Kotrics kezdte, nem Faust. A professzor nehezen barátkozott. Aki annyira vonzotta az eszével vagy a szépségével vagy a mûveltségével vagy bármi más értékével, hogy képes lett volna iránta baráti érzésekre, azt a legtöbb esetben tisztelte is. Akit viszont tisztelt, azt nem akarta a közeledésével zavarni. Potenciális barátai felé tett elsõ és utolsó baráti gesztusa az volt, hogy megkímélte õket Faust Jánostól. Õt magát pedig annyi minden zavarta másokban – a testük sajátosságai, a beszédük, a jellemük, a rossz humoruk, a tudatlanságuk vagy a tudásuk folytonos hangsúlyozása, és sok más egyéb –, hogy a legtöbb ember eleve taszította.
Kotrics volt annyira érzékeny, hogy Faust különféle érdekes és különös tulajdonságaira felfigyeljen, de annyira már nem, hogy azt is észrevegye, a professzort õ nem nagyon érdekli, és ha egyáltalán hat rá, akkor csak mint enyhén zavaró tényezõ.
Faustnak nem esett jól ránézni Kotricsra. Pedig Kotricsot általában jóképûnek tartották, és a legtöbb embernél értelmesebbnek is bizonyult. De volt az arcán jobb- és balfelõl egy-egy bibircsók, miattuk nem tudott rendesen borotválkozni, mert ha belevág valamelyikbe, akkor az nagy valószínûséggel elrákosodik. Lencsénél nagyobb, babszemnél kisebb barnáslila kitüremkedések, nyilvánvalóan nem Kotrics akaratából kerültek oda, ahová kerültek, Faustot mégis zavarták. Az is zavarta, amikor egy idõben Kotrics pofaszakállat növesztett, mert a bibircsókok közelében a szálak már egészen vékonyak voltak, és ritkásan nõttek, nem takartak semmit, viszont a takargatás szándéka annál inkább leleplezõdött. Legalább ne hitetné el magával, hogy sikerült eltakarnia a bibircsókjait! Vagy legalább helyezkednének el szimmetrikusan, ha már kettõ van belõlük! Képtelen lenne megcsókolni ezt a képet, jutott eszébe nemegyszer, hogyha elébe állt Kotrics. Ettõl teljesen függetlenül ismeretségük elsõ évének szilveszterén Kotrics megjelent egy üveg orosz pezsgõvel, és nem sokkal késõbb arcon csókolta Faustot éppúgy mint Faustnét, jobbról-balról. Mikor a tanár bõre a bõréhez ért, és persze nemcsak a bõre, hanem a szõre és a bibircsókja is, a professzor önkéntelenül összecsücsörítette a száját, vagyis bizonyos aktivitással részt vett a csókfolyamatban, még ha ajka nem érintette is az idegen arcot. De a végén cuppantott, az tény.
Kotrics gimnáziumban tanított. “Csak” gimnáziumban, mert családjának körülményei erre az útra terelték, viszont soha nem mondott le róla, hogy igazi tudóssá váljon. “Hát szégyen az, tanítani, egy megyeszékhely jó hírû középiskolájának válogatott gyerekanyagát kupálgatni?” Nem, az nem minõsülhet szégyenletes tevékenységnek, szokta megválaszolni saját kérdését. Már az elsõ osztályából két gyereket felvettek arra a szakra, amelyikre õ nem juthatott be. Attól kezdve minden évben elbüszkélkedhetett legalább egy ilyen tanítványával, gyakran többel is. Neki nem voltak gátlásai a tekintetben, hogy ennek vagy annak a diáknak a sorsába beleszólhat-e vagy sem, az egyiket lebeszélte róla, hogy a tudományok valamelyik ága felé haladjon, a másikat rá-, rendszerint a szülõk háta mögött, de ha a helyzet úgy kívánta, náluk is latba vetette a tekintélyét. Ha valamelyik házban nem volt tekintélye, azt vagy nem érzékelte, vagy tudatosan figyelmen kívül hagyta, és annál inkább úgy viselkedett, mint akit megérdemelt tisztelet övez.
Nem házasodott meg, bár idõnként volt kapcsolata nõkkel. Egyszer már eljegyzett egy Doór Emese nevû, vele egykorú földrajztanárnõt, és több mint féléves jegyesség után jelentette ki, hogy végül is a lány szép, kedves, okos, de õ kicsit még okosabbat vagy kedvesebbet vagy szebbet vár el. “Nem baj, hogy így megmondom egyenesen?”, kérdezte. Meg szokta mondani egyenesen, és meg szokta kérdezni, hogy baj-e, ha mondja; erre azt szokták felelni a diákjai éppúgy, mint a tanártársai, az ismerõsei és a rokonai, hogy “dehogy baj”. Doór Emese is úgy válaszolt, hogy “ellenkezõleg, mindennél többre tartom az õszinteséget”, milyen jó, hogy Kotrics most közli ezeket, és nem “mondjuk egy évvel az esküvõ után, vagy ha már gyerekeink vannak”. Soha nem engedte meg magának, hogy Kotricsról egy rossz szót szóljon, sem a barátnõi elõtt, sem a tantestületben. Ha pedig a jelenlétében taglalták Kotrics jellemét vagy valamilyen megnyilvánulását, úgy érezte, kötelessége kiállni mellette.
Kotrics figyelmét nem kerülte el, hogy az egyenesség nemcsak kellemes számára, de hasznosnak is bizonyul, mindenesetre gyakrabban jár kedvezõ következményekkel, mint kedvezõtlenekkel, úgyhogy érdemes megmaradni annál a figuránál. Megmondta például az egyik diákjának, hogy idétlen a járása, folyton billeg menet közben, sürgõs változtatásra van szükség, és ott mondta, a folyosón, sok más gyerek meg egy másik tanár füle hallatára. De nem csak bíráló megjegyzései voltak, kimondta Kotrics a jót is, hol négy szem között, hol nyilvánosan. Zavarba tudta hozni az embereket a jóval éppúgy mint a rosszal. Kotricsot nem zavarta, ha mások zavarba jöttek miatta. “Azoknak a zavar amúgy is természetes állapotuk! Miért baj, ha ráébresztem õket?” Olyan ember volt, akivel ha szembe jött egy kosárlabdát vezetgetõ gyerek, hirtelen a pattanó labda és a gyerek- tenyér közé nyúlt, megszerezte és tovább vezette a labdát, tekintet nélkül arra, hogy folyosón találkoztak vagy utcán, hogy ismerte a gyereket vagy nem, hogy fiú volt vagy lány, mi több, arra is, hogy szép volt vagy csúnya – a pattogás számított, a vezetgetés és az eltérítés lehetõsége; és még a labda szépsége se számított nála, Kotrics ronda öreg labdáért is benyúlt, amennyiben a rugalmassága megvolt, csak amelyik labda lanyhán pattant, attól viszolygott –, kicsit vitte a lasztit, azután visszapasszolta.
Faustot elõször annak ürügyén kereste fel, hogy a professzor, akivel egy házban lakott, megbetegedett. Valami lázzal és fejfájással járó meghûlés vett rajta erõt, nem komoly kór, de az ilyesmi a felnõtt embereket jól meg tudja gyötörni. Bedugult az orra és a füle, fájt a torka, a feje és a szeme, képtelen volt olvasni, és nem érdekelte, hogy addig csak látásból ismert látogatója hogyan került az ágya mellé, de Kotrics magától is részletesen elmondta, miként találkozott össze a kapuban Faustnéval, “gondban volt a kedves neje, mert éppen eszébe jutott valami, ami miatt vissza kellett sietnie a munkahelyére, miközben a professzor úrnak is meg akarta fõzni a teát és beadni a gyógy- szereket, de itt vagyok én”, mondta Kotrics, és megrázta Faustné kulcscsomóját. Míg a professzor hónalja hõt adott le a lázmérõnek, és míg a folyékony fém a hõ hatására a skálán 39,2 fokig tágult, Kotrics szemlét tartott a professzor könyvespolcán. Hogy a látottakat figyelemreméltónak tartja, azt véletlenül se hallgatta el.
Kotrics tudott hízelegni, komolyan és szinte bánatosan, mint a gazdájára tekintõ kutya, aki látott már ezt-azt, ilyen meg olyan gazdákat, és hálás a sorsnak, amiért a tér és az idõ végtelenségében épp ott engedi õt létezni, ahol ez az ember van. Fellapozott egy lexikont. Talált szócikket Faust János tevékenységérõl. Felvett néhány szakfolyóiratot az asztalról, némelyikükben rálapozott a professzor angol nyelvû publikációjára; csupa õt is foglalkoztató kérdést taglaltak. Beérte szórványos és kurta válaszokkal, nem igényelt hosszas kifejtéseket, õ maga se beszélt egyhuzamban túl sokat. Mégis, amikor Faustné hazaérkezett, Kotricsot még ott találta a professzor betegágyánál. Történetesen éppen virrasztva, mert Faust János álomba zuhant. Kotrics az ágy mellé húzott széken ült, és egy amerikai folyóiratot böngészett. Ajkára tett mutatóujjal intette csöndre az asszonyt, aki vissza is vonult. Késõbb, mikor a professzor felébredt, Kotrics kiment szólni. Faustné behozta a teát – a tálcán három csésze, tányéron citromkarikák, kis flaskában rum Kotricsnak, üvegben ikrás méz, csörrenõ kanalak – hármasban teáztak, és Faust még fájó, párás szemmel is látta, hogy látogatója a feleségét mustrálja. Nemcsak amúgy általában, hanem részleteiben, például a lábát a nadrágszár szegélyétõl a lábujjaiig, a fekete haját (sûrû volt, és itt-ott megcsillant benne egypár fehér szál, jelezve, hogy a feketeség valódi, hogy az õszülés folyamata beindult már, de még nagyon az elején tart), mustrálta a nyakát, a kosztümkabát dekoltázsában a melle felsõ részét, az ajkát és a fogait, a nyelvét, ezek csak példák, a teljesség igénye nélkül, Kotrics nem hagyta figyelmen kívül a makulátlanul fehér szem- golyókat és a hosszú, de nem egészen szakavatottan befestett pillákat sem, az egész nõt figyelte. A professzor az egyik pillanatban azt gondolta, kiutasítja a pimasz betolakodót, a másikban meg, hogy de hisz ez egy kedves ember, vagy legalábbis rendes, gyakorolja a beteglátogatás szentségét, nem lenne illendõ durván szólni hozzá. Mindez elég sokáig eltartott, a tea kifogyott a kannából, Faustné újabb adagot készített, és a professzor azt gondolta, az õ betegsége pusztán ürügyül szolgált Kotricsnak, hogy együtt lehessen Faustnéval; “csinálják nyugodtan, csak engem hagyjanak békén”, mormogta. Kotrics kinn volt a konyhában, segített Faustnénak. “A csókos bibircsókos!” Faust kifújta az orrát, amennyire bírta. A száját takonyíz töltötte be. Késõbb, ha Kotricsra gondolt, vagy ha beszélgettek, vagy ha más valaki említette elõtte õt, gyakran érezte újra azt az ízt, visszajött olyankor.
– Megbeszéltük, hogy tegezõdünk. – Ezzel tért vissza a konyhából Faustné, nyomában a látogató. De rumos meg citromos teákkal mégse ihattak pertut: meg lett beszélve egy újabb látogatás
Faustnál, hogy majd akkor pálinkával vagy borral. – Szóval ötvenkilencben születtél? – kérdezte Kotrics.
– Láttad a lexikonban, nem?
– A lexikonok köztudomásúlag tele vannak hibával, tévedéssel.
– Ez helytálló adat.
– Akkor nem lehetnél az apám. Én hetvenegyben.
– Ha muszáj, lehetek. Iszonyú erekcióim voltak abban az idõben.
– Azóta is iszonyú erekciói vannak – mondta Faustné.
– Az iszonyú az volt, hogy akkor Kotrics anyukája nem tartózkodott a közelben, mint fiatal lány, és nem látta az aktuális erekciómat, vagy ha a közelben volt, és látta, hogy tartózkodott hanyatt esni a látványtól – mondta Faust, egy pillanatra egészen elfeledkezve orrdugulásról, fejfájásról. Aztán elfulladt a hangja, köhögött. – Elnézést…
– Az iszonyú az – folytatta Kotrics –, hogy szegény muttika akkor se vetette volna magát hanyatt elõtted, ha a közeledben tartózkodik. És nem azért, mert túl fiatalnak talált volna, végül is jó szíve volt Resch Zsuzsinak, úgyhogy elviekben szívesen segített volna egy fiún, aki szenved a vágytól, csak a bátorság hiányzott belõle az ilyen akcióhoz, meg a kezdeményezõkészség, de fõleg az volt a baj szegény muttikával – nem él, meghalt több mint tizenöt éve –, hogy alkatilag képtelen volt észrevenni, ki férfi és ki nem az. Az iszonyú az, hogy Resch Zsuzsi nem tudta felismerni a sok férfi közül az igazit, és kiválasztani azt magának, míg végül kikötött a szerencsétlen fattikámnál, akirõl most nem mondok többet, mint hogy ha a muttika engem idõben megkérdez, csak azt felelem neki: másmilyen apát szeretnék. De mint tudjuk, a modern fizika sok mindent megenged, egyszer talán szembe találkozok a muttikával mint fiatal lánnyal, és besegítek neki a választásban.
– A modern fizika! Csak ilyeneket ne mondanátok, ti jó Kotricsok… – hasadt fel a fájós torok. – Hallottatok valami furát Heisenbergrõl, és azt hiszitek, Newtont el lehet felejteni, az egyszerû logikát el lehet felejteni! Ott az ablak, tessék: lépjél ki rajta, és tényezd meg a bizonytalanságot!
Faust köhögött.
– Csak vicceltem – visszakozott Kotrics. Megijedt, nem tudta, hogyan törölhetné ki azt a csúnya bejegyzést Faust noteszából. Pedig semmit se szeretett volna annyira, mint hogy kitörlõdjön. Hiszen, úgy érezte, egészen a hülye mondatáig jól szerepelt a professzor elõtt.
De attól, hogy a professzor tüskéi megmutatkoztak, a közelsége csak még vonzóbbá vált Kotrics számára. Most már tudta, hogy Faust nem ám csupa nyugalom és szelídség, félt a döfésektõl; minél jobban félt, annál inkább remélte, hogy dicséretet is kap majd tõle. Hogy kiérdemli. Mindent megtett volna, csak bizonyuljon méltónak Faust dicséretére. Vagy legalább mellette lehessen. Pedig a kisasztalon hányódó leveleket még csak azután vette észre. Tudós kollégák küldték õket Faustnak. Közülük ketten is Nobel-díjasok. Kotrics alig hitt a szemének. De volt annyi esze, hogy ne ragadjon ott aránytalanul sokáig, jobbulást kívánt, és elköszönt.
Egyébként Faust akkor volt utoljára náthás. Kicsit sokára jutott eszembe!, csodálkozott
a professzor, mikor éjjel arra riadt, hogy orrát és arcát csiklandozza a kicsurgó váladék. Miért nem szóltam Graumannak hamarabb?
Vissza se feküdt. Lezuhanyozott, fogat mosott, kávét fõzött. Sokáig szippantgatta a friss illatot. Munkához látott.
Reggel a szennyeskosárba hordta összeizzadt és lepedõjét, paplan- és párnahuzatát, pizsamáját.
Egy hétig se kellett várnia Kotricsnak, hogy ismét a professzor közelébe mehessen. Faust- nénak névnapja volt, és annak ürügyén megjelenhetett egy csokorral, kis üveg likõrrel. Faustnak sört hozott. Négy jól behûtött Amstel volt a táskájában, öt elõkészített kérdés a memóriájában: úgy gondolta, miután túlesnek a köszöntésen, elsörözget kettesben majd a professzorral. De Faust szeme nem csillant fel: a sört egyáltalán nem szerette. Sakkozni se szeretett, pedig Kotrics titkon abban is reménykedett, hogy játszanak majd néhány partit. És ezeken túl volt még egypár dolog, amikbõl Faust nem kért: ping-pong a gimnázium udvarán (pedig Kotrics akármikor be tudta volna vinni, akár reggel ötkor vagy hétvégén is); meccsnézés tévén (épp valami bajnokság döntõjének közvetítés- sorozata zajlott); szópókerezés. Egyébként is lenne dolga, magyarázta a professzor, a felesége vett egy új mosdókagylót csapteleppel, csak mert az egyik kolléganõje építkezik, és véletlenül eggyel több kagylót rendelt a kelleténél, plusz csaptelep, sírt benn a munkahelyén, Faustné pedig úgy megszánta, hogy átvette tõle az árut, hetek óta a pincében van, eltorlaszolja a bejáratot, többórás munka, amíg megcsinálja, ha egyáltalán… Kotrics nem sajnálta Faustot, inkább irigyelte az érdekes kihívás miatt, azt mondta, segít, már természetesen ha a professzor elfogadja a segítségét, de, tette hozzá, neki elég jó készsége van az ilyesmihez, és a türelmét soha nem veszti el.
– Akkor se vágod oda a csavarhúzót – kérdezte Faust –, amikor majdnem elkészültél a munkával, és az utolsó tipli, ahogy vered be a lyukba, eltörik, és tényleg nincs azon kívül egy darab se, és mehetsz vásárolni koszosan, izzadtan?
Kotrics a fejét ingatta.
– Akkor se vágod oda, ha a csavarod beleszakad a túl szoros tiplibe?
<->– Akkor se – mondta Kotrics. Aztán hozzátette, a tõle telhetõ legnagyobb szerénységgel: <->– Mielõtt nekikezdek, minden szükséges anyagot és szerszámot átnézek, átszámolok, és eleve bekalkulálom a kisebb hibákat.
A professzor végül nem bánta meg, hogy engedékeny volt: a segédje bevált. Elõször is áttekintették a mûvelethez használandó anyagokat és szerszámokat. Faustnak jólesett, hogy Kotrics megdicséri a fúrógépét, mégpedig nemcsak a típusát, hanem az állapotát, a tisztaságát is; “láttad volna a fattikám szerszámait, csupa ákombákom, teli rozsdával és redvával: az lett volna a csoda, ha minõségi munkára képes velük!” Kotrics fedezte fel, hogy a mosdóhoz olyan erõs és hosszú csavarokra meg tiplikre van szükség, amilyenek a professzor készletében mindaddig nem szerepeltek, és kellett hozzájuk megfelelõ fúró is. Együtt mentek vásárolni. Kotrics keveset beszélt, õ már attól boldog volt, hogy Faust lépteihez igazodhat, és hogy látják õket az emberek, amint közös céljuk felé tartanak kettesben.
Egy mosdókagylót a csempéhez szorítani és a furatok helyét átjelölni, az kétemberes munka; Faust pontosan tudta, milyen nehezen boldogult volna Kotrics nélkül. Értékelte, hogy Kotrics nem hívta fel erre a figyelmét.
Felváltva csináltak mindent. Ha azt mondom: Faust kereszttel jelölte, hova kell fúrni, Kotrics pedig iksszel, az nem tesz semmit, puszta adalék. A nyomokból ez idõ szerint alig látszik valami, csak a megcsúszott ceruzahegy vonalkája, ami a lyukak mellett itt-ott megmaradt.
A szaga nem volt kellemetlen, legalábbis eleinte, mert Kotrics fogat mosott, mielõtt átment Fausthoz, és lezuhanyozott. Viszont erõsen izzadt, és a trikója hamar átnedvesedett a mellén meg a hónaljánál. Errõl se tehet, gyõzködte magát Faust. De a tekintete folyton odatévedt, az izzadságfoltok nõttek-növekedtek, a vége felé elértek majdnem könyékig, illetve derékig, és akkor már szaglottak is. Marhaság másvalaki izzadságszagával foglalkozni, mikor az ember épp megbontja a saját mosdója lefolyóját, állapította meg a professzor, mert a nyitott csövekbõl félreismerhetetlen illatanyag szabadult ki; hiába, a szifon szaga nem nyomta el a hónaljét. Mert hiszen képesek rá a szagok, hogy finoman kitérjenek egymás útjából, máskor meg, hogy egyesült erõvel intézzenek rohamot az ember szaglóhámja ellen. Kotrics a szagot nem tette szóvá, valószínûleg a figyelmét se keltette fel, a szürkésfehér üledék szõrszövedékét ellenben természettudóshoz illõ módon vizsgálgatta, melyik szál származik a professzortól, melyik a professzor feleségétõl.
Egyvalamit mégis szóvá tett. Nem olyasvalamit, amire a professzor számított. Ki számított volna rá a helyében? Mert Kotrics Faust zoknijára tett megjegyzést, miszerint az “lehetetlen”.
Mégis, mit nevezhetett egy zokni esetében lehetetlennek Kotrics? Nem az anyagát, hiszen az láthatóan pamut volt, és nem az állapotát: se lyukas, se foltozott, de még csak felemás sem – Kotrics a színére mondta, hogy az nem illik a professzorhoz. Vagyis hogy, tette hozzá, a róla visszaverõdõ és az emberi szem érzõidegére jutó fénysugarak hullámhossza, semmi más.
Kisgyerek korában az asztal körül kergették Kotricsot, valahányszor színes zoknit húzott? Hát nem. Apja katona volt, mégpedig “háté”, a kommunista ország úgynevezett néphadseregének alezredesi rendfokozaton megállapodott hivatásos tisztje, akivel senki sem ismertette az úriemberhez illõ öltözködés szabályait. Amikor pedig nem kellett egyenruhát húznia, örült, ha puha és színes holmikat viselhetett. Kárminpiros frottírzokni egyik napon, égszínkék a másikon; és ez a látvány Kotrics számára sokáig nem volt elviselhetetlen. Gyerekként és fiatal korában ilyenekben járt õ maga is. Csak miután egy angol filmben végigkövethette a hõs öltözködését, és felfigyelt az egymáshoz illõ színek komolyságára, a komolyságban rejlõ szépségre, ami viszont tökéletesen illett a hõs alkatához és jelleméhez, jól válogatott szófordulataihoz és grimaszaihoz, és a film nyomán elkezdte figyelni minden egyes férfi öltözködési szokásait, selejtezte ki összes színes zokniját, ponto- sabban: Kotrics még a fehéreket se tartotta meg. Ha már a sors nem adta meg neki a lehetõséget, hogy a szabályt, mint annyi más fontos ismeretet az apja révén, könnyedén, természetesen és idejekorán sajátíthassa el, ha saját magának kellett felismernie, akkor keményebben tartotta magát hozzá, mintha valami külsõ erõ kényszerítette volna a követésére. Ha õ, az elõnytelen helyzetbõl indult fiú megóvhatta lábát a piros zokni szégyenétõl – egy nála nyilvánvalóan különb ember, akitõl tanulni szeretne, hogy eshet ilyen hibába?!
Faust nem sértõdött meg, és alighogy meghallotta, már el is felejtette a fizikatanár megjegyzését. Hosszú órákon át dolgoztak együtt, sört ittak utána, és beszélgettek. A késõbbiekben pedig, valahányszor Kotrics Faustéknál járt, bement a fürdõszobába, hogy megtapogassa a mosdókagylót, vajon jól tartja-e még magát. Ez annyira szokásává vált, hogy egyszer rányitott Faust feleségére. Az asszony épp zuhanyozott.
– Bocsánat! – mondta Kotrics –, csak meg akartam gyõzõdni róla, hogy feszes-e még.
Tény, hogy Kotrics nem is fordult a nõ felé, csak a mosdót vizsgálta meg, azután kiment. Faustné dühösen dörgölte magát a törülközõvel: ha már bepofátlankodik hozzá a pasi, elvárható legalább egy kis nézés, megvan annak a módja, hogy lehet azt finoman és jólesõn, hozzá valami dicsérõ megjegyzés, esetleg. Az asszony el tudott volna képzelni bizonyos hízelgõ szavakat; ahogy a kádból kihajolva a mosdó felett a tükörbe pillantott, úgy látta, nem is lenne teljesen érdemtelen rájuk.
A professzor ritkán mutatkozott a Pokol ügynökével együtt. Fõleg odahaza, Faust szülõvárosában kerülték, hogy kettesben lássa õket bárki is. A Pokol ügynöke tapintatos volt, vagy legalábbis tapintatosan viselkedett, ami Faustot újra meg újra örömmel töltötte el, olykor egyszerûen meghatotta: kis mosoly, gombóc a torokban. Van egy barátom, tapintatos.
Tudom, hogy nem a barátom, de akkor is. Lehet, az egész léleküzlet azért van, hogy ez megtörténhessen velem, gondolta.
A professzor felesége sokáig azt hitte, a neki Graumann néven bemutatott úr egy rákbeteg a sok közül, akik a Bilik-féle szertõl remélnek gyógyulást. Szokása volt megsaccolni magában, ez vagy az meggyógyul-e, és ha nem, hogy meddig húzza; valamiért Graumannak, hiába a ruganyos mozdulatok, az egyenes derék, nem adott néhány hétnél, esetleg hónapnál többet. Az idõ letelt, és az ember még megvolt; Faustné nem jött zavarba, átsorolta Graumannt gyógyszergyári nagyokossá. A Pokol ügynökének az eszközei is megvoltak hozzá, hogy elrejtse az elrejtendõket. Csak azt nem lehet pontosan tudni, hogy amikor valaki mégis meglátta Fausttal, az amiatt történt, hogy még az õ lehetõségei se voltak végtelenek, netán a figyelme hagyott ki – annyi mindenen kellett folyamatosan és egyszerre rajta tartania a szemét! –, vagy mert akkor éppen meg akarta mutatni magát az illetõnek.
Egyszer Kotrics rájuk nyitott.
– A nejed nem mondta, hogy vendéged van.
A Pokol ügynöke felállt, és kezet nyújtott:
– Graumann.
– Tökéletes kézszorítás! – mondta Kotrics. – Nem szeretem, ha döglött halat nyomnak a kezembe, se azt, ha összeszorítják, csak hogy megmutassák, milyen fene erõsek. Az öné, kedves uram: ötös.
– Köszönöm – mondta Graumann. Faust hiába keresett gúnyt a hangjában, a mosolyában. Nem találta olyasminek halvány nyomát sem.