A liberalizmus válsága Oroszországban

Az oroszországi liberalizmus válságban van – ez ma már kétségbevonhatatlan.

Ha egy évvel ezelőtt azt mondja nekem valaki, hogy a Duma-választásokon az SZPSZ (Jobboldali Erők Szövetsége) és a “Jabloko” nem jut túl az 5%-os küszöbön, igencsak megkérdőjeleztem volna az illető tisztánlátását és jóstehetségét. Ma viszont e két párt kudarca – tény.

Az elnökválasztásokon a liberálisokat hivatalosan két jelölt képviselte. Az egyik, Ivan Ribkin, az egykori kommunista agrárszakértő, világos politikai kampány helyett egy olyan silány cirkuszt rendezett nekünk, hogy azt még Oleg Maliskin, Zsirinovszkij személyes biztonsági főnöke is szégyellte volna. A másik jelölt, Irina Hakamada, igyekezett, ahogyan csak tudott, elhatárolódni saját liberális múltjától, Borisz Jelcint bírálta, és a szociálisan érzékeny állam fontosságát hangsúlyozta. Aztán pironkodás nélkül (lehet persze, hogy nem is alaptalanul) nagy sikerként könyvelte el azt a 3,84%-nyi szavazatot, amit szerzett.

Ugyanazok a politikusok és elemzők, akik tavaly nyáron, röviddel barátom és üzlettársam, Platon Lebegyev letartóztatása után a tekintélyuralom újjáéledésének fenyegető veszélyéről, a törvény és az állampolgári szabadságjogok lábbal tiprásáról szónokoltak, ma egymást túllicitálva, mézes-mázos szavakkal hízelegnek a Kreml-béli csinovnyikoknak. Nyoma sincs immár liberális-lázadó hevületüknek. Akadnak persze kivételek is, de ők csak a szabályt erősítik.

Ma gyakorlatilag a liberálisok behódolásának lehetünk tanúi. A behódolásuk természetesen nem pusztán a vétkük, hanem a szerencsétlenségük is. Félnek az ezeréves múlttól, s félelmüket most még a 90-es évektől megszokott luxusléthez való ragaszkodásuk is fűszerezi. A génjeikbe van programozva a szervilitás. Készek egy adag citromos kaviárért megfeledkezni az Alkotmányról. Mindig ilyen volt az orosz liberális, meg is maradt ilyennek.

Az olyan kifejezések, mint “szólásszabadság”, “gondolatszabadság”, “lelkiismereti szabadság” kezdenek igen gyorsan üres töltelékszavakká válni. Fáradtan legyint rájuk nemcsak a nép, hanem az elitnek tekintettek többsége is, mondván: minden világos, újabb konfliktus támadt az elnök és az oligarchák között, hogy átok verje mind a kettő házát, ahol olyan ügyesen csináltak puszta koporsótölteléket belőlünk!

Hogy mi van az SZPSZ-szel és a “Jabloko”-val a decemberi fiaskó után, azt jószerével senki sem tudja, de tulajdonképpen nem is érdekel senkit. A “2008-Bizottság”, amely az orosz liberalizmus lelkiismeretének szerepére pályázott, ma maga nyugtázza készségesen a saját tehetetlenségét, és mondja szinte bocsánatkérőn: hát igen, kevesen vagyunk, és tenni is mindent rosszkor teszünk, úgyhogy számítanunk sincs mire, de azért mégis… A “Szvobodnaja Rosszija” (Szabad Oroszország) párt megalapításának ötlete, amely pártot állítólag Irina Hakamada készült létrehozni az SZPSZ és a “Jabloko” maradék szilánkjaiból, nem váltott ki érdemlegesnek mondható társadalmi érdeklődést, leszámítva pár tucat hivatásos, a könnyű haszonszerzés újabb lehetőségét megszimatoló “párt-alapító” lázas nyüzsgését.

Ezenközben szépen sokasodnak az oroszországi politikai talajon egy további irányzat, az ún. “nemzeti revans pártja” (PNR) ideológiájának hívei. A PNR voltaképpen egyrészt valamiféle jellegtelen kripto-“Jegyinaja Rosszija” (Egységes Oroszország), másrészt egy olyan társaság, amelyik a sikertelen vetélytársai, a “Rogyina” (Haza) és az LDPR (Oroszország Liberális Demokrata Pártja) felett (mely utóbbinak a vezére egyébként ismét bebizonyította hallatlan politikai túlélőképességét) szerzett fölényének fényében sütkérezik. Ezek az emberek – néha őszintén, többnyire azonban hazug módon, megrendelésre, ám attól nem kevésbé meggyőzően – a liberális eszmék csődjét emlegetik, azt, hogy a mi hazánknak, Oroszországnak egyszerűen nincs szüksége szabadságra. Az ugyanis szerintük nem más, mint ötödik kerék a nemzeti fejlődés kocsijában. Aki pedig a szabadságról beszél – vagy oligarcha, vagy gazember (a kettő számukra nagyjából egy és ugyanaz). Az efféle környezetben már-már Vlagyimir Putyin elnök tűnik az első számú liberálisnak, hiszen – legalább is meghirdetett ideológiáját tekintve – jóval különb Rogozinnál és Zsirinovszkijnál. Gondoljunk csak bele: Putyin nyilván nem liberális és nem demokrata, ám mégis liberálisabb és demokratikusabb, mint hazánk lakosságának 70%-a. Mert éppenséggel Putyin zabolázta meg “nemzeti” rontó szellemeinket az után, hogy felszívta a többség antiliberális energiáit, ő akadályozta meg Rogozint és Zsirinovszkijt (pontosabban nem is őket, akik csak tehetséges politikai hazardőrök, hanem inkább híveik sokaságát, akik egyetértenek a két vezér által nyilvánosan mondottakkal), abban, hogy megragadhassák az államhatalmat Oroszországban. Csubajsz és Javlinszkij per definitionem képtelenek voltak szembeszállni a “nemzeti revanssal”, ők csak kivárni tudtak volna, amíg az “Oroszország az oroszoké” típusú értékek apologétái ki nem penderítik őket az országból (amihez hasonlóra volt már sajnos példa a történelmünkben).

Igen, így van. De a liberalizmus mégsem halhat meg Oroszországban. Mert a szabadságvágy az ember – legyen az akár orosz, akár kínai, akár lapp – egyik legfőbb ösztönéből fakad. Az andalítóan édes “szabadság” szó, igaz, többjelentésű. A szellem azonban, amely benne lakozik, elpusztíthatatlan, kitéphetetlen. Az embereknek tüzet ajándékozó Prométheus titán szelleme ez. Jézus Krisztusé, aki feljogosítottként szólt, nem úgy, mint az írástudók és a farizeusok.

Az orosz liberalizmus válságának oka tehát nem a szabadságeszmékben keresendő, még ha mindenki a maga módján értelmezi is azokat. A dolog lényege – amint a Szovjetunió utolsó miniszterelnöke, Valentyin Pavlov mondotta volt – nem a rendszerben, hanem az emberekben rejlik. Csakhogy azok, akiket a sors és a történelem arra rendelt, hogy a liberális értékek őrzői legyenek hazánkban, nem birkóztak meg feladatukkal. Most az a kötelességünk, hogy ezt a lehető legőszintébben bevalljuk. Mert az álnokoskodás kora lejárt, ami a 4. sz. Vizsgálati Börtön kazamatáiból, ahol jelenleg tartózkodom, talán kicsit jobban látszik, mint más, kényelmesebb helyiségekből.

Az SZPSZ és a “Jabloko” távolról sem azért buktak meg a választásokon, mert a Kreml lejáratta őket. Csak azért szenvedtek vereséget, mert az elnöki adminisztráció – most első ízben – nem nyújtott nekik külön támogatást, hanem ugyanúgy kezelte őket, mint a többi ellenzéki erőt.

Irina Hakamada sem az adminisztratív hatalmi gépezet ellenében szerezte fényes 3,84%-át – az egyszerűen tudomást sem vett róla –, hanem jórészt annak köszönhetően, hogy a Kreml mélységesen érdekelt volt abban, hogy a választók elmenjenek szavazni.

A “nagy-biznisz”, a nagyvállalkozók és pénzemberek (vulgárisan az “oligarchák” – ez a terminus felettébb vitatható, amire később még visszatérek) úgyszintén nem azért távoztak a küzdőtérről, mert hirtelen virágzásnak indult Oroszországban a korrupció, hanem azért, mert megszűntek működni a szokásos lobby-mechanizmusok, mivel egy gyenge elnökre és a régi Kreml-adminisztrációra voltak méretezve. Ennyi az egész.

A liberális felfogású, társadalmilag aktív emberek – szerény személyemet is ezek közé sorolom – voltak a felelősek azért, hogy Oroszország ne térjen le a szabadság útjáról. Mi viszont – Sztálin 1941 júniusának végén mondott szavait kissé átfogalmazva – jól elsz..tuk a dolgunkat. Most az a kötelességünk, hogy alaposan végiggondoljuk tragikus tévedéseinket és beismerjük vétkünket. Mind az erkölcsit, mind a történelmit. Mert csak így találhatunk kiutat a jelen helyzetből.

A hazugság szakadéka szélén

Az orosz liberalizmus azért szenvedett vereséget, mert megpróbálta ignorálni először is Oroszország fejlődésének nemzeti-történelmi sajátosságait, másodszor – az orosz nép túlnyomó többségének létérdekeit. És mert úgy félt az igazmondástól, mint ördög a tömjénfüsttől.

Nem azt akarom ezzel állítani, hogy Csubajsz, Gajdar és elvbarátaik Oroszország megtévesztését tűzték volna ki célukul. Sokan az első, Jelcin toborozta liberális csapatból őszintén hittek a liberalizmus történelmi igazában, abban, hogy ennek a fáradt országnak, amely gyakorlatilag meg sem tapasztalhatta soha a szabadság gyönyöreit, “liberális forradalomra” van szüksége. Csakhogy, amint hirtelen hatalom került a kezükbe, túl felületesen, hogy ne mondjam, felelőtlenül közelítettek ehhez a bizonyos forradalomhoz. Az oroszországi lakosság mintegy 10%-ának élet- és munkakörülményeire volt csupán gondjuk, azokéira, akik készek voltak vállalni mindazokat a létfontosságú változásokat, amelyek az állami paternalizmus megszüntetésével jártak. A 90%-ról viszont megfeledkeztek. Politikájuk tragikus kudarcait aztán a leggyakrabban megtévesztéssel palástolták.

Megtévesztették a nép 90%-át, amikor nagyvonalúan azt ígérték, hogy a vagyonjegyén mindenki két “Volgát” vehet. Igaz ugyan, hogy némely ügyes pénzügyi spekuláns, aki titkos információk birtokába juthatott és képes volt azokat jól felhasználni, egy privatizációs vócserból akár tíz “Volgát” is csinálhatott. No de az ígéret mindenkinek szólt.

Szemet hunytak az oroszországi szociális állapotok felett, amikor laza könnyedséggel hajtották végre a privatizációt, mit sem törődve annak negatív szociális következményeivel, miközben széplelkűen fájdalommentesnek, tisztességesnek és igazságosnak mondták. Hogy mit tart most a nép a “nagy” privatizációról, az köztudott.

Nem voltak hajlandóak belegondolni, milyen tragikus következményei lesznek a banki betétek elértéktelenedésének. Pedig akkor nagyon könnyen el lehetett volna ezt hárítani – például államkötvények segítségével, amelyek törlesztésének forrása származhatott volna a tőkenövekmény megadóztatásából (vagy akár a legsikeresebb vállalatok magánkézbe adott részvénypakettjeiből). De a hatalmat birtokló liberálisok sajnálták erre drága idejüket, lusták voltak megmozgatni agytekervényeiket.

Még csak nem is foglalkozott a 90-es években senki az oktatás, az egészségügy, a lakásügy és a kommunális szolgáltatások sürgető reformjával. A kispénzűek és a pénztelen szegények célzott támogatásával. Olyan kérdésekkel tehát, amelyek megoldásától honfitársaink óriási többségének a léte függött és függ.

Az orosz liberálisok mit sem törődtek a szociális stabilitással, a szociális békével, jóllehet csakis ezek szolgálhatnak bármely olyan hosszú távú reformtevékenység alapjául, amely a nemzeti lét leglényegét érinti. Mély szakadékkal határolták el magukat a néptől, ebbe a szakadékba pedig egyre nyomatták információs-bürokratikus pumpájukkal a maguk vadvirágos liberális elképzeléseit a valóságról és manipulációs technikáikat. Egyébként éppen a 90-es években született az a feltételezés is, hogy a politika némely technológusai mintegy mindenhatóak, hogy állítólag képesek holmi ravasz, egyszer használatos, virtuális eszmeszüleményekkel pótolni a különböző területeken hiányzó reális politikát

Már az 1995–1996. évi választási kampány hevében világosan látszott, hogy Oroszország népe elutasította a kormányzásra pályázó liberálisokat. Éppen én, az 1996. évi elnökválasztási kampány egyik fő szponzora, felejthetném el, milyen valóban óriási erőfeszítésekbe került az orosz népet rábírni arra, hogy a “szíve szerint” válasszon?!

Továbbá: hová tették vajon a jobbik eszüket az ország top-menedzserei, amikor azt állították, hogy az 1988. évi pénzügyi válságnak nincs alternatívája?! Pedig volt, nevezetesen – a rubel leértékelése. 1988 februárjában, sőt még júniusában is megúszhattuk volna olyan leértékeléssel, amelynek eredményeképpen 1 dollár nem 5, hanem 10-12 rubelt ért volna. Én és sok más kollégám a fenyegető teljes pénzügyi összeomlás megelőzésének ezt a változatát javasoltuk. De, bár akkoriban a ráhatás igen komoly eszközei álltak rendelkezésünkre, nem tudtuk érvényre juttatni álláspontunkat, és ezért most osztoznunk kell az erkölcsi felelősségben az akkori – felelőtlen és inkompetens – hatalommal.

A liberális vezetők halálraítélteknek és áldozatoknak nevezték magukat, a kormányaikat pedig “kamikaze-kabineteknek”. Eleinte ez valószínűleg igaz is volt. A 90-es évek közepére azonban túlzottan a hatalmukba kerítették őket a “Mercedesek”, a nyaralók, a villák, az éjszakai klubok és az arany hitelkártyák. A liberalizmus állhatatos, az eszme győzelméért életüket áldozni kész harcosai helyébe immár nemtörődöm bohémek léptek, akik még csak leplezni sem igyekeztek közönyüket az orosz nép, az istenadta “lakosság” iránt. Ez a bohém, s ráadásul nyíltan cinikus habitusuk nagyban hozzájárult a liberalizmus diszkreditálódásához Oroszországban.

Nem mondtak igazat a liberálisok, amikor azt állították, hogy Oroszország népe egyre jobban fog élni, hiszen ők maguk nem tudták, nem értették – és hadd tegyem hozzá, sokszor nem is akarták megérteni – hogyan él valójában az emberek többsége. Most viszont kénytelenek ezt – szeretném hinni, hogy kellőképpen szégyenkezve – meghallgatni és megérteni.

A liberalizmus felkent hívei még a deklarált értékeiket sem mindig becsületesen és következetesen képviselték. Például: a szólásszabadságot hirdették, de közben mindent elkövettek azért, hogy pénzügyi és adminisztratív ellenőrzésük alá vonják a hírközlés területét, s e mágikus erejű területet saját céljaikra használják. Az ilyen gyakorlatot többnyire a “kommunizmus veszélyével” igyekeztek igazolni, hiszen e veszély semlegesítése érdekében minden meg volt engedve. Arról azonban, hogy maga a “vörös-barna pestis” épp annyira fenyegető, mint amennyire a liberális vezetők megfeledkeznek népükről, annak valóságos problémáiról, szót sem ejtettek.

Az információfolyamok csak úgy habzottak a “jövő diverzifikált gazdaságáról” szóló kijelentésektől. A valóságban viszont Oroszország továbbra is a nyersanyag-kincsétől maradt teljes függőségben. A technológiai komplexum igen súlyos válsága persze a Szovjetunió széthullásának és a beruházások – magas infláció miatti – jelentős csökkenésének volt egyenes következménye. E gond megoldása a liberálisok kötelessége lett volna, például olyan módon, hogy tetterős, hozzáértő embereket vonnak be a kormányba, a politikai bal szárny képviselői közül is. Ők azonban jobbnak látták, ha tudomást sem vesznek a problémáról. Csodálkozhatunk-e hát azon, hogy a műszaki-tudományos értelmiség milliónyi képviselője, azok, akik a 80-as években a Szovjetunión belüli felszabadító mozgalom fő erejét adták, most a “Rogyinára” és a KPRF-re (az Orosz Föderáció Kommunista Pártja) szavaznak?

A liberálisok – ellentmondást nem tűrve – mindig azt ismételgették, hogy az orosz néppel mindenki azt tehet, amit akar. Hogy “ebben az országban” mindenről az elit dönt, az egyszerű köznépre ügyet sem kell vetni. Hogy “ez a nép” mindent, amit a főnökség kezéből kap, úgy fogad, mint égi mannát, legyen az akármilyen képtelenség, akármilyen pimaszság, akármilyen hazugság. Ezért aztán az olyan megfontolásokat, mint “szociálpolitikára van szükség”, “meg kell osztani javainkat a néppel”, elutasították, helytelenítették, gúnyos mosollyal félresöpörték.

De ütött az igazságtétel órája. A 2003. évi választásokon a nép határozott és könnytelen istenhozzádot mondott a hivatalos liberálisoknak. Még az ifjúság is – amelyről pedig úgy hitték, sőt biztosak voltak benne, hogy azt aztán tényleg áthatották az SZPSZ eszméi, és szívvel-lélekkel Csubajszot támogatja majd – az LDPR-re és a “Rogyinára” adta le voksát. Nagyot köpött ezzel abba az átkozott szakadékba, amely a hatalmon lévő liberálisok és az ország között támadt.

Hát a “nagy-biznisz”, az hol volt ebben az időben? Persze az uralkodó liberálisok oldalán! Segítettünk nekik hibázni és hazudni.

A hatalomért természetesen soha nem lelkesedtünk. De nem is ellenkeztünk vele, nehogy a kenyerünket kockáztassuk. Nevetséges egyébként, amikor mindenféle ügybuzgó propagandisták “oligarcháknak” neveznek bennünket. Az oligarchia ugyanis olyan emberek csoportja, akik tényleges birtokosai a hatalomnak, mi viszont mindig is az ultraliberális, ezerdolláros zakóba bújt, nagyhatalmú főbürokratától való függőségben létezünk. Kollektív jelenéseink Jelcinnél nem voltak többek színházi díszletnél, hiszen nyilvánosan minket tettek meg az ország bajaiért felelős fő bűnösöknek, mi pedig fel sem fogtuk mindjárt, mi is történik. Egyszerűen rászedtek valamennyiünket.

Megvoltak hozzá az eszközeink, hogy elutasíthassunk egy efféle szabályok szerint- pontosabban minden szabály nélkül játszott – játékot. De mi e helyett a magunk engedékenységével és meghunyászkodásával, azzal, hogy szolgalelkűségünkben adunk, ha kérnek, sőt akkor is, ha nem, nagyra növeltük mind a törvényt semmibe vevő hivatalnoki önkényt, mind az ottomán törvénykezést.

Ténylegesen újjáélesztettük a szovjet hatalom utolsó éveiben tönkre tett termelési ágakat, (összességében) több, mint 2 millió jól fizetett munkahelyet teremtettünk. De nem voltunk képesek ezt elhitetni az országgal. Miért? Mert az ország nem tudta megbocsátani a vállalkozói világnak azt, hogy szolidaritást vállalt a “felelőtlenség pártjával”, a “megtévesztés pártjával”.

A kiszabadult biznisz

Téves az a hagyományos felfogás, amely a társadalom liberális részét az üzleti körökkel azonosítja.

A biznisz ideológiája a pénzcsinálás. A pénznek pedig semmi szüksége liberális környezetre. Azok a nagy amerikai társaságok, amelyek dollármilliókat fektettek be a Szovjetunió területén, felettébb kedvelték a szovjet hatalmat, mivel az teljes stabilitást garantált nekik és megszabadította őket minden társadalmi ellenőrzéstől. A transznacionális társaságok csak nemrég, a múlt század 90-es éveitől kezdték felmondani az együttműködést a leggyűlöletesebb afrikai diktatúrákkal. Azok se mind, és távolról sem minden esetben.

A polgári társadalom inkább akadályozza, semmint segíti a bizniszt. Mert kiáll az alkalmazottak jogaiért, védi a környezetet a gátlástalan beavatkozásoktól, fellép a gazdasági projektumok nyilvánosságáért, korlátok közé szorítja a korrupciót. Márpedig mindez csökkenti a profitot. Egy vállalkozónak – úgy mondom ezt, mint Oroszország egyik legnagyobb olajtársaságának volt irányítója – sokkal könnyebb megállapodásra jutnia egy kis csoport mérsékelten kapzsi csinovnyikkal, mint egész tevékenységét a társadalmi intézmények szerteágazó és cselekvőképes hálózatával egyeztetnie.

A biznisz nem tart igényt liberális politikai reformokra, nem megszállottja a szabadságnak – mindig azzal az államrendszerrel él együtt, amelyik éppen adva van.

Akarni pedig mindenekelőtt azt akarja, hogy ez a rendszer megvédje mind az alkalmazottaktól, mind a polgári társadalomtól. A biznisz (különösen a nagy) ezért arra van kárhoztatva, hogy harcoljon a – valóságos, nem díszletszerű – polgári társadalommal.

Tegyük hozzá ehhez: a biznisz mindig kozmopolita – a pénznek nincs hazája. Ott telepedik meg, ahol neki előnyös, azt alkalmazza, akit neki előnyös, oda, és csakis oda ruház be, ahol maximális profitra számíthat. Sok (de persze nem mindegyik) olyan vállalkozónk számára, aki a 90-es években szerezte vagyonát, Oroszország nem a szülőhazát jelenti, pusztán szabad vadászatra alkalmas területet. Alapérdekei és életstratégiái a Nyugathoz kötik.

Az én számomra viszont Oroszország – a Hazám. Itt akarok élni, dolgozni és meghalni. Azt akarom, hogy az utódaim büszkék legyenek Oroszországra – és énrám mint ennek az országnak, ennek a páratlan civilizációnak egy kis darabkájára. Lehet, hogy későn eszméltem: jótékony célokra, a polgári társadalom infrastrukturális beruházásaira csak 2000-ben kezdtem áldozni. De jobb későn, mint soha. Ezért is hagytam ott az üzleti világot. És szólni sem a “vállalkozók közösségének” nevében, hanem a magaméban szólok. És a társadalom liberális részének nevében, azon emberekében, akikkel harcostársaknak, egy hiten lévőknek tekinthetjük magunkat. Vannak persze köztünk nagy pénzemberek is, hiszen az igazi szabadság és a valóságos demokrácia világába senkinek sem tilos belépnie.

Útunk megválasztása

Mit lehet és kell ma tennünk?

Felsorolok hét pontot, amelyek szerintem a legfontosabbak.

Át kell gondolnunk az állammal való együttműködés új stratégiáját. .Az “állam” és “bürokrácia” szavak nem szinonimái egymásnak. Itt az ideje, hogy megkérdezzük magunktól: “Mit tettél Oroszországért?” Mert hogy mit tett értünk 1991 óta Oroszország, azt már tudjuk.

Meg kell tanulnunk a boldogulásunkat Oroszországban, nem pedig Nyugaton keresnünk. Örvendetes, ha jó nevünk van az USA-ban és Európában. Ez azonban sohasem pótolhatja honfitársaink megbecsülését. Be kell bizonyítanunk – mindenekelőtt önmagunknak – hogy mi nem ideiglenes haszonélvezői, hanem állandó lakói vagyunk ennek a mi orosz földünknek Nem szabad többé semmibe vennünk – még kevésbé demonstratíve – az ország érdekeit.

Azok a mi érdekeink is.

Fel kell hagynunk az elnök legitimitását megkérdőjelezni próbáló értelmetlen kísérletekkel. Ideje megértenünk – függetlenül attól, hogy tetszik-e nekünk Vlagyimir Putyin vagy sem – hogy az államfő nem egyszerűen fizikai személy. Az elnök – intézmény, amely az ország integritásának és stabilitásának biztosítéka. És ne adj isten, hogy megérjük azt az időt, amikor ez az intézmény összeomlik – Oroszország nem él túl még egy 1917 februárját. Országunk történelme azt példázza, hogy a rossz hatalom is jobb, mint semmilyen. Tovább megyek: fel kell végre fognunk azt is, hogy a polgári társadalom fejlődéséhez nem egyszerűen szükséges, hanem elengedhetetlen a hatalom adta impulzus. A polgári társadalom infrastruktúrája évszázadok folyamán épül ki, nem varázsütésre születik.

Abba kell hagynunk a hazudozást – magunknak is, a társadalomnak is. Eldöntenünk, hogy eléggé felnőttek és erősek vagyunk ahhoz, hogy igazat mondjunk. Tisztelem és nagyra becsülöm Irina Hakamadát, de – üzlettársamtól, Leonyid Nyevzlintől eltérően – nem voltam hajlandó finanszírozni elnöki kampányát, mivel abban a hamisság riasztó jeleit fedeztem fel. Például: bárhogy viszonyuljunk is Putyinhoz, nem szabad – mert igazságtalan lenne – az ő bűnéül felróni a “Nord-Oszt” tragédiáját.

Le kell tennünk a kozmopolita világfelfogásról. Tudomásul vennünk, hogy földi, nem légi lények vagyunk. Belátnunk, hogy Oroszország liberális átalakításának terve csak a nemzeti érdekek kontextusában valósulhat meg. Hogy a liberalizmus országunkban csak szilárd, biztos talajon verhet gyökeret.

Legitimálnunk kell a privatizációt. Feltétlenül tudomásul vennünk emellett, hogy Oroszország népének 90%-a nem tartja azt igazságosnak, a haszonélvezőit pedig nem tekinti törvényes tulajdonosoknak. És ameddig ez így van, mindig akadnak majd erők – a politika, a bürokrácia, de akár terrorizmus szférájából – amelyek kezet emelnek a magántulajdonra. Ahhoz, hogy elfogadtassuk a privatizációt azzal az országgal, amelynek nem sok fogalma volt a magántulajdon római jogáról, rá kell bírni a nagyvállalkozókat arra, hogy juttassanak javaikból a népnek. Valószínűleg úgy, hogy elfogadják az ásványkincsek adójának reformját és más, a nagytulajdonosok számára nyilván kellemetlen intézkedéseket. Jobb, ha magunk indítjuk el ezt a folyamatot, ellenőrzésünk és irányításunk alatt tartjuk, semmint ha az elkerülhetetlennel szembeni esztelen ellenállás áldozataivá válunk. Úgyis eljön, aminek el kell jönnie. A privatizáció legitimálására pedig nem a hatalomnak van szüksége, az csak örül, ha fogást talál rajtunk, hogy nyomást gyakorolhasson ránk. Nekünk és a gyermekeinknek van szüksége rá, akik Oroszországban fognak élni, – és az orosz városok utcáin remélhetőleg mélyen tagolt biztosítás nélkül járni

Pénzt és szellemi energiát elvileg új, a régi hazugságok sarától tiszta institúciók létrehozásába kell befektetnünk. Megteremtenünk a polgári társadalom igazi struktúráit, amelyeket komolyan veszünk, nem úgy tekintünk rájuk, mint holmi, a kellemes időtöltést szolgáló szaunára. Szélesre kell tárnunk az ajtót az új nemzedékek előtt. Lelkiismeretes és tehetséges embereket vonzanunk magunkhoz – ők alkotják majd Oroszország új elitjének alapját. A mai Oroszország legszörnyűbb baja az agyelszívás, mert hazánk konkurenciaképességének alapja a 21. században nem más, mint az agy, a szellemi energia, nem pedig a fogyó nyersanyagkészletek. És a szellemi energiák mindig ott fognak összpontosulni, ahol a legkedvezőbb körülményekre lelnek – ezeket pedig ismét csak a polgári társadalom nyújtja.

Ahhoz, hogy megváltoztassuk az országot, magunknak kell megváltoznunk. Ahhoz, hogy meggyőzzük Oroszországot: feltétlenül és elkerülhetetlenül a fejlődés liberális vektorának irányában kell haladnia, túl kell lépnünk az utóbbi tíz esztendő komplexusain és fóbiáin, sőt – az orosz liberalizmus egész gyomorforgató történetén.

Ahhoz, hogy visszaadjuk az országnak a szabadságot, mindenekelőtt magunknak kell hinnünk abban.

Mihail Hodorkovszkij, magánszemély, az Orosz Föderáció állampolgára.

FORDÍTOTTA PÁLL ERNA

Kategória: Archívum  |  Rovat: ÖV ALATT  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.