“Viselkedj velem úgy, mint azelõtt” Rita Gombrowiczcsal beszélget Magdalena Miecznicka

A Gombrowicz-év

 

Witold Gombrowicz (1904–1969) eddig is hatalmas kultuszát (amelybõl mi, magyarok is kivettük részünket, elsõsorban is Eörsi István remek Idõm Gombrowiczcsal címû könyvével) az elképzelhetetlenségig fokozta születésének századik évfordulója, a Gombrowicz-évnek nyilvánított 2004. A számos konferencia, média-kerekasztal és a munkásságával foglalkozó tucatnyi (!) könyv (tanulmánykötetek és monográfiák) mellett a (Gombrowicz által egyébként lenézett) “utca embere” is megismerhette a lengyel írót: Varsó legnagyobb parkjának, a Lazienkinek több kilométer hosszú kerítésére hatalmas posztereket helyeztek el rengeteg fényképpel és Gombrowicz-mûvekbõl vett idézetekkel, amelyekbõl nemcsak az író életének eseményei, de sûrített formában munkásságának vezérgondolatai is kirajzolódtak.

Természetesen folytatódnak mûveinek újabb és újabb kiadásai is. Még 2002-ben elindult az immár talán teljes Gombrowicz Összes (az eddigi Összest jó ötven évvel ezelõtt még Jerzy Giedroyc párizsi lengyel emigráns folyóirata, a Kultura, és kiadója, az Instytut Literacki kezdte kiadni), s gombamód szaporodnak a különbözõ tematikus válogatások is. Ezek közül talán a legérdekesebb az az Autobiografia poœmiertna (Posztumusz önéletrajz) c. kötet, Wlodzimierz Bolecki munkája, amely kizárólag Gombrowicz különbözõ mûveibõl összevágott és idõrendbe rakott idézetekbõl áll, és állít elõ így egy új, izgalmas posztumusz Gombrowicz-mûvet, amelyet önéletrajzi dokumentumregényként, egyfajta sajátkezû Gombrowicz-lexikonként lehet olvasni.

A kultusz érzékeltetésére (és persze hazai terjesztésére) közöljük egy fiatal lengyel író elbeszélését, annak illusztrálására, hogy milyen természetességgel válik Gombrowiczból önálló életre kelõ irodalmi hõs, majd a kultusz talán legfõbb adminisztrátorának, az író özvegyének, Rita Gombrowicznak az interjúját, s végül a román származású francia Emil Cioran egy cikkéhez fûzött Gombrowicz-reflexiókat.

A francia Kanadából, Montrealból származó Rita (Labrosse) Gombrowicz a Párizs melletti Royaumont-ban írta doktori disszertációját irodalomból, amikor 1964-ben megismerkedett az 1963 óta Franciaországban élõ lengyel íróval, akivel hamarosan Vence-ban letelepedve összeköltöztek, majd 1968-ban összeházasodtak. Ily módon Rita Gombrowicz soha nem volt együtt Gombrowiczcsal az író életének másik két alapvetõ színterén, Lengyelországban és Argentínában (ahol Gombrowicz 1939-tõl 1963-ig élt). Férje halála után pár évig Milánóban, majd 1977 óta Párizsban él, s mint a hagyaték örököse, járja a világot, s intézi a Gombrowicz-recepciót. (A teljes igazság kedvéért azért azt is meg kell említeni, hogy érdemei mellett – amint irodalmi özvegyekkel elõfordul –, õ is saját tulajdonának tekinti Gombrowicz minden leírt sorát, s valaminõ rejtélyes okból pl. évek óta nem engedi kiadni – a lengyel irodalmárok minden tiltakozása ellenére sem – az író argentínai barátaival folytatott levelezését, akik közül az egyik, Juan Carlos Gómez ezért több hosszú közleményben – legutóbb a Twórczoœæ 2005. 9. számában, 34–58. o. – volt kénytelen saját szavaival elmesélni levelezésük tartalmát.)

Bojtár Endre

“Viselkedj velem úgy, mint azelõtt”

Rita Gombrowiczcsal beszélget Magdalena Miecznicka

Magdalena MIECZNICKA: Milyennek látja Gombrowicz fogadtatását Lengyelország határain túl?

RITA GOMBROWICZ: Úgy tudom, eddig harmincegy nyelvre fordították Gombrowiczot; sajnos nincs tudomásom minden fordításról, nem tudom mindet számon tartani, mert itt-ott – például Oroszországban – kalózkiadások is megjelennek. Ami a könyvkiadást illeti, Lengyelországot nem számítva kétségkívül Franciaországban tettek a legtöbbet Gombrowiczért. Franciaországban francia íróként tartják számon. Ott játszották elõször a darabjait, és ez a kiváló rendezõ, Jorge Lavelli érdeme. Lengyelországon kívül Franciaországban jelentek meg az elsõ európai Gombrowicz-kiadások, az olyan kiadóknak köszönhetõen, mint Maurice Nadeau vagy Christian Bourgois. Összegyûjtött mûveit most adja ki a Gallimard az igényes, olcsó Folio zsebkönyvsorozatban, rövid kritikai kommentárral. 1989-ben a franciák megünnepelték Gombrowicz halálának huszadik évfordulóját. Erre az alkalomra jelent meg a Gombrowicz vingt ans après (Gombrowicz húsz év után) címû gyûjteményes kötet. Nemrég a Comédie Française-ben is bemutatták az Esküvõt – egyébként nagyrészt Andrzej Sewerynnek köszönhetõen, aki Henryket alakította. Idén az Yvonne-t adják elõ egy másik színházban. Talán azt is kijelenthetjük, hogy Gombrowicz a francia nemzeti kulturális örökség része. De nem csak Franciaország tett sokat Gombrowiczért, hanem Németország és Hollandia is, ahol minden mûvét lefordították. Most a spanyolok is készítenek egy ilyen kiadást, Roland Topor gyönyörû borítóival.

MM:* Mi a teendõ még a Gombrowicz-recepció ügyében a nagyvilágban?

RG: Sok még a tennivaló. Fogalmazzunk így: Gombrowicznak nagy szerencséje volt, mert hiába állt elõtte sok-sok akadály, mint például a háború, az emigráció, a politikai tilalmak és a többi, a mûvei valahogy már kezdettõl fogva mindig magukhoz vonzottak legalább néhány rajongót. Természetesen felbecsülhetetlen a párizsi Kultura szerepe; amikor 1989-ben megbukott a kommunista rendszer, amely betiltotta vagy cenzúrázta a Gombrowicz-kiadásokat, nem a fiókból kellett elõvenni a mûveket. Készen volt már aKultura nagyszerû sorozata. A Wydawnictwo Literackie késlekedés nélkül folytathatta a kiadást. A legkiválóbb irodalomtudósok rögtön tanulmányozni kezdték Gombrowicz életmûvét. Mostanában egyes nagykövetségek és a külföldön mûködõ lengyel kulturális központok is nagyon aktívak. A törökországi lengyel nagykövetség például azon munkálkodik, hogy közvetlenül a lengyel eredetibõl készüljenek a Gombrowicz-fordítások. Több országban, például Törökországban vagy Görögországban eddig franciából fordították a mûveket – egyébként sokszor kalózkiadásban jelentek meg. Abban bízom, hogy végre az angolszász országokban is megismerik Gombrowiczot, mert ott eddig alig volt jelen. Talán elõsegíti ezt a folyamatot, hogy a közvetítésemmel Gombrowicz-iratok kerültek a Yale Beinecke-könyvtárába. Ez nagyon fontos hely. Ott õrzik Miłosz, Jelenski és Wat dokumentumait is. Idén októberben nagy Gombrowicz-kiállítást rendez a Beinecke-könyvtár, lengyel és angol nyelvû katalógust készítenek – reményeim szerint ez majd egyfajta bevezetésként szolgál a Gombrowicz-életmûbe az amerikaiak számára.

MM:* Egy francia kritikus azt írta egyszer, hogy Gombrowicznak nem olvasói, hanem rajongói vannak.

RG: Ebben van igazság. Gombrowicz mögött sosem állt semmilyen hivatalos intézmény – természetesen a párizsi Kultura kivételével. Volt viszont sok lelkes, néha szinte fanatikus híve. Franciaországban Konstanty Jelenski és a barátai voltak a rajongók, például François Bondy. Ezek az emberek minden követ megmozgattak Witold kedvéért. Kihasználták a legjobb nemzetközi kapcsolataikat, hogy segítsenek neki – A Szabad Kultúra Kongresszusához kötõdõ kiváló értelmiségieket kerestek meg. Szóbeszéd útján terjedt Gombrowicz híre. Witold maga mondogatta, hogy egyenként kellett meghódítania az olvasóit. Azt is mondta: “Be kéne zárni az embereket egy börtöncellába a könyveimmel együtt, hogy olvasni kezdjék a mûveimet.”

MM:* Jean-Paul Sartre is azok közé tartozott, akiket Gombrowicz legszívesebben börtönbe zárt volna a könyvei társaságában. Gombrowicz nagyon fontosnak tartotta, hogy Sartre olvassa az írásait. Erre végül sor került, de csak hosszú évekkel késõbb. Miért alakult így?

RG: Sartre és Gombrowicz gyökeresen eltérõ nézeteket vallott az író szerepérõl. Sartre elvárta, hogy az író elkötelezett legyen. Foglaljon állást valamelyik politikai nézet mellett. Gombrowicz szerint viszont az az író halála, ha politikailag elkötelezi magát. Franciaországban ez volt a marxizmus legfényesebb korszaka, Sartre pedig odavolt a kommunizmusért és Sztálinért – még akkor is kitartott, amikor a környezetében már mindenki tudott a Gulagról. És Gombrowiczot besorolta az emigránsok közé.

MM:* Egy kommunista ország emigránsának, vagyis – antikommunistának tartotta? Ezért az általa vallott ideológia ellenségét látta benne?

RG:* Így mesélte Kazimierz Brandys, aki jóban volt Sartre-ral, és rávette, hogy olvasson valamit Gombrowicztól. Végül Sartre elolvasta a Kozmoszt, és nagyon tetszett neki. Azt mondta róla, hogy “álregény” és “pokoli gépezet”. De be is érte ennyivel.

MM:* Beszéljünk arról, milyen volt Gombrowicz a mindennapokban.

RG: Elbûvölõ volt – ahogy élt és ahogy beszélt. Ne felejtsük el, hogy én már a kiteljesedett, kész Gombrowiczot ismertem meg. Már tökéletesen kialakította élet- és beszédstílusát. Ugyanakkor, paradox módon – természetes volt. Az elsõ hónapokban, amelyeket együtt töltöttünk Vence-ban, minden este elüldögéltünk az ablaknál, ahonnan ráláttunk a vence-i fõtérre, és hallgattuk a szökõkutak, a szél, az esõ hangját. Elmeséltük egymásnak az életünket. Igaz, nekem nem volt sok mondanivalóm, de Witold újabb és újabb kérdéseket tett fel. Nagy élvezettel hallgattam, amit az életérõl mesélt, egyszerû, természetes, érdekes történetek voltak, sosem színezte ki õket. Akkor még nem tudtam, hogy megírta a Lengyelországi emlékeimet, és amikor évekkel késõbb fölfedeztem, rendkívüli élményt jelentett. Kiderült, hogy szó szerint felmondta nekem a Lengyelországi emlékeimet! Ebben a könyvben ismerek rá a legjobban.

MM:* Beszélt Önnek az argentínai évekrõl?

RG: Nagyon sokat. És nagy-nagy szeretettel. Egyébként ezért utaztam el Argentínába rögtön, mihelyt megengedhettem magamnak. Négy évvel a halála után, 1973-ban. Amikor Argentínáról, fõleg elsõ fiatal tandili barátairól beszélt, Witold egyfajta mitológiát teremtett. Azt állította, hogy egész életének legnagyobb sikere a stílusa volt, amelyet akkor alakított ki, amikor fiatal argentínai diákokkal barátkozott. Elnézést, õ sosem mondta róluk, hogy “diákok” – a “barátainak” nevezte õket. A stílus volt Witold élete – meg az írás. Semmi olyat nem írt le, amit nem élt át. Rádöbbentem, hogy azok az argentínai fiatalok szó szerint odavoltak érte. Aki egyszer megszerette, soha többé nem tudta elfelejteni.

MM:* Biztos nagy ûrt hagyott maga után.

RG: Igen. Hat hónapra magamra maradtam Psinával, a kutyánkkal Vence-ban. Úgy terveztem, visszamegyek Párizsba, de a legjobb barátaink – a Paczowski házaspár, Bohdan és Maria – Olaszországban laktak. Elhatároztam, hogy én is odaköltözöm. Milánóban telepedtem le. Witold halála után viszont egyszer csak kiderült, hogy napi tizenkét órát kell dolgoznom – Witold már híres volt, játszották a darabjait, és nekem kellett átvennem a levelezését, rendbe tennem a hagyatékát, és megrendelni egyes dokumentumok vagy szövegek fordítását. Szerencsére Maria Paczowska szívesen segített. Egyáltalán nem voltam fölkészülve erre a feladatra. Váratlanul ért Witold halála. Azt hittem, hosszú évekig él még. Azonkívül új problémák adódtak. Witold halála után a kommunista lengyel állam el akarta venni tõlem az életmûvét – márpedig ezt nem hagyhattam, elsõsorban azért nem, mert cenzúrázták és politikai célokra használták volna fel a könyveit. Csapdába akartak csalni, gyanús alakokat küldtek rám, akik interjút kértek, el akartak szakítani Giedroyctól és a Kulturától – attól a körtõl, ahol támogatták a törekvéseimet. Witold azt mondta a halála elõtt, hogy addig nem jelenhetnek meg a könyvei Lengyelországban, amíg nem publikálják a teljes Naplót. Ezért nem engedélyezhettem olyan sokáig a lengyelországi kiadást. Sosem használtam fel a könyveit kicsinyes bosszúállásra. Azért óvtam õket a cenzúrától, mert az a Witold Gombrowicz, akit én ismertem, szabad ember volt, aki minden mondatával az egyén szabadságáért küzdött. Szóval nem mondhatja senki, hogy én tagadtam meg a lengyel olvasóktól Gombrowicz mûveit. Elvégre nem én találtam ki a cenzúrát. A nyolcvanas években megígérték, hogy megjelenhet cenzúrázatlanul a Napló. Ezért engedélyeztem a kiadást. Ennek ellenére úgy jelent meg 1986-ban, hogy tíz-húsz mondat hiányzott belõle. Moszkvai utasításra kihúztak belõle mindent, amit Witold Oroszországról, a kommunista diktatúráról és hasonló témákról írt. Nagyon elkeseredtem. De persze rögtön elterjedtek a kihúzott mondatok a lengyelek között. 1989-ben pedig azonnal megjelentek minden lapban!

MM:* A mai napig elõfordul, hogy megsértik a szerzõi jogot?

RG: Sajnos igen. A kommunizmus alatt Lengyelországban az író bizonyos szempontból az állam tulajdona volt. Ez a felfogás nagyon mélyen beleivódott az emberek gondolkodásmódjába – még az egyetemek világa sem kivétel ez alól. Nincs mindenki tisztában azzal, hogy minden szöveg, amit csak leírt Gombrowicz, szerzõi jogi védelem alatt áll.

MM:* A krakkói konferencia legnagyobb szenzációja minden bizonnyal Taylor-Terlecka asszony referátuma volt, amelyben a Lidka de Barcznak szóló, eddig ismeretlen Gombrowicz-levelekbõl olvasott fel részleteket. Csak nemrég derült ki, hogy nála vannak ezek a levelek. Felbukkanhatnak még hasonló leletek. A szerzõi jog szerint ki a jogtulajdonos a levelek esetében?

RG:* Ez nagyon fontos kérdés. A szerzõi jog szerint, a lengyel szerzõi jog szerint is irodalmi alkotásnak tekintendõ a levelezés. Tehát a szerzõ a jogtulajdonos – vagyis a levelek feladója vagy a feladó örököse. A levél címzettje, akinek a birtokában van a levél, csak a tárgy tulajdonosa – mint egy gyûjtõ. De nem teheti közzé. Lengyelországban nem mindig tartották be ezt a jogszabályt: például Witold halála után Jarosław Iwaszkiewicz a Twórczoœban publikálta a leveleit, anélkül, hogy engedélyt kért volna tõlem. A levelek kérdése igen kényes probléma, mert meg is bánthatunk valakit. Megengedhetetlen, hogy ilyen dolgok történjenek a hátam mögött.

MM:* Térjünk vissza Gombrowiczhoz. Az érdekelne, hogy fel lehetett-e ismerni a beszédmódjában az irodalmi stílusát.

RG: Witold azt mondta magáról: “A szellem sportolója vagyok”. Imádott beszélgetni, mindennap ezt játszotta az emberekkel, provokálta õket. Szókratész lehetett ilyen. Egyébként azt hiszem, a kultúra minden személyisége közül pont Szókratész állt a legközelebb Witoldhoz. Szerette vizsgáztatni az embereket. Rettentõen bosszantották a hazug, álszent alakok, akik úgy tesznek, mintha tudnának valamit, pedig nem tudnak semmit. Ki nem állhatta a sznob párizsi nõket. Ha például valaki szóba hozta Heideggert, Witold azonnal megkérdezte: “Igen, és mit írt Heidegger ebben és ebben a fejezetben?”. Ha beszélgetõpartnere nem tudta a választ, azt mondta: “Ha nem tudja, nincs joga beszélni róla”.

MM:* De akkor az õ beszélgetése csak látszólag volt párbeszéd – hiszen úgy volt kitalálva, hogy mindig Gombrowicz gyõzzön.

RG:* Lehet. Witold olyan intelligens volt, hogy mindig úgy tudta irányítani a beszélgetést, hogy a partnere végül maga adjon neki igazat. Ez volt a módszere a közönséges, hétköznapi ügyekben is. Amikor arról vitatkoztunk, hova menjünk vagy mit csináljunk, Gombrowicz sosem erõszakolta rám az akaratát közvetlenül, hanem ha valamit fontosnak tartott, úgy alakította a beszélgetésünket, hogy végül a magaménak valljam az õ álláspontját. Ezért volt ideális egyéniség egy párkapcsolathoz. Értett ahhoz, hogyan kezelhetõk a kényes helyzetek, mikor lehet humorral megoldani, és így tovább. Ugyanígy viselkedett vita közben is. A nézeteiben nem lehetett megingatni – de sosem beszélt ellentmondást nem tûrõen. Sosem erõltette rá a véleményét másokra, inkább meggyõzni próbált. Ezért érzem úgy, hogy Szókratészre hasonlított. Például mi, fiatalok – Royaumont- ban, aztán Vence-ban, ahol volt néhány korombeli ismerõsöm – akkoriban marxisták voltunk. Witold sokat vitatkozott errõl velünk. Kérdéseket tett föl, hogy bebizonyítsa, ez diktatúra.

MM:* Ön baloldali nézeteket vallott?

RG: Erõsen baloldali nézeteket. Az “általános igazságosság” mellett álltam ki. Witold még Royaumont-ban kinevetett, mondván: “Tényleg azt hiszed, hogy a másik oldal igazságosabb?” Beszélt a táborokról, a Gulagról. De fiatalok voltunk, és túl erõsen hittünk az ideáljainkban ahhoz, hogy egy idõsebb úr néhány mondata komolyan megingathatott volna bennünket a hitünkben. Késõbb, amikor már együtt éltünk, Witold megkérdezte, hova szeretnék utazni az elsõ vakációmon. Úgy gondolta, fiatal vagyok, és egyedül kell elutaznom, mert õ az asztmája miatt nem tud elkísérni. Azonnal rávágtam: “Lengyelországba”. Rettentõen meglepõdött, de azt válaszolta: “Nagyszerû. A saját szemeddel gyõzõdhetsz meg arról, mi a kommunizmus.” 1966 júniusában utaztam Krakkóba és Varsóba. Akkor ismertem meg a bátyját, Januszt, és nagyon jó barátok lettünk. Witoldnak igaza volt: már a határon kiábrándultam a kommunizmusból. Úgy kezdõdött, hogy elkobozták a Kultura példányait, amelyeket magammal vittem. Azután – az a légkör, mindenki félt, hogy lehallgatják…

MM:* Mondja el, kérem, ki volt az a fiatal kanadai nõ, Rita Labrosse, mielõtt Rita Gombrowicz lett…

RG: Ahhoz beszélnem kell egy keveset a szülõhazámról. Kanadából származom, egy olyan országból, amely nagyobb, mint egész Európa, azon belül egy olyan tartományból, amely nagyobb, mint egész Franciaország – de mindössze hét-nyolc millió lakosa van. A francia kisebbséghez tartoztam – most Québec néven emlegetik –, amely õsidõk óta angolszász uralom alatt állt. Meg akartuk õrizni a nyelvünket és a kultúránkat. És ez elsõsorban az egyház segítségével sikerült. Azt hiszem, túlzás nélkül állíthatom, hogy mi voltunk akkoriban a világ legmélyebben katolikus társadalma – katolikusabbak voltunk, mint a lengyelek. Amikor iskolába jártam, a negyvenes-ötvenes években, nem volt a környéken egyetlenegy iskola sem, amely ne lett volna katolikus. Természetesen a családom is katolikus volt. A szüleimnek farmjuk volt Montreal mellett – mára már elnyelte a város ezt a területet. Kilencen voltunk testvérek. Akkoriban a sokgyermekes család volt az elvárás. Ezt nevezték “a bölcsõk bosszújának” – ez volt a fegyverünk az angolszász dominanciával szemben. Kezdetleges állapotok uralkodtak francia Kanadában. Minket, fiatalokat pedig nagyon bonyolult és kicsit tudathasadásos érzelmek fûztek a hazánkhoz…

MM:* Beszélgettek errõl Gombrowiczcsal?

RG: Igen, nagyon sokat. Kanadai ismerõseim között sok volt a fiatal értelmiségi, például a kitûnõ költõ, Gaston Miron. Páran meglátogattak minket Vence-ban. Witold hosszú beszélgetéseket folytatott velünk a hazafias érzelmeinkrõl, a nacionalizmusról. Azon töprengtünk, hogyan kötõdhetünk a mi francia Kanadánkhoz anélkül, hogy a nacionalizmus csapdájába esnénk. Witold így mutatott rá a nacionalizmus abszurditására: “Képzeld el, hogy marseille-i vagy, és azt akarod, hogy Marseille legyen a világ legfontosabb városa. Ez a nacionalizmus.” Azt javasolta, hogy ismerjük meg a saját világunkat. Ránk, kanadaiakra, az argentinokra, vagy például az afrikai olvasóira is, akikkel találkoztam, mindannyiunkra igen nagy hatást tett az, amit õ érzett Lengyelország iránt. Néhány évvel ezelõtt – talán 1997-ben – az egyik párizsi könyvtárban szerveztek egy Gombrowiczról szóló összejövetelt. A jelenlévõk felolvasták a kedvenc Gombrowicz-idézetüket, és megindokolták a választást. Volt ott egy québeci kanadai is, akit azelõtt sosem láttam. Reszketõ hangon olvasta fel a Naplóból a Lengyelországról szóló részt. Emlékszem, ez nagyon nagy hatással volt rám. Québecben ismerik Gombrowiczot.

MM:* Ön hogyan olvassa Gombrowiczot?

RG: Mint egy francia olvasó. Évekig izgalomban tartott az olvasása: lassanként fedeztem fel a mûveit, ahogy egymás után jelentek meg a francia fordítások. Mindig hatalmas élmény volt. Ez egyébként a mai napig tart: most fedezem fel például a leveleit, legutóbb a Giedroycttal folytatott levelezését olvastam.

MM:* Amikor 1964-ben Royaumont-ban megismerte Gombrowiczot, akkor még nem ismerte a mûveit?

RG: Nem. Ehhez kapcsolódik egy mulatságos történet, bár egy kicsit szégyenkezem is miatta. 1965-ben Párizsban laktam, a Récamier utcában, nem messze a Faubourg-Saint-Germaintõl. Ugyanebben az utcában, pont a mi házunk mellett volt a Récamier Színház, ahol éppen akkor játszották az Esküvõt – egy titokzatos lengyel író darabját, amelyet egy argentin rendezõ, Lavelli állított színpadra. Mindennap elmentem a színház elõtt, mindennap megbámultam a plakátokat, de soha nem néztem meg a darabot! Néhány hónappal késõbb, Royaumont-ban pedig megismerkedtem a szerzõjével! Royaumont egy régi apátság Párizs mellett, ott mûködött a Cercle Culturel – ahová írók, tudósok jártak, vagy oda is költöztek hoszszabb idõre. Ebbõl a társaságból kellett szerezni két ajánlót ahhoz, hogy valaki odamehessen. Gombrowicz ott töltötte 1964 nyarát. Én a doktori értekezésemet akartam írni. Egyébként még akkor sem olvastam tõle semmit, amikor együtt voltunk Vence-ban. Azt hiszem, tartottam tõle egy kicsit. Egy hónap is eltelt már a közös életünkbõl, amikor Witold kijelentette: “ebbõl elég!”, kezembe nyomta a Ferdydurkét, és rám zárta az ajtót. Emlékszem, eleinte nehezemre esett az olvasás. A regény elsõ részét untam, alig tudtam átrágni magam az iskolai jeleneteken, teljesen idegen volt. Egészen addig, míg el nem jutottam az Ifionty családról szóló fejezethez – és ez valóságos megvilágosodás volt számomra. El voltam bûvölve. Pontosan olyan irodalom volt, amilyet szerettem.

MM:* Vagyis milyen?

RG: Egyszerûen zseniális. Mulatságos, könnyû, mégis mély. Az emberi lét kérdéseit járta körül. És ezen a ponton majdnem tönkrement a kapcsolatunk, mert ettõl kezdve úgy viselkedtem Witolddal, ahogy egy nagy íróval szokás. Addig sose mondta, milyen nagy író. És mivel ez a változás nem könnyítette meg a kapcsolatunkat, Witold figyelmeztetett: “Ne csodálj már ennyire, bánj velem úgy, mint azelõtt!”. És ezzel megmentette a helyzetet. Amikor elolvastam a Ferdydurkét, majd a többi mûvét, Witold kikérdezett mûértésbõl. A Kozmosz után például azt a kérdést tette fel, miért teszi a fõhõs az ujját a holttest szájába. Nem tudtam. A helyes válasz a következõ volt: “Hogy visszanyerje kapcsolatát a valósággal”. Amikor elolvastam az elbeszéléseit, többek között arról faggattam, hogy Honffy ügyvéd úr alakjában az apját írta-e meg. Elmosolyodott, és csak annyit válaszolt: “Nagyon jó, derítsd csak fel lépésrõl lépésre.” Még nekem sem akarta elárulni, milyen forrásokból merített. Amikor meghalt, csak néhány könyvét ismertem – azokat, amelyek már megjelentek franciául. A Ferdydurkét, a Pornográfiát, az elbeszéléseket, a Napló elsõ kötetét, egy részletet a Dantéról szóló írásból, a Kozmoszt. És aTestamentumot.

MM:* Negyven éve olvassa Gombrowiczot. Irodalomtörténészként…

RG:* Igen. Szeretem az irodalmat. Mielõtt Franciaországba jöttem az ötvenes évek végén, kortárs irodalmat tanultam a montreali egyetemen: francia irodalmat, amelynek lelkes rajongója voltam, azonkívül angol és spanyol irodalmat. A francia kormány egyéves franciaországi ösztöndíjat ajánlott fel – egy-egy diáknak a világ minden francia nyelvû egyetemérõl. Hatalmas szerencsém volt, én kaptam meg az ösztöndíjat. Franciaországban akartam megírni a doktori értekezésemet. A vezetõ tanárom azt javasolta, Colette-rõl írjak – elsõsorban azért, mert könnyû téma, és nekem csak egy évem volt rá Franciaországban. Ez az év volt minden álmom! A mi québeci társadalmunk nagyon provinciális és elmaradott volt. A velem egykorú fiatalok szemében Franciaország volt a szabadság és a nagyvilág kvintesszenciája. Francia filmeket néztünk, francia irodalmat olvastunk, bálványoztuk Sartre-t, Camus-t, Simone de Beauvoirt. Fekete garbóban jártunk, hogy úgy nézzünk ki, mint az egzisztencialisták. Én is! Teljes szívembõl lázadtam a hagyományos élet ellen. Nem akartam rendes családot alapítani, nem akartam gyerekeket – talán azért, mert olyan népes családból származom. Nem akartam követni a szüleim és minden körülöttem élõ ismerõs példáját. Az életmód kérdésében Sartre és Simone de Beauvoir hatása alatt álltam. Úgy akartam élni, mint õk – szabadon. És Witold megadta nekem ezt az esélyt. Szabad kapcsolatban éltünk – hiszen csak jóval késõbb házasodtunk össze. És saját jószántunkból tettük, nem azért, mert az volt a divat – nem tartoztunk akkor semmilyen szellemi körhöz, nem Párizsban laktunk, hanem egy idegenforgalmi központnak számító kisvárosban, Franciaország déli részén, csak mi ketten. A doktori értekezésemet jóval késõbb fejeztem be, amikor már Witolddal éltem Vence-ban. Délen laktunk, ezért átkértem magam a nizzai egyetemre, amely akkor indult újra. 1968 májusában volt a védésem – nem az egyetem épületében, hanem a Centre Méditerranéenben kellett tartani, mert az egyetemet megszállták a diákok! A védésemen jelen volt többek között Raymond Jean professzor és író, Witold lelkes olvasója. Rendkívüli esemény volt! Witold persze ugratott. Nagyon élvezte, hogy a diákforradalom alatt védem meg a doktorátusomat. Korábban, rögtön azután, hogy megismerkedtünk, a legnagyobb természetességgel javasolta, hogy tegyek le Colette-rõl, és inkább róla írjak. Kijelentette: “Két hét alatt megírom azt a dolgozatot.” Szóltam is az egyetemen, megkérdeztem, írhatnék-e Witold Gombrowiczról, de azt a választ kaptam, hogy nem. Egyrészt azért, mert nem tudok lengyelül, másrészt azért, mert doktori értekezést csak halott írókról írnak. Witold fel volt háborodva.

MM:* Akkor nem csak az irodalom vonzotta Önt Franciaországba?

RG* : Nem csak az. A szabadság is.

MM:* És mit olvas még Gombrowicz könyvein kívül?

RG:* Szinte a teljes francia irodalmat végigolvastam, de ki szoktam választani egy írót, akitõl elolvasok mindent, amit csak írt, hónapokon át. Így olvastam például Nabokovot. A kedvenceim közé tartozik Thomas Bernhard, Joseph Roth, Robert Musil. Nemrég, amikor Montrealban jártam, mindennap két óra hosszat olvastam fennhangon olaszul DanteIsteni Színjátékát. Witoldnak köszönhetem, hogy felfedeztem Thomas Mannt. Dosztojevszkijt már azelõtt is olvastam. De mind közül Gombrowiczot tartom a legjobbnak. Néha, amikor újra el kell olvasnom valamelyik mûvét, mélyet sóhajtok, és felnyögök: “jaj, már megint”. De mihelyt belemerülök az olvasásba, újra magával ragad. Fõleg a Naplót tartom igazi kincsesbányának.

MM:* Royaumont-ban Gombrowicz hevesen kikelt a francia értelmiségi divatok, a marxizmus és hasonlók ellen. Milyen érzés volt ez Önnek, aki annyira rajongott Franciaországért?

RG:* Amikor eljöttem Kanadából, elhagytam egy egyházat. A katolikus egyházat. De Franciaországban egy másik egyházba csöppentem. A baloldali értelmiségiek, az olyanok, mint Sartre, hatalmukban tartották a lelkeket. Nem lehetett ellenállni nekik. Ez volt a hivatalos gondolkodásmód, a korabeli politikai korrektség. Mindenki látszatforradalmár volt. Szép dolog a lázadás. De még lázadni is lehet megalkuvó módon – ez történt az õ esetükben. Ezt már akkor kezdtem belátni, de nem volt elég erõm ahhoz, hogy szembeszálljak velük. Mi, québeci kanadaiak komplexusoktól szenvedtünk, vidékiesnek éreztük magunkat, más volt a kiejtésünk, gyakran elõfordult, hogy nem ismertünk bizonyos francia szavakat. Royaumont-ban mindenekelõtt félénk voltam. És egyszer csak – találkoztam valakivel, aki ki merte mondani mindazt, amit épp csak sejteni kezdtem. Akinek volt elég ereje, képessége, tudása, hogy szembeszálljon velük. Hogy olyan nézeteket hangoztasson, amelyek egyáltalán nem voltak divatban – ehhez bátorság kellett. Witold azt játszotta, hogy jobboldali, így bosszantotta õket. Ezért Royaumont-ban kicsit lekezelõen bántak vele, enfant terrible-nek tartották. De õt ez egy csöppet sem zavarta. Mi, fiatalok bálványozni kezdtük.

MM:* Beszélt Önnek Royaumont-ban arról a sajtóhadjáratról, amelyet Lengyelországban indítottak ellene? Ez Barbara Witek-Swinarska interjúja után történt, amelyet meghamisítva publikált Berlinben.

RG: Witold nagyon diszkrét volt. Nem jöttem rá mindjárt, milyen mélyen érintette, ami Berlinben történt. Sokszor leült a parkban pihenni. Egyszer én is odaültem mellé a padra. Lovaglócsizma volt rajtam, éppen lovaglásból jöttem. Azt mondta: “Hogy tud ráülni a lóra, micsoda ötlet, egyik állat a másikon?” Beszélt egy keveset Berlinrõl, de nagyon áttételesen, diszkréten. Nem értettem, mire gondol. Witold természetében nagyon sok méltóság volt, nem panaszkodott, a világért sem mondott volna ilyesmit: “Megtámadtak a lengyelek.” Soha. Magamnak kellett kibogoznom az egész ügyet. Õ egyszerûen nem panaszkodott. Nem panaszolta el azt sem, mi mindenen ment keresztül Argentínában. Ezért nem is tudják, mennyit szenvedett.

MM:* Gombrowicznak köszönhetõen számos kivételes embert ismerhetett meg, köztük lengyeleket is. Számos ilyen ismerõsével a mai napig is tartja a kapcsolatot.

RG: Pedig akkor, Vence-ban sokszor hónapokig a legteljesebb magányban éltünk. Nem sok barátunk volt – Jaremáék, Iza Neyman. Jóban voltunk Paczowskiékkal. Én összejártam néhány korombeli ismerõssel. Witold jóvoltából olyan nagyszerû européereket ismertem meg, mint François Bondy, Czesław Miłosz, Konstanty Jelenski, vagy a festõnõ Leonor Fini. De igazán csak akkor telt meg élettel a házunk, amikor megismertük Dominique de Roux-t. 1967-tõl kezdve járt hozzánk, másokat is magával hozott, megfordult nálunk Párizs krémje. De hiába volt annyi barátunk, Witold halála után nagyon magányos lettem. Azért mentem 1973-ban Argentínába, hogy megtaláljam õt, megismerjem az ottani világát. Amikor a Gombrowicz Argentínában címû könyvemet írtam, sokat beszélgettem argentínai barátaival és ismerõseivel. A legtermészetesebb módon kerestem az ismeretséget azokkal, akik kapcsolatban álltak vele. Úgy találtam, Milano túl messze van, ezért 1977-ben végül visszatértem Párizsba. Próbáltam a Gombrowicz életmûve körül zajló események középpontjában maradni. Ez így van a mai napig. Ha például Prágába utazom, Gombrowicz kiváló cseh fordítójával, Helena Stachovával beszélek meg találkozót. Ha Svédországba megyek, Gombrowicz-rajongókkal találkozom. Amikor a második könyvemet írtam Gombrowicz Európában címmel, számos európai értelmiségit ismertem meg. Akkor kezdtem sokat utazni – Witold mûveinek köszönhetõen.

MM:* Gombrowicz tanácsolta, hogy ne tanuljon meg lengyelül?

RG:* Igen. Eleinte elkezdtem tanulgatni, de Witold rám szólt: “Minek neked a lengyel? Elõbb fejezd be a doktoridat, aztán visszatérünk rá”. Mintha az apám lett volna. Witold nagyon határozott volt. Elmagyaráztam, hogy azért akarok megtanulni lengyelül, hogy el tudjam olvasni a könyveit. Erre elnevette magát, és azt válaszolta: “Azért akarsz megtanulni lengyelül, hogy elolvasd a könyveimet? Ilyen alapon megtanulhatnád a skálákat, hogy Chopint játsszál”. Ez felnyitotta a szemem. Úgy éreztem, túl nagy a feladat. Most kezdjek el lengyelül gagyogni, abban a reményben, hogy egyszer majd elolvashatom a mûveit… És a mai napig úgy gondolom, hogy igaza volt – bár most biztos nagy hasznát venném a lengyelnek, de Witold könyveit akkor is jobban érteném franciául. A többit bízzuk az irodalomtudósokra. Az én feladatom elsõsorban az, hogy felügyeljem a mûvek kiadását.

MM:* Ez a feladat töltötte ki az életét…

RG:* Igen. És sosem volt kétségem afelõl, hogy ez az én kötelességem. Tartozom ezzel Witoldnak.

FORDÍTOTTA MIHÁLYI ZSUZSA

Forrás: “Traktuj mne jak przedtem.” Z Rita Gombrowicz rozmawia Magdalena Miecznicka. Nowe Ksjazki, 2004, 6., 4-8.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: Interjú 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.