Az ellenreformáció kora és a reformdiktatúra

“Jónás partot ért, s lenyelte a halat.”
Szabó Zoltán: Ezerkilencszázötvenhat

“…népét inkább maga tizedeli meg, semhogy
mások tegyék ezt vele.”
Konrád György

Magyarországon egymást váltják az eretnekség, a reformáció, a modernizáció, és az ellenreformáció, az anti-modernizáció dagályai és apályai. Az 1945–47-es földosztás, forintstabilizáció, önkormányzati átalakítás reform értékű lépések a korábbi állapotokhoz képest. 1953–55-ös Nagy Imre-féle reform, a nehézipari fejlesztés visszafogása, a fogyasztás rehabilitációja, az agrárgazdaság relatív autonómiájának megteremtése, illetve a közgazdasági gondolkodás a tervgazdálkodás átalakításáról, a túlzott központosítás felszámolásáról, mind-mind a megújulási hullám részei. Az 1964–69-es, Nyers Rezső, Fehér Lajos, Fock Jenő, Aczél György és mások nevéhez kötődő 1968-as mechanizmus-reform, a letérés a kötött tervutasítás útjáról az indirekt tervirányításra, a szabályozó- és áralkuk rendszerére, a mezőgazdasági nagyüzemek és háztáji kisgazdaságok szimbiózisára, a “fogyasztói szocializmus” rendszerére, más helyzetbe hozták Magyarországot a szovjet hatalmi övezetben a többiekhez képest.

A nyolcvanas éveknek a kisvállalkozások engedélyezésére, a vállalati irányítási rendszer megváltoztatására irányuló reformpróbálkozásai végül a gazdasági rendszerváltásba torkolltak 1987– 1989-ben, a többcsatornás adórendszer, a kétszintű bankrendszer, a társasági törvény és a spontán privatizáció, a liberalizáció közvetlenül megelőzték a politikai rendszerváltást. 1991–92-ben a Kupa- program keretében sor került a mikrogazdasági stabilizációra, a csőd- és felszámolási eljárás, a pénzintézeti és a jegybanki, illetve a számviteli törvényi szabályozás bevezetésével. Majd 1995–97-ben, a Bokros-csomagnak megfelelően megtörtént a makrogazdasági stabilizáció és a nyugdíjrendszer reformjának első lépése.

A reformdagályokat ellenreform-apályok, az 1948–53-as, 1956–63-as, 1970–1986-os, 1998– 2006-os visszarendeződések követték. A reformok a politikai rendszer demokratizálását, a gazdasági mechanizmus piacosítását, a gazdasági és társadalmi szerkezet modernizálását, a nagyvilághoz közelítését célozták. Az ellenreformok, az ellenreformáció a politikai rendszer tekintélyuralmi megerősítését, az állami kényszer-, és szükségeszközök alkalmazását a gazdaságban, a társadalmi állapotok konzerválását hozták.

Az “ellenreformáció” idején többnyire voluntarista gazdaságpolitikák, erőltetett iparosítási, illetve infrastrukturális növekedési és/vagy fogyasztási hullámok következtek, kampányok uralkodtak, amelyek következtében a gazdaság elveszítette egyensúlyát, felborult fizetési mérlege és súlyosan eladósodott. Ezért azután a reformok többnyire kényszerű és népszerűtlen visszafogással jártak. A magyar reformok nem szükségképpen hoztak az országnak magasabb növekedési ütemet, jelentősebb különbségeket a mennyiségi mutatókban, sokkal inkább a növekedés formája és iránya, a minőségi mutatók, az ország élhetősége jelentett különbséget a többi szocialista, illetve kelet-közép-európai országhoz képest. A reformok szabadabb szellemi életet, nagyobb személyes és csoportos autonómiát, a magánvilág jelentősebb függetlenségét, a kis személyes tulajdon, az egyéni jövedelemszerzés és fogyasztás önállóságát eredményezték.

A magyar politikai, eszmei tradíciók között a reform és az ellenreform, a reform és a forradalom/ellenforradalom ellentmondásos képet mutat. A magyar emlékezet egyik jól felépített hagyománya a kuruc, a negyvennyolcas, tizennyolcas-tizenkilences, a negyvenötös, ötvenhatos, forradalmi hagyomány. Kialakultak a történelmi főút-mellékút, utca-zsákutca, egyenes és torzult alkat képei, amelynek a reformok mellékszálai, a fő események előkészítői vagy a torz eredmények igazítói. Ennek a Németh László és Bibó István által többször leírt történelmi hagyománynak léteznek emlékezeti helyei, hősei, intézményi és társadalomlélektani állandó szerkezetei.1

Másrészt, él az a történelmi emlékezet is, amely pontosan számol a Mária Terézia és II. József által indított reformokkal, a magyar jakobinizmussal és a nemesi liberalizmussal, az 1825–48 közötti reformkorral, amely az 1867 utáni rendszer reformjait veszi számba, leírja a két világháború közötti reformkísérleteket, s az 1945 utáni történetet 1953-tól, egyfajta, reformok, és ellenreformok sorozatának láttatja. Ennek a részben Szekfű Gyula, részben tanítványai, továbbá a közgazdászok által alakított hagyománynak, amely már az ezerkilencszáznyolcvanas években negyvennyolcas-hatvanhetes, ötvenhatos-hatvannyolcas intézmények és szereplők szerkezeti összeilleszthetetlenségében fejeződött ki, 1989 után tovább tartott az épülése. Ennek a reform és ellenreform történetnek a keretében zajlik egyrészt a haladár és maradár, a felvilágosodás, a modernizáció, az európaisodás, a haza vagy haladás, a van-e történelmi haladás és főutca vita. Másrészt, a kitartás vagy megalkuvás, a szembenállás vagy beilleszkedés, a tisztaság vagy kollaboráció, ellenzékiség vagy meghunyászkodás – az eltorzult magyar alkat vitája.

Kétféle reformhagyomány

A reformhagyományokon belül is két iskola, két tradíció különböztethető meg. Az egyik a jozefinista hagyaték, amely a felvilágosult abszolutizmus – Frigyes porosz, Mária Terézia és II. József osztrák, sőt, I. Péter és II. Katalin orosz – szempontjait követik. Ezek a modernizációt, a felzárkózást, a központi, felvilágosult hatalomtól, annak titkosan, belső körben kidolgozott, világos és nyugatias célokat követő, felülről-lefelé végrehajtható intézkedési csomagjától várják. Az ellentét a felvilágosult uralkodó és közvetlen nyugatias elitje, illetve a barbár, felvilágosulásra és vezetésre szoruló társadalma között feszül. A vezérlet felvilágosult és felelős, nem tartozik számadással csak Istenének, uralkodójának és a világ felvilágosult közvéleményének.

A jozefinista módszerek általános alkalmazást nyertek diktatórikus és fél-diktatórikus feltételek között, amikor a központi állam töltötte be a gazdaság fejlesztőjének, a társadalmi nagy rendszerek kialakítójának, a mindennapi élet keretei szabályozójának szerepét. A jozefinista reformoknak pontosan kialakult szerepei vannak, a felvilágosult uralkodótól a művelt tanácsadón, közigazgatón át, a külföldi írt vagy íratlan reformszabályokat megkövetelő, nemzetközi szereplőkig, Voltaire-től és a párizsi szalonoktól az IMF delegációjáig.

Ennek a jozefinista reformizmusnak módszerei közé tartozik a technokratikus reformdiktatúra. Mivel a modernizáló főszereplő és segítői szilárdan meg vannak győződve arról, hogy reformjaik fő ellenfele a bármiféle autonómiával bíró központi bürokrácia és/vagy helyi hatalom, továbbá, hogy a felvilágosult reform szükségképpen ütközik majd a felvilágosulatlan, barbár, előítéletes, potyautas társadalmi csoportok érdekeibe és értékeibe, ezért a gyorsaság és titkosság, egyenesen feltétele a hatékonyságnak és sikerességnek. Pontos végcél, útiterv létezik, kellő elszánás arra, hogy az ország – nemzet, társadalom – a civilizálatlan A pontból a civilizált B pontba érjen. A végcél elérése minden áldozatot ésszerűvé és szükségszerűvé tesz. Vagy eljutunk B pontba, vagy végünk. Vita, alternatív döntési lehetőségek előtárása, csak és kizárólag az erre felhatalmazottak körében lehetséges, egymással versengő megoldások soha nem kerülhetnek nyilvánosságra. Ha mégis, akkor ez a politikai deformáció, a vezetői hatalom gyengeségének a jele. Az együttműködés, a társadalmi dialógus, konszenzus helyét átveszi a felsőbbrendű és kétségbevonhatatlan tudásról tanúskodó, döntésekről szóló felvilágosítás, a nevelés, a propaganda-kampány. E reform valójában felülről végbevitt forradalom, ahol az uralkodói és/vagy diktátori akarat, a felvilágosult államész, az alattvalók státusát, életkörülményeit, viselkedését, mentalitását, a korábbi intézményeket és normákat, egy csapásra átalakítani óhajtja.

A másik reformhagyomány, az 1700-as évek végétől egészen az 1867-es kiegyezésig élő, virágzó, pozsonyi és erdélyi diétai, illetve vármegyei önkormányzati, liberális középnemesi mozgolódás, reformizmus. Majd szellemileg továbbhúzódik a 21. század Magyarországáig. Ennek csúcsa a magyar reformkor, amelynek szereplői, Széchenyi, Kossuth, Batthyány, Deák, Eötvös, Kemény, Szalay évtizedes példát adtak arra, hogyan szükséges megfigyelni az európai mintákat, belső képviselői vitákkal, egyeztetésekkel honosítani őket, a félig szabad sajtót fölhasználni, önálló reformintézményeket teremteni. Majd a levert szabadságharc után, a kiegyezés körüli, ugyancsak évtizedes, nyílt és aprólékos vita, egyszerre vezetett az uralkodó házzal és a politikai elit különböző oldalaival való kiegyezéshez. Ennek a tradíciónak az önkéntes és autonóm társadalmi, civil kezdeményezés, a tudások és tapasztalatok versengése, a nyilvánosság, a politikai közvélemény előtti állandó megmérettetés, a szabályok és intézmények folyamatos, menet közbeni alakítása az alapja. Nincs mindenható és mindent előíró főhatalom, előre megszabott forgatókönyv, kizárólagos, megszentelt tudás. Nincs egyetlen és kizárólagos nemzetközi kánon, amelyhez mindenképpen ragaszkodni és közeledni kell. Nincs biztos végcél, illetve fontosabb az út, mint a megérkezés oda. Nem akar eljutni a fejlett szocializmusba, kommunizmusba, se a fejlett kapitalizmusba.

Az első tradíciót jól kifejezi a leninista jelszó: “a végcél minden, a mozgalom semmi”. A másodikat, Bernstein szociáldemokrata jelszava: “a mozgalom minden, a végcél semmi”. Az előbbi boldogítani kívánja az embereket, akaratuk ellenére is, mindenáron át akarja vezetni a vonakodó vak embert a túloldalra. Bizonyosan jobban tudja, hogy mi mások érdeke, mint maguk az érintettek. Meg van győződve róla, hogy értékei a lehetséges legjobb, kizárólagos értékek. A másodiknak elve, hogy semmit rólunk, nélkülünk, s megkérdi a vakot, át akar-e menni. Véli, hogy mindenkinek jogot kell adni, hogy érdekeit és értékeit szabadon képviselhesse. Próba-szerencse alapon mérlegel, s lassúsága, alacsony hatékonysága ellenére, hiszi, hogy a demokrácia végső soron jobb dolog, mint a kizárólagos döntés. Az egyikben meg kell győzni, fel kell világosítani az uralkodót, a hatalmat, hogy ezt vagy azt tegye az emberiség és/vagy a haza, a világ proletariátusa és/vagy a globalizációs versenyképesség üdvére. A másikban hiányzik az Üdvtan és a Paradicsom, nem jő a mennyekből a Magyarok Istene, se a Felvilágosult Úr, ám létezik olvadás, “emberarc”, élhetőbb intézmény, társadalmilag együtt kitalált változás.2

A nyolcvanas évek reformközgazdászait különösen foglalkoztatta, hogy jozefinista vagy társadalmi reformok-e a kivitelezhetőek, illetve személyesen ki és milyen utat válasszon. Választóvonalhoz érkeztünk 1980–81-ben, amikor az egyik oldalon a kádári hatalom újraindította a hetvenes években elfojtott reformokat, a másikon pedig ott állt a lengyel Szolidaritás, és a szamizdat-ellenzék civil mozgalma. Kihez forduljunk? Honnan szerezzük a reformokhoz szükséges tudást? Kinek, milyen feltételekkel dolgozzunk ki reformtervezeteket? A nyolcvanas évek reformmozgalmának csúcsa, az 1986–87-es Fordulat és reform megpróbálkozott a kör négyszögesítésével: egyszerre szerezte tudását és tapasztalatát a hatalom intézményeiből, valamint a társadalmi folyamatok vizsgálatából, illetve próbált meg reformtervezetekkel a hatalomhoz és a társadalomhoz fordulni.

Nem felejthető, hogy a magyar reformhagyományok 1945-ben egy megszállt országban éltek tovább 1990-ig. Ennek megfelelően a reformokban gondolkodóknak nemcsak saját diktatórikus hatalmukkal és alávetett, kevés autonómiával rendelkező társadalmukkal/nemzetükkel, hanem a megszálló szovjet hatalom akaratával is számolniuk kellett. Így a jozefinistáknak – a “nagyimrista” reformkommunistáknak, nemcsak a Rákosi Mátyás irányította hazai diktatúrával, hanem a szovjet szándékokkal is szembe kellett nézniük, akár az írói-újságírói Memorandum szerzőinek, a Petőfi Kör szervezőinek. Hasonlóképpen, a hatvannyolcas reformereknek, belül és kívül, érezniük kellett a brezsnyevi Szovjetunió súlyát és erejét. A nyolcvanas évek reformerei, a jozefinista-gorbacsovisták éppúgy, mint a fél-ellenzéki reformközgazdászok, valamennyi reformtervezetüket a kádári hatalom és a szovjet uralom kettős szorításában írták, próbálták keresztül vinni.

Bizonyos szempontból igen fontos, hogy a nyugati világ hogyan ítélkezett a magyar, illetve a kelet-közép-európai szerkezetekről és hagyományokról. Az Egyesült Államok és az európai nagyhatalmak komolyan értékelték a Kádár-féle magyar “reform-modellt” a többi szovjet típusú gazdasági és társadalmi modellhez képest. 1989-ben, Magyarországot és Lengyelországot tekintették úgy, mint amelyeknek reformok és tárgyalások révén sikerülhet a rendszerváltás. Az 1989–90-es világpolitika ugyan rehabilitálni igyekezett a forradalmi hagyományt – így a magyar 1956-ot, és a lengyel 1956-ot, 1980–81-et –, de mind politikailag, mind gazdaságilag reformkritériumokat állított az országok elé. A nemzetközi szervezetek és a nagyhatalmak azt vizsgálták, hogy az országok, a társadalmak mennyire jutottak előre a piaci és a demokratikus reformokban. Ennek megfelelően felértékelődtek Magyarország 1968 óta visszaesésekkel tarkított reformjai, illetve az 1989-es tárgyalásos, kialkudott, békés forradalom, vagy “refolúció” – több mint reform, kevesebb, mint forradalom – eredményei.3

A magyar politikai osztály, a rendszerváltás idején méltán volt büszke arra, hogy Magyarország a térség vezető reformországa. Ennek a politikai osztálynak valamennyi szereplője tisztában volt azzal, hogy a rendszerváltás csak reformokon keresztül valósítható meg, a vita csak ezek mértékén és formáján volt. Az 1987–90-es két Németh-kormány privatizációs és liberalizációs reform-politikáját, majd az 1991–92-es, a jobboldali Antall-kormány idején bevezetett mikrogazdasági stabilizációs Kupa-programját, és még az 1995-ös, makrogazdasági stabilizációt hozó Bokros-csomagot is először elfogadta az alkotmányos politikai többség. Magáévá tette, kiküzdötte és jóváhagyta a politikai, gazdasági és szellemi elit többsége, ám nem fogadta el a társadalmi többség, legfeljebb belenyugodott. (Megértette, hogy olyan rossz állapotban volt a lába, hogy le kellett vágni, csak azt nem bocsátotta meg, hogy érzéstelenítés nélkül fűrészelték le.)

Az ellenreform korszaka

A politikai osztály 1998–99-ig azon igyekezett, hogy térségbeli reformpozícióját megőrizze. Világos volt, hogy csak reformország kerülhet a NATO-ba és az Európai Unióba. Ám, különböző okokból, 1997–98 után, mindkét oldal a konzervatív eszmék, az ellenreformáció képviselőjévé vált.4 Közrehatott ebben, hogy megszületett a döntés Magyarország európai integrációjáról, így a politikai osztálynak nem kellett attól félnie, hogy kimaradunk az európai fejlődésből. Átmenetileg eltűnt az utolérési és felzárkózási cél, elmaradtak a versengő felek. Magyarországon erőt vett az érthető, de igen veszélyes reform-fáradtság.

Két politikai cikluson keresztül, se a jobb-, se a baloldal nem folytatott piaci és demokratizáló reformpolitikát, hanem ellenkezőleg, nyíltan vagy burkoltan, a korábbi reformtetteket és gondolkodást nevezte meg a magyar társadalom nehézségei és kudarcai fő okozójaként. A reformteljesítmények megkérdőjeleződtek, a kiigazítások kegyetlensége, kisembereket és a “nemzeti öntudatot” sértő jellege vált hangsúlyossá a jobboldali retorikában. (Ezt a politikát nevezik Latin-Amerikában nemzeti/szociálisneodessarrolismo – új növekedéspolitikának.)

Miként Kádár János a hetvenes évek elejétől, Orbán, Medgyessy és a 2006-os választások előtti Gyurcsány, az ezredfordulótól, tudatosan felhasználták a magyar választók “reform-fáradtságát”, a reformáló elitekkel – részben a Nyugattal és Európával – szembeni ellenérzést. Túl régen tartottak már a húzd meg, ereszd meg ciklusai, s túl sokszor kértek, követeltek a nyolcvanas évek elejétől a reform-elitek a megszorításokhoz türelmet és megértést. Túl gyakran fenyegettek az összeomlás rémével, s kellően erőszakosan kényszerítették a polgárokat lemondásra. Mind az 1991–92-es mikrogazdasági, mind az 1995–96-os makrogazdasági stabilizáció jozefinista eszközökkel élt, keveset törődve a társadalom finom szerkezetével. Végül, a “reform-fáradtságot” erősítette, hogy ellentétben a hatvannyolcas, és a nyolcvanas évek reformjaival, amikor egyszerre következtek be intézményi, költségvetési és jövedelempolitikai mechanizmus-változások és önállósodási folyamatok a mezőgazdaságban, amelyeket kulturális nyitás is kísért, a kilencvenes évek változásai korlátozottak maradtak. Inkább negatívan, mint pozitívan hatottak az agrárium, és ezen túl a vidék fejlődésére, és határozottan kulturális ellenkezésbe ütköztek.

A reformerek képtelenek voltak bizonyítani a társadalom előtt, hogy a negatív következmények nem az orvoslásból, hanem az egészségtelen életmódból, és gyógyfüves politikusok praktikáiból következnek. Ám, valószínűleg, a társadalom végül lenyelte a keserű gyógyszert, és nem állt volna a változások útjába az ezredforduló idején. Ezért vita tárgya, hogy vajon a választói érzelmek, és azok nyomása vezetett-e a politikai elit reformfeladásához, vagy a politikai elit ment a könynyebb ellenállás irányába, s játszott a választók árnyékos oldalára. Én az utóbbiban hiszek. Orbán és Medgyessy inkább önként, mint kényszerek hatására, az öngondoskodás, a felelős polgárosodás, az egyéni és csoportos versenyképesség javítása, a civil és piaci intézmények teremtése helyett az állami gondoskodásra, a potyautas magatartás elfogadására, az erőfeszítésekre kényszerítő reformok utálatára építettek.5 Gyurcsány és társai nem tudtak, mertek leszállni elődeik vonatáról.

Orbán Viktor 1995-ben, a Bokros-csomag idején, következetes reformellenes magatartást alakított ki.6 Nemcsak az 1995-ös Bokros-csomagot ítélte el, hanem szembefordult magával a reformálás szellemével és gyakorlatával. Ekkor alkalmazta először a konfliktusos politizálás alaptechnikáját, a Rossz és a Jó küzdelmét: az ördögi Bokros és a megmentő Orbán, a liberális-kommunista nemzetet tipró reform és a megmentő nemzeti állam. 1998-ban hatalomra kerülve, a jobboldali, Polgári Magyarország gondolatából származó, egészségügyi, önkormányzati, adóreformokat Orbán Viktor leállította, és egyszer s mindenkorra kitörölte a jobboldal tudatából. Ugyanakkor a jobboldali választókat sulykolták a reformok rémségeivel.7 Megroppantotta és megpróbálta visszafordítani az 1997-es nyugdíj-reformot. Az agráriumot és a vidék fejlesztését átengedte a korrupt és tudatlan kisgazda politikusoknak.

E politikai lépések, érdekes módon, inkább a gazdasági reformok elleni, mintsem a nyugati életformával szembeni érzéseket tükrözték. Miközben a kelet-közép-európai jobboldali mozgalmak és kormányok a nacionalizmus mellé fölvették az életforma-konzervativizmust, de támogatták, vagy közömbösek voltak, a gazdasági reformokkal, Orbán a nacionalizmust, a reform-ellenesség kádári hetvenes évek, illetve a kelet-európai nemzeti-kommunizmus, konzervativizmusával egyesítette. Orbán Európa-, globalizáció- és gazdasági reform-szkepszise sajátos, egyedi magyar vegyület. Ismeretlen a korabeli és mai Nyugat-Európában, és nincs az ezredforduló utáni Közép-Európában.8

Orbán Viktor és viktoriánusai arról voltak meggyőződve, hogy a rendszerváltás már az 1987-es gazdasági, majd 1989–90-es politikai rendszerváltással kisiklott. Magyarország részben folytatta a kádári érdekcsoportok hálózatának megfelelő politikai és gazdasági pályát, részben pedig idegen, Nyugat-majmoló, ultraliberális útra tért. Ennek a szovjet és amerikai típusú rossz egyvelegnek issza levét a kirabolt és kizsákmányolt Magyarország, a rendszerváltás általános vesztese. A reformok nem magyar, hanem szovjet vagy amerikai kitalációk, a régi kommunisták és a transznacionális tőke érdekében. Vissza kell térni a magyar útra, saját kárpát-medencei intézményeinkhez. Előállt az a különös helyzet, hogy a Fidesz a rendszerváltás veszteseinek, a tőke- és polgárellenes választói csoportok radikális jobboldali érzelmeinek szolgáltatta ki magát, a reformellenes nemzeti indulatokat helyezte politikájának középpontjába.9

Orbán Viktor és viktoriánusai, ugyanazokat az érzelmeket hordozzák, amelyekről Isaiah Berlin írt Kant, Herder, Haman porosz érzései kapcsán:

többnyire ez a megalázottak válasza, egyfajta “savanyú a szőlő” – talán magasztos formában, de mégis az –, önáltatás, hogy amit az ember nem tud elérni, azért nem is érdemes küzdeni. Párizs [Washington] bölcsei a tudást is, az életet is kitalált szabályok rendszerére redukálják, külső javak kergetésére, amelyekért az emberek eladják belső szabadságukat, hitelességüket; az emberek németek [magyarok] önmaguk akarnak lenni, ahelyett, hogy utánoznák – majmolnák – azokat az idegeneket, akiknek nincs semmi kapcsolatuk saját valódi természetükkel, emlékeikkel és életmódjukkal. Egy ember alkotóerő csak saját szülőföldjén bontakozhatnak ki teljesen, ha hozzá fizikailag és szellemileg hasonló emberek között él, akik az ő nyelvét beszélik, akik között otthon érzi magát, akikhez úgy érzi, hogy tartozik. Csak így hozhatók létre igazi kultúrák, amelyek mindegyike egyedülálló, mindegyik hozzáteszi a maga sajátos részét az emberi civilizációhoz, mindegyik a maga módján keresi a maga értékeit, hogy ne merüljenek el valamilyen általános kozmopolita óceánban, amely minden kultúrát megfoszt sajátos tartalmától és színezetétől, nemzeti szellemétől és géniuszától, amely csak saját talajában tud virágozni, saját gyökereiből táplálkozva, amelyek egy közös múltba nyúlnak vissza. A civilizáció olyan kert, amelyet virágainak, különleges növényeinek sokfélesége tesz gazdaggá és széppé, amelyeket a nagy hódító birodalmak – Róma, Bécs, London [Washington, Brüsszel] – eltaposnak és megsemmisítenek.10

A baloldalon Medgyessy Péter a “jóléti rendszerváltás” és a “nemzeti közép” programjával nem kívánta a reformokkal megzavarni a társadalmi békét. Medgyessy igazán ismerős volt a kádári hetvenes években, az “egy lépés előre, két lépés hátra” politikájában. A korábbi Orbán Viktor diktálta leninista “ki kit győz le”, illetve “aki nincs velünk, az ellenünk” logikát átfordította a kádári konszolidáció, “aki nincs ellenünk, velünk van” logikájába. Ehhez párosította a kádári kompenzációs politikát. Az ideológiai és érzelmi nemzeti és/vagy népi “közösséget” új, ideológiamentes fogyasztói közösséggé igyekezett formálni. Szabadon engedte a közösségi és magánfogyasztást, nem érzékeltette ezek ésszerű határait, új megosztásuk szükségességét.

A társadalom érthetően megnyugodott, és lelkesen vetette bele magát az új fogyasztói hullámba. Minden ismerőssé, bensővé vált: ideológiai és politikai harcok után konszolidáció, megengedő paternalizmus, összekacsintó normakerülés, többletteljesítmény nélkül kapott állami kompenzáció a politikai elfogadottságért cserébe, a magán- és a közfogyasztás növekedése, az az európai utolérés és elhagyás megcsillantása.

Reformok nem önmagukért kellenek, hanem, hogy a polgárosodó, emelkedő csoportok a nagy társadalmi intézmények – egészségügy, oktatás, nyugdíj, szociális rendszer – ésszerű és fenntartható keretei között, megtalálják a hosszú távú, életforma befektetéseik és a napi fogyasztásuk megfelelő arányát. A reális oktatási, egészségügyi, nyugdíj előtakarékossági, előre tervezhető és kiszámítható költségeknek, illetve az érte kapott emelkedő szolgáltatásoknak együttesen kell befolyásolniuk az egyének és a családok életformáját. A nagy társadalmi intézmények kereteinek belátása különb határt szab a napi pazarló fogyasztásnak, mint a ciklusonkénti könyörtelen kormányzati visszafogás. A közteherviselés és a számon kérhető intézményi teljesítés tartós pályára állítja nemcsak a nemzetgazdaságot, hanem beállítja az átlag polgár életpályáját, kiszámíthatóvá teszi fogyasztói és megtakarítói viselkedését. A Medgyessy-, majd az első Gyurcsány-kormány felelőssége annál is nagyobb, mert immár nem a rendszerváltás rendszerét, hanem a rendszerváltás utáni, Európai Unióba ért Magyarország rendszerét alakították.

A Medgyessy-kormány voluntarista politikájával a reformokra fordítható időt, és költhető pénzeket felélte.11 Szeretném hangsúlyozni, hogy a Medgyessy-kormány első száz napos programja irányában helyes, eszközeiben helytelen program volt. Szükségszerű volt a közalkalmazotti jövedelmek kiigazítása fölfelé, helyes volt a szociális kiegyenlítésre törekvés. Ennek a terhei nem voltak megrendítők a költségvetés egyensúlya szempontjából. Ugyanakkor helytelen volt, hogy a bérek kiigazítására lökésszerűen és nem a ciklusra szétterítve, illetve teljesítmény-követelményekhez igazítva került sor. A második száz napos program, és minden, ami utána következett, populista politikának minősíthető.

Meghasonlás és felelősség

Az első Gyurcsány-kormány 2004 őszén, átvette az ellenreformáció összes rítusát – szavakban reformer, tettekben az ellenkezője –, leállított minden reform-munkálatot, nehogy a baloldal választási győzelmét megakadályozzák.12 Ezzel kiteljesítették a torz, felemás polgárosodást, ismét létrehozták azt a magyar típust, a második “homo kadaricust” aki kizárólag személyes fogyasztásának emelkedésén vagy süllyedésén méri az ország és kormánya teljesítményét. Létrejött politikai elit és választó egymásra kacsintó közössége, akinek ígérni, ígérni és ígérni kell, aki ezért cserébe hinni, hinni és hinni fog.

Az ellenreform, a “hetvenes évek” szelleméből egyenesen következtek a hibás gazdaságpolitikák. Meg kellett oldani a lehetetlent: nincs öngondoskodásra, ésszerű megtakarításra és fogyasztásra vállalkozó, közteherviselő polgár, nincsenek ilyeneket fokozatosan és folyamatosan formáló piaci és civil intézmények, nincs pontosan körülhatárolt, ésszerűen és jogszerűen működő, erős állam. Ám van állami gondoskodást elváró, további kötelezettségeket követelő választó, túlfogyasztásra hangolt fogyasztó, akit belső forrásokból lehetetlen kielégíteni. Van gyenge, érdekcsoportoknak kiszolgáltatott, korrupt állam, amelyik ismét vállalta, hogy polgárainak minden lehetséges és lehetetlen igényét kielégíti. A választó körüludvarlása a fogyasztónak szóló udvarlás volt.

Fájdalmas, és ma még megválaszolhatatlan kérdés, hogy a hetvenes éveket megismétlő, az államnak és a fogyasztónak ez az évtizedes hibás összjátéka, a második felemás polgárosodás, a második fenntarthatatlan és egyensúlytalan életforma hosszabb távon hová vezet. Jól tudjuk, hogy az első, a homo kadaricus felemás polgárosodása és a hibás állami fejlesztések, együttesen a hetvenes évek végére, a nyolcvanas évek elejére a rendszer egészének egyensúlytalanságához és válságához juttatták az országot. Vajon, miféle következményei lesznek az 1998–2006 közötti felemás polgárosodás, és az állami túlköltés egymást támogató együttesének? Ma még inkább a rossz szerkezetből következő hibás gazdaságpolitikák közvetlen negatív eredményeit érzékeljük. Ennek a szerkezetnek, ennek a modellnek csak voluntarista és populista gazdaságpolitikák, és tekintélyelvű politikai kísérletek felelhettek meg. A hibás gazdaságpolitikák tovább erősítették a rossz modellt, egyre többet vállaltattak az egyre gyengébb állammal.

2001 óta követett gazdaságpolitikáikkal, illetve választási és kormányzati ígéret-kampányaikkal valamennyi kormány populista lépéseket tett, félrevezette választóit, s megfizetni igyekezett őket, rontva az egyensúlyt. Magyarországot letaszították a fenntartható növekedési pályáról. Nem mentség, hogy a választó követelte, hogy vezessék félre, hogy a polgárok többsége kívánt ilyen vagy olyan okokból az “árnyékos oldalon” járni.13

A súlyosan egyensúlytalan országban, ismét egyszerre kellett rövidtávon megszorítani, és olyan reformokat véghezvinni, amelyek biztosítják a hosszú távú fenntartható növekedést. Visszatértünk az elmúlt hatvan év megszokott ciklusaihoz.

Nem vitatható, hogy az 1998–2006 közötti ellenreform-korszakért, és a 2001–2006 közötti populista gazdaságpolitikákért súlyos, bár különböző nagyságú felelősség terheli a miniszterelnököket – Orbán Viktort, Medgyessy Pétert és Gyurcsány Ferencet –, a pénzügyminisztereket – Járai Zsigmondot, Varga Mihályt, László Csabát, Draskovics Tibort, Veres Jánost –, illetve a gazdasági minisztereket – Chikán Attilát, Matolcsy Györgyöt, Csillag Istvánt, Kóka Jánost. Sőt, felelősség terhelheti az időszak második MNB-elnökét, Járai Zsigmondot. Felelőssége abban áll, hogy a 2001-ig egyensúlyinak mondható árfolyamot politikájával elkezdte felértékelni, a gazdaság teljesítményéhez képest, s ezzel MNB politikája rontotta a magyar gazdaság lehetőségeit. (Az 1998– 2001 közötti egyensúlyi gazdaságpolitika részben felmenti az akkori Járai Zsigmond pénzügyminisztert, Chikán Attila gazdasági minisztert és Surányi György jegybankelnököt, a “három tenort”. De másik részben, tudniuk kellett, hogy a reformnélküliségbe belenyugodva merre tart az ország.)

Surányi György úgy fogalmazott, hogy tizenöt–húsz százalék az Orbán-, és hatvan–hetven százalék a Medgyessy-, illetve Gyurcsány-kormányok, és tizenöt–húsz százalék a Járai-féle Nemzeti Bank felelőssége. Igaz ez a gazdaságpolitikákra. Ám, a magyar hosszabb távú bajokat okozó ellenreform szelleméért és gyakorlatáért azonos, ötven–ötven százalékos felelősség terheli a jobb- és baloldalt. Ha lemaradunk, súlyunkat veszítjük, akkor az ellenreform-szerkezet, a fél-állami modell és reformellenes, így szellem ellenes szellem a fő ok. Gazdaságpolitikát viszonylag gyorsan lehet és kell javítani. Egyensúlyt rövidtávon helyre lehet állítani. De működőképes modellt, tartós, kiszámítható, hatékony nagy társadalmi rendszereket kialakítani, elhibázott életforma-stílusokat fokozatosan és finom hangolással módosítani, új realitásokat vizsgálni, felismerni, reformgondolatokká alakítani, nagyon nehéz. Egészen más helyen, egészen más időben és módon kapcsolódunk össze Európa fejlettebb részével az ütem- és modelltévesztés következtében, mintha az elmúlt évtizedben folytatjuk a ’97-ig tartó kanyargós, de mégis reformutat.

Súlyos a politikai felelőssége a reformokat leállító, és a reformot általános rosszként beállító Orbán Viktornak. (Ezzel a lehető legrosszabb politikai társaságba került, a 20. század politikusai között.) Orbán különösen súlyos vétsége, hogy az eszmélő, önmaga felelősségére ráérző társadalmat újra beoltotta az állami gondoskodás eszméjével. Nagy a szakmai felelőssége minisztereinek, akik 2001 után megalapozatlan növekedési politikát indítottak, manipulálták a költségvetést, belementek, hogy a kormány leszorítsa az energia- és a gyógyszerárakat, ugyanakkor emelje a béreket, bőkezű lakástámogatási rendszert kezdeményezzen stb.

De még nagyobb a felelőssége, a 2002-es Medgyessy-kormány miniszterelnökének, pénzügyminiszterének és gazdasági miniszterének, akik tudatában voltak a “jóléti rendszerváltás” gazdasági tarthatatlanságának, mégis, különböző politikai és emberi okokból belementek. Ez több mint bűn, ez hiba volt. A pénzügyminiszter és a gazdasági miniszter tisztességes reformerek voltak, akik azért mentek be a kormányba, hogy az elmaradt reformokat végre elindítsák. Pontosan tudták, hogy a ciklus elején reformokat kellene indítaniuk, hogy négy év alatt átalakítsák az egészségügyet, befejezzék a nyugdíjrendszer reformját, megteremtsék az oktatás minőségét és versenyképességét. Ám az erre fordítható időt és jövedelmet elpazarolták, felélték, továbbtaszították az országot a fenntarthatatlan növekedés pályáján. A politikai döntést a kormánypártok – az MSZP és az SZDSZ – vezetői hozták, de ez aligha menti fel a kormányzásért felelős szakpolitikusokat. Nem az a baj, hogy hazudtak. Nem az a nagy gond, hogy mit mondtak. Valamennyiük felelőssége, hogy mit tettek és mit mulasztottak.

Nyilván, ha Jan Palachhoz – az önmagát a szovjet megszállás elleni tiltakozásul felgyújtó cseh szabadsághőshöz hasonlóan – én is felgyújtom magam a 100 napos program hatásai elleni tiltakozásul, akkor nevemet a hazai történelem “legfényesebb lapjain” (?) őrizte volna meg. A kérdés az, hogy megállíthattam volna-e a költekezést? A kérdés történelmietlen, a válasz is az lenne.

– írja visszaemlékezve Csillag István, a Medgyessy-kormány gazdasági minisztere.14

Az önégetés és a kiszolgálás között széles és járható, kivezető út húzódik az ellentmondástól, a nyílt belső bírálaton át a lemondásig. Kupa Mihály, Békesi László vagy Bokros Lajos belépésük első napjától pontosan tudták, hogy mi a feladatuk, hogy azonnal és nyilvánosan világos gazdaságpolitikát kell megfogalmazni, hogy a politikával szemben látható határvonalat kell húzni, s intézményes megoldásokat keresve, szerkezeti változásokat kell teremteni. S ha nem megy, hogyan kell emelt fővel kilépni. Nem kötelező miniszternek lenni.

A magyar közgazdasági, pénzügyi szakmában kialakult egy igen jól körvonalazható mérce a pénzügyminiszteri magatartásról, a pénzügyminiszter és a politika viszonyáról. 1957 óta a magyar pénzügyminiszterek többségükben reformpártiak, a maguk módján szakértők voltak, s a Pénzügyminisztérium működése mutatójává vált az állami működőképességnek, a kormányzati észszerűségnek. Antos István 1957 és ’60 között megpróbálkozott a gazdasági ésszerűsítéssel, és a helyi pártszervezetekkel folytatott harcba halt bele. Nyers Rezső pénzügyminiszterként leszámolt a helyi pártaktivistákkal, és kialakítója volt a Pénzügyminisztérium reformarculatának. Tímár Mátyás, Vályi Péter és Faluvégi Lajos valamennyien reformernek számítottak, a maguk határozottabb vagy óvatosabb módján.

A “második honfoglalást” Hetényi István (1980–87) “örökös pénzügyminiszter” vitte véghez, amikor a minisztériumot beoltotta egyrészt a tervezés távlatosabb, stratégiai és intézményteremtő, másrészt az államháztartás egészének átfogó szemléletével. Az előbbi eredménye, hogy a PM kezdeményezte a kisvállalkozások intézményi kialakítását 1980–81-ben, majd a vállalati szervezeti és a bankrendszer reformjait 1983– 84-ben. Neki köszönhető, hogy megteremtődtek az 1987-es adóreform és kétszintű bankrendszer alapjai. 1986-ban ellentmondott az elhibázott növekedési politikának – nyugdíjazták. Keze alatt nőtt fel a rendszerváltás valamennyi, valamire való pénzügyminisztere, Békesi László, Kupa Mihály, Bokros Lajos. Ez utóbbiak, becsülettel küzdöttek a saját politikai oldaluk hétfejű sárkányával, miniszterelnökeikkel, és a pártvezetőkkel. Nem gondolták, hogy hazudniuk kellene az embereknek, hogy a valóság elkendőzése, vagy a “nem fog fájni” emlegetése jót tesz az országnak, a magyar társadalomnak. Tették a dolgukat. Sokszor tévedtek, még többször volt igazuk. Amikor nem ment tovább – elmentek.

Különösen kényes a magyar szakpolitikusok helyzete, mert ebben az időszakban a lengyel baloldali Jerzy Hauser és Marin Belka, vagy a szlovák jobboldali Ivan Miklos pénzügyminiszterek, illetve a balti államok, Románia, Bulgária, Horvátország, Szerbia különböző színű kormányainak szakpolitikusai, jegybanki vezetői mindent megtettek, hogy országaikat a reformok útjára tereljék. Sőt, 2000 után a német Schröder-kormány is belefogott a népszerűtlen reformokba, kockáztatva a választási vereséget.15

Nem igaz tehát, hogy nem lehetett volna mást tenni. Ellenkezőleg, csak mást lehetett és kellett volna tenni. Ha Magyarország az 1968-as prágai tavasz eltiprása után az egyetlen reformország maradt a térségben, 1998 után az egyetlen ellen-reform országként ment szembe a többiekkel. 2001-től populista gazdaságpolitikákat követett. 2006 nyaráig szemben haladtunk a történelmi forgalommal, a balesetnek szükségképpen be kellett következnie.16

Az első Gyurcsány-kormány felelőssége

Gyurcsány Ferenc 2002 tavaszától 2004 nyaráig, Medgyessy Péter miniszterelnök-jelölt, majd miniszterelnök tanácsadójaként, tanácsadó testületi elnökeként és ifjúsági minisztereként, kitalálója, programírója, aktív részese volt a 2002-es ígérgető Medgyessy-kampánynak, majd a “jóléti rendszerváltás” és a “nemzeti közép” programjainak. Ebben az időszakban, eszmékkel és ötletekkel táplálta az első, majd a második 100 napos programokat. Érvei anti-globalizációsak és jólétiek voltak. Egyik kitalálója volt a Medgyessy-féle “árok betemetésének”, a jobboldallal, az egyházakkal, a nemzeti jelképekkel való kiegyezésnek. 2004 elejétől személyes kampányba kezdett a baloldal megújítására, a Merjünk baloldalinak lenni! című cikkével, hozzá kezdett az MSZP szellemi újraformálásához.17 A kormányon belül mindvégig következetesen ellenezte Draskovics Tibor pénzügyminiszter 2004 tavaszi visszafogó, konszolidáló, “bujkáló reformpolitikáját”.

Kijelölt miniszterelnökként, 2004 őszén, leállította az irányított betegellátás egészségügyi reformját.18 Első kormányába nem hívott be egyetlen reformert, egyetlen komoly szakértőt sem, a kormány minősége szakmai szempontból az egyik leggyengébb volt a rendszerváltás után.19 Majd, 2005 tavaszán, az egészségügyi reform újra elhatározott megkezdését, váratlanul visszavonta, és a vezetésével megbízott Draskovics Tibort leváltotta. 2005 nyár elején, a 100 lépés programjának keretében, számos hasznos intézkedés mellett, választási okokból az ÁFA csökkentése mellett döntött. Tette ezt valamennyi szakértő érvelése, és annak ellenére, hogy Magyarországot ez még távolabb lökte a konvergencia egyensúlyi pályájától. Sőt, amit még veszedelmesebbnek tartottam és tartok, hogy ezzel intézményesen félrevezette a fogyasztót: nem megtakarításra és óvatosságra, hanem fogyasztásra és költekezésre-eladósodásra ösztönzött.20

Nem hallgatott a reform-közgazdászok követelésére és könyörgésére, hogy vallja meg a valóságos helyzetet, vagy annak legalább egy részét, és kezdjen hozzá a reform-munkálatokhoz, vagy azok stratégiai és technikai kidolgoztatásához. Minden valóságfeltáró és reform-előkészítő munkát leállíttatott, nehogy kiszivárogjon, és az ellenzék felhasználhassa a választási kampányában. Ennek következtében nem voltak megfelelő helyzetelemzések, illetve kidolgozott és végigvitatott reform-programok.

Kétségtelen, hogy a Fidesz többet ígérgetett kampányában, mint az MSZP, de a kampány véghajrájában, a szocialisták és a liberálisok, illetve a kormány, mind a helyzetről, mint a jövőbeli lehetőségekről hamis képet adtak. A miniszterek tagadták az egyensúlytalanság súlyosságát, Kóka, liberális gazdasági miniszter a “gazdaság dübörgéséről”, a “magyar pumáról” beszélt, Veres, szocialista pénzügyminiszter pedig visszatartotta az államháztartási hiányra vonatkozó adatokat. A miniszterelnök mindvégig az államháztartás 5%-os hiányáról beszélt a GDP százalékában, miközben a valóságos hiány 10 % fölött volt. A 2006. márciusi Új Magyarország első száz lépése MSZP-program az árstabilitást, a vállalkozások 700 milliárdos támogatását, 400 ezer új munkahelyet, 25 százalékos béremelést helyezett kilátásba.21

A politikusi állítások végletesen eltávolodtak a valóságtól. Az Európai Unió legveszélyesebben túlköltekező államában a pártok jobbára abban versengenek egymással, melyikük áll elő tetszetősebb adócsökkentési vagy kiadásnövelési indítvánnyal.22

A 2006. nyári fordulat egy lelkileg és szellemileg felkészületlen országot ért, amelynek korábban egységes reform-elitje szakmai és politikai kérdésekben komolyan megosztott és kifáradt volt. Az országban a valóságos helyzetről nem alakulhatott ki hiteles kép, mert a politikai elit mindkét oldalán állóknak a kép torzítása volt a célja. A kormányzó baloldal jobbnak, az ellenzék rosszabbnak láttatta a valóságot, és az okok, következmények vonatkozásában a felek nemcsak a választókat, és Európát, de önmagukat is félrevezették. Magyarország sötét bábukkal rosszul állt. A végjáték elkezdődött.

Irodalom

A jóléti rendszerváltás csődje (2004) (Szerkesztette: Gazsó Tibor, Giró-Szász András, Stumpf István; Századvég, Budapest)

Almond, Mark (2006): Truth in the free market (Guardian, September 20)

Bauer Tamás (2005): Stratégák a Nap-keltében (ÉS, november 26.)

Bauer Tamás (2006): A megkésett beszéd (ÉS, október 20.)

Bauer Tamás és Veres János a Fapados Szalonban (moderátor: Várhegyi Éva) (2007) – Mozgó Világ, 5.

Clark, Neal (2005): Behind New Europe’s facade (Guardian, 02. 10)

Csillag István – Mihályi Péter (2006): Kettős kötés (GTA, Budapest)

Csillag István (2007): Kifelé a zsákutcából – Gazdaságpolitikai visszatekintés 2006-ra (In: Magyarország politikai évkönyve, DKMKKA, Budapest)

Csillag István (2007a): Visszaeső költségvetés-politika (Pénzügyi Szemle, 2.)

Csizmadia Ervin (2001): Diskurzus és diktatúra (Századvég, Budapest)

Csizmadia Ervin (2003): A politika és az értelmiség (Századvég, Budapest)

Csizmadia Ervin (2007): Új típusú politikai konfliktusok 2006-ban (In: Magyarország politikai évkönyve, DKMKA, Budapest)

Cs. Szabó László (1940): Fegyveres Európa (Nyugat, Budapest)

Danube blues – Leader (2006) – Guardian, 09. 20.

Debreczeni József (2006): Az új miniszterelnök (Osiris, Budapest)

Dempsey, Judy (2006): Promises, promises, in Hungary (IHT, April 19)

Gyurcsány Ferenc (2004): Merjünk baloldalinak lenni! (Mozgó Világ, 3.)

Gyurcsány Ferenc (2005): Útközben (Napvilág, Budapest)

Gyurcsány Ferenc (2006): Giddens professzor úrnak pedig azt válaszolom… (Mozgó Világ, Budapest)

Körössényi András (2006): Gyurcsány-vezér (In: Magyarország politikai évkönyve, DKMKKA, Budapest)

Linz, Juan J. – Stepan, Alfred – Gunther, Richard (1996): Problems of Democratic Transition and Consolidation Southern Europe, South America and Post-Communist Europe (Johns Hopkins University Press, Baltimore)

Matolcsy György (2005): Közmegegyezés – persze ír példára (Népszabadság, június 18.)

Õszöd árnyékában. A 2. Gyurcsány-kormány első éve (2007) (Szerkesztette: Gazsó Tibor, G. Fodor Gábor, Stumpf István; Századvég, Budapest)

Pawlicki, Jacek (2006): Co Viktor Orbán zrobi z Wêgrami gdy wygra wybory (Gazeta Wyborcza, 04. 05.)

Pawlicki, Jacek (2006a): Wêgrzy id¹ do urn neceni kosztownymi obietnicami (Gazeta Wyborcza, 04. 11.)

Pawlicki, Jacek (2006b): Ferenc Gyurcsány – wegierski Blair z czerwona przeszłoscia (Gazeta Wyborcza, 04. 24.)

Tölgyessy Péter (2006a): Ki a magyar, mi a magyar? (Népszabadság, március 25.)

Tölgyessy Péter (2006b): Lehetséges a változás (Népszabadság, április 15.)

Veres János (2007): 2006 – kiigazítás a költségvetésben, reformok az államháztartásban (In: Magyarország politikai évkönyve, DKMKKA, Budapest)

  1. A két legismertebb összefoglaló: Németh László: Minőség forradalma és Bibó István: Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem című munkái. Ezeknek megfelelően létezik magyar történelmi – forradalmi – főút, és ennek megfelelő történelmi szerepek, alkatok, és történelmi – kiegyezés – zsákutca, a neki megfelelő szerepekkel és alkatokkal. Álljon itt egy harmadik szereplő, Cs. Szabó László véleménye: “Nehéz igazságot tenni az osztrák–magyar kiegyezésben. Magam is habozva állok azokhoz, akik egyik nemzeti szerencsétlenségünknek tartják. Lélektanilag szinte kikerülhetetlen volt. A megötödölt és bebörtönzött köznemesség kimerült a nélkülözésben és hideg rémuralomban. Gyerekeit más nevelte, más temette, barátait megölték vagy száműzték. A sors mindent úgy igazított, hogy a megtört nemzedék fiai kedvéért végül is belenyugodott a békébe. Kossuth európai tervei szétfoszlottak vagy veszélyes mellékútra futottak. Az ország tehát hallgatott Deákra, s ezzel alkalmat adott a negyvennyolcas nagy nemzedéknek (főleg Eötvösnek és Trefortnak), hogy közeli halála előtt nevéhez és eszméihez méltót alkosson. A liberális kor mérlege mégis elszomorító, jogilag és gazdaságilag kitágította az országot, de kihagyta belőle a magyarság zömét, Budapest majdnem utolérte Bécset (s azt hitte, hogy majdnem utoléri Párizst), az ország azonban éppen olyan gyenge, tehetetlen maradt, mint a Széchenyi látta Parlag. A kiegyezésből egy ál-Magyarország született. Deák akarata ellenére az ittrekedt Bach-huszároknak és száj-magyaroknak szerzett tartós békét. A negyvennyolcas ország sötéten hallgatott a mélyben. Jó és rossz még csak valahogy vetélkedik a kiegyezés hazai mérlegében. De a nagyvilágban csak kárunkra volt. Ha egy nyugati átlagagyban ma is német anyanyelvű barbárok, magyarnyelvű osztrákok vagy más efféle szörnyszülöttek vagyunk, a kiegyezés az oka. Nincs választásunk: Szent István, Rákóczi és Kossuth népe vagy névtelen nép vagyunk a világ számára. Nincs harmadik út.” Cs. Szabó (1940, 26–27.)
  2. Nagy Imre lassú és bizonytalan volt 1953–54-ben, akár Nyers Rezső, Fehér Lajos 1968-ban. Demokraták voltak egy nem-demokratikus világban. “Emberarcú szocialisták”, akik az élhetőbb világot akarták. A rendszerváltás utáni reformerek többsége célra tart, utolérést, felzárkózást akar, gyorsan, belevágva a társadalom szövetébe. Nem demokraták egy demokratikus világban.
  3. A “refolúció” – refolution – Timothy Garton Ash szellemes kifejezése az 1989-es kelet-közép-európai folyamataira.
  4. A szocialista-liberális kormányt vezető Horn Gyula 1997 őszétől egyértelműen anti-liberális, reform-ellenes politikai kampányba kezdett. Az Orbán Viktor vezette Fidesz, ekkor még felvetette kampányában és programjában, az önkormányzati, az egészségügyi és az adó- reformokat. Ám, végül egyikhez sem kezdett hozzá.
  5. “Orbán Viktor sokszor inkább ráérez az emberek gondolataira, mint a társadalom tudós kutatói. Ám már jó ideje a magyar lélek árnyékos oldalára alapozza politikáját. A nemzetkarakter régi jellegzetességeit: az örökös nagyotmondást, a délibábos reménykedést és a sültgalamb-várást, a személyes felelősség hárítását, a megoldást kívülről, felülről váró vágyakat, a sérelmi magatartást igyekszik módszeresen aktivizálni. A nemzeti hiúságra, az ebből fakadó önáltatásra, az irigységre és a másik magyar elleni »agyarkodás« régi ösztönére épít.” Tölgyessy (2006a). Remek leírás. Nem tett mást, csak kicsit másként, Kádár sem. Pontosan ráérzett a kisemberek nyugalomvágyára, konszolidációs érzelmeire a hetvenes évek elején. Az ekkor megjelenő “homo kadaricus” természetesnek vette a ’68-as reform adta szabad kereteket, de se szíve, se lelke nem kívánta a további közösségi erőfeszítéseket. Egyénileg akart előnyöket az államtól a biztos állással, szociális, egészségügyi, oktatási ellátással, és szerezni plusz jövedelmeket plusz munkával. Éppen ezért volt “felemás” a kádári polgárosodás – kispolgárosodás –, és fenntarthatatlan a rendszer növekedése. A reform pontosan annyi előnyt adott a többiekkel szemben, hogy a “homo kadaricus” fölényben érezhette magát az oroszokkal és románokkal, sőt, a csehekkel és a keletnémetekkel szemben is. És ezzel visszahozta a paternalista államot, áltatta magát, hogy Kádár – Orbán, Medgyessy, Gyurcsány –, majd mindent elintéz, megoldja azt az egyensúlytalanságot, amelyet a felemás rendszer, és az ebből következő hibás gazdaságpolitika okoz.
  6. Orbán 1993 őszén, a Fidesz debreceni kongresszusán már tudatosította politikus társaiban, hogy a választási kampányban nem az igazat kell mondani a gazdaságról és a szükséges megszorításokról, hanem Horn Gyula szocialistáihoz hasonlóan, ígérni, ígérni és ígérni kell. Itt végbement egy hasadás Orbán és az igazságot megvallani kívánó, majd a Bokros-csomagot is többé-kevésbé szükségszerűnek tartó, Fidesz gazdasági szakértői, Urbán László, Spéder Zoltán és mások között. 1994- ben tervezte meg, 1995 tavaszán kipróbálta, s azóta is következetesen alkalmazza, szóban és tettben Orbán Viktor a szocialisták és a szabad demokraták “hazudnak és csalnak” kampányát. 1994-es választások után megbélyegezte az áruló, hazug és csaló SZDSZ-t, amely összefeküdt a volt kommunisták pártjával. 1995. április 12-én ezt mondta a parlamentben a Bokros-csomag vitáján: “AZ SZDSZ–MSZP-kormány előttünk fekvő intézkedései szemben állnak azzal, amit ezek a pártok a választási kampányban ígértek Magyarország népének. Ma már nyilvánvaló, hogy az MSZP és az SZDSZ megtévesztette a választókat, hamis pénzen vette, megtévesztéssel, tévedésbe ejtéssel kaparintotta meg Magyarország kormányrúdját.”
  7. reform szó a jobboldalon a hazugság és a kirablás kifejezésévé vált. Fokasz Nikosz elemzése szerint a “reform”-ról szóló cikkek száma 2000 és 2006 között aNépszabadságban 2582, a Magyar Nemzetben az elképesztő számú, 18294 (!) volt. Fokasz (2007, 1264.)
  8. Az ezredfordulón, a kormányzó spanyol Aznar, olasz Berlusconi, az osztrák Schüssel, a lengyel Buzek, a szlovák Dzurinda, és az ellenzékben lévő konzervatív pártok mind-mind piaci reformokat vittek véghez vagy követeltek. Franciaországban először Juppé próbálkozott 1995-ben, belebukott, majd Villepin 2005-ben, de meg kellett hátrálnia. A későbbiekben, a német Merkel nagykoalícióban folytatja Schröder reformjait, akár a horvát Sanader az előd szocialistákét. Bâsescu és Popescu-Tariçeanu nekivágnak a román reformoknak, 2007-ben, Sarkozy elindítja a franciákat, akár Csehországban az ODS kormányát irányító Topolanek. A Kaczynski testvérek Lengyelországban békén hagyják a gazdaságot és benne a korábbi reformokat.
  9. Ilyen típusú sérelmi politikát Tudjman horvát kormánya, illetve a szerb radikálisok folytattak a kilencvenes években.
  10. Berlin (1996, 306–307.)
  11. “Bokros Lajos programjának egyik leglényegesebb hozadéka, hogy az öngondoskodás szükségessége bekerült a köztudatba. A választásokat követően azonban ez a folyamat megszakadt, s bár a kiigazítás jótékony hatásai még a következő években is érvényesültek, így a gazdasági mutatók egyre jobb képet mutattak, a leállított reformok a jövő szempontjából súlyos következményekkel jártak. A visszafordulás a köztudatban is teret nyert. Ismét erősödött az a nézet, hogy alapvetően az államnak kell gondoskodnia rólunk, állampolgárokról. Az állam felelős mindenért, nem igazán fontos az öngondoskodás. A reform nem más, mint a nép sanyargatása, alapvetően hibás gazdaságpolitika. Kétségtelen a 2002-es választások után meghirdetett jóléti rendszerváltás sem tekinthető az egyensúly őrzését szolgáló programnak. E program meghirdetése helyénvaló lehetett volna, ha megvalósítása időben elnyújtottabb, és összekapcsolódik a szükséges államháztartási reformokkal. Ezt az alkalmat akkor elszalasztottuk. Mégis úgy gondolom, hogy igen nagy felelősség terheli azt a politikát, amely a már megkezdett reformokat leállította. De természetesen nem mentes a felelősség alól az a politika, amely az így kialakított, erősen reformellenes hangulatban nem szállt szembe a választók kívánságaival, akaratával, és maga is a szükséges lépések további halogatása mellett döntött.” – írja Veres János pénzügyminiszter 2007-ben. Veres (2007, 523–524.)
  12. Jellemző Bauer Tamás és Szekeres Imre vitája 2005 végén. Szekeres a televízióban kijelentette, hogy “a politika oldaláról egyébként a szolidaritásnak van elsőbbsége, mert nekünk ez a felelősségünk. Egy vállalkozó oldaláról a versenyképességnek van elsőbbsége, neki pedig ez az érdeke.” Bauer erre így írt: “A versenyképesség szempontja tehát továbbra sem lehet az üzleti szektor belügye, továbbra is a kormányzati politika elsődleges szempontjának kell lennie. A kormányzati politika számára ugyanakkor mellőzhetetlen szempont az is, ami a vállalkozók számára nem az: a szolidaritás. Csakhogy szolidaritáson nem általános fogyasztásnövelést, széles körű béremelést, általános nyugdíjemelést kell érteni, mert az egész lakosság életszínvonala nem emelkedhet a gazdasági teljesítőképességétől elszakadó mértékben. Szolidaritás csak a leszakadók, a tartós szegénységben élők, a munkaerőpiacról kiszorulók, a rossz időpontban nyugdíjba mentek helyzetének állami eszközökkel való javítását jelentheti, és kell is jelentenie.” Bauer (2005). Erre mondotta Szekeres és Gyurcsány az egyik, Orbán a másik oldalon: próbálj meg ilyen szöveggel választást nyerni!
  13. Tölgyessy írta Orbán Viktorról, de írhatta volna Medgyessy Péterről és a 2006 júniusa előtti Gyurcsány Ferencről is: “A lényeget illetően tökéletesen tisztában van az államháztartás helyzetével. Ám egyfelől már régóta keresi a közgazdaság-tudomány fő irányának tantételein túllépő magyar gazdasági csoda lehetőségét. Másfelől ismeri a világos mércéit elveszítő társadalom jó részének lelkületét: a valóság elviselhetetlen, a hihetetlen az egyedül hihető. Akarni kell, mert az nem lehet, hogy ne járjon nekünk a nyugati jólét.” Tölgyessy (2006a). Orbán a “kárpát-medencei magyar modellről”, a “magyar keynesianizmusról” beszélt és beszél, Medgyessy a “jóléti rendszerváltásról”, az “európai bérfelzárkóztatásról” (s ezeknek Gyurcsány az egyik kitalálója).
  14. Csillag (2007, 365.)
  15. Németországban igazi fordulat ment végbe 1998 októbere és 2000 májusa között. Az SPD uralkodó irányzata baloldali globalizációellenes, ipar-, és munkahelyvédő volt, amelynek programját a pártelnök- pénzügyminiszter, Oskar Lafontaine el is kezdte végrehajtani. A német próbálkozás azonnal beleütközött a pénzpiacok, a német tőke és az Európai Unió Bizottságának ellenállásába. Végül, Gerhard Schröder kancellár és Oskar Lafontaine pénzügyminiszter között szakításra került sor, Schröder balközép, clintoni- blairi, globalizációs reformirányba, a Neue Mitte felé váltott, hozzálátott az Agenda 2010 reformcsomagjához. Lafontaine kikerült a kormányból és a pártból, ma a baloldali párt egyik vezetője.
  16. Guardian vezércikke találóan és röviden foglalja össze a történteket: “Critics of neo-liberal reforms point the finger at a process that began a decade ago with the floating of the Hungarian forint, budget austerity and mass privatisation. Those policies cut Hungary’s then fiscal deficit and helped create conditions for growth based on investment and exports. But instead of following up with reforms in healthcare, education and administration, both the Socialists and the now opposition Fidesz indulged in budget-busting populist handouts on benefits, public sector salaries and energy subsidies.” Danube blues (2006).
  17. Gyurcsány (2004)
  18. Medgyessy Péter 2004 tavaszára megértette, hogy nemcsak gazdaságpolitikáján kell változtatnia, hanem hozzá kell fognia az ígért reformokhoz is. Ekkor reformmunkálatokat kezdeményezett az egészségügyben, amelyek célja az irányított betegellátási rendszer kiterjesztése és a magánbiztosítók bevonása egy regionálisan szervezett, állami-és magán-biztosítós rendszerbe. A Radnai György kormánybiztos vezetésével folytatott munka eljutott a jogszabálykészítés és a magánbiztosítókkal folytatott egyeztetés stádiumába. Medgyessy leváltása után, Gyurcsány Ferenc kijelölt miniszterelnök azonnali hatállyal leváltotta Radnait, és lezáratta az addigi munkát.
  19. Suttogó propagandában elterjesztette, de valójában soha nem tett ajánlatot Bokros Lajosnak. Összeütközött Bárándy Péter igazságügy-miniszterrel, az egyik legfontosabb terület nemzetközi szintű vezetőjével, aki nem vállalt miniszterséget kormányában. (Mindez nagyon megbosszulta magát 2006 őszén az alkotmányos és az utcai rend fenntartásának kormányzati nehézségeiben.) Viszont nem Gyurcsány hibája, hogy az SZDSZ képtelen volt jelöltet találni a felajánlott igazságügy miniszteri, a külügyminiszteri és az egészségügy-miniszteri posztokra, s végül Gyurcsány javasolta az SZDSZ-nek, az alkalmatlan és kártékony Kóka Jánost gazdasági miniszternek. Az első Gyurcsány- kormány úgy állt össze, hogy tagjai, ha akartak volna, se lettek volna képesek reformok kidolgozására.
  20. A Gyurcsány-kormány viselkedése az állampolgárokat nemcsak választóként vezette félre, hanem fogyasztóként is. Ha egy társadalmat intézményes eszközökkel, éveken keresztül fogyasztásra, sőt, túlköltésre ösztönöznek, megtakarítás és intézményi befektetés helyett, ha kormány és piaci szereplők azt sugallják, sőt, anyagilag ösztönzik, hogy fogyassz, nyugodtan adósodj el az ingatlan, autó, fogyasztási cikk és kereskedelmi szolgáltatási fogyasztásodra, miközben nem költesz, nem takarítasz meg az egészségedre és a nyugdíjadra, a gyerekeid oktatására és a munkahelyed elvesztésére, akkor e társadalom fogyasztani és eladósodni fog. Elhitetik vele, és ő is elhiteti magával, hogy jövedelmei állandóan növekedni fognak, és a járulékok csökkenni, hogy sohasem lesz gázáremelés, és az egészségügyi és oktatási szolgáltatások árai változatlanok maradnak. Azzal, hogy a Gyurcsány-kormány az utolsó pillanatig fogyasztásra ösztönzött, ugyanúgy járt el, mint a Grósz-kormány a Kádár-korszak végóráiban. Így kettősen sújtott le a nem várt megszorítás a polgárokra: fogyasztóként fülig el voltak adósodva, jövedelmeik ehhez az adósságtömeghez mérődtek, s egyszerre csökkentek váratlanul a jövedelmei és emelkedtek a költségei. Fogyasztását részben nem tudta, részben nem akarta csökkenteni, ezért további hitelekből finanszírozza adósságait, pontosan úgy járt el, ahogy a kormánya tette. Ezért aztán a miniszterelnök és miniszterei prédikációi a megtakarításról és a felelős közteherviselésről dühöt váltottak ki.
  21. “A kormányoldalnak részben azzal sikerült megnyernie a választást, hogy uralkodóvá tudta tenni a gazdasággal kapcsolatos saját értelmezését, a Fidesz– MPSZ-ével szemben – amit az mutat legjobban, hogy 2006. áprilisra sikerült semleges-pozitívba fordítania a korábban erősen pesszimista gazdasági közhangulatot.” Gyulai–Krekó–Szitás (2007, 109.)
  22. Tölgyessy (2006a). Ugyanerről: Dempsey Promises, promises, in Hungary című 2006. április 19-i International Herald Tribune cikkében. Dempsey (2006).
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.