Az itt következõkben nem fogok különösebben új dolgokat állítani, nem nyújtok segítséget a fordítással foglalkozóknak, és nem foglalok állást fontos ügyekben; csak kicsit rendet szeretnék tenni egy bizonyos kérdésben, de legalábbis felhívni a rendteremtésre. A jelenség, amirõl szó van, röviden a következõképpen írható le:
– vannak szövegek (és ez a szövegek túlnyomó többsége), amelyek egy bizonyos nyelven íródtak, s azután ezeket a szövegeket fordítják le (vagy nem fordítják le) valamely másik nyelvre;
– vannak szövegek, elég ritkán, amelyek sok elemet tartalmaznak valamely másik nyelvbõl (hogy hogyan, ezt majd tisztázni kell), ezeknek legalábbis a szélsõséges példáit lehetne kétnyelvû szövegeknek nevezni, és ezeknek a fordítása már igencsak kényes feladat – például hogy “valamelyik másik nyelvre” vagy inkább “valamely más nyelvekre” fordítják-e le ezeket, ha lefordítják.
Ráadásul az egynyelvû szövegektõl még “visszafelé” is van út: a másik szélsõség ugyanis a nullanyelvûség volna, az olyan szöveg, ami semmilyen-nyelven van, s ennek ismét csak számos formája, fokozata, változata lehetséges. Ezt a jelenséget tehát, a nullanyelvû, az egynyelvû és a kétnyelvû szövegek világát és fordíthatóságukat szeretném nagyon röviden vizsgálni.
Nézzük elõször az egyik végletet, a nulla nyelvû szövegeket. Ilyenek vannak, ha nem is nagy számban. Bizonyára sokan ismerik Vas István In flagranti címû versét, amely így kezdõdik:
Matum gye sálam kazur nem vilőm.
Tattal rokku bengereg tilze banszá.
Ke nédoltu parat ritar tabazzsá:
Tallérnuráva tüpti Teverín.
És így tovább. Ez a vers talán a világirodalom egyik legfrusztrálóbb olvasói élménye. Hozzá van fûzve ugyanis egy hosszabb szöveg, amely tekinthetõ akár szerzõi kommentárnak is, amely leírja (vagy kitalálja?) a vers keletkezési körülményeit. Eszerint a szerzõben, amikor valamely trauma miatt tíz napig mozdulatlanságra kényszerül, felidézõdik egy hajdani történet, amelyet mindenképpen szeretne versben megörökíteni. Csakhogy mûködésbe lép az esztétikai cenzúra – “Történetet elmondani, még hozzá csattanósat, manapság prózában is bajosan lehet, leginkább lopva, kerülõvel, de versben, és csak úgy egyenesben – képtelenség!” – , azután ott a társadalmi cenzúra – “Ez a jelenet a maga anyagával és [az] anyag megkívánta magyar szavaival, nyomtatásban – képtelen elképzelés!” Legfeljebb, fûzi hozzá, alapos szelídítéssel, afféle “finom erotikává” alakítva lehetne legyõzni az ún. erkölcsi ellenállást. De van még egy harmadik gát, a személyes cenzúra – hiszen a történet szereplõi közül az egyik még él, és nagyon kellemetlen volna, ha a kezébe kerülne a vers. “Ancá nyilván a puszta fölidézést is – úgy értem, a szókimondót – a bosszúállás egy nemének tekintené”.
Mármost a szövegnek nincs fordítása, sehol a Vas-életmûben; s mivel úgy sejtjük, hogy halandzsaszövegrõl van szó, amelynek nemcsak lexikáját, de nyelvtani szabályait sem ismerjük, semmi esély nincs rá, hogy bármi módon valaha is megfejtsük. Pedig milyen izgalmas volna. Sajnos Vas prózai mûve, a nagyszerû önéletrajzi írások sora sem ad semmiféle támpontot – beazonosíthatatlan eseményrõl van szó. Lehet, hogy Vas személyes ismerõsei körében vagy a pesti intellektuális szubkultúrában vannak, akik tudják vagy tudni vélik a vers referenciáját – ez mindenesetre nem köztudott. Na, ez az igazán fordíthatatlan vers – pedig ezúttal még egy nyersfordítással is beérnénk.
Az In flagranti szövege nem lefordítható; s ha tekintetbe vesszük azt a tételt, amelyre a következõkben folyton hivatkozni fogok, és ami többé-kevésbé nyilván elfogadható, hogy tudniillik minden szöveget csakis a szöveg nyelvét anyanyelvként beszélõ olvasó/hallgató tud megérteni igazán – akkor ennek a szövegnek egyetlen megértõje van, ha van, és soha nem is lesz más: Vas István maga. Illetve: õ sem az, hiszen jó okunk van feltételezni, hogy maga sem anyanyelvi beszélõje ennek az általa koholt nyelvnek, így hát õ maga sem értheti teljes mélységében, minden árnyalatában a szöveget. Ez az igazi nulla nyelvû szöveg.
Mielõtt más, hasonló és kevésbé hasonló eseteket megnéznénk, még lehet fûzni további megjegyzéseket Vas verséhez. Egyrészt azt, hogy a vers talán mégiscsak fordítható – tudok róla, bár nem láttam, hogy Sava Babić lefordította szerbre.1 A nem érthetõ (mondjuk: halandzsa, hangutánzó, tipografikus stb.) szövegek “fordításának” kérdésével egyébként (ami az avantgárdban, például a dadaista mûvekkel kapcsolatban, gyakran elõkerül) Kappanyos András foglalkozott.2 Másrészt egyáltalán nem lehetünk biztosak abban, hogy valóban a Vas István nevû létezett személy az, akinek egy élményét örökíti meg a vers, s hogy egyáltalán hitelt adhatunk ennek az egész szövegegyüttesnek. Elhihetjük, hogy olyasvalamirõl van szó, amit leírni (vagyis a verset lefordítani) szégyenletes, kínos, a kényesebb ízlést bántó, esetleg pornográf volna – Vas István lírája (nem a prózája!) amúgy is elég szemérmes, tehát ez elfogadható, könnyen hihetõ magyarázat volna. Csakhogy azt is éppilyen joggal hihetjük, hogy be vagyunk csapva: a költõ azzal játszik, hogy felébreszti olvasója kíváncsiságát, sõt egyenesen felajzza a sikamlósságra fogékony, kandi érdeklõdést – hogy közben nyilvánvalóvá tegye, ennek bizony õ nem fog, csak azért sem, eleget tenni. Magyarán: egyszerre kapaszkodunk kétségbeesetten a megfejtés igencsak vékony, szertefoszló lehetõségeibe, amelyek sorra kicsúsznak a kezünkbõl, és egyszerre vagyunk hajlamosak mulatni azon, hogy micsoda csapdába csalt a költõ, egy szavát sem hihetjük, csak tréfa az egész.
Az azért mégis erõs túlzás – hadd igazítsam helyre magam – , hogy éppen ez a szöveg volna a nulla-nyelvûség egyik legjobb példája, hiszen számot kell vetnünk azokkal a versekkel, amelyek nem természetes nyelven vannak írva – például
1. vizuális jelekbõl állnak mint a képversek és olykor a konkrét költészet egyes darabjai;
2. kérdés, hogy nem nulla-nyelvûek-e a kizárólag akusztikai jelekbõl álló mûvek (hangköltészet), amelyekben a nyelvi jel legföljebb véletlenszerûen fordul elõ;
3. Morgenstern közismert hal-éneke olyan jeleket használ, amelyek nem természetes nyelvi jelek ugyan, de talán nevezhetõk egy mesterséges nyelv elemeinek (ahogyan a matematikai jelek is azok volnának), és bizonyára ugyanide tartozik Tandori egyik sakkverse (A betlehemi istállóból egy kis jószág kinéz címû);
4. viszont A gyalog lépésének jelölhetetlensége osztatlan mezõn (Tandori verse ugyanabban a kötetben) olyan nulla-nyelvû vers, amirõl eldönthetetlen, hogy használja-e a sakk-nyelvet vagy sem; hogy amit nem-használ, az a sakknyelv-e;
5. továbbá ehhez a nulla-nyelvûséghez sorolhatjuk az úgynevezett halandzsa-verseket, amelyeknek számos válfaja van; Vas maga utal Kálnoky Shakespeare-paródiájára (vagy talán inkább: Shakespeare-fordítás-paródiájára), amely csaknem teljesen megfejthetõ; pontosabban majdhogynem csakis annyiban okoz nehézséget a megértése, mint valamely nagyon archaikus vagy tájnyelvi szöveg értelmezése szótár nélkül (vagyis ha volna szótárunk, még ennyi gondunk sem volna) – szemben a Karinthy egyik humoreszkjében (Mint vélgaban) szereplõ halandzsa-vers-részletekkel, amelyeknek legfeljebb atmoszférája, irodalmi stílusa, s így keletkezésének koholt korszaka “érthetõ meg”.
Maradjunk még egy kicsit a nulla-nyelvûség ezen változatánál, a halandzsa-verseknél.
A fentiekhez képest egy hatodik változat lehetne Weöres Sándor egy cím alá foglalt két verse (Barbár dal), ahol is az egyik magyarul, a másik egy ismeretlen (afrikai?) nyelven íródott. Íme a vers barbárul és magyarul:
Dzsá gulbe rár kicsere
áj ni musztasz emo
áj ni manküt vantasz emo
adde ni maruva bato! jaman!
Ole dzsuro nanni he
ole csilambo ábábi he
ole buglo iningi
lünlel dáji he! jaman!
Vá pudd shukomo ikede
vá jimla gulmo buglavi ele
vá leli gulmo ni dede
vá odda dzsárumo he! jaman!
* * *
Szél völgye farkas fészke
mért nem õriztél engem
mért nem segítettél engem
most nem nyomna kõ! ajaj!
Könnyemmel mosdattalak
hajammal törölgettelek
véremmel itattalak
mindig szerettelek! ajaj!
Földed tüskét teremjen
tehened véres tejet adjon
asszonyod fiat ne adjon
édesapád eltemessen!
A helyzet nemcsak azért más a Vas-féle sikamlós vershez képest, mert az ismeretlen, érthetetlen szövegnek van fordítása, hanem azért is, mert a fordítás és az eredeti összevetésébõl megismerhetünk egy egész sor lexikai elemet és nyelvtani szabályt az ismeretlen nyelvbõl. Van tehát némi esélye annak, hogy – ha már anyanyelvi beszélõi semmiképpen nem lehetünk is, legalább – (meg)- ismerõi lehessünk ennek az ismeretlen nyelvnek. Nagyon korlátozott ismereteink lesznek, persze, mert mind a szabályok, mind az elemek elég szûkösen állnak csak rendelkezésünkre (és fel kell tételeznünk, hogy egy nyelvben azért ennél mindkettõbõl több van).
Weöres szövege tehát már nagyon közel áll ahhoz, hogy azt mondhassuk róla: valamely nyelven (tehát egy nyelven, nem pedig nulla-nyelven) írott szöveg, és annak magyar nyelvû fordítása áll elõttünk. Csak éppen azt a bizonyos forrásnyelvet alig ismerjük. Mindenesetre ez elvileg bizonyára nem különbözik attól az esettõl, mint hogyha eszperantó vagy volapük nyelven írott szöveget fordítanánk magyarra: ez esetekben nagy lexikai elemkészlettel és széles körû szabályrendszerrel rendelkezõ nyelvekrõl van szó (ennyiben tehát Weöres barbár nyelve fölött állnak), csakhogy ezeknek a nyelveknek sincs anyanyelvi beszélõjük.
Nem nagyon hiszem, hogy Weöres versének barbár nyelvû változatáról tudnánk-e bármit mondani a magyar változat ismerete nélkül; vagy ha Shakespeare-t zulu vagy grúz nyelven hallanánk, többségünk legfeljebb a sorok jellegzetes hosszúságát, a metrumot ismerné föl, de hogy Shakespeare-szövegrõl volna szó, arra aligha jönne rá. Ezzel élesen szemben áll az az esete a halandzsának, amely egy bizonyos nyelv ismeretére alapoz: ha nem tudunk magyarul, akkor bizony Kálnoky paródiája vagy a Karinthy novella-beli versei érthetetlenek, még azt sem fogjuk tudni megmondani, hogy halandzsák-e. Kérdés azonban, hogy az ilyen nyelvre-alapuló halandzsák fordíthatók-e, vagy hogy mi a szöveghûség kritériuma. Márpedig van ilyen.
Én három fordítását ismerem Lewis Carroll “Jabberwocky” címû versének, amely az Alice Csodaországban részévé vált. Nem vetem itt össze ezeket, csak annyit jegyeznék meg, hogy Weöres inkább valamiféle csali-meséhez hasonlónak, csúfondáros és humoros történetnek értelmezi az angol nyelvre alapuló halandzsa-szöveget, míg A Gruffacsór, Tótfalusi István fordítása – szerintem helyesebben, hûségesebben – a kihagyásos szerkezetû, sötét, komor hangulatú, ámbár boldog végû balladának olvassa a verset. (A harmadik fordítás a nemrég elhunyt kitûnõ színész és költõ, Bálint István munkája, az Írószövetség egy sokszorosított hírlevelében jelent meg, a hetvenes évek elején.) Amibõl pedig az a mulatságos, de nyilvánvaló következtetés adódik, hogy a halandzsa-szövegnek van hûségesebb fordítása, éspedig Tótfalusié. A vicces az, hogy az értelmetlenben igenis van egy magja az értelmesnek. S ha már itt tartunk, azon is érdemes elgondolkodni, hogy a természetes (magyar) nyelven egyformán értelmetlen “bégahur” és “bégahul” közül miért az elsõhöz ragaszkodik Karinthy költõje: mindkét szó értelmetlen, nevetséges ezért “az egész vers értelmérõl” beszélni – a vitának mégis van értelme. Az impresszionista költõ (“Finom, törékeny vers volt, kissé a francia dekadensek modorába”) nem a rím tökéletességére, hanem inkább a legkifejezõbb szó megválasztására törekszik; akkor is, ha ennek eredményeként nem tiszta rímet, hanem asszonáncot kap.
Nem állítom, hogy mindazzal, amit a fentiekben elmondtam, ki is merítettem az egynyelvû és a nulla-nyelvû szövegek közötti, nagyon is tágasnak tûnõ tartomány leírását. Most viszont elindulok a másik irányba, az egynyelvû és a kétnyelvû szövegek közötti átmenetek néhány esetének korántsem szisztematikus bemutatása felé.
Vegyük elõször is a tiszta eseteket: tudniillik azokat, ahol vagy ugyanazon szerzõ két nyelven írja meg a szöveget, s ezeket õ is, a befogadók is egyenértékûnek, egyenrangúnak és “ugyanannak” tartják. (Itt most nem mennék bele abba, hogy mi is tekinthetõ “ugyanannak”, és hogy miként biztosítja akár a szerzõ, akár a befogadók közössége, hogy a két szöveg ekként legyen értékelendõ.) Közismert eset Beckett számos munkája, ahol a mû eredeti nyelve (vagyis az, hogy a szerzõ melyik nyelven írta meg elõször a szöveget) inkább véletlenszerû, anekdotikus jelentõségû lehet.
Ugyancsak a kétnyelvûség szélsõséges esetének tekinthetjük azokat, amikor a szerzõ nem anyanyelvén, de teljes rendszerû és természetes nyelven írja meg szövegeit: ilyenek Oravecz Imre angol nyelvû költeményei például a Halászóemberben; de József Attila is írt franciául, meg Weöres Psychéje is (franciául is, németül is); Nabokovról nem is szólva. Beckett és Nabokov esete nyilvánvalóan különbözik egymástól – ha rendszerezni akarnánk mindazt, amit én itt csak felvázolok, akkor ezt a különbséget pontosan meg is kellene fogalmazni (tudniillik a valódi kétnyelvûség és a nyelvváltás különbségét); és az õ kettejük esete is különbözik Oraveczétõl. Oravecz és József Attila között ugyancsak különbség van – az ujjgyakorlatként, játékosan használt idegen nyelv összeköti József Attilát és Psychét, de Oravecz intenciója ettõl igencsak eltér. Ismétlem: ha rendszerezni akarnánk, ezt a differenciát pontosabban meg kellene és meg is lehetne fogalmazni.
Ide tartozhatna, mintegy alpontként, az a fajta kétnyelvûség, amikor az a bizonyos teljes rendszerû és természetes nyelv nemcsak a szerzõnek nem anyanyelve, hanem senkinek sem az: Janus Pannoniustól kizárólag olyan költemények maradtak ránk, amelyek ilyen nyelven íródtak. A latinnak azonban valaha voltak anyanyelvi beszélõi, a nyelvnek van története, rétegei, vannak olyan szövegek, amelyeket anyanyelvi szerzõk írtak – ettõl alapvetõen különbözik az az eset, amikor a költõ nem anyanyelvén ír, de olyan nyelven, amelyik soha, senkinek nem volt (és bizonyára nem is lesz) anyanyelve – eszperantóul, például. (Hogy még egy kicsit bonyolítsuk: akinek ivrit az anyanyelve, az feltehetõen elég könnyen meg tud tanulni bibliai héber nyelven írni – ami már senkinek nem az anyanyelve. De két nyelv ez? És két nyelvnek számít egy korábbi és a mai nyelvhasználat?)
Csak illusztrációként említeném a kétnyelvûségnek azt a szélsõséges (tehát voltaképpen: egynyelvû) esetét, amely szolgál bizonyos tanulságokkal: néhány éve jelent meg Marc Martin Márk Járt utat kétszer járj! címû kötete, amely a “Vallomások a magyartalanságomról” alcímet viseli, s amely éppen a szerzõnek a magyar nyelv elsajátításához fûzõdõ élményeit örökíti meg – kicsit pontosabban, tematizálja az idegen anyanyelvû beszélõnek a magyarhoz mint idegen, nagyon is idegen nyelvvel kapcsolatos tapasztalatait, és teszi mindezt magyar nyelven. Miért volna ez a kétnyelvûség esete? Például azért, mert éppen olyan nehéz – és éppen olyan szerkezetû – problémákkal szembesítheti a fordítót, mintha csak valóban kétnyelvû (például kevert nyelvû) szöveget kellene lefordítania. Martin magyar anyanyelvû olvasója érzékeli a stílus, a nyelvhasználat, a grammatika sajátosságait (vagy akár bizonytalanságait) – hogyan volna ez érzékeltethetõ a fordításban? A célnyelvi szövegben is meg kellene valósítani némi halvány bizonytalanságot, küzdelmet a nyelvvel; mintha csak a célnyelv volna a “magyar”, ezt a szerepet kellene a fordítónak ráosztania.
Martin prózája széppróza: számos grammatikai és retorikai fogással él, sok úgynevezett költõi eszközt mozgósít, korántsem törekszik valamiféle “egyenes”, “egyszerû” elbeszélõi stílusra vagy hangra. Igen ám, de gyakran eldönthetetlen, mi a magyartalanság, a véletlen, a kompetencia-hiba, és mi az eltökélt és egyéni fogás. A kompetencia-hiba vajon hogyan fordítható?
S ha már itt tartunk: a gyereknyelvi vagy sérült (vagy idegen anyanyelvû) beszélõt, aki tehát kompetenciájában valamilyen módon korlátozott, ugyancsak valahogyan fordítani kellene – ezek a szövegek valahol az egynyelvûség alatt vannak. Hirtelenjében Ernst Jandl jut az eszembe, akinek ilyesféle szövegeit Eörsi István nagyszerûen fordította.
De vissza a kétnyelvûséghez! Ideje végezetül néhány szót szólni azokról a szövegekrõl, ahol valódi kétnyelvûségrõl – és nem a szerzõ, hanem a szöveg kétnyelvûségérõl – van szó. Itt ismét számos (vagy számtalan) alfajt lehetne megkülönböztetni. A nyelvek (de sokkal inkább: lexikai elemek) keverését általában a makaróni-költészet címszava alá szokás sorolni: ennek legtöbbször az a lényege, hogy idegen szavak nagy számban, esetleg túlnyomó többségben kerülnek bele a szövegbe, amely mindazonáltal grammatikai szabályait tekintve természetesen megmarad az alap- vagy befogadó nyelvnél. Ennek a keveredésnek természetesen a leggyakrabban komikus, groteszk jellege van: ahogyan a commedia dell’arte egyik állandó figurája, a dottore latin nyelven tudálékoskodik, s ahogyan ez aztán bekerül Molière-hez vagy a klasszikus vígoperába. Ez a kétnyelvûség – szemben a halandzsával – két nyelv ismeretére épít; vagy, kicsit pontosabban, ismernünk és beszélnünk kell az egyik nyelvet, de csak akkor értjük meg igazán a szöveget, ha egy másik nyelv lexikai elemeit legalább többé-kevésbé értjük. Máskülönben egyszerû halandzsának fogjuk tekinteni a szöveget, mintha csak értelmetlen szavak volnának keverve az egy bizonyos nyelven írott szövegbe. Petõfi Deákpályám címû kvázi-makaróni költeményének számos német, angol, és néhány olasz és eszperantó (!) fordítása van – ezeket érdemes volna a kétnyelvûség fordíthatóságának problémájához alaposan végigböngészni, erre itt nem vállalkozom.
Létezik-e vajon olyan szöveg, ahol ennél szorosabban van összefûzve a két használt nyelv kapcsolata? Ahol nemcsak afféle mazsolaként van megszórva, hol gazdagon, hol ritkásabban, az egy bizonyos nyelvû szöveg a másik nyelv szavaival, hanem igazán összevegyül a kettõ? Erre nagyon kevés példát találni. Az egyik, amit inkább csak viccként sorolnék ide, az a fajta forrásnyelvi szöveg, amelyet úgy, ahogy van, megpróbálunk a célnyelven olvasni: ahogyan egy régi, a fordítás határeseteirõl szóló írásban említettem, ilyen Jandl Wordsworth-“fordítása”, vagy Louis Zukofsky Catullus-“fordításai”, amelyek hozzávetõleg ugyanazt a hangsort tartalmazzák, mint a forrásszövegek.
Mégis találtam egyetlen verset, amelynek pár sora némi jóindulattal valódi kétnyelvû szövegként olvasható. Géher István Mondom: szerencséd címû kötetében található aVersemlékek címû szöveg, amelynek elsõ strófája ekként szól:
…Wulf min Wulf
en Forkosum the
seoce gedydon
kour scagath engum
murnende mod
elelnum buol
wena me thine
yrthed epedwen
thine seldcymas
yewthud hyan kel
nales meteliste
nym chuel holnum…
A vers ál-ómagyar és ál-óangol szövegeket vegyít; bizonyos szavakat felismerni vélünk, de vannak olyan részek, amelyekrõl még az sem állapítható meg, hogy ezer évvel ezelõtt melyik nyelven íródtak vajon. Mintha Géher sugalmazása éppen valami ilyesmi volna: ebben a ködös, õsi idõben a nemzetek és nyelvek mintha még teljesen össze lettek volna keverve, ugyanaz a titokzatos, töredékes, alig érthetõ nyelv ez, olykor meghökkenten erõs, máskor suta megfogalmazásokkal (már ha sikerül õket megértenünk). Ironikusan, de éppen ezért félig-meddig komolyan veti fel, hogy az ezer évvel ezelõtti korszakban még mindkét nyelv és mindkét nemzet valahol ugyanott volt, ugyanarról és ugyanúgy beszélt.
Ennek a kétnyelvûségnek a megvalósításához persze némi csalás kell – sem az óangol, sem az ómagyar grammatikában nem igazodunk ki igazán (sem általában, az olvasók többségét tekintve, sem e szöveg esetében konkrétan); és az egyes szavak mai megfelelõinek jó részét is csak találgathatjuk (s nem tudjuk, milyen sikerrel). Örülnék, ha kiderülne, hogy van igazi kétnyelvû szöveg – én nem találtam.
A címhez tehát teljesen hûtlen voltam, kénytelen voltam hûtlen lenni. Mentségemül szolgáljon, hogy a nulla és az egy, valamit az egy és a kettõ között is rengeteg – ha nem is végtelen – átmenet létezik, amelyek némelyikére viszont igyekeztem rámutatni.
Szövegek
Petõfi Sándor
DEÁKPÁLYÁM
Diligenter frequentáltam
Iskoláim egykoron,
Secundába ponált mégis
Sok szamár professorom.
A poesisból is ebbe
Estem inter alia;
Absurdum pedig, de nagy, hogy
Ennek kelljen állnia.
El sem obliviscálnak, mert
Ha occasióm akadt:
Kutyáliter infestáltam
E jó dominusokat.
Egynek plane… no de minthogy
Szerelemhistória,
Talán jobb lesz in aeternum
Sub rosa maradnia.
Csak denique mi közöttünk
Sine fine folyt a per,
S consilium abeundi
Lett a vége breviter.
Ergo mentem, és vagáltam
A hazában szanaszét;
Verte tandem a bal combom
Kard… azaz hogy panganét.
Dunavecse, 1844. április–május
Lewis Carroll
JABBERWOCKY
A GRUFFACSÓR
Nézsonra járt, nyalkás brigyók
turboltak, purrtak a zepén,
nyamlongott mind a pirityók,
bröftyent a mamsi plény.
“Kerüld a Gruffacsórt, fiam,
a foga tép, a karma metsz!
Ne járj, hol grémmadár csuhan
s a bõszhedt Gyilkanyessz!”
Kapta döfke kardját a smorc,
rég csûszte már a nyúf vadat –
megállt a vén plakány tövéna
tamtam-lomb alatt.
Állt felhergült eszmék között,
s ím Gruffacsór – a szeme láng –
hussongva és mortyogva jött
a kuszmadt fák iránt.
Egy! Kettõ! Egy! Kettõ! – csihant
a döfke penge nyisz-nyasza!
Metélte szét, kapta fejéts
diadalgott haza.
“Hát megölted a Gruffacsórt?
Keblemre, fürgeteg fiam!
Dicshedj soká! Hujhé, hurrá!”
s csuklantott boldogan.
Nézsonra járt, nyalkás brigyók
turboltak, purrtak a zepén,
nyamlongott mind a pirityók,
bröftyent a mamsi plény.
FORDÍTOTTA TÓTFALUSI ISTVÁN
SZAJKÓHUKKY
Volt egy brillõs, a csuszbugó
Gimbelt és gált távlengibe,
Minden mimicre purrogó,
Mómája ingibe.
“Vigyázz, jön Szajkóhukk, fiam!
Foga maró, karma furó!
Ügyelj, Csapcsip madár zuhan
S a brunkós Bromboló!”
Markában nyüsztõ penge reng,
Elrágdos minden manxomot.
A tamtam-fánál megpihent,
Mély gondjába rogyott.
Állt fergetõ eszmék körén,
S jött Szajkóhukk, nézése láng,
Nagy káka-törzsek erdején
Bugyborékolva ráng.
Bal, jobb! Bal, jobb! És át meg át
Nyüsztõ penge nyekdes, nyikol,
Fejét veszi, máris viszi,
S eldiadalogol.
“Szajkóhukk már nem él, fiam?
Karomba, lándzsás pöszöröm!
Dicsdús nap, ó! Jahé! Jahó!”
Csuklorkant az öröm.
Volt egy brillõs, a csuszbugó
Gimbelt és gált távlengibe,
Minden mimicre purrogó,
Mómája ingibe.
FORDÍTOTTA WEÖRES SÁNDOR