A magyar nemzet tribalizálása (1)

A törzsek színes és szagos közösségek. A törzsi világ a közvetlen érzékelésben, a testi tapasztalásban létesül, ezen áll és bukik. Szagok, ízek, tapintások világa ez. A törzs tagjai félszagokból megismerik egymást és szagáról ismerik meg az idegentõl. Megcsapja orrukat az ellenség szaga: a nem-ember szag. Az emberszag ugyanis a társadalmasulás e korai fokán a törzs szagával azonos. A szag mindent áthat, átitat, mindenbe beveszi magát, beivódik. Az érzékileg artikulált világ elsõdleges kategóriája, amely elválaszthatatlan a látható és hallható testi élet egészétõl. Szaga van a viselkedésnek, a mimikának, a testmozgásnak, az öltözködésnek. Közös szaga. Minden egyénben az egész közösség teste viselkedik. Minden arcról a törzs arca néz. Egyáltalán: aki még nem vette fel a törzs arcát – különféle tetoválások, ékítmények, maszkok formájában –, annak nincs is arca.

A mesebeli hétfejû sárkány hazatérve a napi robotból így süvölt a szabadítóját elbujtató királylány-feleségnek: “emberszagot érzek!” A törzsi emberbõl feltörõ morgást és ingerültséget talán így fordíthatnánk le: “nem-ember szagot érzek” – vagyis nem a “mieink” szagát. A törzsi világállapotot maga mögött hagyott ember viszont megint más szagra kapja fel a fejét: “törzs-szagot (törzsiség-szagot) érzek”. Mert ha a törzsi ember szagról felismeri a másikat, akkor – bizonyos értelemben – magát a törzsiséget is szagáról felismerheti bárki, aki másfajta, nem-törzsi, nem “nyers”, úgyszólván “szagtalan” vagy “szagtalanított” közösség – egyetemes spirituális, politikai vagy jogi, dologi – közösség tagjaként azonosítja önmagát, alkotja meg öntudatát és kulturális emlékezetét. A törzs szaga félelmet és fenyegetést áraszt. A háborús káosz, a viszály és vér szagát hozza magával a távoli múltból és a még távolibb jelenbõl. Annak a vérnek a szagát, amelyet kiontanak, nem, amely ereinkben kering; amely elválaszt, s nem összeköt. Pontosabban szólva: kötése kizárólag a törzsi közösségre terjed ki, nem pedig minden egyes emberre, az emberi faj egészére.

A törzsiséget képviselõ regresszió (“vissza a természetbe! vissza az anyaölbe! vissza az õsi állapotba! vissza az organikus közösségekbe!” stb.) modern hívei rossznéven is veszik, hogy a modern közösség színtelen és szagtalan: ugyan miféle közösség az ilyen? Hol a vér szaga? A föld szaga? Hová lett az egymáshoz préselõdõ testek – a közös test – akolmelege? A föld és vér meghitt kipárolgása? – ábrándoznak. Úgy gondolják, az egyetemes szellemi elven nyugvó közösség, amelyet szabad választás és nem a beleszületés véletlene határoz meg, steril és spekulatív közösség, az ész és nem a szív mûve, sõt, egyenest azért fundálták ki világba vetett idegenek, sötét erõk cinkosai, ilyen-olyan összeesküvõk és bölcsek, hogy elpusztítsák a vér és föld közösségét.

A politikai nemzet – mint minden modern közösség – valóban szagtalan közösség: racionális konstrukció, amelyben még a politikai hatalom legitimációja is a kalkulatív racionalitáson (szavazatok számán és arányán) alapul. Nincs az az õsi leszármazás, nincs az a karizmatikus kiválasztottság, tradíció, etnikai tudat, vallási érték, amely a nemzettársadalmak demokratikus és jogállami rendszerében inkább jogosítana fel bárkit a hatalom gyakorlására, mint a választók által titkosan leadott szavazatok számszerû végeredményeként megállapított szavazattöbbség. Természetesen a modern, tehát politikai nemzet racionális konstrukciója felveheti és fel is veszi magába az adott közösség kulturális emlékezetének – társadalmi csoportonként, értelmi világonként eltérõ terjedelmû és értelmezésû – érzelmi és tárgyi gazdagságát, végtére a nemzetet mint képzeleti mûvet ebbõl az anyagból (“hozott anyagból”) alkotják meg, igaz, oly módon, hogy érzelmileg is így, mint az egyenjogú állampolgárokat magában foglaló és egybeforrasztó politikai közösség tartalma legyen megélhetõ és mindenki számára igenelhetõ.

Tribus, tribe, tribalizmus

A törzs – maga a világ. De a törzsi világban nem fér el egy vagy több másik törzs világa. A politikai közösségben világok sokasága fér el,1 kivéve azokat, amelyek törzsi vagy vallási alapon törölni kívánják a politikai közösséget, egyben tehát mindazokat a világokat, amelyek a politikai közösség racionalista konstrukciójában elférnek. Ezért jelenik meg a tribalizáló politikai közbeszéd szintjén oly gyakran a törzsi engesztelhetetlenség, a gyûlölet és hencegés hanghordozása és metaforakészlete: a civil- és politikai társadalom törzsi (kvázi-törzsi) alapon, tehát indulatokkal és szagokkal körülírt (“körülvizelt”, azaz szagosított) rivális részének folytonos felszólítása, miszerint takarodjon ki a képbõl, tûnjön el az országból, hordja el magát, míg jó dolga van, számítson az elközelgõ leszámolásra, szégyellje a pofáját (amiért egyáltalán van neki), rettegje az uralomra elhivatott törzs elközelgõ hatalmát. A közösség kérdései – a par excellence politikai kérdések – nem megvitathatók ott, ahol a végsõ érv vagy az egyetlen érv az, hogy a vitapartner fulladjon meg a saját a levében vagy takarodjon el a közösségbõl, lehetõleg máma még. Ugyanis nem tartozik a közösséghez (a törzshöz), más a bõrszíne, a szaga, a habitusa, az életstílusa, az észjárása.

Az idegen törzsbeli – ellenség és nem-ember vagy nem egészen ember. A múltban, amikor az úgynevezett primitív kultúrák csak minimális kapcsolatban álltak egymással – írja Clifford Geertz – “az Igaziak”-nak, “a Jók”-nak vagy csak egyszerûen “az Emberi Lények”-nek nevezték magukat, és elûzték a folyó vagy a hegygerinc másik oldalán lévõket, akiket “földi majmoknak” vagy “tetûpetéknek”, azaz nem, vagy nem teljesen emberi lényeknek tekintettek – könnyen meg tudták tartani kulturális integritásukat.2

Innen nézve a tribalizálás – még ha csupán a tömegérzelmek és a szimbólumok szintjén is – mindig annak a kulturális integritásnak a tagadását jelenti, amely messze meghaladja a törzs integrációs szintjét, s amely azóta létezik, amióta az általános egységesülési és egyetemesülési folyamatban – elõbb a világvallásokban és a rájuk épülõ egyetemes birodalmakban, majd a világi, de ugyancsak egyetemes erkölcsi és politikai értékeket valló nemzetállamokban és az ezeken alapuló nemzetközösségben – megvalósult, illetve – minden megtorpanás, visszaesés, katasztrófa ellenére – megvalósulóban van.

A latin eredetû tribe (törzs, néptörzs) és tribalism (törzsi rendszer, törzsiség) szavaknak az angolszász politológiai irodalomban és publicisztikában meghonosodott jelentése szerint tribalizmusként, újtörzsiségként jellemezhetõk mindazok a modern–posztmodern törekvések, amelyek a modern politikai közösségeket (a nemzetet, a pártot, az osztályt) “természeti”, biológiai (biopolitikai), etnikai, faji, esetleg nemi alapon próbálják megosztani és újradefiniálni. A faji, nemi vagy etnikai összetartozás alapján teremtenek legitimitást szeparálódási törekvésekhez, leválthatatlan hatalmi klánok és klientúráik fenntartásához (vagy épp megdöntéséhez), gazdasági-hatalmi privilégiumok megszerzéséhez vagy többletjogok (pozitív diszkriminációk) kivívásához.

A tribalizmus eredetileg – az alkotmányjogban használatos – értelemben azt a helyzetet írja le, amikor valamilyen nemzetközileg elismert (értsd: de facto és de jure szuverén) állam politikai burkában továbbélnek az archaikus törzsi-nemzetségi osztottságok és ellentétek, intézmények és szervezetek, amikor az állam területén élõ törzsek öltöznek politikai pártok színeibe, szerzik meg és osztják föl övéik – saját törzsük tagjai – közt a hatalmat. A tribalizmus elsõ körben tehát nem más, mint az etnikai csoportok közötti ellenségeskedést felszító, etnosoviniszta politika, amely arra irányul, hogy kedvezményeket és elõjogokat biztosítsanak az egyik etnikai csoportnak (és e csoport egyes képviselõinek), míg más etnikai csoportokat diszkrimináljanak, háttérbe szorítsanak, kisemmizzenek, ami folytonos belsõ feszültség, törzsi viszályok és mészárlások, népirtások táptalaja. Ahol a nemzetté válás nem történt meg vagy nem fejezõdött be, s a törzsi elitek önzése és felelõtlensége nem ismer határt, ott könnyen állandósulhat a törzsi káosz.

Az afrikai országok többségében a politikai pártok törzsi alapon formálódtak ki. A pártpolitikai versengés ezért csap át oly gyakran törzsi viszályokba és háborúskodásba, ezért végzõdik törzsi mészárlással, törzsi puccsal és törzsi diktatúrával. A modern nemzethez (az egyenjogú állampolgárok szuverén politikai közösségéhez) tartozó jogállam, parlamentarizmus, pluralizmus ezen a talajon valójában igen gyakran csupán arra szolgál, hogy a törzsi vezetõk és a törzsek új legitimáció alapján vívják tovább a régi törzsi háborúkat az anyagi erõforrásokért, mindenekelõtt az állam tulajdonlásáért. Hogy aztán ebben a keretben a törzsi harc megszelídül-e avagy még inkább kiélezõdik, országról-országra és korszakról-korszakra változik. Nem csoda, hogy sok afrikai vezetõ az egységes, egyenjogúakból álló politikai közösség (a racionálisan megkonstruált nemzet) kialakulását akadályozó többpártrendszerrel – mint a szétforgácsolódásért, a korrupcióért, a kriminális káoszért felelõs tribalizmus végsõ menedékével és modern igazolásával – az egypártrendszert szegezi szembe, és ennek bevezetését követeli. Persze, egypártrendszeren nem az egységes állam törzsi megszállását és kisajátítását, nem tribalista diktatúrát, hanem egyfajta nemzeti alapon álló abszolutista államot értenek, amelynek hivatása az illetõ állam szuverén területén hatalmaskodó törzsi kiskirályok megfékezése, a fél-törzsi állapotban élõ népesség integrálása, valóságos nemzetté egyesítése a jogállam egységes normatív terében.

Kívülrõl nézve nem nehéz felismerni, hogy a tribalista csebernek, etatista vederre cserélése aligha hozhat megoldást az afrikai országok e fõ bajára. Ahol a modern állam (a külsõ kihívásra adott válaszként és a modernizációs elit sürgetésére és kényszerére) elõbb jön létre, mint a modern társadalom (nem mellékes persze, mekkora késésben van az államhoz képest és mi az oka a késének), ott mindig élesebben (olykor polgárháborúig és országszakadásig fokozódva) kerül szembe “régi” és “új”, “haza” és “haladás”, “törzsiség” és “politikai nemzet”, a modernizációs elit pedig gyakran öltözik a központosító erõszak vértezetébe, a tribalizmussal – bölcsen egyensúlyozó központosító abszolutizmusokat vagy ostoba és véres etatista diktatúrákat állítva szembe.

Kétségtelen persze, hogy ahol a modern nemzetállam normatív és intézményi rendjét, politikai és erkölcsi normáit kívülrõl és felülrõl kényszerítik rá egy társadalomra, ott a népességet megosztó törzsi ellentétek, törzsi intézmények és törzsi vezetõk fognak beöltözni az újonnan kapott és kötelezõ politikai viseletbe, hogy most már ebben (a külvilág számára igazolhatóan) folytassák az archaikus világ véget nem érõ háborúit egymás ellen. A tribalizmussal szembeállított etatizmus békéje mégis illuzórikus: nem megszünteti, csak felfüggeszti, s elnapolja a törzsi mészárlásokat. A valóságos háború ugyanis nem az egyes törzsek, hanem az archaikus törzsi állapot és a modern politikai állapot között folyik, végsõ soron a politikai közösség létrehozásáért. Ennyiben a politikai pártok színeibe öltözött törzsi viszálykodás, mely persze nem minden afrikai országban ölti véres káosz jellegét, a nemzettársadalom keletkezésfolyamatának gyötrelmes valósága, s addig tart, míg a törzsiség elevenen élõ intézményi és érzületi formái el nem halnak, míg a vérontásig menõ törzsi gyûlölködések és viszályok nem “finomulnak” merõben kulturális-habituális ellentékekké, életstílus- és gondolkodásmódbeli különbségekké.

Vonzások és taszítások természetesen a habitualitás szintjén is létezni fognak, ahogyan minden modern társadalomban is léteznek, de ezek csak szimbolikus, kulturális szinten általánosíthatók és fejezhetõk ki. A modern szimbolikus képi politizálás jószerével ezen alapul, mióta az ideologikus politizálás – végsõkig kiüresedvén – átadta helyét a piaci eszközökkel folyó média-politizálásnak, és az érdekellentéteket, a forrásokért és javakért, azok elosztásáért és az elosztási arányokért folyó küzdelmet nem lehet már modern ideológiákra alapozni. Igaz, a fejletlenebb régiókban a politikát – a modern ideológiák elpárolgása után – nem a szimulációra, a mediatizált képre, hanem az elevenen élõ, mindazonáltal nem-törzsi jellegû, etnikai-vallási osztottságokra alapozzák, egyszóval etnicizálják. A modern politikai közösség etnicizálása összehasonlíthatatlanul veszélyesebb, mint tribalizálása a habitualitás, a mediatizált kulturális képek szintjén. Az etnicizmus a nemzetté válás idõszakában jól-rosszul összevarrt politikai test szétrobbanásához és az afrikai kontinensen dúló véres törzsi mészárlásokat idézõ polgárháborúkhoz, népirtásokhoz (“etnikai tisztogatásokhoz”) vezethet. Az etnicizálás különösen azokban a szeparatista mozgalmakban erõsödik fel, amelyek célja valamely helynek (legtöbbször persze a hatalmi-gazdasági önállóságra törekvõ helyi elitnek) egy átfogó politikai közösségbõl való kiszakítása és az államiság igényének elismertetését másra, mint az etnikai közösségre nem igen lehet alapozni. A politikai közösséggel szemben ebben az esetben nem egy másik politikai közösség jogán lépnek fel (ez esetben ugyanis a kiválás, a szétválás többnyire békésen zajlik le), és nem is – mint a gazdag régiók szeparatizmusa esetében – a jóléti-fogyasztói közösség önzése jogán, hanem a vérségi vagy “vérré vált” (a vérségi kötelékkel összenõtt) vallási közösséget mozgósítva ugyanilyen etnicista alapon azonosított más közösségek (valójában mindig az egész politikai közösség: a nemzet) ellen.

Másutt, ahol a modern politikai nemzet minden megkésettség és töredezettség ellenére, kialakultnak mondható, tehát a fejlett régiókban a tribalizmus szimbolikus és fogyasztói jelleget ölt: a politikai pártok tabui és totemei nem etnikailag, hanem habituálisan – az ízlésben és az élményben, a viselkedésben és a jelviseletben – vannak megalapozva, a társadalom régi-új habituális törésvonalai mentén sorakoznak fel, vagy legalábbis ezek mentén igyekeznek törzsekre tördelni a társadalom életvilágát. Ezekben az esetben a politika nem etnikai-vallási csoportokra (etnicizmus), nem kvázi-fajilag (rasszizmus) vagy kvázi-szociálisan (osztályharc) körülhatárolt társadalmi csoportokra, hanem átfogóhabituális tömbökre épül, ezeket a tömböket “szólítja meg”, aktivizálja érzelmileg (pro és contra) minden egyes kihívó gesztusával, minden jól megválasztott szóképével, egész hanghordozásával, viselkedésével, jelképeivel, a politikai párt látható (képre vitt) vezetõinek habituálisan azonosítható törzsiségével (a “mieink” és a “õk” habituálisan azonosítható kategóriáiban).

Marad tehát a habituális különbségekre, a tetszésre, az élményre alapozás: ízlésközösségek és élményközösségek törzsiesítése. Ezek a piaci közvetítéssel, úgyszólván esztétikai alapon létrejövõ “törzsek” azonban – bármily mélyen nyúljanak is a múltba a szóban forgó habituális vonzások és taszítások, ellenérzések és rokonszenvek, rajongások és viszolygások, félelmek és vágyak, bármily kevéssé racionalizálható is e vonzás és taszítás tartalma, s bármily tartós legyen is egy-egy habituális- vagy ízlésközösség – nem válhatnak sem társadalmi, sem politikai struktúraképzõ tényezõvé. A középrétegek között – anyagi forrásokért, elosztási területekért, befolyásért stb. – folyó szüntelen érdekharc (ki kapja, kinek kell kapnia az elosztási tortából a legnagyobb szeletet?) kölcsönveheti és kölcsön is veszi az archaikus törzsi gyûlölködés és rajongás mitologikus nyelvét, ahogyan olykor a vallási és a politikai-ideológiai hitháborúk nyelvezetét is, s még az is lehetséges, hogy ebben a küzdelemben a politikai közösség végsõ egysége megbomlik, egy nemzet lelki egyensúlya felborul, jó közérzete megszûnik, csak egyvalami nem lehetséges – legalábbis, amíg a modern nemzetek alkotása: a nemzetközösség és a világgazdaság fennáll – a törzsi állapotba való tényleges visszasüllyedés. Sõt, ez az, ami egyáltalán nem lehetséges, mert egyszerûen nincs visszaút: csak a világtársadalom és a világkáosz között lehet választani, már amennyire ez csakugyan választás tárgyát képezheti.

Ha az afrikai tribalizmus, vagyis a törzsi világállapot konzerválása (a nemzetté válás megakadályozása, a polgári egyenjogúság semmibe vétele stb.) végsõ soron arra fut ki, hogy a törzsi vezetõk kleptokratikus-korrupcionista uralmát megalapozzák és örökletessé tegyék, akkor az európai tribalizmus, a modern nemzetek tribalizálása arra, hogy a politikai közösség megtagadásával, a politikai társadalom egyik része (párt, pártvezetés és klientúrájuk) megõrizze vagy megszerezze a hatalmat “övéinek”, “saját törzsének” – vagyis a vele habituálisan, érzületileg azonosuló középosztálynak –, s hogy “törzsi” felhatalmazást kapjon az erõviszonyok állami beavatkozással történõ megváltoztatására, a “mieink” privilegizálásra (“mert hát ki látott még olyat, hogy saját földjén ne a törzs, hanem holmi jöttment itt-lakók legyenek az urak!”) a gazdaság, a politika, a kultúra összes területén. Mintha a nemzet már csak így – törzsi alapon – lenne megmenthetõ. (Nota bene: a nemzet legújabban már nemzeti alapon is menthetetlen, csak globális alapon menthetõ meg, pontosabban fogalmazva: mentheti meg önmagát.) Ha a tribalizálás a mediatizált politika kártyája és csupán kampánytörzsek viszálykodásáig, politikafogyasztó élményközösségek törzsiesítésig megy el, akkor össztársadalmi veszélyessége viszonylag csekély, de ha – bármi okból – ennél mélyebb meghasonlást idéz elõ, azzal a nemzet létalapját ássa alá: szeparatizmushoz, tömeges egyéni és csoportos kivonulásokhoz (az ország elhagyásához), legrosszabb esetben pedig utcai atrocitásokhoz, helyi pogromokhoz, kölcsönös leszámolásokhoz, népirtásokhoz is vezethet.

Ha egy modern politikai képzõdmény, valamely párt vagy pártos mozgalom tribalista módon lép fel politikai ellenfelével szemben, akkor valójában a politikai közösség ellen, a modern közösség egyetemleges szelleme ellen lép fel, azt tagadja, aminek alapzatán õ maga is áll és bukik, megszületett és létezik, saját maga alól is kihúzza a talajt, hiszen a másik – ellenséges törzsként meghatározott – csoportot politikailag üldözheti, jogaiban korlátozhatja, fizikailag megsemmisítheti ugyan, a modernitást azonban nem semmisítheti meg, s így szükségképp és újra meg újra – akármilyen politikai alakot öltsön is – abban a harcban kell véresen elbuknia és megszégyenülnie, amelyet a politikai közösség, s ezzel együtt saját létalapja ellen indított.

Nemzet elõtt, nemzet után

A nemzet mint politikai közösség már a múlt században kimerítette hatóerejét. Elfunkciótlanodóban (és átfunkcionálódóban) van, akaratának és érdekének ideologikus értelmezése és pártpolitikai képviselete egyre komolytalanabbá válik. Nem egyik napról a másikra történt mindez, hanem az utóbbi száz esztendõben. Nem Magyarországon, hanem mindenütt, ahol a gazdasági világrendszer – a globalizáció nagy és egyre gyorsuló hullámainak sodrásában – üres vázként hagyja maga mögött az egykor épp a modernizációs világfolyamat közvetítésére, megformálására hivatott nemzetállamokat. A kiüresedett régi politikai és kulturális formákat egyelõre nem váltották fel újak. A “történelem utáni” történelemben, a “politika utáni” politikában egyfelõl új transzlokális és glokális mozgásformák és konfliktustípusok jelennek meg, másfelõl a nemzet elõtti vagy alatti archaikus törzsi, etnikai, vallási formák kelnek új életre, általában erõsen antimodern hangszerelésben, de legtöbbször már a posztmodern világ mediatizált tömegkulturális nyelvezetén.

Az egyik – jövõbe mutató, de korántsem egyértelmû – tendencia a politikai közösség, az állam depolitizálása: ezt testesíti meg a “jóléti” vagy “szociális államból” kinõtt “semleges állam”, “kockázat-állam” koncepciója és a “globális kormányzás” eszmeköre. A “szolgáltató állam”, amely az ideologikus alapon egységesítõ-központosító nemzetállam helyére lépne, a nemzetállamba falazott helyek politikai és/vagy kulturális önállósulásán és új, transzlokális politikai keretekbe való integrálásán illetve egy globális politikai rend – egyfajta világkormányzás – szükségességének elismerésén és kiépítésén alapulna.3

A másik meghatározó tendencia az etnokrácia, amely a múlt lappangó vagy még eleven közösségi formáit mozgósítja a nemzetállam ellenében és a politikai közösség fentebb már említett etnicizálásának felel meg. A politikai közösség etnicizálása vagy a kiüresedett, evidenciáját vesztett nemzetállamot kívánja (elsõdlegesen az ebbõl az államból élõ elit és csatolt társadalmi részei érdekében) minden idõn túl és minden eszközzel fenntartani; vagy – más alap híján – erre próbál új államot alapozni valamilyen szeparatista (a központi hatalmat opponáló) regionális elit.4 (A legszemléletesebb példa erre is, arra is – Jugoszlávia véres szétesésének története, amely még messze van attól, hogy az újonnan létrejött nemzetállamok transzlokális keretbe – jelesül az Európai Unióba – integrálódásának jegyében lezártnak mondhatnánk, arról nem is szólva, hogy maga ez transzlokális integrációs keret is csak létrejövõben van, s mindmáig eldöntetlen: vajon szuverén nemzetállamok konföderációja lesz-e avagy föderáció, amelyben a nemzeti szuverenitás egy részét – és elég nagy részét – a szövetségi államra, más részét pedig a régiókra, autonómiákra ruházzák át.)

Végezetül, de nem utolsósorban külön kell szólnunk a modern nemzet (társadalom és állam) tribalizálásáról, amely lényegében a középosztályt alkotó társadalmi csoportok – anyagi forrásokért, elosztási javakért, privilégiumokért folytatott – harcának és egyben önzésének a szimbolikus kifejezõdése a politikai képek és hívószavak síkján. Ez esetben a középosztály egyik vagy másik meghatározó csoportja põre anyagi érdekét a nemzeti lét törzsiesített jelképeivel és hívószavaival fedi el. Ennek az érdeknek “áldozza be” mintegy a nemzetet, amikor politikai jelentését – bárha csupán a mediatizált szimbolikus tartalmak szintjén – törzsi értelemben leszûkíti, és amikor a politikai pártok és szurkolótáboraik hatalomért folyó szokványos és elég unalmas versengését lélegzetelállító, felkavaró, színes törzsi háborúskodássá formálja át. A törzsiesített nemzet nem az értelem racionális konstrukciója és nem is a “közös ihlet” vagy a “kollektív képzelet” alkotása, hanem olyan fantazma, amely a mediatizált élménytérben mozgásba hozott képek és képileg szimulált események hatására izgalmi állapotba jött, felzaklatott, nekigerjedt, hisztérizált nézõközönségben képzõdik meg, de amilyen könnyen és gyorsan megképzõdik, éppoly könnyen foszlik is szét az izgalmi állapot elmúltával.

Archaizáló és posztmodern tribalizmus

A modern politikai közösség tribalizálása és tribalizálódása végsõ soron azoknak az Európában létrejött formáknak a kiüresedésével vagy – Európán kívül – ugyanezen formák eredendõ ürességével (értelemhiányával) függ össze, amelyek a modernitáshoz tartoztak és többé-kevésbé mind racionális (vagy legalábbis racionalizáló) konstrukciók voltak. Ebbõl a szempontból a politika tribalizálódása alapvetõen kettõt jelenthet:

1. A késõmodern társadalmakban vagy azt, hogy eredeti politikai és eszmei tartalmukat elvesztett, kiüresedett modern közösségeket (nemzet, párt, osztály) valamilyen más (rendelkezésre álló és/vagy kitalált) tartalommal (nem-racionalizálható érzelmi-indulati tartalommal, vágytartalommal) töltenek meg; vagy azt jelenti, hogy eleve más, nem-racionális, biopolitikai és fogyasztási közösségeket állítanak a régi átfogó és egységesített politikai közösségek helyére és részben azokkal szemben (etnikai-vallási, kulturális/szubkulturális közösségek, különféle testi másságok alapján létrejövõ kisebbségek, fogyasztói törzsek, szurkolótáborok stb.).

2. Ettõl eltérõen a premodern, törzsi-féltörzsi állapotból épp csak kiemelkedõ (illetve kívülrõl “kiemelt”) társadalmakban a tribalizálás/tribalizálódás azt jelenti, hogy a kívülrõl átvett, “szervetlen”, s ennyiben a népesség túlnyomó többsége számára értelmezhetetlen, eleve “üres” modern politikai kategóriákat nagyon is valóságos és eleven törzsi tartalommal töltik meg.

A tribalizálódás – legrosszabb esetben – a modern (lokális, területi, szuverén) nemzeti létezésrõl a globális, nem-területi, individuális (értsd: a személyes egzisztenciára alapozott) nemzeti létre való átmenetet gátolja, hátráltatja azzal, hogy dezorganizálja a jogállamot, bomlasztja a civiltársadalmat, mérgezi a családi és baráti közösségek szolidáris kis köreit, bár ennek az omlasztó-bomlasztó munkának a módja és hatása országonként igen eltérõ képet mutat.5 A mediatizált politika piaci világában csak a politikai áru fogyasztói törzsiesíthetõk, ami a piacon ma már egyáltalán nem kivétel, sokkal inkább szabály. (Nem egyszerûen a törzsvásárlók körérõl van itt szó, hanem a különféle vásárlói törzseklétrehozásáról, amelyeket úgy nyernek meg egy termékcsoportnak vagy szolgáltatásnak, úgy tartanak a szüntelen vásárlás felajzott állapotában, hogy az adott márkához – a márka “világához” – kapcsolt exkluzív közösséggel való törzsi azonosulás lehetõségét is felkínálják neki.)

A politikai közösség kereskedelmi típusú újratörzsiesítése persze kevésbé veszedelmes és kockázatos, mint etnicista vagy fundamentalista változata: a szimbolikus térben legfeljebb érzelmi mészárlásokra, verbális és képi atrocitásokra kerülhet sor a modern társadalom indulatilag-zsigerileg mozgósított tribusai között. Ettõl még nem omlik össze a modern világ, de megromolhat a politikai közösség atmoszférája, nyomasztóvá, lehangolóvá, nyugtalanítóvá válhat a pszichológiai klíma. Elsõsorban a választási kampányok idõszakában fölállított kampánytörzsek háborúja okozhat hosszabb távon is maradandó lelki károsodást és torzulást a modern közösségben.6

Különösen akkor nem ártatlan kampánytrükk vagy médiacsíny a szimbolikus politizálás nyelvén folyó pszichológiai törzsi háború, ha az érintettekben a közelmúlt elevenen élõ nagy megrázkódtatásait, közösségi hisztériáit, paranoiáit, traumáit is újra felidézik a látott képek és hallott szavak, azt a baljós elõérzetet keltve fel bennük, hogy a szavakat és képeket rövidesen tettek is követhetik. Ebbõl a szempontból tehát éppoly valóságos pusztítást – csak lelki pusztítást, érzelmi elvadulást – eredményezhet a tribalizmus, mint azokon a helyeken, ahol valóságos törzsek véres torzsalkodása dönti romba a társadalmakat. Épp azt a lelki erõt, érzületi rokonszenvet, azokat a készségeket roppanthatják meg, amelyekre az egyéneknek szükségük lenne ahhoz, hogy összefogjanak és a nemzet lokális modern közösségébõl transzlokális posztmodern közösséget formáljanak.

A szimbolikus politizálás, az emblémákkal és címerekkel, ereklyeképekkel és ritualizált képeseményekkel, totemekkel és tabukkal folyó politikai jelbeszéd (a politikai tér jelekkel történõ kisajátítása, lefoglalása, útjelzõ táblákkal való kirakása, meghódítása, be- és visszavétele) és ennek mediatizálása (kivetítése a képernyõkre) végsõ soron a politikai mezõ tribalizálásának felel meg. Magyarország sokat emlegetett, unos-untig felrótt kettészakadásában semmi rendkívüli, semmi egyedülálló nincsen: miután a modern politikai testekbõl (nemzetállam, társadalmi osztályok, politikai pártok stb.) lassan elpárolog az élet (a nemzet-eszme vagy a modern osztályideológiák mindent összetartó ereje kimerül), az új élet egyelõre csak a bomlás, az oszlás-foszlás formájában jelenhet meg benne. A tribalizálódás – ebben, de csakis ebben az értelemben – mégis az élet jelének tekinthetõ. A régi egység felõl nézve talán aggasztónak látszik, a körvonalazódó új egységek (a formális jog és a pénz alapján egységesülõ világ) felõl nézve azonban egyszerûen nincs számottevõ politikai jelentõsége. Bomlástermék csupán. Lehet kellemetlen, okozhat mûködési zavarokat a civilszférában és a magánéletben, a hisztéria tetõfokán akár össztársadalmi elmezavarokhoz is vezethet, de valóságos politikai testet nem alkothat magának, legfeljebb szimbolikus testet, szimulált testet. Ilyet viszont bárki alkothat abból, ami már és még nincs, és soha nem is lesz, ha tud és akar. Végtére is ilyen szimbolikus testek nyüzsgõ sokadalma tölti ki a mediatizált tömegkultúra világát. Válassz magadnak törzset a politikai piacon, ha pedig nem találsz magadnak valót, barkácsolj össze egyet! A törzsi priváttébolyt a politikailag manipulált tömegérzület nyilvános – olykor állami szintre emelt – törzsi tébolyától nem felépítésük és tartalmuk, csupán eltérõ használati módjuk különbözteti meg.

A politikai jelkép mint törzsi totem: a kokárda-ügy

Az egész politikai közösség – a nemzet – képviseletére hivatott és szerzõdött politikai részek színében – pártok köntösében – megjelenõ archaikus törzsek viszályát és vetélkedését egyes afrikai országokban azzal igyekeznek fékezni és visszatartani, hogy törvényileg tiltják a törzsi jelképek viselését a nyilvános térben. A tiltás a szimbolikus reprezentáció terének egységesítésével a nemzetté válást hivatott elõsegíteni, a törzsi széthúzást csökkenteni, az ellenségeskedés elszabadulását meggátolni.

Európában – már ahol és ahogyan – éppen megfordítva: részben a politikai közösség egységét hagyományosan kifejezõ szimbolikus jelek tribalizálása figyelhetõ meg, részben az a törekvés, hogy a politikai közösség képviseletére aspiráló szereplõk a mediatizált piaci nyilvánosságban teremtsék meg a maguk törzsi jelképeit, amit aztán aktivistáik és militáns híveik visznek fel minden felületre, ami csak elérhetõ és képbe kerülhet: testre, arcra, öltözékre, házfalakra, hirdetõoszlopokra. Ez az érzelmi-indulati tribalizálódás – ismétlem –, minden régmúltat és közelmúltat idézõ lidérces látszat ellenére, minden általa kiváltott és nagyon is valóságos rosszérzés – émelygés, szorongás, utálat, harag, egyszóval: ressentiment – ellenére, önmagában (!) nem képes kikezdeni a nemzeti létezés nem-szimbolikusan (jogállam, szociális állam, gondoskodó állam, közszolgálati állam) változatlanul fennálló mûködésbeli egységet (ahogyan nem érinti azt a magasabb és ugyancsak nem eszmei alapon létesülõ egységet, adminisztratív- és gazdasági egységet sem, amelybe az európai nemzetek többsége ma integrálódni próbál). A posztpolitikai tribalizálódás nem a modern nemzet egységét ássa alá, mert ez az egység – még ha kulturális emlékezete és szimbolikus megörökítésének hagyománya töretlen is – többé nem modern ideológiák közvetítette értelmi és érzületi egység, hanem jogi, gazdasági, pénzügyi egység – a “szolgáltató állam” mûködésbeli egysége –, és mint ilyen egyre kevésbé szorul rá valamely képzelt közösséggel való érzelmi és értelmi azonosulásra. Enélkül is fennáll és mûködik. Érzelmi és értelmi azonosulásra a magukra maradt egyéneknek van szükségük, s ezt az igényüket – egyelõre legalábbis – elsõsorban a tömegkultúra elégíti ki. Ennek részét képezi a szimbolikus politizálás is, ezen belül pedig a politikai tér fogyasztói típusú tribalizálása.

Mindenesetre a politikai közösség emlékezetének, reprezentációjának tribalizálása nem a nemzeti történelem vagy a nemzet-eszme pártpolitikai kisajátítását, nem valamiféle értelmezési hegemóniára vagy monopóliumra törekvést jelent, hanem mindenféle értelem és értelmezõi aktus tagadását a puszta lét, a beleszületés “csodája”, a testi vagy lelki “idevalóság” és “belevalóság” jegyében. A tribalista politikus nem saját értelmezését igyekszik elfogadtatni vagy ráerõltetni a politikai közösség egészére, hanem azzal igyekszik mozgósítani a közösséget, hogy szimbolikusan, érzelmileg újra meg újra, minden kimondott szavával és képbe foglalt tettével kettévágja, létrehozza benne a harc szellemét és azt szükség szerint a végletekig fokozza vagy épp engedi lelohadni. A jelhasználat szintjén ez azt jelenti, hogy nem a jelek értelmét, hanem magukat a jeleket sajátítja ki, lopja el, foglalja le “övéinek”. Mert elõször is létrehozza “övéit” (a saját törzset), másodszor pedig “övéit” (saját törzsét) állítja a nemzet (a politikai közösség) helyére, “övéit” ruházza fel a “nemzet” jelképeivel: “a nemzet mi (mi, a törzs) vagyunk! “ti” (idegen törzsbeliek) – mutat rá ellenfeleire vagy a másik szurkolótáborra – nem tartoztok a nemzethez, avagy legalábbis a következõ mérkõzésig még gondolkodom rajta, oda tartoztak-e – gondolkodjatok ezen kicsit ti is!”

Vegyünk egy egyszerû, ám közel esõ példát a magyar közelmúltból arra, mit is jelent a politikai közösség egységét – a nemzetet létrehozó felejtést és akaratot – kifejezõ nemzeti jelképek tribalizálása? A választási kampány évében, 2002-ben – botcsinálta jobboldali politikusok felszólítására, de nem épp kormányzati jóváhagyás és támogatás nélkül – a március 15-én szokásosan kitûzött kokárdát sokan nem vették le másnap, hanem mint afféle gyõzelmi talizmánt, választási totemet kezdték tüntetõleg viselni, mindaddig, amíg – úgymond – a “nemzet” nem gyõzedelmeskedik a választásokon. Aki kormánypártisága, pártszíne megkülönböztetõ kifejezésére egy hagyományosan az egész politikai közösségreprezentálására szolgáló jelképet használ, az akarva vagy akaratlan tribalizálja azt.

Abban nincsen semmi rendkívüli, hogy valaki maga választotta politikai vagy akár biopolitikai hovatartozását a nyilvános térben is megvallja, közölni vagy demonstrálni kívánja: miheztartás végett, tüntetõleg, narcisztikusan, mindegy. A mediatizált látvány- és élménykultúrában széles fogyasztói rétegek hajlamosak erre. Abban sincs semmi különös, hogy vannak kormánypártiak (hatalompártiak) és ezt nem restellik, de fennen – hangos szóval vagy ékes képpel – hirdetik és kifejezésre juttatják a közös terekben. Ami a szóvá tett a jelenségben új, ami e tüntetõ önmegkülönböztetést egy új jelenség tüneti értékével ruházza fel, s ami a magyar társadalom számára eleddig ismeretlen volt, másban keresendõ. Miként lehetséges, hogy a politikai közösség egyezményes jeleit e közösség egyik része a másikkal szemben mintegy lefoglalja és kirekesztõlegesen használja föl? A kirekesztõleges jelhasználat elkötelezett hívei ilyenkor álnaivan azt kérdezik: miért kirekesztõlegesen? Ki tiltotta meg bárkinek, hogy e jeleket viselje? Természetesen senki. A problémát nem is a jel, hanem használati módja jelenti, nevezetesen, hogy kirekesztõlegesen viselik azt, ami mindenkor és mindenki számára a politikai kötés, az összetartozás érzületi kifejezésére szolgált addig és ettõl a pillanattól fogva, aki a jelet magára tûzi és viseli, csak “nekik” vagy “értük” viselheti: kénytelen osztozni a jel kirekesztõleges használati módjában. Persze, hogy ezt vagy azt a jelet ki viselheti és ki nem, illetve mikor és milyen jelet kell viselnie valakinek, nincs és jogállamban nem is lehet törvényileg szabályozva. (Az úgynevezett önkényuralmi jelképek viseletét megtiltó törvény a kelet-európai politikai agylágyulások szép megnyilvánulásainak egyike: mondjuk, nem viselhetõ a horogkereszt és a vörös csillag, de minden további nélkül viselhetõ Sztálin, Hitler, Mao vagy akár Pol Pot képmása, ahogyan az “I love Auschwitz!” és “I love Kolima” kitûzõk ellen is aligha merülhet fel hatósági kifogás, nem kezdeményezhetõ büntetõ eljárás. Mindenesetre, habár az “önkényuralmi jelképek” nyilvános használatát titltó törvény a legbornírtabb helyi politikai erõk mûve volt, a jelképek, emblémák, címerek, ikonok, ereklyék jelentõségének ez a végtelen felértékelése a kimondott és leírt szavak és értelmezések ellenében, mégiscsak a mediatizált politika új korszakára – a képkorszakra – vall.) Attól azonban egy összetartozást kifejezõ, az egész politikai közösség számára pozitív érzelmi tartalmú jelkép megosztó, kirekesztõ, diszkriminatív használati módja nagyon is valóságos lehet, hogy ez a használati mód nincs kodifikálva, nem tiltja törvény, ahogyan nem is kötelez rá senkit (“ne használd így, ha nem akarod!). A barátságtalanság, az ellenségeskedés fenyegetõ üzenete akkor is jelen lehet egy jel használati módjában, ha a jel önmagában mindenki számára a lehetõ legpozitívabb érzelmi tartalmat hordozza és a használati módot semmiféle törvény nem tiltja. Ilyen értelemben, akár a Himnuszt és a Talpra magyar-t is lehet kirekesztõlegesen énekelni és szavalni.

Minden negáció, kirekesztés, lefokozás, minden megfosztás valamitõl, amely a politikai hatalom retorikai és képzeleti terében megjelenik, szükségképpen fenyegetõ irányultságú, mivel a politikai hatalom megszerzése elvileg – lett légyenek a hatalmi ágak mégoly pedánsan elválasztva is egymástól jogilag és gyakorlatilag – a törvényhozó hatalomra is kiterjed, tehát azt a fenyegetést is magában hordozza, hogy amit hirdetnek, mondanak, elképzelnek, meg is fogják valósítani (megvalósíthatják), törvényerõre emelhetik. A jelhasználatban foglalt fenyegetés mértéke (illetve mértékétõl – bizonyos határok között – független megélése és megítélése) attól függõen lehet kisebb vagy nagyobb, hogy nagy hatalmú, befolyásos, kormányzó vagy kormányzásra esélyes párttól vagy politikustól érkezik-e, avagy periférikus, jelentéktelen politikai képzõdménytõl, illetve hogy az adott helyen és körülmények között (történelmi tapasztalok, beidegzõdések, félelmi reakciók mértéke stb.), ennek vagy annak a jelnek (jelképnek, szónak, szófordulatnak) a használatát (vagy bármilyen jel kirekesztõ használati módját) a társadalom számottevõ csoportjai mekkora fenyegetésként élik meg, milyen közelmúltban lejátszódott vészterhes események megismétlõdésének rémképét idézi fel ez bennük, mekkora társadalmi frusztrációt vált ki, szorongások, hisztériák, agressziós késztetések mérgét csepegtetve mindennapi életükbe.

Azzal, hogy a magyar nemzet – az egyenjogú állampolgárok politikai közösségének – születését szimbolizáló 48-as kokárdát pártpolitikai célra sajátították ki, alapvetõen megváltozott mindaddig barátságos, egyesítõ, a politikai testvériség vagy szolidaritás kifejezéseként ismert jelentése. Elsõ pillantásra csak annyiban, hogy a politikai közösség egyezményes jelét a politikai elkülönülés jeleként vette használatba egy párt, a politikai egész képviseletét magának igénylõ részek egyike. Valójában azonban az érzelmileg sokak által átélt fenyegetés nem ebben rejlett, hanem abban, hogy ezzel a rész tüntette fel magát egészként, a rész lépett az egész helyére, s más részek jogosultságát az egészbõl való részesedésre és az egész képviseletére megkérdõjelezte. Az “aki magyar, velünk van” jelszava helyénvaló lehet az egész közösséget érintõ külsõ fenyegetés (idegen invázió, szabadságharc stb.) idõszakában az ellenséggel szemben. De egyik párt és választói tábora szótárában a másik párttal és választói táborával szemben azt jelenti, hogy szimbolikusan meg akarják vonni tõlük a politikai közösséghez tartozás jogát, nem-magyarokká nyilvánítják õket, s mivel arra “vetemedtek”, hogy “magyarok” ellen harcoljanak a “magyar” hatalomért, azért egyben az “ellenség” politikai jelentésének lepedõjét is rájuk húzzák. S még jó, ha ellenségességük csak erkölcsi-politikai és nem organikus-törzsi értelmezést nyer, ha csupán lehazaárulózzák és nem parazita idegeneknek, befurakodott álmagyaroknak bélyegzik õket, akiknek “vérükben van”, hogy el akarják veszejteni a “keresztényt”, “magyart”. (Nota bene: mivel a “keresztény” meghatározás – a modernitás elõtti “keresztény világnak” modern “Európávᔠalakulásával – a nemzetté válásban megkésett közép-kelet-európai országokban egyes nemzetideológiák fontos identitásképzõ eleme volt, most, a politikai közösség tribalizálásával az egyetemes keresztény oikumené tribalizálására is sor kerül, ha csak – megérezve ennek belsõ képtelenségét – nem helyettesítik eleve valamilyen magántébollyal, barkácsolt törzsi-pogány természetvallás fantazmájával.)

Hogyan lehet a törzsi elkülönülés jeleként értelmezni a politikai egység és szolidaritás évszázados érzelmi szimbólumát? Egyféleképpen: úgy, hogy az “egész” – a politikai közösség – az egyik politikai résszel azonosul, s aki ebben nincs benne, aki a politikai közösség más részéhez tartozik, s eszerint képviseli az “egészet”, magából a politikai közösségbõl rekesztõdik ki. De miféle politikai közösség az, amelybõl a politikai különbség vagy ellentét okán bárki kirekeszthetõ? Semmiképp nem modern közösség. Ez utóbbi legitim képviselete ugyanis egyedül a racionális legitimáción nyugodhat, hiszen a modern közösség alapzatát nem a vallási-civilizációs, nyelvi-kulturális, etnikai-regionális összetartozás, hanem az állampolgári jog képezi, melynek asztalánál – még ha csak formálisan is – mindenki egyaránt foglalhat helyet. Akkor hát csakis valamilyen pre-modern közösség, kvázi-politikai közösség szimbolikus helyreállítását (a politikai közösségnek képzelt vallási-civilizációs vagy etnikai-vérségi közösséggel való helyettesítését) jelenheti a modern politikai közösség tribalizáló megosztása, szimbolikus “megtisztítása” mindentõl, ami a törzs önmagába csukódó, kifelé ellenségesen elzárkózó világától “idegen”, pontosabban, amit – az elzárkózást és kirekesztést hirdetõ – tribalista politikusok “idegennek” nyilvánítanak. (“Hogy ki az idegen, azt én mondom meg!”) E bezárkózási kényszert, hátráló-menekülõ rákmozgást, melyet széles középrétegekben a globális és lokális versenyben való lemaradástól és az egzisztenciavesztéstõl való szorongás motivál, nevezem átfogóan tribális regreszsziónak a politikában. Ennek a középrétegek érzületén elhatalmasodó regressziós késztetésnek adnak formát és irányt a tribalizáló politikai pártok. Úgy valahogy, ahogyan az Magyarországon történt máig ható társadalomlélektani következményekkel abban a kormányzati ciklusban, melyet – egyszerre ígéretesen és ijesztõen – “rendszerváltásnál kevesebbnek, kormányváltásánál többnek” nevezett a párt, mely az 1998-as választásokon kormányzati hatalomra jutott.

A tribalizáló politikai beszéd

A nemzet verbális tribalizálása, amely szimbolikus képi tribalizálásának egyik összetevõje csupán, mindig azzal kezdõdik, hogy az egyik politikai rész ellenfelét és annak társadalmi bázisát kirekeszti a nemzetbõl – nem-nemzetként, nem- igazi nemzetként, kiélezett pillanatokban egyenesen idegenként és ellenségként különbözteti meg. Carl Schmitt gyakran idézett és sokat kritizált meghatározása a politikumról, miszerint az nem más, mint az ellenségállítás képessége, inkább a háború, pontosabban a politikum háborúként való értelmezésének felel meg, s ennyiben nem a modern, hanem inkább az archaikus törzsi világállapotra vall, melyet persze modern politikusok akarnak – ne firtassuk most miféle érdekeket és megszállottságokat követve – a válságidõszakokban különösen erõs regressziós tömegérzületre támaszkodva helyreállítani.

A rivális párt “okkupálta” a parlementet, “megszálló rezsim” jött létre, az “idegenszívûek”, “a nemzetellenes erõk” megigézték és leigázták a jámbor és hiszékeny magyar nemzetet. A “lakók” kényuralma alatt nyög a magyar. Ez persze színtiszta tribalista beszéd. (Miközben ugyanazok a tribalista szónokok egyfolytában azon jajonganak, hogy fogy a magyar. Csakhogy nemcsak demográfiai értelemben – mennyiségileg – fogy, hanem törzsi értelemben – minõségileg – is, amit statisztikai adatokkal nem lehet kifejezni, csak megérzés – megvilágosító látomás és indulat – tárhatja fel a rettenetes valót. Egyes törzsfõnökök vagy törzsfõnökjelöltek szerint a magyarok törzse ez idõ szerint jó, ha másfélmillió lelket számlál.) A szóban forgó beszédmód a modern nemzet tribalizálásának felel meg, akár eljut a politikai tettek (intézkedések, törvényhozás, médiabefolyásolás, kinevezés/leváltás, közbeszerzés stb.) mezejére, akár megmarad a politikai szitokszavak és jajfohászok, a törzsi szenvedélyeket felszító, félelmet keltõ és érzelmi agressziót gerjesztõ képek (vagyis a szimuláció) szintjén, ahogy az már posztmodern idõkben lenni szokott. A testek mészárlását a lelkek mészárlása, a testi terrort a lelki zsarolás, a fenyegetés – a “mészárlás” vagy “deportálás” – kilátásba helyezése váltotta föl.

“A nemzet nem szorulhat kisebbségbe” – mondotta a 2002-es választások vesztese egy tömeggyûlésen, övéi üdvrivalgása közepette, arra utalva, hogy pártja – a politikai nemzet legitim képviseletéért versengõ pártok egyikeként – kisebbségbe került a parlamentben. Lehet-e értelme ebben az összefüggésben annak a mondatnak, hogy nem kerülhet kisebbségbe a többség? Lehet, de csak egyetlen esetben: ha a parlamentben kisebbségbe szorult párt maga a nemzet, a többségbe került párt pedig értelemszerûen a nem-nemzet, hanem ördög-tudja-mi, mindenesetre valami más: trónbitorló, idegen betolakodó, belsõ ellenség. Ha egy párt magamagát a nemzettel azonosítja, akkor ezzel azt is mondja, hogy a szavazattöbbséggel a nemzet legitim képviselõjévé választott párt/pártok nem tartoznak a nemzethez.

Egy valóságos törzs mindig kívül találja meg ellenségét. Nem magában fedezi fel rémülten és elborzadva a “kívült”, az ellenséges törzset, nem maga ellen indít irtóháborút. Ilyesmi csak a nem-törzsi állapotban lehetséges, amikor ugyanis egy “nem-törzs” (például egy politikai párt, egy kormányzat) törzsként határozza meg, írja körül, képzeli el a politikai közösséget, hogy politikai ellenfelét ily módon a kívülrõl – csellel-furfanggal – a törzsbe furakodott ellenségként mutathassa föl, gyõzhesse le, pusztíthassa el. Legalább szimbolikusan, legalább érzelmileg.

“Magyar” magyarnak – “törzsi magyarnak” – lenni csak valamivel szemben lehet. A törzsiesített magyar-lét – szemben-lét. Egyik lét a másik lét ellen. Magyar – a magyar ellen? De hisz ilyen már volt! A magyar történelemben – legalább az újkor kezdete óta – se szeri, se száma azoknak az uralmi elitekben bekövetkezõ, ideologikusan reflektált, szimbolikusan kifejezésre juttatott meghasonlásoknak, pártütéseknek, szakadásoknak (kuruc–labanc, haza versus haladás, 48-asok versus 67-esek, korona–diéta, úri–polgári, úri–népi, népi–urbánus, moszkovita–nemzeti), melyek felülrõl lefelé hasítva, politikailag és kulturálisan is megkettõzték az országot vagy legalábbis annak tudatát. A tribalizált nemzet képlete azonban más: itt “magyar” magyar fordul a “nem-magyar” magyar ellen. Szigorúan magyar alapon. Mármint törzsi-magyar alapon. A “magyar” magyar már messzirõl megismerszik tolldíszérõl, öltözékérõl, habitusáról, hanghordozásáról, egyszóval törzsi színeirõl, jelvényeirõl, tetoválásairól, retorikájáról.

A törzsiségre utal a szerzõdéskötés retorikai figurája is. Nem társadalmi, hanem törzsi szerzõdés ez. A társadalmi szerzõdésnek – amely csak a kereszténység új szerzõdésének világi mása – bárki egyenlõ tagja lehet, anélkül, hogy szabadságát elveszítené. A szerzõdés ugyanis a törvények és normák megtartására kötelezi, s nem arra, hogy gondolkodását, vallási hitét, erkölcsi értékeit, nyelvét-kultúráját feláldozza valamilyen új politikai Isten oltárán. Az a Berlusconi mintájára “kötött” és ritualizált szerzõdés, amelyet – mint magyar a magyarral – a FIDESZ kötött a “magyar” magyarokkal és “polgári” polgárokkal, nem politikai, hanem törzsi szerzõdés volt, vérszerzõdés, még ha tintával és nem vérrel írták is.

A csatát elvesztettük, a háború folytatódik – mondta a nemzetet tribalizáló párt hadvezére pártkatonái és rajongói elõtt a csatavesztés éjszakáján. Hogyan, hát háború van? Hát megtámadtak minket? De még mennyire! Hiszen még azt is megizenték, milyen: “hideg polgárháború”. “Hideg”, mert fegyveres vérontás nélküli és “polgár”, mert a “Polgári Magyarország” víja a “nem-polgári” ellen. A szóhasználat azonban félrevezetõ. A polgárháborút és törzsi mészárlást – még ha nem is az elborzasztó végeredmény: a halottak száma és az általános pusztulás tekintetében – egy teljes világ választja el egymástól. A polgárháborúban a politikai közösség valóságos meghasonlása – társadalmi és politikai meghasonlása! – tépi ketté valamilyen politikai érdek vagy cél mentén az állampolgári közösséget, sõt még a vérségi kötelékeket is (mindenekelõtt a családét, amely a régi, organikus törzsi közösség utolsó foszlánya), míg a tribalizáló politika – éppen megfordítva – a létezõ és belülrõl egyáltalán nem meghasonlott politikai közösséget szakítja ketté valamilyen par excellence nem-politikai elv, nem-racionális (a megérzésben és az átélésben adott) s ennyiben megvitathatatlan, felülvizsgálhatatlan kritérium szerint, amelyet azonban szívesen álcáz politikainak. Nem polgárok, hanem törzsek szimulált viszálya és háborúskodása ez, melyben a “polgár” nem állampolgárt jelent, hanem az egyik törzs neve vagy toteme. Nem más ez, mint a nemzet – a racionális alapon egyesített és ezen az alapon fennálló szuverén politikai közösség – törzsiesítése a mediatizált politika eszközeivel, törzsi ellentétek szimulálásával, “kékek” és “zöldek” szüntelen érzelmi egymásnak ugrasztásával.

Ha a tribalizáló politika a jogállam törvényes rendjének határai között marad, vagyis megmarad a hatalmi harc, a választói tömegek megnyerése média-eszközének (cirkuszpártok cirkuszának7), akkor a társadalom lelki klímájának folyamatos megmérgezésén túlmenõen nincs különösebb kockázata. Ha azonban átlépi ezt a határt, és belülrõl rágja vagy marja szét a jogállamot és a parlamentáris demokrácia rendjét, akkor könynyen idézhet elõ össztársadalmi katasztrófát.

A tribalizmus retorikailag olykor megtévesztésig hasonlít a nacionalizmushoz, pedig nem sok köze van hozzá, hacsak az nem, hogy szimbolikus törzsi eklektikájába nagy elõszeretettel illeszti be a modern nacionalizmus jellegzetes motívumait és hogy végsõ soron e nagy halott – a nacionalizmus – helyére aspirál. (Akárcsak egykor a nemzet rasszista feloldása a kvázi-tudományos “faj”-ban, amikor a nacionalizmus eszme-halálának beállta még friss volt, a gyászmunka pedig a legvadabb fantazmákat keltette életre, az egész világot megrendítõ katasztrofális következményekkel.) A tribalista vízióban a Nemzet vívja élet-halál harcát a Nem-Nemzettel (a helyi törzsi zsargont idézve: a “magyarok” a “lakókkal”). Kevésbé fennkölten arról van szó, hogy egy csomó pénzre, pozícióra, sikerre éhes ember azon az alapon akar kiszorítani az államból és annak csatolt területeirõl (mindenekelõtt a szépen fejlõdõ adminisztratív piacról) másokat, hogy õk magyarok, legalábbis mélyebben, gerincesebben, gyökeresebben, végzetesebben magyarok, mint esetleg tehetségesebb, rátermettebb, tõkeerõsebb vagy egyszerûen csak ügyesebb, fortélyosabb verseny- vagy vetélytársaik.

Régi történet ez új kiadásban, új, neotribalista hangszerelésben. A lényeg azonban változatlan, bár a modernitásból ismert katasztrofális végkifejletre ma már csak valamilyen globális kisiklás esetén kerülhetne sor. A változatlan lényeg pedig az, hogy a nemzet törzsi meghatározásban mindig az “irracionális” elem az uralkodó, ezáltal válhat a politikai részek egyike “a” törzsként értelmezett nemzet kizárólagos letéteményesévé. Ennek alapján illetik meg a törzstagokat mindenféle elõnyök és privilégiumok, ennek alapján lehet osztogatni és fosztogatni, a tõkejavakban – örökölt és a piaci versenyben – kialakult vagyoni, mûveltségi, kapcsolati különbségeket és egyenlõtlenségeket kvázi-törzsi alapon kiegyenlíteni, az állampolgári egyenlõséget pedig törzsi alapon a saját törzs javára egyenlõtlenségekké változtatni. Ez a folyamat melegágya a korrupciónak és az autoritarizmusnak, még akkor is, ha egy modern társadalomban – valóságos törzsek hiányában – a tribalizáló politikai elitnek be kell érni szimulált, tömegkulturális alapon létrehozott törzsekkel. Bár ezek a törzsek – kampánytörzsek – csupán élményközösségek, s mint ilyenek nem hoznak létre tartós identitást, a mûsoridõben keletkeznek és hunynak is ki, mindazonáltal éppoly irracionálisak, éppannyira érzelmek, vágyak uralják és irányítják õket, éppoly könnyen mozgósíthatók a politikailag szükséges pillanatban a politikai közösség egyetemes szelleme ellen, s éppoly esztelen tettekre ragadtathatják magukat, mint az ideológiailag indoktrinált és politikailag manipulált modern tömeg egykoron. Mert aki a politikai közösség valamely részét “ellenségként” konstruálja meg, az tagadja az egész politikai közösséget, tagadja annak értelmét és létjogosultságát, s végsõ soron a politikai közösséget – a racionálisan konstruált nemzetet – állítja be úgy, mint összeesküvést a törzs ellen.

  1. Jellemzõ – mint arra V. J. Szuhacsov hívja fel egy tanulmányában a figyelmet –, hogy az orosz szaktudományos terminológiában és a közbeszédben is nem a “etnikai kisebbségek”, hanem a “nemzeti kisebbségek” fogalma vált általánosan bevetté. Nem véletlenül. Az etnikai entitások ugyanis az életvilágok és életstílusok egyediségét, összehasonlíthatatlanságát és kizárólagos jellegét, tehát számos nem-racionális elemet is magukban foglalnak (vér, föld, gyökér, testiség stb.). Az etnikai entitás valamilyen érzékelési-észleleti, érzéki-érzelmi egységet jelöl, míg a nemzet azt a tervet, programot vagy valóságot, mely szerint egy adott terület népessége nemzetként határozza meg és ismerteti el magát, olyan közösségként tehát, amely összemérhetõ a többi nemzettel. Hiszen minden modern nemzet egységes kulturális, nyelvi normatívák, politikai és gazdasági sztenderdek szerint határozza meg magát. Épp ennek alapján – a hasonlóság (és nem a másság!) – alapján kívánhatja meg, hogy ismerjék el nemzetként és ezen az alapon képes magába fogadni mindenkit, aki az adott normákat, törvényeket magára nézve elismeri, ezen az alapon képes egyenlõként az egyenlõk között kapcsolatba lépni, szövetkezni és együttmûködni, kooperálni és versengeni a többiekkel. A törzsiség – miként azt a totemállatok jelképesen is értésére adhatják bárkinek, aki ebben kételkedik – feltételezi a törzs és az emberi lény azonosítását, de legalábbis az egyes törzsek közötti különbség zoológiai felfogását: hogyan is alkothatnának egyetlen közösséget rókák és tigrisek, lovak és kenguruk? Milyen szabályok alapján tárgyalhatnának, köthetnének szerzõdést vagy versenghetnének egymással? Az még csak lehetséges, hogy közömbösek egymás iránt, hogy a távolból elviselik a másik puszta létezését, de az már nem, (vagy csak a mitikusan felfogott zoológiai rokonság elismerésével), hogy átjárjanak a zoológiai határokon, hogy a másik törzsbelit valaha is “sajátjukként”, “emberként” (“rókaként” stb.) ismerjék el. (Ld. errõl: V. Ju. Szuhacsov: Cselovek v nacionalnom i etnyiceszkom izmerenyijah – anthropology.ru/ru/ texts/sukhach/manne_4.html 27. 04. 2004)
  2. Clifford Geertz: Válogatott tanulmányok. Osiris, 1996. 335.
  3. Ld. ehhez: Kanishka Jayasuriya: September 11, Security, and the New Postliberal Politics of Fear. In: Critical Views of September 11. Analyses from around the World. New York, The New Press, 2002. 131–147.
  4. Ld. ehhez: Gombár Csaba: Társadalomszemléletünk etnicizálódása. In: Politikatudományi Szemle, 1994. 4. sz. 78–115.; Michael Walzer: Le nouveau tribalisme. In: Esprit, 1992. 11. szám; Michael Walzer: Másság és politika. 2000. 1994. 11. sz.
  5. V. Ju. Szuhacsov így foglalja össze tanulmánya végén a posztmodern helyzet paradoxonát: “a legkülönfélébb – etnikai, szexuális, vallási – kisebbségek nyomása alatt a civiltársadalom egyszeriben kezd visszacsúszni a tribalizmusba, pontosabban fogalmazva, egyfajta neotribalizmusba, ezzel együtt pedig a közösségi testek “dionüszoszi” összeforrása, a közösségi érzelmek hullámverése mindent elsöpör útjából, ami odáig az Én (értsd: a személyes egyén – Sz. Á.) jogait garantálta. Márpedig ez a civiltársadalom szétrobbanásával fenyeget és az Én-nek mint Én-eseménynek az elismerését a közösségi testek jogainak intézményesítése váltja fel. (…) A neoarchaikus tribalizmus térhódítása talán egy új középkor kezdetét jelzi. Minden az identitásjelenség átalakulására fut ki. Mert mostantól az identitás már nem mentális kategória, amely kizárólag valaminek a tudásán alapulhat, hanem az élmény, az átélés és megtapasztalás kategóriája, s ezekben a kategóriákban és ezek által válik vágy, akarat és hatalom valósággá.” (Cselovek v nacionalnom i etnyiceszkom izmerenyijah, In: anthropology.ru/ru/texts/sukhach/manne_4.html 27. 04. 2004
  6. Ld. ehhez: Szilágyi Ákos: Totális kampány. In: Hol a Határ? – Kampánystartégiák és kampányetika (Szerk.: Sükösd Miklós, Vásárhelyi Mária), Élet és irodalom, 2002. 9–16.
  7. Ld. ehhez: Szilágyi Ákos: A kékek és a zöldek. In: 2000, 2003. 10. szám.
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.