Portugál napló

Mircea Eliade 1941 és 1945 között Románia lisszaboni nagykövetségén teljesített diplomáciai szolgálatot. Naplója sokáig kiadatlan maradt, az elsõ kiadás spanyolul jelent meg – Diario portugués (Barcelona, Kairós, 2001) – Joaquín Garrigós fordításában. A napló különleges jelentõségét az adja, hogy képet kapunk belõle mind Eliade világháború alatti politikai orientációjáról, mind legszemélyesebb élethelyzeteirõl és reakcióiról: elsõ feleségének elvesztésérõl, a kereszténységhez való ambivalens viszonyáról. A sorok között pedig ott rejtõzik nem egy késõbbi klasszikus vallástörténeti munka alapötlete. A lisszaboni jegyzetek az utóbbi években fõként politikai okból kerültek az érdeklõdés középpontjába – elsõsorban az Eliade szélsõjobboldali elkötelezettségét tematizáló szakirodalom igyekezett innen vett idézetekkel alátámasztani gondolatmenetét [lásd Alexandra Laignel-Lavastine: Cioran, Eliade, Ionesco. L’oubli du fascisme (Paris, PUF, 2002) címû könyvét, amelyrõl lapunk 2003. márciusi számában közöltünk összeállítást].

Az alábbiakban részleteket közlünk a naplóból.

(1941)

Április 21.

Február tizedike óta Lisszabonban vagyok. Hónapok óta egy sort nem írtam, még egy valamire való levelet sem. 1940. április 19-én, amikor eljöttem Romániából, felhagytam a naplóírással. Nem lett volna értelme a benyomásaimról írni; hiszen tudtam, hogy a kézirat egyetlen oldalát sem hozhatnám ki Angliából. Ezenkívül attól is tartottam, hogy átkutatnak. Ha rendszeres és õszinte naplót vezettem volna, annyi bizalmas információt, és az egyes angol politikusokkal folytatott megannyi fontos beszélgetést kellett volna rögzítenem, hogy ha ezeket megtalálják, az többeknek a szabadságába vagy akár a fejébe is kerülhetett volna. Igyekszem gyakran feleleveníteni ezeket a beszélgetéseket, hogy egyszer majd össze tudjam állítani az angliai emlékirataimat.

Ma azonban teljesen más indíttatásból kezdtem ebbe a füzetbe írni. Nina1 néhány napja Bukarestbe utazott. Négy-öt hétig magam leszek. A felelõsségteljes munka jó néhány hónapja tartó felfüggesztése, a rám nehezedõ politikai nyomás, a szellemi tunyaság, az oxfordi kézirataim és jegyzeteim elhagyása, Lisszabon szellemi pangása – mindez lassú leépüléssel fenyeget. Újra meg kell találnom önmagam, szükségem van arra, hogy magamra figyeljek.

(1942)

Május 17.

Valójában tizenöt évvel ezelõtt, 1927-ben kezdtem el élni. Elõször akkor szerettem igazán, és akkor hagytam el az országot is elõször, hogy Olaszországba utazzak.

Abban az évben született az elsõ könyvem, az Egy vaksi kamasz naplója is. Húszéves voltam. A Revista Universitarnak, a Cuvântul-ban publikált cikkeimnek, a fiatal generáció körüli polémiának2 stb. köszönhetõen ekkor lettem “híres”. A nemzedékem élére álltam, ahogy akkoriban mondták.

*

A szociológia, marxizmus és hasonlók iránt általában nem sok érdeklõdést tanúsítok, aminek az a visszatérõ felismerés az oka, hogy ezek a tudományok a történelem globális megmagyarázhatóságának illúzióját keltik, holott valójában az emberre csak mint tömegre tekintenek. Nem kétlem, hogy emberek ezreit kizárólag gazdasági rugók mozgatják, de ugyanígy azt is elmondhatjuk, hogy ezek az emberek biológiai és fizikai értelemben a gravitáció törvényeinek engedelmeskednek. A kiválasztott ember (és bárki lehetkiválasztott, ha lélekkel bír) más szinten mozog. Valójában magáról az emberrõl semmit sem tudunk meg, ha megismerjük azokat a gazdasági törvényszerûségeket, amelyek proletárrá változtatják vagy amelyek a társadalmi intézmények bírálatára késztetik. A valóságos emberrõl akkor tudhatunk meg alapvetõ fontosságú dolgokat, ha követjük az egyén reakcióját a lélekkel szemben; az ember viszonyát a halálhoz és a szerelemhez – ez az a téma, amelyben érdemes volna elmélyedni. A kiválasztott emberét, legyen az maga Goethe vagy egyszerûen akárki a szerelembe esés magasztos pillanatában. Természetesen az ember a társadalom része, és alárendelt bizonyos történelmi törvényszerûségeknek. Ugyanakkor az embert szervek alkotják, és ezek révén létezik biológiailag, illetve molekulákból áll, s ennél fogva létezik fizikailag stb.

Szeptember 5.

Valójában az életem tragédiája egyetlen képletbe foglalható: pogány vagyok, az az igazi, tökéletes pogány, aki igyekszik felvenni a kereszténységet. Számomra a kozmikus ritmusok, a szimbólumok, a jelek, a mágia és az erotika erõteljesebben és közvetlenebbül léteznek, mint a megváltás problematikája. Én mégis az erõim legjavát ennek a problémának szenteltem, anélkül hogy akár csak egyetlen lépést is elõre jutottam volna.

(1943)

Június 7.

A most zajló apokaliptikus küzdelemben népemnek szinte semmi esélye a túlélésre. Nap mint nap ez a rögeszme foglalkoztat, és ha nem gyõz le teljesen, a végsõkig ki fog meríteni. Miért nem jelent kiutat, mint tíz éve, más irányelvek követése és egy más, nagyobb szabású, egyetemesebb sorssal való azonosulás?

Románia, akárcsak a román nemzet (a történelmi és kulturális kontinuitás értelmében) fennállásának legsúlyosabb válságát éli. Egy Európánál hatszor nagyobb birodalom szomszédai vagyunk, amelynek most 200 millió a népessége, 2000-ben pedig elérheti akár a 400–500 milliót; amely hatalmas gazdasági és geopolitikai térrel, társadalmi és ökumenikus miszticizmussal bír, és mindenekelõtt, amely a háború befejezése után (éhínség, szegénység, romok, felfordulás, kilátástalanság stb.) népszerûvé fog válni. És íme, e gyõzelmi menetben masírozó kolosszussal szemben Románia beteg, optimista és hiszékeny. Egy olyan uralkodó osztállyal, amely mindent elvárt a németek utálata fejében. Ebben a mindent elsöprõ viharban pilótáink megvakultak. Hadseregünket Oroszországban megtizedelték, fegyverzetünk teljesen odaveszett Sztálingrádnál, miközben a magyarok érintetlenül megõrizték a katonai erõiket. Véráldozatunk teljesen értelmetlen a politikai vezetõk idióta manõverei miatt, akik kettõs játékot ûznek az angolszászokkal; közben pedig mindazt elveszítik, amit a németektõl szereztünk, anélkül hogy cserébe bármit is kapnának az angolszászoktól. A nagy Ica3 száz százalékig németbarát politikát folytatott, és most ugyanezt tervezi az angolokkal és amerikaiakkal, olyan tökkelütött hírvivõket küldve, akiket elkap a Gestapo – ami a fronton még több hadosztályunkba kerül. Ica nem érti, amit a magyarok mindig is értettek: hogy ugyanaz az ember nem folytathat kétféle politikát; az õ kötelessége az, hogy amennyit csak lehet, elérjen a németeknél az eddigi áldozataink fejében, és másra hagyja, ha kell, a másik politika követését.

A Ninától és a Romániából érkezõ többi levél alapján úgy érzem, hogy majdnem minden elveszett. Tunisz elestét pezsgõvel ünnepelték ugyanazok a románok, akik az oroszok elleni német gyõzelmekre sosem koccintottak. Mindannyian abban bíznak, hogy majd elrendezik a dolgokat az angolszászokkal. Ugyanez a mi lisszaboni küldöttségünk tragikus illúziója is, akárcsak mindenütt a többieké. Senki sem látja ezt ilyen egyszerûnek: ha nem lehet legyõzni Oroszországot, akkor Németország eleste maga után fogja vonni Románia szovjet megszállását, és ami még ezzel jár: annak a százezer embernek a kivégzését, akik – bûneik ellenére – ma a román nép lelkét alkotják.

Június 10.

Az ember csak biológiai értelemben teremtõ: gyermekeket nemzhet. Olyan személytelen teremtés ez, amely a fajjal áll összefüggésben. De a teremtés aktusa, az Érosz, olyan alapvetõ fontosságú erõket és látomásokat szabadíthat fel, amelyek ereje jóval meghaladja napjaink szellemi horizontját; lásd az archaikus orgiák misztikumát, Dionüszoszt stb. Ateremtésre való képesség érzése, az a biztonságérzet, hogy õ maga az élet, aki talán képes életet adni, hatalmas, szinte kozmikus lénnyé változtatja az embert. Az a teremtmény, akiben az Érosz mint metafizikai elem és mint a valóságossá tétel eszköze dominál, teljesen más, a mienknél sokkal grandiózusabb és jelentékenyebb életet él. Ha vannak bizonyos õsi titkok, amelyek hozzáférhetõek az ember mint olyan, az ember mint romlatlan állat számára, akkor ezek a titkok csak az egyén elõtt nyílnak meg, aki teljes egészében megtestesíti az Éroszt, a maga kozmikus mivoltában, mindenféle probléma és neuraszténia nélkül. Érdekes megfigyelni, hogy ezek a dionüszoszi struktúrák hogyan élnek tovább a modern civilizációkban, és mennyi fejtörést okoznak az õket felfedezni igyekvõ tudósoknak, orvosoknak és moralistáknak. Jól tette a katolikus egyház, hogy felvette a harcot ezek ellen az erotikus struktúrák ellen. Isten nem tudja eltávolítani az Éroszt, még a maga rémült és megtermékenyítõ módján sem. Csak a terméketlenségdémoni: a termékennyé tevõ Érosz nem lehet Isten ellen való.

Június 11.

Mivel Adolf Hitler nem tengerész volt, Európa történelme is más mederbe terelõdött. 1940 nyarán, amikor Angliát be lehetett volna venni néhány hadosztállyal és alig száz tankkal, Hitler visszahõkölt a megszállás gondolata elõtt – bár az elõkészületek már megtörténtek –, mert a veszteségekre gondolt: a vízbefúltakra. Szárazföldi mentalitású emberként félt a víztõl, rettegett a hajótöréstõl. Egy tengerész számára a vízbe fulladt ember semmit sem jelent. Hajószerencsétlenségek történnek békeidõben is. Az angolszászok ezért akarják Európát megszállni. Hitler, aki néhány ezer (talán néhány tízezer) harc nélkül megfulladt ember miatt hezitált, nem hatódik meg az Oroszországban szárazföldön elhullott milliók miatt. Úgy tûnik számára, hogy ott a halál legalább pozitív, noha ezerszer pozitívabb lett volna a megszálló hadsereg egy részét a hullámok között elveszíteni.

Tehát így alakul a világtörténelem: egyéni vérmérséklet és sors szerint, és közel sem a gazdasági nyomás vagy az osztályharc hatására. Minden eleve elrendelt persze, de nem a gyomrunk vagy a szexualitás miatt, hanem a lélek, az öröklött tényezõk és az egzisztenciális stílus révén.

Augusztus 10.

Hová lett a bölcsességem, a világtól és a fájdalomtól való elhatárolódási képességem, az a könnyedség, amelyre régen olyannyira büszke voltam? Szánalmas az életem mostanában: bármely szörnyû “hír”, a román nép és Európa tragédiája hatalmába kerít és porig lesújt. Nem tudok “távolságot tartani”, nem találom az egyensúlyom, hacsak nem amikor dolgozom. De a munkámnak sem vagyok már ura.

Újra elkezdtem filozófiát olvasni, amit már egy évszázada nem tettem. Max Schelert (Das Ewige in Menschen)4 és Ed. Spenglert olvastam.

Most Walter Otto Die götter Griechenlands címû munkáját olvasom. Megelégszem azzal, amit itt találok. Mint általában, a filozófia-olvasás, pontosabban az azt számomra lehetõvé tevõ meditáció, most is megnyugtat. De csakis az olvasással eltöltött boldog percek alatt. Amint becsukom a könyvet, megint kezdetét veszi a dráma. És ha meghalunk? Folyton ezt a kiáltást hallom belül. Egy ideig azt gondoltam, hogy a román nép pusztulásával kapcsolatos félelmem az egoizmus egy formája; elveszíteném a könyvtáram, a hírnevem, az olvasóim stb. De azt hiszem, nem errõl van szó. Amerikában három-négy év alatt híressé válhatnék, lenne közönségem, anyagi jólét – ha a szívem olyan kemény lenne, hogy le tudnék mondani a románról, egy másik kultúra javára. De nem tudok. A népem nélkül már semmi nem érdekel a történelembõl.

Szeptember 8.

A remény utolsó sugarát is elveszítettem Olaszország kapitulációja után, amire ugyan lehetett számítani, csak arra nem, hogy ilyen álnok módon történik majd (mint amilyen a szeptember 3-án aláírt fegyverszünet). A németek biztos visszavonnak néhány hadtestet az orosz frontról, hogy késleltessék Olaszország szövetségesek általi elfoglalását. És mivel – románként – egyedül a keleti front sorsa érdekel – most semmit sem látok magam elõtt. Az egyetlen kiút a szövetséges partraszállás lehetne a Balkánon. De nem hiszem, hogy ezt Sztálin megengedné.

A lisszaboni kirendeltség utolsó olasz szimpatizánsa, vagyis én magam, elfordítom a fejem és kiköpök. Sosem gondoltam volna, hogy az olaszok amolyan lakájok. Most viszont meggyõzõdhettem róla. A háborúból való kiszállásuk éppen olyan szégyenletes volt, mint amilyen a belépésük.

Remélem még megérem, hogy az olasz diaszpóra pincérekké és énekesekké züllik, Olaszországot pedig bérbe adják a turisztikai vállalatoknak.

(1944)

Január

A történelem iránt táplált undorom odáig jutott, hogy mára már szinte semmi sem érdekel, ami a világban történik. Január elseje óta egyetlen újságot sem nyitottam ki, és egy hadijelentést sem olvastam. Életem legszomorúbb óráiban, még a Himaláján sem hittem volna, hogy az ember ennyire ostoba lehet, a történelmet pedig ennyire eluralhatja a komolytalanság és a rögeszmék. Ott voltam, amikor Franciaország megszûnt nagyhatalom lenni. Azt is végig kell majd néznem, ahogy Európa átalakul valamiféle Albániává? Van rá esély.

Eleinte azt hittem, hogy egy páratlan tragédiának vagyunk a tanúi, egy apokalipszist kell megélnünk. Vannak napok, amikor viszont azt gondolom, hogy mindössze egy hatalmas és szörnyû illúzió részesei vagyunk. Amikor arra gondolok, hogy azért jöttem le a Himalájáról, mert hittem az életben, az emberben, a teremtésben és a felebarátunk megsegítésében… micsoda hülyeség!

Január 17.

Valójában minden okom megvan, hogy azt gondoljam, Szovjet-Oroszország gyõzni fog, és új történelmi korszak kezdõdik. Az archaikus társadalmakban látható embert már régen meghaladták Európában. A reneszánsz és az ipari forradalom óta egy másik antropológia tanúi vagyunk, amit csak a szovjet ember képes megtestesíteni a maga teljességében. A modern ember hibrid. Már nem úgy gondolkodik, ahogy annak idején, már nem úgy értékeli az életet, ahogy elõdei, de még nincs mersze gazdasági értéktermelõ géppé változni, mint Szovjet-Oroszországban. Újfajta szintézisre, hozzárendelésre és kompromisszumokra törekszünk?

Február 2.

Mariaux mesélte, hogy Ortega y Gasset velem kapcsolatban arra a következtetésre jutott, hogy csakis egy román lehet egyszerre misztikus filozófus és tudományos szakember; mert mi közel vagyunk Orpheuszhoz, de ugyanakkor nyugatra is tekintünk. Így fogalmazott: “Eliade orfeizáló tudós”. Én erre azt válaszoltam, hogy a tudomány terén amolyan trójai faló vagyok, akinek az a feladata, hogy egyszer és mindenkorra véget vessen a “trójai háborúnak”, amely már annyi ideje dúl a tudomány és a filozófia között. Tudományos értéket akarok adni az archaikus lét metafizikai értelmének; meggyõzni a szociológusokat, a komparativistákat, a néprajztudósokat és a folkloristákat, hogy a kutatásaik csak akkor nyerhetnek értelmet, ha a hagyományos kultúra emberét megfelelõképpen értékelik, ha megértik a lényegét. Úgy érzem, hogy az etno-történelmi tudományok csak így fognak kijutni abból szörnyû kátyúból, amelyben jelenleg vesztegelnek.

Április 6.

Két hete, amióta tudom, hogy az oroszok átlépték a Dnyesztert, az életünk – Nináé és az enyém – rémálommá változott. Nem értem, miért viselem rosszabbul a katasztrófát, mint bármelyik másik román. Talán mert nem érzem itt jól magam, nem érzem idevalónak magam. Emiatt néhány napja úgy döntöttem, felmentésemet kérem, és visszatérek Romániába. Ezt eddig azért nem tettem meg, mert Magyarország és Románia között szünetel a vasúti összeköttetés. De mindezidáig fõként azért is nem mozdultam, mert nem tudom, mitévõ legyek. Úgy érzem, hogy a hazatérés iránti vágyamat elsõsorban a pusztulás vágya táplálja. Kimennék a frontra, de nem harcolni, hanem meghalni. Történelem iránt érzett végzetes ellenszenv. Öngyilkossági vágy. Gyanítom, hogy van némi gyávaság az ottlét iránt érzett neuraszténiás vágyamban; hogy ott anélkül lehet meghalni, hogy bárki megtudná, hogy valójában miért is akartunk elpusztulni. Bárhogy is van, a tragédiával szembeni elsõ vizsgán sajnálatosan elbuktam. Nem tudom a közösség tragédiáját elviselni. Meg akarok halni, még mielõtt a közösség is elpusztulna.

Amikor az észak-amerikai Liberátorok Bukarestet bombázták, elõször éreztem kevesebb iszonyatot és undort Oroszországgal szemben. Molotov álnokul visszafogott deklarációja után az észak-amerikaiak lerombolják a fõvárosunkat. Nincs értelme tovább beszélni róla. Azt hiszem, ennek a naplónak a majdani olvasói maguk is tanúi a történelem ítéletének, amikor ezeket az oldalakat olvassák. Az amerikaiak ostobasága az utolsó akadályt is el fogja söpörni az orosz gyõzelem útjából.

A városban kószáltam és minden portugálnak, akivel csak találkoztam, azt mondtam: tudnotok kell, hogy ha Románia elesik, egész Délkelet-Európa el fog esni. Az oroszok el fognak jutni az Adriáig és a Földközi-tengerig. És amikor beveszik Németországot, elérkeznek a Tajo partjaihoz is. Nem lesz, aki visszatartsa õket.

És mindennek ellenére nem hiszem, hogy így fog történni. Semminek sem lenne akkor értelme a történelemben. Mert ki mondja akkor meg, hogy mire kellett a sok halál, s hogy nem hiába zajlottak a sok száz éves drámáink?

Szeretnék könyvet írni A történelem félelme címmel, ami arról szólna, hogy nem sokkal ezelõtt még bármilyen személyes drámát vagy akár egy nép katasztrófáját is meg lehetett magyarázni egyfajta kozmológiával vagy szoteriológiával (kozmikus ritmusok, a vízben való újrafelszívódás, ekpiroszisz, vagyis a tûz általi megtisztulás, “a bûneink” stb.) Ma a történelem azért olyan rémisztõ, mert az általa kiváltott tragédiáknál elmarad az indoklás s a feloldozás is.

Június

Visszatérek az örök kérdésekhez.

Újra elindulni az 1928-as úton: újabb megoldásokat keresni az akkor felmerült kérdésekre és igényekre. A mágia, az erotika, a szûziesség stb. nem elegendõek. A legfrissebb felfedezések koherenssé tételére tett szándék: minden egyéni lét mint paradoxon; üdvözülés az integráción keresztül; a szimbólum mint az összes ontikus térrel való egyetlen kapcsolat, amely mégis konkrét marad és nem mond ellent a tapasztalatnak. Az ember mint szimbólum, ez lesz a címe a könyvemnek, az elsõ filozófiai könyvemnek.

Európa szemeim elõtt lejátszódó hanyatlása láttán csak azzal tudom magam vigasztalni, hogy már régen ott volt a pusztulás és az öngyilkosság csírája, amelybõl most majd kihajt az önmagát felemésztõ történelem – ahogy ezt már 34-ben megmondtam. Ami viszont engem érdekel, az a kibontakozó történelem. Tehát minden erõvel vissza kell szereznünk az ember kozmikus tudatát. Nem látok más kiutat.

*

Ahogy az ablakból az éjszaka szépségét csodáltam, hirtelen kibékültem a háborúval, a katasztrófával és az általam ismert és szeretett Európa pusztulásával. A háború pusztításainak van egyfajta értelme, az egyetemes egyensúly fenntartását szolgálják. A háború, akárcsak a halál az egyén esetében, annak a másik kozmikus cselekedetnek felel meg, amelyet az ember ignorál vagy amelytõl tart: ez a kezdeti amorf állapothoz való visszatérés, amelyben egyik dolog a másikba vész, amelyben minden egybeolvad egy egységbe. A háború ugyanazt a feladatot tölti be, persze egy másik szinten, mint az orgia. Az orgia szerepérõl írtam az Az örök visszatérés mítoszában és a Prolegomenában. Itt nem térek ki rá. De azt hiszem, azon kevés kortársam közé tartozom, akik felismerték az orgia jelentõségét és szükségességét. A háború hasonlít az orgiára. De hasonlít a vissza-visszatérõ alámerüléshez, egy Atlantiszhoz, egy mahapralayához; a primitív egység, a káosz újraformázásához. Ezért voltak a keleti termékenység-istenségek egyszerre a halál, és különösen a háború istennõi is. Ezért stb., (itt nem akarom újra leírni Az örök visszatérés mítoszában töredékesen kifejtett régi teóriámat).

Július 30., Lousa

A primitív költészetben a szerelem sohasem “magától” jön, hanem valamiféle megbabonázás vagy isteni szeszély váltja ki. A primitív ember számára a szerelem-szenvedély patologikus állapot volt, varázslat. Hány és hány következtetést lehet levonni a szerelem negatív értékelésébõl! A primitív ember nem akart elveszni. Minden, amit csinált, gondolt és kívánt, az ontológiában gyökerezett. Valódi akart lenni, egész akart lenni. Ha a rítus néha megkívánta is, hogy kilépjen emberi mivoltából, ez csak azért történt, hogy azután az abszolút valósághoz kösse. Semmiképpen sem hagyta el magát egy embertársáért vagy bármilyen élõ vagy nevetséges töredékért.

Hatalmas forradalmat jelentett a kereszténység, amely minden szinten önmagunk elvesztését szorgalmazza.

Október 2.

A Lisszabont és Santarémet összekötõ különvonaton. Megismertem Gaston de Matost, aki vezérkari tiszt volt még a monarchia idején, jelentõs történész. Csodálatos dolgokat tudtam meg tõle a portugál zsidóságról. Belmontéban zsidó többség van. A 16–17. században mindannyian kikeresztelkedtek (cristãos novos). Ezt követõen továbbra is egymás között házasodtak, és úgy hírlett, tartják a zsidó szokásokat is. Azonban 1910-ben, amikor kikiáltották a köztársaságot, ezek az újkeresztények nyilvánosan felhagytak a katolicizmussal, mondván, hogy õk zsidók. A lelki ellenállás csodálatra méltó példája ez. Vajon a románok, akár csak száz év intoleráns marxizmus után, ortodoxok maradnának-e? – kérdezem én.

December 23.

Jó néhány éve a reményeim és a reményvesztettségem is a lélek valóságából és a post mortem életbõl fakadnak. Az engem néha rabul ejtõ kegyetlen nihilizmus akkor kezd tombolni, amikor kétségbe vonom, hogy bármi is van odaát. Olyankor annyira szabadnak és közömbösnek érzem magam, hogy bármilyen bûnt vagy gaztettet el tudnék követni. És “az idõ múlását” is csak akkor tudom elviselni, amikor nem vonom kétségbe a túlvilág létezését. Ha kételkedem, akkor érzem az idõ múlását, érzem, ahogy öregszem és a semmi felé rohanok. Ezekben a pillanatokban csak az orgia nyújt vigaszt. Az Emberek és kövek címû színdarabomban megjelenik ez túlvilágba vetett hit elvesztése okozta nihilizmus. De ugyanezt olvashatjuk, és mennyire durván, Szent Pálnál is (Pál elsõ levele a korinthusiakhoz 15,32): Ha a halottak nem támadnak fel, akkor “együnk, igyunk, mert holnap úgyis meghalunk”. Egészen elfelejtettem ezt a részt, bár alaposan tanulmányoztam a leveleket a csíkszeredai koncentrációs táborban.5 (Elképesztõ, hogy mennyire gyorsan és tökéletesen felejtek el minden gondolatot, legyen az másé, vagy akár a sajátom, amely megvigasztalhatna vagy megnyugtathatna!) Az az érzésem, hogy az a gyermeki és pogány remény, hogy a halálom után újra megtalálom Ninát, borzalmasan gyenge. Nem ez az, amire várnom kell, nem csak ez. Hanem, óriási, lángoló és abszurd bizonyossággal kellene hinnem, hogy mindketten feltámadunk, hinnem kell mindkettõnk testében. Csak így nyerhetnek megváltást Nina szenvedései; a testben és amikor megtapasztalhatjuk mindazt a boldogságot, ami a mienk lehetett volna, és mégsem lett.

(1945)

Január 3.

Gondolataim egyik könyvtõl a másikig ûznek. Néha szeretnék a Kozmosz és történelemmel foglalkoznimásszor a Prolegomenával, megint máskor olyan könyvet szeretnék írni, amely provokáció volna a modern világnak; felhívás a teljes szabadságra, amit egyes mítoszokban szoktam fellelni, és amely még – akár a mi századunkban is – megtalálható bizonyos emberekben (például a jógiknál és a misztikusoknál; a levitáció jelenségében, a test éghetetlenségében, a tisztánlátásban, a próféciákban stb.; amelyek mind az ember anyagi törvényszerûségekkel szembeni autonómiáját bizonyítják; azt a szabadságot, amit az ember elérhetne, ha…).

Ami engem különösképpen izgat, az a Hegellel és a historicizmussal való polémia. Úgy érzem, az intuícióm egy átfogó rendszer esetén is gyümölcsözõ volna. De nem tudok koncentrálni. Nem tudom elhatározni magam, hogy munkához lássak. Attól tartok, hogy egyetlen könyvet sem tudok befejezni.

Január 10.

A Román Rádió tegnap esti belpolitikai hírösszefoglalója újabb tisztogatásokat jelentett be: tanárok és más értelmiségiek, akik a fasizmus és a hitlerizmus jegyében tevékenykedtek, jobboldali beállítottságú személyek stb. Én is közöttük kell, hogy legyek. Most, hogy már nincs semmilyen beosztásom (lévén, hogy november 23-án eltávolítottak a testületbõl), valószínûleg be fogják tiltani a könyveimet és visszavonják majd a román állampolgárságomat. Ha Romániában lettem volna, minden bizonnyal le is tartóztatnak. Menynyire sajnálom, hogy nem tartóztattak le! Egyfelõl azért, mert akkor egy hamarabb bekövetkezõ, és minden bizonnyal fájdalmasabb halálra számíthattam volna, amivel közelebb kerülnék Ninához. Másfelõl azért, mert egy ilyen letartóztatás és esetleg gyilkosság dicsõ módon zárta volna a román írói életrajzomat.

Így a távolból viszont, a román olvasóktól való elszigeteltség következtében kénytelen vagyok csak magamnak, néhány még élõ barátomnak és a jövõ olvasóinak írni. Majdnem öt éve már, hogy szabadságot vettem ki az olvasóimtól. 1940. április óta nem publikáltam a sajtóban egy sort sem, és azok a könyveim, amelyek azóta megjelentek, semmi kétség, nem válthatják ki a hiányomat ott, ahol úgymond “zajlik az élet”. Most azonban már végleges a törés: a régi könyveimet sem lehet majd újra kiadni. Kamaszok új nemzedékei fognak úgy felnõni, hogy nem olvasták a Maitreyit, és fiatalok egész generációja nevelkedik majd a Visszatérés a paradicsomból és a Huligánok nélkül.6 Mennyire meg fognak majd lepõdni, amikor késõbb ráakadnak!

Most, hogy Isten ugyanabban a hónapban (novemberben) fosztott meg Ninától és az olvasóimtól, teljes egészében az új mûvemnek fogom szentelni magam. De melyiknek?

Január 27.

Nagy az izgalom az itteni románok között. Egy, a törökök és németek közötti csere lebonyolításával megbízott svéd hajó románokat is elszállíthat az Ibériai-félszigetrõl. A hajó március 1-jén érkezik. De míg pár nappal ezelõtt még úgy tûnt, hogy mindenki borzasztóan szeretne visszatérni Romániába, most mind zavarodottak, és azon tanakodnak, hogy nem óriási butaság-e hazatérni oda, ahol a kiütéses tífusz dühöng stb.

Ami engem illet, én döntöttem. Csak akkor térnék haza, ha biztos lehetek benne, hogy újra kiadhatom a régi könyveim és újabbakat is megjelentethetek. A minisztériumi elbocsátás után, egyetemi katedra nélkül, bármilyen megtakarított pénz és rendes pénzkereseti lehetõség hiányában semmi dolgom Romániában – amikor még azt is kockáztatom, hogy Ana Pauker legelsõ hasfájására letartóztatnak. Szívesebben vegetálok itt Cascaisban, ahol legalább a világ legdrágább kincse az enyém: a szabadság. Persze csak addig, amíg elindulhatok Párizsba vagy az Egyesült Államokba.

Május 10.

Az idegrohamaim folytatódnak. Csak a penitin szedése tartja bennem a lelket.

Tegnap elõtt Lisszabonban voltam, és láttam a “gyõzelem napját”. Azon tûnõdöm, hogy vajon mi volt a valódi, az elõkészített és a “belpolitika” ezeken a megmozdulásokon. Találkoztam Antonio de Souzával, aki azt mondta, hogy mindenki szomorú. Mindenekelõtt a szélsõbaloldaliak, akik arra számítottak, hogy a fasizmus bukásával és a háború befejeztével hatalomra kerülhetnek. De Salazar, aki elkövette azt a hibát, hogy Hitler halálát nemzeti gyásznapnak nyilvánította, és akit az angolszász sajtó nem gyõzött becsmérelni, úgy tette jóvá a baklövést, hogy minden kapcsolatot megszakított Németországgal, bezáratta a nagykövetséget és zárolta az összes német számlát. Ilyen módon tehát ma õ is “gyõzelmet” ül.

Augusztus 13.

Brutus7 szerint az észak-amerikaiak ébredeznek, és az angolszászok komolyan elhatározták, hogy megakadályozzák Közép-Európaban a szovjet imperializmus térhódítását. Az atombombát és Truman beszédének egyes mondatait figyelmeztetésnek szánták. Egy helyi észak-amerikai diplomata azt mondta Brutusnak, hogy a Szovjetunió júniusban a csúcspontra ért, azóta pedig csak hanyatlik.

Mindez engem elsõsorban mint románt, de ugyanakkor mint európai embert is foglalkoztat. Rémülettel töltött el a befolyási zónák gondolata, amely a szovjet kolosszushoz való végzetes politikai és kulturális asszimilációnkhoz vezetett. Szintén rémülettel töltött el az Európa keleti és nyugati fele között húzódó kínai fal gondolata, amely egy újabb háború csírája lehet. Az angolszászok és az oroszok közötti egyensúlyban ismét egy román autonómia reményét látom. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy a minket körülvevõösszes politikai erõt ignoráljuk. Ha teljes egészében felzárkózunk az egyikhez (ahogy ezt tettük Németországgal), saját létünket tesszük kockára. Az atombomba egyelõre megmentette a világot a szovjet uralomtól. Ez persze nem jelenti azt, hogy a világ visszatérhet a burzsoáziához stb. Nem látok a szocializmuson kívül más kiutat.

Augusztus 22.

Fél öt. Mica telefonált a követségrõl, hogy megérkezett a francia vízum. Giza8 mintha megõrült volna, ugrálni kezdett, mint egy kisgyerek. Az öröm akkora, hogy nem is tudom, mit tegyünk. Incipit vita nova!

Szeptember 5.

Az állandóan rám nehezedõ “múlt” a legbiztosabb jele, hogy ember vagyok, vagyis hogy az “idõben” létezem, és van “történelmem”. Létezem, mert múltból vagyok. Nem tudom kiélvezni a “pillanatot”. Igen találó Bergyajev megfigyelése, miszerint az idõ az elbukott ember átka; hiszen az ember nem tudja a jelent a maga teljességében megélni, miközben folyton maga mögött érzi a “múltat”.

Összefüggésbe kellene ezt hoznom a saját megfigyeléseimmel, miszerint az ember az idõ eltörlésével a kezdeti pillanathoz, “ahhoz a bizonyos idõhöz” való visszatéréssel regenerálódik. Mi értelme lehet annak, hogy incipit vita nova? A teremtés újrakezdése. Az ember harca a “történelem” ellen, a visszafordíthatatlan múlt ellen.

FORDÍTOTTA TRENCSÉNYI KLÁRA

  1. Nina Mares, Eliade elsõ felesége.
  2. ’Fiatal generáció’ (tânara generatie): a húszas évek végén fellépõ román értelmiségi csoportosulás (melynek vezéregyéniségei – Eliade mellett – Mircea Vulcanescu, Constantin Noica, Emil Cioran és Mihail Sebastian voltak), a két világháború közötti idõszakban egész Európában elterjedt nemzedéki ideológia romániai hordozója.
  3. Mihai Antonescu (1907–-1946) a világháború alatt Ion Antonescu marsall egyik legközelebbi bizalmasa: elõbb propagandaminiszter, majd miniszterelnök-helyettes. Háborús bûnösként kivégezték.
  4. Helyesen: Vom Ewigen in Menschen
  5. A királyi diktatúra bevezetése után a Vasgárda elitjének többi tagjához hasonlóan Eliade a csíkszeredai gyûjtõtáborban raboskodott (1938. július és október között).
  6. Maitreyi (1933); Întoarcerea din rai (1934); Huliganii (1935) – Eliade legfontosabb fiatalkori regényei.
  7. Brutus Coste (1910-–1985): román diplomata, 1945 után a román antikommunista emigráció jelentõs alakja.
  8. Eliade Nina Mares elsõ házasságából származó nevelt lánya.
Kategória: Archívum  |  Rovat: DOKU-MENTÉS  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.