Ikerkannibálok

Nem látok vissza a gyerekkoromba, mondja a hõsöm novellám elején az ablaküvegnek. Amire kiskoromból emlékszem, folytatja, azok nem a saját emlékeim. Anyám erõtlen, fátyolos hangján hallom a régi történeteket, úgy, ahogy elõadja nekem, amikor az ágya szélén ülök. Anyám elmesélte nekem a gyerekkoromat, és ezzel kitörölte saját emlékeimet, mondja a hõsöm az ablaküvegnek a távoli kisváros tanári vendégszobájában. Nézi az Északi-tenger hûvös öble fölött megülõ ködöt, közben sápadt anyját látja párnák és paplanok fehérségében, hallja a hangját, látja megelevenedni a gyerekkor képeit. Tudja, hogy õróla van szó az elbeszélésekben, mégsem képes azonosulni a fiúcskával, aki képzelt barátok egész nemzetségével, az ikerpár Hábu és Ábu leszármazottaival népesítette be a konyhaasztal alatti kedvenc tartózkodási helyét, miközben anyja ebédet fõzött, apja pedig aktokat festett egyetlen szobájukban. Nem tudja magát, a leendõ nyelvtanárt felismerni a gyerkõcben, aki saját nyelvet alkotott képzeletbeli barátai számára és egész nap ezen társalgott velük, míg végül anyja is megtanulta a különös csengésû szavakat, egy idõ után egymáshoz is így szóltak kirekesztett apja nagy bosszúságára, csak õk értették, anyja és fia, senki más, csak õk ketten és a sok-sok kis barát az asztal alatt.

Anyja a betegágyán is hibátlanul felsorolja az összes konyhai berendezés nevét, tudja a mindennapi cselekvések igéit, hibátlanul alkotja a Hábu-Ábu-nyelv egyszerû mondatait, és hõsöm ott, anyja ágya szélén ülve felnõttként visszatanulja gyerekkora elfelejtett játéknyelvét. Mégsem tud azonosulni akkori önmagával, nem emlékszik arra a halálos rémületre, amellyel az elsõ napon hazamenekült a szomszédos óvodából, bántottak, kisfiam?, utánozza saját magát az anyja a halálos ágyán, igen, bántottak, azt akarták, hogy velük ebédeljek, vált most sírósra-kisfiúsra, és hõsöm soha többé nem tudja másként felidézni saját hüppögését, csak anyja révén, anyja által, anyja hangszerelésében és gesztusszegény dramaturgiájában, csupán az õ párnák és paplanok közti sápatag díszleteiben.

Hõsöm nem lát vissza a gyerekkorába, mégis ismeri az összes történetet, ami vele megesett, mert emlékszik arra, ahogyan rá emlékezett az anyja ott a halálos ágyán, napokon és heteken keresztül ismételve ugyanazokat valós meséket a rádió tetején elalvó és megébredve a készüléket magával rántó macskáról, a pincében feltörõ vízerecskére rájáró menyétcsaládról, a szomszéd kisfiúról, aki nem tud csomót kötni, az öreg suszterrõl, akinek a cipõk elmesélik, nem sántikált-e rosszban valaha a viselõjük.

Anyám kisajátította a gyermekkoromat, az övé lett akkor, amikor tövirõl hegyire elmesélte nekem, mondja a hõsöm minden düh nélkül a novellámban az ablaküvegnek. Hosszan nézi a tanári vendégszoba ablakából az Északi-tenger hûvös öblét, tekintetét fúrja a vizet gyapjasan megülõ ködbe, elképzeli, miként úsznak, mint külön világok, a szigetek a messzeségben.

Ha megszólítaná, azon a régi nyelven beszélne az anyjához. Apa már nem vár engem, Taf ole ge zsice Djon, ez lenne az elsõ mondat, minden szava megvan hozzá, a ragozatlan személynevek apját és õt jelölik manónyelven, és ha a folytatáshoz nem találna a megfelelõ kifejezéseket, kitalálná, megalkotná õket, az anyja értené, persze hogy értené, szabály volt, hogy az új szavakról nem lehetett elárulni, mit jelentenek, a másiknak kellett megfejtenie a körülírásból, a vele alkotott mondatokból, remek módszertan, méltó egy leendõ nyelvészhez, mosolyodik el a hõsöm, apa nem vár többé engem, lezárta magában a kapcsolatunkat azon az utolsó estén, mondaná a hõsöm az anyjának frissen kitalált szavakkal, ha megszólítaná, ha hozzá beszélne, és nem az ablaküveghez, miközben tekintetét belefúrja az öblöt gyapjasan megülõ ködbe és szinte látja, apjával miként úszik, mint külön világ, egy sziget a messzeségben.

Apám lezárta magában a kapcsolatukat azon az utolsó estén, amikor a téli tájban tett különös zarándoklatunkból megtértünk a faházba, mondja a hõsöm a novellámban. Az amerikás öreg ruszin sírját látogattuk meg a vadak járta faluszélen, folytatja, a hitetlen öregét, aki visszatért, hogy õsei földjébe temettesse magát.

Megrendülten érkeztek vissza, nem volt szavunk egymáshoz, hõsöm apja csak másnap reggel dünnyögte el hosszú, bölcselkedõ monológját az önkezdetükhöz visszatérõ felismerésekrõl, a folytonos, de mégis egyenetlenül múló idõrõl, a saját értelmetlenségét megragadni képtelen értelemrõl, õsi toposzokról és modern szorongásról, mindezt inkább csak félmondatokban, homályos metaforákban, olyanformán, hogy hõsöm ne értse, apja voltaképp hagyatkozik, végrendeletét foglalja az absztrakciókba, mert készül a halálra, mert ahogy elõbb a házát, úgy az istentelen öreg ruszin nyugalmát is megkívánta ott a behavazott temetõben, a senkiföldjén, amelyrõl nem lehetett eldönteni, a faluhoz vagy az erdõhöz tartozik-e jobban, az életük kisszerûségében melegedõ emberekhez vagy a farkasok fagyban üvöltõ szabadságához. Az ottani sûrû havazás valahogy hasonlatos volt a tenger felett itt gomolygó köddel, és ablakán kinézve hõsöm szinte azt várja, apja egyszer csak kilép a fehérségbõl, hogy bizonyossá tegye számára, már nem várja vissza a faházba, már másutt idõzik, az idegenség legtávolabbi úszó szigetén, amely mintha most mégis közelebb lenne hozzá, mint azelõtt bármikor.

A pusztulásnak nincsenek napfordulói, nem írható kalendáriumba, eddig a nyár és innen már az õsz, nem, az átmenet folyamatos, még hajszálrepedések sem fedezhetõk fel a kontinuitáson. Csak az egyenlõtlenségek, a kisebb döccenõk, ahogy meglódul vagy lelassul az idõ, csak ez mutatja a változást. A halál nem felváltja az életet, nem a helyébe lép, hanem vele együtt tenyészik, párhuzamosan és elválaszthatatlanul, mint egyazon dolog két összefüggõ létezése. Mint két örök kannibáliker, táplálkoznak egymásból, ha az egyik fogy, a másik õbelõle hízik, és viszont, de voltaképp mindig ugyanaz a lényeg ölti fel magára hol a slampos élet gönceit, hol az elegáns halál szmokingját. Nem tudom, hol és mikor kezdõdött az élet, mondta azon a téli reggelen hõsöm apja, de bizonyos, hogy ugyanott és ugyanakkor kezdõdött a halál is.

Hõsöm apja meghal novellámnak a végén, de ha valaki nem olvassa odáig a szöveget, akkor az õ számára még él, életben van, életben marad hõsöm apja mindaddig, amíg a haláláról való olvasás halottá nem teszi. Addig még vidáman tesz-vesz a faházban hõsöm apja a novellámban, teát fõz, álldogál a könyvespolc elõtt, ujjbögyeit húzza a gerinceken, majd kicsit ledõl a pamlagra pihenni, le-lecsukódó pillái alól nézegeti a szemközti falon a kárpitot, amelyrõl soha nem tudta eldönteni, hogy titkos, kifejthetetlen szépségével vagy láthatón otromba, frivol ízléstelenségével izgatja-e fel jobban, s hogy mit tud újra és újra olyan alaposan szemügyre venni az egyetlen nagy vágyódássá növesztett nimfán és a kéjes ábrázattal fejét ölébe hajtó egyszarvún, ezen az egyszerre otrombán perverz és megejtõen szûzi légyotton, amely úgy teszi gúny tárgyává az eredeti legendát, hogy egyszerre meg is szenteli. Addig nézi az ezerszer látott képet, amíg talán el is alszik egy rövid idõre hõsöm apja a novellámban, de aztán hirtelen felriad, felkel, és mint aki sürgõs munkát hagyott félbe, kimegy az ünnepélyes téli tájba, ahol tegnapi nyomait rég betemette a havazás.

Nem vár vissza, ezért bízta rám a húgom leveleit és ezért adta át legkedvesebb könyveit, gondolja hõsöm a távoli város tanári vendégszobájában az ablak elõtt. Szinte látja az öreget a ködbõl kilépni, látja, ahogy hosszasan álldogál a könyvespolc elõtt, sorra mutat rá a legnagyobb tekintélyû tudós elmék könyveire, majd, mintha csak találomra, lekapkod néhányat. Hõsöm most tudja csak megérteni, hogy apja gesztusainak hagyományozó, átörökítõ jelentésük volt.

Némán reggeliztek, majd ugyancsak szótlanul együtt szaunáztak, és hiába ültek meztelen õszinteségükben oly közel egymáshoz, hogy idõnként összeért a válluk, a fehér gõzben mégsem látták egymást, mint ahogy érteni sem értették soha, sem a havazás fehérségében, sem a szuterén mesterséges világításában, ahol anyja ebédet fõzött a konyhában és apja aktokat festett az egyetlen szobában, sem késõbb, a tágas emeleti lakásban, a tejüveg tetõablakok alatti szikrázó fényességben. Csak most, ezen a tengeröböl feletti ködön, ezen rezeg át valami érthetõbb közelség, ez közvetíti híven és felfoghatóan hõsömhöz apja dünnyögését. Nem tudhatjuk, mikor és hol kezdõdik az élet, fejtegette õsöm apja, de annyi bizonyos, akkor és ott kezdõdik a halál is. Fokról fokra gyülemlik a világban a romlás, mint ahogy mibennünk is apránként halmozódik fel az elmúlás. Hõsöm nem figyel eléggé, nem sejti, hogy végrendelkezést hall. Késõbb, ott, az ablak elõtt, az Északi-tenger felett gyapjasan megülõ ködbe fúrva tekintetét, ott is csak annyit sikerül még felidéznie, apja a temetõnek az erdõszéllel érintkezõ részérõl beszélt, mint a legkívánatosabb nyughelyrõl, majd az öreg rabbit emlegette, aki a görög pap helyett megadta a végtisztességet az istentõl elrugaszkodott hitetlen vén ruszinnak. Egyszer mindnyájunknak fel kell ismernie a lelke mélyén lakozó fenevadat, mert nem az eb kiváltsága az igazi hûség és nem a macskáé az igazi szabadság, csak a remetefarkas élhet tiszta és õszinte életet, mondta hõsöm apja a novellámban azon az utolsó reggelen.

Aztán kilépett az ünnepélyes téli tájba, ahol tegnapi nyomait rég betemette a havazás, és látta, amint mindent ellep a semmisülés fehérsége. A súlyos égen átliheg az ûr hidege, a mélybõl pedig, a patak felõl, felpáráll a földmeleg, és hõsöm apja, miközben fázik és verejtékezik, pontosan tudja, hogy nincsen már körülötte külön jó és külön rossz, nincs külön bûn és külön erény, csupasz vázukig levetkeztek elõtte a világ szemérmetlen dolgai, és õ megtanulhatta, nem csupán az élet és a halál, hanem a jó és a rossz is egylényegû, mint ahogy egyazon petébõl szaporodik világra a szeretet mohó lárvája és a gyûlölet szende pillangója, a csúfság és a szépség, az elveszejtõ igazolás és a megtartó tagadás. Miután számtalanszor szembetalálkozott magamagával a valóság csalóka tükrei köz bolyongva, és eközben megbizonyosodott arról, hogy csakis a szerelmes éjszakák õrzik meg azon felismerhetõségükben öntestünk múló szenvedélyeit, annak utána megérthette, soha többé nem tehet különbséget kéj és kín, gyönyör és gyötrelem között, mert mindkettõben egyformán benne lakozik az élet és a halál, a jó és a rossz, a szép és a rút, mint ahogy maga a kéj és a kín, a bûn és az erény is benne foglaltatik mindegyikben, együtt, egymásra torlódva és egymásba hatolva alkotják a táguló létezés kusza galaxisait.

Hõsöm apja visszamegy a házba kedves bútorai közé, hogy a régi életébõl teljesen ésszerûtlenül ide mentett paravánok, vakkeretre feszített képvásznak és spanyolfalak közt megfigyelje, a kárpit most mintha valami fokozott intenzitással közvetítené a legenda emelkedettségét, a szigorúan síkszerû ábrázoláson egyre hemzsegõbbé válik a dimenziók életszerûsége, szinte látja megelevenedni az eltúlzott allegóriákat, látja, hogyan válik buja nimfává a szûzi hölgy, hallja az egyszarvú kéjsóvár lihegését, egyszerre érez kanbûzt és kancaszagot.

Csak nem izgatja fel ez az ezerszer látott ábrázolás, csodálkozik magán hõsöm apja, és sajgó vággyal titkos szeretõjére gondol, aki, talán a sûrû hóesés miatt, harmadik napja elmarad a friss házikenyérrel a dombon túli kis ruszin faluból. Hõsöm apja egyre nyugtalanabbá válik a novellámban, már nem szállja meg a kozmikus harmónia annak tudatában, hogy jó és rossz, szép és rút ugyanúgy egymás komplementerei, mint az öröm és a bánat, a vágy és a közöny, az érdek és az önzés, nem, most egyáltalán nem elégítik ki a dialektika kerekded tételei, nem kíván a hégeli fejlõdési spirál kettõs karjában ringatózni, pokolba a bergsoni idõvel, a kierkegaardi szubjektummal és a heideggeri semmivel, õ egy buja nõt akar, olyat, mint aki ajka szélét harapva ölébe fogadja a kárpiton az unikornist. Hõsöm apjának hevesen verni kezd a szíve a novellámban, fejébe tolul a vér, hirtelen szorítást érez a mellében, nyomást a tarkóján, no, semmi-semmi, csak semmi pánik, volt ez már így, nem tart sokáig, gyorsan lefeküdni, mélyeket lélegezni, egy, kettõ, így-így, már múlik is. Lassan elernyed, fáradtságot érez, laposakat pillant, igen, most már talán a szemét is lehunyhatja. Szája szegletébe a csodálkozás kaján mosolya biggyed. Lám csak, most eszik egymást az ikerkannibálok.

Hõsömet, amikor megérkezik az északi kisvárosba, eleinte nyugtalanná teszi, bántja, hogy ott és akkor nem szólt semmit apja felvetéseire. Vendégtanárkodása elsõ hónapjaiban, amikor nemigen utazhatott haza, folyton mehetnékje támadt, az ablak elõtt állva újra és újra mardosta a lelkiismeret, úgy érezte, végzetes mulasztást követ el. Amikor pedig az elsõ szemeszter elteltével már elszabadulhatott volna, halogatta a dolgot. Aztán egy álmatlan éjszakán, miután hiába veszõdött azzal, hogy az aznapra szánt nehéz szöveget az egyik nyelv vonzásából kiszakítsa és a másikéba belehelyezze, váratlanul arra gondolt, vajon nem apja-e az, aki a maga elvonultságában éppen azáltal részesül a teljességbõl, hogy felhagyott a hívságokkal, kivonult a mindennapos hajszából, mert még a mûvészet elefántcsonttornya sem nyújthatott számára elegendõ védelmet, hát inkább feláldozta azt is, festményeit odavetette a mulandóságnak, elhagyta családját és a világos tetõmûtermet, kivonult a civilizációból, beköltözött a hitetlen öreg ruszin elhagyatott faházába, hogy állatok és filozófusok társaságában töltse maradék életét. Mérhetetlen önzésnek tûnt, de nem inkább alázat volt-e, a saját életének beteljesítése elõtti bölcs megadás?

És ekkor megnyugszik hõsöm, megérti, minden a lehetõ legnagyobb rendben van az apjával. És ott a távoli és kietlen tanári vendégszobában megszállja valami angyali harmónia, amely arra képesíti, hogy fölébe emelkedjen addigi aggodalmainak, és a távolból szigetek képében felé úszó hatalmas univerzumok között megtalálja az éppen õrá mért kicsinységet. A megbékélés fennkölt, de mégis végtelenül egyszerû érzésével alszik el hajnaltájban, és mikor néhány óra múlva felébredve újra odaáll az ablak elé, hogy az Északi-tenger felett gyapjasan megülõ ködbe fúrja tekintetét, akkor már egészen biztos abban, hogy apja, kaján mosollyal a szája szegletében, meghal a novellám végén.

Nem tudom, mikor és hol kezdõdik az élet, de bizonyos, hogy akkor és ugyanott kezdõdik a halál, mondja a hõsöm az ablaküvegnek a távoli kisvárosban, tekintetét a gomolygó fehérségbe fúrja, és látja magát, amint majd tavasszal megérkezik a faházba.

Addigra a falubeliek mindent elrendeznek, apját eltemetik meghagyása szerint a vadak járta temetõszélen, házát lezárva, javait hiánytalanul megvigyázva várják õt, hogy majd megjön a messzi városból, eladja vagy megtartja a házat, kidobja vagy megõrzi a sok összezsúfolt ócska kacatot. Hõsöm a döntés elõtt sokáig álldogál a könyvespolc elõtt, ujjbögyét, ahogy apjától látta, végighúzza a por lepte gerinceken, majd kicsit ledõl a pamlagra pihenni, nézi a giccses kárpiton az egyszarvút a hölggyel.

Ahogy az üveg mögött tûnnek át egymáson a képek, úgy vérzik át a hanyag életen a feszes halál, gondolja hõsöm, miközben apja titkos szeretõje megzörgeti a faház ablakát.

Taf zsice Djon, apám vár engem, mondja hõsöm az üvegnek a novellám végén.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.