“Er hat mich kaputt gemacht”

A nihilizmus nietzschei értelmezéséhez

A fõcím – “Er hat mich kaputt gemacht” (hozzávetõlegesen: “õ tett tönkre”; a személyes névmás hangsúlyos, a kifejezés erõsen szociolektikus, valahol az is benne van a hangulatában, hogy “taccsra tett a fickó”) – Martin Heideggertõl származik, vagyis az egyik legjelentõsebb Nietzsche-interpretátortól, s Friedrich Nietzschére vonatkozik. Hans Georg Gadamer és Otto Pöggeler ama fültanúk, akik elõtt Heidegger így nyilatkozott.

De mi a csudát jelenthet e beszélt nyelvi és ekként is kanonizált kijelentés? Azon túl, s még inkább: azon belül, hogy “Nietzsche”, merre mutat – ha mutat?

Négy megjegyzésem, ötletem lenne. Egyrészt: mutat. Másrészt: a világhálón gyorsan terjedõ angol változat (“He corrupted me”, kb. mondjuk: “õ rontott meg”; ld. Daniel Fidel Ferrer és Alfred Denker egyébként kiváló textusait)1 mintha valamelyest egyoldalúra és félrevezetõre sikeredett volna – többek között túl erõs szókratikus reminiszcenciát kelt, inkluzíve a védõbeszédet és a pört. Harmadjára: a heideggeri mondat bizonyosan nem valaminõ féltékenység kifejezésére szolgál – hacsaknem a szenvedélyesen ironikus schleiermacheri aforizma magyarul visszaadhatatlan, többszörös szójátékának értelmében: “Eifersucht ist eine Leidenschaft, die mit Eifer sucht, was Leiden schafft” (nyersfordításban: “A féltékenység oly szenvedély, mely féltõn keresi mindazt, ami szenvedést okoz”). Itt persze rögtön megjegyzendõ, miszerint maga Heidegger, mármint a filozófus bölcselõi és írói alkata, az egyik legfontosabb és leginkább szenvedélyes Nietzsche-értelmezõé, aki szinte az összes metainterpretáció (= Nietzsche-értelmezések értelmezései) állandó kiindulópontja az elõzõ évszázad közepétõl kezdve, ez az elöl Nietzsche, hátul Nietzsche, középütt Heidegger, szóval ez a kentaur- heideggeri alkat teljességgel és reménytelenül mentes maradt a nietzschei irónia legparányibb leheletétõl is (ami a tulajdonképpeni ironikus a dologban).

Negyedszer: a Heidegger-mondat egy bizonyos jelentésrétege minden bizonnyal összefügg a filozófus azon nagyszabású kísérletével, s véleményem szerint tán e kísérlet leginkább maradandó részével, hogy rávilágítson a nihilizmus nietzschei értelmezésének sajátszerû jelentõségére.

Az alábbiakban elsõsorban errõl a negyedik pontról lesz szó. Vagyis nem a nihilizmus nietzschei gondolatának minden lehetséges aspektusáról, a mikrofilológiától kezdve a szûk fogalomtörténeten át a tág eszmetörténeti elõzményekig, vissza a Szofista c. Platón-dialógusig vagy akár tovább is.2 Nem érintjük részletesen a nietzschei elgondolás értékvonatkozását, “a legfõbb értékek elértéktelenedését”, a décadance-t stb. És azt az esztétikai érdeket sem, melynek jelenléte már az életmû kezdetétõl nyilvánvaló, ha egyfajta koncepcionálisan és nem konceptuálisan felfogott nihilizmusból indulunk ki (gondoljunk csak A tragédia születésének locus classicusára, mely szerint a világ és a Dasein – az emberi ittlét, a “jelenvalólét”, ahogy ez a Heidegger-magyarítások után fordítható – csak esztétikai jelenségként igazolható! és gondoljunk a kései elõszó önértelmezésére, mely összekapcsolja a mûvet a nihilizmus explicit fogalmiságával és kritikájával!). Végül pedig nem tárgyaljuk a brizáns belsõ megkülönböztetéseket3 – nem is szólván a kommentátorok “kiegészítéseirõl”, mintha bizony a “klasszikus” vagy “reaktív” nihilizmus bevett nietzschei terminusok volnának! –, az általános hatástörténetet etc.

Hogy legalább futó benyomásunk támadjon a nietzschei nihilizmuskoncepció filológiai problematikájáról s a heideggeri kiinduló feltevésekrõl, szólaljon meg Heidegger:

Nietzsche nem abban a zárt összefüggésben ábrázolta az európai nihilizmusról szerzett felismeréseit, ahogyan lelki szemei elõtt lebeghettek, ám ahogyan a maguk tiszta alakjában ismeretlenek elõttünk, s a hátrahagyott töredékekbõl többé nem is “feltárhatóak”. Ugyanakkor Nietzsche önnön gondolkodásán belül az összes lényeges irányban, fokozatban és módon végiggondolta mindazt, amit a “nihilizmus” címszó jelöl, s gondolatait eltérõ terjedelmû és megformáltságú lejegyzésekben rögzítette. Ezekbõl egy részlet, de csak egy szakaszonként önkényesen és véletlenszerûen kiválasztott részlet (önkényesen, node hogy véletlenszerûen? A kompilátor Elisabeth Förster-Nietzschének nagyonis megvoltak a maga ideológiai stb. szempontjai! – Cz. A), bekerült abba a kötetbe, melyet Nietzsche halála után a hagyatékból összerakosgattak, s mely A hatalom akarásacímmel híresült el. A hagyatékból merített részek jellegükben teljességgel különböznek egymástól: fontolgatások, töprengések, fogalommeghatározások, irányelvek, követelmények, jóslatok, hosszasabb gondolatmenetek vázlatai és kurta címszavak. (…) Az ekként elkészített “könyvben” egészen eltérõ korszakokból származó, a kérdezés különbözõ síkjain és perspektívájából megfogalmazódó gondolatmenetek kerültek egymás mellé és összevissza, önkényesen és gondolattalanul. Noha egy ilyetén “könyvben” minden Nietzsche tollából származik, ámde ezt így soha nem gondolta.4

Persze Heidegger saját világos perspektívájából a filológiai-szerkesztõi probléma mellékessé válhat. Kulcsszó: léttörténet:

Hogy e hagyatékkötet további könyveibe felvett vagy egyáltalán be sem kerülõ egyéb hagyatékrészletek mennyiben tartozhatnak – akár több joggal is – Az európai nihilizmuscímszava alá, az itt nem tárgyalandó. Ugyanis a nihilizmus nietzschei gondolatát egy a világtörténelembe ki-gondolkodónak (in die Weltgeschichte hinausdenkenden) a tudásaként szeretnénk végiggondolni. Az efféle gondolatok sosem ennek-és- ennek az egyes embernek a puszta nézetei; még kevésbé a “kor kifejezõdései”, miként annyiszor emlegetik. A nietzschei rangú gondolkodó gondolatai a lét még felismeretlen történetének visszhangjai, azon szavak révén, melyeket a történelmi ember saját “nyelveként” beszél.5

(Kérdés:) Mit értsünk a heideggeri Nietzsche- értelmezés – ahogy fentebb fogalmaztunk – “tán leginkább maradandó részén”? (Válasz:) Annak hangsúlyozását, nem, nem is egyszerûen hangsúlyozását, hanem tulajdonképpeni felfedezését, hogy a nihilizmus: szükségszerû logika. Azaz, hogy – heideggeri epitheton ornansszal szólva – a Nietzschén keresztül önnön metafizikai végstádiumába lépõ nihilizmus 1. (ezoterikusan fogalmazva) szükségszerû, belsõ logika, 2. (exoterikus formulában, “a nép számára”) az okcidens belsõ logikája. “…, mert a nihilizmus nem egy történet, mégcsak nem is a nyugati történelem alapvonása, hanem e történés törvényszerûsége, »logikája«.”6 És éppen e szigorú törvényszerûség – miszerint a nihilizmus nem választható opcionálisan vagy teljességgel önkényesen –, e szükségszerûség álláspontját osztotta és osztja szinte az összes igényes Heidegger-kritika, mely elveti vagy általában Schwarzwaldot mint olyant, vagy in concreto Nietzschét illetõ meglátásait. Eme szükségszerû mozzanat a Heidegger utáni Nietzsche-kutatás konszenzuális belátása.7 Csak egyetlen jellemzõ példát említve: G. Deleuze erõteljesen polemizált Heideggerrel, különösen a Nietzsche-interpretáció vonatkozásában (egyébként a Nietzsche francia interpretációjából kifejlõdõ ún. differencia filozófia8 gyakorlatilag minden más képviselõje is ugyanígy tett). Heidegger a nietzschei bölcseletnek olyan értelmezését nyújtotta, melynek sokkal inkább Heidegger saját gondolataihoz volt köze; a léttörténet vagy az ontológiai differencia kapcsán annak ellenére is önnön nézeteit erõltette Nietzschére, hogy utóbbi nyíltan elutasította a lét kitüntetettségét és az affirmációnak a létben való megalapozását – mindezek lényegi és nem éppen alaptalan állítások a francia filozófus részérõl a Nietzsche és a filozófiában. És mégis pontosan ugyanezen Deleuze-nek ugyanebben a könyvében Heidegger a Nietzsche-interpretátor; mármint ha a nihilizmusról esik szó. Hiszen Heidegger hívja föl a figyelmünket arra a nietzschei fölismerésre – mutat rá Deleuze –, hogy a nihilizmus minden metafizika elõfeltétele, az egyetemes történelemfelfogás és így a történelem hajtómotorja.9 A francia filozófus teljességgel helyeslõleg, mintegy alátámasztásul idézi Heideggert:

A nihilizmus valami alig felismert alapfolyamatként mozgatja a történelmet a nyugati népek történelmi sorsában. Ezért a nihilizmus nem csupán egy történelmi jelenség a többi között, nem egy olyan szellemi áramlat, amely a nyugati történelemben mások mellett, (…) szintén elõfordul.10

De miért a “nyugat” logikája, miért a “nyugati népek történelmi sorsa” – és már Nietzschénél: “az európai nihilizmus” (kiemelések – Cz. A.)? Különösen, ha azt is figyelembe vesszük, hogy Nietzsche szerint a kereszténység mellett a buddhizmus a másik nagy paradigmatikus “nihilista mozgalom”, ráadásul többé-kevésbé ismeretesek a filozófus megállapításai a buddhizmus fölényérõl. És mi a teteje annak a fenti parafrázisnak, mely megkülönböztet egymástól ezoterikus, illetve exoterikus megfogalmazást (emlékeztetõül: a nihilizmus ezoterikusan szükségszerû és belsõ logika, exoterikusan pedig az okcidens logikája)? E kérdéseket nem végérvényesen megválaszolni óhajtanánk, mint inkább kibontani és kontextualizálni. Mindezen keresztül ugyanis igen fontos dologhoz juthatunk el: a nihilizmus mint logika gondolkodói és gondolati formájához.

Az õsrégi exoterikus-ezoterikus megkülönböztetés specifikus nietzschei horderejét felmérendõ – mármint annál a kései, 1880 utáni Nietzschénél, akinél a nihilizmusproblematika sûrûn visszatérõ, fogalmilag explicit és központi filozofémává lesz –, nos, ehhez nem árt “a Colli-Montinari”-hoz fordulnunk, vagyis a két olasz germanista szerkesztette kritikai Nietzsche-összkiadáshoz. Ekként téve filologiter könnyû szívvel nekiállhatunk – Montinari könyvcímével szólván – Nietzschét olvasni.11 Elsõsorban a kései fragmentumokat. És Collit, aki ezt írja a megfelelõ kritikai kötet utószavában (Die nachgelassenen Fragmente von Herbst 1885 bis Herbst 1887):

A hátrahagyott töredékek egyike különösképp kiérdemli a figyelmét mindazoknak, akiket érdekel a Nietzsche-“rejtély”: “Exoterikus – ezoterikus / 1. – akarat akarattal szemben minden / 2. Egyáltalán nincs akarat / 1. Causalismus / 2. Nincs olyasmi, mint ok- okozat”. (5 [9]) Ha nem tévedünk, akkor Nietzsche itt visszanyúl közérthetõ és misztikus kifejezési mód antik megkülönböztetéséhez, s példáiban az akaratról – azaz: a hatalom akarásáról – szóló tézisét a populáris ábrázolás síkjára szállítja le. (…) Figyelemre méltó, hogy exoterikus és ezoterikus ábrázolás antitézisének lehetõségére nem valamiféle elméleti kidolgozás végén világít rá Nietzsche – mondjuk a gyenge pontok fölfedezése után –, hanem a hatalom akarásáról szóló elméletének legelején. Még mielõtt kifejlesztette volna elméletét, az nem mássá vált megalkotójának szemében, mint saját gondolkodásának exoterikus kifejezõdésévé. És még egy teljes évszázadig vitatkoztak a hatalom akarása mágikus formulájának értelmezésén és értékelésén! Szinte úgy tûnik, mintha Nietzsche végiggondolta volna: annak a filozófusnak, aki meggyõzõ szeretne lenni, rendszerre van szüksége, zárt formára, mely éppúgy megfelel az intuíciónak, mint ahogy állandó, változhatatlan és kézzelfogható támpontul is szolgál. Az antimetafizikusnak metafizikussá muszáj válnia. Schopenhauer, aki egyébként támadási célpont, (…) majd segít mindebben, s anyagot szállít a konstruktív fázis számára.12

Majd Colli persze részletezi – ahogy õ nevezi – “Schopenhauer meghaladását”, kidomborítja a szubjektum-kritikát, valamint rámutat arra, ahogy a rendszer exoterikus akarása és ezoterikus kétely találkoznak (“Nem bízom semmiféle rendszerezõben – az ilyenek útjából ki is térek.”),13 s amennyiben Colli Deleuze lenne, annyiban hozzáfûzné, hogy az akarat Schopenhauernál egy, Nietzschénél viszont mindig több és sok, így inkább “erõkrõl” kellene beszélni. És ha már exoterikus-ezoterikus, ill. Deleuze, akkor K. Löwith. Mindkét gondolkodó, noha teljességgel eltérõ irányból jön és teljességgel eltérõ irányba tart, a nietzschei bölcselet ugyanazon vonását hangsúlyozza ezoterikus és exoterikus megkülönböztetése kapcsán: exoterikusan kereszténységellenes, ezoterikusan ugyanannak örök visszatérése.14 Mindezek alapján a populáris-vulgáris és popularizált-vulgarizált Nietzsche eltakarja az igazi gondolkodót; az “Átok a kereszténységre” azt a filozófust, aki szerint a kereszténység nem történelmi oka, hanem (még annyira fontos és kitüntetett, de csupán) történeti hordozója a nihilizmusnak.

És éppen ide kívántam eljutni, a Löwith fémjelezte szimbolikus helyre: Világtörténelem és üdvtörténet, eszkatológia és történelemfilozófia. Hiszen Nietzschénél a nihilizmus többször említett logikájának gondolati és gondolkodói formáját e logika történelemfilozófiai veretessége határozza meg. Miként E. Fink Heideggert visszhangozva és sajátosan áthangszerelve kiemeli:

Alapjában véve ott van ebben (a kompilált Hatalom akarása nihilizmusproblematikájáról van szó. – Cz. A.) Nietzsche egész történelemfilozófiája. (…) A nihilizmus kezdettõl fogva ott a metafizikában, a keresztény morálban és filozófiában, hosszasan rejtekezik, majd e szövetséges történelmi hatalmak “titkaként” leplezõdik le, amikor azok végükhöz érkeznek.15

Még egyszer: Nietzsche a nihilizmusból nem csinál egyedi történelmi eseményt, sem pedig hosszas eseménysort. Sokkal inkább szükséges elõfeltételként koncipiálja a nihilizmust mint a történeti teleológát, az univerzális történelemfelfogás (vég)célszerûségét, “a történelem értelmét” – és ugyanez érvényes a metafizika vonatkozásában is, hiszen minden metafizika egy állítólagos érzékfeletti világ álláspontjáról elítéli a létet (Hérakleitosz-Nietzsche szerint inkább: a keletkezést-alakulást [das Werden]), vagyis a Semmit transzcendálja. Ezt persze lehet és szokás is azzal kiegészíteni, hogy minden lehetséges metafizika nietzschei kritikáját és elvetését, valamint egyfajta “antinihilista” alternatíva kidolgozását Heidegger a nyugati metafizika ki- és átfordításaként, s ezen keresztül “nihilista” beteljesedéseként értelmezte. Ám számos más interpretátor, köztük az imént idézett Fink, Nietzschét elsõsorban új kezdetként vagy új kezdetként is látja, olyasvalakiként, aki – a mámoron és az új kezdeten mint újrakezdésen túl – a nyugat bölcseleti hagyományában mélyen elfojtott motívumokat elevenít meg filozófiájában: “»a “nevetést, játékot, táncot« és a mély jelentõségében máig kiaknázatlan »ugyanannak örök visszatérését”.16 És a leggyakorlottabb Nietzsche-olvasó számára sem lehet elégszer ismételni: a Zarathustrának éppen a Bildung- fejezetében lesz remény tárgya a “Kinder Land” az összes “Vater- und Mutterländer” ellenében. KSA IV., 155. o., ill. Így szólott Zarathustra, Osiris, Budapest, 2000, 149. o. (ford. Kurdi Imre).] Bármelyik értelmezést is fogadjuk el, történetfilozófiailag nyilvánvalóan minden lehetséges univerzális és teleologikus történelemfilozófia éles elutasításával van dolgunk. Természetesen egy bizonyos negatív teleológia és eszkatologikus szükségszerûség megmarad – ugyanis a nihilizmusé, vagy ahogy Fink Nietzschére hajazva megfogalmazza: “A nihilizmus közeleg, mindannyian adventjének közepette élünk.”17 A nietzschei (ön)értelmezés alapján ez a közelgés (“Azt írom le, ami jön, ami nem jöhet másként: a nihilizmus feljövetelét”) elbeszélhetõ, mivel a sötét jövõhöz szükségszerû logika vezet és tapad (“Ez a történet már most elmesélhetõ: mert maga a szükségszerûség mûködik itt.”), s mert az elbeszélõ megértette ezt a logikát, sõt sikerült felülkerekednie rajta – “Európa elsõ beteljesedett nihilistájaként, aki azonban magát a nihilizmust már végigélte, a végéig élte magában – aki maga mögött, maga alatt, magán kívül tudhatja azt”.

Már megint – Európa! És nem véletlenül: a három utolsó Nietzsche-idézet a kompilált Hatalom akarása ún. Elöljáró beszédébõl származik,18 melyet Az európai nihilizmuscímet viselõ könyvfejezet követ; Európa és nihilizmus összefüggésrendszerének vizsgálata úgy az önkényes kompilációban, mint a hátrahagyott kéziratos hagyatékban szembeötlõ. Node csak Európa volna a nihilizmus helye? Vajon nem utalás-é már maga cím is az akkoriban bevetté váló kifejezésre, melyet “jó európai”19Unter Töchtern der Wüste [A sivatag leányai között], Bizet “afrikaisága” vs. Wagner Északja), Kolumbusz, perzsaság etc.! Föntebb rövid, korántsem kimerítõ folytatás következik.
E motívumok mint metaforák kitûnõen példázzák a “végletekig feszítés metaforikáját” [Sprengmetaphorik], a kifejezés blumenbergi értelmében (vö. H. Blumenberg: Hajótörés nézõvel, Atlantisz, Budapest, 2006, 94. o. /ford. Király Edit/). A végletekig feszítés metaforikája a negatív teológia via negationisát járja. “A szemlélet valamely intencionalitása itt addig feszíttetik, míg sikertelenségét saját keretein belül mondja ki, és elébe kapva [im Vorgriff] visszavonja a túlkapást [Übergriff].” Ebben a vonatkozásban igen izgalmas annak a – “heroikus nihilista” – fordulatnak a blumenbergi vizsgálata, melyet mások mellett és után Nietzsche adott a tengerészeti és hajótörött metaforának, s melyet jóval korábban a Zarathustra szerzõjének egyik kedvenc bölcselõje, “az egyetlen logikus keresztény” Pascal is tömören összefoglalt: vous êtes embarqué (már rajta vagytok a hajón). Vö. i. m., 21. o. skk.] filozófusunk is használ, s melynek tartalma kivételesen fontos forrása egész kései nihilizmuskoncepciójának: nem célzás-e “az orosz nihilizmus”-ra? Vajon – Andrea Orsucci könyvcímével szólván – Nietzsches Versuch einer Loslösung vom europäischen Weltbild (Nietzsche elszakadási kísérlete az európai világképtõl) naiv és reflektálatlan módon értendõ, az Európán kívüli világot érintetlen, szûz terepként elképzelvén? Nietzsche szerint a nihilizmusnak csak okcidentális logikája létezik? Nem, természetesen nem; a buddhizmus és az orosz nihilizmus már említett példáit több mindennel meg lehetne még toldani, ám mindenekelõtt a Zarathustra figurájában – az oeuvre legismertebb alakjában – kicsúcsosodó20 perzsa mozzanat hangsúlyozandó. Álljon itt egy részlet a kései önéletrajzból, az Ecce homóból:

Nem kérdezték, pedig jól tették volna, ha megkérdik tõlem, kicsoda is az én Zarathustrám – az elsõ immoralista (aki az elsõ beteljesedett nihilista – Cz. A.) Zarathustrája: mert ama perzsa páratlan történelmi alakja éppenhogy ellentéte az enyémnek. Zarathustra látta meg elsõként a jó és gonosz harcában a dolgok igazi mozgatórugóját – õ terelte a morált mint magábanvaló erõt, okot és célt a metafizika síkjára, ez az õ mûve.21

S hogyan lesz Nietzsche leírásában az elsõ beteljesedett nihilista azzá, akivé? “[A] morál az igazság erejével legyõzi önmagát, és ellentétévé – énné [in mich] – válik – ezt jelenti az én Zarathustrám.”22

Ha ilyen lényegi a nem-okcidentális szerepe, akkor talán az interpretátorok és különösen Heidegger lennének a letéteményesei a nihilizmusgondolat okcidentalizálásának, amenynyiben is az így-úgy kompilált Európai nihilizmusra támaszkodnak? Korántsem. Fentebb idéztünk két Heidegger-mondatot, melyek az egyébként buzgó Heidegger-kritikus Deleuze teljes helyeslésével találkoztak. A citátum szerint a nihilizmus “alapfolyamat a nyugati népek történelmi sorsában”. Ám vizsgáljuk meg közelebbrõl akár csak a szûk szövegkörnyezetet, és ki fog derülni, hogy Heidegger persze mindent tud az ezoterikus vonásról, a tiszta eredet nietzschei lehetetlenségérõl, s így a nihilizmus dezorientáló és dezokcidentalizáló jellegérõl!

A nihilizmus történelmi mozgás, nem pedig valami nézet vagy tan, melyet valaki képvisel. (Ismét csak: a nihilizmus önálló, objektív logikával bír! Most következik a már emlegetett két mondat, melyek “nyugatos” voltát egyszerre erõsítik és problematizálják a Deleuze kihagyta részek. – Cz. A.) A nihilizmus valami alig felismert alapfolyamatként mozgatja a történelmet a nyugati népek történelmi sorsában. Ezért a nihilizmus nem csupán egy történelmi jelenség a többi között, nem egy olyan szellemi áramlat, amely a nyugati történelemben mások mellett, a kereszténység, a humanizmus és a felvilágosodás mellett szintén elõfordul. (Világos, hogy a kihagyott – aláhúzással kiemelt – részek ún. nyugati történeti jelenségeket jelölnek, melyek azonban egyetemes jelentõségûek és részint “idegen” eredetûek. – Cz. A.). A nihilizmus, ha a lényegébe gondolunk bele, ehelyett inkább a Nyugat történetének alapmozgása. Ez a mozgás olyan mélyen zajlik, hogy kibontakozásának csakis világkatasztrófák lehetnek a következményei. (“Weltkatastrophen”: Megint az univerzalitás – és ezúttal teljességgel explicite! És most nagyon érdemes figyelni! – Cz. A.) A nihilizmus az újkor hatalmi övezetébe vont népek világtörténelmi mozgása. (Errõl van tehát szó! A nyugati történelem a maga tulajdonképpeni, eszélyes mozgásában és logikájában: világtörténelem, a világtörténelem – és hármat találhatunk, hogy akad-e valami, ami nem vonódik a tág értelemben vett újkor hatalmi övezetébe… – Cz. A.) Ezért a nihilizmus nem csupán a jelenkor jelensége, nem is csupán a 19. század terméke, noha abban a században élesebbé vált a rálátás a nihilizmusra, és akkor vált használatossá maga a szó is. A nihilizmus éppígy nem bizonyos nemzetek terméke, amelyek gondolkodói és írói külön is szólnak a nihilizmusról. (A célzás mindenekelõtt természetesen az orosz irodalmi hagyományra és a németek filozófiai hagyományára vonatkozikHeidegger kétkötetes Nietzsche-monográfiájában divatos nevek is sorjáznak: Turgenyev, Dosztojevszkij, ill. a németek Jacobitól és Jean Paultól fölfelé. Heidegger legjobb tudomásom szerint nem igazán érdeklõdött aziránt, hogy a két tradíció milyen mélyen átjárta egymást, noha pl. Walter Rehm révén elvileg rengeteget olvashatott errõl a kölcsönös függõségrõl, s a Jean Paul- Dosztojevszkij vonulat felbukkan a heideggeri monográfiában is.23 Az orosz Jean Paul-recepció egyébként nem annyira A halott Krisztus beszéde a világ tetején arról, hogy nincsen Isten c. “protonihilista” mûvön alapult – a Beszéd valószínûleg óriási hatást gyakorolt a Jean Pault nem különösebben kedvelõ Nietzschére /mindehhez ld. Hendrik Birus alapvetõ tanulmányát/24, mint inkább a romantikaellenes Novalis- kritikán /a romantikus költészet mint esztétikai és poétikai nihilizmus/. Miként fentebb említettem, e tanulmánynak nem célja a nihilizmus esztétikai érdekének és aspektusának részletes vizsgálata, így a következõket csak futólag említem. A Novalis- kritikát és a nihilizmusfogalom esztétikai használatát a kritikus Ny. I. Nagyezsdin honosította meg Oroszországban; Nagyezsdin Novalisát Puskinnak hívták, s Dosztojevszkij ún. Puskin-beszéde, Puskin mintakövetõ és -teremtõ dicsérete és a paradigmatikussá váló, noha már csaadajevi elõzményekkel is bíró antinihilista programbeszéd, a semmi, a nihil át- és kifordítása – az orosz semmi mint az emberi egyetemesség nagy lehetõsége –, nos, e beszéd az egyik leggyakoribb nihilizmusreferenciává lett: Heidegger is hivatkozik rá a monográfia elõbb idézett helyén /ld. a 23. sz. jegyzetet/. S hogy mi is Dosztojevszkij általában vett jelentõsége a nietzschei nihilizmuskoncepció szemszögébõl, arra majd még röviden utalunk írásunk végén; önmagában csak az unalom mint a nihilizmus kitüntetett esztétikai mozzanata Jean Paultól kezdve a Puskin-kritikán és Leszkovon át Dosztojevszkij Sztavroginjáig és Nietzschének az Ördögökrõl készített jegyzetéig számos tanulmány anyagául szolgálhatna – Cz. A.). Talán azok serkentik a kibontakozását a legmélyrehatóbban, akik mentesnek hiszik magukat tõle. E legfélelmesebb vendég félelmességéhez az is hozzátartozik, hogy nem tudja megnevezni saját eredetét. (Ez Heidegger ezoterikus válasza a nietzschei kérdésre: “A nihilizmus az ajtó elõtt áll: honnan érkezett hozzánk minden vendégek eme legfélelmetesebbike?” Dezokcidentalizálás! Heidegger sem a nihilizmus okaként, mint inkább hordozója gyanánt tekint az okcidensre etc.! – Cz. A.)25

Mindezzel talán némi fény vetült a nietzschei nihilizmusfelfogás gondolati formájára és gondolkodói hátterére: erõsen történelemfilozófiai jellegére. S így persze a korántsem végérvényes, inkább heurisztikus válasz arra a kérdésre, hogy “miért kerül szóba oly gyakorta Európa (= az exoterikus elem) a nihilizmus kapcsán, noha Nietzsche és az interpretátorok egyaránt tudnak az ezoterikus magról?”, nos, a válasz nem érheti be a közérthetõ kifejezési módra történõ jogos hivatkozással. De azzal a Nietzsche örvén gyakran emlegetett, (ir)racionalizáló választípussal sem, miszerint annyi mindenfélét mondott, egymással homlokegyenest ellenkezõ dolgokat is, valamint még azt is, hogy egymást teljességgel kizáró dolgokat mond. És a válasz nem támaszkodhat kizárólagosan arra az unalmas és sztereotip félhazugságra-féligazságra sem, hogy Nietzsche is saját (eurocentrikus) korának gyermeke volt; a heurisztikának a szélesebb történelemfilozófiai mozzanatot is figyelembe kell vennie.

Ebbõl folyik, hogy a nihilizmus eme értelmezésében semmiképpen sem jelent egyértelmû, problémátlan fölényt az okcidentális elem vissza-visszatérõ kiemelése, túlsúlya – mint említettük, “a két nagy nihilista mozgalom”, a kereszténység és a buddhizmus közül Nietzsche egyértelmûen az utóbbit részesíti elõnyben. Elõbbit – a történetileg késõbbit, a kereszténységet – egyszerre látja elkésettnek és koraszülöttnek: “nemzetek feletti vallás ama káoszba beleprédikálva, ahol még maguk a nemzetek sincsenek (…) A két nagy nihilista mozgalom: a) a buddhizmus b) a kereszténység: utóbbi körülbelül csak most ért el oly kultúrállapotokat, melyekben betöltheti eredeti hivatását – azt a nívót, melyhezhozzátartozik … amelyben tisztán megmutatkozhat…”.26 Az okcidentális elem mégiscsak jelenlévõ túlsúlya – még egyszer: de korántsem fölénye – történelemfilozófiai szemszögbõl a specifikusan nyugati történetiségnek köszönhetõ, ama történelemlátásnak, mely az univerzális érvényesség igényét teleologikus és technikai-teoretikus gondolkodással kapcsolja össze, egészen sajátlagos dinamikát teremtve. Vagyis: noha metafizikai reflexió, magát a mitikus-kozmikus természeti idõfelfogástól elhatároló, sõt azzal szembeszálló historikus idõbeliség létezhetett már a görögség elõtt és Európán kívül is, ám a görög metafizika tette lehetõvé ’az elsõ teoretikus embert’, majd a zsidósággal és kereszténységgel való találkozás után a ’világtörténelmet mint üdvtörténetet’, a ’techné világuralmát’ s végül a ’nihilizmus mint sors’ globális beteljesedését.27 Konkrét példán szemléltetve: a bináris, kétértékû gondolkodás (pl. fehér-fekete, jó-rossz), mely Nietzsche szerint a nihilisztikus gondolkodásmód egyik legfõbb ismérve (gondoljunk a már idézettEcce-részletre, ld. 21. számú jegyzetet!), távolról sem valami jellegzetes nyugati miskulancia. Ám miféle elképesztõ jelentésre, jelentõségre, tétre tett szert a kettes számrendszeren, Leibnizen, Neumann Jánoson és az internettársadalmon keresztül! Miként Peter Sloterdijk megfogalmazta, a halott-lét nem épp Nietzsche erõs oldala.

És soha nem is volt az. Problématerületünkön maradva: Nietzsche folyamatos befolyása a nihilizmus egyáltalában vett további történetére nyilvánvaló. Joggal jelentheti ki Alan White:

Ami a ’nihilizmus’ terminusát filozófiailag elevenné teszi, az nem a története, hanem inkább nietzschei használata.28

A nihilizmus nietzschei elgondolásának történelemfilozófiai formája is áthagyományozódott – a nihilizmus mint lényegi és szükségszerû logika, avagy exoterikusan leegyszerûsítve: a Nyugat belsõ logikája.29 Ha valamely dolog története az õt uraló erõk egymásra következése – miként Nietzsche (különösen a genealógus Nietzsche) álláspontját ezoterikusan értelmezni szokás –, akkor a ’Nietzsche-esemény’ (és nem föltétlenül Nietzsche személye) a legnagyobb erõ a nihilizmus eddigi eszmetörténetében.

Az 1880-as évek közepének és második felének kései Nietzschéje nem akármekkora (szó szerint:) értéket tulajdonított önnön törekvésének, hogy “átfordítás” és “átértékelés” révén beteljesedett nihilistává legyen, a nihilizmust végig, a végéig megélje, s ezzel magán kívül tudja azt. “A nihilizmus egyetlen esélyünk” – véli Giani Vattimóval nem kevés Nietzsche-rajongó mindmáig, ám lehetetlen a heideggeri interpretáció vattimóivá varázsolása: egy szükségszerû logika érvényessége és e logika meghaladása semmi esetre sem azonosak, miként az ’új kezdet’ Nietzschével vagy Nietzsche után is két különbözõ reményt fejez ki.

A nihilizmus elbeszélésének nietzschei vége szoros összefüggésben áll azokkal a 19. század végi “kultúrállapotokkal”, melyekben a kereszténység immáron “tisztán megmutatkozhat” – itt némi meglepetés várt a filozófusra, s e meglepetést Dosztojevszkijnek hívták. Nietzsche a kései alkotóperiódusában, nihilizmuselméletének kidolgozása közepette találkozott Dosztojevszkij mûveivel.30 “Európa elsõ beteljesedett nihilistája”, önképe alapján a nihilizmus legalkalmasabb és egyedül hiteles elbeszélõje, kénytelen volt konstatálni, hogy akad egyetlen kivétel, “mégha legmélyebb ösztöneim ellen is való”,31 akiben méltó kihívásra lelt. Dosztojevszkij, a méltó kihívó, “[a]z egyetlen pszichológus, akitõl tanulhattam”.32 Különösen a “nagy nihilista mozgalom”, a kereszténység “tiszta megmutatásában” (értsd: a minden esetlegességtõl, történeti sallangtól stb. mentes lelki- és fiziológiai állapot ábrázolásában):

Csupán egyetlenegy pszichológust ismerek, aki abban a világban élt, ahol a kereszténység lehetséges, ahol bármely pillanatban Krisztus támadhat… Dosztojevszkij.33

Ennek kapcsán Renate Müller-Buck kiemeli:

Ernst Benz egyenesen odáig megy Nietzschérõl és a kereszténységrõl szóló írásában, miszerint csak Dosztojevszkij tette Nietzschét azzá, akivé lenni szeretett volna: a kereszténység pszichológusává; csak Dosztojevszkij “teremtette meg számára azt a lehetõséget, hogy a keresztény lelki típusát a maga végsõ mélységében megragadja, s a kereszténység lényegét a lelki felõl fogja föl.”34

Hogy Dosztojevszkij tette volna Nietzschét tönkre-taccsra, kaputt? Ilyesmit állítani nyilvánvalóan jókora leegyszerûsítés és még inkább: tévedés lenne. Mindenesetre a dosztojevszkiji kihívással történt szellemi találkozás számos más egyéb ok mellett hozzájárulhatott ahhoz, hogy a nihilizmus szisztematikus áttekintésére tett grandiózus nietzschei kísérlet – A hatalom akarásával mint úgymond kései fõmûvel egyetemben – elõbb halasztást szenvedett, majd végképp lezárult. Ráadásul – elterjedt legendákkal szemben – a filozófus tudatos döntése nyomán.35 Az idõbeli koincidencia (Dosztojevszkij-olvasmányélmények egyfelõl, a nihilizmuskoncepció részletes kidolgozásának csúszása, aztán feladása másfelõl) alig-alig jelenik meg a szakirodalomban – ami egy másik alkalommal talán még terítékre kerül.

A szöveg elsõ, német nyelvű változata a 2006. szeptemberi szegedi Nietzsche-konferencián (Gedankensplitter zu Nietzsche) hangzott el. Az elõadásokból szerkesztett kötet elõreláthatólag 2007 tavaszán jelenik meg, Csejtei Dezsõ szerkesztésében.

  1. Pl. http://www.freewebs.com/m3smg2/HeideggerNietzscheEnc.htmhttp://www.freewebs.com/m3smg2/HeideggerNietzsche.html
  2. A szegedi tanácskozáson résztvevõ Herbert Frey disszertációja a nihilizmus nietzschei felfogásának genezisével foglalkozott – e tanulmány viszont éppen bizonyos végpontokhoz óhajt eljutni.
  3. Ezek számosak. Pl. aktív és passzív, beteljesedett és beteljesedetlen nihilizmus; a pesszimizmus mint kétágú elõzetes forma, a historizáló gyengeség, ill. az analitikus erõ jegyében; pszichológiai állapotok, melyek nihilizmus formájában jelentkeznek; extrém, ragályos, elméleti, gyakorlati, eksztatikus stb. nihilizmus.
  4. M. Heidegger: Nietzsche. Neske, Pfullingen, 1961, 2. k., 42. sk. o. Ha idegen nyelvû kiadásra hivatkozom, akkor az idézetet saját fordításomban közlöm.
  5. Uo. 43. sk. o.
  6. Uo. 278. o.
  7. Némileg általánosabban: filozófiailag többé lehetetlen a nihilizmust egyszerûen a ’rosszra való hajlamként’ felfogni. Tévedés pl. azt hinni, hogy “amióta gyerekem született, azóta életproblémáim vannak: egyszerûen nem érek rá nihilistának lenni”.
  8. Az elnevezés olyan, itt csak felvillantható gondolatokkal áll összefüggésben, mint “a nyugati bölcselet a dialektika foglya: mindig ellentétekkel dolgozik különbségek helyett”, “nincs kompromisszum Hegel (dialektika) és Nietzsche (pluralitás) között”, “el kéne végre gondolni a tiszta differenciát” stb.
  9. Egy finn kutató, J. S. Tuusvuori a következõképpen foglalja össze ezt az álláspontot: “Nihilism is no historical phenomenon, but an a priori element of history and, moreover, its motor and sense.” Ld.: http://ethesis.helsinki.fi/julkaisut/hum/filos/vk/tuusvuori/. Ebbõl persze következhetne a fogalomtörténeti vizsgálódás teljes elhanyagolása is. Ám nem Tuusvuorinál, aki a következõ meggyõzõ következtetésre jut: “The historical significance of Nietzsche’s deconceptualizations and reconceptualizations coupled with his metaconceptual investigations lies in the direction of open (versus closed) and dispositional (versus entity-like) concepts.” Vö. uo. Mindez a Vattimo-féle “gyenge gondolkodás” és “gyenge ontológia” irányába mutat. Az egyes számban szereplõ történelem, a történelem jelentõségéhez ld. R. Koselleck klasszikus mûvét: Elmúlt jövõ. Atlantisz, Budapest, 2003 (ford. Hidas Zoltán).
  10. Vö. G. Deleuze: Nietzsche és a filozófia, Gond/Holnap, Budapest, 1999, 62. o. (ford. Moldvay Tamás), ill. M. Heidegger: Nietzsche mondása: “Isten halott”, in:Rejtekutak, Osiris, Budapest, 2006, 191. o. (ford. Czeglédi András). Az idézetben kipontozott, Deleuze által kihagyott részek, valamint a közvetlen elõzmények és utózmányok igencsak jelentõségteljesek, miként arra majd még visszatérünk.
  11. Vö. M. Montinari: Nietzsche lesen. Walter de Gruyter, Berlin-New York, 1982. A könyv roppant fontos részlete, mely kimutatja az állítólagos nietzschei fõmû kompilált voltát, Elisabeth Förster-Nietzschéék hamisításait stb., magyarul is olvasható: “Nietzsche hagyatéka 1885-tõl 1888-ig avagy a szövegkritika és A hatalom akarása”. In: Magyar Filozófiai Szemle, 1986/I., 95–113. o. (ford. Kiss Endre).
  12. F. Nietzsche, Sämtliche Werke, Kritische Studienausgabe, dtv/de gruyter, Berlin/New York, 1988 (továbbiakban: KSA), XIII. k., 651. o. skk.
  13. F. Nietzsche: Bálványok alkonya. Mondások, nyilak 26, in: Nietzsche. Ex Symposion, különszám 1994. 2. o. (ford. Tandori Dezsõ). Megjegyzendõ, hogy a rendszerezõkkel szembeni bizalmatlanság, a szubjektum- és kauzalitáskritika a kései évek folyamatosan jelenlévõ nietzschei témái, de persze felbukkannak már az életpálya legkorábbi szakaszán is, pl. A nem-morálisan felfogott igazságról és hazugságról c. írásban
  14. Vö. Deleuze, i. m., 62. o. sk., K. Löwith: Világtörténelem és üdvtörténet, Atlantisz, Budapest, 1996, 271. o. (ford. Boros Gábor és Miklós Tamás).
  15. E. Fink: Nietzsches Philosophie. Kohlhammer, Stuttgart, 1992, 156. o.
  16. http://home.concepts-ict.nl/~kimmerle/Text6.htm
  17. Fink, i. m., 150. o.
  18. Vö. KSA XIII. k. 56. o. sk., 189. o. sk. Elöljáró beszéd és hagyományos elõszó nietzschei elkülönbözõdésérõl ld.: Czeglédi A.: “Egy »antinihilista« kísérlet hatása egy másikra”, in: Határ, 1995/4, különösen 93. o. sk.
  19. Mellékesen: szokás elfeledni, hogy Nietzsche reménykedései a “jó európaiság” kapcsán nem csupán a régi és újsütésû nemzeti elfogultságok, a “Birodalom” (mármint az új német – az idézõjel Nietzschéé), az antiszemitizmus stb. ellen irányultak, de gyakran szembekerültek a provinciális európaisággal is. Pl. olyan gondolati motívumok formájában, mint Afrika (“afrikanische Heiterkeit” [afrikai derû
  20. Mely már sokkal korábban megjelenik; a Nietzsche- szõttesben már A tragédia születésében feltûnik a perzsa szál: az Oidipusz-történet vélt perzsa gyökereivel.
  21. F. Nietzsche: Ecce homo, Göncöl, Budapest, é. n. (1992), 132. o. (ford. Horváth Géza).
  22. Uo.
  23. M. Heidegger: Nietzsche, id. kiad. II. k., 31. o. sk
  24. H. Birus: Apokalypse der Apokalypsen. Nietzsches Versuch einer Destruktion aller Eschatologie. In: K. Stierle-R. Warning (szerk.): Das Ende. Figuren einer Denkform. Fink, Poetik und Hermeneutik 16, München, 1996, 32–58. o. Az orosz szál bogozgatásához még: Dosztojevszkij minden jel szerint nem A halott Krisztus beszéde… eredeti német szövegét olvashatta, hanem a Madame de Staël De l’Allemagne-jában szereplõ francia változatot. Márpedig ebben eltûnik a Jean Paul-elbeszélés keretessége, palinodikussága, a rémálom “visszaéneklése”. Mindez izgalmas párhuzamosságot mutat számos Dosztojevszkij-hõs “álmával” (Verszilov), “legendájával” (Ivan Karamazov, nagy inkvizitor), “eszméjével” (Kirillov, emberisten; itt persze nem elfeledkezve arról, hogy “Sztavrogin – minden”) stb. Vö. W. Rehm: Experimentum medietatis. Eine Studie zur dichterischen Gestaltung des Unglaubens bei Jean Paul und Dostojewski, in: uõ.: Experimentum medietatis, Rinn, München, 1947, 7–95. o.
  25. Heidegger: Rejtekutak, 191. o.
  26. KSA XIII. k., 166. o. sk.
  27. “Ebben a már hervadó emberiségbe vetett bénító hitben nem lappang-e ott a középkortól örökölt, félreértett elképzelés a közeli világvégérõl, a fogvacogva várt végítélet gondolata? /…/ a történetírás még mindig álcázott teológia” – ez nem Löwith, hanem a Második korszerûtlen elmélkedés! Vö. F. Nietzsche: A történelem hasznáról és káráról. Akadémiai, Budapest, 1989, 74. o. sk. (ford. Tatár György)
  28. A. White: Nietzschean Nihilism: a Typology, In: International Studies in Philosophy, XIX/2 (1987), 28. o.
  29. Nietzsche nélkül nincs Spengler, s persze sosincs A Nyugat alkonya.
    Manapság túlságosan is ritkán szokás emlegetni, hogy Nietzsche és Spengler összefüggésében az is megfigyelhetõ, amit mondjuk ’az oroszok történetfilozófiai felfedezésének’ nevezhetnénk – e felfedezés természetesen nem elõbbivel vette kezdetét, s nem is utóbbival fejezõdött be. Megjegyzendõ: a bármiképp értett orosz opció tulajdonképpen nem válasz az ezoterikus kihívásra (= a történelem és a metafizika mint a nihilizmus helye).
    Ezoterikus és exoterikus megkülönböztetéséhez még: a disztinkció a klasszika-filológia területén nem csupán a vadonatújat köti össze az õsrégivel (pl. Arisztotelészt és Szlezákot), hanem elevenné teszi Nietzsche nagyszabású filológiai programját is: Philosophia facta est quae philologia fuit. Vagy ahogy Platón nagy olvasója, Thomas Szlezák írja:Philologia ancilla philosophiae. Ez az utóbbi évtizedekben újrafölfedezett ezoterikus Platónt jelenti, az íratlan tanítást (princípiumelméletet) – vagy egyenesen Leo Strauss ama javaslatát, hogy Platónt a sorok között kell olvasnunk.
  30. Pontosabban: sok mindennel Dosztojevszkij írásai közül. Többnyire francia fordításban, gyakran félrefordításban és félreszerkesztésben. Pl. az elsõként elolvasott L’esprit souterrain (Libraire Plon, Párizs, 1886, ford. E. Halpérine-Kaminsky és Ch. Morice) nem ám a Podpolje, a Feljegyzések az egérlyukból francúz változata, hanem A háziasszonyból és az Egérlyukból Katja, ill. Lisa címen összegyúrt, magát kétrészes, folyamatos elbeszélésnek beállító különös szövegegyüttes. Vö. W. Gesemann: “Nietzsches Verhältnis zu Dostojewskij auf dem europäischen Hintergrund der 80er Jahre”, in: Welt der Slaven 6 (1961), 129–156. o. C. A. Miller: “Nietzsche’s »Discovery« of Dostoevsky”, in: Nietzsche-Studien 2 (1973), 202–257. o. fõként 207. skk. o.; Luft és Stenberg, éppen a nietzschei hatástörténetet vizsgálandó, részletesen összevetik az Egérlyuk ominózus francia adaptációját az orosz kritikai kiadással és a legjobbnak tartott angol nyelvû (amerikai) fordítással, a szerkesztõ-fordító okán ’Katz’-cal. Ld. “Dostoevskii’s Specific Influence on Nietzsche’s Preface to Daybreak”, in: Journal of the History of Ideas 52 (1991/III ), 441–461. o.
    Dokumentálhatóan megfordult még Nietzsche kezében a Feljegyzések a holtak házából, a Megalázottak és megszomorítottak, a Bûn és bûnhõdés, az Ördögök (mind franciául) és egy kisebb német novellásgyûjtemény. Nem dokumentálható, de az Antikrisztus és elõmunkálatainak, ill. a szellemi összeomlás elõtti utolsó év (1888) hátrahagyott fragmentumainak ’eye-on-the- paper’ olvasata szinte bizonyossá teszi, hogy a filozófus ismerte a Félkegyelmût is. Az Ördögökrõl készült Nietzsche-jegyzetek jelentõségérõl ld.: C. A. Miller: “The Nihilist as Tempter-Redeemer: Dostoevsky’s »Man- God« in Nietzsche’s Notebooks”, in: Nietzsche-Studien 4 (1975), 165–226. o., ill. Czeglédi, i. m.
  31. Levél G. Brandes-nek, 1888. nov. 20. KSB VIII. k., 483. o.
  32. Götzendämmerung, Aph. 45, KSA VI. k., 146. o. Vö. Bálványok alkonya, id. kiad., 30. o.
  33. Elõzetes feljegyzés az Antikrisztushoz, KSA XIII. k., 409. o. Vö. Antikrisztus, Ictus, Szeged, 1993, 45. o. (ford. Csejtei Dezsõ)
  34. Renate Müller-Buck: “Der einzige Psychologe, von dem ich etwas zu lernen hatte”: Nietzsche liest Dostojewskij, in: Dostoevsky Studies, New Series, Vol. VI. (2002), 113. o. sk.
  35. A legendákat cáfolandó ld.: KSA XII. k. 7. sk. o., XIV. k. 383–400. o., különösen 397. sk. o.; M. Montinari: “Nietzscha hagyatéka 1885-tõl 1888-ig”, id. kiad., különösen 110–113. o.; F. Nietzsche: Antikrisztus, id. kiad. 112. sk. o., Csejtei D. utószava. A fõmû problematikájához még: Czeglédi András: “Incipit Zarathustra – avagy a fõmû akarása”, in: Jelenkor 47 (2004/9), 960–969. o.
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.