E. M. Cioran és Vörösmarty Mihály randevúja a párizsi Luxembourg-kertben

Kelet-európai novella

A Montsouris-parkban üldögélek egy tóparti padon, háttal a RER gyorsvasút közelben futó vaspályájának. Nem messze tőlem, egy másik padon, fiatal nő ül és olvas; sápadt, tiszta gyermekarc, rövid, fekete haj. Most is olyan bánatosnak és zárkózottnak látszik, akárcsak az előző napokon, mikor elhaladtam mellette, a Montsouris-parkon át baktatva hazafelé a Cité Universitaire vietnámi pavilonjában levő szállásomra. “Felsőtestének formáit ez a laza, fekete, egyáltalán nem feszes pólóing nem emeli ki, inkább elrejti; indigókék farmernadrágja viszont karcsú lábat, szép hosszú combokat ígér” – állapítja meg egy kéjsóváran kukkoló undok soviniszta hím (ez én vagyok); annyi azért kitetszik, hogy nincsenek túl nagy mellei, ám a kukkolót éppen ez hozza lázba.

Ugyanazon a padon ül, mint előző nap, ugyanolyan magányosan, és ugyanúgy elkerítve: baloldalán szorosan maga mellé, a padra helyezte barna bőr válltáskáját, jobboldalán a cigarettáját meg az öngyújtóját. A minierődítmény ma újabb munícióval gyarapodott: a cigaretta és az öngyújtó mellett ott strázsál egy doboz Banga nevű üdítőital is; a sápadt, fekete nő aprókat kortyol belőle.

Lomha nyári meleg van, a levegő kissé párás, tele szinte cseppfolyós, érzéki illatokkal. Gondtalanság égen és földön; a tóban – akkora birodalmi lustasággal és önteltséggel, mintha Napóleonnak lennének vér szerinti leszármazottai – vadkacsák úszkálnak. Túloldalt, az étterem melletti játszótéren kiskölykök rajcsúroznak: szájukból hányavetin röpködnek valaha igazgyöngyként becsült francia szavak. Irigylem a kölyköket mégis, akárcsak a rájuk ügyelő, ordas banalitásokat csacsogó, koreografáltan gesztikuláló felnőtteket – a franciaságuk múltja miatt, amiből a magamfajta balkáni előember végérvényesen ki van rekesztve (bosszút állok azonban: juszt se tanulok meg perfektül, impeccablement a nyelvükön).

Pallérozott mediterrán eufória árad az Egérhegy-parkból (azt mondják, Isten Franciaországban lakik, legalábbis van itt egypár víkendháza – ugyan a beavatottak szerint ritkán időz bennük, elege van az émelyítő gall pöffeszkedésből, legföljebb, “ha minden kötél szakad”, a párizsi metrón utazgat egy kicsit), kivéve a szomorúsága zárványában rejtekező nőt a szomszéd padon. Muszáj melléülnöm, és – egy életem, egy halálom! – megszólítanom; ehhez persze gondos aprómunkával le kell hántanom magamról a félénkség zubbonyát (Made in Hungary; Vörös Október Ruhagyár). Félénk vagyok, mert anyám annak nevelt: pápistának, ministránsnak, papok seggevégének, kálomista apámra acsargónak; félénk vagyok, mert a bolsevizmus sötét, penészes gombatenyésztő pincéiben nőttem föl; félénk vagyok, mert (mellreforgó jellegem kényszeréből) folyvást női mellek körül mocsolódom, anélkül, hogy megérinthetném ha nem is mindegyiket, de legalább minden századikat – és félénk vagyok, mert pocsékul tudok franciául, többnyire csak arabokkal meg törökökkel merek szóba elegyedni, s hacsak lehet, angolul beszélek (sátoros ünnepeken).

– Megengedi, hogy…? – kérdezem, megállva a pad mellett, melyet a nő minden módon igyekszik privát felségterületként megszállva tartani, aminek a jogosságát ha kétségbe vonnám, minden bizonnyal súlyos diplomáciai bonyodalmaknak kéne elébe néznem. Ennek ellenére – és éppen ezért – én azt a lovagi (vagy inkább huszáros) tervet forgatom a fejemben, hogy rést ütök a cigarettája, az öngyújtója és a bangás doboza képezte védőbástyán, és vagy kifüstölöm a várából, vagy magam is belefüstölintődöm valamiképp. Ahogy fölötte állok, a pólóinge nyakkivágásán át tökéletesen rálátok hagymakupola formájú, szinte alázatosan kicsi melleire. Olyan boldogtalannak látszanak szegények; okvetlenül tennem kell valamit az érdekükben! Arany nyakláncáról cseppnyi égszínkék ékkő lóg be a mellek közti árkocskába. Elfordítom a fejem, mielőtt tekintetem túlságosan fölizzana, és kárt tenne a misszionáriusi küldetéstudatomat fölajzó keblek parányi katedrálisában.

A nyomorultak második kötetéből fölrebbenő barna szempárról csak lassan oszlik el a mélytengeri homály. Ha én egyszer odáig juthatnék a francia nyelv tudományában, hogy Hugo papát eredetiben olvassam! Sajna, én megrekedtem Saint-Exupérynél, tőle is csak a A kis herceget olvastam franciául; meg szikrányi Baudelaire-t és Gombrowiczot. Ó igen – és Cioran minden sorát. Cioran kedvéért tanultam meg franciául olvasni. Az ő szövegeivel való tartós együttélés közben – vezekléses részvétre ébredve népének sorsa iránt – tiszteletbeli románná avatódtam. A kétségbeesés jegesen lucidus ormaira, ahol az ő művei fogantak, magyar írástudó soha nem mert fölkapaszkodni, talán csak Vörösmarty Mihály, de ő is visszahőkölt – elhallgatásba és tébolyba. Ha zarándoktarisznyám teljesen kiürül egyszer, néhány cioranizma örökre velem marad azután is, például ez: A teremtés volt az első szabotázscselekmény. Ebből holtig tartó vigaszt meríthetek, akár az üdvösség reményét is. Cioran, az életben-maradva-öngyilkossá-levés bölcselője: gyóntatóatyám reggel, este.

A lány szelíd, melegbarna szeme enyhén kancsalít – vagy tán csak káprázik a hirtelen fókuszváltás miatt. Ettől kissé gyámoltalannak látszik – éppen csak annyira, hogy azonmód hevesen oltalmamba akarjam venni. Ránevetek, ő visszanevet; az áramkör bezárul, elkezdődik a történet.

Megengedi, hogy… melléüljek. A személyét oltalmazó arzenált zavart mozdulatokkal átrendezi: baloldaláról – egymáson keresztbe tett combjai fölött lólépésben – a jobboldalára.

Tehát melléülök. Az ajka fölötti kis szőrszálakon izzadságharmat csillámlik. A nadrágomon át is érzem, hogy a bangás doboz nedves foltot hagyott a padon.

Ő Ileana Calinescu, én meg Bolond Istók vagyok, enchanté, enchantée. Ő Romániából jött Párizsba, én meg… A boldogságtól, hogy román, könnybe lábad a szemem. Csupán annyit mondok, hogy “Ô!”, igyekezve a számat úgy csücsöríteni, hogy még a kúpos ékezet is látsszon. Jobbnak látom nem elárulni, honnan szalajtottak, mivelhogy végképp nincs gusztusom előráncigálni, netán az ő nemes ívelésű nyakába varrni a szilvántúli problematikát, a közös história áporodott göcseit, és nem akarok rátromfolni az irigylésreméltóan poétikus dákoromán elméletre sem: “Piha! Minket magyarokat maga a sátán fingott bele a világba, a mi kontinuitásunk eredőpontja: Belzebub szentséges valaga”. Így szólok hát:

– Talán hallani is, hogy én se vagyok kiköpött francia… – (Úgy mondom: ‘pur’, “tiszta” francia…)

Hál’ istennek beéri ennyivel, nem firtatja a nacionálémat. Sokkal jobban beszél franciául, mint én; azazhogy Ileana beszél franciául, az ő gyermekien csengő, szárnyaló, érzékien lágy hangján, én meg csak oui-kat és ouais-ket vartyogok, és d’accord-okot dünnyögök. Mais c’est terrible, mert attól a pillanattól kezdve, hogy melléülök, pezsegni kezd a vérem, tetőtől talpig zsongás és lüktetés vagyok. Leülök Ileana mellé, és megváltozik az életem: kergetőzések, szétválások és egybefonódások féktelen tánca kezdődik el, és tart több hónapon át. Az előkészületekben még van némi spekulatív görcsösség, de aztán magával ragad bennünket játékunk lendülete, és spontánul ráhagyatkozunk az általunk elszabadított erők szilaj sodrására.

Mihelyt melléülök, rögtön buzogni kezd bennem a közlendő. Ileana nem tud angolul, de németül sem, én nem tudok románul (magyar mivoltom kártyáját sunyin eldugom a pakli legaljára; utóbb kiderül, hogy Ileana nem tud magyarul), így aztán kénytelen vagyok zseniális francia tőmondatokba tömöríteni gondolat- és érzés-zuhatagaimat.

Borzongva ámulok, mennyire kinyílik gyönyörű francia mondataiban, milyen gyorsan lecsacsogja magáról a zárkózottság kígyóbőrét (miközben egyik cigarettáról a másikra gyújt).

Hirtelen – anélkül, hogy megbeszéltük volna – mind a ketten fölpattanunk a tóparti padról. Most látszik csak, Ileana milyen szép, milyen sudár; legalább százhetvenhat centi. Rögtön beleszeretek a fiús nyúlánkságába. Járkálni kezdünk; egyre sietősebben, egyre izgatottabban rójuk a park ösvényeit. Később sokáig álldogálunk a RER-sínek fölötti gyalogjáró hídon. Miközben alattunk szerelvények csattognak el, teli torokból, gyermeki gyönyörűséggel ordibálunk, egymás szavát félig sem értve. Rohamosan javul a kifejezőkészségem, tőmondataimra folyondárként tapadnak a burjánzó bővítmények.

Besötétedik. Háromnegyed tíz tájban hallatszik ugyan valami tülkölésszerű hang, ami a park közelgő záróráját jelzi, de mi rá se hederítünk. Tízkor aztán ránk zárulnak a kapuk, úgy kell kimásznunk a kerítésen, a Montsouris-park Boulevard Jourdan felőli oldalán. Én mászom ki elsőként, Ileana a karjaim közé ugrik le. Ekkor csókolom meg először; borzongatóan vad íze van a szájának. Nem dohányzom, és nem igazán szeretek szájkontaktusba kerülni cigarettázó nőkkel, de Ileana csókjától pillanatok alatt berúgok; dohány ízű nyálát mennyei gyönyörűség megkóstolnom és lenyelnem. (Két hét múlva azzal lep meg: már nincs szüksége a dohányzásra; egyik napról a másikra csakugyan abbahagyja.)

A RER-állomás előtt válunk el:

– À demain!

Másnapra meg vagyok főzve, puhára, mint a pacal. Izzik a testem a szerelemtől – meg az óceáni eredetű párásságtól. Napközben háromszor-négyszer is letusolok a francos kollégiumi zuhany alatt, mely csak akkor hajlandó tikkadt porhüvelyemre vizet alábocsátani – olasz import, a talján zuhanyipar remeke –, ha állandóan nyomogatom a PRESTO föliratú gombot. Mivel ezt a szót elsősorban zenei szakkifejezésként ismerem, nem csoda, ha megihlet: ki-kitör rajtam a fürdőszobai muzikalitás, és a nyomógomb cseszegetésének ritmusára magyar népdalokkal bömbölöm tele a príma akusztikájú fürdőszobát, halálra rémítve a szomszéd tusolófülkékben tisztálkodó távol-keleti diákokat.

Késő délután találkozunk; kimegyünk a vincennes-i erdőbe. Ileanán mályvaszínű trikó van, vékonypántú és feszes. Szinte elviselhetetlenül gyönyörű, sugárzik a melle, a nyaka, a válla, a háta, a karja, mindene, akár a koronaékszerek, melyeket csak ritka ünnepi alkalmakkor tesznek közszemlére. Mindkettőnkből patakzik a szó, mintha tegnap este óta évek teltek volna el. Cirógat minden szavával. Leülünk az utunkba eső összes üres padra, pillanatokra-percekre némán egymásba feledkezünk, aztán egyszerre fölpattanunk, és őgyelgünk kéz a kézben, vagy mint előző este, lázasan rohangálunk.

Egy vastag törzsű fának vetem a hátam, Ileanát magamhoz szorítom, és rátapadok a szájára. Szinte rebbenve csak, mint a madárszárny, nadrágomon keresztül megérinti a vesszőmet. A sliccem cipzárja oly előzékeny (hát persze: a mondott nadrágot pont ezért vettem föl), hogy magától kinyílik. (Szerelmi találkán könnyen nyíló sliccel jelenni meg: jól fölfogott önérdek, de tapintat és elegancia dolga is, valamiképp egyetlen figyelmes nő sem hord ilyenkor – ha már hord – olyan melltartót, amelyen ördöglakatszerű patentzár van, és franciakulcsra vagy pajszerre szorulsz a szétfeszegetéséhez.) Ileana keze becsusszan az alsónadrágom alá, és gyöngéden kutakodva körbetapogatja a lingámat. Olyan áhítattal veszi az ujjai közé, mintha imádkozna.

Lerogyunk a fűre, és – tele torokszorító ámulattal, a másikért való remegéssel – levetkőztetjük egymást, a másik ujjainak érintéseitől hörögve, illetőleg sikoltozva. Íme, megadta a nagyságos Úristen, hogy megkóstolhassam Kelet Királynőjét; hogy tehessek valamit ezekért a drága mellecskékért; hogy társalkodhassak e hamvas test malasztos nyílásaival. Megadta az Isten, hogy alámerülhessek Ileana parázsló mélységeibe; hogy ővele együtt szárnyaljak föl a kegyelem galaxisai közé. Ileana karjai közt eloldódom énemtől, a létezés szultánjává, újjáteremtett, kétnemű istengyermekké, Istennel egylényegűvé leszek. (Csak ne nyomná a seggemet egy kurva fenyőtoboz.)

Köszönet és áldás illesse a nációt, melynek női ilyen határtalan és szenvedélyes oda-adással tudják szeretni a férfiembert! Ileana karjai közt megoldódnak bennem a kelet-európai történelem aporiái. Bocsánatot kérek és kapok – visszamenőleg és az elkövetkező időkre, mind a világ végezetéig – az összes sérelemért, tudatlanságért, gonoszságért, bűntettért, jogfosztásért és -bitorlásért, amit egymás mellé, sőt egymásba, egymás kúrá(lá)sára rendelt fajtáink elkövetnek; jóváhagyásomat adom mindarra, ami köztünk történendő volt és lesz. Ha maradt még bennem a nacionalizmus kéjgázából, most eldurran, mint egy selejtes léggömb vagy koton.

Eszembe juthatna az a rengeteg boldogtalan magyar némber is, akik világelsők a magyar férfiak
– férjek, szülőtársak – kíméletlen, kórboncnoki aprólékossággal végzett gyilkolászásában. Ha történetesen eszembe jutnak, nekik is megbocsátok – nem nagyon, csak éppen hogy; de történetesen nem jutnak eszembe. Ha meg lehetne bocsátani, hogy magyarnak születtem, orgazmikus irgalmasságomban tán még azt is megbocsátom.

Mostanáig barbár voltam: Ileana szerelme civilizál. A román lány a kozmikus hontalanság boldog nomádjává üti eszelős szittyák, martalóc várurak, mihaszna dzsentrik, kőfejű kurucok, húgyagyú labancok, csalafinta pápisták és ökölrázó kálvinisták ivadékát, aki az egész genetikai örökségét nem egy tál lencséért: ingyen is odaadná bárkinek – dehát a kutyának sem kell. Mindig is a tiszteletbeli bolygó zsidó kegyelmi rangjára áhítoztam – vágyaim netovábbja, íme, teljesült.

Kezdetben Ileana meg én saját egyéni Párizsunkkal ajándékozzuk meg egymást, aztán megteremtjük magunknak a kettőnk közös Párizsát.

A Luxembourg-kertben fölkel a székéről egy dús és torzonborz hajú, már idősebb férfi, és elindul a rue de l’Odéon felé. Fejében magyar szavak kísértenek: “Kívánságom: vesszen ki a világ, s e földi nép a legvégső fajig.” Ileana tudja, hogy a férfi egy román ortodox pap fia, de évtizedek óta Párizsban él, és franciául ír; én meg azt tudom, hogy az idézett szavak egy 19. századi emlékkönyvbe írt versből származnak. Ileana meg én nem beszélünk, csak ülünk a Luxembourg-kertben, fogjuk egymás kezét, és nézzük a távolodó férfi emberfölötti jóakaratot és megértést árasztó hátát. Nem jut el a tudatunkig, hogy Cioran és Vörösmarty Mihály randevúzik bennünk, pedig talán minden kergetőzés, szétválás és egybefonódás ezért van: féktelen táncunknak talán ez a rendeltetése.

Ileana régebben érkezett Párizsba, mint én, jobban ismeri – legalábbis a város föld feletti részét, mert a kéreg alatti Párizsban én vagyok járatosabb, szinte verhetetlenül, mint egy mindentudó vakond. Pár hónapos ittlétem alatt töviről hegyire megismertem a város gyomrát; erotikus gyönyörűséget szerzett a beleiben való vájkálás. Párizsnak nincs olyan metróállomása, ahol ki ne szálltam, föl ne mentem volna a napvilágra, hogy körülnézzek, aztán sipirc vissza a föld alá, hogy továbbutazzak néhány állomással, kitapasztaljam az összes átszállási lehetőséget (a kozmosz nomádjának imperatívusza: SZÁLLJ ÁT!), majommód élvezzem a mozgójárdán közlekedést, belevegyüljek a Párizst ellepő apokaliptikus söpredék hömpölygésébe, és sodortassam magam, leálljak a végítélet közeledtét nyekergő zenészeket hallgatni, aprópénzt adjak krőzusi koldusoknak. Kedvencem az Orléans-i kapu metróállomásán posztolt, hétvége és ünnepnapok kivételével; félig guggolva, félig térdelve végezte hivatalát, mindig ugyanazon a helyen. A megvilágosultak arisztokratikus nemtörődömségével és eleganciájával koldult, csípőből; úgyszólván audienciát tartott. Semmit sem köszönt meg, ám fölényét sem éreztette. Szemvillantással jelezte, hogy megismer és emberszámba vesz. Testvéri vonzalmat éreztem iránta. Apránként – sou par sou – barátságféle bontakozott ki köztünk – a szótalanság istenközeli magaslatain. Szeme villanását utóbb kurta biccentés követte, adományaimat azonban továbbra is szfinx-arccal süllyesztette a nagykabátja zsebébe. Mesterem volt ő; ha a kelet-európai létezést méltósággal és nonchalance-szal viselem el, ha nem üvöltök torkom szakadtából éjjel-nappal, míg meg nem szakadok: neki köszönhetem.

Üzenem a túlvilágra Haussmann báró úrnak tisztelettel, hogy a Diadalívtől szertefutó mind a tizenkét sugárutat teleszerelmeskedtük, és egész Párizst keresztül-kasul üzekedtük. Szeretkeztünk hidak alatt, kapualjakban, lépcsőházakban, liftekben, parkok pavilonjaiban, kirándulóhajókon; a Père-Lachaise temető női vécéjében (és közben kegyelettel gondoltunk Önre is, kedves báró, hiszen ebben a sírkertben méltóztatik nyugodni, Colette író, Rossini zeneszerző és Musset költő közelében, akikre szintén kegyelettel gondoltunk volna, ha a szertelen pajzánkodás addigra ki nem üresíti az agyunkat); a Louvre egyik személyzeti öltözőjében; egy vetítőteremben az Eiffel-torony valahanyadik emeletén, ahol a torony történetéről szóló filmnek mi voltunk a két főnyi közönsége; a Sacré-Coeur egyik földalatti kápolnájában; a Holtak Városában, milliónyi koponya és csont között; kávéházi és éttermi bokszokban; a Collège de France egyik előadótermének leghátsó sorában, a dekonstrukció evangelistájának előadásán; a 4-es metró utolsó éjszakai járatán, a Szent Mihály sugárút és az Orléans-i kapu közti szakaszon; és persze ágyban és padlón és konyhakövön és pázsiton és parkok padjain és fürdőkádban és zuhanyozó alatt (PRESTO!); a Loire-ban és az Atlanti-óceánban. Már attól a gyönyörűségek paradicsomába perdültünk, ha csak néztük egymás bimbózó szerelemszerveit, öt, tíz, húsz percekig tartó időtlen ájulatban.

Ez az eksztatikus és zabolátlan szerelmi duett fél évig tart. Tovább azért nem tarthat, mert Ileanának vissza kell mennie a Kárpátok mögé; ő elutazik, én maradok, dőrén remélve, hogy fészket verhetek a Városok Anyjának világnagy keblei közt – így űződünk ki mind a ketten a paradicsomból.

Utolsó együttlétünkön pironkodva megvallom, hogy magyar vagyok – vagyishogy magyarnak születtem… és majd elválik, kicsoda-micsoda leszek, mire meghalok.

– Tudom, hogy magyar vagy – mondja Ileana.

– Comment? – kérdezem. Csobogva kacag:

– Az akcentusod… A lábad szaga… Meg amilyen föltűnően kerülöd, hogy szó essen Magyarországról…

Hoppá! Dédelgetett illúzióm, hogy nemzeti karmámat szinte sikerült is már ledolgoznom, s lelkemben lelappadt már a megöröklött púp, csinos kis léket kap. Együtt nevetek Ileanával. Megszaglászom és végigcsókolom az ő szerelemszagú kislánytalpát, aztán egyesével a számba veszem és megnyalogatom-harapdálom a lábujjait. “Akkor is szeretnélek, ha szőrös lenne a talpad” – ötlik föl bennem. Borzasztóan szégyellem ezt a fölötlést, meg az összes konnotációját. Hallgatok, tehetetlenségemtől és kiszolgáltatottságomtól kínlódva: hiába minden, belém van kódolva fajtám rút úri gőgje s megannyi ordas közhely. De ebben az úgy látszik, kinőhetetlen etnocentrizmusban egyúttal mégiscsak meg tudok kapaszkodni, mint részeg a szögesdrótban. A kapaszkodó ahhoz kell, hogy bele ne pusztuljak az Ileanától való elválásba, a világ rettentő szétszeleteltségébe, az életem lassú és föltartóztathatatlan elszilánkosodásába.

Párizs lucskos, közönyös pokla – Ileanával való szeretkezéseink édenkertje – kiokád magából. Kullancs-hazám visszacsatol engem is, már amennyit bír belőlem. Nyugat-Szibériában, emberevő barbárok közt rostokolok, holott Ileana a multiverzum nomádjává avatott. Illúzióim afelől, hogy karmikus púpom levethető vagy kinőhető, nincsenek már. Cipelem, mást nem tehetek. Az Isten sem veszi le rólam. Megszoktam, hovatovább meg is szeretem. És – ahogy Szent Pál mondja az Oláhokhoz írott apokrif szakítólevelében (Ol. 3,14), a rá jellemző önostorozó eufémiával – “ha ne adj Isten, magamhoz nyúlok” gumicellámban, és önkezűleg vetek véget kéjvágyamnak, világnagy tűzokádó pennámmal újabb bejegyzést téve az örökkévalóság vendégkönyvébe, mindig a testem lelke: Ileana jár az eszemben. Ilyenkor a Nagy Maszturbátorok Don Quijote de la Mancha kóborlovagrendjének Dalinál is delibb és dőrébb adeptusának érzem magamat.

Ileana, c’est moi. Je t’aime, ma misère, mon miroir. Oui, je suis fou, car je suis Hongrois.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.