagy, műanyag szemetes zsákba. A kék égbolton egyetlen felhő sem mutatkozott. Az egyik kerti fán még rajta volt a lomb, vörösbe és narancssárgába fordultak a levelei – az a sátor is ilyen színű volt, amelyikben összeházasodott Kiscsillaggal.

Nem tudta eldönteni, szereti-ei. Amikor a lány először megkérdezte tőle, igennel válaszolt neki. Ez egy Palo Altó-i délután történt, amikor egymás mellett ültek egy elsötétített, csaknem üres moziban. A film előtt – Kiscsillag egyik kedvencét vetítették, német hanggal, amit Szandzsiv roppant nyomasztónak talált – a lány odanyomta az orra hegyét Szandzsivéhoz, úgy, hogy a festett szempillája rebbenését is érezni lehetett. Aznap délután azt mondta, hogy igen, szereti, a lány nagyon megörült ennek, és nyomban egy darabka pattogatott kukoricát dugott Szandzsiv szájába, az ujját meg egy pillanatra a fiú ajkai közt felejtette, mintha ezzel jutalmazta volna a helyes választ.

Bár a lány nem mondta ki, Szandzsiv úgy vette, hogy Kiscsillag is szereti őt, de most már nem volt ebben olyan biztos. Igazság szerint Szandzsiv nem ismerte a szerelmet, csak annyit tudott, hogy szerinte mi nem az. Úgy ítélte meg, nem szerelem az, ha minden este üres, szőnyegpadlós öröklakásba térünk haza, az evőeszközös fiókból mindig ugyanazt a villát húzzuk elő, és a hétvégi bulikon diszkréten elfordítjuk a fejünket, amikor a többi férfi végül átöleli a felesége vagy a barátnője derekát, és időről időre a partneréhez hajol, hogy csókot nyomjon a vállára vagy a nyakára. Nem szerelem, ha postán rendeljük meg a komolyzenei CD-ket, módszeresen rágjuk át magunkat a katalógusban ajánlott zeneszerzőkön, és mindig időben fizetjük a lemezekért a részleteket. Minderre a Kiscsillaggal való összeismerkedése előtti hónapokban jött rá.

– Annyi a pénz a bankszámládon, hogy három családot is eltarthatnál belőle – figyelmeztette az édesanyja a szokásos hó elejei telefonbeszélgetésük közben. – Feleség kell neked, akiről gondoskodhatsz, és akit szerethetsz.

Most már volt felesége, csinos nő, a megfelelően magas kasztból, aki hamarosan megszerzi a doktori fokozatát. Mit lehetett rajta nem szeretni?

Ezen az estén Szandzsiv gint töltött magának tonikkal, megitta, és csaknem végzett egy másikkal is, míg lement a híradó eleje, majd odament Kiscsillaghoz. A felesége habfürdőzött, miután bejelentette, hogy izomláza van a gereblyézéstől, lévén hogy még sohasem végzett efféle műveletet. Szandzsiv kopogtatás nélkül nyitott be. Kiscsillag világoskék pakolást tett az arcára, cigarettázott, jeges viszkit szopogatott, és egy vastag, puha fedelű könyvben lapozgatott. A lapokat víz érte: összegyűrődtek és megszürkültek a nedvességtől. Szandzsiv a borítóra pillantott, melyen egyetlen, sötétvörös betűvel szedett szót látott: Szonettek. Mély lélegzetet vett, majd nyugodt hangon bejelentette, hogy mihelyt megitta a gint, cipőt húz, kimegy, és elviszi a Szűz szobrát az előkertből.

– És hová fogod tenni? – kérdezte Kiscsillag álmatagon, behunyt szemmel. Egyik lába kecsesen kiemelkedett a habból. Nyújtóztatta a lábujjait.

– Egyelőre beteszem a garázsba. Majd holnap reggel, munkába menet kiviszem a szemétdombra.

– Meg ne próbáld! – Kiscsillag fölállt, hagyta, hogy a könyv a fürdővízbe essen; a combján buborékok csurogtak lefelé. – Jaj, de utállak – közölte, és a szeme összeszűkült az “utállak”-ra. Kinyúlt a fürdőköpenyéért, szorosan megkötötte a derekán, és leslattyogott a lépcsőn. Vizes lábnyomokat hagyott maga után a parkettán. Amikor a hallba ért, Szandzsiv megszólalt.

– Így akarsz elmenni hazulról? – Szandzsivnak lüktetett a halántéka, a hangja szokatlanul érdes volt.

– Kit érdekel? Ugyan ki törődik vele, hogyan megyek el ebből a házból?

– Hova készülsz ilyen későn?

– Nem dobhatod ki a szobrot. Nem fogom hagyni. – A pakolás megszáradt és hamuszürkére vált, a hajából víz csöpögött kérges arcára.

– Dehogyisnem. És ki is fogom dobni.

– Nem – mondta Kiscsillag. A hangja hirtelen elhalkult. – Ez a kettőnk háza. Közös tulajdon. A szobor a vagyonunk része.

Dideregni kezdett. Tócsányi fürdővíz gyűlt össze a bokája körül. Szandzsiv becsukta az ablakot, félt, hogy megfázik a felesége. Azután észrevette, hogy a megkeményedett, kékes arcon lecsurgó víz valójában könny.

– Jaj, istenem, Kiscsillag, nem akartalak megbántani. – Még sohasem látta sírni, még sohasem látott ilyen szomorúságot a szemében. Kiscsillag nem fordította el a fejét, nem próbált meg uralkodni magán, inkább, furcsa módon, mintha megnyugodott volna. Egy pillanatra lehunyta a szemét – szemhéja sápadtnak és védtelennek látszott az arca többi részét borító kékséghez képest. Szandzsiv rosszul érezte magát, mint aki túl sokat vagy túl keveset evett.

Kiscsillag odalépett hozzá, nedves köpenye ujját a nyaka köré fonta, s a férje mellén hüppögött, eláztatva Szandzsiv ingét. A málladozó pakolás Szandzsiv vállára potyogott.

Végül sikerült kompromisszumot kötniük: a szobor a ház oldalánál, egy beugróban fog állni, hogy ne tűnjön föl a járókelőknek, mégis tisztán láthassa minden belépő.

Meglehetősen egyszerű menüvel várták a vendégeket a házszentelőn. Beszereztek egy rekesz pezsgőt, szamoszát egy hartfordi indiai étteremből, továbbá nagy tálakon mandulával meg narancshéjjal készített rizses csirkét szolgáltak föl – ennek elkészítése kitöltötte Szandzsiv napjának nagy részét. Még soha nem rendezett ekkora vendégséget, s mivel aggódott, hogy nem lesz elegendő az ital, egyszer csak, biztos, ami biztos, elszaladt hazulról még egy rekesz pezsgőért. Emiatt az egyik tál rizses csirke odaégett, s kezdhette elölről az egészet. Kiscsillag fölsöpörte a padlót, és ajánlkozott, hogy hazahozza a szamoszát, úgyis útba esik az étterem a manikűrős meg a pedikűrös felé. Szandzsiv úgy tervezte, megkérdi, nem takarítaná-e le a kandallópárkányról a kis gyűjteményt legalább a házszentelő idejére, de mire kijött a zuhany alól, Kiscsillag már eltűnt. Bő három órát maradt távol, így aztán Szandzsivra maradt a takarítás befejezése. Fél hatra az egész ház ragyogott a tisztaságtól, a kandallópárkány műtárgyait szagosított gyertyák világították meg (ezeket Kiscsillag hozta Hartfordból), és vékony füstölők illatoztak a cserepes virágok földjébe dugva. Valahányszor elhaladt a kandalló előtt, Szandzsiv összerezzent – rettegett a vendégek rosszalló tekintetétől, amikor megtekintik a csillogó kerámiaszenteket, a Máriát és Józsefet formázó só- és borsszórót. Abban reménykedett, hogy legalább a jópofa ablakfülkék, a ragyogó parketta, az impozáns csigalépcső, a lambéria tetszést arat, míg a pezsgőt kortyolgatják, és chutneyba mártogatják a szamoszát.

Elsőnek Douglas, a cég egyik új szaktanácsadója, és a barátnője, Nora érkezett meg. Mindketten magasak, szőkék, s mindketten ugyanolyan drótkeretes szemüveget és hosszú, fekete kabátot viseltek. Nora fekete kalapján a vékony, hegyes tolldíszek összhangban álltak vékony, szögletes arcával. Bal keze Douglas jobbjában nyugodott. Jobb kezében egy üveg konyak, az üveg nyakán piros szalag. Az italt Kiscsillagnak adta át.

– Pompás a kert, Szandzsiv – jegyezte meg Douglas. – Lassan nekünk is gereblyére kell kapnunk, édesem. Méghozzá nem később, mint…

– A feleségem, Tanima.

– Inkább Kiscsillagnak szoktak szólítani.

– Nem mindennapos név – mondta Nora.

Kiscsillag vállat vont.

– Tulajdonképpen nem is. Van egy bombayi színésznő, akit Csipkének hívnak. Ráadásul a húga neve az, hogy Bogyó.

Douglas és Nora egyszerre ráncolta össze a homlokát, lassan bólintottak, mint akik hagyják, hogy leülepedjenek bennük ezek a képtelen nevek.

– Nagyon örvendek, Kiscsillag.

– Igyatok pezsgőt, hektószámra hoztunk.

– Remélem, nem veszed sértésnek, ha megkérdezem – szólalt meg Douglas –, de láttam odakint azt a szobrot. Ti tulajdonképpen keresztények vagytok? Eddig azt hittem, hogy indiaiak.

– Indiában is élnek keresztények – válaszolt Szandzsiv –, de mi nem tartozunk közéjük.

– Isteni ez a ruha – mondta Nora Kiscsillagnak.

– Nekem meg nagyon tetszik a kalapod. Kezdjem el az idegenvezetést?

A csengő újból megszólalt, azután egyre többször. A ház szinte percek alatt megtelt emberekkel, beszélgetésekkel, szokatlan illatokkal. A nők magas sarkú cipőben és leheletvékony harisnyában érkeztek, és fekete krepp- meg selyemruhát viseltek. A kabátjukat és az ajándékot Szandzsivnak adták át, aki körültekintően vállfára helyezte őket a kabátos gardróbban, bár Kiscsillag azt mondta a vendégeknek, hogy nyugodtan dobálják csak le a cuccukat a szolárium díványára. Az indiai hölgyvendégek egy része a legszebb szárijában jött el, a vállukon elegáns redőket vetett az arannyal áttört anyag. A férfiak zakóban, nyakkendőben jelentek meg, és a borotválkozószesz citrusillata érződött rajtuk. Miközben a vendégek egyik szobából a másikba szivárogtak át, az ajándékok egyre nagyobb halomban gyűltek az előszoba faltól falig érő cseresznyefa asztalán.

Szandzsivnak nem fért a fejébe, hogy ez a sok figyelmesség neki, a házának, meg a feleségének szól. Ehhez fogható csak egyetlen egyszer fordult vele elő: az esküvője napján – de ez most valahogy mégiscsak más, hiszen ezek az emberek nem a családtagjai, csupán felületesen ismerik, s bizonyos értelemben nem tartoznak neki semmivel. Mindenki gratulált. Egy másik kolléga, Lester azt jövendölte, hogy Szandzsiv legföljebb két hónapon belül igazgatóhelyettessé lép elő. A vendégek gyorsan elpusztították a szamoszát, és engedelmesen megcsodálták a frissen festett mennyezetet és falat, a fölfüggesztett cserepes növényeket, az ablakfülkéket meg a dzsaipuri selyemfestményeket. De a legnagyobb sikert Kiscsillag aratta; továbbá datolyaszín árnyalatú, fémszálakkal átszőtt háromrészes indiai ruhája, a szalvar kamíz, hátul enyhe kivágással; meg a fehér rózsasziromfüzér, amit ügyesen a fejére kanyarított, meg a közepén zafírköves, igazgyöngy nyakbavalója. Lüktető jazz szólt a lemezekről Kiscsillag válogatásában, miközben a vendégek az anekdotáin és eredeti megfigyelésein nevettek, egyre népesebb csoportot alkotva körülötte. Közben Szandzsiv behozta a sütőben melegen tartott újabb adag szamoszát, jégkockát adott az italokhoz, és ha nehezen is, de további pezsgős üvegeket bontott ki, továbbá már negyvenedszer magyarázta el, hogy sem ő, sem Kiscsillag nem keresztény. Kiscsillag kalauzolta föl-le a kisebb csoportokat a csigalépcsőn, és ő mutatta meg nekik a kertet meg a pincelejárót is.

– A barátaidnak nagyon tetszik a plakát a dolgozószobámban – jegyezte meg diadalmasan, kezét Szandzsiv derekára téve, amikor egyszer egymás mellett mentek el a nagy forgalomban.

Szandzsiv kiment az üres konyhába, és kézzel bekapott egy falat csirkét a munkalapon várakozó tálról, mert azt gondolta, úgysem látja senki. Azután még egy falat következett, melyet nagy korty ginnel öblített le, egyenesen az üvegből.

– Remek a ház, remek a rizses csirke – összegzett Sunil, foglalkozására nézve aneszteziológus, amikor belépett a konyhába. Papírtányérjáról kanalazta az ételt. – Van még pezsgő?

– A feleséged óriásssi! – fűzte hozzá a Sunilt követő Prabal, aki a Yale Egyetemen dolgozott fizikaprofesszorként, és nőtlen volt. Szandzsiv egy pillanatig kifejezéstelen tekintettel meredt rá, majd elpirult; korábban egy vacsoravendégségben Prabal Sophia Lorenről mondta, hogy óriásssi, meg Audrey Hepburnről. – Nincs egy nővére?

Sunil egy szem mazsolát vett a rizses tányérról.

– És a vezetékneve Esthajnal?

A két férfi összenevetett, és műanyag kanalukkal végigszántva a tálon tovább lapátolták magukba a rizses csirkét. Szandzsiv leugrott a pincébe italutánpótlásért. Egy percre megállt a lépcsőn, a hűvös, nyirkos csöndben, keblére ölelve a második rekesz pezsgőt, míg a házszentelő teljes lendülettel folytatódott a pince mennyezetgerendái fölött. Azután lerakta az erősítést az ebédlőasztalra.

– Igen, mindegyiket itt találtuk a házban, a lehető legváratlanabb helyeken – hallotta Kiscsillag hangját a nappaliból. – Sőt, még most is találunk újabbakat.

– Nem igaz!

– De bizony. Minden napunk valóságos kincskereső kaland. Hát nem nagyszerű? Csak az isten tudja, mi mindent találunk még… no, nem a poén kedvéért mondtam.

Ezzel dördült el a startpisztoly. Mintha hallgatólagos megegyezés lett volna érvényben, az egész társaság egyesült erővel esett neki, hogy átfésülje az összes szobát, önhatalmúlag kinyitották a tárolóhelyiségeket, bekukucskáltak a székek és a puffok alá, végigtapogatták a függönyök által takart helyeket, a könyvszekrényekről leemelték a köteteket. Nevetgélő, dülöngélő csoportok futkostak föl-le a csigalépcsőn.

– A padlást még sosem kutattuk át – jelentette be Kiscsillag, s mindenki követte.

– Hogy jutunk föl?

– Van egy létra a folyosón, a plafonról lehet lehajtani.

Szandzsiv kimerülten szegődött a társaság nyomába, hogy megmutassa a létra helyét, de Kiscsillag már magától is megtalálta.

– Heuréka! – rikoltotta.

Douglas meghúzta a létrát tartó láncot. Arca lángvörös volt, és Nora tolldíszes kalapja volt a fején. A vendégek egyenként tűntek el a padlás nyílásán át; a férfiak segítettek a nőknek, akik pántos, magas sarkú cipőbe bújtatott lábukat igyekeztek biztonságosan rakosgatni a keskeny létrafokokon. Az indiai nők az övükbe gyűrték drága szárijuk végét. A hölgyeket követték az urak, őket is gyorsan elnyelte a padlás, míg végül Szandzsiv maga maradt a csigalépcső felső végén. Léptek dübörögtek a feje fölött. Semmi kedve nem volt csatlakozni hozzájuk. Eltűnődött, vajon kibírja-e a plafon, s a másodperc tört részéig elképzelte, hogyan bukfencezne le mellé nagy robajjal a sok részeg, illatosított, egymásba gabalyodott test. Éles sikoltást hallott, majd egyre terjedő, erősödő, disszonáns nevetést. Valami leesett, valami meg összetört. Hallotta, hogy egy nagy ládáról hablatyolnak. Úgy tűnt, erőlködnek, hogy sikerüljön kinyitniuk, s közben hevesen döngették a tetejét.

Gondolta, hogy Kiscsillag talán odahívja segíteni, de nem érkezett megbízás. Körülnézett a folyosón, lepillantott a csigalépcső aljára, a pezsgős poharakra, a félig elfogyasztott szamoszákra, a minden zugban, minden szabad felületen széthagyott, rúzsfoltos papírszalvétákra. Majd észrevette, hogy Kiscsillag a nagy sietségben lerúgta mindkét cipőjét, mert hogy a létra lábánál hevert az orránál kivágott, fekete lakk körömcipő, a sarka akár egy sétapálca, a talpbélésen kissé már elpiszkolódott a selyem márkajelzés. Szandzsiv a hálószobájuk ajtaja elé tette, nehogy valaki orra bukjon benne, amikor lemászik a padlásról.

Úgy hallotta, valami lassan, nyikorogva kinyílik. A fülsértő kiabálás egyenletes duruzsolássá szelídült. Szandzsiv ráébredt, hogy most az övé az egész ház. A lemez lejárt, és így, ha nagyon odafigyelt, a hűtőszekrény brummogását is hallotta, meg a falevelek susogását odakint, és azt is, ahogy a szél az ablakokhoz kocogtatja az ágakat. Egyetlen mozdulattal visszapöckölhette volna a rugós létrát a plafonhoz, akkor aztán nem tudna lejönni senki, hacsak ő maga nem húzza meg újból a láncot, hogy kiszabadítsa a társaságot. Zavartalanul végiggondolta, mi mindent csinálhatna most. Besöpörhetné Kiscsillag gyűjteményét egy szemetes zsákba, berakhatná a kocsiba, és meg sem állna vele a szeméttelepig, azután letéphetné a síró Jézus plakátját, és ha már úgyis lendületbe jött, kalapáccsal szétverhetné Szűz Máriát. Azután visszatérne az üres házba, egy óra leforgása alatt könnyedén összeszedné a szennyes edényt, töltene magának egy gint tonikkal, megenne egy tányér fölmelegített rizses csirkét, meghallgatná az új Bach-CD-t, s közben elolvasná a kísérőfüzetet, hogy jobban értse. Egy kicsit megbökte a létrát, de szilárdan tapadt a padlóhoz. Csak nagyobb erőfeszítéssel lehetett volna megmozdítani.

– Jaj, istenem, meghalok egy cigiért – tört ki Kiscsillagból a padláson.

Szandzsiv úgy érezte, gombóc nő a torkában. Szédült. Le kellett dőlnie. Elindult a hálószobájuk felé, de megtorpant, amikor az ajtóban észrevette Kiscsillag cipőjét. Elképzelte, ahogy a felesége a cipőbe csúsztatja a lábát. De ahelyett, hogy ingerültté vált volna – ahogy a beköltözésük óta szokott történni vele –, némi fájdalommal előre látta, amint a felesége bizonytalankodva lesiet a csigalépcsőn a cipőjében, és menet közben egy kicsit összekaristolja a parkettát. A fájdalom fölerősödött, amikor arra gondolt, hogy Kiscsillag beszáguld a fürdőszobába, hogy újra rúzsozza magát, majd a vendégek kabátjáért rohan, végül pedig, amikor az utolsó is elment már, odasiet a cseresznyefa asztalhoz, hogy hozzálásson a házszentelőre kapott ajándékok kibontásához. Ugyanezt a fájdalmat érezte a házasságkötésük előtt, amikor az egyik telefonbeszélgetésük végén letette a kagylót, vagy amikor hazafelé tartott a repülőtérről, és a kocsiban azt találgatta, vajon melyik fölszálló gépen ül ő.

– Szandzs, ez egészen hihetetlen!

Kiscsillag háttal jelent meg a padlás nyílásában, karja az ég felé nyújtva, fedetlen lapockáján verítékcseppek. Hozott valamit, ami egyelőre takarásban volt.

– Fogod, Kiscsillag? – kérdezte valaki.

– Igen, elengedheted.

Szandzsiv megpillantotta, mit tart a kezében a felesége: Krisztus színezüst mellszobrát. A fej tán háromszor akkora is volt, mint a sajátja. Nemes vonalú, horgas orr, pompás, göndör, a kiugró kulcscsontig érő haj, széles homlokán az ajtók, a fal és a lámpaernyők tükröződtek. Krisztus magabiztos tekintete azt mutatta, bízik híveiben; makacs ajkai érzékiek és teltek voltak. Mindennek a tetejében Nora tollas kalapja ékesítette a fejét. Amikor Kiscsillag lemászott, Szandzsiv átölelte a derekát, hogy segítsen egyensúlyozni, s amikor már a földön állt, megszabadította a mellszobortól. Legalább tizenöt kilót nyomott. A többiek lassan ereszkedtek alá, egészen kimerültek a kincskeresésben. Néhányan leszaladtak a földszintre, hogy igyanak valamit.

Kiscsillag nagy levegőt vett, fölvonta a szemöldökét, és keresztbe fonta a középső és a mutatóujját.

– Ugye nem haragszol nagyon, ha most kirakjuk a kandallópárkányra? Csak ma éjszakára! Tudom, mennyire utálod.

Szandzsiv nagyon utálta. Utálta roppant méretét, makulátlan, csillogó felületét, tagadhatatlan értékét. Utálta, hogy itt van a házában, hogy a saját tulajdona. Az eddig előkerült tárgyakkal ellentétben ez a szobor méltóságteljes és ünnepélyes volt, sőt szép. Meglepve tapasztalta, hogy ezek a tulajdonságok csak fokozzák utálkozását. Elsősorban pedig azért utálta, mert tudta, hogy Kiscsillag imádja.

– Holnaptól a dolgozószobámban tartom – tette hozzá Kiscsillag. – Megígérem.

Szandzsiv jól tudta, hogy a szobor sohasem kerül át a felesége dolgozószobájába. Hátralévő közös napjaikban Kiscsillag ott fogja tartani a kandallópárkány közepén, két oldalt a sereglet többi darabja. Valahányszor vendégek jönnek látogatóba, el fogja mesélni nekik, hogyan talált rá, a vendégek pedig csodálni fogják a feleségét. Elnézegette az elhervadt rózsaszirmokat a hajában, a zafírköves, igazgyöngy nyakbavalót, a csillogó, kárminpiros lakkot a lábkörmein. Úgy ítélte meg, Prabal ezek miatt tartja Kiscsillagot óriásssinak. Szandzsiv feje hasogatott a gintől, a karja már fájt a szobor súlyától.

– A hálószobába tettem a cipődet – mondta.

– Kösz. Éktelenül fáj a lábam.

Kiscsillag megszorította Szandzsiv könyökét, és elindult a nappaliba.

Szandzsiv a mellkasához szorította a hatalmas ezüst arcot, óvatosan, nehogy lecsússzon a fejről a kalap, és elindult a felesége után.

FORDÍTOTTA BARABÁS FRIGYES ÉS BARABÁS ANDRÁS

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.