Graeme Wood – Geokozmetika

 

Ha elutazhatnánk a katasztrofális éghajlati változásoktól sújtott jövőbe, a Földből kinövő és az ég felé tartó, hosszú, hajlékony, tűzoltócsöveket látnánk, amelyek spagettiként kígyóznak felfelé, és húszezer méter magasságban himbálózó léghajókba kapaszkodnak. Földi gyárak minden egyes csövön másodpercenként 10 kilogramm kéndioxidot pumpálnának a léghajókba, kénfelhővel terítve be az eget. Napnyugtakor a Föld némely pontjáról a spray-szerűen kibocsátott anyagtól megfestett ég vihar előtti vörösben játszana, nagyjából úgy, ahogy a Szárnyas fejvadászban. Napközben a kénfelhők megkímélnék égitestünket a Nap sugárzásától, és kellemes hűvös volna, feltéve, hogy a gyárak egy pillanatra sem állnak le a kéndioxid-termeléssel.

A bioszféra ilyen vörös felhőkkel történő szabályozásának technikája már hozzáférhető. Néhány éven annyira belül le tudjuk majd hűteni, hogy olyan hőmérséklettel a 18. század óta – amikor James Watt gőzgépe először öklendezett füstöt a levegőbe – nem találkoztunk. És nem is kerülne sokba: 100 milliárd dollár elegendő lenne ahhoz, hogy az ember okozta éghajlati változásokat a visszájára fordítsuk, sőt egyes becslések szerint ennek a századrésze is elégséges lehet. A globális felmelegedés sikeres megfékezése a hagyományos stratégiával, a széndioxid-kibocsátás korlátozásával évi 1000 milliárd dollárba kerülne. Hogy ennek a lehetősége mennyire közeli, arra legyen elég Barack Obama elnök tudományos tanácsadója, John Oldren szavait idéznünk: a kormány foglalkozik a gondolattal „vészhelyzet esetére” – mondta 2009 áprilisában. És ha mindez negatív utópiaként hangzik, ne feledjük, hogy a Szárnyas fejvadász 2019-ben játszódik, röviddel Obama esetleges második elnöki mandátumának lejárta után.

Az elmúlt kétszáz évben az emberiség drasztikusan felforgatta a Föld életét. A Nobel-díjas atmoszférakutató Paul Crutzen az elsők között szorgalmazta a cikk elején leírt stratégiát a probléma megoldására. Megítélése szerint geológusoknak az elmúlt kétszáz évet, amelyben az emberiség nagyjából a Föld felszínének a felét formálta át, az „antropocén” kor kezdeteként kellene értelmezzék. Az ember szabja meg, milyen növény hol teremjen. Bányákkal és kutakkal sértettük fel és deformáltuk a földfelszínt. Az édesvízkészlet tekintélyes hányadát saját céljainkra hasznosítottuk. Újszerű az elképzelésben, hogy szándékosan alakítsuk át a Földet; állítsuk vissza az iparosodás előtti állapotokat, vagy hozzunk létre egy fejlettebb, új, „harmadikutas” állapotot. Az efféle változásokat célul kitűző nagyszabású projekteket a „geokozmetika” összefoglaló névvel illethetjük. Az éghajlati változásokat szabályozó projektek a legújszerűbb, ugyanakkor a legveszélyesebb elképzeléseknek adnak otthont. Egyes tudósok az utolsó mentsvárként kezelik a geokozmetikát égitestünk halálra forrósításának megakadályozására, míg mások attól tartanak, hogy az ilyen jellegű lépések előre nem látható és valószínűleg katasztrofális következményekhez vezetnek. Abban azonban sokan egyetértenek, hogy az éghajlati változások újrahangszerelése olyan horderejű, ugyanakkor annyira egyszerűen kivitelezhető beavatkozás, hogy félő, egyetlen állam vagy akár egyetlen, nem éppen alkalmas személy is hozzákezdhet a saját szakállára, még mielőtt globális konszenzus születne róla.

A geomérnöki elképzelések egyetlen igazi akadálya a Nap. Első lépésként meg kéne próbálnunk korlátozni a sugárzást. Stephen Salter skót mérnök azzal az elgondolással állt elő, hogy ha az óceánok fölött fehérre festjük az eget, a Föld hőmérséklete csökkenni fog. Az ötlet John Lathamtól, az Országos Atmoszférakutató Központ tudósától származik. Salter tervei szerint egy ezerötszáz hajóból álló flotta folyamatosan azon dolgozna, hogy a tenger vizét propellerekkel a légtérbe spriccelje és a szél erejében bízva felhőket hozzon létre. A víz növelné a felhők nedvességtartalmát és tömegét, s ezáltal visszaverné a Nap sugárzását. A skót mérnök a megvalósítás olyan technikai részleteit is kidolgozta, mint például a spray csöveinek mágnessel a hajótesthez történő rögzítése. Számításai szerint az első 300 hajó megépítése, ami elegendő lenne ahhoz, hogy légterünket a James Watt korabeli állapotokra állítsuk vissza, 600 millió dollárba kerülne, és a projekt évi 100 millió dollárból működtethető.

Roger Angel, az Arizonai Egyetem Csillagászati és Optikai Tanszékének professzora óriás napellenző segítségével korlátozná a Nap sugárzását. Javaslata alapján húsz darab, bő másfél kilométer hosszú elektromágneses ágyút kellene a légtérbe telepíteni, nagy magasságban. Mindegyik ágyú ötpercenként 800 ezer darab, frizbi méretű cserépkorongot lőne ki éjjel-nappal, megállás nélkül, tíz éven át. Az ágyúk a Föld és a Nap közötti gravitációs középpontra irányulnának, ami által a lemezek a súlytalanság állapotában lebegnének az űrben. A lemezek együttesen óriási napernyőt alkotnak, amely megszűrné és szétszórná a Nap káros sugárzását és állandó gyűrűs napfogyatkozást idézne elő a Földön. Angel megoldása olyan eljáráson alapul, amely még nem létezik – még soha senki nem akart frizbit dobni a Nap elé –, és dollármilliárdokat emésztene fel. „Tisztában vagyok vele, hogy őrültségnek hangzik, amit mondok – szabadkozik –, de sajnos egy őrült bolygón élünk.”

A Nap hőhatásának csökkentésére tett javaslatok közül a kénfelhő (a Szárnyas fejvadászt idéző elgondolás) tűnik a legkevésbé őrült megoldásnak, ugyanakkor jól mutatja, milyen kompromisszumokat kényszerítenek ki a hasonló nagyságrendű projektek. Az elgondolás bizonyíthatóan működőképes. Amikor az indonéziai Tambora-vulkán 1805-ben kitört és kéndioxidot lövellt a sztratoszférába, Amerikában a New England farmerekre olyan hideg nyár köszöntött, hogy júliusban a földek kifagytak. A Fülöp-szigeteki Pinatubo-vulkán 1991-es kitörése fél fokkal hűtötte le Földünk hőmérsékletét a kitörést követő néhány évben. A kénfelhő-terv olyan eredményt produkálna, amely a Pinatubo vulkán négy évente ismétlődő kitörésének hatásával azonos.

A kénfelhő-kibocsátás ráadásul olcsó is: olyan olcsó, hogy felülírja az éghajlatváltozás enyhítését célzó hagyományos elemzéseket. A 2005-ös közgazdasági Nobel-díjas, Thomas C. Schelling rámutatott, mennyire összetett folyamat tető alá hozni az olyan globális nemzetközi egyezményeket, amilyen a kyotói. Azonban – teszi hozzá – a kénfelhőt létrehozó geomérnöki stratégia „minden korábbi elképzelést megváltoztat”. Hirtelen nem az fenyeget, hogy bármely ország megbéníthatja a globális felmelegedés megakadályozására tett erőfeszítéseket, a veszély most az, hogy az új elképzelés alapján bármely ország egyedül is képessé válhat a bolygó hőmérsékletének szabályozására. Az atmoszférába történő kénkibocsátás sokkal egyszerűbb feladat, mint kétszáz ország (sőt: hétmilliárd egyén) tevékenységének összehangolása, főleg hogy a kétszáz mindegyikének jó oka van a csalásra.

Szinte minden geomérnöki elképzelésnek vannak hátulütői, a kénfelhős megoldás sem kivétel. Ellenzői szerint savas esőt okozhat, amely megtizedelheti a növény- és halállományt. Még aggasztóbb, hogy a radikális éghajlati változások nem azonos arányban hatnának a Föld egész területén. „Valószínű, hogy hatmilliárd ember számára hasznot hozna, egymillárdnak viszont károkat okozna” – jelentette ki Martin Bunzl, az amerikai Rutgers Egyetem klímaszakértője. A kedvezőtlenül érintett egymilliárdos tömeget részben Afrika lakossága alkotná, akik – abszurd módon – a jelenleginél is forróbb és szárazabb hőmérsékleti viszonyok között élnének. Mivel a kénfelhők csökkentenék az indiai szubkontinens és az óceán közötti hőmérséklet-különbséget – ez a különbség okozza a monszunesőket –, a csapadék mennyisége Indiában drasztikusan visszaeshet.

A legrosszabb eshetőség a Raymond Pierrehumbert geofizikus (Chicagói Egyetem) által Damoklész kardjának nevezett forgatókönyv. Szürakusza uralkodója, II. Dionüszosz egyetlen hajszálra függesztett kardot lógatott Damoklész feje fölé, hogy megértesse vele, mennyire bizonytalan lehet még a hatalmas uralkodók sorsa is. Pierrehumbert szerint a kénfelhők csakugyan csökkentenék égitestünk hőmérsékletét, de mihelyt szüneteltetnénk a kénkibocsátást, az esőkkel visszaérkező, az évek során felhalmozódott széndioxid a Föld hőmérsékletét iszonyatosan megnövelné. Más szóval minden csodálatosan működne, amíg a hajszál el nem szakad, ám azután néhány rettenetes éven belül a késleltetett felmelegedés minden átka a nyakunkba szakadna. Pierrehumbert meglátása szerint a Nap sugárzásának korlátozása működhet ugyan, de számos, előre nem látható következménnyel jár, amilyen az ózonréteg hirtelen károsodása. Hiába ismeri fel a jövő nemzedék, micsoda végzetes mellékhatásokat hordoz magában a geomérnöki program, nemigen lesz képes leállítani a folyamatot. A kénfelhőt létrehozó geomérnöki elképzelés, miként számos hasonló elgondolás, rendkívül könnyen kivitelezhető, de ha a működésében zavar támad, az eredmény katasztrofális. „A dolog azért ijesztő, mert megvalósítható – teszi hozzá Pierrehumbert –, de az egész olyan, mintha a rák ellen aszpirint szednénk.”

Freeman Dyson fizikus 1977-ben kezdett közölni egy cikksorozatot arról, miként befolyásolják a növények a Föld széndioxid-koncentrációját. Nyaranta a növények a bioszféra széndioxid-tartalmának mintegy tizedét nyelik el. Õsszel azonban, amikor a növekedésük leáll, és elhullatják leveleiket, a széndioxid legnagyobb részét visszabocsátják a levegőbe. Dyson azt javasolta, hogy telepítsünk a széndioxidot mohón elnyelő fák alkotta erdőket, és nemesítéssel érjük el, hogy vastag gyökérzetükkel ezek a fák a széndioxidot a földben kössék le, majd korhadás után a földfelszín alatt tartsák. Becslése alapján a föld növényeket fenntartó termőréteg-vastagságának 2,5 milliméterrel történő évenkénti növelése ellensúlyozhatja a teljes emberi eredetű széndioxid-kibocsátást.

Dyson egykori geomérnöki víziója egy központi, és mindmáig kísértő problémát jelez: a széndioxidszint csökkentésére mit sem használnak a kénfelhők, a mesterségesen előidézett fehér felhők vagy az óriás napellenzők. Ha a széndioxid- kibocsátás szintje állandó marad, a sztratoszféra egyre több üvegház-gázzal telítődik. A gázok felhalmozódását a napsugárzás korlátozása nem befolyásolja. Még annyi eredményt sem érünk el, mint az a kövér hölgy, aki zsírégetéssel próbál fogyni. Legfeljebb annyit, amennyit a fűző használata palástol, miközben a hölgy zsírosakat eszik. Ha egyszer a fűző lekerül, a zsírpárnák úgy bomlanak ki, mintha soha nem lettek volna összepréselve. E logika mentén szinte az összes klimatológus, akivel találkoztam, habozás nélkül a széndioxid-kibocsátás csökkentésére szavaz bármely geomérnöki megoldással szemben.

A kibocsátás csökkentésére tett eddigi nemzetközi erőfeszítések sajnos csekély optimizmusra adnak okot, és félő, hogy kifutunk az időből. Ezt felismerve néhány tudós Dyson útmutatását követi, és a globális felmelegedés problémáját a gyökereinél próbálja megragadni. A Calgaryi Egyetem energiaügyi szakértője, David Keith a széndioxidot a légtérben szeretné hatástalanítani. Elképzelése szerint tömbház méretű, vegyi oldattal bevont rácsszerkezeteknek otthont adó tornyokat kéne építenünk; a rajtuk keresztüláramló levegőből az oldat megkötné a széndioxid-molekulákat. Az ipari hűtőtornyokra emlékeztető építményekben zajló kibocsátás-szabályozási folyamat olcsón, központi bázisokról üzemeltethető, szemben azzal az elgondolással, amely a kibocsátás különböző helyein, a gépjárművekben, repülőgépeken vagy az épületek klímaberendezéseinél igyekszik megoldani a problémát. A rácsszerkezetekben felhalmozódott széndioxidot vegyi úton lehetne kiválasztani. Ha a vegyészeknek sikerül olyan eljárásokat kidolgozniuk, amelyek ezt a feladatot kevés energia felhasználásával képesek megoldani, Keith szerint a tornyok hatékonyan semlegesíthetik az emberi széndioxid-kibocsátását.

A kérdés a továbbiakban az marad, hol tároljuk az ily módon megkötött széndioxidot. Keith kutatásai elegánsnak tűnő megoldáshoz vezetnek: visszatemethetnénk a föld alá, ahonnan nagy részét olaj formájában eleve nyertük. Az eljárásmár létezik, az olajfúrótornyok rutinfeladati közé tartozik: amikor egy olajkútból nem várható már számottevő hozam, a fúrótornyok széndioxidot juttatnak a földbe, ami az olaj utolsó maradékát a felszínre kényszeríti. Ha megfelelő földtani szerkezetbe és a földfelszín alatt megfelelő mélységben történt az injektálás, az anyag nem tör újra a felszínre.

A széndioxid tárolására az óceánok is alkalmasak. Az óceánok felszínén a planktontömegek olyan mennyiségű széndioxidot nyelnek magukba, ami csak a fák teljesítményéhez hasonlítható. Egy Climos nevű, San Franciscó-i geomérnöki kezdeményezés óriási méretű planktonpopuláció létrehozásán dolgozik, amely az eddigieknél nagyobb mennyiségű széndioxid elnyelésére lenne képes. A planktonok élettartamuk befejeztével a hordozott széndioxiddal együtt a tengerfenékre süllyednek. A Climos kutatóinak megfigyelése szerint a planktonok csak az óceán megfelelő mennyiségű vastartalma esetén szaporodnak. Az 1980-as években John Martin óceánkutató azt is feltételezte, hogy a múltban a tengerek vastartalma vezetett a planktonpopuláció növekedéséhez, ami a széndioxid elnyelésével csökkentette a bioszféra hőmérsékletét. Javaslata alapján, ha az óceánok felszínén finom vasport hintenénk szét, rövidesen a planktonpopuláció drámai növekedésével számolhatunk. „Adjatok fél hajónyi vasat, és új jégkorszakot teremtek” – jelentette ki. Ha elképzelései megalapozottak, a Climos-kezdeményezés a világ kertészete lehet. Az Antarktisz vizeinek vastartalmát növelve erdők sarjadnának ott, ahol már régen kipusztultak. Ám ez az elgondolás is borzasztó veszélyeket rejt. A Rutgers Egyetem környezetkutatója, Alan Robock arra a tényre hívja fel a figyelmet, hogy amikor az oszlásnak induló algák metánt bocsáthatnak ki, ami hússzor erősebb üvegház-gáz, mint a széndioxid.

Alig tíz éve a felsorolt elképzelések mindegyikét képtelenségnek tartották, némelyik még ma is annak látszik. De sok minden, ami tíz éve különcködésnek számított, mára elfogadottá vált. Jóllehet az éghajlatváltozások szabályozását elősegítő geomérnöki tervek először a demokrata Lyndon Johnson elnöksége idején merültek fel (de elvetették őket), határozott politikai figyelemre a vállalkozóbarát jobboldal méltatta őket, hiszen ez az oldal minden megoldásra nyitott, ami nem sérti az olajvállalatok érdekeit. Konzervatív szakértők egy csoportja, akik a széndioxid-kibocsátás szabályozását korábban ellenezték, anyagilag támogatták a kénfelhős elképzelést.

Manapság elkötelezett környezetvédők és az éghajlati változásokat kutató tudósok a geomérnöki megoldások gyakorlati vetületeiről cserélnek eszmét. Paul Crutzen, aki az ózonréteg emberi tevékenység okozta sérüléseinek kutatásáért kapott Nobel-díjat, és sokat tett a geomérnöki elgondolások népszerűsítéséért, évek óta szorgalmazza a kénfelhős megoldás továbbfejlesztését.

Az egykor őrültségnek tűnő elképzelések elfogadása veszélyeket is hordoz magában. Ha a köztudat a geokozmetikát az éghajlatváltozások problémáira megfelelő megoldásként tekinti, a kormányok hajlamosak lesznek lazítani a széndioxid- kibocsátás korlátozás rendelkezésein, pedig eredetileg a széndioxid-kibocsátás váltotta ki a globális felmelegedést. Ha meggyőződésünkké válik, hogy egy jövőbeni vészhelyzet esetén hónapokon belül képesek vagyunk csökkenteni a Föld hőmérsékletét, a jelenlegi kibocsátás korlátozás a sokkal kevésbé tűnik égető kérdésnek. „A geomérnöki fejlesztésre pénzt kell szánni az állami költségvetésben – jelentette ki David Keith –, de katasztrofális lenne, ha Barack Obama holnap bejelentené, hogy elkülönítettek néhány százmilliót egy geomérnöki csapat javára.”

Ken Caldeira, a Carnegie Tudományos Intézet kutatója szerint a lehetséges eljárásokat fokozatosan kellene tesztelni. Például az elképzelések együttesét tekintsük csavarnak, melyet „gyengéden vagy hirtelen, nagy erővel is elfordíthatunk. Minél gyengédebben bánunk vele, annál kevésbé lesz erőteljes a előidézett változás. A környezet szempontjából a legkevésbé kockázatos, ha a kisebb kísérleteket fokozatosan kiszélesítjük – szögezi le –, bár politikai szempontból ez a legkockázatosabb.”

Mindazonáltal a kisebb kísérletek lehetnek az első lépések, amelyeket a rögös úton megteszünk. Raymond Pierrehumbert a geomérnöki tevékenységet a stratégiai nukleáris fegyverkezéshez hasonlítja. „Olyan probléma ez, amilyennel a Manhattan-terv tudósai találták magukat szembe – mondja. – El kellett dönteniük, hogy munkájuk megéri-e a fáradságot, vagy elítélendő. A ballisztikus rakétaelhárító-rendszerek problémája eltörpül a geokozmetika problémája mellett. A geomérnöki megoldásnak elsőre is hibátlanul kell működnie. Teljesen érthető, hogy sokan tartanak tőle.”

A geokozmetika legijesztőbb vetülete éppen az, ami miatt ütőkártyának számít a globális felmelegedésről folytatott vitákban: hihetetlenül olcsó. Sok tudós egyenesen ódzkodik attól, hogy kimondja, milyen kevésbe kerül. Abban szinte mindenki egyetért, hogy a lehető legdrámaibb fejlemény az volna, ha bekövetkezne a„Greenfinger” effektus. David Victor, a Stanford Egyetem jogi professzora figyelmeztet: egy megszállottan környezettudatos, gazdag őrült a James Bond-filmekből ismert Auric Goldfinger szerepét veheti magára. A Forbes magazin legutóbbi felmérése szerint jelenleg 38 ember él a világon, akinek személyes vagyona eléri a 10 milliárd dollárt. Elméletileg közülük bárki egyedül is képes lehet az éghajlati változások visszafordítására. „Nem hiszem, hogy bátorítanunk kéne Richard Bransont és társait, hogy efféle lépéseket tegyen” – mondja a környezeti jog szakértője, Jay Michaelson, aki az utóbbi időben felmerült kétségeket már tíz évvel ezelőtt megjósolta.

Még ha Richard Branson tartózkodik is a beavatkozástól, bármely rossz szándékú ország elegendő forrással rendelkezik az éghajlati változások befolyásolására. Banglades lakosságának túlnyomó többsége olyan területen él, amelyet a tengerszint emelkedése elmoshat. Az ország éves nemzeti össztermékének a töredéke elegendő lenne ahhoz, hogy a jéghegyek csúcsa a kénfelhőknek köszönhetően ismét befagyjon, ámbár Banglades lépése valószínűleg az ország kárára is válna, hiszen a beavatkozás a monszunt sem hagyná változatlanul. És ki vehetné zokon ezt a lépést a bangladesi kormánytól, ha ezzel a lakosság millióinak életét menti meg? Az ilyen lépések azonban valószínűtlenek; a legtöbb ország tartózkodik attól, hogy áthágja a nemzetközi jogi előírásokat, és ezáltal kitaszítottá váljon, de a példa jól illusztrálja azokat a politikai és szabályozási nehézségeket, amelyeket az éghajlatváltozás problémája előidéz.

Michaelson – sokakkal egyetemben – a geokozmetika jogi következményeinek közpénzekből finanszírozott kutatását szorgalmazza. „Abban a tipikus helyzetben találjuk magunkat, amikor egy problémát csak hivatalos minőségben lehet kezelni” – állítja. Ez a gyakorlatban annyit jelent, hogy az iparilag fejlett társadalmak kormányai közvetlenül szabályoznák a geomérnöki tevékenységet: a technológia monopolizálásával, diplomáciai és katonai úton elzárnának másokat az alkalmazás lehetőségétől, vagy esetleg egyszerűen pénzt adnának Bangladesnek, nehogy eszébe jusson kénfelhőket létrehozni. Egy ilyen rendszer hasonlítana ahhoz, ahogy jelenleg a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség a nukleáris technikát szabályozza.

S mivel a geomérnöki elgondolásokat – miként a nukleáris fegyvereket – valószínűleg csak kényszer hatására alkalmaznánk, David Victor és más szakértők mielőbbi jogi szabályozást sürgetnek. „Tegyük fel, hogy az Egyesült Államok vagy Brazília a kibocsátás-korlátozás és a geomérnöki megoldások bizonyos kombinációját kénytelen alkalmazni egy estleges katasztrófa után – körvonalazza Victor a problémát. – Miként fog a világ többi része reagálni? Ennek az eshetőségnek nincs komoly, kikutatott háttere, márpedig a kutatást most kell elvégeznünk, nem akkor, amikor a válság kirobban.” A geomérnöki megoldások határozott betiltása oda vezethet, hogy egyes országok veszélyes kísérletekbe kezdenek. Ez történt, amikor a klónozást betiltották az Egyesült Államokban: a kutatás áttette a székhelyét Dél- Koreába és Szingapúrba. A tiltás épp a legfelelőtlenebb országokra nem hat.

Victor nem hisz abban, hogy pusztán geokozmetikai tervekkel eljuthatunk a megoldáshoz; szerinte a megoldás összetettebb. A mesterséges kénfelhőkkel kezdetben időt nyerhetünk, aztán az óceánok planktontömegei, majd a széndioxidot elnyelő fák nemesítése vezethet célra. Victor szerint annyi mindenesetre bizonyos, hogy a további kutatások költségét – egyedül a geokozmetika eredményeiben bízva – nem úszhatjuk meg.

A Nobel-díjas Thomas Schelling (a nukleáris stratégiákat és a fegyverkezési verseny során az államok által tanúsított viselkedést modellező játékelmélet kidolgozója) osztja Victor véleményét: a geomérnöki kutatások nem részesülnek kellő figyelemben. A károsanyag-kibocsátás viszszaszorítására hozott nemzetközi egyezmények Schelling elméletében a szomorú véget érő „fogolydilemma” mintáját követik. Olyan eljárásban kéne gondolkodnunk, amely nem e modellen belül mozog. „Azt kell szem előtt tartanunk, hogy a geomérnöki projektekre égető szükség van – szögezi le. – Arra az esetre, ha az Elnöknek csak hajón tud átkelni a Fehér Házból a Capitoliumba, nemcsak műszakilag, hanem a diplomáciában is kész megoldásokkal kell szolgálnunk.”

Ne feledjük, hogy a széndioxidhoz fűződő hoszszú barátságunk előbb-utóbb végzetes következményekkel jár. Pesszimista megítélés szerint a geokozmetika olyan kockázatokkal jár, melynek orvoslása több bajjal jár, mint maga a betegség. Ám józanabb, optimista nézőpontból nem más ez, mint a legnagyobb szabású, de ugyanakkor legijesztőbb biztosítás, amelyet az emberiség megköthet: olyan biztosítás, amely szűkösen és hamis valutában téríti meg a kárt. Legjobb, ha arra törekszünk, hogy soha ne szoruljunk rá. A geomérnöki kutatások tehát nem szünetelhetnek, de fel kell hívnunk a Föld népességének figyelmét arra, hogy a lehetséges megoldások legtöbbje felbecsülhetetlen kockázatokkal jár, és ezeknek a kockázatoknak a legelvakultabb környezetvédő milliárdost is el kell riasztaniuk. Paradox módon a geokozmetikában rejlő hatalmas veszélyek jelenthetik az elképzelések legfőbb előnyét. A Szárnyas fejvadász megrajzolta jövőkép, az árvizek és éhezés elleni védekezés gyanánt az eget beborító vörös szmogfelhő, a gigantikus napernyők és a planktonok habzó populációja az Antarktisz vizeiben: ezek a borzasztó látomások talán észhez térítik az embert, és jobban vigyáz majd a környezetre. Talán nem is olyan rossz választás az üzemanyag-takarékos, japán autó, ha a zeppelin a másik lehetőség.

FORDÍTOTTA TÁRNOK ATTILA

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.