Késői ebéd

Apám tizenöt perccel korábban érkezik. Én negyven perccel később. Azt mondja, nem zavarja, ha várni kell. Mindig van nála valami olvasnivaló. Látom, ahogy a hatalmas ablak mögött ül a Modern Múzeum előcsarnokában, és mintha nem érzékelné az ajándékbolt és az információ körül nyüzsgő turistahadat. Kivágódok a taxiból ötéves Alex fiammal. Esik. Majd az esőre fogom, gondolom.

Alig van időnk a késői ebédre. A büfé előtt várunk sorunkra és elhatározzuk, hogy egy tálcát használunk. Apám szereti az itteni chilit. Én is azt rendelek. Alex nem tudja, mit akar. Kiválasztunk neki egy gyümölcstálat és egy maroknyi sós rudat. Vitatkozunk, hogy ki fizessen. Apám enged és felajánlja, hogy amíg fizetek keres egy asztalt. Rám szól, hogy ne felejtsem el a kávéját. Bólintok és nézem, amint apró alakja besiet az étterembe. Megáll, végignéz a tömegen, majd gyorsan megindul a legtávolabbi sarok felé egy ablak melletti üres asztalhoz, és esőkabátjainkat elhelyezi a székeken.

Elégedett magával. Asztalunktól látjuk a nedvesen csillogó teraszt, ami esős napokon mindig Alexandriára emlékeztet. Dobol az eső a nagy méretû ablaktáblán.

Kellemes érzés fog el. Apámra nézek és tudom, hogy ő is Alexandriára gondol.

S miközben nézem, ahogy lassan kanalazza a chilit, egy darab kenyeret eszik hozzá, amit mindig annak az embernek a lelkiismeretes jámborságával vajaz meg, aki ismeri az élet jó oldalát, elkapom arcának azt a szökevény pillantását, amivel mintha azt kérdezné:

– Mi a baj, miért nem eszel? – Vállat vonok, mintha egy elkóborolt gondolatot okolnék. Az ételre nézek, utána megint rá és rádöbbenek, hogy ma én is boldog vagyok – örülök, hogy vele lehetek, hogy együtt láthatom a fiammal, és tudom, miközben elkapom pillantásomat kerülő szemét, hogy nem a szeretetével van gondom, hanem avval, hogy engedje magát is szeretni, amiért eljött, amikor hívtam.

Egy közeli asztalhoz lassan közelítő két nő szakítja félbe gondolatainkat. Megbámulja őket.

– Szeretek idejárni… – kezdi. Eszembe jut, hogy mennyire kíméletlenül és reménytelenül szereti a nőket! – Vannak napok, amikor minden nő gyönyörű – mondja úgy, mintha olyan gyümölcsökről beszélne, amelyek mindenhol ugyanazon a napon érnek be. Tudom, hogy a nőkről akar beszélgetni. Mint mindig, elterelem a beszélgetés fonalát és anyámról kérdezem inkább.

– Mit lehet mondani? – feleli. – Az anyád…

Ezt is majdnem elterelem, de rájövök, hogy improvizált ebédünk nem más, mint egy kényelmetlenül színpadra állított affér a fiának minden áron valamit mondani akaró apa és annak fia között, aki később nem akarja megbánni, hogy nem engedte neki kimondani őket.

Teszek egy szégyenlős, puhatolódzó lépést és megkérdezem:

– Miért vetted el egyáltalán?

– Ki emlékszik arra? – feleli.

– Miért lettek gyerekeid? Mert úgy kellett lennie? De ki rendelte úgy?

– Senki – mondja –, csak azért, hogy boldog legyen.

Megint körülnéz.

– Én csak olvasni akartam – teszi hozzá. – A nászutunk második éjjelén, amíg aludt, kinyitottam az erkélyajtót, bámultam a tengert, és tudtam, hogy ez így nincs rendben. Görögül akartam tanulni. Írni akartam, utazni, és szabadon szeretni azt, ami megörvendeztet. Ott akartam hagyni a szobánk, lemenni a földszintre, elhaladni a kert mellett és felszívódni. De nem mertem.

Csend.

– Erőszakot vettem magamon, hogy szeressem – mondja. – És akkor egy napon vége lett. Vagy legalább is valaki rádöbbentett, hogy vége.

Feszült csend.

– Ki? – kérdezem.

– Tudod, hogy ki – feleli gondolkodás nélkül, szinte hálásan, hogy könnyítettem rajta.

Úgy hívja, hogy Az a nő. Nem szólok semmit, inkább eljátszom az elfogulatlan, szabadgondolkodó felnőttet, aki tudja, hogyan kell az ilyen történetekre odafigyelni.

– Még mindig telefonál.

Ezt alig akarom elhinni. Több mint harminc év után?

– Éjszaka, amikor ott nappal van, akkor telefonál.

– És anya mit szól?

Vállat von.

Látom a nappaliban hajnali háromkor lábujjhegyen, fürdőköpenyben, amint suttog a világ másik felén, az idő túlsó végén levő nőnek, akit valószínûleg zavar a motyogása és az, hogy nem beszélhet hangosabban.

– Felnőtt lánya van. Azt állítja, hiányzom neki. Még mindig azt hiszi, hogy negyvenöt éves vagyok. Mondom neki, hogy majdnem kétszer annyi. Nem érti, ide akar jönni, fényképet akar rólam.

Rám néz, mintha azt kérdezné:

– Kiismered magad a nőkön?

Hirtelen olyat találok mondani, ami jobban megdöbbent, mint ennek a nőnek a létezése.

– Fénykép helyett miért nem mész vissza egy-két hétre? A többit én elintézem. (A többi alatt az anyámat gondolom.)

– Megöregedtem. Nagypapa vagyok. – A fiam felé fordul. – Különben is, azt mondja, meghízott.

– Menjél csak – felelem, utánozva színlelt vonakodását.

Elcsendesedett. Kifogyott a kávé poharából; nekem is hoz, mondja.

– Mindenkinek engedélyezett öt jó év az életében. Nekem meg volt az öt. Mindenki találkozik egy veszélyes nővel élete során. Nekem az is meg volt.

– Menj el Egyiptomba – szakítom félbe, s közben rá se nézek.

– Még kérek kávét – mondja felállva. – Különben is, először találj nekem egy jó képet, és akkor majd meglátom.

Széttárja kezeit jelezvén, hogy nem érdekli, már túl öreg ehhez, és az egész csak nyûg a hátán.

Az étterem majdnem kiürült, és miközben nézem, ahogy megy a kávéfőzőgép felé és eltûnik a kiszolgáló tér mögött, már az elkövetkezendő évekre gondolok, amikor egyedül jövök ide, vagy a fiammal, és visszagondolok arra, hogy ültünk itt együtt modellt egy mentális fényképnek, Alexandriára gondolva, és az időben sodródó két szerető szomorú történetére figyelve. Itt, pont ennél az asztalnál ülünk, várunk rá, és arra gondolunk, hogy csak kávéért ment és nemsokára visszajön két csésze kávéval és süteménnyel, mint azon a napon, amikor visszajött és mintegy mellékesen azt kérdezte:

– Nincs véletlenül egy fényképed rólam? De olyan, amin jól mutatok!

FORDÍTOTTA GYUKICS GÁBOR

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.