Jelentésírás

A selyemarcú Norbertót ugyan még nem léptették elõ, de állandóan a minisztériumban fontoskodott, a Fiúk meg a Víztelepre jártak. Mintha kényelmetlen cipõtõl szabadult volna meg. Valóban, a járása légiesebb lett, szinte dallamosan döngött végig a Kartotékoslányok elõtti keskeny folyosón. Egyszer azon kapta magát, hogy a felhajtott dekli elõtt állva Figaro áriáját fütyörészi. Ha másfajta anyagból gyúrták volna, vagy másfajta nevelést kap, valószínûleg elszégyelli magát. Így még az sem futott át a fején, hogy a vidám dal fütyörészése, és nem csupán a hamis intonáció miatt, ugyanolyan, akár egy hamis feljelentés: semmi köze a valósághoz. Mentségére felhozható, hogy azon a tavaszon nem õ volt az egyetlen, aki egyik napról a másikra szokatlanul kezdett viselkedni. Miután ismét végigdöngött a folyosón, aznap harmadszorra puhatolózott Varga Etelkánál, hogy indulnak-e. Az úgy kezdõdött, hogy Etelka megkérdezte, “mit tetszett álmodni a Felügyelõ úrnak?”, mire szép komótosan elõadta a tönkrement cipõrõl szóló álmát. Késõbb aztán sorban jöttek újabbak, régiek, közéjük pedig beleszõtte halálgondolatait. “A halál? Jaj, ne tessék mondani!” “De, Etelka, nincs abban semmi rossz.” Szerette a lassú sétákat, szerette a kora tavasz változékonyságában is megõrizhetõnek tûnõ rituálékat, amivel indulását a lány indulásához igazította. Sok idõt lehetett nyerni a felöltõ begombolásával, ám leghatékonyabban a kalapkarima tûrögetésével hozhatta magát szinkronba. Szerette a készülõdést azért is, mert ilyenkor átismételte, mirõl is fog aznap mesélni. Ha úgy hozta, órákon át gyûjtögette az adatokat Etelka kérdéseinek megválaszolásához. Sõt, volt olyan (“melyik tengerhez mérik a tengerszintet?”), amely napokat igénylõ telefonálgatásra, levelezésre késztette. De még ennél is nehezebb feladat elé állította, amikor valami személyes került szóba. “Mit tetszett a Felügyelõ úrnak gondolni, amikor…?”, kezdetû tudakozódás után szinte beleveszett az idõbe, beékelõdött az emlékek közé, és mint valami szakállas nyílhegyet, már nem tudta kirántani magát. Amikor azt felelte, hogy “a bátyám szavára lettem rendõr”, akkor a felelet tovább fúrta, befelé, le a mélyre, ám ott a bátyra vetülõ különösképpen rossz fény miatt szinte semmit sem látott. Vagyis kettõs vakság zuhant rá, mivel közben a jelen pillanatból is kiszorult. Mindezek ellenére rákapott ezekre a sétákra, elviselte a kellemetlenségeket, és nem csupán a maga nehézkességébõl fakadókat, eltûrte a lány gorombaságait is. Etelka különösen a hosszan kidolgozott válaszokat fogadta szeszélyes állhatatlansággal. A Felügyelõ alig kezdte el, vagy csupán a lélegzetvételig és a torokköszörülésig jutott, a lány “jaj, de szép retek!” felkiáltással ellépett mellõle, és a virágárus bádogasztalkája elé kanyarodott, ahol a hóvirágcsokrok között vékonyka retekcsomók bújtak meg. A Felügyelõben ilyenkor világok omoltak össze, amibõl természetesen arra következtetett, hogy sokat jelent neki a Hivatal betonoszlopok közé ékelt vaskapujától az útkeresztezõdésig tartó kétszáz lépés. Zokszó nélkül tûrte a retekválogatást. Napokig. Aztán menekülni próbált. Munkaidõ vége elõtt bezárkózott Irodájába, leült asztalához, kezét fölrakta az asztallapra, a frissen felújított furnérra, és belemélyedt a kéz bámulásába. Részletes, aprólékos, szinte mikroszkopikus megfigyelésébe. Ha szemmel már végzett, akkor ujjaival húzogatta, csipkedte, csavargatta a bõrt, jobbjával a balét, és a hatás nyomában elinduló változásokat követte. Érdekes dolgokat látott. Egyik délután szinte estig bent feledkezett, mert észrevette, hogy a taréjosan felcsippentett bõr, amely annak elõtte nagyjából ugyanolyan rajzolatot mutatott, mint a frissen lakkozott furnér, mégsem ahhoz hasonlatos, inkább enyhén megfonnyadt reteklevélként viselkedik, amely hirtelen kikerülve a csípõs levegõre, megkeményedik. Fagyott reteklevél, ez volt a végsõ megállapítás. Ezzel a leírással tarsolyában aztán szívesen csatlakozott ismét Etelkához, abban reménykedett, érdekelni fogja õt a dolog, eltátja a száját, és onnan aztán eljuthatnak valami sötétebb következtetéshez is, vagyis megint kedvenc témájáról beszélhet. “A halál mindenkit elvisz, de haldokolni kevesen tudnak, Etelka!” Úgy gondolta, halálkérdésekben otthon van. Az elmúlásról sokat tud mesélni. A halálvágy színeit jól ismeri, és talán olyasmirõl is be tud számolni, amivel még Etelkából is kicsalogathat egy “Óh, de szép halálgondolat!” felkiáltást. Egyrészt tehát újra akadt mesélnivalója, másrészt Etelkáról korántsem lehetett megfeledkezni. Hiába zárkózott be Irodájába, a falakon keresztül is meghallotta szuszogását. Bõrén keresztül érzékelte a meleg hullámokban áradó lökéseket, a levegõmolekulákat elterelõ gravitációt, a gravitációt befolyásoló élõ tömeget. Etelka a Hivatal középpontja, a Napja, azaz annál titokzatosabb Fekete lyukja, egészen precízen: a csillagtérképeken is látható galaxisok örvénylõ középpontja! De kisebb léptéket használva is megállapíthatta, hogy Etelka kísértõen emlékeztet az Univerzumra. Pro primo: úgy viselkedik, mint az anyag. Hullámzik, fortyog, lendületbe jön, és sodorja magával környezetét, jelentõségre tesz szert, kiemelkedik, leköti a figyelmet. Pro secundo: miközben anyag, lépten-nyomon megcáfolja az anyagi világ eddig ismert törvényeit; kettõ szer kettõ szorzata nála sohasem megjósolható. Egyik esetben tapsikol, másik esetben durcásan fintorog ugyanattól. Relatívnak és megismerhetetlennek mondható. Pro tercio: ezzel a kiszámíthatatlansággal mégiscsak a legvilágosabban mutatja, milyen a világ: a való világ alakmása õ, a kideríthetetlen ügyek megtestesítõje. A Felügyelõnek olyan érzése támadt, hogy végre az élet tisztán szól valamirõl. A nagy gondolatról. A Halálról. Hm, meglepõ! Egy napfényes délután, a kétszáz lépés alatt arról beszélt neki, hogy az úttesten heverõ állattetemek mostanában egyre jobban felzaklatják. És kimutatott balfelé, ahol macskatetem hevert az utcán, félméteres vércsíkkal, amely a test alól indult, mint valami kérdõjel, úgy görbült, s a pontnak a helyén gubbasztott a cirmos szõrû tetem. “Miért van ez, kedveském, ezen gondolkoztam a minap.” Kicsit teátrális volt a kérdés, bár õszinte megrendüléssel tette fel. Érezte, ahogy lelkében sötét tömbök zuhannak alá. Mint valami hegyomlás, amelyet ugyan egy szélvédõn koccanó kavics jelez csupán, ezért sokan nem is értik, miért a sápadás egyszeriben. Beszélni kezdett, egyre halványabb, rémültebb arccal. Mint aki rálelt sosem volt formájára, mint aki végre eltalálta a szavak igazi jelentését. Ekkor Etelka lelkesen csettintett, majd lobbanó fordulással odalépett a virágárus elé. A Felügyelõ sértõdötten elõresietett. Hálátlan! Iszonyú! Pedig mi mindenre megtaníthatná! Elsõsorban? Elsõsorban álmodni. Aztán? Aztán tud néhány szép régi nótát. Valószínûleg nem érdekelné… Akkor ismer néhány csillagképet, pontosan betájolja õket. Vagy el tudja magyarázni a törvényszéki hierarchiát, különösen helyi szinten. Ismeri a város szennyesét, nahát, ezzel persze nem hozakodna elõ. Akkor már inkább a híres emberekrõl mesélne neki. A színészekrõl meg az írókról. Az egyikrõl konkrétan is tudja, hogy havonta szántszándékkal betöri ablakát, majd kihívja újságíró barátját, és együtt ötlik ki a rémmeséket. Vagy beavathatná, hogyan kell a molylepkéket elûzni. Esetleg a cipõket télire eltenni, hogy ne száradjanak ki. Igaz, ezeket mind a feleségétõl tudja, és nem volna illendõ továbbadni. “Miért tetszett otthagyni?”, loholt utána Etelka. “Meg tetszett sértõdni? Tán csak nem a macska miatt?” A Felügyelõ hosszú fejtegetésbe kezdett. Az imént megakasztott és felkunkorodott gondolata rugóként pattant elõ, és sokáig rezgett. Rezegtette. Egyre komolyabb érveket húzott elõ, és már ott tartott, hogy a Hivatalnak kötelessége volna kinyomozni, ki volt a tettes. Bekattant. Erõsített. Ott szuszogott mellette Etelka, és ez felizgatta, miközben a lány bamba arca elkeserítette, és az izgalom és keserûség emésztõ kettõse miatt egyre dacosabban ásta magát a rögeszme lavinája alá. Már másnap reggel figyelmeztette egy hang, nem kellene. Marhaság! Félszemmel látta magát, ahogy esetlenül forgolódik a kuncogó Kartotékoslányok asztalai között. A Fiúk ideiglenesen üres íróasztalai között. Az Irodája polcain sorjázó gõgösen semmitmondó dossziék elõtt. Félszemével olyannak látta magát, mint amilyen a Fõfelügyelõ, amikor konyakozással kezdi a napot, majd délben értekezletet hív össze, és azon be akarja bizonyítani, hogy az “inkopatababilis” értelmes magyar szó, sõt, az “ikomapatibilimatama” is az, és még az Akadémiát is képes felhívatni, amennyiben valaki ellent mer mondani, persze, azt is “Akakadadaménimá”-nak mondja. Valószínûleg kiutat jelentett volna, ha beismeri, kudarccal jártak a séták. Mit is remélt? Etelkának annyira élõ minden porcikája, hogy lepereg róla az összes halálgondolat. Hogyan is remélte, hogy egyszer elhívja a Temetõbe? Ülnek mozdulatlanul, beszippantva a bukszusokéval együtt a Halál részegítõ illatát? Etelka képtelen volt mozdulatlanul ülni, a nyaka folyamatosan forgolódott terebélyesedõ törzsén, vállai szélesedtek, haja is nõttön nõtt, nyújtózkodtak hajszálai, elhegyesedõ végükkel jobbra-balra csápoltak, egymásra leltek, összefonódtak, fergeteges folyondárrá szövõdtek. Szemgolyója egy percre nem nyugodott, az orr cimpája érzékenyen remegett. Még az örökös zajban is hallani lehetett a testébõl elõszivárgó zörejeket, ütemes döndüléseket, járatokban visszhangzó kattanásokat, surrogásokat, nyikordulásokat, azaz nem igazi nyikordulások voltak azok, hiszen semmi sem rozsdázhatott be az állandó járatásban. Pláne azokban a napokban! Furcsa idõk járták, mondhatni egész Európában tombolt a márciusi tél, náluk azonban tavasz volt. És ezen a tavaszszigeten el sem hitték a tévéhíradások hóhegyeit. Legfeljebb nevettek rajtuk. Etelkában is vidáman rákapcsolt az eddig talán mérsékelt üzemmódban dolgozó élet. Anélkül, hogy kinyitotta volna száját, elmondta a maga gondolatait, és a pihekönnyû, lenge halálgondolatokat akaratlanul is agyontaposta. A Felügyelõ korábbi felismerése, hogy az élet mozgalmassága nagyítóval vizsgálódva a halálkukacok nyüzsgése volna, megkérdõjelezõdött, közvetett módon akár az úttestre festett kérdõjellel, hiszen az Etelka ajkai között megjelenõ, majd sebesen beszippantott nyelv csettintésével megsemmisítette az õ halálvágyban fogant szempontjait. Mit lehetett volna neki mondani? Mit jelentett volna az õ pirospozsgás lényének a halálvárás bizonytalan szomorúsága? Ugyanakkor volt a tavasznak pozitív velejárója is. Tudniillik a Fiúk ejtõernyõs gyakorlatokra jártak. Természetesen Szécsényi Norbi szervezte meg ezt is, illetve a sógora, annak volt valamilyen tanfolyamszervezõ cége. A Fiúk reggelente kimentek a régi Víztelepre, ahol egy ötméteres fatoronyból, testükön madzagokkal és hevederekkel kétméteres homokbuckákba ugráltak. Furcsa lények ezek a Fiúk! Gyanakodva forgatják szemüket, ha a Felügyelõ a hangyáknak szór morzsát, õk viszont már odáig jutottak, hogy Szécsényi Norbi tisztának nem mondható tenyerébõl esznek. Örült, hogy magányosan léphet akcióba. Elsõ fázisban megrázta a dolog. E megrázó pillanatot élte át, miközben a pillanat elõidézte megrázkódtatásban elképzelte azt a másikat, a valóságosat is. A macska halálát. Ezt tartotta foglalkozása legszerencsésebb velejárójának: a tragédia-közeliséget. A történet következményeként beállt tényt, a létezés igazságát. A Halált mint bizonyosságot. Szeretett ezen hosszan elábrándozni. Ha valaki telefonon kereste, ingerülten kiszólt, ne zavarják, nem ér rá. “Benne vagyok egy ügyben”, mondta a Fõfelügyelõnek, aki értekezletre hívta, mellesleg a maradék konyakból is meg akarta kínálni, a maradék konyakkal együtt pedig aktuális nõügyét szándékozott feltárni. Elképzelte, miként jut a macska az utcára. Hogyan menekül, majd hogyan lesz végzetes számára az a pillanat, amikor a menekülést választja a behódolás helyett. Átélte azt az állapotot, amikor a halálból már semmi, sem sokk, sem csókok nem képesek az élõt visszahozni. A Felügyelõ lelkében a macska visszatért az életbe. Feltámasztotta, hogy újra ráoszthassa a pillanatot, amikor távozik belõle az élet. Mérhetetlen. Mert hány másodperc? Még benne van – már nincs. Mennyi telik el? Ahogy nem látjuk a bacilusokat, úgy nem látjuk azt a pillanatot sem. Persze, az is szép az embertõl, hogy legalább egy másodpercet képes megmérni. Mi egy másodperc az univerzum tizenhárommilliárd évéhez képest? Semmi. De az ember mégis megméri. Csak azt a közbeesõt nem tudja. Az láthatatlan marad, akár a csoda. Épp ezért felfoghatatlan, hogy a macskát elütõ autós vagy motoros, netán a hólapáttal lesújtó házmester, vagy a vasdorongos fiú miért nem állt meg, miért nem szentelt egy kis idõt ennek a mérhetetlen pillanatnak. És ez a továbbhajtás, továbblépés, vállrándítás elbizonytalanítja az embert. A Felügyelõ is megtorpant. Már nem csupán félszemével, hanem féleszével is gyanakodni kezdett, hogy fejében nem igazi gondolatok ütköznek, illetve az ütközés során mintha semmi kis szappanbuborékok pukkannának szét, nevetséges csiklandozással spriccelve koponyája falára. Jelentéktelen? A Nyomozás komoly dolog! A Hivatalban senki nem látta tisztán a célt, ezért a Felügyelõ fontoskodó ábrázatától még Dúró úr, a cinikus fegyvermester is megilletõdött. Persze, nem voltak bent a Fiúk… Valamiképpen visszaszerezte a teret. Saját terét. Etelka az utóbbi idõben nem csupán testtömegileg vált a Hivatal középpontjává, hanem szellemileg is. A Felügyelõ, ha látszólag nem leste is a szavát, súlyt adott legapróbb észrevételeinek is. Amikor azt mondta neki, hogy ha csendet akar, hagyja nyitva az ajtókat, mert jobban eloszlik a zaj, akkor ezen komolyan elgondolkozott, míg végül meggyõzte magát, olyannyira, hogy mintha ténylegesen csendesebbé vált volna Irodája, bár feje megfájdult. Vagy amikor Etelka kijelentette, hogy a ceruza kétszer tovább tart, ha mindkét végét kihegyezik, akkor képes volt órákat veszekedni a Kartotékoslányokkal, miért nem járnak el utasítása szerint. Filozófiai mélységeket látott bele Etelka szokásaiba. Példának okáért a hajgumija hurkolásán egész este meditált… Varga Etelka gondolattá tudott válni, és elfedte az õ legmélyebb titkait is. A macskaüggyel most visszaélesztette saját, lekonyult világát. A háromszögletû terecske geometriájának felvázolását, az ablakok bemérését, a szögekét, ahonnan szemrevételezhetõ lehetett az eset: a régi profizmus jellemezte. Kissé nehézkesen mozdult elõre, gondolatmenete ragaszkodott a betanult sémákhoz, ám épp ezzel az öreges alapossággal tudott eredményessé válni. A régi tankönyveket, ideologikus ballasztjaikkal együttvéve is elismerés illeti: mindenkit megtanítottak az alapszabályokra. A tanúkihallgatás során feltáruló eset még nem a tiszta, háromdimenziós valóság. A kihallgatott sohasem kérdésünkre felel, hanem az életét akarja elmesélni. Ellenben ahhoz, hogy eljussunk a tényekhez, végig kell hallgatnunk õket. Az öregember, akinek levágták a lábát, és épp a tolószékes tisztálkodást gyakorolta, hiába nem láthatott semmit, tövirõl hegyire elmesélte, mi történt. Természetesen nem a macskával, hanem még a forradalom idején, amit õ hol puccsnak, hol változásnak, hol eseményeknek nevezett, és mélyen elítélte azokat, akik nem látják, miféle manipulációval mentették át hatalmukat a régiek. A könyvesbolti eladónõ háttal állt a kirakatnak, mert szüntelenül a pultokat kell figyelnie, hiszen lopnak az emberek, képesek még a kanálistetõt is felfeszíteni, akkor épp könyvet ne lopnának, az mégiscsak könnyebb, persze nem olvassák el, hanem beviszik a papírgyûjtõnek, szóval édesanyja, aki a város túlfelén lakik, a múltkor meglátogatta õt, és ahogy átjött a túloldalról, belelépett egy fedél nélküli csatornába, lábát törte, azóta pedig náluk lakik, ami duplán elviselhetetlen, mert a férje, ha anyósa, azaz az õ édesanyja náluk van, egészen megvadul. Na és a virágárus, akinek arca hozzátarto- zott a városhoz, egyetlen szótól furcsán idegen lett. Egyetlen szó felszakította belõle a nõvére iránt érzett mérhetetlen ellenszenvét, elõjöttek a gyerekkori sérelmek, sõt, a sebek, mert õt igenis a nõvére tette tönkre, és most az unokaöccse, nõvére fia teszi vele ugyanazt, és itt egy zavaros história következett az õ kártyaszenvedélyérõl meg az unokaöcs fekete Mercedesérõl, amellyel a virágokat meg a retket szállítja, persze csak kamuból, mintha virág- meg retekszállításból telne E 210-es, parabolakövetõs járgányra. Nem, a macskáról senki nem tudott semmit. Macska az úton, elfinto- rodtak, aztán ecsetelték tovább a maguk nyomorúságát. Meg sem lepõdtek, hogy végre van, aki végighallgatja õket. A Felügyelõt szerencsére olyan fából faragták, akinek volt türelme. Talán azért, mert rájött, voltaképpen mindenki a Halálról beszél. A volt a nem-lesz egyetlen bizonyítéka. Már három napja nyomozott, azaz a hétvégét is beszámítva öt napja. És valami azt súgta neki, semmit sem szerzett vissza. Sõt, egyértelmûvé vált, Etelka elõtt akarja bizonyítani rátermettségét, módszereinek helyességét, hitelességét. Érzékeinek tucatnyira megsokszorozódott csápjaival figyelte a lányt. Vajon helyesli vagy nehezményezi, amit kérdez vagy amit tesz? A szûk folyosón, a mosdó felõl jövet, nem bírta megállni, komolykodva rendelte magához. Maga sem értette, miért tette. “Miért tetszik hívni?”, érdeklõdött szemét felhúzva a lány. Megrémült, ezért hirtelenjében azt sütötte ki: hamarosan elkészül a jelentéssel, jöjjön érte, gépelje le, és vigye be a Fõfelügyelõnek. “Mirõl tetszett jelentést írni?” “Hiszen mondtam. A macskaügyben.” “Milyen macska? Ja? Mindegy. Oké.” Ettõl a “ja, mindegy, oké”-tól olyan mélyre zuhant, hogy onnan csak valamiféle bosszú tudta kivonszolni. De még nem tartott ott. Ahogy Etelka kifordult, mozdulata is jelezte, hogy kételkedik benne. Ugyan már, tata! Soha nem írtál egy rendes jelentést, a Fiúknak kell átírniuk! Fölszakadt benne az összes sérelem, amit betuszkolt egy erõs zsákba, ám papírból volt a zsák, és elázott a könnyektõl. Na, odáig azért nem ment. A jelentést pedig juszt is megírja! Szamárság! Érezte, most érezte igazán, mennyire az. Nem az a szamárság, hogy egy macskatetem hever az úton, hogy valaki elütötte vagy agyonverte, és még csak meg se torpant, nem a macska tragikus pusztulása, hanem a közöny az, illetve õ a szamár, a közönyös világ tetten érése szamárság, az élet tetten érése, sõt, még csak ez sem, hanem az, hogy Etelka mozdulataiban látja a legfontosabb instanciát. Mi legyen hát abban a jelentésben? A szavak csiszolása a gondolatok csiszolása, hallotta egyszer, s hirtelen felfogta, már ahogy kezébe veszi a ceruzát, és a kihegyezett végek között válogat, semmiféle csiszolnivalója nincs. Ekkor jött a bosszú. Elõször is, leköltözött ismét a padlóra. Ugyanis egy ideje az asztalán székelt, a felújított furnér dacára, mert Etelka meggyõzte, hogy fönt nyugisabb a helyzet, mivel a zaj, nehezebb lévén a levegõnél, lent torlódik össze. Kettõ: bevágta Irodája ajtaját. Újra elõvette a macskadossziét. A fényképeket nézegette. Közben maga elõtt látta Halmosi ábrázatát, amikor utasítja, hogy fotózza le a tetemet. Kisimította a Labor jelentését, és maga elõtt látta Tomasek mocskos ujjait, ahogy kérésére akkora dugót mutat, hogy na. Sorra megjelentek elõtte az arcok, zsémbes és korlátolt vállvonoga- tások, utálkozó grimaszok. Az emberek a halált mások halálával helyettesítik, csakhogy megfeled- kezhessenek róla. Semmit nincs a birtokában. Egyetlen nyom: a vércsíkos tetem. De annak sincs története. Létezett egyáltalán? Mit csináljon? Megpróbálta elképzelni, hogy Etelka kipirult arccal gépeli át jelentését, olyannyira lelkesen, hogy többször átszalad hozzá. Ám egy másik, valószínûbb képben letörlõdött Etelka arcáról a pír: bele-belekuncog az írógépkarokba, vagy jobb esetben csokit majszol, és fogalma sincs, mi van a papíron; a lehetõ legalacsonyabb szintre ereszti értelmét, hogy a szájüregét elárasztó ízre koncentrálhasson. Szólhat egy jelentés a közönyrõl? Írja bele, hogy kit tart bûnösnek? Ugyan, ezen még õ is kuncogna. Írja bele az öregember levágott lábát, a könyvlopást, a virágárus kielégítetlen nõvérét? Írja bele, hogy bûnözõk laknak a városban? Miféle hamis feljelentés ez? Hiszen az arcok mégiscsak szenvedésrõl árulkodnak. Már a második papírt gyûrte a szemétkosárba. Majd a harmadikkal is ugyanezt tette. Ám a negyedikkel már más történt. Ezen a koradélutánon a Felügyelõ megírta elsõ nagybetûs Jelentését, amelynek semmi köze nem volt a valósághoz. Ennek ellenére valódi tanulmány rejlett benne, megtoldva egy példabeszéddel arról, hogy a nyomozás lehetõségeit hogyan színesíti egy véletlenszerûen felbukkanó mellékszál, amelyen elindulva könnyedén felfejthetõ az, aminek felfejtése már-már reménytelennek tûnt. Vagy éppen olyasmire bukkanunk, amirõl nem is tudtunk. Valami fontosra, amit bizonytalan dolgokkal helyettesítettünk. A Felügyelõ ezzel nem akart egy régebben igen felkapott, ám a filmmúzeumokban ma is gyakran vetített filmre utalni, annál is inkább, mert nem látta azt. Nemigen nézett filmeket. Mint ahogy könyveket sem olvasott. Mióta egy õszi este összeroskadt a könyvespolca, és magával döntötte a cserépkályhát is, aminek harmadnapján fûtõtesteket szereltek a szobájába, bosszúból nem tart könyvet a lakásban. Példabeszédet írt tehát a véletlenrõl. A véletlen egy mellékes, ám annál élesebb oldalpillantás látóterében jelent meg, a példát pedig a lopott Mercedesek esete adta. Hatalmasat tüsszentett, ami nála az elégedettség jele volt. Óh, hát persze, a legteljesebb mértékben elégedett lehetett. Egy oldalpillantás szokatlan élességgel rajzolta elé már-már végérvényesen elfedettnek hitt titkait. Amikor a kézírásos Jelentést átadta Etelkának, alig tudta megállni, hogy bele ne csípjen a fenekébe. A baj pusztán annyi volt, hogy másnap befejezõdtek az ejtõernyõs gyakorlatok, és benépesült a Hivatal. A fordulatot vett Mercedes-ügy miatt a Fõfelügyelõ egy hétig nem konyakozhatott, a Kartotékoslányok fel sem állhattak gépeik mellõl, mindenki ingerült volt, csokoládétól maszatos jelentések töltötték meg a légteret, no meg a Fiúk, akik Tarzan-mozdulatokkal ugráltak szekrénytetõrõl szekrénytetõre. És így tovább.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.