Versek

SAJÁT-SÖTÉT

L. szerint antiszociális vagy –

Igaza van; de ezzel is csak hírt ad

Magáról egy pszichés állapot,

Ami semmi mással nem biztat,

Csak hogy verstémaként felhasználhatod.

A belgyógyászok falra másznak tőled.

Eddig konfekció-kínokhoz voltál szokva –

De most, mintha csak rád szabták volna.

Magadnak is így vagy ismerősebb.

Mintha egy régi éned beléd botolna.

“A kukákban szemét rothad,

Összefoglalva sommásan

A múlt hetet: mindig rosszabb

A közérzeted, ha nyár van.” –

Írtad; azóta eltelt néhány hónap,

De problémáid semmit sem változtak.

L. mélyen alszik, hajnalban fog

Kelni. A szemközti házban hangosan

Megy a tévé. Még hallod,

Hogy itt és itt meghaltak sokan.

Aztán lekapcsolják. Elalszanak most.

Visszahullnak a saját-sötétbe,

Ahogy te is a tiédbe.

NŐVÉRED HAJA

Nézted a begyepesedett sírokat:

Megannyi begyepesedett gondolat

Az “örök világosságról”,

Mely oly megadóan váltja

Fényét lucsokra-sárra,

Mint aki mindennel leszámol,

Miután sáros lábát az égbe törölte.

Még csak nem is gondoltál arra,

Hogy mennyi idő van beleölve

Egyetlen halottba is; és hogy: minek.

Mint aki csak vízcsap alá tartja,

Úgy tartottad ujjad a gyertyalángba –

Tudtad, hol nem égeti meg.

Nővéred haja mindig ott kapott lángra.

SZEMET HUNYNA FÖLÖTTED

Mivel aznap épp nem esett,

S nem jutott eszetekbe jobb ötlet,

Jártátok L.-lel a párizsi temetőket,

A montparnasse-it, a Père Lachaise-t;

Bizarr turista-szokás szerint,

Amitől minden testet öltött logosz

A sírjában forog,

És szellem-kézzel rendre beint.

Aztán később, már a Bois-ban, este,

Megálltatok bámulni a zöldet –

S mint tó színén a békalencse,

Veletek állt kettőtök asztrálteste,

Ha van olyan egyáltalán, persze,

S nem csak eszméje a rögnek,

Mely por-szemet hunyna fölötted.

MIRE MEG KELL

Önkényesen abbahagytad bizonyos

Gyógyszerek szedését –

De ahhoz nem vagy elég konok,

Hogy azt mondhasd: “végképp”.

Legalább elhatározásod szabad.

Ha szívvel nem, bárcsak ésszel felérnéd,

Hogy minden betegség alapja az idegi alap!

De nem. Te tovább gyanakszol.

Mintha így megvédhetnéd azt, amit magad-

Nak hiszel a kivédhetetlen bajtól.

Gyógyszereidtől, mint tömjénfüsttől

Az ördög, félnek a természetgyógyászok.

Unod már, hogy ugyanaz a képzet nyüstöl

Egész nap; ugyanaz az átok

Gondolat, amit örülsz, ha rókaként kifüstöl

Fejedből a hatóanyag. És nem szánod:

Ami téged nyűtt, majd te is elnyűvöd.

Elvégzed ezt is, mire meg kell szűnnöd.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: Vers

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.