Kertész Imre több mint 80 tételből álló, hol kézzel, hol írógéppel írt levelezése, amelyből az alábbi válogatás készült, idén ősszel fog németül megjelenni a Rowohlt kiadónál.

Az 1927-ben Budapesten született Éva Haldimann 1947 óta él Svájcban, Genfben. A zürichi egyetemen 1951-ben doktorált angol–francia összehasonlító irodalomtudományból. Számos magyar drámát, regényt és elbeszélést fordított németre. 1962-től 1996-ig a Neue Zürcher Zeitung kritikusaként kulcsszerepet játszott – sokszor a hazai kritikát megelőzve – a kortárs magyar irodalom nyugati (elsősorban német nyelvterületen történő) népszerűsítésében. Válogatott kritikái Momentaufnahmen aus dreissig Jahren ungarischer Literatur (1997, Corvina) címen jelentek meg.

l.

Bpest, 1977. V. 20.

Tisztelt Eva Haldimann!

A szerencsés véletlen úgy hozta, hogy olvashattam, a Neue Zürcher Zeitungban, március 18.-án megjelent cikkét.
Az az értő recenzió, amellyel a „Sorstalanság”-ot kitüntette, felbátorít, hogy elküldjem Önnek legújabb könyvemet.^1.

Rendkívül hálás lennék, ha értesítene róla, hogy kézhez kapta-e.

Kiváló tisztelettel:

/Kertész Imre,

1023 Budapest

Török-u. 3./

2.

Budapest, 1977, juni 2.

Kedves Eva Haldimann,

nagyon, nagyon köszönöm levelét. A Sorstalansággal valóban nem foglalkoztak a folyóiratok. Ennek – a „gewisse Unsicherheit”-en kívül – valószínűleg az itteni irodalmi beltenyészet az oka. Még nem készült el a skatulya, amibe idővel majd belegyömöszölnek. De a napilapok foglalkoztak vele, noha olyan okos, lényeglátó beszámoló, mint a Magáé, természetesen nem látott napvilágot.

A cikkhez egyébként úgy jutottam, hogy valaki említést tett róla az uszodában. Másvalakitől megtudtam a lap dátumát. Végül is egy londoni barátom elküldte a lapkivágást. Németül, szerencsére, olvasok.

Szokott-e Pestre látogatni néha? Ha igen, kérem, ne mulasszuk el a személyes ismeretség lehetőségét. Telefonszámom: 161-382.

Szívélyesen üdvözli:

Kertész Imre

3.

Kedves Eva,

nagyon köszönöm úgy a cikket, mint azt, hogy elküldte nekem. Kerülő utakon épp az előző napon értesültem, hogy megjelent „valami” a N. Z. Z.- ben: Maga tehát – a távolság ellenére – hatni tud, mert olvasói vannak itt, Budapesten.

Cikke tele van izgalmas gondolati feszültséggel. Az a „kevés”, amit nekem szentelt, ebben az összefüggésben nagyon is kitüntető: gondolja csak meg, hogy milyen kevéssé vagyok elkényeztetve. Annak idején idegenkedett kissé „A nyomkereső”-től: most néhány mondattal pontosan a lényegét ragadta meg. Talán nem is sejti, hogy a némasággal folytatott napi küzdelem közepett milyen különös ajándék számomra egy független szellem méltató érdeklődése.

Remélem, ha legközelebb Pestre jön, ismét szakít majd némi időt részemre. Addig is szívélyes barátsággal üdvözli:

Kertész Imre

Budapest, 1977. XII. 14.

4.

Bpest, 83. II. 28.

Kedves Éva,

Köszönöm a levelét és nagyon örülök, hogy tetszett „A kudarc”. (…)

Hogy A kudarcot a Siker követi-e majd? Ami a regényt illeti, fanyar „siker” lesz ez, Lucifer biztosan örül majd neki. Ami pedig a valóságot: hazudnék, ha azt mondanám, hogy ajánlataikkal bombáznak a kiadók (már az a kettő, ami van). Mindenesetre – kérésemre – a Szépirodalmi szerződést ígért, a napokban várom. (…)

Bizony, írtam én vígjátékokat is, zenével – az ember mi mindent el nem követ életében! –, de vidám korszak volt és jól hozott a konyhára. Rég volt, azóta „megkomolyodtam”’.

Oglütz és Oglützök igen virulensek, de míg van füldugó, addig regényírás is lesz e földön!

Minden jót kíván és meleg szeretettel üdvözli:

Imre

5.

Kedves Eva Haldimann!

Olyan régen nem leveleztünk már egymással. Az „Artisjus” elküldte nekem a N. Z. Z.-ban megjelent cikkét: köszönöm a méltatást, erősítésül és bátorításul szolgál, hogy ilyen kedvező fogadtatásra talált Magánál a „kudarc”.

Talán elmúlt egy depresszív és elnémító korszak. 40 év! Mi az nekünk? Mindössze az életem… – A Könyvhéten jelenik meg új regényem. „Kaddis a meg nem született gyermekért”: ez a címe. (Tudja-e, mi a kaddis? Halotti ima, mint a katolikus liturgiában a rekviem.) A teljes szöveg megjelent a Kortárs múlt novemberi és decemberi számában. De inkább könyv alakban olvassa majd el: azonnal küldöm, amint megjelenik.

Meleg barátsággal üdvözli:

Kertész Imre

Bpest, 1990, jan. 27.

6.

Budapest, 1990, febr. 16.

Kedves Eva,

megkaptam, köszönöm a levelét. Úgy érzem, válaszolnom kell rá, mert mélyen érint a kérdése: hogy miért érkeznek Magához kizárólag panaszos hangok az irodalom berkeiből, s hogy mi tölti el ennyi pesszimizmussal az embereket. Tényleg megdöbbentő, hogy, ha még nem is a szabadságot, de legalábbis a szabadulást itt összeomlásként élik át. Ha persze nem is tudom erre a pontos választ, de ne feledje, hogy itt nem járták ki a komolyság iskoláját: infantilis apa-függőségben tartották ezt az értelmiséget, hiába tudták, hogy az elébük állított mérce nem valódi mérték, mégis aszerint éltek, ez volt az egzisztenciájuk. Most a horror vacui lett rajtuk úrrá, ez a benyomásom. Kénytelen-kelletlen, de belepillantanak a szakadékba – nem, ami előttük, hanem ami mögöttük tátong; és ez a szakadék az életük. Igen: ha nem is kell tartani tőle, hogy az érték és az igazság visszanyeri uralmát, tény, hogy a hamis értékrendszer és a hazugság nem működik többé, és ez sokakra ijesztően hat. Ne feledje Márai Sándor mondását: a hazugság még sosem volt olyan történelemformáló erő, mint a huszadik században. – Szerintem még a gazdasági helyzet sem annyira katasztrofális, mint ahogy feltűntetik, az antiszemitizmussal pedig – túl a realitáson – manipulátorok folytatnak csúnya és veszélyes játékot a hatalom megszerzése érdekében. Ugyanezért keltik a kilátástalan katasztrófa hangulatát, és akarva-akaratlan aláássák vele a maradék konstruktivitást is. Tény, hogy 40 év szörnyű erkölcsi-, szellemi- és anyagi helyzetbe züllesztette ezt az országot, de hogy most az embereket a maradék önbizalmuktól is megfosztják, ezt lelketlen és felelőtlen hatalmi játéknak tartom; ráadásul sehol sem bukkan fel az a „karizmatikus egyéniség”, aki valamilyen lelki támaszt nyújthatna az általános ingadozásban, vagy inkább tántorgásban. De talán a választások megtisztítják majd a levegőt. Talán, mire a nyár végén Pestre látogat, valamivel bizakodóbb hangulat fogadja.

(…)

Barátsággal, szeretettel üdvözli:

Kertész Imre

7.

¹

Kedves Eva,

bizony, az év eleji „bölcsességem” óta odáig jutottunk, hogy olyan megnyilatkozásra kényszerültem, amilyet a mellékelt cikkben olvashat. Mégis – bármennyire siralmas – úgy érzem, értesítenem kell róla. – Egyébként széles társadalmi tiltakozás van kibontakozóban: Mészöly Miklós megvált az Írószövetség választmányában viselt tisztétől.

Meleg barátsággal üdvözli:

Kertész Imre

8.

Kertész Imre

NEM TÛRÖM, HOGY KIREKESSZENEK

(Levél az írószövetség elnökségéhez)

Tisztelt Elnökség!

Legnagyobb sajnálatomra kénytelen vagyok bejelenteni, hogy többé nem tekintem magam a Magyar Írószövetség tagjának.

Indokaimat igyekszem mérsékelten, világosan és legfőként röviden összefoglalni. A Hitel című folyóirat egy nem régi számában cikk jelent meg Csoóri Sándor tollából, amelyben az áll, hogy a „zsidóság és a magyarság szellemi-lelki összeforradásának lehetősége megszűnt”. Ugyane cikkben Csoóri közreadja a szempontjai szerint elfogadható zsidó szellemek listáját is. E lajstromban a magam nevét, nem csekély rémületemre, nem olvashattam. Ennél jobban csak az rémített volna meg, ha olvashattam volna.

Mármost, hogy a halottak – így Szerb Antal, Sárközi György és mások – elfogadják-e a Csoóri által számukra felajánlott kivételezettséget, immár sosem fog kiderülni; az élők pedig hallgatnak. Ami engem illet, távol álljon tőlem mindenféle érdemi vita. Nem vagyok a kiváló Fejtő Ferenc helyzetében, aki higgadtan és bölcsen felsorakoztathatott néhány racionális ellenérvet, annak tudatában, hogy utána majd visszavonulhat párizsi lakásának és európai hírnevének nyugalmába, biztonságába. Mi itt másként élünk. Hogyan? Nos: veszélyeztetetten. Én semmiről nem akarom meggyőzni Csoóri Sándort. „Zsidóság”: ilyesmi természetesen – eltekintve a statisztikai címszótártól – nem létezik. Ha netalán mégis, én nem tudok róla. Elmondhatom Schönberggel, a nagy zeneszerzővel: „Mi közöm Sion bölcseihez? Nekem ez mesecím az Ezeregyéjszakából”. Biztosíthatom Csoóri Sándort, hogy sem mint magánszemélynek, sem mint „zsidóságnak” eszem ágában sincs, mint írja: „…stílusban és gondolatilag asszimilálni a magyarságot”. Az ilyen mondatokból én nem azt olvasom ki, hogy itt még helyet kínálnak bármiféle racionális vitához. E helyen – hogy a személyes vonatkozásnak még a látszatát is elejét vegyem – idézem, amit a „Kaddis a meg nem született gyermekért” című regényemben régebben írtam: „az antiszemitizmus nem meggyőződés, hanem alkati és jellembeli kérdés. Az antiszemita Auschwitz előtt látens gyilkos volt, Auschwitz után manifeszt gyilkos”.

Mindig individuumként éltem, mindig individuumként határoztam meg magam. Nekem nincsenek úgynevezett identitásproblémáim. Az, hogy magyar vagyok, semmivel sem képtelenebb annál, hogy zsidó vagyok; és hogy zsidó vagyok, az sem képtelenebb, mint hogy egyáltalán vagyok. – Auschwitz után ez maradt számomra az egyedüli lehetséges meghatározás. Ne higgyék, hogy annyira könnyű volt kivívnom ezt a talán aforisztikusnak, egyesek szemében esetleg viccesnek tűnő megfogalmazást. Ne higgyék, hogy olyan könnyű volt csizmákkal széttiport személyiségem roncsaiból olyan individuumot felépítenem és folyamatosan, mindennek ellenére fenntartanom, amilyenről a munkáimban, a műveimben mindeddig is tanúságot tettem.

Nem tűröm, hogy kirekesszenek individualitásomból; nem tűröm, hogy a totalitárizmus börtönévtizedei után akár zsidók, akár nem zsidók „zsidóságként” határozzanak meg. Sosem tagadva meg származásomat – ezt az égi véletlent –, sosem fogom eltűrni, hogy származásom anyakönyvi adatainak nevében megcsonkítsanak, ugyanők, akik explicite elvitatják azt a jogomat, hogy – például – én is sérelmezhetném Trianont. Nem tűröm, hogy Csoóri Sándor elcsatolja tőlem tájaimat, erdőimet, szakadékaimat és hegycsúcsaimat, ahonnan messzire ellátok a szűkkeblű rasszizmus feje fölött. Én nem menekültem és nem is menekülök semmiféle faji- nemzeti- vagy csoportidentitásokba; én egyetlen fajtól, nemzettől vagy csoporttól sem kérek felhatalmazást arra, hogy a szószólója legyek, hogy a nevében kirekesszek, ítélkezzem, kiutasítsak. Én mindig is azt tartottam hivatásomnak – egyszersmind írói hitvallásomnak is –, hogy individualitásom törékenységét és sebezhetőségét tárjam a világ: a világ valamennyi kivégzőosztaga – de a világ befogadó szívei elé is.

Természetesen bennem is felmerül a kérdés: Csoóri ugyan kitől kapta felhatalmazását, hogy ennyire tévedhetetlen magabiztossággal szól a magyarság nevében? Kitől kapta felhatalmazását, hogy a határokon kívül „kisebbségben vagy szétszóratásban élő, legalább négymillió magyar” befogadását a határokon belül élő „zsidóság” kirekesztésével kezdje? Én bizony úgy gondolom, hogy erre a magyarság – a valódi, az eleven, és nem a Csoóri által elképzelt magyarság – azt felelné, hogy hiszen ez megint valami katasztrófaprogram. Hogy ilyesmit megint valami önjelölt, a magyar nevet kizárólag és kizárólagosan önmagának kisajátító, számszerűen vajmi csekély, hangerőben azonban vajmi mértéktelen, szűk társaság játszik vele, egy társaság, amely megint szembeszáll a felvilágosodás, a magyar polgári forradalom óta érvényben levő európai és európaian magyar szellemmel, amely vajmi rosszul szereti a népét, amely megint negatívan, a „zsidóság” kárára határozza meg saját univerzalitását, és amely – mint minden konzekvens szerződésszegő – univerzalitása jeleként végső soron ritkán éri be a világkatasztrófánál kevesebbel. Ez a véleményem, és elmondásával nem terhelném sem az Írószövetséget, sem önmagamat, mert mindez bizony szóra sem érdemes. Csakhogy van itt egy bökkenő: jelesül az, hogy Csoóri Sándor a Magyar Írószövetség – egyik – társelnöke, továbbá nem is jelentéktelen közéleti szerepet vállal a kormányzó párt színeiben. Magyarán: ha cikke tartalmát logikusan és radikálisan végiggondolnám, arra a következtetésre kellene jutnom, hogy szavai voltaképpen a hamarosan várható diszkriminációs intézkedések beharangozását jelentik.

Nem akarok erre a következtetésre jutni. Nem akarom hinni, hogy az ilyen következtetésnek komoly realitása lenne, lehetne. Nem akarom hinni, hogy a törvényes népképviselet elsöpörhető, nem akarom hinni, hogy egyáltalán, ezt a népképviseletet valaminő elsöprés fenyegetné. Ha valóban ezt hinném, nem kilépési nyilatkozatot fogalmaznék, amely végső soron – ha szavaimat helyesen értelmezik –, mégiscsak pozitív lépés. Mert a sok „szó, szó, szó” után időszerűnek érzem, hogy valaki végre egzisztenciálisan, esetleges előnyei feladásával, helyzete, személye kockázatvállalásával tiltakozzon az országban dühöngő politikai dilettancia ellen. Ismétlem: igenis, tűrhetetlen, hogy az országot sújtó erkölcsi válság közepette közéleti, sőt közjogi személyek olyan nézeteket hangoztassanak, amelyek magánvéleményként is szerfölött kétesek, ön- és közveszélyesek.

A mai nappal tehát, fájdalommal, kilépek a Magyar Írószövetség tagjai sorából, mert lehetetlennek érzem, hogy továbbra is tagja maradjak annak a szövetségnek, amely nevében ugyan magyar, de amelynek – egyik – társelnöke cikkében határozottan kétségbe vonja, hogy én, mint „zsidóság” együtt érezhetek a magyarsággal.

Kérem, kilépésemet szíveskedjenek tudomásul venni, egyben kérem, hogy e kilépési nyilatkozatomat teljes terjedelmében szíveskedjenek a tagsággal ismertetni, amint ezt az íratlan erkölcsi törvény, és, úgy tudom, az írott nyilvánossági törvény is előírja.

Tisztelettel:

Kertész Imre

Magyar Nemzet, 1990. IX. 25.

9.

Kedves Eva,

a hét elején elküldtem Magának nyilatkozatomat, amellyel az Írószövetségből kiléptem. – Biztosan értesült már a további fejleményekről, de azért kötelességemnek érzem, hogy személyesen tájékoztassam róluk. Tehát: az Írószövetség elnöksége elhatárolta magát Csoóri cikkétől, engem pedig felszólított, hogy lépjek vissza a Szövetségbe. Ugyanakkor Jókai Anna elnök magánlevélben fordult hozzám, amelyben szintén ugyanerre kért. Az október 3.-i napilapokban 99 értelmiségi aláírásával tiltakozás jelent meg, mint írják: az ország belülről történő, „további csonkítása”, vagyis mindenféle kirekesztés ellen; erre a tegnapi televízió-híradóban Göncz Árpád köztársasági elnök igen pozitívan reflektált.

Azt hiszem tehát, végeredményben pozitívan alakultak az események. Hogy az antiszemitizmus a társadalom széles rétegeiben mennyire agyaglábakon áll, bizonyítják a helyhatósági választások részeredményei is, ahol az MDF alaposan lemaradt. – Reméljük, az ország észnél marad akkor is, ha néhány szélsőséges, „ködevő” értelmiségi elveszti a fejét.

Barátsággal, szeretettel üdvözli:

Imre

Bpest, 1990, okt. 4.

10.

Bpest, 1990. nov. 7.

Kedves Eva,

köszönöm, hogy megküldte ragyogó cikkét: felüdülést jelentett a távlat, ahogyan szemügyre veszi és interpretálja ezeket a minden comme il faut-tól oly messze eső ügyeket. Mialatt olvastam, egy pillanatig én is Magával együtt, tehát boldog távolságból néztem életem e meglehetősen gyászos színterére. Én, azt hiszem, sokat segít a cikke – segít beláttatni bizonyos itteni körökkel, hogy a sokat emlegetett „Európa-házba” nem lehet trágyás csizmákkal belépni.

Kérdezi, visszalépek-e az Írószövetségbe: még nem léptem vissza, de azt hiszem, nem nagyon tehetek mást, hiszen annyi szolidaritás áradt felém, többek között az Írószövetség elnöksége részéről is.

Máskülönben: tudja, szeretem Camus-nek azt a mondatát, hogy „a boldogság kötelesség”. Én megpróbálkozom vele, vagyis próbálok dolgozni és a munkában örömöt találni. Újságot nem nagyon olvasok, így a Csoóri-ügy további burjánzását már nem kísérem figyelemmel. De mindinkább úgy tűnik, hogy obskurantizmusként, szellemi színvonaltalanságként lepleződnek le. Már kabaréműsorok foglalkoznak velük a Rádióban. A taxi-sztrájk, a kiélezett helyzet, a vezetést ért kijózanító presztízsveszteség kezdi elvenni a kérdés élét és egy jobboldali puccsféleség lehetőségét. (Ez, szerintem, meglehetősen komoly és reális veszély volt.) Emlékszik, mondtam, hogy ez a jobboldal nem a néplélek tükre: a „blokád” napjai alatt egyetlen ideológiai jelszó, sem jobb-, sem baloldali el nem hangzott a sztrájkolók részéről. Szerintem ez mutatja a valódi helyzetet. A többi inkább az értelmiség játszadozása. Egy kritikus barátom ezt mondta (persze cum grano salis értendő): a társadalom két legzüllöttebb rétege a skinhead-ek meg az írók.

Nagyon szép és eleven emlékem marad a napsütötte vendéglő, ahol Magukkal ebédeltem. Kérem, mondja meg Frédéricnek², hogy szívből, szeretettel üdvözlöm; és remélem, kedves Eva, hogy legközelebb többet beszélgethetünk. Meleg barátsággal, szeretettel:

Imre

11.

Kedves Eva,

köszönjük a fényképeket – legalább van dokumentációnk a Magukkal töltött nagyon kellemes és szép estéről. – De mit szólna a mostani meleghez?! Állandó 34–36 fok!

Örülök, hogy tetszett a 2000-ben megjelent írásom³. Azóta az ítélet is elhangzott: az állam, mint egy zsebtolvaj, a teljes 4000 Sch.-emet elkobozta, még azt sem hagyva meg, amit jogosan magamnál tarthattam volna. – De hát ez igazán mellékes; és ha arra gondolok, hogy Sorstalanság c. regényemért mennyit kellett (élményben) fizetnem, akkor e novella ára igazán potom összegnek látszik.

Nagyon remélem, hogy – talán nem is olyan soká – újra láthatjuk Magukat. Albina üdvözleteit küldi, mindkettőjüket barátsággal és szeretettel üdvözlöm:

Imre

Bpest, 1991, július 10.

12.

Bécs, 1992, jan. 16.

Kedves Éva,

abban a kellemes helyzetben vagyok, hogy Bécsből köszönhetem meg szép cikkét, kedves küldeményét. Próbálom itt megmagyarázni azoknak, akiket illet, hogy a Kelet-Európával kapcsolatos „küldetésük” – már aki vállalt ilyet – még korántsem ért véget, s ne higyjék, hogy megszűnt valami –, nem, ugyanaz folytatódik, s még nem tudjuk, hogyan; tehát akad itt még tennivaló, s nem tudni, nem több-e, mint az úgynevezett kommunizmus idején. (…)

Az Institut für die Wissenschaften vom Menschen patronál, és Wittgenstein: Vermischte Bemerkungenjét fordítom le, hálából. Elég nehéz. Egyébként németre fordították a „Jegyzőkönyvet”, megjelent a berlini DAAD programfüzetében; ugyanez a szervezet irodalmi estet rendez nekem február 26.-án Berlinben, Dalos György mutat be a közönségnek. S Amerikában, a Northwestern University Press-nél júliusban megjelenik a Sorstalanság, Without Destiny címmel.

Kedves Éva, remélem, jól vannak, és nyáron megint Pestre jönnek. Június végéig leszek itt Bécsben, időközönként Albina is kijön hozzám. De nyáron otthon leszek már. Azt hallom, szegény Mészöly Miklós nagyon beteg. Alig akad már épkézláb, fontos és normális ember Budapesten. Nagyon jól tette, hogy ennyire kiemelte Esterházy publicisztikáját, rendkívül fontos ez most. – Minden jót kíván, sok szeretettel, barátsággal üdvözli, Frédérickel együtt:

Imre

13.

Kedves Éva,

nagyon örültem a levelének; szinte pecsétet tett a tényre, hogy „bécsi lakos” vagyok immár – mi tagadás, jó távol lenni Budapesttől. Ugyan éjjel- nappal dolgozom – szeretnék mihamarabb túlesni a fordításon –, mégis élvezem a békét és az ép elmét, ami itt mégiscsak domináns elem. E mellett Bécs valahogyan visszahozza a gyerekkoromat; az álmos utcák vasárnaponként (hogy pontos legyek: nem elhagyatott, magányos és fenyegető utcák, mint otthon, hanem kispolgári, álmos utcák), az ápoltság, a vendéglők, az általános civilizált unalom a hosszú, gyerekkori napokra emlékeztet, a réges régi Pesten.

Nagy kár, hogy nem lesz ott Berlinben. A Kaddis német kiadása nagyon jó hír számomra, és amennyit abból Magának köszönhetek, annyival több örömöm telik benne. Szoktam visszaélni okos és értő kritikáival, és ide-oda küldözgetem, barátoknak, kiadóknak is. Ha most meg is van kötve a keze a N. Z. Z.-ban – mint írja –, szolgáljon vigaszára mindaz, amit a leges-legnehezebb időkben az otthoni írókért tett.

Egyébként most azért örülök minden külföldi megjelenésnek, mert egészen riasztóak az otthoni „szellemi” fejlemények; néha meghallgatom itt a pesti rádiót, és döbbenten nézek magam elé, hosszú félórákig. Nem tudom, hogy végül nem kell-e majd elmenekülni Magyarországról; a múlt héten felhívtak Budapestről, hogy írjak alá valami tiltakozást a nyílt náci – vagy nyilas – megnyilatkozások ellen –, és, ugyan nem tudom, mit, de – alá is írtam, úgy, mint az utolsó aláírást, mert hát végül is ennek a játéknak immár semmi értelme, főként semmi hatása. Elborult a látóhatár.

De nem akarom elkeseríteni, és nagyon remélem, hogy tévedek.

Dalosnak közvetítem üzenetét; ő is sok-sok szeretettel üdvözli Magát. Õ fog engem bemutatni Berlinben, ahol is a Sorstalanság utolsó fejezetéből fogok felolvasni németül – ha a közönség (amennyiben lesz) kibírja. Most tehát visszautazom Pestre, onnan Berlinbe, Berlinből újra Pestre, és onnan – márc. 6-a körül – vissza Bécsbe (majdnem azt írtam: haza, Bécsbe). (…)

Meleg barátsággal, szeretettel üdvözlöm, a bűbájos Frédérickel együtt:

Imre

Bécs, 92, febr. 17.

14.

Genf, 1992, szept. 15.

Kedves Imre,

az a nagyon sötét gyanúm, hogy el fogjuk kerülni egymást Pesten. A Széchenyi Irodalmi Akadémia meghívására (tiszteleti tagnak) okt. 1. és 7-e között leszek Pesten, de akkor Maga a frankfurti könyvvásáron lesz. Hát mégis Jörg Buschmann fordításában jelent meg a Kaddis? Mit szól ehhez, és mi van a másik fordítással? Én még nem kaptam példányt, csak az előzetesből látom… A „Gályanapló” csodálatos írás, 30 év múlva Auseinandersetzung-ja (hogy mondják magyarul?) egy társadalmi közeggel, melyben csak úgy lehet túlélni, ha hátatfordított neki az ember, mint írja; a halállal mint állandó kísérővel, az írókkal és gondolkodókkal, akik hatottak gondolkodására és alkotására – érdekes, Thomas Bernhardról ír tán legkevesebbet, noha a „Ja” hatása a Kaddisra (véletlenül olvastam a „Ja”-t éppen nemrégen) nyilvánvaló. A Pascal-ról írottak eszembe juttatták, milyen zseniálisnak tanították az iskolában (akarom mondani egyetemen) Pascal fogadását… s joggal milyen gyermetegnek érzi Maga. No de este 11 óra lévén nem volt szándékomban érdemileg a Gályanaplóról, mely nyaram legcsodálatraméltóbb olvasmánya volt, írni, hanem csak jelezni, hogy ha a pesti „összefutás” nem sikerül, ahogy a tavaszi sem sikerült, talán másképpen kellene pótolni. Nagyon sok sikert kívánok a Németországi felolvasásokhoz, jó és értő közönséget. És elnézést a levél külalakjáért, sztrájkol a gépem, azt hiszem megjavíthatatlan; egyébként elnézést a „belalakért” is, nem lett volna szabad ilyen felületes módon említeni a Gályanaplót, inkább sehogy – de szerettem volna, ha megtudja, mennyire szenvedélyes érdeklődéssel olvastam és csodáltam.

Szeretettel üdvözlöm, Albinával együtt

Éva

15.

Kedves Éva,

egészen megijesztett Frédéric operációjának híre, de remélem, minden jól ment, és talán már el is felejtette – egy vakbélgyulladás, istenem! (mondaná Szomory) kamaszkori betegség, és soha nagyobb baj ne legyen!

Köszönöm szépen a nagyon, nagyon szép cikket meg a lexikoncikket, és mindazt a jóságot és érdeklődést, amit irántam tanúsít. Drága Éva, majdnem elmentem mégis – ha nem is Genfig, de Zürichig: egy nagyon kedves hölgy, Frau Lehmann, könyvkereskedő, akart ott szervezni 26-ra egy felolvasást, de azután rájött, hogy a dolog nincs eléggé előkészítve, és így áttettük a jövő év április 7-re. Nem tudtam megállni nevetés és megjegyzés nélkül, hogy ez a különbség a svájci meg a kelet-európai mentalitás közt: ő szilárdan hisz a jövő év áprilisában, én még abban sem vagyok biztos, hogy a jövő hét elkövetkezik-e vajon. De hát megállapodtunk, és ez valamiféle metafizikai biztonságot ad nekem is. És talán – ha nem tartja tolakodásnak – jegyezné be Maga is ezt a dátumot a noteszébe, hiszen talán akkor megvalósulhatna a svájci találkozásunk, ha pedig a felolvasásomnál is megtisztelne az ottlétével, az valóságos ünnep lenne.

Teljesen igaza van, ami az úgynevezett politikát illeti: hová is lehet emigrálni? Egyelőre még oda, ahol eddig is tartózkodtam, nevezetesen a saját magam ketrecébe. Ezt úgy hívják, hogy belső emigráció, bár nem kell komolyan venni. Mit szól a Magyar Írószövetség vadonatúj vezetőségéhez? Az általános másodosztály (fapados) ismét átvette kontraszelekciós rémuralmát, de, egyrészt, ki törődik az Írószövetséggel, másrészt meg a jobbak, az elsőosztály, nyilván úgysem vállalt volna részt az úgynevezett felelősségből, ami a mai viszonyok közt vagy a neurózisba vagy a nevetségbe fullad. Ahogy azonban múlik az idő, és közelebb kerülünk a változás (a következő választások) lehetőségéhez, valahogyan egy icipici reményt mégiscsak látok. Hadd búcsúzzam ma inkább ezzel a szóval, és kívánok Maguknak, mindkettejüknek minden jót, sok szeretettel,

Imre

Feldafing, 1992, nov. 17.

16.

Kedves Éva,

imádok magától levelet kapni, bár a legritkább esetben részesít ebben a szerencsében (nem Maga, mert tudom, hogy mennyire elfoglalt, hanem): a sors. Bizony, nagy kár, hogy nem fogom látni: októberben, novemberben a Starnbergi tó melletti Feldafingban, a Villa Waldbertában leszek vendég, ezt a kellemes státuszt Dorst⁴ barátom szerezte nekem, és az egyéb örömök mellett az is szerfelett boldogító, hogy addig sem kell „itthon” (mármint Pesten, ill. Magyarországon) lennem. Feldafingi támponttal a hátam megett indulok majd felolvasói körútjaimra, amelyeket Frau Graf szervez nekem, és én bizonyos gyermekes örömmel tekintek elébük, mint egy jó lelkiismeretű munkakerülő (ugyanis itthon kellene ülnöm és darabot írnom).

A Kaddisból egyetlen példányt kaptam, Ingrid Krüger személyes küldeményét, a tiszteletpéldányok még hozzám sem érkeztek el. Persze, hogy nem a Buschmann-féle borzalom jelent meg, hanem új fordítás, két fordító tollából, Buda György az egyik, Bécsből, a másik Kristin Schwam, Németországból. Ingrid Krüger fogta össze a két stílust, és azt hiszem, jó fordítás keletkezett. A könyv külalakja is szép. De emlékszik-e, hogy Bernhard Ja-jára én hívtam fel nyomatékosan a figyelmét, még Bécsben; igen, erősen inspirált a Kaddis megírásánál, külsőleg, stilárisan – én mindig is stilizálok, vagy, mert nem vagyok elég eredeti, vagy mert valóban úgy áll a helyzet, ahogyan Hermann Broch írja, hogy stílus nélküli korban élünk; vígasztal, hogy mások is ezt teszik, a legjobbak is, pl. Thomas Mann is szakadatlanul parodizál. De a Ja-hoz hasonlóan nagy elbeszélést Bernhard művei közt többé nem találtam (talán az Ungenach, ámbár az nem annyira egységes).

Nagyon jólesett, amit a Gályanaplóról írt; ebben a kritikai sivatagban, ami az én lábaimnál, a honi szikes talajon elterül, éppen hogy egy-két barátságos szót kaptam érte; de a könyvet elvitték, és ez talán azt jelenti, hogy néhányan megszerették. A Rowohlt fontolgatja, hogy esetleg németül is kiadja.

(…) Külön öröm számomra, hogy a német Kaddis borítóján a Maga szavai olvashatók, melyeket az NZZ-ban írt róla. Amint lehet, küldök vagy küldetek Magának példányt belőle.

(…) Magát, kedves Éva, nagy hiányérzettel, szívből, nagy szeretettel üdvözlöm, Frederickel együtt, a remélhetően azért nem olyan távoli viszontlátásig:

Imre

Budapest, 1992. szept. 21.

17.

Feldafing, 1992. okt. 15.

Kedves Éva,

sokat gondolok Magára; vajon hogyan sikerült az akadémiai székfoglalása? Közben én is voltam „egy percre” otthon, hogy átvegyem Sorostól az „életműösztöndíjat”. Szándékosan, kizárólag azért utaztam haza, hogy személyesen „tüntessek” emellett az ember mellett, aki annyit tett az ország kulturális intézményeiért, s akit most ezért a legmocskosabb rágalmak érnek – de hiszen biztosan hallott mindenről. Budapest úgy hatott rám, hogy tüstént ágyba kellett feküdnöm egy rút megfázással.

Most újra Feldafingból írok, erről a gyönyörű, tóparti üdülőhelyről, ahol pompásan pihenhetnék – ha nem kellene percenként elutaznom egy-egy felolvasásra. Frankfurtban – képzelje! – a Rowohlt felajánlotta, hogy megveszi minden munkám világjogát, és én persze boldogan igent mondtam. Ez mindenek előtt is azt jelenti, hogy minden könyvemet németre fordítják. Nem tudok szabadulni attól az érzéstől, hogy ezzel talán kimentettem magam abból a nyelvből, amely a munkáimat – pusztán talán, mert nem „megfelelő” a származásom, s ennélfogva az e munkákba foglalt élmények és tapasztalatok sem –, amely tehát a munkáimat egyszerűen kivetné magából. Remélem, túlzott pesszimizmus ez, s csupán a jelenlegi állapotok tükre. Mégis szomorú, hogy így gondolkodom, hogy így kell gondolkodnom.

(…) – Meleg barátsággal és sok, sok szeretettel üdvözli mindkettőjüket:

Imre

18.

1993. január 17.

Kedves Éva,

kell-e mondanom, mennyire megörvendeztetett kedves telefonjával; a jó hírnek triplán örülök, két rész ebből az, hogy Maga közölte velem, egy rész maga a hír. Ne higgye, hogy túlzok talán; kezd ismét akkora különbség tátongani a két világ között, hogy amikor itt élek, Budapesten, úgy érzem, az a másik világ, ahol már hál’istennek megjelennek a könyveim, mégis valami elvont távolságban van tőlem; és már kezdek megint ott tartani, hogy szinte a fizikai biztonságom érdekében örülök annak, hogy ezek a könyvek némi figyelmet keltenek Nyugaton, és nem úgy örülök, ahogyan egy írónak örülnie kell, normálisan, és „an sich”, ha sikere van. Mert igaz ugyan, hogy a világ tébolydája ezúttal őrjöngő fázisába lépett, a roham kitört rajta, és ledobni készül kényszerzubbonyát: de itt megint a tébolyultak számítanak a normálisaknak, az őrült hadarás és makogás minősül az új beszédnek, a normális beszédnek, és ami a Nyugaton azért még szégyennek számít, az itt nemzeti dicsőség. Tudja-e, hogy miket irkálok itten? Tudja-e, hogy működik egy magyarellenes tevékenységet vizsgáló bizottság, amely számon tartja a külföldön ejtett, s „magyarellenesnek” minősülő szavakat? És mi minősül az ő szemükben magyarellenesnek? Természetesen az, ha valaki épelméjűen beszél, ha őszintén véleményt nyilvánít, s ha azt kívánja, hogy a nemzet beteg lelki élete a nyilvánosság gyógyító ellenőrzésével gyógyuljon, heverje ki bajait.

Nem folytatom, láthatja, milyen hangulatban vagyok, s nem egyedül én; magamnál sokkal jobban sajnálom azokat, akik kiszolgáltatottabbak nálam, mert állásban vannak, s a kenyerük függ attól, hogy behódolnak-e vagy sem – a régi nóta. Kérem, drága Éva, ne csináljon nagy gondot belőlem; (…) örülök, ha találkozhatunk, bármilyen körülmények között; én eléggé mozgékony vagyok, szeretek vonatozni, jó, nyugati vasutakon, és van egy senior-igazolványom, amellyel olcsón és prímán utazhatom. Ami pedig a háziasszonyi teendőit illeti: már csak az epeköveim miatt is szerény vendég vagyok, nem éppen a háziasszony öröme, óvatos evő, kis ivó – éppen ellentéte a Huxley által rabelais-i embernek nevezett figurának. (…)

Sok, sok szeretettel üdvözlöm, meleg baráti érzéssel, és Frederic-et szintúgy,

Imre

P. S. Albina jobban van már, és ő is sokszor üdvözli Magukat!

19.

Dátum nélküli
[Berlin, 1993. okt. 6. után]

Drága Éva,

hát igen, azóta megjártam Frankfurtot: szép volt, jó volt, elég volt. Tömeg, tömeg, hömpölygés, „csevegés”, fogadás – rémes. Részt vettem egy úgynevezett kerekasztal-beszélgetésen is, ne kérdezze, miről volt szó, ezt sem a résztvevők, sem a közönség nem érthette a nagy rumliban, jövés- menésben. De biztosítom, hogy senki sem vesztett semmit (mármint azzal, hogy nem tudta, mit mondott, ill. hogy mit hallott). Egyébként az eszme szép, és „mindenki” ott volt, még a magyarok is: többek közt az én kiadómmal, a Századvéggel is találkoztam; nagy komolyan licenc-kérdésekről tárgyaltak „felnőtt”, nyugati kiadókkal. Bizony.

Azóta, mint látja, visszatértem Berlinbe; nagyon érdekes város; a maga nemében egyedülálló. Nagy zenei élményekben részesülök, a múlt vasárnap Mahler 9-ik szimfóniáját hallhattam, a Berlini Filharmonikusokkal, Abbadóval; holnap az Operában Haydn Teremtését hallgatom, sir Solti Györggyel. Opera ürügyén egy kicsit bejártam a keleti városrészt; elmentem az Oranienburgerstrassei zsinagógához; ez az egész kerület, az egész környék úgyszólván romokban hever, dohszag, penész, por lep mindent, mintha most ért volna véget a háború, a nagy bombázások… Fantasztikus és elrémítő, hogy mit hagyott maga után a Honecker-rendszer. És nem csak a házak, az emberek is roncsok. Kíváncsi vagyok, mi lesz ebből az egyesülésből: úgy látom, semmi jó, elégé fenyegető az egész. A frankfurti vásáron is mintha jelentős nívócsökkenést tapasztaltam volna… Emellett minden kulturális intézmény – így a göttingeni Literaturbüro, ahol utojára (a göttingeni egyetemen) felolvastam – arról panaszkodik, hogy egyszerűen megvonják tőlük a pénzeket, abba kell hagyniuk a tevékenységüket. (…)

Valóban, én is úgy érzem, hogy a Gályanapló fordítása lényegében sikerült; Ingrid Krüger ezúttal is remekelt a szerkesztéssel. – Szombaton hazautazom; a 2000-ben már megjelent Esterházy novellája, amelyet most a közös könyvünk követ – amint tehetem, küldöm a tiszteletpéldányt. – Ölelem mindkettőjüket, sok sok szeretettel:

Imre

20.

Kedves Éva,

nagyon örültem levelének, és annak, hogy megfogadta a tanácsot, amit többen kisütöttünk. Most csakugyan nem érdemes „ezekkel” vitába szállni. A „helyzet”, igen, rosszabbodott; pillanatnyilag az Európához csatlakozni készülő magyar „szellemi” élet szabadsága abból áll, hogy mindent szabad, amit Európában nem: szabad az irredenta szájtépés, szabad a vitéz uraknak igazolniuk a magyar hadbalépést a második világháborúban, szabad a demagógia, a populizmus, és főleg szabad zsidózni, mint legegyszerűbb és legvilágosabb kifejezését az elkeseredésnek és a valódi állapotoknak. Ami engem illet, egyetlen magatartást látok lehetségesnek: megpróbálok az elkövetkező két évben várni – megvárni a következő választásokat (ha lesznek); amennyiben az is „jobbra” üt ki, akkor, sajnos, vén fejjel azt kell majd fontolgatnom, hova vándoroljak ki. – De talán van más remény is – szoktam mondogatni magamban –, hiszen azért nagyon sok jó fejű és jó lelkű ember él körülöttem, sugárzásuknak talán csak lesz némi hatása, mint a nap vitaminjainak.

Egy kissé hosszúra sikerült a „helyzetelemzés”. Berlinben szép volt, jó volt; sajnos a Kaddis… fordítása rossznak ígérkezik, ami annál elszomorítóbb, mert lenne itt Bécsben valaki, aki szépen lefordítaná – legalábbis a próbafordítás ezt mutatja. Deréky Pálról hallottam már, személyesen nem ismerem. Sajnos, Mészöly Miklóst nem volt érkezésem felkeresni Pesten, amit nagyon restellek: de egyetlen perc időm sem volt, és én is orvoshoz szaladgáltam, epehólyag-gyulladásom volt, ami nagyon megviselt. Örülök, hogy Miklós kilábalt, talpra állt, és remélem, talpon is marad. (…)

Frédérickel együtt meleg szeretettel üdvözlöm, kedves Éva, és ha időnként eszébe jutok, mindig nagyon örülök a levelének:

Imre

Bécs, 1992. márc. 17.

21.

Bécs, 1992, június 14.

Kedves Éva,

telefon helyett ez a levél megy Magának. Két napja érkeztem vissza Bécsbe a könyvnapról: elmebajomra jellemző, hogy a Magának címzett Gályanaplót – hogy gyorsabban megkapja – Bécsből akartam elküldeni – és „természetesen” otthon felejtettem; sebaj, július elsején már Pesten leszek, és tüstént megküldöm.

Közben a Kaddissal annyi történt, hogy végre elvetették a Buschmann-féle fordítást, és most két fordító fordítja (az egyik az elejét, a másik a végét), hogy időre elkészüljön a könyv. Pesten találkoztam a német fordítónővel, a másik pedig itt él, Bécsben, tegnap egész nap dolgoztunk a szövegen.

Hát ilyen most az életem; Genfről, sajnos szó sem lehet; 22-én utaznom kell Bonnba, ahol Kornis elmondja a Jegyzőkönyvet (én tolmácsolom majd), aztán vissza Bécsbe, júni 30-án pedig haza. Abban reménykedem, hogy egyszer mégiscsak eljutok Magukhoz; hiszen október-novemberben megint a közelükben leszek (viszonylag): Münchenben.

De legalább láthattam Bécsben: egy klausztrofóbiás keleteurópai számára, amilyen én is vagyok, ez nagy kaland volt.

Pesten mintha az értelmiségieknek kezdene megjönni az eszük; valami ellenállásféle van kibontakozóban – ellenállás a mind nyomasztóbb őrülettel szemben. Egy kissé olyan a hangulat, mint a Kádár-éra utolsó éveiben, amikor a bukás már kezdett körvonalakat ölteni. Valamivel kevésbé vagyok pesszimista, mint egy hónapja; hogy aztán a következő hónapban megint hogyan látom a dolgokat, az persze a dolgoktól függ. – – – Nagyon meleg barátsággal, szeretettel üdvözlöm mindkettőjüket:

Imre

22.

Drága Éva,

úgy tudom, a rapperswili irodalmi napok október 23–26 közt lesznek (kapóra jön, hogy nem kell itthon lennem az ünnepek alatt, amilyen szépek ezek mostanában lenni szoktak). (…)

Ami a Nobel-díj jelölést illeti, az egyenesen nevetséges. Már maga a Nobel-díj is nevetséges (egyedül a pénz komoly), az Írószöv. fontoskodása ez ügyben pedig röhej. Az ún. Akadémiáé szintén. Mészölynek, gondolom, sokkal több esze van annál, hogy ezeket a jelöléseket egyáltalán tudomásul vegye. Ami pedig a Nobeldíj-bizottságot illeti, nem Tornayt fogják megkérdezni, ha valamilyen (s biztos, hogy nem irodalmi) okból úgy döntenek, hogy magyar írónak kell kapnia az idei, vagy a belátható tíz éven belüli díjat. (Az én tippem egyébként Nádas – if any.)

A depresszió – nos, én optimista vagyok: remélem, nem a korom, hanem mégiscsak az itteni genius loci… Szóval, gondolja, hogy Genfet ezúttal megvalósíthatjuk? De szép is lenne… Még írunk és beszélünk róla, jó?

Sok, sok szeretettel öleli mindkettőjüket, meleg üdvözlettel Albinától is:

Imre

Bpest, 1993, aug. 3.

23

1993.

Drága Éva,

én nem tudom, a Jóisten nem akarja, hogy Genfbe menjek? Változások történtek, amióta írtam Magának, nem is előnytelenek, de az utamat Magukhoz alapjaiban veszélyeztetik. Hát először: váratlanul kaptam egy három hónapos ösztöndíjat a DAAD-tól Berlinbe. Ennek nagyon örülök, de már 20-án, vagyis a jövő hétfőn indulnunk kell (az első két hétre Albina is velem jön, s aztán újra kijön értem decemberben, amikor hazamegyünk). Azonkívül, vagy pontosan a rapperswili irodalmi napok előtt, vagy közvetlenül utána megjelenik Pesten egy közös könyvünk Esterházyval: Esterházy ugyanis írt egy afféle pendant- vagy válasznovellát Jegyzőkönyv c. novellámra, s a két elbeszélést a Magvető egy kötetben megjelenteti, és persze közös dedikálást meg egyéb haszontalanságokat terveznek, úgyhogy haza kell jönnöm. (…)

A „Karnevál” (Hamvas) nekem is nehéz falat: Spíró például „zseniális könyvnek” mondja; én képtelen vagyok elolvasni. Erre Spíró: olvassam el a második kötetet – az elsőt kihagyhatom. De, kérdem én, milyen zseniális könyv az, amelyet mindjárt a második kötetnél kell kezdeni? Nem merek véleményt nyilvánítani, Hamvas ezt a könyvét nekem kínaiul írta.

Drága Éva, jelentkezem még hamarosan, ha előbb nem, Berlinből – nagyon sok szeretettel, szívből üdvözli Frederickel együtt. Albina is öleli Magukat.

Imre

A levelek közlését a következő számunkban folytatjuk.