A Harmadik Róma megmentése

A Birodalom pusztulása, Bizánc és Putyin Oroszországa

Írásom az Oroszországi Föderáció kormányának ellenőrzése alatt álló Rosszija (RTR) televízió-csatornáján 2008. január 31-én sugárzott, A Birodalom pusztulása: Bizánc tanulsága (Gibel Imperii: Vizantyijszkij Urok) című film néhány szimbolikus politikai és kulturális előfeltevését veszi szemügyre. A filmet a mai Oroszország egyik leggazdagabb és legbefolyásosabb vallási közössége, a moszkvai Szretyenszkij-kolostor vezetője, Tyihon Sevkunov atya készítette és rendezte az RTR számára. Tyihon atya Vlagyimir Putyin felesége, Ljudmilla „lelki vezetője” (duhovnyik). (Tartja magát a szóbeszéd, miszerint Putyin duhovnyika is ő volna.) A Birodalom pusztulása, melyet másfél évig forgattak, látszólag a Bizánci Birodalom összeomlásáról szól. Nyilvánvalóan példázattal van dolgunk, melyben a nézőközönség Sevkunov (és talán Putyin) Oroszország mai geopolitikai helyzetéről vallott felfogásával szembesül. A film a Kelet-Római Birodalom összeomlását a korrupt hazai oligarcháknak, illetve a középkori és reneszánsz Nyugat ármánykodásának tulajdonítja. A narrátor, Tyihon atya előadásában a tragédia elkerülhető lett volna, ha Bizánc autark és nacionalista birodalommá válik. Bizánc történetét úgy mutatja be, hogy az figyelmeztesse Oroszország mai vezetőit: meg kell zabolázniuk az oligarchákat, s meg kell erősíteniük a Nyugattal szembeni védvonalakat, mert máskülönben pusztulás vár az országra.

Nyilván nem véletlen, hogy a filmet az orosz politika fordulópontján mutatták be (mindössze két hónappal azelőtt, hogy Putyin átadta hatalmát választott örökösének), ám éles vita tárgya, hogy mi is az igazi jelentése. Először is, nem világos, hogy vajon a film Putyin politikai elvei melletti nyílt állásfoglalásként értendő-e, vagy más hatalmi érdekeket szolgál, legyen szó akár az államról (különösen az állambiztonsági szervekről) vagy az orosz ortodox egyházról. Cikkem A Birodalom pusztulásának a mai orosz állapotokra vonatkozó jelképrendszerét két szempont szerint vizsgálja. Egyfelől a filmet az olyan vállalkozások közé sorolja, melyek az „Oroszország mint Harmadik Róma” mítoszát tartják fenn: ez az elképzelés továbbra is ellenáll minden kétkedő értelmezésnek. Másfelől arra kérdez rá, hogy miként fogadta az orosz közönség a filmet. A meleg fogadtatás azt jelezné, hogy a néző hajlamos támogatni azt a cselekvési programot, melyet a film fölkínál. Az alkotás azonban élénk vitát csiholt az orosz médiában, ami arra enged következtetni, hogy a jelenlegi politikai rendszer plurálisabb, mint amennyire azt hinni szokás. Végül, a cikk röviden számot vet A Birodalom pusztulása néhány tágabb előfeltevésével is, hogy jobban megérthessük az orosz állam putyini korszakát.

A Birodalom pusztulása és a Harmadik Róma mítosza

A mítosz igen egyszerű: az ortodox Bizánci Birodalom összeomlása után a Moszkvai Cárság vette át a feladatot, hogy az ortodox kereszténység szellemi és politikai központja legyen, melyet egyenes ágon örökölt később az Orosz Birodalom, a Szovjetunió és végül az Oroszországi Föderáció. A Harmadik Róma-mítosz felidézői egyöntetűen arra a levélre utalnak vissza, amelyet állítólag Filofej barát írt 1510-ben III. Vaszilij moszkvai nagyhercegnek. Ebben Filofej azt állítja, hogy Bizánc eleste után Moszkva az ortodox birodalom örököse: „Két Róma már elesett. A harmadik áll. És nem lesz negyedik. Semmi sem jöhet a keresztény cárság után.” Az utóbbi mondatot úgy szokás értelmezni, hogy Oroszországra a megváltó szerepét osztotta a sors immár mindörökre, más szóval, az ország egész történelme során Harmadik Róma kell, hogy maradjon, bármilyenek is legyenek belső politikai viszonyai. Vagyis az ortodox cári birodalom az ateista Szovjetunió és a nagyrészt szekuláris Oroszországi Föderáció közt folytonosság van. Bár a mítosz eddig is gyakran felbukkant a posztszovjet világban, a Birodalom pusztulása a mai Oroszország és a Bizánci Birodalom szellemi és történeti azonosításának eddigi legtisztább és kulturális szempontból legfontosabb megfogalmazása. Hogy Filofej levelét mennyire értelmezték félre, más kérdés. (Edward Keenan harvardi professzor szerint például a barát célja e szöveggel az volt, hogy rábírja III. Vaszilijt arra, ne kobozza el az egyházi birtokokat Pszkovban. Ha megtenné, felelős lenne a moszkvai hercegség összeomlásáért. Keenan szerint a levélnek semmi köze a translatio imperii bármely fogalmához.)1

De hogyan segít fenntartani a Birodalom pusztulása a Harmadik Róma-paradigmát? Tyihon atya sohasem utal nyíltan a mítoszra és a filmben sem hangzik el a „Harmadik Róma” kifejezés. Ugyanakkor a narratíva és a képi előadásmód alapos elemzése minden kétséget kizáróan jelzi, hogy a Harmadik Róma eszméje fontos része a film üzenetének. Először is, beszédes módon, maga a cím utal a szerző allegorikus szándékaira. A Birodalom pusztulása az orosz közönség fülében egybecseng az ugyanezt a címet viselő, nagyon népszerű rövidebb tévésorozattal, amelyet először 2005-ben sugároztak az orosz televízióban főműsoridőben. A sorozat az orosz forradalom idején játszódik, így a 2008-as film közönsége jó eséllyel közvetlen kapcsolatba hozza a két birodalmi katasztrófát. A hatást megerősíti a cím második fele, Bizánc tanulsága, mely ugyan nem jelöli meg, ki vonja le a tanulságot, de világos, hogy ez a valaki csak maga Oroszország lehet. Így a film címe az első pillanattól fogva összeköti az Oroszországi Föderációt Bizánccal.

A nyitójelenet rögtön igazolja ezt a benyomást. A film Moszkvában, a tizennegyedik században épül Szretyenszkij-kolostor havas belső udvarán kezdődik, mely az orosz államiság és az ortodox kultúra közismert jelképe (a kolostort azért alapították, hogy megemlékezzenek Tamerlán döntéséről, amikor is a tatár hódító megmagyarázhatatlan módon úgy határozott, hogy nem rombolja földig Moszkvát, hanem elvonul: ezt Szűz Mária közbenjárásának tulajdonították).2 Tyihon atya néhány szóban elmeséli a film célját („1443-ban a Bizánci Birodalom összeomlott; most meglátjuk, hogyan is történt ez”), majd amint a kamera felé sétál, a helyszín a mai Isztambulra vált. A két helyszín közötti kapcsolatot nyomatékosítja egy madár, mely a havas udvaron száll fel, s átrepül a mai isztambuli napsütésbe. (Ahogy ez az átvezetés összeköti a harmadik Rómát a másodikkal, úgy a következő rövid jelenet az elsőhöz csatol vissza, mivel hirtelen egy ókori római kocsi hajt át a színen.)

Amikor a narrátor rátér Bizánc dicsőségének taglalására, az egykori Konstantinápoly és az Oroszországi Föderáció közötti kapcsolatot majdhogynem nyíltan megfogalmazza: „Bizánc nagyjából ezer várost ölelt fel, csaknem annyit, mint a mai Oroszország.” A film tizedik percében a képzettársítás kiteljesedik. Tyihon atya szerint a Nyugattal szemben, mely csak azután vált civilizálttá, miután „elfoglalta, kirabolta, lerombolta és magáévá tette” Bizánc anyagi kincseit, a mai oroszok elődei (nasi predki) korán ráébredtek, hogy a birodalom legnagyobb értékét szellemi hagyományai jelentik. Amint a kamera végigpásztázza a Hagia Sophia freskóit (mely azelőtt a világ legnagyobb ortodox katedrálisa volt), Tyihon atya elmagyarázza a nézőknek, hogy „elődeink jól látták, miféle szellemi kincset jelent Bizánc, és ebből a kincsből merítve nem múzeumokat, nem bankokat építettek, nem tőkét teremtettek, hanem felépítették Oroszországot, Bizánc szellemi örökösét.”

Birodalom pusztulása ennek ellenére alapvetően nem Bizánc érdemeiről szól, inkább a birodalom összeomlásának történetét igyekszik színre vinni. Ahogy „elődeink” megértették Bizánc nagyságának titkát, úgy Tyihon atya is rá kívánja vezetni a mai oroszokat a birodalom pusztulásának okaira, hogy elkerüljék a hasonló végzetet. Konstantinápolynak a törökkel szembeni elestét magyarázva olyan jelenségekre mutat rá, melyek kísértetiesen ismerősek mindenki számára, aki az elmúlt két évtized orosz valóságát átélte vagy figyelemmel kísérte. A törökökről először a történet huszadik percében esik szó, akik – mint kiderül – Bizánc elpusztításában jelentéktelen szerepet játszottak. Ehelyett a néző többek közt a vereség kiváltó okainak alábbi elegyével ismerkedhet meg: az állam nem gyakorolt ellenőrzést a pénzügyek felett, kiszolgáltatva őket a nemzetközi (kimondottan Nyugati) kereskedőknek és a hazai oligarcháknak; a helyi kormányzók hatalma túlságosan megnőtt a központi államhatalom rovására; a bizánciak elárulták ortodox hitüket, és egyházi unióra léptek a katolikus Rómával. Vagyis a Nyugat bizonyul a főgonosznak, akihez (saját pénzügyi érdekeiket követő) hazai árulók szegődtek szövetségesül, s kiegészítette mindezt az általános szellemi lealacsonyodás. Mindezt remekül érti az a 21. századi orosz közönség, mely tanúja volt a szovjet tervgazdálkodás szétesésének, látta, hogy hatalmaskodó rablólovagok vették át az uralmat a születőben lévő orosz kapitalizmus fölött, és hogy az 1990-es években a hatalom Moszkváról gyors ütemben szállt át a helyi vezetőkre.

Csak néhány olyan részletet emelek ki, melyek eloszlathatnak minden kétséget afelől, hogy A Birodalom pusztulása tudatosan játszik rá a mai orosz jelenségekre. Először is, amikor arról esik szó, hogy a bizánci állam elvesztette uralmát nemzeti kincsei felett, Tyihon atya megjegyzi:

A nemzeti jövedelem fő forrása akkoriban nem az olaj és a gáz volt, mint ma, hanem a nemzetközi kereskedelemből származó vámbevételek.

A mai viszonyok ismeretében világos, hogy a „mint ma” kifejezéshez kimondatlanul is oda kell érteni: „Oroszországban”. A következő jelenetben, mely azt mutatja be, hogy a keresztesek (a filmben: „a nyugati szövetséges erők”) 1204-ben hogyan fosztották ki Konstantinápolyt, az alábbi kommentárt hallhatjuk:

Ezzel a velenceiek… kinyilvánították az egész nyugati világnak, hogy visszaállítják… a nemzetközi szabadpiaci jogokat, és hogy – ez a legfontosabb – olyan rendszer ellen harcolnak, mely nem ismeri el az összeurópai értékeket (obscsejevropejszkije cennosztyi).

Emlékezzünk, a Putyin-féle Oroszországgal szemben az „európai értékek el nem ismerése” az Európai Unió gyakran hangoztatott vádja, melyet különösen akkor hoznak fel, amikor a csecsenföldi emberi jogok kérdéséről esik szó, vagy arról, hogy Oroszország rendre elvágja közvetlen szomszédjait a gázutánpótlástól, amikor azok az orosz vonzáskörzettől távolodni látszanak. Mi több, a Birodalom pusztulása forgatókönyve szerint attól a pillanattól fogva, hogy Velence kirabolta Bizáncot, „Nyugaton nekiláttak, hogy megalkossák a Bizáncot eretnek gonosz birodalomként ábrázoló képet” – az utalás a Szovjetunió reagani ábrázolására nyilvánvaló. Ellenem vethetné az olvasó, hogy a Szovjetuniónak már rég vége, és az utalás nem releváns a mai Oroszország esetében. Csakhogy Tyihon atya rögtön ezután így folytatja: „ettől kezdve ez a kép, ha szükséges, mindig bevethető az ideológiai fegyvertár részeként.” Mivel a Jelcin utáni Oroszország és az egységes Nyugat leghatalmasabb megjelenítője, az Egyesült Államok között megromlott a viszony, a film nézői alighanem felismerik, hogy a szóban forgó utalás napjainkra vonatkozik.

A Birodalom pusztulásában a korrupt oligarchák mindvégig Bizánc vesztének kulcsfiguráiként jelennek meg; szemben az erős, bürokratizált állammal, mely évszázadokig sikeresen verte vissza támadásaikat. Különösen II. Baszileiosz érdeme, hogy visszanyeste a helyi kormányzó-oligarchák hatalmát, akik csaknem „darabokra tépték az országot.” Az egyik helyi mágnás sorsát részletesen tárgyalja a film: egy bizonyos, visszataszítóan gazdag Eustatiust, aki („saját jelöltjét előtérbe tolva”) a politikai kinevezések befolyásolására vetemedett, úgy büntetett meg az uralkodó, hogy megfosztotta minden vagyonától és „a birodalom egyik elhagyatott szegletében börtönbe záratta.” Mihail Hodorkovszkij sorsa, úgy tűnik, nem egyedülálló a történelemben. Hogy a nézőben még véletlenül se merüljenek fel kétségek aziránt, hogy II. Baszileioszban bizony Vlagyimir Putyint kell felismernie, bőven sorjáznak a további utalások. Tyihon atya szerint Baszileiosz „súlyos válság” után lépett trónra, amikor is „az országot lényegében privatizálták a hatalmasságok.” A cár legelső lépése az volt, hogy „szigorú vertikális hatalmi rendszert épített ki”, aztán „leverte a szeparatista mozgalmakat a határok mentén”, „letörte a lázadó kormányzók és oligarchák szarvát, akik csaknem felosztották a birodalmat”, „megtisztította a kormányzatot (a korrupt tisztviselőktől)”, és „lefoglalta a nemzeti kincstár számára a nem egyenes úton szerzett vagyonok jelentős részét”. Majd jelentős „stabilizációs alapot” hagyott utódjára . Az embernek csak be kell helyettesítenie a „Vlagyimirt” „Baszileiosz” helyére, s máris a Putyin nyolc hivatali évéről szóló hivatalos orosz narratívához érkezik: ő is központosította az államhatalmat, leverte a csecsen lázadókat, kormányzókat nevezett ki, minisztériumokat számolt fel és államosította az olaj- és gázipart.

Tyihon atya szemében általában véve a bizánciak voltak a „világ legjobb utódlásszakértői”. E megállapítás adta a legtöbb okot arra, hogy A Birodalom pusztulását elsősorban (sőt, kizárólag) a Kreml propagandafilmjeként értelmezze a néző. Hisz a filmet közvetlenül azt megelőzően tettek közzé, hogy Putyin átadta az elnöki feladatokat választott utódjának, Dimitrij Medvegyevnek. (A prijomnyik3 szót nemrégiben előszeretettel használták arra, amikor Putyin bebiztosította, hogy olyasvalaki kerüljön az elnöki székbe, akit ő választott ki.) Mégis a film csak részben – szinte azt lehetne mondani, véletlenül – szól arról az adott politikai pillanatról, melyben bemutatták. A Harmadik Róma eszméje viszont vörös fonálként húzódik végig rajta. Az utolsó jelenetek ezt teljesen nyilvánvalóvá teszik. Miután Bizánc végső haláltusájának bemutatása is véget ért, a narrátor megállapítja:

A Nyugat Bizánc és örökösei iránt érzett bosszúszomjas gyűlölete… máig tart… E megdöbbentő, ám kétségtelen tény felismerése nélkül nemcsak azt kockáztatjuk, hogy nem fogjuk megérteni a történelem rég letűnt napjait, hanem azt is, hogy értetlenül fogunk állni a 20., sőt a 21. század eseményei előtt is.

Itt természetesen a hidegháborúra kell gondolnunk, a Szovjetunió összeomlására (amit a népszerű elgondolás szerint a Nyugat idézett elő), illetve a Putyin-korszakban a Nyugat és az Oroszországi Föderáció közötti állandó feszültségre. Az utolsó képsor visszavezeti a nézőt a mai Isztambulból a hólepte Szretyenszkij-kolostor területére. A Birodalom pusztulása utolsó perce, ezúttal Tyihon atya kommentárja nélkül, orosz hívőket mutat, akik ikonok előtt teszik tiszteletüket ortodox egyházi ének kíséretében, annak orosz, nem bizánci változatában. Az üzenet világos: miként a cári Oroszország és a Szovjetunió, az Oroszországi Föderáció is a konstantinápolyi spirituális értékek örököse; a mai Oroszország – mint ahogy ezen a területen létezett elődjei és eredeti bizánci változata is – mindörökké a Nyugat gyűlöletének tárgya marad, és Harmadik Róma lesz.

A Birodalom pusztulása és a mai orosz pluralizmus

Birodalom pusztulása bemutatásának időzítése és a film narrátor-rendezőjének kiléte egyaránt arra enged következtetni, hogy a vállalkozást Putyin kormánya kezdeményezte, hogy igazolja az elnök politikáját, és a módszert, ahogy kiválasztotta utódját. Egyszersmind a film ilyetén értelmezése összekapcsolódik azzal az Oroszországról Nyugaton elterjedt képpel, mely szerint az egyre inkább tekintélyelvű rendszerré válik, s csak igen szűk területet enged a politikai kérdések nyilvános megvitatásának. Különösen a média szabadságának hiányát emlegetik előszeretettel az orosz politika elemzői, a ’Putyin kontra Demokrácia’ ügy első számú bizonyítékaként. Valóban, úgy tűnik, a történtek magukért beszélnek: az orosz állam fokozatosan szűkítette a magán- média függetlenségét, kezdve az NTV emlékezetes megszállásával 2000-ben, mely végül a televízió teljes állami ellenőrzéséhez vezetett. Maradt ugyan egy pár független rádióállomás és újság, nem beszélve a világhálóról, ezek azonban az utóbbi években egyre inkább a Kreml vonalát követik politikai kérdésekben. A legutóbbi példát erre a 2008-as választási kampány szolgáltatta, mely során az orosz tömegmédia egyetlen csatornája sem juttatott megfelelő mértékű szereplési lehetőséget Medvegyev ellenfeleinek.

Mindezt látva, arra számíthatnánk, hogy A Birodalom pusztulásának túlnyomóan pozitív sajtója volt. Ha a film bemutatását követő hetek televíziós és rádiós adásait, valamint az írott sajtóban közzétett cikkeket részletesen elemezzük, találkozunk lelkes reakciókkal is. Úgymond közkívánatra az RTR háromszor is műsorra tűzte a filmet. Az Izvesztyijanéhány nappal a film bemutatása előtt már kedvező kritikát jelentetett meg,4 majd ugyanezt tette a Gazeta is két nappal a bemutató előtt.5 Az orosz televízió egyes csatornájának meghatározó személyisége, Mihail Leontyev egekig magasztalta A Birodalom pusztulását, „sátáni söpredéknek” nevezve a filmet bíráló kritikusokat.6 A jobboldali Zavtra című újságban Gyenyisz Tukmakov hosszú idő óta „a legfontosabb ideológiai eseménynek” nevezte a filmet, melyben Tyihon atya végre megmutatja „hol állnak a mieink, és hol vannak a Haza elleségei”.7 Még az a viszonylag liberális Moszkovszkij Komszomolec is dicsérő kritikát közölt, melynek szerkesztősége az orosz ortodox egyházzal feszült viszonyt táplál, és elvileg valószínűtlennek tűnne, hogy egy egyházi vezető által készített filmre jó szemmel nézzen.8

Mindazonáltal a bemutató után az orosz sajtót meglepő módon elárasztották A Birodalom pusztulását bíráló megjegyzések. Grigorij Revsin például a Kommerszantban „szemenszedett hazugsággal” vádolta Tyihon atyát.9 Vlagyimir Mozsegov a Ruszkij Zsurnal oldalain „harminc perc népi gyűlölködésként” jellemezte a filmet.10 Tucatnyi hasonló reakció volt, itt legyen elegendő Szergej Sztrojev bírálata:

Csak az nevezheti „történelmi párhuzamnak” ezt a frontális, kíméletlen és tökéletesen faragatlan […] propagandát […] akinek nincs lelke – vagy éppen túlfejlett a humorérzéke.11

Ugyanebben a cikkben Sztrojev a film készítőit azzal vádolja, hogy „a hamis propaganda görbe tükrében” mutatták be Bizáncot. A sajtó elutasító támadását bizonyos mértékig az (állandóan fogyatkozó, ám még létező) orosz szabadelvű ellenzék tagjai vezették, leginkább talán Valerija Novodvorszkaja és Jurij Afanaszjev, az Orosz Állami Humanitárius Egyetem vezetője. Novodvorskaja a rá jellemző polemikus lendülettel kijelentette, hogy a film „hála Istennek és Szent Szófiának felrázta a szabadelvűeket fásult közönyükből, akik a történelem segítségével verték szét az új Savonarola írástudatlan fantáziaszüleményeit”.12 Afanaszjev megnyilvánulása inkább ösztönösnek mondható: a New Times-nakadott interjújában a A Birodalom pusztulását „nagyon-nagyon taknyos filmnek” nevezte.

Nem mellesleg a film a történészek között is tiltakozóhullámot váltott ki, akik nem haboztak a sajtóban is kifejezni a véleményüket. Tudományos érveket szegeztek vele szemben, és ízekre szedték Tyihon atya állításait, rámutatva az időrendi kavarodásra és a rengeteg tárgyi tévedésre. Ugyanakkor ők is túlzásba estek a vita hevében. Alekszandr Muszin például kijelentette, hogy Tyihon atya bizonyára nem tanult Bizánc példájából, már ami az állam és az egyház túlságosan szoros kapcsolatának végzetes következményeit illeti.13 Alekszandr Janov azt írta a Novaja Gazetában, hogy A Birodalom pusztulása

megsért mindenkit, aki ismeri a történelmet akár csak középiskolás fokon is. Nem csak azért, mert az embernek határozottan az az érzése, hogy a film főszereplője, Tyihon atya nyíltan megkísérli, hogy agymosásnak vesse alá a nézőt. Az igazán boszszantó az, hogy az agymosás a történelem gátlástalan eltorzításával folyik…14

Az igazság kedvéért megjegyzem, hogy a történészek között sem csak bíráló megnyilvánulásokkal lehetett találkozni. Így például a Nyezaviszimaja Gazeta A Birodalom pusztulását támogatandó, közreadott egy öt kutató által fogalmazott levelet, akik Tyihon atyát azért dicsérik, mert „emlékeztette a hivatásos történészeket arra, hogy mi is a feladata a történettudománynak”, vagyis arra, hogy abból a jelenre vonatkozó útmutatást olvashassunk ki.15 De nem is az a lényeg, hogy a film több bíráló, mint dicsérő véleményt provokált (bár fogadni mernék, hogy a cikkek statisztikai összesítése nyomán állításom megerősítést nyerne), hanem az, hogy Tyihon atya műve élénk, valódi vitát váltott ki, mely a nem teljesen független orosz sajtóban és a kormány által uralt televízióban zajlott le. A vita széles köre önmagában is meglepő: nemcsak a történész szakma valamint az Oroszországi Föderáció szabadelvű és nacionalista politikusai vettek részt benne, hanem az ortodox papság és aktív világi hívők is. Novodvorszkaja és Afanaszjev például az orosz politikai mező liberális oldalán helyezkednek el; a nacionalista oldalon Novodvorszkajáéhoz mérhető élességgel és hangnemben nyilatkozott Natalja Narocsnyickaja, az Állami Duma korábbi tagja és tábora egyik vezető ideológusa:

A liberálisok, akik a film körül e hisztériát keltették, ki nem állhatják már magát azt a gondolatot sem, hogy az emberi történelem központja és célja [a liberális individualizmussal szemben] a hittel, az egyén és az emberi élet általános filozófiai teleológiája közötti harmóniával kapcsolatos…16

Mégis, ami a leginkább meglepő, hogy A Birodalom pusztulása még magán az Orosz Ortodox Egyházon belül is nyílt nézeteltérésekhez vezetett. Tyihon atya filmje korántsem azt jelzi, hogy egyfajta posztszovjet neototalitárius ideológiaként megnőtt az ortodoxia jelentősége, inkább azt, hogy mekkora politikai különbségek vannak az egyházon belül. Számos kutató írt már arról, hogy nem szerencsés az Orosz Ortodox Egyházat oszthatatlan ideológiai tömbnek tekinteni, mint ahogy az eleddig szokás volt. A Birodalom pusztulását érintő egyházi megnyilvánulások e kutatók igazát bizonyítják.17 A leginkább szembetűnő, hogy az egyházi vezetés nem adott ki semmilyen közleményt a filmmel kapcsolatban. II. Alekszij pátriárka, az Orosz Ortodox Egyház vezetője hallgatott az ügyben – ezt a bizánci szerkezetű orosz egyházi életben okkal lehet a filmtől és annak tartalmától való távolságtartásként értékelni. Időközben az Egyház külügyi osztályának vezetője, a szmolenszki Kirill metropolita nyilvánosan kijelentette, hogy Tyihon atya apokaliptikus látomása „az ő magánvéleménye, és nem az egyház hivatalos állásfoglalása.” A metropolita ezenkívül világossá tette, hogy az orosz ortodoxia hagyományosan kerülni szokta a történelem hivatalos kommentálását.18 Az egyszerű papságnak is megoszlott a véleménye a filmről: ebben az összefüggésben a köztiszteletben álló szentpétervári pap, Georgij Mitrofanov igencsak kritikus hangvételű cikkét érdemes összevetni néhány jól ismert moszkvai egyházi személynek a Birodalom pusztulását támogató álláspontjával. Végül a filmet övező nézeteltérések terjedelmét jól szemléltetik a Moszkvai Vallási Akadémia (ez a vezető ortodox oktatási intézmény Oroszországban) világi tanárai között zajlott viták. Az ő feladatuk az orosz egyházi személyek következő nemzedékének nevelése: nyilvános nézetletéréseik alapján nehéz elképzelni, hogy ideológiai szempontból egységes szellemű egyházfiak fogják betölteni a jövőben a vallási élet különféle posztjait.

Mindez felveti a kérdést: miként lehetséges, hogy az (ön)cenzúra légkörében és az orosz médiára nehezedő, mind fokozottabb állami nyomás ellenére ilyen széles nyilvános vitát vált ki a sajtóban és az elektronikus médiában egy olyan film, amely szemmel láthatólag a Putyin- kormány rendelésére készült? Három lehetséges válasz adódik e paradoxonra. Az első egyszerűen az, hogy minden egybeesés ellenére A Birodalom pusztulása nem a Kreml kívánságára készült, és valóban Tyihon Sevkunov atya személyes művészi látomásának gyümölcse (ezt a változatot védelmezi éppenséggel maga Tyihon atya is). Amennyiben ezt elfogadjuk, a következő kérdés merül fel: vajon a célcsoport a szélesebb orosz közönség volt-e vagy az uralkodó elit, mely épp a Putyin-rezsim utáni berendezkedésre készült? (A film forgatásakor a prijomnyik-játék kimenetele még ismeretlen volt.) Bárhogy legyen is, ha a film teljességgel Tyihon atya kezdeményezésére készült, akkor a Kreml nem nagyon volt érdekelt abban, hogy a nyilvános véleményalkotást államilag ellenőrizze. A második magyarázat az lehet, hogy bizonyos témákban a Kreml hasznosnak véli, hogy fenntartsa a pluralizmus látszatát, megengedvén bizonyos fokú nyilvános vitát, amenynyiben az magát a fennálló politikai rendszert nem veszélyezteti. Lehetséges, hogy A Birodalom pusztulása körüli polémia ebbe a „biztonságos” kategóriába esett.

A harmadik lehetséges válasz végképp a találgatások világába vezet bennünket. Még ha A Birodalom pusztulása valóban a Kremlből irányított propaganda része lenne is, a nyilvános vita kiterjedése a Putyin-korszakbeli állam meglepő gyengeségéről tanúskodna. Ha felidézzük, hogy milyen könnyűszerrel tartották távol a médiától és így a teljes nyilvánosságtól az Egyesült Oroszország párt és Medvegyev politikai ellenfeleit, felmerül a kérdés, vajon A Birodalom pusztulása esetében az állam miért nem vetette be befolyását, és miért nem szűrte ki a filmet bíráló írásokat azok megjelenése előtt. Egy lehetséges magyarázat szerint ez azért történt, mert az orosz állam nem képes a vallási színezetű ügyek kapcsán következetesen eljárni. Ebből a szempontból figyelmet érdemel, hogy A Birodalom pusztulása előtt (és azzal egy időben) egy másik nyilvános vita is zajlott, mely az utóbbi tíz évben zavartalanul folyt az orosz médiában. Arról szólt, vajon tanítsák-e az ortodox vallást az állami iskolákban, s ha igen, milyen formában. Az elmérgesedő vita mentes maradt minden állami beavatkozástól, még a legnyilvánvalóbban állami ellenőrzés alatt lévő médiafelületeken is, pedig láthatóvá tett mély repedéseket a politikai eliten belül. Így A Birodalom pusztulása esete arra utal, hogy az orosz állam egyszerűen nem akar vagy nem képes egységes álláspontot kialakítani egy olyan ügyben, mely a vallást és a politikát egyaránt érinti, ezért tartózkodik attól, hogy e téren is beleártsa magát a társadalmi nyilvánosságba.

A Birodalom pusztulását övező viták több hónapig elhúzódtak, miután először levetítették a televízióban, és bizonyos fokig ma is tartanak. A film számos más politikai és kulturális célzást is tartalmaz a mai Oroszországról, cikkem mindössze két motívumot emelt ki: a Harmadik Róma-mítoszt, illetve azt a tényt, hogy ezennel a vélemények nem a konyhaasztal melletti suttogó beszélgetések formájában, hanem Oroszország nagyrészt állami ellenőrzés alatt álló sajtójában artikulálódtak. Ez utóbbi mozzanat kérdéseket vet fel az orosz állam valódi erejével kapcsolatban, ám azzal is, vajon valóban új, totális ideológiát keres-e a maga számára.

FORDÍTOTTA SCHEIBNER TAMÁS

  1. Lásd Edward Keenan, „On Certain Mythical Beliefs and Russian Behaviors,” in S. Frederick Starr, ed. The Legacy of History in Russia and the New States of Eurasia,Armonk, 1994, 26–27.
  2. Bár erről a nézők aligha tudnak (s a film készítői valószínűleg szintén nem gondoltak rá) – a Szretyenszkij-kolostort I. Vaszilij nagyherceg idején alapították, aki lányát, Annát VIII. Palaiologosz János bizánci császárhoz adta feleségül.
  3. A szó eredetileg (át)vevőt, fogadót, leginkább vevőkészüléket jelent, utódot inkább csak a mai szóhasználatban. (A szerk.)
  4. Szergej Leszkov, „Gibelnij Urok”, Izvesztyija 28.1.08 http://www.pravoslavie.ru/smi/32.htm
  5. Vagyim Nyeszterov, „Vizantyijszkij Revans”, Gazeta. ru 29.1.08 http://www.pravoslavie.ru/smi/34.htm
  6. Mihail Leontyev, „Izbavi Nasz ot Lukavogo”, Profil 25.2.08 http://www.pravoslavie.ru/smi/130.htm
  7. Gyenyisz Tukmakov, „Szpasztyi Imperiju”, Zavtra 13.2.08 http://zavtra.ru/cgi//veil//data/zavtra/08/743/41.html
  8. Valerija Gorelova, „Gibel Imperii. Kanal Rosszija Prepodaszt ‘Vizantyijszkij Urok’”, Moszkovszkij Komszomolec 30.1.08 http://www.pravoslavie.ru/smi/ 35.htm
  9. Grigorij Revsin, „Gibel Isztorii. Uroki Otca Tyihona”, Kommerszant 31.1.08
  10. Vlagyimir Mozsegov, „Gibel Imperii”, Ruszkij Zsurnal 5.2.08 http://portal-credo.ru/site/?act=news&id=60282&type=view
  11. Sergei Stroev, „Medvezsji Agitprop v Vizantyijszkom Anturazse”, Contrtv.ru 26.2.08 http://portal-credo.ru/site/?act=news&id=60721&type=view
  12. Valerija Novodvorszkaja, „Cstobi Zemlju v Sztambule Csekisztam Otdaty”, Granyi.ru 12.2.08.
  13. Alekszandr Muszin, „Jeszli Dovelosz v Imperiji Rogyityszja, Nado Znaty Uroki Vizantyii”, Gorod, 18.2.08 http://www.portal-credo.ru/site/?act=fresh&id=723
  14. Alekszandr Janov, „Oszleplennyie Prijomnyikom”, Novaja Gazeta 11.2.08 http://portal-credo.ru/site/ ?act=news&id=60350&type=view
  15. „Vizantyijszkij Nabat. K Gyiszkusszii o Filme Arhimandrita Tyihona (Sevkunova)”, Nyezaviszimaja Gazeta 02.4.08 http://religion.ng.ru/printed/208785
  16. Natalja Narocsnyickaja, „Vizantija Bila Namerenno Izjata iz Jevropejszkogo Isztoricseszkogo Szoznanyija”, 6.2.08 http://www.pravoslavie.ru
  17. Lásd pl. Zoe Knox, Russian Society and the Orthodox Church: Religion in Russia After Communism, New York, Routledge, 2005; Wallace L. Daniel, The Orthodox Church and Civil Society in Russia, Texas A&M University Press, 2006; Nyikolaj Mitrohin, Ruszkaja Pravoszlavnaja Cerkov, Moszkva, 2004; Alekszandr Verhovszkij,Polityicseszkoje Pravoszlavije, Moszkva, 2003; Irina Papkova, Orthodoxy and Democracy in Russia: New Interpretations, PhD diss., Georgetown University, 2006.
  18. Borisz Falikov, „Bitva Kremljovszkih Pastirej”, Gazeta.ru 22.2.08 http://www.portal-credo.ru
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.