Gondolatok a román politikai rendőrségről

Mélységesen mély a gyűlölet, ami az alacsonyrendű szívekben a szépséggel szemben gyúl.1

Ernst Jünger, A márványszirteken

Személyes észrevételek

Most fejeztem be a Securitate 1973 és 19842 között rólam készített aktájának olvasását. Undorral tettem le, ugyanis felfedeztem benne néhány kedves munkatársam feljelentéseit, akik nemcsak magán beszélgetéseinkről számoltak be, hanem nagyon sok mindenről jelentettek az életem különböző szakaszaival, nézeteim akkori állásával, gondolataim körvonalaival kapcsolatban, mintha aljasságukat akarták volna avval bizonyítani, hogy engem igazi rút kiskacsává, a román nép új ellenségévé, és végül, de nem utolsó sorban a munkájához nem értő és a magyaroknak dolgozó antropológussá változtatnak! Annyira így van ez, hogy az aktám olvasása közben gyakran eltűnődtem azon, vajon tényleg rólam, Claude Karnoouh-ról, a Párizsban, 1940. március 25-én, a tizennyolcadik kerületben, Franciaországban született férfiról van-e szó ebben az összesen nyolcszáz húsz oldalas anyagban… Bár csaknem harmincöt év telt el a jelentésekben ismertetett első „tények” óta, mégis amikor az életem egy korszakát egyetlen szempont, a kémkedés gyanúja és az országgal szembeni rosszakarat, alapján összegzett és magyarázott szűrőn át olvasom, olyan benyomásom támad, hogy egy idegennel állok szemben, kívülállást és hatalmas távolságot érzek. Viszontláttam elfogott leveleim egy részét, számos feljelentést, nyomon követési jelentést olvastam, telefonbeszélgetések összegzéseit, beleértve a szerelmes beszélgetéseket is, röviden kettős szerepbe kényszerültem, amikor egy élet ilyen apró részleteibe visszamentem, amelyek végeredményben a saját életem részletei voltak. Bár az a sok levél, amit hajdanán annak a nőnek írtam, aki abban az időben a feleségem volt, vagy azok a levelek, amelyeket a két legjobb barátomnak küldtem, vagy a füzetekbe írt személyes jegyzeteim, mindezen írások épp az ellenkezőjét tanúsítják.

Minden egyes találkozót, minden egyes beszélgetést, legalábbis, azokat, amelyeket „jó” besúgók, „jó” hazafiak, a haza „védelmezői” írtak, megannyi karrierista, „Maria”, „Magda”, „Sonia”, „Cornelia”, „Bálint”, „Apam”, „Jean”, „Gigi”, „Pierre”, „Coca”, „Dimitri”, „Rohianu” stb. készpénznek vettek azok a tisztek, akik ezzel a „veszélyes kémmel” foglalkoztak, a CNRS kutatójával, az ősi parasztság szokásainak tanulmányozójával, akit az ügy ismeretében a Román Népköztársaság Tudományos Akadémiájának nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozó osztálya fogadott. Mivel tudtam, hogy milyen besúgóhálózat uralkodik az országban, gyakran csak a párbeszéd retorikájával, provokatív megjegyzésekkel, a beszélgetés stílusával próbáltam elhárítani a csapdákat, és kitalálni, hogy mi van a másik agyában, ha egyáltalán van agya. És jól van ez így, hiszen már Nietzsche is megírta, hogy „az élet nem egyéb, mint az élet színháza”, ezért mindannyian kénytelenek vagyunk szerepet játszani, tette hozzá Pirandello. De ezek a gazemberek (a besúgó informátorokról beszélek) egyáltalán nem értették ezt a játékot, amely éltet minden beszélgetést, élénkebbé, megfoghatatlanabbá, rejtélyesebbé teszi. Annyira féltek, hogy még a főnökük elvárásait is túlteljesítették, mélységes gyávaságuk kínozta (kínozza) őket, a felfokozott nacionalizmus által uralt kommunista hatalomnak eladták antiszemitizmusukat, egy előléptetésért még a rokonaikat is eladták volna a hatalomnak, vanitas vanitatum omni vanitas. Vajon miért? Ezekben a hetvenes, nyolcvanas években a román Gulag (1948–1962) tényleges ideje már rég elmúlt… Ráadásul voltak, akik nem lettek besúgók, vagy azért, mert ügyesen kibújtak alóla, vagy azért, mert keményen visszautasították, hogy azzá váljanak. Bizonyítja ezt a jelentések, sőt az ítéletekre való utalások hiánya, amelyeket a káromra nyilvánosan megtehettek volna. Mennyi butaságot, akarom mondani abszurditást olvastam magamról, és főleg mennyire eltávolított magamtól, mintha egy olyan tükörből látnám magam, amelynek képe egy minden irányban eltorzított tárgyat tükrözött volna vissza nekem. „Objectivul” (a „célpont”) így neveztek gyakran a jelentések, mintha eltalálni való célpont lennék, bár a zsaruk más kódneveket (numele conspirative!) is használtak velem kapcsolatban: „Carol”, „Cucu”, „Doktorandusz”… Ha a Securitate nem az állam ellen-kém szervezete lett volna, akkor egy kicsit kemény számháború-féleség közepén érezhettem volna magam, olyasféle játékban, mint amilyenben néha részt vettem fiatal cserkész koromban. Ezekre a férfiakra és nőkre, körülbelül tizenöt egyénre, akiknek az általuk leírt helyzetekből részben rájöttem a nevére, nagyon jól emlékszem. Mindezek a „derék”, látszólag becsületes, erkölcsös emberek most is aktívan tevékenykednek a szakterületükön. Néhányan közülük az 1989 decemberi álforradalom után az állam kulturális szférájában jelentős tisztséget vállaltak, mások elhagyták az országot, külföldön kamatoztatják tehetségüket, főleg az Egyesült Államokban, megint mások pedig visszatértek az Úrhoz. (Isten vagy az isteni gondviselés bocsásson meg nekik!) Ezeken az oldalakon – amelyek olvasása már nem annyira keltett bennem undort, hiszen a román posztkommunizmussal foglalkozó számos kutatásom miatt szellemileg már védett voltam, inkább az ezek az emberek iránt érzett mély lenézéssel vegyes szórakozást jelentett – találkozunk az összes emberi nyomorúsággal, az összes emberi gyengeséggel, és mindez azért is oly szembeszökő és figyelemreméltó, mert a bukaresti tartózkodásom során a besúgók kizárólag egyetemi tanárok, kutatók és entellektüelek voltak. Ez újabb bizonyíték arra nézve, hogy a műveltség, a tudás, a hozzáértés, a szövegek olvasásának, megértésének, osztályozásának, értelmezésének képessége, nem jár együtt az etikus tartás képességével. Az is igaz, hogy a helyi ismereteken alapuló műveltségen kívül, ezeknek az egyetemi tanároknak és kutatóknak a nagy része (de korántsem mindenki) csak az igazi tudós világ berkein kívül tevékenykedő, félművelt tudós volt, ennek ellenére nekik is megvolt a szerepük, még ha kevés is, abban az építményben, amely a román kultúrát jelenti.

Azokkal a besúgókkal kapcsolatban viszont, akikkel a Kárpátok falvaiban találkoztam, ahol antropológusként dolgoztam, egész pontosan Máramarosban, más a helyzet. Egyrészt, tudtam, hogy Antal de Breb3 barátom törvényesen köteles volt beszámolni a velem való találkozásokról, amelyeknek rövid összefoglalóját odaadta nekem, mielőtt elküldte volna a Sighetben levő alprefektúrára, a Securitate értem felelő ezredesének. Maga Antal pópa mondta meg nekem az ezredes nevét, Bobnak4 hívták, és állandóan jelentéseket kért a legszemélyesebb gondolataimról is. Antal pópa – akiről sok mindent lehetett mondani, csak azt nem, hogy buta: sziporkázóan szellemes tudott lenni azokkal, akik tudtak vele párbeszédet folytatni (akiket lenézett, azokkal ráadásul még egy kissé gonosz is volt) – egy napon emlékeztette arra ezt a derék buta ezredest, hogy mivel protestánsnak kereszteltek, és ráadásul nem vagyok éppen hívő ember, nem szoktam gyónni, és ha ezt mégis megtenném, akkor valószínűleg közvetítő nélkül, egyenesen Istennek gyónnék. Ami a többi jelentőt illeti, akik beszámoltak még a tetteimről, a gesztusaimról, a véleményemről és a viselkedésemről felismertem egy elemi iskolai tanítónőt, egy fiút a faluból, aki levelezőn végezte egyetemi tanulmányait (fãrã frecvenþã, fãrã speranþã, jelenlét nélkül, remény nélkül,5 ahogy akkoriban mondták!) egy, a falvak művelődési házainak irányításával megbízott helyi pártaktivista-félét, és végül egy szép és kövér parasztasszonyt, akinél úgy tűnik, hogy a fent nevezett ezredes pálinkaivással töltötte az estéit (a parasztok azt is hozzátették, hogy ezek az éjszakába nyúló esték „dugó” esték is voltak – sic!) Ebben az egész fertőben az egyetlen elszomorító eset, egy fiatal költő-filozófusé, aki a barátomnak mondta magát, de egy szakmai kinevezésért önként jelentkezett besúgónak a Securitatéhoz!!! Sic transit gloria mundi!

A politikai rendőrség lényege

Ennyit a jelentőkről, a besúgókról és az informátorokról. De rajtuk kívül ott vannak még a Securitate tisztjeinek összefoglaló jelentései, amelyek a román kommunista állam hetvenes és nyolcvanas évekbeli mérhetetlen ostobaságáról árulkodnak. Megtudhatjuk belőlük, hogy a hírszerzés eme hivatalnokai hogyan gyártották az állam ellenségeit, nem az osztályellenségeket, mert én baloldali, marxista voltam – igaz, nem ortodox marxista, de mégiscsak marxista –, hanem a nép-nemzet országos ellenségeit. Bőségesen akad példa ostoba hivatalnoki szigorukra. Ezek a szánalmas elmebetegek, arra hivatkozva, hogy tartottam néhány előadást Budapesten a közép- és kelet-európai antropológiáról, és összehasonlítottam a különböző szomszédos népek szertartási szokásait (az antropológiában ez megszokott öszszehasonlítási módszer) azonnal kikiáltottak magyar ügynöknek.6 Bármit leírtak volna – az ország állítólagos védelmére hivatkozva foggal-körömmel ragaszkodtak a piszkos kis ügyletükhöz –, csak hogy jó fizetésekhez és nagy természetbeni előnyökhöz jussanak, amely a rendszer kiváltságos kasztjává tette őket… Jelentéseik tökéletes tudatlanságról árulkodnak, ráadásul olyan meseszövés jellemzi őket, amely szürrealizmusa miatt az Übü király, („Lengyelországban történt, tehát sehol”) a hivatalnokok butasága miatt Kafka, akaratlan komikuma miatt pedig Caragiale7 világát idézi. De a személyiségemről adott legfantasztikusabb, legegyedülállóbb definíciót, a valaha is magamról olvasott legmeglepőbb magyarázatot egy 1982-es összefoglaló jelentés végén találtam, amelyben a bukaresti rendőrtiszt összegezte az ismereteit, jellemezte gondolkodásomat és nézeteimet. Ezt írta:

Claude Karnoouh nehezen kezelhető ember, rendkívül makacs, rossz természetű. Romániával kapcsolatban elfogult a véleménye. Sokat olvasott Romániáról, és nagyon jól tud románul, de mivel zsidó származású, erős szemita eszméket vall, és a szemita szélsőségesség követője. [sic és még egyszer sic!!!]8

Egy ilyen megfogalmazás egy másik korra emlékeztet. A második világháború előtti fajgyűlölő rendszerek és politikai pártok, a nácik, a Vasgárda, a Nyilaskeresztesek szókészletébe tartozik és a többi akkoriban Közép- és Kelet-Európában virágzó idegengyűlölő mozgalom, de a Klu Klux Klan, az angol nacionalista párt stb. szókészletébe is. Egy állítólagos kommunista rendszerben azért hangozhat el egy ilyen vészesen visszhangzó kijelentés, mert a Román Népköztársaságnak nevezett Romániában való jelenlétem nagy veszélyt jelentett, hű maradtam ugyanis Karl Marx bizonyos politikai eszméihez, különösen a modern kapitalizmus okozta politikai harchoz nélkülözhetetlen internacionalizmushoz. Valóban volt néhány hasonlóság köztem és Marx között: ő is zsidó származású volt, őt is protestánsnak keresztelték, ő is kidolgozott egy teljesen elvilágiasodott, osztályharcnak nevezett „szemita szélsőségességet”, amely a modernitás történelmi dinamikájának megértéséhez alapvető fogalom, még akkor is, ha a kommunista rendszerekben kiforgatták az értelméből, elhomályosították, álcázták. Ennek ellenére látható volt azok számára, akik megértették és meglátták a társadalmi és gazdasági módszerek valóságát. A Marxszal való hasonlóságomból semmit nem látó és értő, szembeszökően buta és vadul rasszista tiszt nem tévedett. Ez azt bizonyítja, hogy az isteni gondviselés vagy a véletlen néha jól végzi a dolgát, lehetővé teszi, hogy a természetben megnyilvánuljon a való vagy az igazság azokon keresztül, akik azt hiszik, hogy elnyomhatják. A hetvenes-nyolcvanas évek Romániájában a politikát és a világ történelmi magyarázatát már nem a dialektikus és történelmi materializmusban keresték, hanem a származás etno-nacionalista magyarázatában, a hatalom gyakorlását illetően pedig egy szélsőségesen nacionalista diktatúrában. Igaz, hogy a rendszer szociális gazdaságot épített ki, de alapvetően a vezető osztály javára, amely semmiképp sem akarta elveszteni a kiváltságait. Ezt bizonyítja az is, ahogyan a (néhány helyen kitört valódi és hiteles tüntetések és halálos áldozatok ellenére) forradalomnak álcázott, és a Párt, a Securitate, a Milícia és a hadsereg felső vezetése által szinte tökéletesen megszervezett államcsíny a tagjainak többségéből az országot jelenleg uraló politikusokból és üzletemberekből álló osztállyá tette… Néha önkéntelenül is előfordul, hogy korlátolt rendőr hivatalnokok tollából kijelentések meglepő találkozása születik, amelyek a pillanat igazságával egybecsengenek. Néhányan minden kétséget kizáróan Isten létének bizonyítékát látnák benne!

A rendőri felügyelet hatástalanságáról

Alig fél nappal ezután a csodálatos felfedezés után, befejeztem az olvasást… Becsuktam az aktámat, visszaadtam az olvasótermet felügyelő kedves embernek, és udvariasan nemet mondtam, amikor felajánlotta, hogy fénymásolatot készít belőle… Miután aláírtam a jelenlétemet és az aktám elolvasását igazoló minden papírt, kiléptem a CNAS9 épületéből, hogy soha többé ne térjek oda vissza… Az élet rövid, és az én koromban – banálisan hangzik – még rövidebb, ezért nem kell olyan dolgokra időt vesztegetni, amelyek beszennyezik a látást és a gondolatot…

De – és ez végeredményben a történelem iróniája – nem kell elfelejtenem, mert annyira jó példa a hetvenes-nyolcvanas évekbeli romániai romlottságra. 1973 és 1984 között többször utazgattam az országban, és az utazásaim során velem esett kalandokról és bonyodalmakról nem szerezhetett tudomást a Securitate. Mivel nem Bukarestben és Máramarosban történtek, azaz nem azokban a körzetekben, ahol tartózkodnom kellett volna, nem követtek, és látszólag nem is jelentettek rólam, valószínűleg nem tűnt fel a jelenlétem. De szüntelenül hangsúlyozni kell, hogy a múlt század hetvenes és nyolcvanas éveiben a Securitate osztályai minden román intézményt és szervezetet áthatottak: rendetlenek, zavarosak, rosszul működőek, irracionálisak és végül, de nem utolsó sorban teljességgel korruptak voltak… A dolgok ilyeténképpen alakuló állása, nagyon emberi, túlságosan emberi volta nem kis szabadságot nyújtott azok számára, akik ügyesen ki tudták használni. Meg kell, hogy mondjam én is éltem a lehetőséggel.

Általános észrevételek

Az undor érzésén, amelyet bárki átélhetne e banálisan aljas mondatokat olvasva, eme borzalmas besúgás, e gyalázatos és megvetésre méltó szavak láttán, ez a néhány tucat ocsmány és megalázó mondat még egy kelepcébe is bezárt, az életemet olyan értelemmel próbálta felruházni, amely egyáltalán nem az volt, amelyet valaha is próbáltam kisebb nagyobb sikerrel adni neki.10 Mindazonáltal, és az undorom ellenére, van ennek az olvasásnak jótékony hatása, tulajdonképpen segít abban, hogy pontosabban átlássam a rendszer taktikáját és stratégiáját, amelyben a jelenlétem, másokéhoz hasonlóan nagy veszélyt nem jelentő ürügyként szolgált céljainak igazolásához. Azt mondom, hogy jótékony hatása volt, mert az aktám olvasása lehetővé tette, hogy újraértékeljem, sőt egy kissé meg is változtassam a véleményemet a román kommunizmus végső fázisáról, amelyet a politikai szaknyelv Ceauşescu-érának hív. És az én szerény személyemet érintő kérdéseken kívül, egy ilyen aktának legfőbb haszna az, (csakúgy, mint az amerikai kollégáim és barátaim, Gail Kligman és Katherine Verdery aktáinak) hogy pontosabban megérthessük a „kommunista” hatalom valódi formájának ideológiai céljait, az ország autonóm fejlődésével (a Párt szóhasználatával a „sokoldalúan fejlett szocializmussal”!), az 1971 júliusában kihirdetett eszmékkel kapcsolatban.

Ezért el kell ismernem, hogy valamit tévesen ítéltem meg. Nem mértem fel elég pontosan a távolságot a hatalom agyoncsépelt marxista leninista retorikája és a néha már-már harcra buzdítóan11 nacionalista és idegengyűlölő kijelentések között. Akkoriban azt gondoltam, hogy a nemzeti retorika lényege, amelynek magasabb szintű változatát Constantin Noica filozófus jelképezte, míg a félművelteknek, a másodrangú hivatalnokoknak, az arcátlan, cinikus és erkölcstelen udvaroncoknak találtak egy csapat nívótlan demagógot, az író Lãncrãnjan, a Pãunescu kocsma trubadúrja, Achim Mihu vagy Vadim Tudor szociológusok személyében, tehát a lényeg csak egy látványos eltérés, amelynek célja, hogy fenntartsák a drágán szerzett függetlenséget, amelyben a felső vezetés nem nagyon hitt. De nem erről volt szó. A kommunista hatalom felerősítette, újjáélesztette a két világháború közötti évek elfojtott idegengyűlöletét. Mindenki a hatalom által neki kiosztott szerepe szerint enyhén bírálta az internacionalizmus minden formáját, természetesen a kommunista internacionalizmust, és a kapitalista internacionalizmust is. Vértelen kritika volt ez, utánozhatatlan bikkfanyelv lexikailag és nyelvtanilag ügyetlenül megfogalmazva, amelynek az volt a célja, hogy távol tartsa a lakosságot a külfölddel való mindenfajta kapcsolattartástól, hiszen a hatalom el akart tiporni mindent, ami a különbségek gyökerestül való kiirtására figyelmeztetett. Egyfajta színlelt polgárháborús, főként kulturális ideológiáról volt szó: elhitették az emberekkel, hogy az egész világ az ország lerombolására törekszik, és a külföldi hatalmak veszélyeztetik az ország gazdasági függetlenségét.

Úgy tűnik, hogy a valódi román szocializmus ez utóbbi aspektusa tagadhatatlanul létezik, és komolyan kell venni, erről tanúskodik a nyugati cégek által 1989 után megvásárolt számos technikai és ipari vívmány és gyár is. De az aktám azt is bizonyította, hogy a hatalom legfőbb célja az volt, hogy az államszocializmuson alapuló gazdaság keretei között létrehozzon, egy, a nemzeti szocializmus soft változatához közel álló rendszert, ahol a fejlődés gyorsítása érdekében az emberek mozgósításának egyik legfőbb eszköze a túlzott idegengyűlöletre épül; és ez meghatározza a szomszédos nemzetállamokkal való viszonyt is. (Hozzáteszem, ennek az államszocializmusnak semmi köze sem volt egy olyan valódi kommunizmushoz, ahol a dolgozók csak és kizárólag a saját érdekeik szerint szervezett termelési eszközök valódi tulajdonosai és irányítói lennének!) Innen ered tulajdonképpen a külfölditől való irtózás, sőt a vele szemben való gyűlölet, főleg a baloldali külföldivel szemben, leginkább pedig a Marx, Luxemburg és Lenin által megfogalmazott néhány fontos elvhez ragaszkodó, baloldali kommunizmushoz hű külföldivel szemben. A Ceauşescu- párti elit elképzelései szerint egy ilyen értelmiségi sokkal veszélyesebb volt, mint a hagyományos nyugati jobboldali (például Giscard-párti) értelmiségi, mert neki még mindig lehetett szocialista retorikából leckét adni, anélkül, hogy rájött volna a csalásra.

A békés egymás mellett élés időszakában (és még a Rossz birodalmáról beszélő reageni politika korszakában is) meg lehetett találni a gazdasági együttműködés területeit (Nyugat- Európával a különböző vegyes vállalatok és ipari vegyes vállalatok formájában) és a politikai együttműködés területeit (például az Izrael és Egyiptom közötti tárgyalások közvetítőjeként), amely azzal a haszonnal járt, hogy Románia az Egyesült Államok által „legjobban előnyben részesített nemzet” lett, röviden összefoglalva, létrejöttek az együttműködésnek a különböző, a pénzügyekre, a kereskedelemre, az importra, az exportra és a politikai együttműködésre stb. alapozott területei! A hetvenes-nyolcvanas évek román (és nem csak román) apparatcsika számára a jobboldali nyugati értelmiségivel való szembenállás világosan meghatározott, politikailag tehát megnyugtató viszony volt. A politikában ugyanis, és ezt már régóta tudjuk, a legveszélyesebbek a „barátok”, a „rokonok”, az „elvtársak”, a „baráti” országok, mert az ellenségekkel sokkal könnyebben el lehet bánni! Tehát egy nyugati kutató, aki nem rejti véka alá a marxizmusát, még ha az nonkonformista is, veszélyt jelent egy olyan kommunista ország számára, amelyben soha nem létezett baloldali emigráció, a kommunista hatalom gyakorlásának tehát nem volt marxista kritikája. Romániában a kommunizmust vagy a hagyományosan polgári és konzervatív nemesi pártok (főleg a Nemzeti Parasztpártból és a Liberális Pártból) volt politikusai bírálták, vagy nyíltabban azok a politikusok (vagy az országban csendesen várakozó polgárok), akik fasisztoid, volt katonai szervezetek képviselői voltak, vagy egész egyszerűen a Vasgárda legfajgyűlölőbb nézeteihez közel álló eszméket vallottak! A külföldi marxista veszélyes, mert politikailag és kulturálisan besorolhatatlan; veszélyes azért is, mert ha érti a nyelvet elég gyorsan észreveszi a magát kommunistának tartó „király” obszcén meztelenségét, és azt, hogy kommunista retorikája és valós tettei között jóval nagyobb a szakadék, mint az elmélet és a gyakorlat között mindig létező különbség.

Miért van az tehát, az előbb felsorolt okokat leszámítva, egyfajta idegenkedést, és a gazdasági, a politikai gyakorlatokról és a történelemről elég realista nézeteket valló, marxista kultúrán nevelkedett magasrangú tisztviselők és apparatcsikok hatalmának valóságán átlátó lehetséges kritikát leszámítva, a román „kommunista” hatalom ennyire tartott a zsidó származású nyugati baloldalitól, a mérnökök, a kereskedők és a különböző diplomaták által képviselt jobboldali emberek, akik mélységesen lenézték az ország vezetőit, és semmit sem tudtak az ország kultúrájáról és történelméről, viszont sokkal kevésbé keltettek gyanút? Azt gondolom, hogy erre a kérdésre a válasz a pszichoanalízis által tagadásnak nevezett pszichés folyamatban keresendő. A tagadás bensőnkben gyanúsító kérdés formájában fogalmazódik meg: „Jól tudom, de mégis…”. Az előbb felsorolt esetben így fogalmazódik meg a tagadás: Tudom, hogy ez a nyugat-európai illető marxista leninista, de nem világos, hogy miért lázad egy olyan világgal szemben, amelyik gazdag és semmiben nem szenved hiányt. Azért gondolja ezt, mert a létező rendet veszélyeztető nézeteket vall, azokra az emberekre jellemző nézeteket, akik tönkreteszik és lerombolják a népeket és a kultúrájukat. Márpedig az, amihez egyáltalán nem szabad hozzányúlni, az a népről alkotott idillikus kép és nép kultúrájáról, történelméről kialakított nacionalista, képzeletbeli építmény, annak dacára, hogy a gyökértelenné vált falusi lakosság problémáira olykor ez nagyon gyors és tömeges iparosítással válaszolt.12 És ha a prozopópeát folytatjuk, hozzátehetjük még azt is: ez a magát marxista-leninistának valló ember, Kelet- Európából (Ukrajnából) származó zsidó, és mi, románok tapasztalatból tudjuk, hogy ezek az emberek csak egy dologra törekszenek, a népek történelmi létezésének és rendjének lerombolására. Ez jól ismert refrén, régi antiszemita és antikommunista szólam. Az apparatcsikok tagadásának következtében a legelcsépeltebb antiszemita közhelyek hangzottak el azokkal az értelmiségiekkel szemben, akik hűek maradtak (vagy maradnak még ma is) a marxista eszmékhez. Az apparatcsikok ezen generációja a gyökerek elvesztésének s azok társadalmi és politikai következményének terméke, annak a román kommunista párt által a hatvanas évek közepén megkezdett erőteljes nacionalizmusnak az eredménye, amely azok ellen a román és magyar zsidók, magyar protestánsok és katolikusok ellen irányult, akik hatalmának első tizenkét évében a Securitate, valamint a Milícia és a Párt felső és középvezető rétegét alkották. A tagadás nyilvánvalóan felélesztette a nemzeti kisebbségek régi problémáját is Romániában, nevezetesen a verseny problémáját, amely a kommunisták hatalomra jutása előtt nagyon vadul nyilvánult meg a szabad foglalkozások, az újságírás, az orvostudomány, az egyetemek, a kereskedelem területén, 1948 után pedig a kommunista párt és különböző fontosabb politikai és kulturális intézményei vezető posztjaira való kinevezéskor.

A társadalmi ranglétrán felemelkedni vágyók közötti könyörtelen harc miatti megfélemlítés ellenére, a versengés ugyanilyen kíméletlenül folyt a román kommunizmus igazi internacionalista korszakában, 1948-tól a hatvanas évek elejéig. Tulajdonképpen azok a pártharcosok, akik a forradalmi internacionalizmus és a kommunista mintán alapuló technikai, ipari modernitás nevében lerombolták a hagyományokat gyakran nem románok voltak, hanem zsidók, magyarok, olykor pedig görögök. Mindezeket az embereket a párt belső használatra kialakított szókészlete a „szemiták” névvel illette, új szakszó született, ha a „zsidókról” volt szó, akik egykoron a tőke internacionalizmusát, később pedig a kommunista internacionalizmust képviselték. Az antiszemita kritika ugyanazon a szólamon, a fasiszta nacionalizmus szólamán hangzott fel, az egyik esetben, az 1920 és 1944 közötti időszakban nyíltan, világosan, leplezetlenül, míg a másikban, amely engem most érdekel, álcázva, titkos jelentésekbe rejtve, elfojtva, az elit belső használatra kialakított beszédében tért vissza.

Ha folytatjuk a tagadás fogalmából kiinduló okoskodásunkat, akkor a nemzetközi kapcsolatok szükségszerű volta miatt a tömegek előtt rejtve és sötétben maradó egyfajta boldogtalanság érzés megszólalásának lehetünk tanúi… Ahhoz, hogy meghalljuk, a politikai és rendőri elithez kell tehát tartozni. A terveit megvalósítani képtelen világ tudata, úgy tűnik double-bind-ot okozott, amely a szereplőkben igazi skizofrén állapotot idézett elő, mert a kapitalizmus kritikája mögött ott rejtőzködik a csodálat, az irigység, és a vágy, hogy részt vegyenek ebben a „földi paradicsomként” megnyilvánuló kapitalizmusban, még akkor is, ha azt a szemiták alkották. A boldogságtalanság érzése és az ál-lelkiismeret furdalás együtt járnak, és ebből a nézőpontból a jelenlegi hivatalos politikai diskurzusban elhangzó látszat ellenére a marxista-leninista télosz még inkább kiszorul, mint lehetséges beteljesülő jövő. Ezt az általam kifejtett gondolatot semmi sem bizonyítja jobban, mint az a gyorsaság, kegyetlenség, arrogancia és cinizmus, amellyel a régi apparatcsikok egyik napról a másikra neoliberálisokká változtak, mindenféle politikai beszéd zászlaja alatt, különböző nézeteket vallva, amelyekben az emberek származása már nem számít, mert megértették, hogy a világ gazdaságpolitikájának (a Global village-nek) új kártyaosztásában a pénz az egyedül meghatározó tényező, amely végső soron lehetővé tette annak megbecsülését, hogy a „változás” „baloldali”, „jobboldali”, centrumpárti vagy másmilyen szereplői igazi cselekedeteikkel milyen előnyökhöz jutottak! Végül is a változás elejének (1990–1998) néhány archaikus zavargása után, a román elit már nem foglalkozott az etnikai, nemzeti vagy vallási hovatartozás kérdésével, csak a pénzcsinálás érdekelte.13 Ezek az emberek mind egyetértettek abban, hogy az országot, azaz a közjavakat különböző formára kialakított poharakba tegyék. A földet átfogó nagy szövetség (mint máshol Kelet-Európában) a köztulajdon lopásán alapult, a törvények általános kikerülésén, egy compradore osztály kialakulásán, amely a politikusok, üzletemberek és zsoldos értelmiségi szolgáik közötti vérfertőző kapcsolat szülte maffiagazdaság eredménye.

Húsz év posztkommunizmus után olvasva az aktámat megérettem, hogy a külföldivel, a baloldali külföldivel szemben való gyanakvás (eszembe jutott az is, ahogyan a görög kommunista menekülteket figyelték 1949-től, és a chileieket a hetvenes évek elején) egy eszköz volt a sok közül, amely lehetővé tette a rendőrség apparatcsikai számára, nem is annyira azt, hogy a lakosság egészét ellenőrizzék, sokkal inkább azt, hogy az ország védelméhez nélkülözhetetlen elit státusát biztosítsák. A (Nyugattal egyetértésben) létrehozott médiapropaganda ellenére, az 1989 decemberi államcsíny irányítói közül a Securitate nagyon hamar megmutatta igazi arcát. Nemhogy a kommunista hatalmat nem volt képes fenntartani, vagy legalább komolyan védelmezni, éppen ellenkezőleg, főszerepet játszott a rendszer felrobbantásában, a szövetségek kifordításában és egy új, igazi compradore polgárság kialakulásában…

Saint Roman de Tousque (Cévennes, Dél-Franciaország) 2009. július

Fordította Schneller Dóra

  1. Ernst Jünger, A márványszirteken, Európa Kiadó, Budapest, 2004, 56. Nemes Péter fordítása.
  2. Ebben az időszakban néprajzkutatóként éltem Romániában.
  3. Breb a falu neve, ahol fő tartózkodási helyem volt.
  4. Utolsó romániai látogatásom során (2009 március–június) Sighetben is jártam egy konferencia, és a polgármesteri hivatal által adott hivatalos fogadás miatt, és elhatároztam, hogy meglátogatom Bob ezredest, a Securitate nyugalmazott tagját, hogy két jól megérdemelt pofont adjak aljas ostobasága és buzgó elszántsága miatt. Sajnos, amikor június közepén megérkeztem, „teremtője” már két hónapja magához szólította, és mivel nem szokásom a sírokra köpni, be kellett érnem annyival, hogy róla és a többi besúgóról az ott adott egyik előadásomban emlékezzem meg.
  5. Az eredeti román kifejezés zeneiségét a francia nyelv nem adja vissza.
  6. Ezzel a váddal a posztkommunista idők első éveiben is illettek, olyannyira, hogy még most is eltűnődöm azon, hogy a kilencvenes évek elején, amikor a Babeş-Bolyai Egyetemen tanítottam, vajon bizonyos kolozsvári értelmiségiek nem ismerhették-e és olvashatták-e az SRI (az ellen-kémszervezet új, posztkommunista neve) rólam írt jelentéseit?
  7. Ion Luca Caragiale a huszadik század elején alkotó drámaíró vígjátékaiban az újgazdagokról, és a tradicionális protekción és nepotizmuson alapuló modern hivatalnokrendszerről fogalmazott meg éles kritikát. Társadalomkritikája annyira éles volt, hogy emigrálni kényszerült Németországba.
  8. „Claude Karnoouh este un om dificil, are opinii tendentioase la adressa României A citit mult despre România, cunoaste foarte bine limba româna (…) de origina evreiascã, are conceptii semite puternice, adept al extremisimului semit…” (Sic és még egyszer sic!!!).
  9. A kommunista rendszert megelőző politikai rendőrség (Siguranþa) és a Securitate iratait gyűjtő és őrző intézmény neve. A cenzúra és zsarolás különböző megnyilvánulási formáival foglakozó kutató intézet is egyben. 1999-ben parlamenti szavazással döntöttek a létrehozásáról.
  10. Franciaországban vannak olyan egyetemi tanárok, akik hasonló hajtóvadászatot indítottak néhány műben. Ezek ostoba összefüggéseket felállító, olykor aljas rendőrségi jegyzőkönyvekre hasonlítanak, nem pedig olyan kutatásokra, amelyek az életek mélyebb értelmét ragadják meg, és amelyek szellemi és etikai kalandok is egyben.
  11. Néhány – a két világháború közti fasiszta-keresztény mozgalom, a Vasgárda –, nacionalista, idegengyűlölő és nyíltan rasszista témáira való hivatkozásokról volt szó.
  12. Erről a témáról lásd a következő művemet: Claude Karnoouh, L’Invention du peuple, Chroniques de Roumanie et d’Europe orientale, második javított és utószóval ellátott kiadás, L’Harmattan, Paris, 2008.
  13. Pénzcsinálás izraeli, magyar, amerikai, európai, orosz vagy kínai üzletemberekkel, a várható anyagi hasznon kívül semmi más nem számít már.
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.