A kulturális aszimmetria ezer éve

Lengyelország az európai civilizációban

Bár borzasztó nehéz pontosan definiálni a civilizáció fogalmát, egyetérthetünk azzal a nézettel, hogy az európai civilizáció a Római Császárság bukása után kezdett kibontakozni a káoszból, amikor létrejöttek az elsõ stabil keresztény királyságok a birodalom területén. Ebben a civilizációban kezdettõl fogva megengedhetõnek tartották az egyes régiók közti hatalmas nyelvi különbségeket, ugyanez vonatkozik a szokásokra is. Karol Modzelewski mindenekelõtt a római Germániát, másként fogalmazva a karoling örökség római–frank területét, valamint a Skandináviával bõvített “germán Germániát” és a szláv világot különbözteti meg. Ezek a római limesen túl helyezkedtek el:

Ide nem jutottak el semmiféle nyugati hódítók, nem kényszerítették rá a helyi lakosságra a római civilizáció örökségét. Errõl nem szerzett tapasztalatokat a mindennapi életében sem a köznép, sem a törzsek vezetõ rétege. Az egyszerû nép és a hatalmi elitek közös hagyománya a barbár kollektivizmus kultúrája volt, innen kerültek ki a helyi államok alapítói. Ez a kultúra jelölte ki a rendszer átalakításához vezetõ különutakat, ez adott a 10. században, Európa északi és keleti részén alakuló államoknak olyan közös vonásokat, amelyek megkülönböztetik õket a római–karoling hagyományt örökségül kapott területektõl. Ezek az államok úgy léptek be a klasszkus civilizáció világába, hogy önként vettek át bizonyos mintákat, válogattak, a hagyományos társadalom kollektivista struktúráiból adódó lehetõségekhez és a helyi szükségletekhez igazították ezeket (Modzelewski 2004: 450).

Az új civilizáció a már kereszténnyé vált klasszikus örökség és a “barbár” törzsi világ kultúráinak sajátos ötvözeteként jött létre, noha e szintézis területenként különbözõ volt. Az új civilizáció régiók feletti kötõanyaga természetesen a vallás lett, s ezzel együtt a pápaság, az egyház szervezete, a szerzetesrendeket is beleértve, a naptár, a latin mint liturgikus nyelv valamint a törvények, rendeletek és a diplomácia, a püspöki és az uralkodói kancelláriákban tevékenykedõ elit nyelve, szóban és írásban. Ez a kötõanyag tartotta össze a régiók mellett minden egyes területi társadalom rendjeit is. Idõvel a lovagi kultúra erkölcsi normái és rituáléi is hasonló szerepet kaptak.

Ez a civilizáció, eltérõen számos elõdjétõl és a vele hosszú ideig vetélkedõ bizánci civilizációtól, sosem csontosodott meg, nem öltött végleges alakot, nem állt meg a fejlõdésben. Jellemzõ volt rá, vagy legalábbis az elitre, hogy kíváncsi a határain túli világra, ezen kívül nagyon innovatív – hajlamos kitalálni és kipróbálni új technológiákat vagy a politikai és katonai szervezõ munka új módjait, amelyek jobban illenek a környezethez és a helyi követelményekhez.

Mik voltak az elsõdleges okai ennek a szüntelen újításnak és alkotói evolúciónak, amely kétségkívül ritka és sajátos jelenség az emberi civilizációk történetében, errõl mindmáig vitatkoznak az antropológusok és a történészek. Az uralkodó felfogás szerint a megismerés, a mitológia és a technika területén is megfigyelhetõ találékonyság legfõbb ösztönzõje maga az idegen életformákkal és gondolkodásmódokkal, hiedelmekkel és szokásokkal való érintkezés volt – Európa ugyanis sosem szenvedett hiányt ilyen kapcsolatokban, s ezek ösztönözték arra a kritikus elméket, hogy kétségbe vonják meggyõzõdésüket és intézményeik helyességét. A kereszteshadjáratok idején ez tömeges tapasztalattá vált, s azóta is állandóan segíti azt a folyamatot, melynek köszönhetõen változékonyak és sokfélék az anyagi és szellemi kultúra formái.

De nehéz lenne nem észrevenni, hogy ez a találékonyság csak azokon a területeken figyelhetõ meg, ahonnan késõbb mindenfelé elterjedtek bizonyos minták, és az európai civilizációs terjeszkedés határai ott húzódtak, ameddig ezek a hatások érvényesültek. Itt nagyon sokféle mintára gondolok, hisz lehetnek ezek hitcikkelyek, szertartások, az egyházi és a világi hierarchia sémái, államszervezeti típusok, törvénykönyvek, a földmûvelés új módjai, kereskedelmi szabályok, pénzek, mesterségek, a kalligráfia, a mérnöki mûvészet és a templomépítés titkai, filozófiai kánonok, az igazságos társadalmi rend eszméi és még sok más ötlet, melynek köszönhetõen állandóan fejlõdnek az életformák, módosulnak a világról alkotott elképzelések.

Nyilván nem minden ötlet és találmány vált hasznára az emberi nemnek, hisz a feltalálói géniusz évszázadokon át legfõképpen a hadviselés mûvészetében érvényesült, a valós vagy vélt ellenségek, a vetélytársak és eretnekek egyre tökéletesebb gyilkolását szolgálta. Ugyanígy végigkísérték az alattvalók robotoltatását, kiszipolyozását, a szellemi erõk elfojtását az erõszakkal dacoló szabadságtörekvések, az egyházi és a világi hatalomnak mindig eretnekségtõl és lázadástól kellett tartania.

De ha figyelmen kívül hagyjuk azt, hogy pozitívnak vagy negatívnak tekinthetjük az adott kulturális találmányokat, könnyen észrevehetjük, hogy rég kitaposott utakon terjedtek. A történészek különösebb nehézségek nélkül ki tudják jelölni a kulturális hatások és a minták terjedésének irányát, vagyis egyrészt megkülönböztetik a kiemelkedõ kreativitás térségeit, másrészt pedig a recepció és az utánzás régióit, ahol a dolgok természetébõl adódóan lassabbak és kevésbé radikálisak a változások.

Mieszko fejedelemsége – az uralkodó és környezete akaratából – belépett a keresztény Európa már kialakult civilizációjának hatókörébe. A 10. században megkeresztelték Lengyelországot, ezzel kezdetét vette egy felülrõl, a fejedelmi udvarból induló hosszú folyamat, az ország betagozódása a nyugati kultúrkörbe, tanúskodik errõl számos kultikus tárgy és mûalkotás importja. A középkori Lengyelország mintákat átvevõ országgá vált a határvidéken. De ebben legalábbis nem volt egyedül! Közép-Kelet-Európa és Skandinávia minden országa hasonlóképpen helyezkedik el azon a peremvidéken, ahol még érezhetõ a dél-nyugati központok hatása.

Inkább a kisugárzó, az újításban élen járó régiók voltak területileg behatároltak. A teológiai, mûvészi, gazdasági, technikai ötletek és felfedezések nem az erdõ mélyén, hanem olyan helyeken születnek, ahol egymást támogató, mûvelt és bátor emberek jönnek össze: a középkorban ezeknek a feltételeknek csak bizonyos kolostorok tudtak megfelelni, idõvel pedig az uralkodói udvarok és mindenekelõtt a városok. Az európai civilizáció nemegyszer dicsõítette és ápolta a falusi élet értékeit, a dolgos földmûvesek és szentimentális pásztorok jámborságát és tisztességét – alighanem minden nemzeti irodalom hajlamos erre –, de a dinamikáját a városoknak, a 13–14. századtól pedig a városokban elhelyezett egyetemeknek is köszönhette.

Nem annyira Itália alkotta mintaadó és kisugárzó központját, mint inkább néhány olasz város. Nem annyira Franciaország, mint Párizs. Nem annyira Anglia, mint Oxford, Cambridge és London. Tegyünk hozzá még néhány német, flandriai és spanyol várost, Közép-Európából pedig mindenekelõtt Prágát. Ami ezeken kívül van, az provinciális.

És Krakkó? Krakkóban a 14. század óta minden feltétel adott volt ahhoz, hogy komoly alkotóközösség alakuljon ki: királyi udvar, püspöki székhely, egyetemi város, ennek ellenére túl kicsinek és gyengének bizonyult ahhoz, hogy bekerüljön az európai civilizáció legfõbb központjai közé. Ahhoz viszont elég fejlett volt, hogy közvetítse az Európa déli és nyugati részébõl kiinduló áramlatokat a Lengyel Királyság és Litvánia, Ukrajna és Pomeránia városaiba és udvaraiba.

A Jagellók korában a történészek egybehangzó véleménye szerint csökken a távolság Lengyelország és az európai központok között. Ha összehasonlítjuk a humanista, latin, egyetemi, egyházi és udvari elit kultúra mintáit, az a benyomásunk támadhat, hogy az országunk a 15–16. században szinte már utolérte az európai civilizáció élmezõnyét. Hisz e kultúra kozmopolita terméke volt Kopernikusz, a csúcsteljesítményei közé tartozott Jan Kochanowski költészete, Jan Łaski teológiája, Stanisław Hosius jogfilozófiája vagy Andrzej Frycz Modrzewski politikája. Szívesen idézzük a lengyelekre nézve hízelgõ szavakat Erasmustól, aki elismeréssel adózik “a nemzetnek, amely – bár egykor barbárnak tartották – most nagyon szépen fejlõdik a tudomány, a jog, az erkölcsök és a vallás területén, és minden olyan téren jeleskedik, ami ellentétben áll mindenféle pallérozatlansággal. Már a világ legmûveltebb nemzeteivel is versenyre kelhet.”

Ez az elismerés alighanem a szorgos tanítványoknak szólt, hiszen Lengyelországból mentek tanulni Bolognába, Páduába vagy Párizsba, miközben a képzett mûvészek ellenkezõ irányba, északra és keletre vitték a tudásukat. Ha pedig nem a tudós értekezéseket hasonlítjuk össze, hanem a kortársakhoz hasonlóan az ország civilizációs szintjét mérjük föl, azt nézzük, milyenek a városok és a falvak, az utak és a fogadók, a lemaradás még mindig szembetûnõ, a Zsigmond- korszaktól, vagyis a 16. század végétõl pedig tovább nõ.

Európát, azt a tõsgyökeres igazit, a kíváncsiság és a nyugtalanság hajtotta. A nagy földrajzi felfedezések és az ezeket követõ kereskedelmi, hittérítõi és telepesi expanziók korábban elképzelhetetlen mértékben tágították a látókört, gazdagították a világról alkotott képet. S ezzel egyidõben indított el teológiai és szellemi pezsgést a reformáció, megkezdõdött a felekezetek, hitek, liturgiák versengése. Most már nem volt biztos az, hogy egyetlen igazsággal magyarázható mindaz, ami láthatatlan és örökkévaló. Megkezdõdik a világi, kísérleti tudomány fejlõdése, amely már nem ismer el csalhatatlan tekintélyeket, megköveteli az állítás mellett szóló érvek kifejtését. Nemzedékrõl nemzedékre hagyományozódtak, rögzültek a statikus, szorgos polgári kultúra szokásai, s ezzel együtt terjedt az imádsághoz, a tanuláshoz és a vitához szükséges nyomtatott könyv. Egyre fontosabb szerepet játszott a gazdasági életben a pénz, a hitel, a váltó és a számlakönyv; ez pedig kialakította a kockázatot nem kerülõ vállalkozó típusát. Bár hihetetlen pusztulást hozott a harmincéves háború, s emellett még járványok is tizedelték a lakosságot, Németországban gyorsan újjáépítették a palotákat, székesegyházakat, városokat és falvakat.

Ebben a korszakban hozta létre Lengyelország és Litvánia történetének legeredetibb, legegyedülállóbb kultúráját: a szarmatizmust és a nemesi demokráciát. Bár semmi sem zárta el az országot a nyugati hatásoktól – a Visztula menti és vilnai barokk mutatja a legjobban, milyen tájakig jutottak el –, ezeket sokkal inkább ellensúlyozta a fõként a Portától átvett keleti minták hatása, mint korábban. Bár az importált javak szintézise hazai volt, és a szokások is megõrizték meghitt otthonosságukat, ez mégiscsak azt jelentette, hogy a nemesi köztársaság távolodik az európai nemzetek civilizációs központjaitól, a perifériára kerül. Ez nem keserítette el a szarmata írókat, akik a legszívesebben arról írtak szatírát, hogy a lengyelek sznob módon majmolják a külföldiek, mindenekelõtt a franciák szokásait.

Amikor a felvilágosodás évszázadában megint szokássá vált az összehasonlítás, már késõ volt. Bár kissé talán túlzott Stanisław Staszic, amikor 1790-ben fennen hirdette, hogy Lengyelország még csak a 15. századnál tart, miközben Európa többi részén már véget ér a 18. század, mert a megkésettség, akárhogy is számoljuk, nem volt ilyen hatalmas. Ekkorra mégis világossá vált, hogy Közép-Kelet-Európa (és vele együtt Dél- és Észak-Európa nagy része) végleg a kontinens periferikus övezete lett, másodlagos fejlõdésre ítéltetett, a fejlett régióból átvett tudománytól, technológiától, intézményektõl és mintáktól függ.

Az ilyen másolásnak megvan az a jó oldala, hogy az embernek nem mindent magának kell kitalálnia, nem kell a kockázat minden költségét viselnie, tanulhat az újítók hibáiból. De az ilyen takarékoskodásért mindig a civilizációs kisebbrendûség és függõség pszichológiai komplexusával kell fizetni. A lengyel mentalitásban és irodalomban nem nehéz ilyen komplexusról és a megalomániás vagy messianista kompenzációról árulkodó jelenségeket találni, és úgy tûnik, minden olyan kultúrában megfigyelhetõ hasonló szindróma, amely fõként külsõ ösztönzések hatására fejlõdik.

De a lengyeleknek nem nagyon volt választási lehetõségük, az ország felosztása után pedig már végképp nem, mert nemcsak a szabadságuktól fosztották meg õket, hanem attól a lehetõségtõl is, hogy egy szuverén állam kormányával irányítsák a nemzetgazdaság és a tudomány fejlõdését. A 19–20. században a lengyel régiók ki voltak szolgáltatva az autark elszigeteltség rezismének (ilyen volt a Lengyel Királyság 1832-tõl 1856-ig tartó paszkevicsi korszaka; Galíciában is hasonló volt a helyzet, eltekintve az 1848-as rövid lélegzetvételtõl), máskor pedig valamivel liberálisabb uralom következett, ilyenkor nyitottabb lett az ország, közelebb került a Nyugathoz. Az elszigeteltség idõszakaiban egyre nagyobb lett az elmaradottság, amikor pedig könnyebb volt utazni, így az összehasonlításra is nagyobb lehetõség nyílt, súlyosabbak lettek a komplexusok, de az akarat is erõsödött, megpróbáltak ledolgozni valamennyit a hátrányból. Persze nem lehetett életbe léptetni ilyen programot a kulturális õsnemzés elve alapján, anélkül, hogy az ország tömegesen sajátítana el idegen mintákat, ez pedig a másodlagosság kínzó érzetével jár együtt.

A 19–20. században valóban impozáns választékot kínált a kulturális import. Nyugatról vettük át a tudományos elméleteket és a filozófiai doktrínákat, a gyógyászat és a higiénia vívmányait, az új energiaforrásokat, a termelés és a kommunikáció technikáit, a komfortos városi életet (a csatornázást, a vízvezetéket, a világítást, a villamost stb.), a kapitalista vállalkozás típusait, a gazdasági és pénzügyi intézményeket, a nõi egyenjogúság eszméjét, a modern pedagógia alapelveit, az egyetem modelljét, a jogi eszméket és a törvénykönyveket, ezen belül az emberi jogok kánonát is, a demokratikus állam mûködési elveit, a társadalmi mozgalmak eszmei inspirációit és programjait, az irodalmi és mûvészeti stílusokat, a párizsi divatokat és még sok más mintát, amelyet sikerült úgy elsajátítani és alkalmazni, hogy hamar feledésbe merült idegen eredete.

De nagyon odafigyeltek az elsajátításra, és elítélték a kölcsönzéseket a hazai tiszta forrás védelmezõi – a szarmata nemesektõl kezdve “a külföld majmolását” ostorozó vígjáték- és moralitásírókon, Mochnacki és Mickiewicz tirádáin, a szocializmussal és a “kozmopolitizmussal” folytatott harcon át egészen napjainkig, a Lengyel Családok Ligájáig. Elõtérbe került a nyelv és a szokások területe. A külföldi hatásokkal és az agyatlan majmolással folytatott harc népszerû jelszó lett az egymást több nemzedéken át kölcsönösen ugyanezzel vádoló klasszicisták és romantikusok, konzervatívok és forradalmárok számára. Gyakran vádolták a polgári, kapitalista, elvilágiasodott liberális Európát azzal, hogy szellemileg sekélyes, materialista és önzõ; szívesen állították szembe vele a falusias, patriarchális és istenfélõ nemzetek erkölcsi felsõbbrendûségét: bár talán elmaradtak az anyagi fejlõdésben, tisztelik a hagyományban megõrzött értékeket. A szocialisták az igazságos rend eszméje nevében Nyugaton és a perifériákon is átvették az elfajult modern világ kritikáját, a nacionalistáknak pedig azért jött jól, mert a hazai források és a nemzeti kultúra sajátos vonásainak megõrzését, a régi értékek újjászületését hirdették.

Csak az volt a baj, hogy a kulturális diffúzió évszázadai után Európában nem lehetett egyezségre jutni abban a kérdésben, hogy milyen jellemzõ vonások maradtak õseredetiek. A romantikusok és újromantikusok legszívesebben a népi kultúrára hivatkoztak mint az autentikus értékek rezervátumára, ez pedig már a 19. században is történelmi illúziókon és tévedéseken alapult. Ma a helyi kultúrákat, bármit is gondoljunk õsiségükrõl és eredetiségükrõl, mesterségesen kell védeni és ápolni, mert nem sok helyen tudnak maguktól ellenállni a szórakoztatóipari tömegtermelésnek és a médiában reklámozott életmódoknak.

Próbáljuk összegezni a tanulságokat, amelyek a Lengyelország és Nyugat-Európa közti kulturális kapcsolatokról szerzett történelmi tapasztalatokból következhetnek.

1. Lengyelország ezer éve az európai civilizáció része. Más civilizációk (például a bizánci-pravoszláv vagy a török) hatása a nyugatihoz képest mellékes és csekély, még az orosz fennhatóság alá került területeken is (a cári hatalom politikája egyébként a kulturális viselkedésekben kifejezõdõ természetes ellenállás miatt inkább nehezítette Lengyelországban az orosz irodalom és mûvészet fogadtatását).

2. Ez annyit jelent, hogy Lengyelország – bár másként alakult a története, mint a nyugati államoké, más tapasztalatokat szerzett, más volt a gazdasági szerkezete, inkább agrár jellegû, másként tagolódott a társadalom, a rendszernek voltak igen eredeti vonásai – mindennek ellenére állandóan az európai civilizáció déli és nyugati központjaiból vette a szellemi és mûvészi impulzusokat, a felfedezéseket és a találmányokat, a tudást és az intézményeket. Igaz, a recepció intenzitása változott.

3. Az átvett minták gyakran erkölcsi ellentétben álltak egymással, lásd a keresztény szeretet és gyakorlat valamint a törzsi vagy ideológiai gyûlölködés parancsolatait, a vallási türelmet és a felekezeti formalizmusokat, az emberi jogokat és a despotikus rendszerek gyakorlatát, az életet, egészséget óvó, valamint a háborút, a pusztítást és a halált szolgáló tudományt és technikát. Mégis nehéz, sõt lehetetlen volt szelektálni az átvett minták között, bizonyítja ezt akár az is, hogy hasztalan ábrándoztak az ipar- és a városfejlõdés olyan útjáról, amelyen elkerülhetõ az a kapitalizmusban felgyorsuló folyamat, melynek következtében megszakadnak a szomszédokat, a településeket és az egyházközösségeket összetartó kapcsolatok. Mint ahogy az az álom sem vált valóra, hogy honosítható a kommunikációs hálózatok ultramodern technológiája anélkül, hogy mindent elárasztana a kommersz tömegkultúra pedagógiailag kártékony dömpingáruja.

4. A kulturális minták ellentétes irányú mozgása rendkívül ritka, hatalmas nehézségekbe ütközik. A “nyelvi korlátok” igazából nem adnak magyarázatot erre, mert ezek rendszerint nem zárnak el hermetikusan, ha valóban vonzónak találják a mintákat a potenciális befogadók. Az a helyzet, hogy még a periférikus kultúrák kétségbevonhatatlan eredményei is teljesen ismeretlenek vagy érdektelenek a vezetõ szerepet betöltõ országok lakói számára. Európában hosszú évszázadokon át csak egy irányban terjedtek a minták, ennek megfelelõen alakultak a szokások: rendszerint a civilizációs újításokat és az új divatokat diktáló világvárosokat figyeljük. Kölcsönös érdeklõdésre és a perifériák közti, mondjuk, cseh- lengyel vagy lengyel-litván kulturális cserére alig találunk példát.

5. Ezen az egyoldalúságon nagyon nehéz változtatni. A legnagyobb lengyel költõ esetében például egyáltalán nem sikerült: Mickiewiczet Nyugaton csak a polonisták ismerik. Itt rendszerint csak az asszimiláció segíthet, vagyis az adott mûvésznek bele kell olvadnia az egyik nyugati ország kultúrájába. A Lengyelországból származó zseniális alkotó ilyen esetben csak akkor lehet ismert, csak akkor fürödhet a dicsõségben hazájában, ha elõbb Nyugaton vív ki elismerést. Ez történt Chopinnel, Skłodowska-Curie-vel, Conraddal és részben Paderewskivel is. Ebben kétségkívül szerepet játszott az ország felosztása, bár bizonyos mértékben Wojtyła bíboros esetében is ez a séma ismétlõdött: karizmatikus népszerûsége csak azután alakult kultusszá hazájában, hogy õt választották meg az apostoli székhelyen. Természetesen sorolhatnánk példákat arra, hogy elismerik Nyugaton a lengyel szellemi és mûvészi kultúra eredményeit (például a logika, a matematika, a film, a zenei és a színházi avantgárd területén), de ez rendszerint a szakértõk szûk körére korlátozódik.

6. Minden politikailag vagy kulturálisan függõ országban gyakran újjászületik “az idegenmajmolással folytatott harc”, az idegennek, lelketlennek és kozmopolitának látott Nyugat és a modern civilizáció iránti ellenszenv ideológiája, de sehol sem tudott reális alternatívát teremteni Európában, még Oroszországban sem. Amikor az elszigeteltséget erõltették, beköszöntöttek a kulturális stagnálás korszakai – ahelyett, hogy gyarapodtak volna a hazai kulturális értékek.

7. Ma is lemaradásra vagy – másként fogalmazva – megkésett fejlõdésre vagyunk ítélve, mivel a gazdasági potenciálunk viszonylag gyenge, az újítás költségei pedig az egekig emelkedtek. Egyébként Nyugat-Európa jó fél évszázada elvesztette vezetõ szerepét a tudomány és a technika számos területén, megelõzte a komolyabb anyagi eszközökkel rendelkezõ Amerika, talán már Japán és Dél-Korea is elõtte jár, a jövõben pedig Kína is maga mögé utasíthatja.

8. A periférikus helyzet és a fejlõdés viszonylagos megkésettsége önmagában nem feltétlen tragédia. Bizonyos szempontból még hasznos is, mert sok kész mintát és ötletet ingyen megkaphatunk, elleshetünk és lemásolhatunk. Fontos, hogy ne vesztegeljünk egy helyben, ne szakadjunk el az élcsapattól. Nem vagyunk, és a jelek szerint belátható idõn belül nem is leszünk – sportnyelven szólva – az élbolyban, de ez sem akkora dráma, mert nem kell soha véget nem érõ meccsé vagy szépségversennyé egyszerûsíteni az emberiség történetét.

9. A függõ helyzetben lévõ országok fejlõdése mégsem jelent feltétlen kritikátlan sznobizmust, az embernek nem kell mindent majmolnia, ami csak az útjába akad. Egy példa: Amerikától tanuljuk az informatikai és médiatechnikákat, de ebbõl még nem következik az, hogy ezekkel együtt az amerikai típusú szórakozást is át kell vennünk. Jogunk van választani mint társadalomnak – és ez a jogunk mint egyéneknek is megvan, mindannyiunknak. De nem kell azzal áltatnunk magunkat, hogy ez a szelekció valós értékelés közvetlen eredménye lehet. Mennyire tudunk önállóan válogatni a kulturális értékek közül, ez attól függ, milyen erõs az egyéni és a nemzeti individualitás. Minden jel arra mutat, hogy az utóbbi idõben nálunk igencsak meggyengült ez a bizonyos individualitás, ha csak nem akarja valaki a jobboldali radikalizmus élénk politikai tevékenységével bizonyítani azt, hogy nálunk elevenen él a nemzeti kultúra.

10. A legtöbben úgy gondolják, hogy a szabad piac korában nevelkedett ifjúság már nem kötõdik érzelmileg a nemzeti irodalom klasszikusaihoz, az iskolai kánonhoz, kevéssé hatják meg a szabadságharcos hagyományhoz kötõdõ romantika elragadtatásai és szimbólumai. Elképzelhetõ hát, hogy ha gyengül az államhatárok és az ezekkel kapcsolatos emblémák szimbolikus jelentõsége, akkor elmosódnak a nemzeti kultúrák kontúrjai.

Ez a tömegfogyasztás szakaszába lépett társadalmak kulturális uniformizálódásához vezethet. De pluralista civilizáció is létrejöhet ebbõl, belsõleg differenciált, de nem feltétlen a hovatartozás és az identitás olyan szabályai szerint, amilyeneket egyszerûen örökül kap az ember a családfával és a születési hellyel együtt. A kultúrák nem lesznek többé földhöz és nemzetiséghez kötve. Hisz a fejünk valójában – az állítólagos történelmi “emlékezettel” együtt – egyre inkább egyéni vagy egy bizonyos közegre jellemzõ ízlés szerint van berendezve, ahhoz hasonlóan, ahogy bútorokat választunk a lakásba, lemezeket nézünk ki a boltban vagy különbözõ ételeket rendelünk az étteremben. Vonzónak tûnhet a választás internetes szabadsága. Csak azt nem tudhatjuk, mi köti össze az új világban az embereket, egy állam polgárait vagy az egy nemzethez tartozókat, mi adhat bármiféle erkölcsi kohéziót.

Egyáltalán létezik-e még ilyen kohézió? Tényleg létezik és fennmarad a szimbolikus kultúra nemzeti kánona? Vagy ezek csak a mi értelmiségi frázisaink, amelyeknek semmi közük a valósághoz?

Nem csak akkor jut szóhoz a lengyel nemzeti egyéniség, amikor II. János Pál megáldja a lengyel zarándokokat vagy Adam Małysz ugrik?

FORDÍTOTTA PÁLFALVI LAJOS

IRODALOM

Ph. Bagby: Kultura i historia. Prolegomena do porównawczego badania cywilizacji (Kultúra és történelem. Elõtanulmány az összehasonlító civilizációkutatáshoz). Tłum. J. Jedlicki, 1975, Varsó.

J. Dowiat (red.): Kultura Polski średniowiecznej X–XIII w. (A középkori Lengyelország kultúrája a X–XIII. században), 1985, Varsó.

B. Geremek: Więź i poczucie wspólnoty w œredniowiecznej Europie (Összetartozás és a közösség érzete a középkori Európában) [in:] J. Zarnowski (red.), Dziesięć wieków Europy. Studia z dziejów kontynentu (Európa tíz évszázada. Tanulmányok a kontinens történetébõl), 1983, Varsó.

J. Jedlicki: Jakiej cywilizacji Polacy potrzebują. Studia z dziejów idei i wyobraźni XIX wieku (Milyen civilizáció kell a lengyeleknek? Tanulmányok a XIX. századi eszmék és képzetek történetébõl), 2002, Varsó.

J. Jedlicki: Świat zwyrodniały. Lêki i wyroki krytyków nowoczesności (Elfajult világ. A modernséget bírálók félelmei és ítéletei), 2000, Varsó.

J. Kłoczowski (red.): Uniwersalizm i swoistość kultury polskiej (A lengyel kultúra egyetemessége és sajátossága), 2. tom, 1989, Lublin.

K. Modzelewski: Barbarzynska Europa (A barbár Európa), 2004, Varsó.

H. Samsonowicz: Miejsce Polski w Europie (Lengyelország helye Európában), 1995, Varsó.

H. Samsonowicz: Północ – Południe (Észak – Dél), 1999, Wrocław.

Z. Stefanowska (red.): Swojskość i cudzoziemszczyzna w dziejach kultury polskiej (Hazai és idegen elemek a lengyel kultúra történetében), 1973, Varsó.

J. Szűcs: Trzy Europy (Három Európa), 1995, Lublin.

J. Tazbir: Prace wybrane (Válogatott mûvek), 3. tom, Sarmaci i świat (A szarmaták és a világ), 2001, Kraków.

A. Wierzbicki: Wschód – Zachód w koncepcjach dziejów Polski (Kelet és Nyugat a lengyel történelemrõl alkotott koncepciókban), 1984, Varsó.

A. Wyczański: Wschód i Zachód Europy w początkach doby nowożytnej (Európa keleti és nyugati része az újkor kezdetén), 2003, Varsó.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.