Kommentár

Cioran szavaiból a pincék hûvöse és a sírok áporodott bûze árad, mégis túlságosan kisszerûek ezek a sorok. Kirõl van itt szó? Kit értsünk “számûzött írón”? Adam Mickiewicz is írt könyveket, X. úr is ír, bizony, egész jókat, olvasói is vannak, mindketten “írók”, nota bene, számûzött írók… de ennél több hasonlóságot már nem találhatunk köztük.

Rimbaud? Norwid? Kafka? S<$[idegen>³<$]idegen>owacki?… (a számûzetés is sokféle lehet). Azt hiszem, egyikük sem rémülne halálra a pokol e változatától. Kínos, ha nincsenek olvasóink – nagyon kellemetlen, ha nem adhatjuk ki a mûveinket – egyáltalán nem csábos az ismeretlenség – igen zavaró, ha az ember meg van fosztva a mechanizmus segítségétõl, amely a magasba emeli az írót, propagandát fejt ki, és megszervezi a dicsõséget… de a mûvészet bõvelkedik a magány és az autarkia elemeiben, önmagában találja örömét és létjogosultságát. Hát a haza? Hisz mindegyik nagyság, egyszerûen a nagysága miatt, még odahaza is külföldi volt. Hát az olvasók? De hisz sosem az olvasóknak, mindig az olvasók “ellen” írtak. Tiszteletadás, siker, hírnév, dicsõség – de hisz pontosan azért lettek híresek, mert többre becsülték önmagukat, mint a sikerüket.

Ami pedig minden, még a kisebb kaliberû íróban is megvan Kafkából, Conradból vagy Mickiewiczbõl, a valódi tehetség és valódi felsõbbrendûség vagy a valódi érettség – az semmiképpen sem fér el a ciorani pincében. Szeretném emlékeztetni arra Ciorant, hogy nemcsak az emigráns mûvészet, hanem általában minden mûvészet a lehetõ legszorosabb kapcsolatban marad a bomlással, dekadenciából születik, a betegséget alakítja át egészséggé. És minden mûvészet a nevetségesség, a kudarc, a megaláztatás határán egyensúlyozik. Van olyan mûvész, aki – Cioran szavaival – ne lenne “ambiciózus, bukásában is agresszív figura’, akit “bármilyen megkeseredettnek is látunk, egy hódító rejtõzik benne”? Látott már Cioran valamikor olyan mûvészt, írót, aki ne lett volna törvényszerûen megalomániás? A mûvészet pedig, mint Boy mondta egyszer, nagyon helyesen, hatalmas temetõ: ezrével vannak, akik nem tudták megvalósítani magukat, megmaradtak a kínos hiányérzetek világában; ezer mûvészbõl csak egy vagy kettõ tudott igazán “megvalósulni”. Szóval ennek a mocsoknak, a kielégíthetetlen ambíciók mérgezõ hatásának, az árnyékbokszolásnak, ennek az egész katasztrófának kevés köze van az emigrációhoz, viszont annál több köze van a mûvészethez – ez jellemzõ minden irodalmi kávéházra, ezért tényleg nincs komoly jelentõsége annak, hogy a világ mely táján szenvednek azok az írók, akik nem eléggé írók ahhoz, hogy valódi írók legyenek.

De talán egészségesebb gyámolítás nélkül élni, ha nem tapsolják meg, nem ugrálják körül az embert, mint a régi szép idõkben, “a honi mûvészetet támogató” állam és társadalom jóvoltából. Magunk között megjátszhatjuk a kiemelkedõ írónagyságot – ehhez annak idején kellemes háttérzajt teremtett az elnézõ mosollyal becézõ sajtó meg a bugyuta, a valódi mértékeket nem is érzékelõ kritika –, fölfújhatják a jelölteket “nemzeti írónak”… hát nem bántó ennek az egésznek a hitványsága? Hová vezet ez? Azok a nemzetek, amelyekbõl a legjobb esetben is csak néhány igazi mûvész kerülhetne ki, írófejedelmek légióit tenyésztették ki ebben a keltetõüzemben, az otthon melegében, ahol az értékek cinikus megvetésével keveredik a tantik jósága, minden hierarchia öszszeomlott. Ugyan mi lenne olyan különös abban, hogy a nemzet kebelén ápolt melegházi növénykék elhervadnak a kebeltõl elszakítva? Cioran elmondja, hogyan pusztul el a társadalmától elszakított író. De ez az író igazából nem is létezett soha: csak íróembrió.

Nekem inkább úgy tûnik – legalábbis elméletileg, figyelmen kívül hagyva az anyagi nehézségeket –, hogy ha az ember beleveti magát a világba, márpedig az emigráció ezzel jár, az hihetetlenül erõs ösztönzést ad az irodalomnak.

Íme, az ország elitjét kitoloncolták külföldre. Most kívülrõl gondolkodhat, érezhet és írhat. Távolságot tarthat. Hallatlan szellemi szabadságot kap. Elszakad minden kötelék. Sokkal inkább önmaga lehet az ember. Az általános zûrzavarban lazulnak a korábbi formák, az ember teljesen a jövõ felé fordulhat.

Soha vissza nem térõ alkalom! Eljött a várva várt pillanat! Vagyis azt hinné az ember, hogy az erõsebb egyéniségek, a gazdagabb személyiségek egyszer csak elbõdülnek, mint az oroszlán. Hát miért nem üvöltenek? Miért gyengült el a hangjuk külföldön?

Nem üvöltenek, mert… mindenekelõtt azért nem, mert túlságosan szabadok. A mûvészet stílust, rendet, fegyelmet követel. Joggal hangsúlyozza Cioran a túlzott elszigetelõdés, a túl nagy szabadság veszélyeit. Mindaz, amihez kötõdtek és ami megkötötte õket – haza, ideológia, politika, csoport, program, hit, mûvészvilág –, eltûnt a történelem örvényében, a felszínen pedig megjelent a semmivel töltött buborék… és a saját kis világukból kivetett számûzöttek egyszer csak ott álltak, szemben a világgal, a végtelen, ezért nem is uralható világgal. Csak az egyetemes kultúra mérhetõ a világhoz, a helyi kultúrák soha, mint ahogy azok az emberek sem, akik csak az egzisztencia töredékeit élik át. A haza elvesztése csak azt nem taszítja anarchiába, aki képes mélyebbre hatolni, a hazán túlra, akinek a haza csak az örök és egyetemes élet egyik megnyilvánulása. A haza elvesztése csak az olyan emberek belsõ rendjét nem zavarja meg, akiknek az egész világa hazájuk. A modern történelem túlságosan erõszakosnak és határtalannak bizonyult a túlságosan nemzeti és partikuláris irodalmak számára.

És pontosan a szabadság túlzott bõsége feszélyezi leginkább az írókat. A világ hatalmas térségeitõl és a végsõ dolgoktól fenyegetve görcsösen kapaszkodnak a múltba; önmagukba kapaszkodnak; olyanok akarnak maradni, amilyenek voltak, még a személyiségüket érintõ legkisebb változástól is félnek, mert attól rettegnek, hogy akkor minden szétesik, eljön a vég, görcsösen kapaszkodnak abba a reménybe, hogy visszakapják a hazájukat. De a haza nem szerezhetõ vissza harc nélkül, a harchoz pedig erõ kell, a közösség pedig akkor lehet erõs, ha a tagjai lemondanak az énjükrõl. Az írónak vakhitet és még számos más vakságot kell rákényszerítenie önmagára és honfitársaira ahhoz, hogy erõt tudjon adni. Ilyenkor az érdek nélküli szabad gondolkodás luxusa lesz a legsúlyosabb bûn. Tehát nem tud hazátlan író lenni – de ahhoz, hogy visszaszerezhesse a hazáját, föl kell adnia írói, komoly írói létét.

De lehet, hogy más oka is van ennek a lelki paralízisnek, legalábbis a mûvészek, nem pedig az értelmiségiek esetében. Magára a mûvészet és a mûvész koncepciójára gondolok, ahogy azt Európa nyugati részén kidolgozták. Nem hinném, hogy a mûvészet lényegével, a mûvész szerepével, a mûvész és a társadalom viszonyával kapcsolatos mai hiedelmeink megfelelnének a valóságnak. A nyugati mûvészetfilozófiát az elitek hozták létre, letisztult, stabil társadalmakban született, ahol semmi sem zavarja a széles körben elfogadott közös nyelvet – ugyanakkor nem sok hasznát veszik azok az emberek, akik kiszorultak a konvenciók világából. A proletariátus diadalmas bürokráciája még elitebb… és még naivabb mûvészetkoncepciót kovácsolt magának a függöny túloldalán. De az emigráns mûvész, aki arra kényszerül, hogy kívül éljen – ne csak a nemzetén, hanem az eliten is, ezért sokkal közvetlenebbül konfrontálódik a lelkileg és szellemileg is alsóbbrendû szférával, semmi sem óvja meg ettõl a találkozástól, személyiségének el kell viselnie a brutális és éretlen élet nyomását. Olyan, mint egy tönkrement gróf, aki látja, hogy a szalonokhoz illõ jó modor veszít értékébõl, ha nincs már szalon. Ez egyeseket “demokratikus” felszínességre, jámbor közönségességre vagy ordenáré “realizmusra” késztet… másokat meg elszigetel. Meg kell találnunk a módját annak, hogy megint arisztokratának érezhessük magunkat (e szó mélyebb értelmében).

Ha tehát az emigráns irodalmak szétesésérõl és dekadenciájáról van szó, én meggyõzõbbnek találnám ezt a felfogást… mert itt legalább egy pillanatra kiszabadulhatunk a részletek ördögi körébõl, és olyan nehézségekbe ütközünk, amelyek igazi írókat is kikészíthetnek. Egyáltalán nem tagadom, hogy ezek legyõzése nagy eltökéltséget és lelkierõt követel. Nem könnyû írónak lenni, ha a mérték az emigráció, mert ez szinte teljes magánnyal jár. Mi különöset találhatunk hát abban, hogy megrémülve saját gyengeségünktõl és a hatalmas feladatoktól, homokba dugjuk a fejünket, és megszervezzük magunknak a múlt paródiáját, egy kis világba menekülünk a világból?…

Látod? Ablak fénye lobban,

Messze, abban a kis klubban…*

(Körner Gábor fordítása)

Ebben a klubban folytatjuk tovább – néhány újság hasábjain – a régi széphistóriákat, lírai versekben siratjuk az elmúlt idillt, dicsérgetjük magunkat, vagy ártalmatlan perpatvarokba keveredünk, és megpróbáljuk valahogy agyonütni az idõt – az idõt, ami úgyis végez velünk. De szellemünknek elõbb vagy utóbb kiutat kell keresnie ebbõl a zsákutcából. A problémáink megtalálják a megfelelõ embereket. Jelen pillanatban nem magáról az alkotásról van szó, elõbb még vissza kell szereznünk az alkotás lehetõségét. Meg kell teremtenünk a szabadság, a merészség és az abszolút következetesség, sõt, mondhatnám, a felelõtlenség egy bizonyos dózisát, amely nélkül nem lehet alkotni. Egyszerûen meg kell barátkoznunk azzal a gondolattal, hogy a létezésünk más nagyságrendbe lépett. Különösebb teketóriázás nélkül, hidegvérrel le kell számolnunk legdrágább érzéseinkkel, hogy új értékekhez juthassunk el. Abban a pillanatban, amikor formálni kezdjük a világot, arról a helyrõl, ahol tartózkodunk, és olyan eszközökkel, amilyenekkel rendelkezünk, kisebb lesz a hatalmas tömeg, formákba rendezõdik a mértéktelenség, és elapadnak lassan a káosz tajtékzó vizei.

FORDÍTOTTA PÁLFALVI LAJOS

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.