Gyõz a narancs

Ukrajna a demokrácia déligyümölcseit ízlelgeti

Az ukrán történelem kevés ilyen epizódot ismer, így az ember önkéntelenül is büszke és derûlátó. Akármilyen hatalmi konstrukcióban állapodnak is meg végül az uralkodó elit tagjai, az események legfõbb nyertese az ukrán társadalom lehet. Hosszú évek politikai passzivitása után Ukrajna lakói úgy döntöttek, hogy kiállnak választásuk mellett. Mindössze egy bõ hónap kellett ahhoz, hogy egyértelmûvé váljon: az ukrán társadalom megköveteli a megfelelõ tájékoztatást és bánásmódot, és kitart frissen megszerzett szabadságjogai mellett. Példátlan egyetértés alakult ki a szegények és gazdagok, az orosz és ukrán anyanyelvûek, a diákok, munkások és nyugdíjasok között a tekintetben, hogy fel kell lépni a korrupt rezsim ellen. Ezzel remélhetõleg megszületett az ukrán politikai nemzet. Ukrajna posztszovjet történelmében elsõ ízben fordult elõ, hogy valaki valóban demokratikus felhatalmazással lett elnök, hogy gyõzelme nem alantas politikai manõverek és csak látszatra demokratikus mesterkedések eredménye volt. Elõdeivel ellentétben Juscsenko olyan körülmények között nyert, ahol valóban választani lehetett a jelöltek között. Annak ellenére is gyõzött, hogy az állami propagandagépezet teli torokból, néha kifejezetten durva módszerekkel agitált ellene. Az az erkölcsi mandátum, amelyet választóitól kapott ideális kiindulópont a régóta várt reformok megvalósításához.

A jelek szerint azonban Juscsenkóval szemben túlságosan is sok politikai és erkölcsi elvárás fogalmazódott meg. Megkockáztatható a feltevés, hogy a “narancsszínû forradalom” elkerülhetetlenül öltött széles körben eszkatalogikus jelleget, hiszen sokan a gonosz feletti végsõ gyõzelemmel azonosítják. Amennyiben azonban a beígért reformok valóban megvalósulnak, unalmas nyugati típusú demokráciában élünk majd, ahol hõsökre és tömeges utcai demonstrációkra nem lesz szükség többé. Paradox módon a demokrácia akkor mûködik jól, ha teremtésmítoszában megtalálható a hõsies önfeláldozás, amely aztán rögzül a nemzet emlékezetében. A “narancs-forradalom” legkézenfekvõbb vívmánya az, hogy végre az ukránoknak is megszületett a saját mítoszuk, amely nélkül modern nemzet aligha képzelhetõ el. Az állami alkalmazásban álló értelmiségiek és politológusok 1991 óta azon igyekeztek, különösebb siker nélkül, hogy “nemzeti identitást” és “nemzeti eszmét” fabrikáljanak. Most végre megpihenhetnek. – Mára divatossá vált ukránnak lenni – jelentette ki nemrégiben Juscsenko.

Ennek az új nemzeti mítosznak fontos eleme például az, hogy az orosz ajkú Harkov diákjai a kijevi Függetlenség téren együtt tüntettek a lvovi diákokkal. Bár az ország kelet-nyugati megosztottsága alig módosult, a “narancs-forradalom” könnyebbé tette az orosz anyanyelvû lakosok számára, hogy egynek érezzék magukat az ukrán nemzettel, mint a kilencvenes évek elején, amikor még az ukrán posztszovjet identitás kizárólag egy nemzetiségi és nyelvi alapon meghatározott lakosságcsoportra vonatkozott. Az ukrán ajkúakra. 2004 novembere folyamán az ukránok reményeim szerint megalkották a politikai nemzetnek azt a fogalmát, amelybe már beletartozik minden ukrán állampolgár, függetlenül anyanyelvétõl és nemzetiségi hovatartozásától. 1991-ben sok oroszul beszélõ ukrán számára a reformok inkább Moszkvához és Jelcinhez kapcsolódtak, mint Kijevhez, az utóbbinak provinciális és konzervatív kommunista nomenklatúrájához. Csak 2004 novemberében vált a narancsszínû Kijev az ukrán nemzet igazi fõvárosává.

Az ország kelet-nyugati megosztottsága, amely a választások során ismét oly nyilvánvalóvá vált, persze nem tûnik el egyik napról a másikra. Közép-Európa korábbi “bársonyos forradalmaitól” eltérõen az ukrán vezetõknek sokkal heterogénebb társadalommal kell szót érteniük. Az új elnöknek embert próbáló feladat lesz, hogy egyszerre tartson ki reformista irányvonala mellett és megtalálja annak is a módját, hogy kielégítse azoknak az ukránoknak az elvárásait is, akik ellenfelére szavaztak. Annak, hogy Ukrajna keleti és déli területein egyes regionális vezetõk elszakadással riogattak, pozitív hatásai is vannak. Tudatosította ugyanis az ukránokban, hogy az ország egysége nem magától értetõdõ és szavatolt, hanem olyan érték, amelyet polgárainak meg kell védenie. Példa lehet erre, amikor az orosz nyelvû Harkovban tömegtüntetés tiltakozott Kusnarjov kormányzó szeparatista irányvonala ellen. Lehet, hogy Janukovics legnagyobb tévedése az volt, hogy kijátszotta a szeparatista kártyát, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy ezt még miniszterelnökként tette.

Ellentétben a sokak által megfogalmazott aggodalmakkal, Juscsenko gyõzelme új politikai kiegyezést tehet lehetõvé Ukrajna keleti és nyugati fele között. Az korábbi ellenzék néhány politikusa, így például Mihail Brodszkij, az ismert üzletember és a Jabluko (Alma) párt vezetõje, a kultúrpolitika terén javasolt egy-két kompromisszumot. Felvetette például, hogy egyes orosz irodalmi mûvek kerüljenek vissza az iskolai tananyagba. Egyik nyilatkozatában Juscsenko is elismerte, hogy Ukrajnában az orosz nyelv ügye nagy figyelmet érdemel, és azt politikai hátsó szándékok nélkül kell megvitatni. Kétségtelen, hogy Juscsenko csak akkor nyerheti meg a kelet-ukrajnaiak támogatását, ha nagy érzékenységgel közelít az orosz nyelvhez. A független Ukrajnában mára lehetõvé vált, hogy az orosz nyelvet és kultúrát az ukránok ne tekintsék a nemzeti egység és identitás elleni fenyegetésnek, ellenkezõleg, észrevegyék értékeit. Távlatilag az orosz anyanyelvûek csak nyerhetnek a változásokon. Amennyiben ugyanis Ukrajnában is általánossá válnak az Európa-szerte elfogadott jogi normák, az orosz nyelv használatát biztosító jogok jelentõsebb védelmet kaphatnak, mint ha azokat az olyan populista orosz politikusok karolják fel, mint például Jurij Luzskov, Moszkva polgármestere.

Van a fentieken kívül még egy különbség az ukrajnai helyzet és Közép-Európa “bársonyos forradalmai” között: azok néhány célkitûzés Ukrajnában mára már megvalósult. A privatizáció többé-kevésbé lezárult, bár igaz, hogy sokan kiárusításnak tartják. Ukrajna már túljutott az átalakulás legnehezebb szakaszán. Gazdasága növekszik, még akkor is, ha a politikai válság egy idõre aláásta stabilitását. Juscsenkóból nem lesz ukrán Putyin (aki népszerûségét az oligarchák elleni fellépésének köszönheti), és aligha képzelhetõ el, hogy Ukrajnában megismétlõdne egy Hodorkovszkijéhoz hasonló eset. Optimális esetben Juscsenkónak sikerül majd elõnyös és átlátható szabályokat kivívnia az ukrán tõkések számára, egyszersmind rá tudja õket kényszeríteni arra, hogy ne a nemzeti érdekek ellen, hanem azokért tevékenykedjenek. Ez nehéz feladatnak ígérkezik, de néhány kedvezõ fejleményrõl máris beszámolhatunk: vannak olyan ukrán üzleti csoportok, amelyek némi nyitottságot mutatnak arra, hogy vállalati politikájukat összhangba hozzák az európai normákkal. Az mindenesetre nyilvánvaló, hogy a nagyhatalmú donyecki klán érdekköre messze túlmutat a donyecki térség, sõt Ukrajna határain. Képviselõik minden bizonnyal tisztában vannak azzal, hogy csak az állam támogatásával nyílik arra esélyük, hogy megjelenhessenek az európai piacokon.

Geopolitikai párhuzamok is vonhatók a “bársonyos forradalmak” 1989-es idõszakával. A jelek szerint Ukrajna is az “Európába való visszatérés” forgatókönyvet ismétli meg. Ukrán értelmiségi körökben nagy népszerûségnek örvendõ feladat, hogy az ukrán geopolitikai identitást a közép-európai modellt követve határozzák meg. Eszerint Ukrajnát, amely mindig is Európa szerves része volt, e státuszától Oroszország erõszakkal fosztotta meg. Valójában azonban e megállapítás csak Ukrajna nyugati felére érvényes. Bonyolultabb a helyzet az ország többi részével, ahol nem zárja ki egymást az Európa-párti és az oroszpárti orientáció. Éppen ezért az ukrán társadalom amúgy is meglevõ feszültségeit csak növelné, ha a kormányzat azonnali NATO-tagságot igyekezne az országra erõltetni.

A “bársonyos forradalmak” csúcspontját jelzõ 1989-cel szemben manapság a Nyugat maga is megosztott. Az Egyesült Államok idõközben némileg eljátszotta azt a jogát, hogy a tökéletes demokrácia példaképének tüntethesse fel magát. A Nyugaton is tapasztalható Amerika-ellenes érzelmek is szerepet játszhattak abban, hogy egyesek az ukrán demokratikus ellenzéket egyszerûen Washington kreatúrájának tekintsék. Az mindenesetre tény, hogy a Bush-kormányzat által nyújtott támogatás sokaknak megnehezíti, hogy a világ megfelelõen értékelhesse az ukránok valóban demokratikus vívmányait. Az ukrán katonák iraki szerepvállalása a múltban arra szolgált, hogy elleplezzék az ukrán oligarchák és Kucsma elnök apparátusának kétes ügyleteit. A mai demokratikus Ukrajnának többé ilyen konstrukciókra nincs szüksége. Egyértelmû, hogy Ukrajna NATO-tagsága nem tartozik a legsürgetõbb feladatok közé. Az Egyesült Államok pedig azzal mutathatná ki az ukrán demokrácia iránti valódi elkötelezettségét, ha akkor is támogatná, ha az számára nem jár azonnali geopolitikai haszonnal.

Más kérdés persze Ukrajna európai uniós tagsága. Ennek perspektívája az ukrán uralkodó eliteket hosszú távon közös cselekvésre ösztönözhetné. A “narancs-forradalom” állásfoglalásra készteti az EU-t a tekintetben, hogy e térséggel szemben mekkora erkölcsi és politikai felelõsséget érez. De vajon az európaiak, és elsõsorban az Európai Unió vezetõi valóban örülnek-e annak, hogy eszméik gyõzedelmesen továbbléptek kelet felé? Ha Juscsenko kormánya sikeresen megvalósítja a kitûzött reformokat, az EU-nak valami komolyabbal kell majd elõrukkolnia, mint az, hogy Ukrajnát most már “jó szomszédnak” tartsa.

Jelenleg a legkeményebb dió Oroszország. Putyin reakcióiból az szûrhetõ le, hogy orosz értékelés szerint az új ukrán kormány fenyegetést jelent Oroszország terve számára, hogy gazdaságilag és politikailag integrálja a posztszovjet térséget. Mi több, veszélyezteti Oroszország és a többi FÁK- ország tekintélyelvû politikai rezsimjét is. Az elmúlt hetekben Alekszandr Lukasenkónak Minszkben minden bizonnyal narancsszínû rémálmai voltak. A közelmúltig az orosz regionális hegemónia alapját a korrumpált és éppen ezért jól irányítható nemzeti uralkodó elitek jelentették. Mostantól ez megváltozhat. Azzal, hogy Juscsenko foglalja el az elnöki hivatalt, lehetõség nyílik arra, hogy tartalmas és pragmatikus kapcsolatok alakuljanak ki Ukrajna és Oroszország között, olyanok, amelyek már nem egyéni alkukon és oligarchikus klánok megfontolásain nyugszanak, hanem a két nemzet érdekein.

Fordította Sellei Iván János

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.