A német ideológia válsága

Németország történetét az elmúlt évszázad során történészek és laikusok egyaránt sokat tárgyalták. Mindenkit az érdekelt, hogy tanult, értelmiségi emberek vajon valóban hittek-e a náci időszakban hirdetett ideológiában. Sokak szerint a nemzeti szocializmus ideológiai alapja pár labilis elme terméke volt csupán. Mások szerint a náci ideológia puszta taktika volt, amely a tömegek támogatásának megnyerésére törekedett, de nem tekinthető a vezetők világnézetének. Megint mások szerint e nézetek olyan iskolásak és összefüggéstelenek, hogy mint lényegtelennel, nem is foglalkoznak.

Alább ezen eszmék elemzésére teszek kísérletet, lévén történeti tény, hogy igen sok normális ember vallotta magáénak őket. Fontos szem előtt tartani, hogy a nácik legfőbb támogatói tekintélyes, tanult emberek közül kerültek ki. Eszméik az első világháború után különösen nagy tekintélyre tettek szert, és a népesség nagy csoportjai körében voltak népszerűek már a háború előtt is.

Németország abban különbözött a többi korabeli nemzettől, hogy olyan alaposság és az ember és társadalom olyan sajátos szemlélete jellemezte, amely a nyugati értelmiség számára idegennek, szinte démoninak tűnt. Ahhoz azonban, hogy megértsük az effajta eszmék terjedését, szerepét, illetve azokat a vágyakat, amelyeket a németek életében közel egy évszázadon át kielégítettek, messzemenően szükséges Németország sajátos fejlődésének magyarázata. A faji gondolat, a német kereszténység és a Volk természetének miszticizmusa mind megfontolás tárgya lesz. A történészek eddig nem szenteltek túl nagy figyelmet mindezeknek, mivel ezt az ideológiát az értelmiség történetében egy alfejezet és nem egy főfejezet tárgyának tekintették. Általában azt tartják róla, hogy csupán a hatalomért folyó pőre és erőszakos küzdelem elkendőzésére szolgált, ezért a történészek az élet más, vélhetően fontosabb aspektusait vizsgálták. Ez azonban téves szemlélet.

Ezt az ideológiát jobbára “apolitikusnak minősítették, és valóban, első pillantásra nehéz belátni, hogyan lehet a természeti miszticizmust, a napimádatot és a teozófiát politikai ideológia részének tekinteni. Csakhogy itt a nézőponttal van gond. Azon ideológusok számára ugyanis, akikkel foglalkozni fogunk, a hagyományos politika abból a világból, amelyben éltek, a legrosszabb aspektus példája. A politikai pártokat mint mesterséges képződményeket elutasították, a képviseleti alapú kormányt pedig az elitizmus kedvéért söpörték félre, amely a természetről és az emberről alkotott, félig misztikus elképzeléseikben gyökerezett. Ez a fajta gondolkodás csak akkor apolitikus, ha a “politika” a tevékenységek és a hitek hagyományos formáinak leírására korlátozódik. Ha a politikát így definiáljuk, azt az ideológiát, amellyel foglalkozunk, helyesebb anti-politikusnak nevezni, ugyanis olyan forradalom mellett emelt szót, amely az ezeréves birodalom (Reich) kedvéért elsöpörte volna a régi jogállamot (Rechtsstaat), a parlamentáris kormányzás fölött pedig a Führerprinzip aratott volna győzelmet. A sors iróniája, hogy végül épp az “apolitikusként” aposztrofált ideológiai mozgalom határozta meg, mi a politikailag elfogadható. Hogy ez megtörténhetett, az is jól mutatja, milyen veszélyes sztereotip fogalmakat alkalmazni az általános mintába nyilvánvalóan nem illeszkedő esetben. Az alábbiakban igyekszünk nyomon követni az ideológia kibontakozását, és ezzel magyarázatot keresünk a német politika átalakulására.

A német katasztrófa ilyenfajta megközelítése nem tagadja azokat a konkrét tényezőket, amelyek e szemlélet fejlődése mögött meghúzódnak. Valószínűleg lehetetlen meghatározni miért hisznek az emberek mindazokban a dolgokban, amelyekben hisznek, de az a folyamat, melynek során Németország átalakult félfeudális hercegségekből nemzetállammá, és ezzel párhuzamosan a regionális gazdaság mezőgazdasági jellege iparira váltott, óhatatlanul mély nyomokat hagyott a német lelkületen. Mindkét változás rendkívül gyorsan ment végbe, és az általuk eredményezett szemléletbeli változás lényegesen nagyobb volt, mint ha a változások lassabban zajlottak volna. Ráadásul Németország egyesülése is különös hatást váltott ki, mivel több mint fél évszázadon át tartó sikertelen próbálkozások után került rá sor.

Németországnak a nemzeti egységért folytatott, hosszan elnyúló küzdelme következtében az ország legkiválóbb elméi a nemzet végzetének problémái felé fordultak. Az egység már akár a Napóleon bukása után megtartott bécsi konferenciát követően létrejöhetett volna. Ehelyett saját útjukat járó német államok laza konföderációja alakult ki. Így azok, akik egységre törekedtek, mindinkább a népük kulturális kohéziójának alakulását figyelték, és nem a politikai egységet, amely igencsak távolinak tűnt. A kulturális egységet a nemzeti gyökerek és az idegenekkel való szembenállás értelmében fogták föl. Az 1848-as forradalmak, amelyek első pillantásra a német egység megteremtésének új esélyét villantották föl, végül csak csalódást okoztak. A nemzeti gyökerek és a nemzeti stabilitás keresése, amelyekre azután a valódi egység épülhet, 1848 és 1870 között egyre erőteljesebb lett, és a modernitással való egyre hevesebb szembenállás kísérte. A modern világ megtagadta a németektől a valaha birtokolt egységet, és sokan úgy érezték, az egységért folytatott mozgalomnak sokkal inkább a távoli időkből, semmint a nem sok jóval kecsegtető jelenből kell merítenie az erejét.

Amikor 1871-ben Versailles-ban Bismarck a porosz királyt kikiáltotta császárrá, úgy tűnt, az egység végül is győzedelmeskedett. A poroszok által meghatározott szövetség új politikai egysége sok német számára csalódást okozott. Unalmas volt, mindennapi problémákkal küszködött, miközben az egységmozgalom erősen idealista, már- már utópisztikus volt.

A tapasztalat csak ritkán igazolja a jóslatokat, ha igazolja egyáltalán, és még inkább igaz ez a réges-régi jóslatokra. Sok német gondolkodó az egység ígéretét szinte messiási dimenziókba emelte, és csalódniuk kellett, amikor szembesültek Bismarck vértelen reálpolitikájával. Eleinte lelkesen üdvözölték az új birodalmat. Az effajta lelkesedést azonban helyesebb a vallási tapasztalatok területére korlátozni, és nem engedni be a politikába, a kormány tevékenysége pedig aligha hivatott arra, hogy ezt az eksztatikus állapotot fenntartsa. Az újonnan szerzett nemzeti identitást alapjaiban rengette meg az az érzés, hogy Bismarck birodalma képtelen volt fenntartani az egyesülést eredményező dinamizmust. A Németország végzetén való gondolkodást, amely az egyesülést megelőzően bevetté vált, nem lehetett egy szempillantás alatt abbahagyni, amikor a cél végre teljesült. Sőt, valójában megmaradt a probléma: úgy tűnt, a politikai egyesülés nem hozta magával azt a nemzeti öntudatot, amelyre sok német oly régóta vágyott. Ehelyett az újonnan egyesültVolkot anyagi kérdések foglalták le – pénz- előteremtés és városépítés – így azok az ősi német hagyományok, amelyek az egyesülésért folytatott mozgalom mögött a valódi ösztönzőerőt jelentették sokak számára, tulajdonképpen elpusztultak.

A nemzeti egység akkor győzedelmeskedett, amikor az ipari forradalom gyors ütemben söpört végig Németországon. Az ezt követő gazdasági egyenetlenség csak tovább fokozta az egyesüléshez kapcsolódó csalódottságot. Az egyesült Németország nem teremtett minden lakója számára jó társadalmat, sőt, ehelyett a régi problémák újaknak adták át a helyüket. Így aztán sokaknak egyszerű volt ugyanazt a gondolati sémát alkalmazni az iparosodás új típusú problémáira, amelyek az egységért folytatott küzdelem során már oly jó szolgálatot tettek. Ekkor annak révén keresték a megoldást, hogy az ő szavukkal élve “eredetibb” egység érdekében igyekeztek elmélyíteni és erősíteni a német hitüket. Nem csoda, hogy ezek az emberek végül mindenestül elutasították az ipari társadalmat, abban a hitben, hogy nem összeegyeztethető a nemzeti identitással. Így azután a “német forradalom”-ért emeltek szót, amelynek célja, hogy kiküszöbölje a veszélyes új fejleményeket, és visszavezessék a nemzetet az ő felfogásuk szerinti eredeti céljához. Ily módon a politikai egység és az iparosodás válságot okozott a német gondolkodásban, ami napjaink “német katasztrófájá”-hoz vezetett.

Ez a válság tulajdonképpen az 1870-es években kezdődött. 1873-ra az iparosodás növekvő ütemének nyomása már ki is váltotta az első súlyos gazdasági válságot. Ekkorra azonban az is sokak számára világossá vált, hogy a nemzeti egység nagy ígéretei valahogy félresiklottak. A modern, ipari Németország megszületett, gyors ütemben fejlődött, és az új “német” forradalomért kiáltó hangok, melyek a növekedést kísérték, a modernitásra adott válaszoknak tekinthetők. Noha a tizenkilencedik század kezdetéig, a nemzeti egységért folyó küzdelemig követhetjük vissza az itt tárgyalt ideológiát, a század utolsó évtizedei új élettel és új dinamizmussal töltötték meg.

Az eszmék azon csoportját, mellyel alább foglalkozunk völkischnek nevezik, vagyis a néphez (Volk) tartozik. A Volk az egyik leginkább zavarba ejtő német szó, mert konnotációja messze túlmutat a jelentésén. A Volk jóval átfogóbb jelentésű, mint a “nép”. A német gondolkodók számára ugyanis a német romantika tizennyolcadik század végi születése óta emberek csoportjának olyan egységét jelölte amelynek volt transzcendens “lényege”. Ezt a “lényeget” nevezhetjük “természet”-nek vagy kozmosz”-nak vagy “mítosz”-nak, de minden esetben az ember legbensőbb természetébe ivódott be, és kreativitásának forrását, érzelmei mélységét, egyéniségét és a Volk más tagjaival való egységét jelképezte.

Itt a lényeges elem az emberi lélek és természetes környezetének összekapcsolása a természet “lényegé”-vel. Az igazán fontos igazságok a külső felszín alatt rejlenek. Egy példával – méghozzá a völkisch gondolat fejlődésében lényeges szerepet játszó példával – illusztráljuk, mit jelent ez az összekapcsolás. Számos völkisch teoretikus szerint aVolk lelkületét eredeti tájának jellege határozza meg. Így például a zsidókat, lévén sivatagi nép, felszínes, “száraz” embereknek tartották, akik nélkülözik az alaposságot, és tökéletesen hiányzik belőlük a kreativitás. A sivatag sivársága miatt a zsidók lelkileg sivárak. Ebben markánsan különböznek a németektől, akik – tekintve, hogy sötét, homály lepte erdőkben élnek, mélyek, rejtélyesek és alaposak. És mivel állandó sötétben élnek, a nap felé törekednek, igazi Lichtmenschek, a fény emberei.

Sokan elmondták már, hogy az első világháborúban elszenvedett vereség, illetve a weimari köztársaság megalakulása előtt a völkisch eszmék még nem voltak igazán kialakultak. Annyi bizonyos, hogy ekkor szereztek szélesebb tömegbázist. A háború előtti fejlődés azonban szintén jelentős, ugyanis akkoriban dolgozták ki és terjesztették el az eszmét. Avölkisch eszmék elsősorban nem szervezett mozgalmak, hanem személyes kapcsolatok, és olyan kisebb csoportok révén terjedtek, amelyek áthatották magát a hivatalos establishmentet. Mindezeken túl pedig a korszakban végbement az eszmék intézményesülése, ezt a tényezőt pedig nem vették figyelembe azok, akik 1918 előtt látszólagos elszigeteltségükben vizsgálják őket. A hatékonyság érdekében egy eszmerendszernek át kell járnia a fontos társadalmi és politikai intézményeket. 1918 előtt a Volk-központú ideológia áthatotta az egyik legfontosabb ilyen intézményt, az oktatás építményét.

Az oktatás és a fiatalok igen fontos szerepet játszanak történetünkben. A német ifjúság az egyesülésért folytatott küzdelem élcsapatában harcolt. Jahn papa korától, illetve a diákegyesületek 19. század elején történt megalapításától kezdve táplálta lelkesedésüket a hagyományos egység ügye. Friedrich Ludwig Jahn, a Berlini Egyetem professzora alapította meg a diákegyesületek mozgalmát (Burschenschaften), hogy terjessze a “német kultúrá”-t és a fiatal németeket testedzésre bátorítsa, hogy majd fölvehessék a harcot az ország egységéért. Az egység iránti lelkesedés 1817-ben érte el a tetőpontját, amikor a diákegyesületek összegyűltek Wartburg várában olyan “idegen” könyveket égetni, amelyek megmérgezik az eredeti Volk kultúrát.

Sok fiatal számára ez a nacionalizmus volt az egyetlen megfelelő megoldás a számos társadalmi és gazdasági problémára, amelyekkel szembekerültek. A régen várt egyesülés eredményei által okozott csalódásuk és az ipari forradalom hatásai együtt a Volk eredetibb egysége iránti vágyakozást eredményezték. Az életkori sajátosságnak számító türelmetlenségük folytán a fiatalok az igazi német forradalom élcsapatát alkották. Az oktatás folyamatosan buzdította őket a német gondolat válságának ilyen megoldására. 1918 után az ifjúsági mozgalom folytatta a kutatást, amelyet a háború előtti ifjúsági mozgalom kezdett meg: olyan új társadalmi és politikai formákat kerestek a németek számára amelyek, az ő elképzeléseik szerint legalábbis, jobban megfelelnek a német vágyaknak. Ez az ifjúsági mozgalom sajátosan német jelenség volt, a modern Németország mikrokozmosza. 1900 körül indult, és egészen addig képes volt megnyerni a fiatalok lojalitását és képzeletét, amíg a nácik hatalomra jutása véget nem vetett a történetnek. Eleinte az egybeverődött fiatalok csupán az országot járták, de tevékenységük hamarosan ideológiai célokkal telítődött: a modernitás kínálta lehetőségeknél eredetibb és természetesebb elvek mentén kívánták újjáépíteni a Volkot. A háború előtt az ifjúsági csoportok tagsága 60 000 fő volt; a háború után ez a létszám több mint 100 000 főre duzzadt. Jobbára a polgári származású fiatalok elitje tette ki a tagságot, a mozgalom pedig az 1880 és 1920 között született értelmiségi vezetők sokaságára gyakorolt döntő befolyást. Az ifjúsági mozgalom hatása jelentős mértékben érvényesült a tanárok és a diákok körében.

Ezek azok az alapelemek, amelyek századunk sajátosan német fejleményeinek dinamizmusát szavatolták. A nemzetiszocializmussal való kapcsolatuk olykor talán csak közvetett volt, de a náci mozgalom ebből a kontextusból nőtt ki, fölkapva a “német forradalom” szlogenjét, és kihasználva népszerűségét. Itt válik fontossá a német gondolatnak az a vonulata, mely minden konkrét cselekedet alapjaként igényt tart valamilyen ideológiára. Ami közös a nemzetiszocialista és más völkisch, illetve számos ifjúsági mozgalom között, az az alapállás, amely viszont az alább tárgyalt ideológiai előfeltevésektől függött.

Ezen előfeltevések alapján volt elképzelésük az embereknek arról, milyen helyet foglalnak el országukban, illetve társadalmukban. Meghatározta az önmagukról és arról a világról alkotott képüket, amelyben éltek. Ezek a megfontolások fontosabbnak tűnnek, mint ha a nemzeti szocializmus személyes előfutárait keressük, amint azt a történészek vélték fölfedezni Herdertől Wagneren át Nietzschéig.

Az ideológia alapállását jól összefoglalja a kultúra és a civilizáció között tett megkülönböztetés, amelyet hívei állandóan emlegettek. A kultúrának, Oswald Spengler szavait idézve, lelke van, míg a civilizáció “a leginkább külsődleges és mesterséges állapot, amelyre az ember képes”.A kultúra elfogadása és a civilizáció elutasítása sok ember számára jelentette a társadalomtól való elidegenedettség végét. Szótárukban folyton ott szerepel a “gyökeresség” szó. Õk ezt spirituális értelemben értették, mint az egyén és a föld, a Volk és az univerzum közötti belső megfelelést. Ily módon az általuk érzett mélységes elszigetelődés megszűnt. A külsődlegest a jelenlegi, csalódást keltő társadalommal azonosították; aVolkkal szembeállították államot, a megosztó parlamenti politikával az organikus egységet, amelyre a németek oly annyira vágytak. Sőt, a “külsődleges” olyan társadalmat jelölt, amely az ipari forradalom áldásai utáni hajszában elfeledte eredeti, német célját. Ez a kritika a kényelmes és öntelt polgári társadalom ellen irányult, amely elégedett volt Németországgal úgy, ahogy volt, és nemigen foglalkoztatta, milyennek kellene lennie.

Jóllehet a kritika szerint a civilizáció fogva tartja a polgárságot, mégis maga a polgárság fogalmazta meg ezt a kritikát. Persze nem a nagypolgárság vagy az újgazdagok voltak az ellenzők, hanem azok, akiket az ipari forradalom a peremre szorított – a kiskereskedők, és nem az áruház-tulajdonosok, a kis, hagyományos szemléletű vállalkozók, és nem a terjeszkedő iparvállalatok vagy a nagy bankok igazgatói, akiknek a kezében a gazdasági hatalom összpontosulni látszott. Ezekhez a középosztálybeli polgárokhoz csatlakoztak a kézművesek, akik villámgyorsan süllyedtek a munkásosztály státuszára, és akik már 1848- ban elszigetelve érezték magukat. A modernitás mindkettő számára a polgári státusz megszűnésével fenyegetett. Készséges szövetségesekre találtak a földbirtokosokban, akik élelmiszer-monopóliumukat érezték veszélyben a vámcsökkentés és a szélesebb körű világkereskedelem iránti igény miatt. Így azok, akik a kultúrához való visszatérés szószólói voltak, és akik magukénak vallották a “német forradalmat”, a német társadalomnak nem az alsóbb osztályaiból jöttek. Épp ellenkezőleg, olyan férfiak és nők voltak, akik meg akarták tartani a munkásosztály fölötti státuszukat. Egy valódi társadalmi forradalom elképzelése ezeket az embereket taszította ugyan, de mélységesen elégedetlenek voltak a világukkal. A helyzetük megőrzése iránti vágyuk és a társadalom gyökeres megváltoztatása iránti, hasonlóan erős vágyuk között húzódó feszültséget a spirituális forradalom iránti vonzalmuk oldotta meg, amely úgy lehelt új életet a nemzetbe, hogy közben nem érintette a szerkezetét. Végül a náci forradalom lett az “ideális” polgári forradalom: a “lélek forradalma” volt, amely egyáltalán nem fenyegette a középosztály gazdasági érdekeit. A völkisch gondolat ehelyett egy másik belső ellenségre összpontosított. A zsidót tekintette ellenségnek. Aki minden rombolásával a modernitást szolgálta. A völkischgondolat a feltételezett “zsidó fenyegetés” ellenében, illetve azzal kapcsolatban csiszolódott ki, és erre összpontosított. Joggal állíthatjuk, hogy a zsidósággal szemben tanúsított hozzáállás jelentette e gondolat legfőbb kötőanyagát, és olyan dinamizmust biztosított neki, amely máskülönben hiányzott volna. A zsidó, vagy még inkább a völkisch gondolat által kialakított sztereotípiája tehát központi tényező az ideológia elemzésében és megértésében. Mi több, ebben az esetben a kapcsolat a nemzetiszocializmussal közvetlen. Hitler a “német forradalmát” zsidóellenes forradalommá alakítva helyezte középpontba. Olyan helyzetben, amikor kizárt a forradalmi társadalmi és gazdasági változások lehetősége, a zsidóság épp kapóra jött mint szükségszerű pótlék, amely ellen a forradalmi hevület irányítható.

Gerhard Ritter német történész meglehetősen mellétalált, amikor azt állította, hogy a nemzetiszocializmushoz vezető ideológiai fejlődés nem jellemzően német jelenség, hanem más országokban is léteztek hasonló mozgalmak. Jóllehet a parlamentarizmus-ellenesség a két világháború között általános európai szemlélet volt (miként az olyan társadalom utáni vágy is, amely se nem marxista, se nem kapitalista), az egyes nemzetek esetében ez más-más formát öltött. Ahogy az ideológiák változtak, úgy változtak az eredményeik is. A német völkisch gondolat az érzelmek olyan mélységét és dinamizmusát mutatta fel, mint sehol másutt.

1933 januárja nem történelmi véletlen, hanem már régóta készülődött; és ha nem a nemzetiszocializmus tör az élre, akkor egy másik völkisch irányzatú párt, addigra ugyanis a német jobboldalt szinte teljesen átitatták a völkisch eszmék.

Nem mintha a jobboldal egy másik szegmensének győzelme ugyanazt eredményezte volna, vagy a demokrácia bukása ne lett volna elkerülhető. De a demokrácia a kezdetek óta nagyon is elbizonytalanodott, és milliók kerestek menedéket a völkisch szemléletben. Amikor azt állítom, hogy 1933 januárja nem történelmi véletlen, ezzel nem akarom tagadni annak a mechanizmusnak a jelentőségét, amellyel a nácik megragadták a hatalmat. Az út azonban elő volt készítve, és mögé kell néznünk a tényleges politikai kontextusnak ahhoz, hogy megértsük a szemléletet, mely ezt támogatta és elfogadta.

Nem szabad szem elől téveszteni, hogy a történelmi események és a völkisch eszmék között nincs szükségszerű, közvetlen kapcsolat. A völkisch gondolkodók a “valós” fejleményekre nem a politikai kommentátorok módján reagáltak. Eszméik természete inkább elválasztotta őket a valódi eseményektől, semmint arra késztette volna őket, hogy új fejleményeket vegyenek számításba.

völkisch gondolat végső soron a német gondolat hosszú fejlődésének örököse, amely az absztrakt racionalizmus és idealizmus felé tartott. A német idealizmus romanticizmusa és idealizmusa olyan értelmiségieket termelt ki, akiknek az volt az eszménye, hogy a világot sub specie aeternitatis szemléljék. A völkisch gondolat paradoxona ismét szemünkbe ötlik. Egy olyan ideológia, amelynek csak halványan van köze a német embereket érintő valós problémákhoz, végül e problémák megoldásának normatívája lett. Adolf Hitler zsenialitása házasította össze a völkischnek a valóságtól való menekülését a politikai fegyelemmel és a hatékony politikai szervezettel.

Jóllehet sok millió, főként baloldali német soha nem lett a völkisch ideológia híve, másik sok millió viszont azzá lett, és végül ők győztek, vagy legalábbis az ő hozzájárulásuk könnyítette meg a győzelmet. Fontos szem előtt tartanunk, hogy azok a nők és férfiak, akik ezen eszméket vallották, többnyire minden tekintetben normálisak voltak, olyan emberek, akiket jó szomszédoknak tartanánk.

Bizonyos értelemben tehát olyan emberekről van szó, akiket oly mértékben elvakított az ideológia, hogy szem elől tévesztették a civilizált jogot és a civilizált hozzáállást embertársainkhoz. Végül a nemzet többsége ennek az önbecsapásnak az áldozata lett. Hogy mindez nem pusztán a véletlen műve, és nem rövid távon kialakult válaszreakció, az első pillantásra nyilvánvaló. És a történetnek nincs is feltétlenül vége. A völkisch eszmék ma is jelen vannak, a felszín alatt, készen arra, hogy ismét felhasználják őket, ha az emberiség ismét olyan válsághelyzetbe kerül, mint amilyet folyton barkácsol magának.

Sokak szerint csupán marginális helyzetű csoportokról van szó, amelyeknek esélyük sincs a hatalomra jutásra. A történelem, mint mondják, nem ismétli önmagát. A történelem folyamán azonban völkisch mozgalom esetében sohasem a völkisch csoportok mérete számított, hanem azok az intézmények, amelyeket megfertőzött, és az a mód, ahogyan terjedt, illetve fennmaradt, amíg el nem jött az ideje. Érdemes észben tartani, hogy adott esetben a kis tűz is fellobbanhat. Csak remélhetjük, de nem tudhatjuk előre, hogy avölkisch ideológia soha többé nem szolgál megoldásként az emberi gondolat és politika válságára; az, hogy ez egyszer már megtörtént a modern Németországban, katasztrófát jelentett németeknek és nem németeknek egyaránt.

A romanticizmustól a Volkig

völkisch gondolat intellektuális és ideológiai jellege a tizenkilencedik századi európai romantikus mozgalom terméke volt. Akárcsak a romanticizmus, a völkisch eszmék is irracionális és érzelmi irányba mutattak, és elsősorban az emberre és a világra összpontosítottak. Ez a szemlélet nagy befogadó közönségre talált. A racionalizmust elvetették. Az intellektuális rendszer finom megkülönböztetéseit és a tizennyolcadik század racionalizmusát elárasztotta az, amit sokan elkerülhetetlen történelmi és társadalmi erőknek tartottak. A felvilágosodás türelmes kísérletezése és intellektuális fegyelme alulmaradt a forradalom eszményével szemben, és az érthető Isten elképzelését a világegyetem panteisztikus szemlélete vette át.

További, még erőteljesebb lendületet adott a romantikus ihletésű völkisch mozgalomnak az a felfordulás, amelyet Európa társadalmi, gazdasági és politikai átalakulása kísért. A visszatérő francia forradalmaktól megihletve vagy megrázva – az egyes ember pártosságától függően –, az ipari társadalomtól körülölelve az emberek az élet mélyebb értelmét keresték, amely túlmutatott a jelen helyzet átmeneti valóságán.

A megzavart és próbára tett emberek igyekeztek újrahangsúlyozni a személyiségüket. De mivel az ipari átalakulás mértéke és hatása látszólag meghaladta a józan ész felfogóképességét, és az emberek nem tudták egykönnyen az új társadalmi rend részének tekinteni magukat, a problémák racionális megoldásától sokan inkább az érzelmi mélységekbe vetették magukat. Az én-meghatározás óhaját, és a saját képességek kiteljesítésének egyéni vágyát az énnél valami nagyobbhoz tartozás ellentmondásos késztetése kísérte. Panteista nézőpontból, romantikus, érzelmi alapokon úgy tekintették a világot, hogy azt a kozmoszhoz köti az “élő erő”, amely a föld felé áramlik, és eltölti azokat, akik ráhangolódnak. Mivel ez az életerő a kozmoszból árad az ember felé, az önbeteljesülést csak annyiban gondolták lehetségesnek, amennyiben az embert eltölti ez az erő, és harmóniában van a kozmosszal, amelyből ered.

E romantikusok azonban nem pusztán misztikusok voltak, akiket csak az univerzummal való saját, legszemélyesebb kapcsolatuk érdekel – jóllehet lelki előfutáraikként nagyra becsülték az olyan német misztikusokat, mint például Eckhart mester. Noha társadalmi környezetüket elutasították, nem zárták ki annak lehetőségét, hogy harmonikusabb keretek között újjáépítsék. Különösen Németországban, ahol az idegen megszállás és a szabadságharc egybeesett a romanticizmus hullámával, és az individualitás és a kozmológiai azonosság keresésének két szélsősége közötti térben találtak rá a Volk formájára.

Az idealizált és transzcendens Volk a kortárs valóságon túl az egység iránti vágyat szimbolizálta. Kiemelkedett a tényleges európai viszonyokból, arra a szintre, ahol az egyén és a nagyobb egységhez tartozás egyaránt teret kapott. A Volk kézzel foghatóbb tartály volt a kozmoszból áradó életerő számára; kielégítőbb egységet jelentett, amelyre funkcionálisan támaszkodhatott az ember, miközben a világegyetemre hangolódott. A völkisch gondolat az ember és a “magasabb valóság” közötti közvetítőnek tette meg aVolkot.

Ám ha az egyes egyén a Volkhoz kötődött, amely cserébe az “életerő” letéteményese, egységben állt a “felsőbb valósággal”, hogyan fejezték ki ezt a háromságot? A Volk és az egyén esetében közös a természet romantikus-panteisztikus elképzelése. A romantikusok számára a természet nem hideg és mechanikus, hanem élő és spontán. Valóban életerővel teli volt, ami megfelelt az emberi érzelmeknek. Az emberi lélek összhangban állhatott a természettel, hiszen azt is lélekkel ruházták fel. Vagyis minden egyén találhatott belső megfelelést a természettel, és e megfelelésben osztozott a Volkjával. Ily módon az egyén a Volk minden más tagjához kapcsolódott a valahová tartozás közös érzésében, a közös érzelmi tapasztalatban. De végső soron a Volknak nem volt univerzális dimenziója, hanem az adott nemzeti egységre korlátozódott. Tehát egy nép jellegét, potenciálját és egységét nem a természet általában, hanem csakis annak regionális megjelenési formája határozza meg. A természetet úgy határozták meg, mint tájat: a környezet azon vonásai, melyek egyediek, és csak egyetlen Volk számára ismerősek, míg a többieknek idegenek.

A táj tehát lényegi része lett a Volk meghatározásának, és ennek révén tartotta az állandó kapcsolatot a transzcendens kozmosz életszellemével. E tekintetben a vágyott valóságot megterhelték érzelmi értékekkel és vidéki törekvésekkel, ami meglehetősen világosan jelzi azt a völkisch vágyat, mely tagadja a század folyamán mind jelentősebbé váló ipari és urbánus értékek érvényességét, illetve igyekeztek menekülni előlük.

völkisch gondolkodók folyton megidézték a “gyökeres” fogalmát, és nem is ok nélkül. Ez a gyökeresség közvetítette azt az érzést, hogy az ember a lelkén keresztül megfelel a tájnak, és így a Volknak is, amely megtestesítette a kozmosz életszellemét. És fontos kapocs volt a völkisch létezési láncban. Ráadásul a vidéki gyökeresség ellentétben állt a városi kiszakítottsággal, vagy ahogy nevezték, a “gyökértelenséggel”. Egyben jól használható ismérvet nyújtott ahhoz, hogy a külföldiek kizárhatók legyenek a Volkból és a gyökeresség erényeiből. Mindezek mellett a gyökeresség adta a zsinórmértéket az ember tökéletességének és belbecsének méréséhez. Ennek megfelelően a gyökér nélküliség az életszellem és azzal együtt a megfelelően működő lélek hiányának bélyegét sütötte az egyénre. A gyökértelenség az egész embert sújtotta, miközben a gyökeresség a Volk-tagságot jelezte, és az ember emberségét szavatolta.

A táj és a térség által meghatározott megszorításokon túl a Volk más szempontból is körülírható. A romantikusoknak a természet iránti különös érdeklődését az az elképzelés kísérte, hogy a történelem magyarázatot ad az ember fejlődésére, és célt biztosít neki. A történelem völkisch értelmezésében a Volk történeti egység, amely a távoli múltból származik át a jelenbe. A középkor iránti nosztalgia kulcsszerepet játszott a romantikában, így a völkisch gondolkodók is hajlamosak voltak szembeállítani az idilli középkoriVolkot a modern jelennel. A Volkot, az az elképzelés, hogy a távoli múltból eredő gyökereket tulajdonítottak neki, a történelem a tartósság jegyével is felruházta. Napóleon és a nacionalizmussal szemben álló európai politikai reakció ugyan győzedelmeskedett, de csak átmenetileg, mert a Volk, amely annyi évszázadot túlélt, nem pusztítható el, és tartósan nem is vethető alá semmi másnak. A történetiség ilyen felfogása további kapcsolatot biztosított a tájjal és a Volkbeli tagsággal. Ugyanakkor a táj fogalmát is kiterjesztette, így az nemcsak a hegyekre, völgyekre, fákra és mezőkre, hanem azoknak a legendás hőstetteire is vonatkozott, akik évszázadok óta az adott környezetben éltek. A kisvárosok, a falvak, a parasztok és a városlakók mind a Volk története és a tájjal való egysége közötti kapcsolatot szimbolizálták. Következésképpen a történetiség beillesztette a természetet a Volk meghatározásába, és megfigyelhető tényeket biztosított alapjául. A gyökeresség fogalmát szintén gazdagította a történelem, amennyiben szélesebb alapot jelentett: természeti és történeti hagyományt.

Ezek voltak tehát annak a magát völkischnek nevező ideológia összetevői, annak a gondolkodásmódnak és életszemléletnek az alapjai, amely a modern Németország fejlődésében hihetetlen jelentőségre tett szert. Lényegében olyan ideológia volt, amely szemben állt a tizenkilencedik század Európát átalakító haladással és modernizációval. A romantikát használta és fölerősítette, hogy alternatívát kínáljon a modernitással és a fejlődő ipari és városi civilizációval szemben, amely megfosztani látszott az embert az egyéniségétől, kreatív énjétől, miközben elválasztotta a társadalmi rendtől, amely mintha kimerült volna, és elvesztette volna vitalitását. A völkisch gondolat a Volk energiájával újraélesztette a társadalmi kereteket. Ezzel egyidejűleg új életet adott az egyéni beteljesülés lehetőségének azáltal, hogy egy magasabb életerő kreatív folyamatának részévé tette. Ahogyan ezt a kozmoszból származó erőt közvetítette a Volk, kötelező érvényűvé vált, hogy az egyén a Volk egység tagja legyen. Ez a gondolatmenet azáltal, hogy bevezetett egy társadalom fölötti egységet, és létfontosságúvá tette, hogy az egyén ehhez hozzátartozzon, választ adott a társadalomtól való elidegenedés problémájára. Egyszersmind az üdvözüléshez elengedhetetlen, pozitív erénnyé tette az egyénnél nagyobb valamihez tartozást. Ezért úgy tekintették a begyökerezettséget a (születési tájként meghatározott) természetben és a Volk fejlődésének történetében, mint az ember megújító természeti állapotát, amely az egyént kreatív lénnyé alakítja, miközben ez az állapot a Volkmodelljének megfelelően a kortárs nemzetet is újraalkotja.

völkisch ideológia, ahogyan az teljes vértezetében kialakult a 19. század vége felé, szorosan kötődött egyik központi eszméjének, a természet sajátos és egyedi fogalmának, illetve a hozzá kapcsolódó gyökeresség eszméjének népszerűsítéséhez. Erről az alapról fejlődött világnézetté a völkisch gondolat. A természet és a táj közötti különbségtételt Otto Gmelin, történelmi regények szerzője, így összegezte a Die Tat (A tett) című folyóiratban, amely akkoriban a romantikus-völkisch gondolat egyik alapvető orgánuma volt:

A vidék tájjá válik, amennyiben egységes egészet alkot saját jellegzetességeivel. Erre azonban csak akkor kerülhet sor, ha az emberi lélek tapasztalatává válik, és ha a lélek a vidék ritmusában a saját ritmusára ismer.

Majd jelentőségteljesen módon így folytatja, leszűkítve az általában vett természetet egy bizonyos tájra és érthető egységre:

Ily módon a vidék minden nép és minden faj számára a maga sajátos tája lesz.

Az első világháború előestéjén e tárgyban továbblépve a következőt jelentette ki:

A táj valami objektív és semleges, és csak akkor válik értékessé, ha a saját lelkünkön keresztül szemléljük. Értékét a saját lelkünk, a tartály életereje révén nyeri el, melynek a táj a tárgya lesz.

A durva természetet meg kell szelídíteni, a vad tájat pedig finomítani kell. A latin nyelvű országokban a természet megtartotta a primitív energia elemeit, és a felruházta a romantikusokat az önmaguk és saját lelkük közötti felemelő megfeleléssel, amely képessé tette a fiatal Berliozt, hogy nagyobb ihletet merítsen a római Campagnából, mint a római konzervatóriumi tanulmányaiból. Németországban ezzel szemben ezt az energiát sajátosabb hatások elérésének szolgálatában alkották újra. A német völkisch gondolat összefüggésében a fiatal Berliozt nem ihlethette volna meg az olasz táj. Ugyanis nem a szülőföldje volt, márpedig csak az képes a lelkek fúziójának kreatív kifejeződését előidézni.

Fontane Brandenburgról szóló leírásában oszthatatlan egységben együtt szerepel történelem, építészet és a porosz táj – az emberek és a föld, amelyet megművelnek és benépesítenek. A magas irodalom szintjén foglalja össze ez a mű az a belső kapcsolatot, amely egy nép kreativitását és politikáját, illetve a környező, a gyökereiket jelentő sajátos tájat összeköti. Fontane könyve a német ifjúsági mozgalom kötelező olvasmánya lett, és valójában a mai napig megőrizte népszerűségét.

Híres, Land und Leute (Föld és nép) című, 1857–63-ban írott könyvében Wilhelm Heinrich Riehl a Volk organikus természetét taglalta, amely szerinte csak az eredeti tájjal való egyesülés révén érhető el. Riehl maga, aki csaknem végigélte a századot (1823–1897) a münichi egyetem professzora volt, később bajor műemlékvédő lett. Mint a legtöbb olyan ember, akinek gondolataival foglalkozunk, megállapodott, középosztálybeli háttérrel rendelkezett. Riehl Németország népességének különböző csoportjait az általuk lakott táj alapján elemezte. A természeti környezet eredetiségét nagyra értékelte, és a népességben olyan tulajdonságok megerősítését tulajdonította neki mint őszinteség, becsületesség és egyszerűség. A természetben gyökerező Volk kultúráját szembehelyezték a mechanikus és anyagias civilizációval. Riehl elutasított minden mesterségességet, és a modernitást úgy határozta meg, mint az ember alkotását, vagyis mint ami nélkülözi az eredetiséget, pedig egyedül ennek ad értelmet az élőtermészet. Ezeket az alkotásokat – például a várost és a gyárait – úgy tekintette, mint amik híján vannak az eredetiségnek, ezért ezek is a népesség diszharmóniáját eredményezik. Így például Riehl a társadalmi nyugtalanság és az 1848-as hesseni demokratikus felkelés okát is az újonnan létrejött városi központokban látta. Riehl és az őt követő völkisch gondolkodók számára csakis a természet volt eredeti, mivel a Volk számára azt átjárta az életerő és a történeti jelentés. Bármely, ember által végzett változtatás lerombolná vagy kikezdené a természet jelentését, és így megfosztaná mind az egyént, mind a Volkot jelentőségétől és újjáélesztő erejétől.

Riehl azonban továbbment a természet, a Volk és a kozmosz értelmezésén, illetve a róluk való elmélkedésen. Fontos elveket fogalmazott meg a társadalom részére, amelyeket avölkisch ideológia előrevetített. Ismét csak a természeti eszményből kiindulva Riehl az érintetlen vidéket mutatta fel a kívánatos társadalmi szerkezet modelljeként. Az erdő és mező közötti természetes különbségben annak igazolását látta, hogy meg kell őrizni a társadalmi osztályok az épp ilyen természetes különbségeit. Riehl olyan társadalomra vágyott, amely a természettől fogva hierarchizált, és a középkori rendek mintájára alakult ki. Riehl számára ez a történetiség az ősi szokások szövevényében teljesen nyilvánvalóan megmutatkozik, melyek egykor minden ember társadalomban elfoglalt helyét meghatározták, és ennek ismét így kell lennie. Az úr és a paraszt helyzetét az idők során kialakult szokások épp olyan világosan megszabják, mint ahogy a természet elválasztja az erdőt és a mezőt. Riehl parasztságot és a nemességet két társadalmi rétegnek tekintette, amelyek ráadásul szerves részei annak a tájnak, amelyből származnak, lényeges részét alkotják.

A középkori és a vidéki utópia szimbolizálta a nép és a föld egységét. De még Riehl számára is világos volt, hogy az ő korában ennek az eszménynek van egy szembeszökő hibája: hogy nem alkalmazható arra a társadalmi rendre, amely a középkor óta az ősi csoportokat összekapcsolta. A korabeli társadalom változásaira és veszélyeire reagálva Riehl tisztában volt azzal, hogy a régi rendet drasztikusan felborították. Számára a polgárság olyan felforgató elem volt, amely kikezdte az “eredeti” társadalmi rendeket. Die bürgerliche Gesellschaft (A polgári társadalom, 1854) című munkájában azzal vádolta ezt az osztályt, hogy megzavarja az ősi szokásokat, és ezzel megzavarja a Volktörténetiségét. Sőt, ez az új réteg főleg kereskedőkből és iparosokból áll, akik nincsenek közeli kapcsolatban a természettel. De nem tartotta teljesen reményvesztettnek a helyzetet. A polgárság még megszelídíthető, és beilleszthető a Volkba. A kisvárosok, amelyek évszázadokon át hozzátartoztak a történeti tájhoz, elősegítették a helybeli kereskedők, tősgyökeres polgárok és kiskereskedők gyarapodását. Vagyis a köztiszteletben álló, régi kereskedőházak, amelyek múltja a beláthatatlan kezdetekig nyúlik vissza, tiszteletre méltó hellyel rendelkezik az eredeti rendek között. A szerzők egyre nagyobb számban adtak helyet a kereskedelmi intézményeknek a földet művelő parasztság mellett. Riehl számára axiómaérvényű volt, hogy a legkiválóbb németek döntő többsége vagy kisvárosi, vagy vidéki környezetből származott. Ebből a nézőpontból az ősi eredet erényénél és a nagy múltú kereskedőcsaládok erényeinél fogva a polgárság gyökeressége és betagozódása a Volk eredetiségébe lényegében megvalósult. Számos irodalmi mű ebben a kedvező fényben ábrázolta a középosztályt. Gustav Freytag Soll und Haben (Tartozik és követel, 1855) című műve, mely a 19. század legnépszerűbb regénye volt, éppen egy ilyen kereskedőházról szólt, és azt a nemesség azon tagjaival szemben dicsőítette, akik rendjüket csupán a kicsapongó életüket biztosító gazdagság forrásának tekintették, aminek következtében gyökértelenné váltak.

Megtalálván a középosztály helyét, Riehl és az őt követő völkisch gondolkodók a Volk társadalmi rendjének strukturálása során újabb nehézségbe ütköztek, és ez a munkások csoportja volt. Ez a teljesen új osztály a legutóbbi század terméke volt, és a népesség egyre nagyobb hányadát tette ki. A munkásosztállyal foglalkozva Riehl ugyanazokat az érveket hozta föl, mint amelyeket a polgárság mellett; szintén megszelídíthető, gyökeresség is tulajdonítható neki. Egy szempontból azonban jobban kedvelte őket, mint a kereskedőket: eredeti rendnek számítottak. E megkülönböztetés lehetővé tette, hogy a munkások bizonyos mértékig a völkisch társadalommal egyhangúlag cselekedjenek, mivel történetileg olyan rendnek számítanak, amely egységként a saját megélhetését teremtette elő. Ennek megfelelően Riehl magasztalta az első németországi munkás szövetkezeti építkező társaságokat, és még Robert Owen szövetkezetei mellett is szólt egy-két jó szót.

Riehl a munkások részéről tett szövetkezeti erőfeszítéseket azon középkori céhekkel állította párhuzamba, ahol a mester, a munkás és a tanonc egy feltehetően harmonikus rend részei voltak. Jellemző módon Riehl főként amiatt értékelte Robert Owent, mert a munkásokat és a vezetőket egyetlen nagy családba fogta össze, amely New Lanarckban üzemeltette ipari vállalkozását. Ez nem kommunista család volt, amelyben mindenkit egyenlőnek tartanak, hanem patriarchális család, amelyben a tulajdonos azt a szerepet játssza, mint egykor a mester. A munkásosztályról alkotott ezen elképzelés megfosztotta a munkásokat azoktól a jellemzőiktől, amelyek révén az ipari szerephez kötődtek, és a völkischmozgalom egészének irányadóivá lettek.

A munkásokból mesteremberek lettek, hogy közelebb kerüljenek középkori megfelelőik képéhez. Mesteremberekként szert tettek arra a megkülönböztetésre, hogy megállapodott és gyökeres kézművesek, akiknek kijár ugyanaz a tisztelet, mint az ősi kereskedőházaknak. A korabeli munkások problémáit tekintetbe véve Riehl reformot tartott szükségesnek, de nem a szakszervezeti vonal mentén, hanem adományozás formájában, melynek során minden munkás kapna egy kis darab földet. Ez az intézkedés azonban nem a munkások életkörülményeinek javítását célozta, hanem a természettel való kapcsolatukat erősítette volna, így gyökerezhettek volna be a tájba, és válhattak volna ezáltal aVolk integráns részeivé. Előnyei a többiekéhez hasonlók lettek volna: természetes egyszerűség, azon frusztrációknak az elmaradása, melyeket a mesterséges városi élet okozott, az érzelmek eredetisége és azok korlátlan kifejezése, valamint az a felemelő érzés, hogy egy mind történetileg, mind kozmikusan szentesített egészhez tartoznak.

Volkban gyökerező munkás visszanyerheti egyéni és kreatív énjét, és ennek következtében képes lenne úgy működni, mint a középkori mesterember, és nem úgy, mint az elidegenedett modern proletár. Riehl és más völkisch gondolkodók szemében a munkás és mestere közötti harmónia, illetve a gyökeres mesteremberré alakított munkás e nosztalgikus képe jelentette a megoldást az időről-időre előtörő társadalmi és gazdasági feszültségekre. A szövetkezetet igazolta a történelem, a Volk érdeke és a kozmikus életerők, így alternatívát kínált az osztályharc ellenében. Ez az elképzelés egyre népszerűbbé vált, és egyre több szó esett róla a völkisch gondolat történetében – a 19. század közepi Riehltől kezdve az első világháború után alkotó August Winningig.

Riehl számára azonban létrejött egy harmadik osztály is, amely veszélyes volt a politikai testre nézve, és nem illeszkedett a völkisch társadalomba. Ezt a csoportot igazi “proletariátusként” azonosította, amely a minden tekintetben kitagadottakból állt. Riehl ezt a harmadik csoportot azáltal különböztette meg az “eredeti” munkásosztálytól, hogy pária kasztnak bélyegezte, amely nem pusztán a modernizáció szerencsétlen terméke, hanem mint amely Volk-ellenes rosszindulatot magában. Következésképpen hiábavaló lenne megmenteni ezt a réteget. Épp ellenkezőleg, a proletariátus legyőzendő ellenség.

A proletariátusnak a rendekbe integrálást eleve kizárja instabilitása és nyughatatlansága. Ez a csoport a kortárs népesség olyan része, amely semmiféle állandóságba nem fog gyökeret ereszteni. Ide tartoztak a vándormunkások, akik eredeti lakhely híján egyetlen tájat sem tekinthetnek magukénak. De van az újságíró, a vitázó, a tekintélyromboló, aki ellenzi az ősi szokásokat, az ember alkotta csodaszerek szószólója, és arra tüzeli az embereket, hogy lázadjanak a meglévő, eredeti rend ellen. Mindezek felett ott a zsidó, aki természeténél fogva nyughatatlan. Noha a zsidó a Volkhoz tartozott, nem foglalt el saját területet, ennél fogva gyökértelenségre volt ítélve. A népességnek ez az eleme uralta a nagyvárosokat, amelyeket Riehl szerint ők maguk hoztak létre, a saját elképzelésük szerint, hogy megjelenítsék a maguk sajátos táját. Ez azonban mesterséges birodalom, és a békés gyökerességgel szemben mindaz, ami ott található, beleértve a lakókat is, állandó mozgásban van. A nagyváros és a proletariátus mintha egyetlen óriássá nőtt volna össze, amely fenyegeti a Volk birodalmát: “a nagyváros uralma azonos a proletariátus uralmával.”

Ez volt az a fenyegetés, amely zavarta Riehlt és az őt követő völkisch gondolkodókat. Vonatkoztatási keretükben a város kezdte szimbolizálni az ipari fejlődést és a modernitást, amelyet a völkisch gondolat minden képviselője elutasított. A szöges ellentéte volt a természetben való gyökerességben, és ennek következtében a Volk antitézise volt. Ami pedig még ennél is rosszabb, hogy a proletariátus tulajdonságait jelenítette meg; a proletariátus nyughatatlanságának konkrét kifejeződése volt. A terebélyesedő városközpontoktól való félelem szinonimájává lett a proletariátus riasztó mértékű számbeli növekedése és megerősödése miatti aggodalomnak. A város képe mindig is a gyökértelen elemektől való félelem, a Volkkal való összeegyeztethetetlenség és az idegen személyekkel, kultúrákkal való szembenállás képét idézte föl. A völkisch gondolkodók a városok gyors növekedésében az internacionalizmus kísértetét látták. Riehl, akinek ezt az apokaliptikus víziót tulajdonítják, a nagyvárosokat azért bírálta, hogy azok nemzetközi városi központokká akarnak nőni, hogy a világ összes nagyvárosának egyenlőségét elérjék, és érdekközösséget hozzanak létre. Ebben a szövetségben Riehl félelmei szerint a “világ polgársága” és a “világ proletariátusa” felismeri kölcsönösen összeillő voltukat, és átveszik a világ feletti hatalmat, amelyben mindent elpusztítanak, ami természetes, elsősorban a rendeket.

A városokkal szemben megnyilvánuló ellenségesség a völkisch gondolatnak kezdettől szerves része volt. Akkoriban ez a “Berlin a zsidók birodalma” szlogenben, illetve egy másik megjegyzésben fejeződött ki, miszerint “a városok a németség sírjai”. Ennek az ellenségességnek csak a városok pusztulása vetett véget, amelyre a második világháborúban került sor. Joseph Goebbelstől származik az a kijelentés, amely önmagában is jelzi, milyen mélyen és tartósan áthatotta a városellenes befolyás a völkischgondolatot: szerinte ugyanis tisztelni kell a bombázásokat túlélt nagyvárosok életritmusát. “Itt Volkunk életereje épp oly biztosan jelen van, mint parasztságunk körében.” Paradox módon a városok csak pusztulásukkal érték el ugyanazt az ideológiai státuszt, mint a gyökeres parasztság.

Ezeknek az eszméknek köszönheti Riehl, hogy helye van a völkisch gondolat történetében. Amikor megalapozta az ideológiát, jelentős szerepet kapott a parasztság. Riehl maga reményekkel telve nyugtázta, hogy a németek kezdik felfogni, milyen fontos a nemzet számára a parasztság. Az írók megjövendölték, amit a politikusok nem voltak hajlandók a saját szemükkel látni: a falusi életet ábrázoló regényeikben és novelláikban a parasztság a politikai hatalom ajtaján kopogtatott.

A későbbiekben Der Wehrwolf (A farkasember, 1910) című munkájában, a leghíresebb német parasztregényben Hermann Löns magasztalta egekig a nyers erőt. Löns “farkasai” parasztok voltak, akik elfogadva a tényt, hogy a harmincéves háború alatt a rablás és fosztogatás lett a földeken a törvény, saját ítéleteiket hajtották végre az ellenségen és a Volkon. Ebben nem sok minden van, ami történetileg ne lenne helytálló, tekintve, hogy Löns egy rettenetes korszakot írt le. A regény azonban világosan megmutatja, hogy a parasztok kegyetlenkedése nem csupán az önvédelem velejárója, hanem az egyik leginkább érvényes és eredeti erényüket is megjeleníti. A vérszomjas tetteket a megelégedettség aurája övezi, ugyanis amikor egy paraszt felidézi a farkasemberek idejét, ezt mondja róla: “szörnyű volt, és mégis gyönyörű”.

Az a parasztfigura, amely a jellemző és igazi völkisch egyén lett, nemcsak az egyszerű igazságosság és jóság erényének megtestesítője volt, de emellett lenyűgözte az erő. Ez jelentőségteljes fejlemény volt, amely azoknak a csalódottságából táplálkozhatott, akik aktualizálni akarták a Volkot, ám reményeiket folyton meghiúsította az iparosodás üteme. A harmincéves háború banditáival és martalócaival szemben magukat megvédő parasztok története jól illusztrálhatta a hősi völkisch személyiséget, aki megvédi az igaz rendet a materialista és ipari társadalom támadásai ellen. Megjelent a Volk-hős modellje, aki a völkisch ideológia szerint egyedül szétzúzni a kortárs társadalom egészét.

Ahogy ily módon a völkisch hős tárgyiasult, ugyanez megtörtént az ellenséggel is. A mozgalom kezdetén Riehl a gyökértelen proletariátusban jelölte meg az ellenséget. Később ez szerep erőteljesen áttevődött a zsidóságra. A népszerű irodalom, főleg a (milliós példányszámban elkelt) regény az idegen zsidót egyre visszataszítóbb sztereotípiákkal írta le. A parasztregények mind nagyobb teret szenteltek a zsidók leírásának, akik a városból lemennek vidékre, hogy megfosszák a parasztságot a gazdagságától és a földjétől. Ez a legalattomosabb fejlemény, mivel a zsidó, megfosztva a parasztot a földjétől, elvágta őt a természethez kapcsoló kötelékétől. Ebben a műfajban talán a legjelentősebb mű, Wilhelm von Polenz Der Büttnerbauer (A büttneri paraszt, 1895) című regénye. Ez a könyv Hitler szerint az ő gondolkodására is hatással volt. Az alaptörténet a későbbiekben szokásossá vált. Egy paraszt eladósodik egy zsidónak, ezért lefoglalják a földjét. A zsidó eladja az ingatlant egy iparosnak, aki gyárat épít rá. A paraszt hős végül felakasztja magát, s halálakor szeme korábbi földjére tapad, amelyet nemsokára gépek és gyárépületek foglalnak el:

Gödrükből kigúvadó szeme a földre meredt, a földre, amelynek életét szentelte, és amelyért eladta testét- lelkét.

Ebben a keretben a zsidó a modern, ipari társadalommal azonosítható, amely gyökértelenné teszi a parasztot, megfosztja földjétől, halálát okozza, és ezzel a Volk szerves részét pusztítja el. A zsidóval szembeni ellenségességnek azonban van további összetevője is, amely az iránta mint az ipari társadalom képviselője iránti gyűlöletből fakad (elvégre német kapitalisták is voltak), a zsidó az ipari társadalom ügynöke, aki közvetlen kapcsolatba kerül a parasztokkal. És persze külföldi.

A zsidó és a paraszt közötti feszültség e képe nem puszta absztrakcióból fakad, volt valóságalapja, ha mégoly halovány is. A zsidók a német mezőgazdasági régiókban közvetítőkként működtek. Többnyire, mint szállítóknak vagy kisebb árukat forgalmazó kereskedőknek, módjukban állt kapcsolatba lépni a szolgáltatásukra vagy áruikra igényt tartó parasztokkal. Pénzkölcsönzőként akkor gyűlölték őket a leginkább, amikor a parasztok a legnagyobb anyagi nehézségek – például egy-egy rossz termést hozó betakarítás után – idején a vész elmúltáig kénytelenek voltak rájuk szorítkozni. E tevékenységükkel a zsidók számos terület gazdasági szerkezetében bizonyos szükségletet elégítettek ki, és a paraszti világban megkülönböztetett és önálló gazdasági valóságot képviseltek. A parasztok voltak az adósok, és ha rossz idők jártak, a zsidók kétségkívül joggal foglalhatták le a földeket. Ezekben az ügyletekben számos nagyvonalú, jótékony zsidó vett részt, az adóssággal terhelt paraszt számára azonban a zsidó testesítette meg a modern kapitalista civilizáció kapzsi hatalmának azonosítható és közvetlenül jelen lévő elemét.

Ráadásul a paraszt ellenségét, a zsidót a gyökértelenség megtestesítőjének is tekintették, és ez az erő, amely leginkább ellentétes a völkisch értékekkel. A kulcs a valódi természetükhöz, amely a Volk ellenségévé tette a zsidókat, a Riehl és mások által is hevesen ostorozott gyökértelenségük volt. A 19. század folyamán a jeles költő, Heinrich Heine elleni irányuló, egyre erőszakosabb támadások e tekintetben érdemelnek figyelmet, mivel Heine vált a zsidók gyökértelenségének szimbólumává, szemben a Volkgyökerességével. Az olyan vádak, mint “az ember sose tudhatja, hányadán áll vele”, Heine állandóan kétkedő, kérdező és kritikusan elemző elméjét is megtámadták. Azzal, hogy a jelen problémáira megoldást kínáló, és jobb társadalomhoz vezető megoldásokat keresett, kiváltotta a völkisch gondolkodók ellenszenvét. Az ő véleményük szerint e megoldásokkal a modernitás irányába történő radikális változások szószólója lett. Heinrich von Treitschke egyenesen odáig ment, hogy Heine készítette elő az utat az 1848-as forradalomhoz. A liberális forradalom nyomán létrejött modern társadalom minden völkisch érték tagadása volt, és a Riehl apokaliptikus víziója szerinti terjeszkedő nagyvárosok gyökértelenségét jelenítette meg.

Miközben Heinét mint a forradalom ihletőjét elítélték, paradox módon a völkisch gondolkodók maguk is bizonyos forradalmi változásokat sürgettek a korabeli társadalomban. Persze a völkisch mozgalom nem olyan változásokat és társadalmi célokat tartott kívánatosnak, mint Heine. Az ő elképzelésük szerint a forradalmi dinamika hangsúlya a természet primitív erőinek áttörésére és az életszellemnek a létező társadalomba való behatolására kellett hogy essen. Olyan radikális átalakulásban gondolkodtak, amely újjáéleszti a Volkot. A változás célja nem “a legjobb és a legszebb”, csupán egyszerűen föltárja az örök jót és szépet. Ezek az értékek mindig is léteztek, és az idilli múltban meg is testesültek; valójában csak újra kell őket aktualizálni a kibontakozásukhoz megfelelő társadalmi közegben. Heinét a modernitás szószólójaként vádolták, míg a völkischmozgalom arra törekedett, hogy a történelem által szentesített, a természetben gyökerező és a kozmikus életszellemmel közösségben lévő társadalmat új életre keltse. Valójában nem ismeretlen dolgokról beszéltek, hanem olyan valóságokról, amelyeket a Heine által szimbolizált társadalom elfedett. Ez volt a kívánatos forradalom. A modern nyughatatlanságot a paraszt által szimbolizált gyökeresség révén el kell fojtani. Ennek elérése érdekében csak ki kell irtani a Volk életfájának gyökerét emésztő kígyót, az embernek pedig vissza kell szereznie a völkisch ideológián belüli önazonosságát. És akkor már a Volk diadalra jut.

völkisch gondolat kezdeti erői nem elégedtek meg a hősök, ellenségek és célok megjelölésével. A mozgalom gyorsan fejlődött, és sok új elemet tett hozzá az alapszerkezethez, miközben elvégezte a szükséges módosításokat. A völkisch eszmék rövid idő alatt elterjedtek, és ez a folyamat végül a többi ideológia fölötti győzelmükhöz vezetett.

FORDÍTOTTA NAGY MÓNIKA ZSUZSANNA

Forrás: George L. Mosse: The Crisis of German Ideology. Intellectual Origins of the Third Reich. New York, Random House, 1981.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.