A radikális vesztes

I. A magányos

Nehéz dolog beszélni a vesztesről, és ostobaság hallgatni róla. Ostobaság, mert végleges nyertes nem lehetséges, hiszen ugyanaz a vég vár mindannyiunkra – a megalomániás Bonapartéra éppúgy, mint Kalkutta utcáinak legutolsó koldusára. Nehéz, mert túlságosan is félvállról veszi, aki e metafizikai banalitással megelégszik. Hiszen pontosan a probléma tulajdonképpeni kényes részét, politikai dimenzióját téveszti szem elől. A szociológusok ahelyett, hogy a vesztes ezerféle arcából olvasnának, a statisztikákra hagyatkoznak: középérték, eltérés, normálelosztás. Ritkán jut eszükbe, hogy maguk is tartozhatnának a vesztesek közé. Definícióik hasonlóak ahhoz, mint amikor egy sebet vakargatunk: utána, amint Samuel Butler mondta, jobban fáj és viszket, mint előtte. Annyi bizonyos, hogy amint az emberiség berendezkedett – “kapitalizmus”, “verseny”, “impérium”, “globalizáció” –, úgy nem csupán a vesztesek száma növekszik napról napra, hanem mint minden nagy tömegben, a tagolódás is bekövetkezik; az alulmaradottak, legyőzöttek, áldozatok hadai kaotikus, átláthatatlan folyamat során különülnek el egymástól. Az örök vesztes elfogadhatja sorsát, beletörődhet, az áldozat elégtételt követelhet, a legyőzött készülhet a következő menetre. A radikális vesztes azonban elkülönül, láthatatlanná válik, rögeszméjét ápolja, energiát gyűjt és várja, hogy üssön az ő órája. Aki megelégszik az objektív, anyagi kritériumokkal, a közgazdászok magyarázataival és az empirikusok letaglózó adataival, az a radikális vesztes tulajdonképpeni drámájából semmit nem ért meg. Akármit tartsanak is róla mások – legyenek a vetélytársai vagy törzsi testvérei, szakértők vagy szomszédok, diáktársak, főnökök, ellenségek vagy barátok –, az még nem elegendő ahhoz, hogy őt motiválja. A radikális vesztesnek magának kell a saját részét ehhez hozzátennie, neki kell kimondania: vesztes vagyok, semmi más. Ameddig erről nincs meggyőződve, mehet rosszul a sora; lehet szegény, tehetetlen; ismerheti a nyomort és a vereséget, de radikális vesztessé csak akkor válik, ha mások, a győztesnek tűnők ítéletét a magáévá teszi.

Senki nem érdeklődik önkéntesen a radikális vesztes iránt, s ez kölcsönös. Õ ugyanis, mindaddig, amíg egyedül van, s addig nagyon is egyedül van, nem vagdalkozik maga körül; nem föltűnő, inkább néma, alszik. Ám ha egyszer mégiscsak észrevéteti magát és közismertté válik, akkor olyan irritációt okoz, amely a rémülethez hasonlítható; ugyanis már puszta egzisztenciája arra emlékeztet másokat, mily kevésre van szükség ahhoz, hogy ők is hozzá hasonlóvá váljanak. A vesztes talán még támogatásban is részesülhetne, ha végre föladná. De eszében sincs, nem úgy tűnik, mintha szívesen venné a segítséget.

A vesztes számos foglalkozás kutatási anyaga és egzisztenciális alapja. Szociálpszichológusoknak, szociális munkásoknak, szociálpolitikusoknak, kriminológusoknak, terapeutáknak és másoknak, akik magukat nem számolják a vesztesek közé, nélküle nem lenne kenyere. De ügyfelük legjobb akaratuk ellenére is homályban marad; empátiájuk jól biztosított, professzionális határokba ütközik. Annyit azért mindenesetre tudnak, hogy a radikális veszteshez nehéz hozzáférkőzni és végeredményben kiszámíthatatlan. Azon százak közül, akik hivatali szobáikban és praxisaikban megjelennek, megtalálni azt az egyet, aki kész lenne elmenni a végsőkig – ez meghaladja erejüket. Esetleg sejtik, hogy nem egy egyszerű szociális esetről van szó, amit hivatali úton orvosolni lehetne. A vesztes ugyanis gondolkodik. Ez a rossz benne. Hallgat és kivár. Nem lehet semmit észrevenni rajta. Pontosan ezért okoz rettegést. A félelem történelmileg nagyon mélyen gyökerezik, de soha nem volt indokoltabb, mint ma. Mindenki, aki csak egy fikarcnyi szociális hatalommal is rendelkezik, immár sejt valamit abból a hatalmas destruktív energiából, ami a radikális vesztesben rejlik, és amelyet semmiféle intézkedéssel, legyen az akármilyen jószándékú és komoly, nem lehet csillapítani.

Minden percben robbanhat. Ez a problémájának az egyetlen, számára elképzelhető megoldása: fokozni a rosszat, amitől szenved. Minden héten ő szerepel az újságban, a családapa, aki először feleségét, utána két kisgyermekét, végül saját magát öli meg. Felfoghatatlan! A helyi hírek rovatban ez áll: családi tragédia. A másik egyszercsak elbarikádozza magát a lakásban, a főbérlőt pedig, aki a pénzét akarja látni, túszul ejti. Amikor a rendőrség végre megérkezik, vadul lövöldözni kezd. Ámokfutás, mondják maláj eredetű idegen szóval. Megöl még egy rendőrt, mielőtt maga is elesne a golyózáporban. Mi váltotta ki nála a robbanást, az tisztázatlan marad. Talán a felesége zsörtölődése, talán a szomszédból áthallatszó hangos zene, egy kocsmai veszekedés, vagy a bank felmondta a hitelt. A főnök egyetlen becsmérlő megjegyzése elegendő, és a fickó fölmászik egy toronyba, s mindenre lőni kezd, ami a szupermarket előtt él és mozog, s nem annak ellenére, hogy a mészárlás a saját végét is közelebb hozza, hanem inkább éppen azért. Csak honnan szerezte a géppisztolyt? A radikális vesztes, talán épphogy tizenöt éves és a pattanásaitól szenved, végre élet és halál ura. Azután, ahogyan a hírbemondó fogalmaz, “végez magával”, a nyomozók pedig megkezdik a munkát. Találnak néhány videót, néhány zavaros naplóbejegyzést. A szülők, szomszédok, tanárok semmi gyanúsat nem észleltek. Persze, néhány rossz jegy, egyfajta visszahúzódottság; a fiú nem beszélt sokat. De hát ez még nem ok arra, hogy lelője tucatnyi iskolatársát. A szakértők leadják jelentéseiket. A kultúrkritika előáll a maga érveivel. Az értékvita szó sem hiányozhat. Az okok kutatása zátonyra fut. Politikusok nyilatkoznak, mennyire megrendültek. Végül mindenki meggyőződik arról, hogy egyedi esetről van szó.

Ez igaz, hiszen az összes ilyen tettes elszigetelt ember, nem talált utat semmiféle csoporthoz. És nem igaz, hiszen az efféle egyedi esetek nyilvánvalóan egyre gyakrabban fordulnak elő. S mivel az esetek szaporodnak, arra lehet ebből következtetni, hogy egyre több a radikális vesztes. Ez az úgynevezett körülményeken múlik, amin éppúgy érthetjük a világpiacot, mint a vizsgarendszert, vagy éppen egy biztosítót, amelyik nem fizet.

Ám aki meg akarja érteni a radikális vesztest, annak talán egy kissé messzebb kellene mennie. A haladás nem szüntette meg az emberi nyomort, de erősen megváltoztatta. Az elmúlt kétszáz évben a sikeres társadalmak új jogokat vívtak ki maguknak, új elvárásokat és új igényeket támasztottak, felszámolták a megváltoztathatatlan sorsról alkotott elképzeléseket, napirendre vették az emberi méltóság és az emberi jogok fogalmát, demokratizálták az elismerésért vívott küzdelmet és olyan egyenlőségigényeket állítottak fel, amelyeket nem teljesíthetnek; ezzel egy időben arról is gondoskodtak, hogy a bolygó lakóinak egyenlőtlenségét a tévécsatornák a nap huszonnégy órájában demonstrálják. Ezért is növekedett az emberek csalódásának lehetősége minden egyes előrelépéssel.

Ahol a kulturális előrelépések valóban sikeresek és valami rosszat valóban kiiktatnak, ott ritkán keltenek lelkesedést – jegyzi meg a filozófus. – Sokkal inkább magától értetődővé válnak, a figyelem pedig arra a rosszra irányul, amelyik még megmaradt. Eközben a fokozódó penetrancia törvénye érvényesül: a maradék. Minél több negatívum tűnik el a valóságból, annál bosszantóbbá válik – éppen azért, mert fogyófélben van – a megmaradt negatívum.1

Odo Marquard alábecsüli a dolgot, ugyanis itt nem bosszúságról van szó, hanem gyilkos dühről. Ami a vesztest mint megszállottat foglalkoztatja, az az összehasonlítás, amely során mindig ő jár rosszabbul. Mivel az elismerés iránti vágy elvileg nem ismer határokat, a fájdalomküszöb elkerülhetetlenül egyre alacsonyabb, a bántások egyre elviselhetetlenebbek. A vesztes ingerelhetősége minden egyes javulással nő, amelyet mások esetében észlel. A mércét soha nem azok szolgáltatják, akiknek nála rosszabbul megy a sora. Az ő szemében sohasem ők azok, akiket folyamatosan bántanak, megaláznak és lenéznek, hanem csakis saját maga, a radikális vesztes.

A kérdés, miért is van ez így, csak növeli a kínjait. Hiszen rajta igazán nem múlhat semmi. Az elképzelhetetlen. Ezért kell bűnösöket találnia, akik az ő sorsáért felelősek.

De kik ezek a hatalmas, névtelen támadók? E kínzó kérdésre a teljesen magára hagyott magányos nem találja a választ. Ha nem siet segítségére valami ideológia, akkor a projekció nem talál társadalmi célt, hanem a közvetlen környezetben kutakodik, végül megtalálja az igazságtalan főnököt, az utálatos feleséget, a gonosz szomszédot, az intrikáló munkatársakat, a merev hivatalt, az orvost, aki nem állítja ki az igazolást.

De talán mégis valamely láthatatlan, anonim ellenség machinációiról van szó? Akkor a vesztesnek nem kellene saját tapasztalataira hagyatkoznia, támaszkodhatna arra, amit valahol hallott. A legkevesebbeknek adatik meg, hogy céljaiknak megfelelő agyszüleményt maguk találjanak ki. Ezért használja a vesztes általában azt az anyagot, amelyik a társadalomban szabadon kering. A fenyegető hatalmakat, amelyek leselkednek reá, nem nehéz beazonosítani. Általában külföldiekről, titkosszolgálatokról, kommunistákról, amerikaiakról, nagykonszernekről, politikusokról, hitetlenekről van szó. No és szinte mindig a zsidókról. Az efféle projekciótól egy időre megkönnyebbülhet a vesztes, de igazán megnyugodni nem tud. Hiszen hosszútávon mégiscsak nehéz megmaradni egy ellenséges világban, s a gyanút azért sohasem lehet teljesen elhessegetni, hogy egyszerűbb magyarázat is lehetséges, nevezetesen hogy rajta múlik, vagyis a megalázott maga tehet a megalázásról, s azokat az értékeket, amelyeket hiányol, meg sem érdemli, s hogy saját élete mit sem ér. Ezt a folyamatot nevezik a pszichológusok az agresszorral való azonosulásnak. De hát ki tud bármit is kezdeni az efféle idegen szavakkal? A vesztesnek semmit nem mondanak. De ha saját élete mit sem ér, hogy is érdekelhetné őt mások élete?

“Rajtam múlik.” – “A többiek tehetnek róla.” E kettő nem zárja ki egymást. Ellenkezőleg, egymást erősítik a circulus vitiosus mintájára. Ebből az ördögi körből a radikális vesztes semmiféle reflexióval nem szabadulhat, ebből meríti elképzelhetetlen erejét.

A dilemmából a pusztítás és önpusztítás, agresszió és önagresszió fúziója kínálja a kiutat. Egyrészt a vesztest robbanása pillanatában a hatalom nagyszerű érzése tölti el. A tette lehetővé teszi, hogy mások fölött diadalmaskodjon, amennyiben megsemmisíti őket. Másrészt a hatalomérzés hátoldalával, a gyanúval, hogy léte értéktelen, úgy számol le, hogy annak is véget vet.

További bónuszt jelent, hogy a külvilág, amely mindeddig nem akart tudomást venni róla, attól a pillanattól fogva, hogy fegyverért nyúlt, immár jegyzi őt. A médiumok gondoskodnak róla, hogy – akár csak huszonnégy órára is – elképesztő publicitásban részesüljön. A televízió tette propagandistájává válik, másokat is bátorítva a követésére. Amint azt kiváltképp az Amerikai Egyesült Államokban láthattuk, olyan csábítás ez a kiskorúak számára, amelynek nagyon nehéz ellenállni.

A common sense számára a radikális vesztes logikája felfoghatatlan. Az önfenntartás ösztönére hivatkozik, mintha magától értetődő, megkérdőjelezhetetlen tény volna. Pedig nagyon is törékeny, történelmileg inkább újkeletű elképzelésről van szó. Az önfenntartás ugyan előfordul a görögöknél, Hobbesnál és Spinozánál is, de nem tisztán természeti ösztönként. Immanuel Kant nyomán sokkal inkább vagy sokkal kevésbé érvényes: “…az ember első (…) kötelessége önmagával szemben, állati minőségében, az önfenntartás a maga animális természetében.”2 E kötelességből csak a 19. században lett kétségbevonhatatlan természettudományos tény. Csak igen kevesen látták ezt másként: a fiziológusoknak óvakodniuk kellene “az önfenntartás ösztönét a szerves lény alapvető ösztönének tekinteni”.3 De Nietzsche ellenvetése mindig is süket fülekre talált azoknál, akik inkább túlélni akarnak.

A fogalomtörténeten túl úgy tűnik, az emberiség sohasem számolt azzal, hogy a saját egyéni élet számítana minden javak legfőbbikének. Minden korai vallás becsülte az emberáldozatot, később a mártírokat tartották nagy becsben. (Blaise Pascal fatális maximája szerint, “csak olyan tanúknak higgyünk, akik hajlandóak megöletni magukat”.) A legtöbb kultúrában a héroszok a halálmegvetéssel vívták ki maguknak a hírnevet és a dicsőséget. A gimnazistáknak az első világháború anyagcsatáiig kívülről meg kellett tanulniuk Horatius hírhedt sorát, amely szerint édes és dicsőséges meghalni a hazáért. Mások azt állították, hogy hajózni szükséges, de élni nem, s még a hidegháború idején is voltak emberek, akik azt vallották, hogy “inkább halott legyek, mint vörös”. S mit tartsunk teljesen civil körülmények között a légtornászokról, extrémsportot űzőkről, autóversenyzőkről, sarkkutatókról és egyéb öngyilkosjelöltekről?

Az önfenntartás ösztöne nyilvánvalóan nem olyan régi még. Emellett szól már csupán az emberi faj öngyilkosság iránti figyelemreméltó, kultúrákon és korszakokon átívelő előszeretete. Az embereket semmiféle tabu, semmiféle büntetőintézkedés nem volt képes visszatartani attól, hogy megváljanak életüktől. E hajlamra nincsen kvantitatív mérce. Minden próbálkozás, amely a statisztikai megragadásra irányul, kudarcot vall a számadatok bizonytalansága miatt.

Sigmund Freud megpróbálta a problémát elméletileg földolgozni, amikor – ingatag empirikus bázison – kidolgozta a halálösztön koncepcióját. Freud hipotézisét egyértelműbben fejezi ki az a régi, jól ismert felismerés, mely szerint vannak helyzetek, amelyekben az ember előnyben részesíti a szörnyű véget a – valós vagy vélt – vég nélküli szörnyűséggel szemben.

II. A társas

De mi történik, ha a radikális vesztes kilép az elszigeteltségből, ha társaságot talál, vesztes-hazára lel, ahonnan nem csupán megértésre, hanem elismerésre is számít, az övéi társaságát találja meg, akik szívesen látják, és szükségük van rá?

Ekkor hatványozódik a benne rejlő destruktív energia, gátlástalanság, a halálvágy és a megalománia amalgámja, erőtlenségéből megváltja őt a mindenhatóság katasztrofális érzése.

Mindazonáltal ehhez szükség van egyfajta ideológiai gyutacsra, amely a radikális vesztest berobbantja. Amint a történelemből tudjuk, az efféle kínálatból sosem volt hiány. A tartalom eközben a legkevésbé számít. Teljesen közömbös, hogy vallási vagy politikai doktrínákról, nacionalista, kommunista, rasszista dogmákról van-e szó – mindegyik, még a legbornírtabb szektásság is képes arra, hogy mobilizálja a radikális vesztes látens energiáit.

Ez nemcsak a talpasokra érvényes, hanem a mindenkori titkos irányítóra is, akinek vonzereje abból áll, hogy magát megszállott vesztesként definiálja. Pontosan őrült vonásai azok, amelyekben hívei magukra ismernek. Joggal tartják cinikus számítónak, mivel magától értetődően veti meg követőit, hiszen nagyon is jól érti őket, tudja, hogy vesztesekről van szó, akiket következésképpen értéktelennek tart. Amint Elias Canetti már egy fél évszázada tudta, ezért élvezi azt az elképzelést, hogy saját maga előtt lehetőleg mindenki más elpusztul, a hívei is pusztuljanak, még mielőtt őt felakasztanák vagy halálra égne bunkerében.

Ezen a ponton a sok más történelmi példa mellett előtérbe kerül a németországi nemzetiszocialista projekt. A Weimari Köztársaság vége felé a lakosság nagy része vesztesnek érezte magát. Az objektív tények egyértelmű nyelven beszélnek, de a gazdasági válság és a munkanélküliség vélhetően nem lett volna elegendő Hitler hatalomra juttatásához. Ehhez szükség volt még egy olyan propagandára, amely a szubjektív tényezőket vette célba: az 1918-as vereség és a versailles-i békeszerződés okozta nárcisztikus kínokat. Az okokat a legtöbb német másokban kereste. A projekció célpontjaivá a győztes hatalmak, a “kapitalista- bolsevista világ-összeesküvés”, mindenekelőtt pedig természetesen az örök bűnbakok, a zsidók váltak. A vesztes-lét kínzó érzését csak az előremenekülés, a megalománia kompenzálhatta. A nemzetiszocialisták fejében kezdetektől fogva a világuralom fantazmagóriája kísértett. Ennyiben céljaik határtalanok és megtárgyalhatatlanok voltak, ebben az értelemben a nácik nem csak irreálisak, hanem apolitikusok is voltak. A világtérképre vetett pillantás nem volt képes meggyőzni Hitlert és híveit, hogy egy kis közép-európai ország harca a világ többi része ellen esélytelen. Ellenkezőleg. A radikális vesztes nem ismeri a konfliktuskezelést, a kompromisszumot, ami normális érdekegyeztetéshez és destruktív energiáinak csillapításához vezethetne. Minél kilátástalanabb a projektje, annál fanatikusabban ragaszkodik hozzá. Kézenfekvő a feltételezés, hogy Hitlernek és követőinek nem a győzelem volt a fontos, hanem saját vesztes-státuszuk radikalizálása és megörökítése. Igaz, a fölhalmozódott düh egy példátlan megsemmisítő háborúba torkollott, amelyet mindazok ellen vívtak, akiket felelősnek tartottak saját vereségeikért. Elsősorban a zsidókat és az 1919-es ellenségeket akarták megsemmisíteni, de az teljességgel távol állt tőlük, hogy a németeket kíméljék. Tulajdonképpeni céljuk nem a győzelem volt, hanem a mészárlás, a bukás, a kollektív öngyilkosság, véget vetni a szörnyűségnek. Más magyarázat arra, hogy a németek a második világháborúban a legutolsó berlini romhalmazért is harcoltak, nincs. Ezt a diagnózist Hitler maga támasztotta alá, amikor azt mondta, hogy a német nép nem érdemli meg a túlélést. Szörnyűséges áldozatok árán érte el azt, amit akart: vesztett. A zsidók, a lengyelek, az oroszok, a németek és mind a többiek mégis léteznek.

De a radikális vesztes sem tűnt el. Mint korábban, most is közöttünk van. Minden kontinensen készen állnak bizonyos vezetők, akik szívesen látják őket, csak ma már a legritkább esetben van szó állami aktorokról. A privatizáció ezen a téren is meglehetősen előrehaladt. Noha még mindig a kormányzatok rendelkeznek a legnagyobb gyilkolási potenciállal, azért a hagyományos állami bűnözés mindegyik kontinensen erősen visszaszorult. Kevés vesztes-kollektíva tevékenykedik globális szinten, mégha számíthatnak is nemzetközi pénzekre és fegyverszállítókra. Annál több a lokális csoport, amelyek vezetőit haduraknak vagy gerillavezéreknek nevezik. Önjelölt milíciáik és paramilitáris bandáik szívesen büszkélkednek a felszabadító szervezet címmel vagy más forradalmi attribútummal. Vannak médiumok, amelyek rebelliseknek nevezik őket, s ez az eufemizmus bizonyára hízeleg nekik. “Fényes Ösvény”, MLC, RCD, SPLA, ELA, LTTE, LRA, FNL, IRA, LIT, KACH, DHKP, FSLN, UVF, JKLF, ELN, FARC, PLF, GSPC, MILF, NPA, PKK, MODEL, JI, NPA, AUC, CPNML, UDA, GIA, RUF, LVF, SNM, ETA, NLA, PFLP, SPM, LET, ONLF, SSDF, PIJ, JEM, SLA, ANO, SPLMA, RAF, AUM, PGA, ADF, IBDA, ULFA, PLFM, ULFVB, ISYF, LURD, KLO, UPDS, NLFT, ATTF … – “baloldal” vagy “jobboldal”, egyik kutya, másik eb. E fegyveres hordák mindegyike hadseregnek nevezi magát, dandárokkal és parancsnokságokkal hivalkodik, bürokratikus nyilatkozatokkal és nagyvonalú vallomásokkal fontoskodik, és valamely tömegek képviselőjének tartja magát. Mivel radikális vesztesként saját életük értéktelenségéről meg vannak győződve, ezért számukra mindenki másé is közömbös; távol áll tőlük, hogy figyelembe vegyék a túlélést. Semmiféle szerepet nem játszik, hogy ellenfeleikről, híveikről, vagy pedig ártatlanokról van-e éppen szó. Előszeretettel rabolják el és gyilkolják meg az olyan embereket, akik megpróbálják enyhíteni annak a régiónak a nyomorát, amelyet terrorizálnak, segítőket és orvosokat lőnek agyon, fölgyújtják az utolsó kórházat, amely ott, ahol élnek, még egy ággyal és egy szikével rendelkezik, hiszen nehezükre esik különbséget tenni nyomorgatás és önnyomorgatás között.

Mindazonáltal e hordák egyike sem volt képes lépést tartani a globalizálódással. Ez, amennyiben nemzeti vagy etnikai konfliktusok ideológiai kisajátításáról van szó, a dolog természetéből fakad. De a Szovjetunió összeomlása után az internacionalizmus tradíciójára hivatkozó csoportosulások is elvesztették a nagyhatalmi logisztikai támogatást. A világszerte működő tőke nyomására föladták világuralmi fantazmagóriáikat, s most már csupán azzal az igénnyel állnak elő, hogy lokális ügyfeleik érdekeit védjék.

Azóta már csupán egyetlen egy erőszakra kész mozgalom létezik, amelyik képes globálisan tevékenykedni. Ez az iszlamizmus, amely azt a nagyszabású tervet igyekszik végrehajtani, hogy lecsapolja egy világvallás vallásos energiáit, és amely mintegy 1,3 milliárd hivőjével nem csupán továbbra is igen eleven, hanem, már pusztán demográfiai okokból is, mindegyik kontinensen egyre terjed. Noha az umma önmagában sokszorosan is megosztott, nemzeti és szociális konfliktusoktól zilált, az iszlámizmus ideológiája mégis ideális eszköz a radikális vesztes mobilizálására, mert sikerül neki összeolvasztania a vallási, politikai és szociális mozgatórugókat.

Sikerrel kecsegtet a mozgalom szervezeti fölépítése is. A korábbi bandák szigorú centralizmusától búcsút vett, és a mindentudó és mindenható Központi Bizottságot rugalmas hálózattal helyettesítette: nagyon is eredeti innováció ez, teljességgel megfelel a kor követelményeinek.

Amúgy pedig szívesen használja elődei arzenálját. Gyakorta megfeledkezünk arról, hogy a modern terrorizmus 19. századi európai találmány. Legfontosabb ősei a cári Oroszországból származnak, de Nyugat-Európában is nagy hagyományokkal bír. Inspirálólag főként a hetvenes évek szélsőbaloldali terrorizmusa hatott. Az iszlamisták számos szimbólumot és technikát köszönhetnek neki. Megnyilatkozásaik stílusa, a videofelvételek használata, a Kalasnyikov emblematikus jelentősége, sőt, a mimika, a testbeszéd és a ruházat mind-mind azt mutatja, mennyi mindent tanultak nyugati példaképeiktől. Más hasonlóságok is szembetűnőek, mint például a ragaszkodás az írott autoritásokhoz. Csak éppen Marx és Lenin helyére a Korán lépett, Gramsci helyett Sajjid Qutbra hivatkoznak. Forradalmi szubjektumként immár nem a világproletariátus szolgál, hanem az umma, az avantgárd és a tömegek önmaga által kinevezett képviselője pedig nem a párt, hanem az iszlamista harcosok szerteágazó konspiratív hálózata. A mozgalom ugyan visszanyúlhat régebbi retorikai formulákhoz, amelyek a kívülálló számára nagyzolónak vagy nagyképűnek tűnhetnek, de fixa ideái közül mégiscsak sokat köszönhet a kommunista ősellenségnek: a történelem vastörvényeket követ, a győzelem elkerülhetetlen, az elhajlókat és árulókat mindenütt le kell leplezni, akiket aztán rendes leninista tradíció szerint rituális szidalmakkal árasztanak el.

A kedvenc ellenségek listájában sincs semmi meglepő: Amerika, a dekadens Nyugat, a nemzetközi tőke, a cionizmus. Ehhez jönnek még a hitetlenek, vagyis a Földön élő többi 5,2 milliárd ember. Ideszámíthatjuk a szakadár muzulmánokat, akiket tetszés szerint kereshetünk a siíták, ibaditák, aleviták, szaiditák, az ahmadija, vahhabiták, drúzok, szúfik, kharidzsiták, izmailiták és más irányzatok hívei között.

III. A cirkusz

Ám egy szempontból az iszlamisták kétségtelenül 21. századiak. A médiafelfogásuk jóval korszerűbb elődeikénél. Ugyan a terror korábbi tanítványai is “a tett a propaganda” hívei voltak, de az a világméretű figyelem, amit az olyan ködös szervezet, amilyen az al-Kaida, ma magára képes vonni, nem adatott meg nekik. Az iszlamista terror a televízión, komputertechnikán, interneten és a reklámon iskolázva magasabb nézettséget ér el, mint akármelyik futball-világbajnokság. A tömegmészárlást, ami végül is fontos neki, Hollywood szorgos tanítványaként, a katasztrófafilmek, splatter-mozik és a science-fiction thrillerek mintájára rendezi meg. Ebben is megmutatkozik függősége a gyűlölt Nyugattól. A société du spectacle, amint azt egykor a szituacionisták leírták, médiatermékein keresztül találja meg magát.

Mindazonáltal ennél is súlyosabb következményekkel jár az öngyilkos merénylet stratégiai bevetése, ami verhetetlen fegyver, hiszen semmiféle felderítő műhold nem észleli, és gyakorlatilag mindenütt alkalmazható. Mindemellett rendkívül olcsó. S ha mindez még nem lenne elég, a terror e formája ráadásul ellenállhatatlanul vonzó is a radikális vesztes számára. Megajándékozza őt a pusztítás és önpusztítás egyesítésével, és lehetővé teszi számára, hogy nagyravágyását éppúgy kiélje, mint öngyűlöletét. A bátorság, amely kitünteti őt, a kétségbeesés bátorsága. Győzelme abból áll, hogy sem legyőzni, sem megbüntetni nem lehet, mert mindkettőt maga intézi el.

Az, hogy az iszlamista akciók destruktív energiája, eltérően attól, ahogyan a Nyugat azt hinni tűnik, elsősorban a muzulmánok ellen irányul, nem taktikai hiba és nem “járulékos veszteség”. A terror egyedül Algériában legalább ötvenezer polgár életébe került, más források egyenesen százötvenezer gyilkosságról beszélnek, igaz, ebben már benne van a katonaság és a titkosszolgálatok ténykedése is. A muzulmán áldozatok száma Irakban és Afganisztánban is messze meghaladja az idegenekét. Ezen túlmenően a terror nemcsak az iszlám hírnevét tépázta meg, hanem világszerte sokat rontott híveinek életfeltételein. Ez éppoly kevéssé zavarja az iszlamistákat, mint amenynyire Németország pusztulása zavarta a nemzetiszocialistákat. A halál éllovasaiként távol áll tőlük, hogy tekintettel legyenek hittestvéreik életére. A tény, hogy a legtöbb muzulmánnak semmi kedve önmagát és másokat a levegőbe röpíteni, csak azt jelenti az iszlamisták számára, hogy ők sem érdemelnek mást, mint hogy likvidálják őket. A radikális vesztes célja éppen az, hogy lehetőleg minél több embert radikális vesztessé tegyen. Az, hogy az iszlamisták kisebbségben vannak, szerintük csak azt jelentheti, hogy ők a kiválasztottak.

A kérdés, miként lehetséges, hogy az iszlamista mozgalom a maga ígéreteivel oly sok tettest tud verbuválni, és minden szekuláris vetélytársát képes volt elsöpörni, nem csupán a szakértőket foglalkoztatja világszerte. Egyértelmű válasz nem adható. Csak annyi tiszta, hogy az okok az arab civilizáció történetében keresendők, amelyből az iszlám világvallása kisarjadt. E civilizáció legpompásabb virágzását a kalifátus idején élte. Akkoriban Európát katonailag, gazdaságilag és kulturálisan is messze felülmúlta. Ezt az immár nyolcszáz éve elmúlt időszakot mind a mai napig dicsőítik az arab világban, a köztudatban még mindig központi szerepet tölt be. Azóta az arab hatalom, presztízs, kulturális és gazdasági súly folyamatosan csökken. E példátlan zuhanás rejtély, s mind a mai napig érzékeny fantomfájdalmak forrása. Husszein Hali (1837–1914), az Indiából származó muzulmán költő, Az iszlám apálya és dagálya című eposzában így fejezi ki ezt:

A történészek, kik ma kutatnak
és tudományos módszereik oly nagyszerűek,
kik a levéltárakat bányásszák
és a Föld felszínét feltárják –
az arabok tüzelték fel szívüket,
gyors járásra az arabok tanították őket.

Erről a magaslatról kiindulva ábrázolja Hali a romlást az idők során, több versszakon át, melyek közül az utolsó így hangzik:

Nem vagyunk tisztes kormányhivatalnokok
sem büszke udvari emberek,
nincs tiszteletünk a tudományban,
nem jeleskedünk kézművességben, iparban sem.

Nem könnyű beleérezni magunkat egy olyan közösség helyzetébe, amelyik egy efféle, évszázadokon át tartó bukást élt meg. Nem csoda, hogy ezért a spanyolok, a keresztesek, a mongolok, az oszmánok, az európai gyarmatosítók és az amerikaiak alakjában megjelenített ellenséges külvilágot teszik felelőssé. De hát vannak más társadalmak is, amelyek szintén nem szenvedtek kevesebbet a hódítók uralmától és idegen hatalmak rablóhadjárataitól, például az indiai, a kínai vagy a koreai. Ennek ellenére sikeresen állták a modern kor kihívásait, és bolygóméretben számítva is fontos aktorokká emelkedtek. Elkerülhetetlenül felvetődik hát az arab bukás endogén okait firtató kérdés. Ameddig erre nem találunk választ, addig az arab világ rendkívüli tudományos, technikai és ipari elmaradottsága tisztázatlan, megmagyarázhatatlan marad.

Nem csupán a Nyugattal szembeni katonai elmaradottság okoz nárcisztikus fájdalmakat. Sokkal súlyosabban hat az intellektuális és anyagi függőség. Az utóbbi négyszáz évben az arabok semmi névvel nevezhető találmánnyal nem álltak elő. Rudolph Chimelli egy iraki szerzőt idéz: “Ha a 18. században egy arab találta volna fel a gőzgépet, sohasem építették volna meg.” Egyetlen történész sem mondana ennek ellent. Minden, amire a Maghreb-országokban és a Közel- Keleten a mindennapi élethez szükség van, minden hűtőszekrény, minden telefon, minden konnektor, minden csavarhúzó, a high-tech termékekről nem is beszélve, ezért minden arab számára, aki képes megfogalmazni valamilyen gondolatot, néma megalázást jelent. A technikát még a földjáradékukat felélő parazita olajállamok is külföldről hozzák; nyugati geológusok, fúrótechnikusok és szakemberek, tankhajóflották és finomítók nélkül nem lennének még arra sem képesek, hogy kizsákmányolják saját tartalékaikat. Ennyiben tehát gazdagságuk is átok, amely folyamatosan emlékezteti őket függőségükre. A nyersolajból származó bevételek nélkül a teljes arab világ gazdasági teljesítménye kevesebbet nyom a latban, mint egyetlen finn telefonkonszerné.

Ugyanilyen inproduktívnak bizonyult az arab világ a politikai intézményeinek szempontjából is. A nacionalizmus és a szocializmus importált formái mindenütt kudarcot vallottak, a demokratikus törekvéseket pedig általában már csíráiban elfojtják. Az efféle általános megállapítások persze csak az Egész szerkezetére érvényesek. Nem mondanak semmit az egyéni képességekről, amelyek a Földön mindenütt a genetikai normálelosztásnak vannak alárendelve. Mindazonáltal aki önálló gondolatokat fogalmaz meg, az számos arab országban életveszélybe kerülhet. Ezért élnek a legjobb tudósok, mérnökök, írók és politikai gondolkodók közül sokan emigrációban, s ez olyan brain drain, ami igenis összehasonlítható a zsidó eliteknek a harmincas évek Németországából történt elüldözésével, s vélhetően hasonlóan mélyreható következményei vannak.

Az arab államokban szokásos elnyomás módszereit ugyan vissza lehet vezetni az orientális despotizmus hagyományaira, de a hitetlenek ebben a tekintetben is nélkülözhetetlen tanítómesternek bizonyultak. A géppisztolytól a mérges gázig minden egyes fegyvert ők találtak fel és ők exportáltak mindent, amit csak felhasználnak az arab-iszlám világban. A hatalmasok a GPU és a Gestapo módszereit is tanulmányozták és alkalmazták. Természetesen az iszlamista terror sem jön ki e kölcsönök nélkül. Az összes technikai eszköze, a robbanóanyagtól a mobiltelefonig, a repülőgéptől a tévékameráig a gyűlölt Nyugatról származik.

Világos, hogy az ennyire átfogó függőséget nehezen viselhetőnek érzik. Kiváltképp a gyökértelenné vált migránsoknál jelent a nyugati civilizációval való szembesülés tartós kultúrsokkhoz, függetlenül attól, hogy amúgy milyen az anyagi helyzetük. Az áruk, vélemények, gazdasági és szexuális opciók látszólagos túltengése a bűvölet és az utálat kettősségéhez vezet, a saját civilizációjuk elmaradottságával való állandó szembesülés pedig elviselhetetlenné válik. Mindennek az önértékelésre vonatkozó következménye kézenfekvő, amint az a törekvés is, hogy ezt összeesküvés-elméletekkel és bosszúval kompenzálják. Ebben a helyzetben az iszlamisták ajánlata, miszerint másokat büntethetnek saját csődjükért, sok ember számára ellenállhatatlan kísértésnek bizonyul.

Az arab világ problémáinak megoldásában az iszlamizmus nem érdekelt; ténykedése kimerül a tagadásban. Szigorú értelemben véve apolitikus mozgalomról van szó, hiszen nincsenek olyan követelései, amelyekről tárgyalni lehetne. Világosan kimondva azt óhajtják, hogy a bolygó lakóinak többsége, a hitetlenek és a szakadárok adják meg magukat vagy pusztuljanak el.

Ez a hő kívánság nem teljesíthető. A radikális vesztesek destruktív energiája persze elegendő ahhoz, hogy ártatlanok ezreit, vagy akár tízezreit meggyilkolják, és az ellenséges civilizációnak maradandó károkat okozzanak. A néhány tucat élő bomba által előidézhető hatásnak az előjele az a mindennapos ellenőrzés, amelyhez a világ immár hozzászokott.

Mindazonáltal ez a legcsekélyebb civilizációs veszteség, amelyet a terror okoz. Előidézheti a félelem általános légkörét és pánikos ellenreakciókat válthat ki. Erősíti a politikai rendőrség, a titkosszolgálatok, a fegyveripar és a biztonsági magáncégek hatalmát és befolyását, támogatja az egyre represszívebb törvények meghozását, végül történelmileg kivívott szabadságjogok elvesztéséhez vezet. Nem kell összeesküvés-elméleteket gyártanunk annak belátásához, hogy vannak emberek, akik a terror e következményeit igenis szívesen veszik. Nincs jobb egy külső ellenségnél, amelyre hivatkozva fönn lehet tartani a megfigyelés apparátusainak létét és a repressziót. Az orosz belpolitika példája mutatja, mindez hová vezet.

Mindezt az iszlamizmus sikerként könyvelheti el. Ugyanakkor a tényleges hatalmi viszonyok mit sem változtak. Még a World Trade Centert sújtó látványos támadás sem rengethette meg az Egyesült Államok nagyhatalmi státuszát; a New York-i tőzsde már a támadást követő hétfőn újra megkezdte a munkát, a nemzetközi pénzügyi rendszerre és a világkereskedelemre a támadás alig volt hatással.

Ezzel szemben az arab társadalmakat sújtó következmények végzetesek. Ugyanis hosszú távon nem a Nyugat számolhat pusztító következményekkel, hanem az a világvallás, amelynek nevében az iszlamizmus tevékenykedik. S ettől nem csak a menekültek, menedékkérők és migránsok fognak szenvedni. Egész népeknek kell majd nagy árat fizetniük önjelölt képviselőik miatt, akik távol állnak mindenféle igazságosságtól. Abszurd az elképzelés, hogy az amúgy is meglehetősen rossz kilátásaikon a terror bármit is javíthatna. A történelem nem ismer arra példát, hogy hanyatló társadalmak, amelyek saját potenciáljukat fojtják meg, túlélőképesek lehetnének. A radikális vesztesek projektje abból áll, hogy megszervezzék egy egész civilizáció öngyilkosságát, miként jelenleg Irakban és Afganisztánban teszik. Ugyanakkor nem valószínű, hogy halálkultuszukat sikerülne határtalanná és általánossá emelniük. Merényleteik állandó háttérkockázatot jelentenek, mint az utakon a mindennapos balesetek, amelyekhez hozzászoktunk immár.

Ehhez hozzá kell szoknia az olyan világnak, amelyik folyamatosan termeli a veszteseket.

FORDÍTOTTA MESÉS PÉTER

Forrás: Der radikale Verlierer. Der Spiegel, 2005. november 7.

  1. O. Marquard: Zukunft braucht Herkunft. Philosophische Essays (Reclam, Stuttgart, 2003).
  2. Vö. I. Kant: Az erkölcsök metafizikája, Második rész, 5. §, in uő: Az erkölcsök metafizikájának alapvetése. A gyakorlati észkritikája. Az erkölcsök metafizikája(Gondolat, Budapest, 1991, ford. Berényi Gábor), 535.
  3. Vö. F. Nietzsche: Túl jón és rosszon. Első rész, 13. pont (Ikon, Budapest, 1995, ford. Tatár György), 18.
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.