Egy szót sem értettem ebből a jóságból, amit tőlem követeltek. Jóságom érdekében be kellett volna vallanom, hogy lehúztam Yvette bugyiját, s azért nem voltam elég jó nekik, mert nem voltam képes bevallani, hiszen nem tettem meg. Még az is meglehet, hogy megtettem. Lehúztam Yvette bugyiját. Elkeseredettségemben még ez is megfordult a fejemben. Olyan megátalkodott vagyok, hogy nem akarok emlékezni rá, nehogy be kelljen vallanom. Igen, letepertem, fojtogattam, a nyakán és a karján én csináltam a kék és lila foltokat. Szédítő érzés volt észlelni, amint a fantáziám készségesen megy a lehetségesen hamis tanúvallomás után. Minden további nélkül el tudom képzelni, holott nem történt meg. Ettől valóban megszédültem ebben az esti fényben ragyogó szobában, s ettől kezdve a minden alapot nélkülöző önvád is évtizedekre elkísért. Sem az igazság- érzetemmel, sem a bűntudatommal nem volt mit kezdenem, ha egyszer a hozzám legközelebb álló emberek sem igazolták, hogy helyesen működik. A fogalomtáramnak kellett volna egzaktabbnak lennie, tudni, mi az igazság, mi a bűn, mi az árulás. Miért nem szabad pinát kiáltanom, ha egyszer Németladon mindenki tudja, hogy ez nem egy csúnya szó, hanem a felnőtt férfiak azt a faszukat teszik bele, amit Márta meg akart nézni a takaró alatt, én pedig nem szeretek a nadrágomban hordani. Miért kerülgetik a szót, hogy mit nem néztünk meg, amikor Andrással tényleg nem húztuk le Yvette bugyiját, s akkor végre tényleg jó lenne tudni, hogy mit nem szabad tudnunk és kimondanunk abból, amit rám akarnak bizonyítani. Ezen a ponton valami felderengett. Bizonyára valami olyasmit tilos néven nevezni, ami nem látható. Mintha a mágikus és mitikus tudatrétegek tiltási mechanizmusát érteném meg. A lányok ezt a nyitottan vöröslő sebüket a combjuk között rejtegetik, a bugyijukban hordják, s ezt nekünk, fiúknak, tilos lelepleznünk, vagy nekik, a lányoknak tilos feltárniuk. Van valamilyen hiányuk, a fiúknak van valamilyen feleslege, a felnőttek szerint jobb nem beszélni erről. Nem az a tabu, ami látható. Vannak dolgok és események, amelyek kifejezésére vannak ugyan szavak, ezeket azonban tilos kimondani, vagy legalábbis pontosan tudni kell, hogy mikor mit. Nem értettem ugyan a tiltás szabályait, ha azonban nem tartom be, amit nem értek, akkor nem leszek, nem lehetek jó.

Mintha az Ádámról és Éváról szóló történetet is valahogy így kéne értelmeznem. Nem enni a tudás fájáról, mégis mindent tudni. Olyasmit megérteni és betartani, amiről elvileg nem tudhatok. Vagy a felnőttek nem is a jóságot nevezik jóságnak, kérdésként ez is felmerült. A felnőttek és a saját szüleim is gyanútlanok a jóságuk, a gyöngédségük, a szeretetük és a nagy társadalmi haladásuk valamennyi pusztításával szemben. Ami puszta feltételezésként sem volt elfogadható. Hogyan lehetnének gyanútlanok, ha egyszer az állítólagos jövőm és az állítólagos fejlődésem érdekében szorgalmazzák jóságom nemes, erényes és arányos tetteit, miközben ők tesznek úgy, mintha nem látnának bele a követelmények és a következmények tébolyult dzsungelébe, ahová a jóságnak ezzel a gyanúsan pragmatikus és tirannikus eszményével eljutunk. Mintha nem vennék tudomásul, hogy az animális és a humánus nem valahol másutt, nem a rengeteg erdő szélén találkozik. Én sem vagyok kivétel, nem mondom el Yvette-nek, hogy mit tudok az anyjáról, az apjáról, a nagyapjáról, s kitől tudom. Nem akarok gonosz igazságokat mondani, nem szeretném az igazsággal még nagyobb kétségekbe kergetni, de éppen ebből támad aztán a nagy hazugság vele szemben, az állítólagos jóságomból. Vagy a felnőttek mindent jól látnak, jól értenek, s akkor maga a jóság lenne az álca, ez is felmerült. A felnőttek nem valóságos arcot, hanem az arcuk helyén maszkot hordanak, s a szüleim sem kivételek. De nem azért viselik, hogy jók lehessenek, nem azért, hogy jók legyünk, hanem azért, hogy jól megfontolt gonoszságunk ne lehessen a személyes boldogságunk akadálya.

A gonoszság édenében kell a gonoszság ellen védekezniük. Nem is lett volna ellene kifogásom. Az örök béke érdekében viseljünk örök háborút. A kommunizmus végső igazsága nevében keljünk át a hazugságok tengerén. Ha nagy leszek, akkor majd én is így teszek, kemény leszek, kíméletlen. De mit kezdjek addig a viselkedési szabályok kozmikus szigorával és az egyetemes érvényt igénylő bombasz- tikus erkölcsi retorikával, ha egyszer éppen a szavak miatt nem értem, hogy mit kéne értenem. Ahhoz képest, hogy az etikai szénánk milyen rosszul áll, túl nagy a retorikai felhajtás, így láttam, ez volt a benyomásom, miközben figyeltem, miként méricskélnek a kettős mércéikkel. Szavak állják el a helyes kifejezés vagy éppen a megértés útját. Mit kezdhetnék akár Arisztotelésszel, kérdezem most. Mert ha tényleg úgy van, s a világon minden és mindenki jóra törekszik, akkor lám, lenne így. Akkor a törekvésnek lenne jele, hozadéka, legalább az idővel, az évezredekkel valami kis látszata. Hiszen nem csak véletlenül sodorja le mindenki a herendi porcelánt, hanem tudatosan, élvezettel veri szét a berendezést. Kocsmát, államberendezést, akár a föld légkörét, jóra való törekvésében egyre megy neki.

Az egyik gond mintegy előhívta a másikat. A szavakat azért sem lehetett megérteni, mert értelmük használati helyük szerint változott, helyi értéküket pedig elvileg szintén csak olyan szavak segítségével lehetett volna bemérni, amelyeknek egyezményes jelentésük van. Később, évtizedek múltán is napi gondot okozott, hogy mit kezdjek a jósággal. Nem úgy általában mit kezdjek vele, hanem a szövegben mit kezdjek vele, a saját szövegemben mit kezdjek vele. A jóságból még gyakorlott elbeszélők kezén is gyakorta lesz bárgyúság. Leginkább az emberi megnemesedésbe vetett vallásos hit vagy a felvilágosodottság eszméjébe vetett bizodalom vezeti félre őket. Az elbeszélői hivatásnak persze más szempontból is vannak nehézségei. Az elbeszélő ténylegesen olyan anyaggal dolgozik, amit mindennap mindenki használ, alaposan lehasznált szavakkal. Néha ugyan megment, letisztít, visszahoz. A jósággal az elbeszélő azonban mindennél nehezebben boldogul. Nem azért, mintha a jóság olyan ritka jószág lenne. Valószínűleg azért, mert a gondolkodás a jóságot nem tudja másként követni, mint a gonoszság vagy a rosszaság ellentétes fogalmaként, negatív nyomon, s így nem tud nem megbotlani a magas küszöbön, amelyen már a gnosztikusok és a skolasztikusok is átbuktak, elhasaltak. Kiátkozták és megégették őket miatta, amitől a fogalmi dualitás teológiai gondja persze nem szűnt meg. A humanisták és az aufkléristák is belébotlottak. Leszármazottaik pedig legfeljebb feladták, a huszadik század végére ad acta tették a nagy vitakérdést, hogy a világ vajon egylényegű-e vagy többlényegű, vajon két szín alatt vagy három szín alatt kell-e az oltár előtt áldoznunk, s ezért két ujjal vagy három ujjal kell-e a keresztet vetnünk. Avagy miként keveredik a gonosz a gondviselésbe. S ha már ott van, belekeveredett, magunk és embertársaink legnagyobb örömére serényen és tetemes hasznot hajtva működik, akkor a mindenhatónak vajon van-e, s miként van hatalma rajta, és a sok kis személyes hasznon vajon nem az ember egyetlen szép világát pusztítja-e. Ha pedig nincs hatalma rajta, akkor miként és miben lehetne mindenható. Vagy ha ő maga sem létezik és magánál a teremtésnél nincs magasabb instancia, jóság és gonoszság elválasztásáról és tiszta formáiról pedig nem egy személy, még csak nem is testület, nem az inkvizíció, nem a politbüro gondoskodik, mert nincs személyes vagy testületi tudat, mely a gondviselés gondját magára vehetné, a kozmosz úgymond értéksemleges, a fizikai törvények világán belül élő alanyok egyen- rangúak, sőt, a világi békesség érdekében még az igazság kérdését is ésszerűbb zárójelek közé tenniük, akkor ugyan milyen egyezményre alapozzuk az emberi együttélést vagy egyezmények híján mire számíthatunk; az univerzális igényű és felette erőszakos vallási etikák hiányzó legitimitásáról most nem is beszélve.

A jóság evilági munkájáról, alkalmi jellegéről és használati értékéről később sem teológus, hanem két egykori auschwitzi fogoly, az auschwitzi táborban működő ellenállási mozgalom legendás alakja, Rudolf Vrba, és az öngyilkos írók legjelentősebbike, Primo Levi adta a legközelebbi magyarázatot. Ötven évnek kellett eltelnie, mire sikerült felfognom. Vagy legalábbis velük együtt leláttam a szakadékba, amely az európai teológia, az európai humanizmus, az európai felvilágosodás és az európai realitás között tátong. A jóságot a gyakorlatias Vrba megnevezhető személyhez köti, az öreg és cérnavékony Isaac Rabinovichoz, aki egy fekete kalap széles karimája alól néz ki azokra, akik a marhavagonba préselve ismeretlen cél felé közelednek. Nem tudják mikor fognak megérkezni. Nem tudják hová, nem tudják miért. Amióta bepréselték őket és a vonat elindult, az öreg Rabinovic egy sarokban kuporog, hangját nem hallani. Azon töpreng, amit a többiek sem értenek. Megállapítása, amivel órák múltán meglepi és megajándékozza sorstársait, Vrba szerint nem rezignációból, nem hitbuzgalomból, abból a csöndes meglepettségből származik, amivel az ember a konfirmálatlan fogalmai között kutatva rátalál az oktalanság egyetlen lehetséges magyarázatára. „Isten akaratából kell így lennie.” Mintha azt mondaná, valaki biztosan tudja, legalább az én atyám és parancsolóm, aki kedve szerint adja és megvonja tőlem a szeretetét, ismeri az értelmet, ami szerint ennek így kell lennie.Vagy Moses Sonnenschein alakjához köti a nagy kétséget, amit Epikurosz óta az emberi elme nem tud nem komolyan venni. Egy lengyel rabbi mélyen hívő fiának tudatához, aki a többiek minden felháborodása és tiltakozása ellenére, s talán a maga vigasztalására ismételgeti: „Isten akaratából kell így lennie.” Vrba maga is ennek az embernek a karját ragadja meg, amikor munkára viszik őket, és egy teherautó oldalfalába kapaszkodva áthaladnak a hajnali táboron. Neki is a helyi adottságok szerint kell a szó jelentését konfirmálnia. Több ezer mezítelenre vetkőztetett nőt látnak a jeges hajnali lámpafényben. Nélküle nem merném leírni, elképzelni sem tudom, Vrba azonban azt állítja, hogy tízezer mezítelen nőt. A rabtartók kutyákkal és korbácsokkal tifuszinspekciót tartanak. Van akit a tífusz fog elpusztítani, van akit a hajnal hidege vesz meg a következő fél órában.

„Isten akaratából kell így lennie” – hangzik Moses Sonnenschein mániás válasza a teológiai kétségtől lenyűgözött Vrba kérdő érintésére.

A férfiakat egyenesen az égő árkokhoz viszik. Elhagyott ruhák nagy halmait kell fertőtlenítés és újrahasznosítás előtt szétválogatniuk. Azoknak a ruháit, akik az árkokban égnek. A nyíltszíni emberégetésről, az égő árkokba hajtott mezítelen nőkről különben négy felvétel negatívja is fennmaradt. Ezek alapján némi fogalmunk lehet az emberégetés formátumáról. ASonderkommando egyik ismeretlen tagja készítette a képeket. Minden bizonnyal egy olyan fényképezőgéppel, amelyet az Auschwitzba érkező deportáltak valamelyike hagyott hátra a marhavagonok egyikében. A négy felvételt az ismeretlen nekünk készítette, tudjuk meg, milyen az utolsó lépés a tűzhalál előtt, ezzel a tudattal éljünk tovább. Milyen a szájukon kinyíló sikoly, Isten szabad ege alatt milyen a tűz égetése. Amikor három óra múltán Moses Sonnenscheint és Rudolf Vrbát viszik vissza a teherautó platóján, a nők fele még mindig ott áll, a szelektáltak pedig mintegy negyven teherautó platóján várakoznak az indulásra. S amikor a motorok felzúgnak, egyszerre több ezer nő torkáról tör fel a mordulás, Vrba írja, hogy több ezer nő torkáról tör fel, én el sem merem képzelni több ezer halálba indított mezítelen nő egyre hangosabb mordulását; panasz, fohász, ima, egyre erősebb, a motorok zúgása fölé emelkedik. Néhányan átvetik magukat a teherautók oldalfalán. Õket lelődözik vagy az induló kocsik kerekei alatt végzik. Moses Sonnenschein ennek a teológiai paradicsomnak a tárt kapuja előtt elhaladva csupán annyit képes mormogni még a kocsi platóján, hogy „nincsen Isten”. Szertefoszlik a gondviselés eszméjére alapozott évezredes bizodalma és e bizodalom megőrzésére szolgáló roppant önuralma. Eszméivel nem tudja többé visszafogni tébolyát, kiáltozik, hogy „nincsen Isten”. Ennyi van jóságából. Ennyit azért elégedetten megállapíthatunk. A fogalom konfirmációjával valóságosan rátalált a lehetséges istenbizonyítékok végleges és visszavonhatatlan cáfolatára, s ezt a világgal is közölnie kell.

„Ha pedig van, akkor átkozzátok el” – háromszor kiáltja, hogy „átkozzátok el”.

Abban a pillanatban Isten végtelen jósága nem tudja magát másként megnyilvánítani, ami jól van így, másként nem lehet.

Visszavonatik, visszavonom”, kiáltozza Leverkühn száján a Doktor Faustuson dolgozó Thomas Mann mindezzel egyidőben Pacific Palisandban, a távoli Kaliforniában, miközben elvégzendő munkája érdekében a zokogását természetesen vissza kell fognia. Szerző és hőse közösen vonja vissza a kilencedik szimfóniát. Pedig még közel sem tudnak mindent. A háborús hagyaték feldolgozása közben válik visszavonhatatlanná a felismerés, hogy a közhasznú európai isten- fogalomnak ennyi jóságtartalma van, mindig is ennyi volt. A visszavonást azóta nem lehet visszavonni. Ahányszor felhangzik a kilencedik, s főleg a náciktól agyonnyúzott utolsó tétele, annyiszor hangzik el a kilencedik visszavonása. Thomas Mann korai intuícióját, a visszavonás elemi szükségességét később úgymond sokszorosan igazolják a dokumentumok. E dokumentumok ismeretében én sem tudom nem megkérdezni, hogy azon az évszakhoz képest szokatlanul meleg szerdai napon, október tizennegyedikén, amikor az Úr erkilencszáznegyvenkettedik esztendejében a mizoi gettó ezerkétszáznegyvenhét lakóját az Einsatzkommando 9 emberei kora reggel kihajtották a közeli völgykatlanba, vajon miért születtem meg a ragyogó napfényben úszó Budapesten. Miközben levetkőztették és lekaszabolták őket, aztán a sebesülteket egyenként, külön főbelőtték, a művelet minden egyes fázisát azonos gépállásból, Heinrich Himmler szigorú fényképezési tilalma ellenére gondosan lefényképezték, hogy otthon, Németországban, a családi albumokban azért meglegyen, s az ünnepi gyöngédségtől eltelt karácsonyi ebéd után mutogatni lehessen a családtagoknak, lássátok édeseim a szemetekkel, boldogságotok érdekében micsoda mészáros munkát végeztünk el ennyi emberen, akkor vajon miért nem akadtam el a szülőcsatornában. Miért nem akadtam fenn a köldökzsinóron. Még előbb, miért kellett megfogannom. Anyám látta, milyen világra hoz. Nem volt tudatlan, nem volt tájékozatlan, igazán nem volt ostoba, még csak felkészületlen vagy tétlen sem. Apám legidősebb bátyja, a vegyész, akit tudós szórakozottsága miatt egy kicsit valamennyien imádtak és lenéztek, Pistukának szólítottak, a mi Pistukánk, 1938-tól kezdve módszeresen felkészült az ellenállásra, és felkészítette a családot, a barátait. Miért nem nyúlt fel az anyám egy kötőtűvel. Miért nem kérte meg Hirschler Imrét, hogy csináljon el. Akkoriban már igazán nem lehetett kétsége senkinek, hogy Epikurosz hipotézise helytálló. Isten nem mindenható, nem jó vagy nem létezik.
A gnosztikusok is hiába törték a gyönyörű fejüket a dolgon, szép agyalás, semmi más, hogy az Isten háta mögött áll egy Isten. Vagy később miért nem volt erőm hozzá, hogy legalább én öngyilkos legyek. Vagy miért nem tudtam legalább az átkozott öngyilkossági késztetésemet legyűrni, szarni az istenfogalomra. Vagy miért volt ahhoz mégis több erőm, hogy ne tegyem meg. Az értelmetlen kérdésekre, amelyeket ugyanakkor ma sem sikerül nem feltennem, csak akkor lehet értelmesen válaszolni, ha nincs gondviselés. Holott a jóság, mondja velem a teológiai kérdésekről gondolkodó elbeszélő fennhangon, hogy ne féljen, az ellenkezéstől ne reszkessen meg a hangja, a jóság mindenféle gonoszságtól függetlenül, vele párhuzamosan működik. Nincsenek hierarchikus viszonyban. Olykor semmilyen kapcsolatban nincsenek, nem ösztönzik és nem fékezik egymást.
A tömegmészárlásokról készített fényképek nem állnak ellentétben a karácsonyi ebédet körüllengő gyöngéd családi szeretettel, se a legyilkolt karácsonyi pulykának, se az agyoncsapott karácsonyi halnak nincs hozzá köze. Akár egyetlen emberben, egyidejűleg működnek, jóság és gonoszság autonóm működésének nincsen fizikai vagy érzelmi akadálya; mindkét működés ugyanegy antropológiai adottságra épít, olyasmire, amit ösztönként bizonyára az állatvilágból hoztunk át. Mindig az egyéni cselekvésnek van primátusa. Akár a józan eszemmel vagy a közös jövővel szemben is cselekedni kell. Rajtam kívül nincs világ. Nemcsak anyám és apám volt kiszolgáltatva a saját nemző aktusának, hanem olyan állatias jellegű Istenünk van, aki minden időben mindenki cselekvésének ki van szolgáltatva. Ha nem így lenne, akkor a háborús felek papjai nem tudnák a saját igazságaik nevében megszentelni azokat a fegyvereket, amelyekkel a felek kölcsönösen le fogják mészárolni egymást. Vérrögöket köpnének a tüdejükből. Kezük száradna le. Eszükbe nem juthatna ilyesmi. Olyan Istenünk van, aki mindenki cselekedetét minden időben vonakodás nélkül végrehajtja, s ennyiben tényleg mindenható Isten.

Ennek az Istennek a szolgálatában az embernek csak arról kell külön gondoskodnia, hogy cselekvésének ne legyen olyan etikai vagy pszichikai gátja, amelyet Isten jóságára való hivatkozással ne ő maga állított volna fel. Ne állítson fel gátakat. Jézus Krisztus nevében ne lehessen megtiltani az ír protestánsoknak, hogy halomra gyilkolják az ír katolikusokat, ha egyszer az ír katolikusok Jézus Krisztus nevében gyilkolják halomra az ír protestánsokat. S így tovább. A pápának ne az áldozatok, hanem a gyilkosok lelki üdvével kelljen foglalkoznia, a túlélők cselekvési szabadsága édesebb legyen neki a halottak végső álmánál. Az európai történet az ember cselekvési szabadságának jegyében áll, s univerzális igényű bölcseletének a szomszéd baltája adja meg a hitelét. Isten mindenhatóságát nem korlátozhatod az egyéni szabadság terhére. Ha viszont nem korlátozod, akkor rögtön megugrik a halottak száma, különösen az ivarérett fiatal hímek körében. A kozmosz ereje átüt az állatias jellegű, hímnemű Isten szolgálatába állított, vallási vagy evilági egyetemességről fabuláló társadalmakon, azonnal a szaporodást, a fajfenntartást veszélyezteti. A nemzőképes hím harcosok, isteneik és egyházaik szolgálatában pusztítják a harcos és nemzőképes hímeket, azaz saját meggyőződésük nevében önmagukat.

Primo Levi szintén megnevezhető személyhez köti a nagy teológiai kérdést, a 141565-ös fogolyhoz. Õt Eliasnak hívják, minden bizonnyal lengyel zsidó, de tényszerűen igen keveset tudnak róla a fogolytársai. A lengyelen és a varsói gettó sajátos jiddisén kívül más nyelven nem beszél. Talán húsz éves lehet, meglehet, hogy negyven. Azt állítja magáról, hogy harminchárom és tizenhét gyermeket nemzett. Elias nagyon szépen énekel. Olyan hangerővel beszél magában és másokhoz, olyan modorban, mintha nagy tömeghez intézne lelkesítő szónoklatot. Elias törpe, nem több százötven centinél, izomzata és izomereje azonban herkulesi fejlettségű és méretű. Koponyája sem emberi. Varratai mértéktelenül kitüremkednek, orra, álla, homloka és állkapcsai oly erősek és masszívak, mint egy öklelni kész vadállaté. Eliast soha nem látni nyugalmi állapotban. Elias nem fárad, nem beteg, még soha nem sérült meg. Mindenhez ért, ami kétkeziséget kíván, nincs munka, amit ne énekelve vagy szónokolva végezne el. Míg a többiek egyetlen zsák cement terhe alatt megroppannak, ő három zsákkal visz a vállán. Levi írja, én nem merném leírni, hogy Elias négy zsákkal is felvisz egy ingó pallón a rövid, görbe, tömör lábain. Legfeljebb káromkodik, az önélvezet és a kín rettenetes grimaszával kíséri nagy férfiúi erőfeszítését. Míg a többiek éheznek, sebesek, betegek, fogyatkoznak, éhen pusztulnak, ő rejtélyes utakon jut élelemhez, útjait és módszereit senki nem ismeri. Kivételes adottságai mintegy hitelesítik a tábor rendjét. Szelekciótól nincs miért tartania. Puszta létezésével állítja, hogy minden a lehető legnagyobb rendben van, illetve nincs olyan, amit ki ne lehetne bírni. A kápók, a fogolytársai és az őrök ezzel az állítással egyként elégedettek, egyként becsülik érte. Remélik, hogy a humanitás nyűgös bábját minden további nélkül tényleg le lehet vedleni, s akkor egyenes út vezet a túléléshez. Felnéznek rá, bár a fejére, az arcára egyikük sem pillant szívesen. Mert nincs olyan múlt, amire Elias emlékezne, vagy nincs olyan jövő, ami valamiféle reménységgel vagy akár félelemmel töltené el, ijesztő az ábrázata. Egzisztenciáját két becses tulajdonsága biztosítja, a gyengeelméjűsége és a bestialitása. A humanista kötöttségű és humanista művelségű Levi, a kémikus, azt állítja, hogy a bestialitáson és a gyengeelméjűségen kívül minden más zsákutcának bizonyult, de ezt már nem csupán Auschwitzra érti, nemcsak az európai múltra és az európai jelenre, hanem az emberi létezésre és arra a nagyszabású kísérletre, hogy az ember valamilyen magasabbrendű értelmet tulajdonítson a létezésének.

A bestiális múltban és az imbecillis jelenben mindenki szeretné elkerülni mások bestialitását és imbecillitását, szeretné elkerülni, hogy mások kettős erkölcsi mércével mérjenek, de mindenki ezzel mér, mert senkinek nincs más mércéje. Vagy ha már így kell lennie, akkor mindenki azt szeretné, hogy az emberi jövő érdekében előbb a másik javulna meg, előbb a szomszéd, a többiek, hiszen mindenki tudja, hogy önmagával a legjobb szándék mellett is alig tud valamit elérni. A mérce egyik skáláján azt mérem ki, hogy azon múltbéli cselekvéseim közül, amelyek elkövetése a mérce másik skáláján a jövőben is az érdekemben áll, mit kell kitakarnom, elfelejtenem, kiretusálnom, elrejtenem, letagadnom. Vagy máshonnan, a távlati tervezés szempontjából nézve, az általános erkölcsi megnemesedés érdekében milyen cselekedetekre lenne szükségem ugyanazon gonosz- tettekkel szemben, amelyeket én követtem el és halálom órájáig sem fogok magamnak bevallani, főleg magamnak nem, hiszen a túlélésem, a jólétem és a boldogulásom érdekében holnap is el kell majd követnem. Önmagáról értelmes ember mégsem állíthatja, hogy gyöngeelméjű és bestiális lenne. Nemcsak a túléléshez szükséges etikai mimikri és az ennek megfelelő példamutató legendák miatt nem állíthatja, hanem azért sem, mert az esetek többségében nem lenne igaz állítás.

Az emberies és az állatias pusztítás és vérengzés minősége ténylegesen különbözik egymástól. A humán vérengzést és a humán pusztítást az állatiasság jelzőjével illetjük, igen helyesen, mivel állatias ösztönhöz van kötve, de mégis más minőség, amiről viszont mélyen hallgatunk vagy nem is veszünk tudomást, hogy aztán saját kis házi bűneinkkel az állatokat hozzuk rossz hírbe. S így tovább. A tudat hol a létfenntartás vagy a fajfenntartás mércéivel méri ki a lépést, ezt pragmatikus vagy praktikus gondolkodásnak nevezi, ami a saját világra, az úgynevezetten nékünk adott világra, ennek a világnak a fizikai lehetőségeire vonatkozik, hol pedig az etika vagy az esztétika mércéivel méri be a már végrehajtott cselekvést, ezt reflektív vagy historikus gondolkodásnak nevezi, amivel a megtörténtet rögzíti, más történésekkel veti egybe, a kollektív tudat szempontjából értékeli az egyénit, s ezekkel a reflexiókkal együtt helyezi vissza a tudatba. De még ha bármely cselekvési mintát normává emelt is. Holnap sem lesz cselekvés, amit az állatias ösztönökhöz kötött Isten ne ösztönözne és ne helyeselne. Miért ne lehetne pusztítani az egyetemes szeretet, a közjó vagy az egyenlőség nevében, miért ne kellene. S ha így van, akkor miért kéne komolyan venni az anyák szívet tépő zokogását. Fiaikat végül is ők küldték el ölni, a sikeres rablás és a kiadós gyilkolás jótéteményeiből ők is részesülnek.
A pragmatikus és a reflektív gondolkodás között van ugyan kapcsolat, de nincs köztük hierarchia, s főleg koherencia nem fedezhető fel az elegyükben, sem erkölcsi, sem fogalmi koherencia. Ez a miénk, már csak ilyen, ez egy inkoherens és inkonzekvens Isten. A reflektív gondolkodás követelményei szerint igen kevesek képesek élni. Õk a képzeletük, a társadalmi vagy a vallási utópiáik szerint cselekednének legszívesebben, nem az antropológiai realitásuk szerint, de ezzel együtt nem állítható, hogy antropológiai realitásukat bármilyen szigorú aszkézissel sikerülne megkerülniük vagy élesebb helyzetekben ne a gyengeelméjűség és a bestialitás törvényei szerint cselekednének.

Holott a jóságnak mégiscsak az lenne a lényege, hogy ne a gonosszal vagy a gonoszsággal, még csak ne is a saját mélyen ülő bestialitásommal, a társadalmilag és főleg társaságilag kötelező imbecillitásommal álljon relációban. Ezek megnemesítéséből a jóságot semmiféle elv vagy norma alapján nem lehet létrehozni. A jóság hiányán a képzelet, a reflexió, az utópia sem segít. Jóságot nem lehet a gonoszság hiányából levezetni. A jóságnak nincsenek pedagógiai szándékai, megosztani sem lehet tanítással. A jóság és szeretet jegyében megszülető világmegváltó szándék egyenes úton vezet a pusztításhoz, később pedig rövid úton kiderül róla, hogy milyen egyéni érdek álcája volt. Ha az ember problémát lát, annak a bestiális és imbecillis Istenségnek a gyámsága alatt fogja megoldani, akinek a szolgálatában létrehozta. Miközben megoldja, vagy némi fizetség reményében olyan látszatot kelt, mintha megoldaná, száz másikat kreál. S ebben az értelemben nem csak a teológiától és a politikai filozófiáktól kell óvakodnunk, miközben műveljük a politikai filozófiát és a teológiát. Ha valaki a saját tapasztalatai alapján akar megnemesíteni egy másik embert, jó időre el fogja magát aljasítani. Jóságnak nincs szüksége rá, hogy egyetlen ember vagy egy emberi sokaság segítse győzelemhez.

Ilyen adottságok és feltételek mellett az emberi jóságot nehezebb felfogni a szöveggel, mint egy kiadós baszás, egy félresikerült estély, egy izgalmas tömegmészárlás vagy egy hamvába holt forradalom bármely komplikált kis részletét, pedig ezek igazán nehezen felfoghatók. Nem adatik meg reflektíven cselekedni. A jóság egyetlen forrása és célja így valószínűleg az észlelés és az észlelés észlelése. Az előbbiek leírása vagy megjelenítése gyerekjáték, hiszen ezen esetekben a szöveg hasonlóságok, különbségek és azonosságok hármas nyomvonalán halad, kvalitásra és kvantitásra vonatkozó relációkat vesz tudomásul. Ahhoz, hogy egyáltalán képet kapjak a jóságról, az észlelés ragyogó mechanizmusát kell észlelnem, amint átsugározza a legnagyobb skandalumokat és a legvéresebb gonoszságokat. A jóságot illetően a leírás jórészt még e szerkezeti kép birtokában is tehetetlen a bevált mércéivel. A jóság olyasmi, amit épp a terjedelmével vagy a minőségével nincs értelme meghatározni, s így a szöveg, mely nem nélkülözheti a kvantitatív és a kvalitatív elem- zéseket, a negatív ítéleteket sem tudja megkerülni – mintegy lecsúszik a jóságról. Csehov az utolsó, akinek a hálóján valamennyi fennakadt belőle. Holott nem lehet azt mondani, hogy halála óta a jóság csupán vágyálomként, szándékként, erkölcsi követelményként avagy csak időlegesen, átmenetileg, bizonyos körülmények között, adott alkalommal tört volna át. A jóságnak nincs újabbkori nyoma az irodalomban, ez igaz, hiánya azonban feltűnő. Kafka, Beckett, Camus a hiány nyomát követik, negatív nyomon követik az észlelés univerzumának mechanizmusát. A jóság létezésének és munkájának nem azért nincs friss irodalmi nyoma, mintha olyan légies és szelíd lenne, amit újabbkori szerzők durván szőtt lepkehálóival nem lehet befogni. A jóság elég nyers, nem elhárítható, nincs olyan alantas állapot vagy kiúttalan helyezet, amelyben ne jelenne meg vagy ne jelenhetne meg. Azt sem lehet mondani, hogy kevesen vennék észre, csak az egyik emberben vagy csak a másikban működne, hisz működésének úgymond a másik lény a feltétele. Kizárólag kölcsönösségben, a kölcsönös észlelés által működik, a jóság kétemberes, s mindkét embert egyszerre próbálja ki és próbálja meg.

Csehov halála óta egyetlen ember fogalmazta meg ezt a próbatételt; nem író volt, nem teológus, nem filozófus, egyszerű albán asszony, Teréz anya. Azt mondta, hogy azokkal az éhezőkkel és szenvedőkkel, akiket nem látott, akiket nem ismer, akiknek a szükségéről hallott ugyan, de akikkel nem találkozott, nem tud mit kezdeni. Ezek igen kemény szavak. Rettenetes egyházának szájíze szerint tesz azért egy kis engedményt, oldja, lágyítja a keménységét. Velük az imáiban foglalkozik, mondja gyorsan, azért pedig külön imádkozik, hogy a kormányok enyhítsék a gondjukat. A kormányoknak szerinte ez a dolguk. Neki viszont azé az emberé, akivel a gondviselés összehozta, akibe belebotlott. Erre az egyetlenre építette a rendházát. A haldoklóra, akivel az utcán találkozott, s akit nem hagyhatott magára. Ha mindez így van, ilyen egyszerű, akkor a jóság komplikáltabb, nyálasabb és nyúlósabb megjelenési formáinak, azaz pusztító vágyának és intézményesítési kísérleteinek is erős érzelmi jelentésűnek kell lennie; az egyházi giccs és a bárgyú nyárspolgári érzelgősség is szükségszerű érzelem, egyetlen valamirevaló elbeszélő sem mehet el mellettük szótlanul.

Vagy mit kezdjen a boldogsággal, ez is az elbeszélő visszatérő kérdései közé tartozik. Mit kezdjen a boldogság egyik legfontosabb forrásával, a szabad természetben burjánként tenyésző szerelmi kéjjel. Érosz, ez a nagy felbujtó, Hermész, ez a nagy lélekvezető, igyekszik is megzabolázni, kanalizálni, javaslatokat tesznek, tilalmi táblákat állítanak, sztenderdizálják, hogy aztán rítusként kínálhassák fel a szerelmeseknek; nehogy egymás karjába zárva zuhanjanak bele animalitásuk káoszába. Többnyire belezuhannak. Legalább észbe kapjanak, talpukkal szilárd talajt keressenek, másnap ki tudjanak mászni a paradicsomi állapotból. S ugyan mit kezdjek a boldogság másik legfontosabb forrásával, a szabad természetben ritkán előforduló felebaráti szeretettel, az úgynevezett emberszeretettel, mit a görög philosszal, a görög antrophosszal, mit a latin karitásszal, mit a latin humanitasszal. Az intézményes egyházak ezeket a fenoménokat igyekeznek meglovagolni, kulturális igájukban tartani. Tévedés ne essék, a szekularizáció nem csökkentette, hanem növelte a hatalmukat, értsd: fogalmi önkényüket. Lássuk, mondják filozófiai és teológiai kérdésekkel és kételyekkel vészesen magukra hagyott imbecillis és bestiális embertársaiknak, van-e a szeretetnek nemesebb alakja, mint amely nélkülözi a személyre szóló érzelmeket és a személyhez kötött érzékiséget. Ha egyszer az általunk felszentelt fegyverekkel szenvtelenül kell gyilkolnod, akkor miért ne így kéne szeretned. Isteni szeretet nem lehet nem semleges. Ami nyíltabban szólva azt jelenti, hogy szívesen megfosztanának a személyedtől, legyen neked a szeretet előbbre való a szerelemnél. Még meg sem születtél, már kivetették rád fogalmi hálójukat. Elérik, hogy a személyben ne a személyt szeresd. Ha kívánatra, akár csak a rendházaikban sikerülne a műveletet végrehajtani, ha a szerelemnek vagy a szeretetnek tényleg lenne olyan közös szubsztanciája, amely a személyes kötöttségekről és így akár a másik ember testéről leválasztható lenne, akkor az emberben is működni kezdene a kozmikus belátás és előrelátás. Akkor az isteni szeretet elsajátítása mintegy jóindulat és jószándék kérdésévé válna. Semmi nem állná útját a megigazulásnak.

Egészen biztosan jó lenne, ha így lehetne. De akkor a szerelmi kéjnek és az emberszeretetnek már régóta az evilági jóság, azaz a humanizmus és a felvilágosodottság páros gyámkövének kéne lennie. Nem lett az. Négyszeri nekifutásra sem sikerült. Valaki mindig újra hozzáfogott, hogy ezeket az alapvető emberi életfogalmakat egzakt módon leírja és korrekten elhelyezze a kulturális szótárakban, mintegy ezek szerint konfirmálja a szókészletet. Sem a gnosztikusoknak, sem a skolasztikusoknak, sem a humanistáknak, sem az aufkléristáknak nem sikerült. A jóság intézményesítése pusztító vágy maradt. Emberszeretet és szerelmi kéj nem ülnek egymás mellé rendelt trónjukon, habár működnek. Nem tartják meg az épületet, amely a modern társadalom lenne, alkalmi megjelenésükkel legfeljebb bemutatják a káoszt. Az erotikát és a philantrópiát alig valaki rendeli egymás mellé, holott már a humanizmus hajnalán kéz a kézben jelentek meg. A szerzetesi aszkézistől tétovák, megkínzottak és sápadtak voltak, a szerzetesi kéjvágytól és hatalomvágytól brutálisak. Hogy aztán a felvilágosodás hajnalán, libertinus indulatként, immár a személyesség feltételeként térjenek vissza egy oldalajtón. Felőlük ma már alig érkezik hír, s ami érkezik, többnyire üzleti hír vagy hamis hír, pornográfia vagy érzelgősség. De ettől ki merné állítani, hogy nincs ilyen, ne működnének hevesen és boldogan. Ne lenne szerencse. Ne lenne emberszeretet. Ne lennének nagy találkozások. Ne lennének jó emberek. Ki állítaná, hogy akár erotikus energiáiktól megfosztva, vagy éppen azoktól felajzottan, érzelmi, testnevelési és dietétikai technikákkal semlegesítve, vallásilag ritualizálva, hatalomvágytól űzött szerelemként, felebaráti szeretetként, vagy politikai formájukban szolidaritásként ne működnének. Alkalmanként működnek a szerelmi bőség vagy éppen a materiális bőség természetes hozadékaként vagy akár feleslegeként is. A világ nem most fog elpusztulni, már régen elpusztult volna az ágyék öröme vagy az emberi jóság megannyi más megnyilvánulása nélkül. Az ágyék öröme sem más mint világészlelés.

S akkor miért, hogy az elbeszélő irodalom nyelvén a jóságát gyakorló világ fedésben marad és a sok fedettség következtében a teremtett táj siralomvölggyé silányodik. A sok fedés miatt legfeljebb a jóság árnyéka, a boldogság emléke ragad fenn a szövegen, a hiány, a törés, a pusztulás, az éles szerelmi kéj helyén az éber fájdalom; az észlelés szelleme helyett a jajszó öröme és a panasz öröme.

Mi a jóság, mi az öröm, mi a boldogság, mi a kéj. Miként a lőport, a kérdéseket szigorúan szakmai okokból kell szárazon tartanom. A szeretetet ki tudja a szerelemről, értsd a szeretetre vonatkozó szenvedélyről leválasztani. S fordítva, a szeretet szenvedélye nélkül létezik-e szerelem. Milyen anyagból vannak, anyagból vannak-e. Hol a helyük a teremtésben. Hol a helyük az elbeszélésben. Született készségek, mágikus és mitikus minták alapján elsajátított cselekvési módok-e avagy agyfiziológiai és biokémiai potenciák, funkciók, esetlegesen alakuló érzelmi alakzatok. Ezeket nevezzük-e jobb híján léleknek, vagy ellenkezőleg, a lélek ad-e nekik helyet a működéshez. Milyen szerephez jutnak, egyenlő mennyiségek jutnak-e mindenkinek, vannak-e különböző minőségeik. Vannak-e fokozatai a jóságnak, s ha igen, ki méri be, milyen műszere és milyen mértékegysége van hozzá. Hiszen a kéjnek és a boldogságnak a tapasztalat szerint biztosan vannak válfajai, fokozatai és mennyiségei. De bármilyen viszonyítási rendszerben, bármilyen mércével mérünk, ki tud számot adni róla, hogy alkalmanként mennyi helyet szorítanak ki maguknak a hűtlenség, a csábítás, a kábítás, a megtévesztés, a hazudozás, az árulás, az irigység, a csalárdság, a szemfényvesztés, a nyerészkedés, a lopás, a rablás, a párzás, a kizsákmányolás, a gyűlölet és a gyilkosság köznapi édenéből. Édes egy éden. Vajon a nyereségvágy, a hatalmi vágy vagy éppen a bosszúvágy érintkezik-e az édes szerelmi kéjjel. Hogyne érintkezne. Tényleg a lélek vagy a test kéjében találkoznak-e. Hol másutt. Vajon a kéjnek közömbös-e, hogy tárgya pénz, arany, vagyon, pozíció, netán egy másik személy vonzó vonalú ajka, illetve árulás, megtévesztés, csalárdság árán avagy a legnemesebb emocionális és szellemi koncentrációval jutnak-e hozzá. A kéjnek mindezek bizony közömbösek. Vajon az egyik ember iránt tanúsított gyöngédség és jóság kizárja-e a másik ember ellen elkövetett kíméletlenséget és árulást. Aligha zárja ki. Boldog ember kirabolhat-e, nincstelenné, boldogtalanná tehet-e másokat. Miért ne tehetne. A másoknak okozott boldogtalanság árnyékában virulhat-e a saját boldogságom. Semmi akadálya. Épületes vagy pusztító hatásuk meddig ér el mások életében, vagy akár egyetlen élőlény életében, a hatás időbeli-e vagy térbeli, tartós-e vagy időszakos. Jóság, öröm, boldogság, kéj, mutatnak-e nemi jellegzetességet, avagy a különbözés hiányával mutatnak-e rá, hogy az emberben mi nincs az egyedhez, s így az egyed neméhez kötve. Van-e önálló nyelvük. Nyelvüknek van-e szótára vagy csupán a beszélt nyelvvel ellenkező, kiegészítő testbeszéde, gesztikája. Nincs elbeszélő, akinek ezekre a szigorúan szakmai jellegű kérdésekre ne kéne naponta többször válaszolnia. S ha nem válaszol, mert éppen az árulás, a rablás, a bagzás, a garázdaság, a gyűlölet és a gyilkosság édenkertjében dorbézol, mivel ott édesebb és vaskosabb izgalmakra lel, másnap a kérdések akkor is előtolakszanak. Jóság iránti epekedésében osztozik-e az ember az emlős állatokkal. Animalitás és humanitás vajon tényleg kizárják-e egymást, ahogy Balzac gondolta a Comedie Humaine előszavában. A jóság, a gyöngédség, a boldogság, az élvezet és a szeretet tárgyai és meg- nyilvánulási formái színező elemként avagy az érzelmi kondicionáltság feltételeként vannak-e jelen az egyén életében. Esetleg kultúrateremtő erőként. Közvetítőként működnek-e a különböző kultúrák és vallások között avagy éppen szigorú cerberusként, aki a kulturális határsértők láttán rögvest azt kiáltja, hogy idáig és nem tovább. Õrzi a hierarchiát, már ahol van hierarchia. És őrzi a hierarchia hiányát, már ahol nincs hierarchia.

Azon a kora őszi estén, amikor Magda nagynéném elháríthatatlan vádat emelt ellenem, már csak azért sem lehettem teljesen gyanútlan a zűrös fogalmaikkal szemben, mert már jóval korábban ért a sokk. Hat éves lehettem, amikor elvittek az Operába a Fidelióhoz. Otto Klemperer vezényelt. Valamilyen díszelőadás lehetett. Sötéten aranyló páholyban, a dobogó szív bordó bársonnyal és liliomos selyemmel bélelt bensejében ültünk. Nem premier volt, gondolom, de alig néhány előadással lehetett utána. Szüleimnek a liliomos selymet elvileg le kellett volna a falakról szaggatniuk. Az egész émelyítő nyárspolgári giccset porrá zúzniuk. A rivalda fényei kivilágították az ártatlanul figyelő arcokat. Mindez 1948 novemberében történhetett, már túl voltunk a kommunista hatalomátvételen. A régről maradt hamis pompával rajtam kívül mindenki elégedettnek mutatkozott. Sőt, hamisságának léptéke nekem is imponált. Charles Garnier vagy Ybl Miklós körülbelül azonos időből származó operaházát a mai napig rondának látom, habár értem, miért látják mások szépnek. Az emlősök figyelme felfüggesztett részrehajlás. Az emberi figyelemben az animális és a humánus észrevételek persze ritkán fedik egymást, s így az ítélet animális vonásai nem föltétlenül egyeznek az ítélet humánus vonásaival. Felfüggesztett részrehajlásába dermedve ült a színpad visszfényében a díszes társaság. Feszülten figyeltem az ártatlanul figyelő arcokat, értsem, mi történik a színpadon.

Ahol Jaquino feldúltan imádta, viszonzás híján felajzottan űzőbe vette az édes Marcellinát. Aki elfordult tőle, menekült előle. Mert ő ma már az új börtönőrt, Fideliót szerette. Tegnap még nem szerette, akkor még Jaquinot szerette. Jaquino sem értette, nem csak én. Ma így van, most már nem szereti. Vajon ugyanazt az előadást látjuk-e. Hogyan lehet ilyesmit felfogni józan ésszel. Nem értettem, miként tűrhetnek ilyen galádságot egyszerre ennyien. Marcellina ma Fideliót szerette, aki épp oly gyalázatosan megtévesztette őt, ahogy ő is magára hagyta a szegény Jaquinót. Habár gyalázatosságukat illetően valószínűleg se engem, se a többi nézőt nem tudták megtéveszteni. Ha Marcellina tudná, hogy Fidelio milyen alávaló, akkor talán nem szeretné. De nem tudta, csak mi tudtuk. Ha Jaquino tudná, hogy Marcellina milyen gyalázatos, akkor ugyan miért szeretné.
A gyanútlanságuknál fogva ragadták meg egymást, engem, mindenki mást. Mindenki látta a hamisságukat, a romlottságukat, mégsem tiltakozott, hanem az elmésségüket dicsérte. Milyen elmés ez a ronda Leonora, hogy a csodálatos Florestán kiszabadítása érdekében megcsinálta magából a szép Fideliót. Szegény Marcellina miként csinálhatna mást, a szelíd Fidelio láttán el kell hagynia a durva Jaquinót. Ha lát az ember egy jobbat, akkor lecseréli, ez jár neki, hiszen ő olyan kivételes, mondhatni kivételesebb mindenkinél. S ugyan miért ne használná, miért ne vezetné az orránál fogva a másikat, ha egyszer a másik ilyen ostoba, és ezért nem is méltó hozzá. Az egész világ egy nagy, egyezményes, kölcsönösen elfogadható és beláthatatlanul szövevényes csalásnak bizonyult. Nem csak a színpadon, hanem a nézőtéren. Mert nem volt itt semmilyen Fidelio, aki álruhába bujtatott, majd mindenre kész szerelmes asszony lenne. A műsorfüzet sem állította, hogy férfi. A valódi nevét árulta el, s hozzá még az énekesnő nevét. Amivel azt állította, hogy a gonosz csalás miatt kell őt a hitvesi hűség példaképének tartanunk. Végső soron egy híres és ünnepelt énekesnő volt ő, a Báthy Anna, aki attól olyan híres és ünnepelt, hogy képes ezeket a nagy csalásokat valamennyiünk legnagyobb örömére minden este újra végbevinni. Úgy csinálni, mintha ő lenne Fidelio, aki valójában a tökéletes Leonora. A csalásra még csak nem is lenne képes nélkülünk. Mindenki láthatta, hogy a csaláshoz ezt az egész badarságot nemcsak nekünk, hanem neki, a Báthy Annának is el kell fogadnia, személyesen. Együtt mindenki elhiszi, amit egyenként senki nem. Mintegy közösen kísérni az animális és a humánus megfigyelést a teljesen különböző tartalmú, de párhuzamosan futó útjain.

A szemérmetlenül duplafenekű közleményt az igazságosságra és egyenlőségre kényes, kommunista szüleim sem kísérték kritikával vagy cáfolattal. Értettem én a gonosz, kövér, álruhás nőszemélyt, aki az édes Marcellinát egyáltalán nem szerette, a szegény Jaquino fájdalmával pedig egyáltalán nem foglalkozott. Majd széthasadt a nagy valagán a nadrág. Nem értettem semmit abból, amit értettem, mert magára az észlelésre nem volt rálátásom. Viszont észrevettem, hogy az észlelésnek van észlelése. Marcellina bármily szerelmes vagy ostoba, azért észrevehetné, hogy egy ilyen gonosz nőt szeret, hogy nőt szeret, de Jaquino sem vette észre. Don Pizarro sem vette észre, Rocco sem vette észre. A hamisság alávaló rendszerét, valamilyen rejtélyes ok miatt nem lehetett észrevenni ezen az átoktól elvarázsolt színpadon. Mintha a nézők sem találták volna meglepőnek, a szüleim sem, mintha senki nem találna rá. A gonoszság, amit a színpadon és a nézőtéren jóságnak neveztek, majdhogynem az égig ért. Marcellinát azért kell megtéveszteni, azért kell őrületbe taszítani a szegény Jaquinót, hogy a cseles Leonora kiszabadíthassa rabságából a népek szabadságáért harcoló Florestánt. Akit a világszabadságon kívül semmi más nem érdekelt. Hivatásos forradalmár volt, akit mások érzelmei vagy fájdalmai nem érintenek. S bizonyára nekünk is azért nem szabad észrevennünk a sok galádságot, hogy legalább neki sikerüljön, legalább mi ne áruljuk el őt. A kommunista szüleimtől hogyne hallottam volna ilyesmiről. A jövő érdekében megerőszakolt jelenről. Legalábbis ők így értelmezték akkoriban a jóságot, tökéletes érzéketlenségük páncéljába zárva zsarnoksággal szolgálni a közjót. Ennek megvolt a maga történeti logikája, megvoltak a világi és egyházi analógiái, volt ifjúsági regénybe illő heroizmusa, s aznap este így is kellett volna elfogadnom az Operában. Lássuk be, hogy a világszabadság ügye előbbre való mások kis személyes boldogságánál. Ezen a világszín- padon Florestannak még Florestan szabadságánál vagy Leonora becsületénél is fontosabb volt a népek szabadsága. Ha valaki a népek szabadságának híve, akkor világos, hogy le kell mondania az egyes személyek szeretetéről, mert a népnél felvilágosodottabbnak kell lennie. Át kell látnia a helyzetet, amelyet ők egyenként, a személyes elfogódottságuk miatt nem láthattak át. S miért ne áldozták volna fel az édes kis Marcellinát és a szegény kis Jaquinót, ezt a buta libát és ezt a tökfilkót, ha egyszer a világszabadságért mindent kockára kell tenniük. Mintha a világ csupán egy meghatá- rozatlan képződmény hasonlata lenne, káprázat, áthatolhatatlan tükröződés. S miért ne használták volna őt, ha egyszer Marcellina szerelme sem volt más, mint öncsalás. Se a mai, amikor nem vette észre, hogy női tulajdonságokba szerelmes, se a tegnapi, amikor olyan férfit fogadott el jegyesének, akit valójában ki nem állhatott, a szagát sem. Bárhonnan lépett be, csalásba ütközött az ember ebben a világegyetemben. Amihez még a Gulagról, a sztálini kirakatperekről, a budai villák kínvallató fáskamráiról sem kellett semmit tudnia. Hamisítvány, hamis hír, hamis foglalatban hamis drágakő. Hogy úgy mondjam, csupán a jóság és a hűség egyetemes igényére vonatkozó erkölcsi kívánalmak, felhívások és előírások nélkül nem lett volna hamisítvány.

Fel voltam dúlva, kábán és tehetetlenül háborogtam. Egyszer s mindenkorra úgy fel voltam dúlva, hogy később a Fidelio nyitányának első taktusaitól rosszullét környékezett. Még huszonöt év múltán is, amikor a berlini Unter den Lindenen a nyitány alatt rövid időre elveszítettem az eszméletem. Ez egy vasárnap történt, egészen pontosan 1973. november 3-án. Nem mintha emlékeznék a dátumára, hanem fordítva, azóta is őrzöm a színlapot, hogy emlékezzek a dátumára.

Aznap estére, alásüllyedt gyermekkoromban, az igazi feketeleves azonban még hátra volt.

A daljátékot, amelynek eredetileg „Leonore, ou l’amour conjugal” volt a címe, tíz évvel a Bastille ostroma után, 1798. február 18-án mutatták be Párizsban. Talán mondanom sem kell, hogy tomboló sikerrel. A szabadság csillapíthatatlan vágyát és az érzéki megittasultságot a mű a szerelmi és a politikai cselszövéssel írta egybe, pásztorjátékkal oltotta be a forradalmat. Ezzel műfajt is teremtett, bizonyos értelemben történelmet. Később az ilyen jellegű darabokat a franciák „comédie larmoyante”- nak, az olaszok „opera semiseria”-nak, a németek „Rührstück”-nek vagy „Befreiungsopernek” nevezték. A „szabadító opera” valamennyi etikai és esztétikai gesztusa funkcionálisan épült be az európai kulturális köztudatba. Az eredeti változat komponistája egy Pierre Gaveaux nevű párizsi énekes, librettistája egy Jean Nicola Bouilly nevű touraine-i hivatalnok, aki a történetet állítólag nem az ujjából szopta. S ha ez tényleg így volt, akkor a látlelet Jaquino és Marcellina sorsa szempontjából még pusztítóbb. Mi azonban ugyanezért még jobban ráláthatunk az ember realitására. Akkor ugyanis a nadrágszerep és az álöltözet nem a cselszövés primitív színházi eszköze, hanem a primitív színházi eszköz annak a genetikai adottságnak a korai, naiv, ösztönös felismerését rejti el, hogy a férfiak és nők közötti különbség a teljes genetikai állománynak ténylegesen alig két százaléka. Valaminek nagy biológiai és kulturális jelentőséget tulajdonítunk, aminek alig van statisztikailag értékelhető jelentősége. Ezt azonban nem azért tesszük, mert a születésünknél fogva imbecillisek vagyunk, hanem azért, hogy érdeklődésünk és szenvedélyeink valódi tárgyait, a bestiális tulajdonságokat az imbecillitással fedésben tarthassuk egymás előtt. Imbecillitásunk az etikai mimikri része, bizonyos naivitást, hamvas gyermeki ártatlanságot kölcsönöz a bestialitásnak. A nagy csalás eltakar egy még nagyobbat. A rejtett színházi gesztus ezt a közösen gyakorolt kettős csalást leplezi le nyilvánosan. Egy olyan dolgot kell egymás előtt titokban tartani, amelyről nincs, aki ne tudna. S így tovább. Gaveaux és Bouilly daljátékával a politikai látszattal elfedett érzelmi és érzéki realitás vagy éppen az önmagát politikai, érzéki és érzelmi látszatokba menekítő animalitás vonult be diadalmasan a történelem színpadára. A szerelmi és a politikai intrikát ők alkalmilag egymásra írták, de az etikai mimikri kapott vele polgárjogot. Az etikai mimikri a vallásos mimikrit váltotta le. Azóta az állatias Isten szolgálatában ezt a politikai felfogást kell erkölcsösnek neveznünk.

Így aztán nem kell megrettenni tőlünk, de felülni sem kell nekünk. A szarka sem egy fészket rak, hanem kettőt. Az egyik arra kell neki, hogy kiköltse benne a fiókáit, a másik arra kell neki, hogy megtévessze vele fiókákra éhes ellenségeit. Meglehet, hogy az egyénileg messzemenően erkölcsös Bouilly úr az erkölcs világtörténelmi diadala érdekében akart bennünket duplán megtéveszteni. Valódibbnak akarta láttatni a történetét, hogy színpadi munkájának primitív politikai szándékát ne kelljen megneveznie. Színháztörténészek utána mentek, de nem akadtak olyan adatra, miszerint Tourban valóban lett volna egy nemesasszony, aki igazságtalanul fogva tartott férjét fiúruhában szabadította volna ki a börtönéből, s hogy célját elérje, elcsábította volna a börtönparancsnok lányát, aki viszont szerelmese ügyének érdekében az igazi börtönőrt, Jaquinót zsarolta volna meg. Ám ha Bouilly úr csupán fabulált is, ahogy bestiális Istenének imbecillis szolgálatában minden erkölcsös dilettáns és minden derék községi plébános megteszi, a szociológiai, az antropológiai és a történetfilozófiai bonyodalom akkor sem jelentéktelen, amit Gaveaux úr és Bouilly úr nyomán Beethoven úr és Sonnleitner úr nyomott le a torkunkon. Bouilly úr szembe akart helyezkedni a jakobinus önkényuralommal, de úgy csinált, mintha a monarchikus önkényuralom ellensége lenne. A politikai méltánytalanságot egy szerelmi méltánytalanság árán ütötte helyre.

Jól hozzá is szoktunk, hogy így kell lennie. A keresztény erkölcsi felfogás almájához hozzáadtuk a felvilágosodás körtéjét, s ebből a műveletből jött ki a modernitás erkölcsisége. Jaquino és Marcellina a fináléban együtt ünnepli a többiekkel egy olyan nagy csalás egyetemes győzelmét, ami egyben a szabadság győzelme lenne. Amit már csak azért sem találhat senki egyetemesnek, mert ennek az egyetemes szabadságnak a győzelme kettőjüket tönkretette. S milyen egyetemességnek nevezzük azt, amelyből a mi szabadságunk érdekében őket kivettük. S főleg miért kéne egy ilyen szabadságot imbecillisen ünnepelniük, vagy miért nem süllyednek el szégyenünkben a többiek.

Véleménnyel állt szemben a vélemény, ő állította, én tagadtam, mert nem követtem el. S akkor legkedvesebb nagynéném ösztönzésére valamilyen egészen iszonyatos dologra szánták el magukat, anyám telefonon hívja fel András édesanyját. Amit anyám egészen más okok miatt nem szívesen tett meg. 1944 novemberében elutasította András édesanyjának arra vonatkozó kérését, hogy Andrást vegye magához, nem vette magához, mert akkor már négy másik gyerekről kellett gondoskodnia. Ami élete utolsó pillanatáig súlyos lelkifurdalással töltötte el, a szíve megszakadt, amiért megtagadta, s ezért inkább kerülte András édesanyját. Mintha az sem segített volna, hogy András megmenekült. Bizonyára arra számítottak, hogy a nálam jóval kevésbé önfejű és a fizikai világ rémületével örökre eltöltött kisfiú, azonnal be fogja vallani az elkövetett vétket. Holott nem történt meg, nem volt mit bevallani. Amikor az anyám felemelte a telefont, hogy ezt a méltánytalanságot megtegye, kirohantam a műteremből, s ebben senki nem akadályozott meg. Habár éreztem, hogy ezzel is csak növelem a szemükben alávalóságomat, nem merek szembe nézni az igazsággal. Olyan lehetett, mint egy közvetett bizonyíték. Emiatt szégyenkeztem, megéreztem, hogy az igazság keresése és az erkölcsi helytállás végül is milyen értelmetlen és pusztító, de valójában nem az igazsággal, hanem az árulással nem mertem szembenézni. Nem tudom mi történt. Minderről később sem szóltak többé, én pedig soha nem mertem megkérdezni. András sem kérdezett, a barátságnak azonban vége volt, fájt. Ültem a sötét konyhában, mellettem a cselédszobában Németh Rózsi valamit rakosgatott, de nem akartam, hogy észrevegye a jelenlétemet, és megkérdezze, hogy mi történt. Egy idő után kikísérték a nagynénémet az előszobába, és a nyitott ajtóban még beszélgettek. Nem tudom miről, nem akartam hallani.