Kenneth Minogue – Erkölcs és a szolgalélek

 

Demokratikus korunk fogyatkozó erkölcseiről

A demokrácia dolgában kétlelkű vagyok – ahogyan mindenki más is. Abban mindannyian egyetértünk, hogy a harmadik világban ez a legfőbb megoldás a korrupcióra, a zsarnokságra, a háborúra és a szegénységre. És természetesen a saját államainkban sem tűrnénk meg más rendszert. Az emberek többsége mégis kiábrándult a működéséből. Ennek egyik oka az, hogy vezetőink életünk oly nagy darabját irányítják, hogy egészen egyszerűen csak rosszul tudják csinálni. Túl messzire nyúltak. Baki, baki hátán, és politikusainkra éppolyan gúnnyal tekintünk, mint azokra, akik riportot készítenek velük a rádióban vagy a tévében. Imádjuk, hogy irányítóink – bizonyos fokig – az ügynökeink. El kell számolniuk nekünk azzal, amit tesznek. És persze nem élünk félelemben, mert a demokráciához hozzátartozik a jogállamiság. Nemzetközi összehasonlításban a demokráciák összességében békés terepnek számítanak. Nem szeretik a háborút, és igyekeznek „globális állampolgárként” viselkedni. Van minek örülni.

Mégis nehéz megérteni, ami napjaink közéletében a közbeszéd felszíne alatt történik. Statisztikák, politikák, pletykák és a píár végtelen folyama terheli agyunkat. Ugyan hogyan lehet megkülönböztetni a fontosat a triviálistól? A – föderális, az állami és a helyi – politika puszta bősége legalább annyira ködösít, mint amennyire megvilágít. A tisztázás első lépése, ha fölismerjük, hogy a „demokrácia” elvont fogalma félrevezető. Demokráciában élni minden nemzedék idején más és más – és a mi témánk a megélt tapasztalat. Ami az egyik nemzedék számára még előnyös, nem biztos, hogy a következőnek is az lesz. A huszonegyedik századi demokrácia tapasztalata gyökeresen elüt attól, amit elődeink 1901-ben éltettek. Például a növekvő gazdaság is módosítja hozzáállásunkat. Mivel – mint Platón megjegyzi – az alkotmányok emberi lényektől származnak, ahogy a nemzedékek váltják egymást, úgy változik a rendszer is.

A demokráciával kapcsolatos aggályaim egészen sajátos okokból adódnak. Először is az a figyelemre méltó tény tűnt fel, hogy a demokrácia a választóinak elszámolással tartozó kormányt jelent, napjainkban viszont a vezetőink minket tesznek maguk felé elszámoltathatóvá. A nyugati kormányok többsége nem szíveli, ha dohányzom, ha nem a megfelelő ételt eszem, ha rókára vadászom, ha sokat iszom, és ez csak a nemkívánatos dolgok felszíne, az amiről törvényt lehet hozni, vagy amivel kapcsolatban kampányt lehet folytatni. Személyes élvezeteinkre is túl sokat veszünk kölcsön, és sokan vagyunk rossz szülők. Vannak miniszterek, akik olyan elemi kérdésekben oktatnak ki bennünket, hogy milyen fontos mesét olvasni a gyermekeinknek. Na és sokan vallunk hibás nézeteket a más fajhoz, kultúrához, valláshoz tartozó embertársainkról, és olykor a baráti körünk sem felel meg társadalmunk kulturális sokszínűségének – már ahogy azt a kormány elvárná tőlünk. Szembe kell néznünk a könyörtelen ténnyel, hogy választott vezetőinknek fogytán az irántunk tanúsított türelme.

Nincs az a filozófus, aki ne úgy állna neki elgondolkodni ezen az érdekes jelenségen, hogy az mit is jelent. A politikai realitások és nyilvános arcuk között akkora a távolság, hogy a „paradox” kifejezés szinte minden mondatban felbukkan. Vezetőink elvileg a „mi” képviselőink, ám ők szorgosan igyekeznek bennünket azon projektek eszközeivé tenni, amelyekről ők álmodoznak. Azt gondolhatnánk, a kormánynak az a dolga, hogy kialakítsa a törvényi keretet, amelyen belül aztán mindenki a saját kontójára boldogulhat. Ehelyett folyton megújulásra buzdít bennünket. Az eladósodás, a mértéktelenség, a gyermeknevelésben való járatlanság kétségkívül csupa sajnálatos tényező, de csak hibás beidegződések, amelyek előbb-utóbb olyan elviselhetetlenné válnak, hogy önmagukat korrigálják. Az élet az erény terén jobb tanítómester, mint a politikusok, és az értelmesebb kormányzatok az erkölcsi vétkeket a múltban az egyházra hagyták. A demokratikus állampolgárság azonban a huszonegyedik században azt jelenti, hogy a politikusok elárasztanak bennünket javító „üzeneteikkel”. Van, aki megbocsátja az ilyen beavatkozásokat, mert jószán­dé­kúak. Ki venné védelmébe az előítéletet, az eladósodást vagy a mértéktelen alkoholfogyasztást? De a lényeg mégiscsak az, hogy avezetőinknek nem az a dolguk, hogy megszabják, hogyan éljünk. Hatalmi szerepük gyakorlása közben is épp elég fárasztóak – a szószékre lépve meg egyenesen kibírhatatlanok. És afelől se legyenek kétségeink, hogy az erkölcsi élet államosítása az első lépés a totalitarizmus felé vezető úton.

Talán jobban elviselnénk, hogy a vezetőink prédikátorokká lesznek, ha erkölcsi óriások volnának. No de ki gondolja azt a mai kormány láttán, hogy micsoda bölcs és erényes emberek gyülekezetével van dolga? A politikusok iránti köztisztelet régóta hanyatlóban, hiába nagy a csábítás, hogy a lakosság a társadalmi problémák politikai megoldása iránti igényeket tápláljon. Hogy a hivatalnokoktól várjuk a segítséget, akiket lenézünk, az a démosz logikájának jelentős hiányára utal. Az elmúlt korok államférfiait olyan, pusztán hozzáértő szociálismunkások szorították ki, akik lelkesen vállalják magukra mindennapjaink kockázatait. A korábbi korok választói csak gúnyolódással illették azokat a politikusokat, akik a mostaniakhoz hasonló ígéretekkel akarták volna őket megvesztegetni. Ma a démosz rájuk szavaz.

A vezetőink tehát egyre többet tanácskoznak az érdekünkben, és eldöntik helyettünk, mikor cselekszünk helyesen. Szókratész szerint az emberi lény legfontosabb tette, hogy reflektál arra, ahogyan élnie kellene. Az emberek nagyobb része nem filozófus, de a morális kérdéseket akkor sem kerülheti el. Manapság a demokráciával az a legnyilvánvalóbb baj, hogy az állam kiüresíti erkölcsi ítéleteinket, vagy ahogyan a közgazdászok mondják, „kiszorítja” őket. Az állam azonban nem korlátozza magát a puszta elvre. Igen sajátos tettekre utasít bennünket, az egészségügyi rendelkezésektől a szexuális szokásokig. Mindenesetre azok a döntések jelentik számunkra a „szabadságot”, melyeket életünk mikéntjére vonatkozóan hozunk, és a szabadság nem egyeztethető össze a moralizáló állammal. Ezért kell föltennem a kérdést: túlélheti-e az erkölcsi élet a demokráciát?

„Erkölcsi életen” egyszerűen belső tapasztalatunk azon dimenzióját értem, ahol a szüleinkhez, gyermekeinkhez, munkaadóinkhoz, az idegenekhez, a jótékonysághoz, a sporttársainkhoz és egyáltalán, világunk más elemeihez fűződő kötelességeinkről gondolkodunk. Talán nem mindig szentelünk elég tudatos gondolatot ezeknek a kérdéseknek, a róluk való elmélkedés azonban életünk lényege. Gondolkodásunk révén, valamint azáltal, ahogy elhatározásunk szerint cselekszünk, fölfedezzük, hogy kik vagyunk, és megmutatjuk magunkat a világnak. Ez a fajta önmenedzselés a belső életünkből fakad, és ez az a gondolkodási, illetve döntési folyam, amely emberré tesz bennünket. Amilyen mértékben ráteszi a kezét a hatóság emberségünk ezen elemére, annyiban mindannyiunkat megrövidít, civilizációnk elveszti azt a sajátos karakterét, amely pedig annyi reményt és boldogságot kínált az újabb korokban.

Az effajta dehumanizáció termelte ki azt, amit „szolgaléleknek” nevezek. A szervilizmus vagy szolgalelkűség vádja meglehetősen súlyos. Abból a klasszikuselképzelésből fakad, miszerint a szolgáknak nincs meg a képességük, hogy önjárók legyenek, uraik felsőbbrendű osztályának kell őket mozdulásra bírnia. Benyomásaik és szenvedélyeik, nem pedig a józan ész szerint élnek. Arisztotelész úgy vélte, vannak, akik „természettől fogva szolgák”. Demokratikus világunkban ezzel szemben legalábbis az „úr-lét” (vagyis az önigazgató autonómia) bizonyos elemeinek jelenlétét mindenkiben elismerjük. Sőt, a rabszolgasággal szemben táplált jogos gyűlöletünkben olykor azt is gondoljuk, hogy a szabadságvágy minden emberi lény alapvető késztetése. Egy ilyen ítélet azonban aligha állja ki a történelem legelemibb vizsgálatát. A huszadik századi hagyományos társadalmak és totalitárius államok tapasztalatai egyaránt azt sugallják, hogy sokan bármilyen körülmények közepette boldogan belemerülnek valamely kollektív vállalkozásba. Úgy tűnik, inkább a szabadság megjelenése, semmint a szervilizmus elterjedtsége szorul magyarázatra.

A szervilizmus fogalmával nem könnyű nem könnyű operálni, és tisztában kell lennünk azzal, hogy a világot, amelyben élünk, mivel emberek vagyunk, nem tudjuk teljes egészében eszményi szerkezetekkel megragadni. Ha azonban a nyugati életet értelmezzük, nehéz elkerülni a bátorság és a szabadság szembeállítását részint a szervilizmussal, részint pedig az alávetettséggel. Úgy gondoljuk, az a szabadság, ha azt csináljuk, amit akarunk, ezt a feltételt azonban szolga és úr egyaránt magáénak vallja. Ha nincs otthon a macska, cincognak az egerek. Íme annak illúziója, hogy a szabadság pusztán számos, hozzáférhető választási lehetőség. A szabadság valójában nemcsak a választás, hanem a választás következményeivel való szembenézés képességét és lehetőségét is jelenti. Egy állás elvállalása, a házasságkötés, egy ügy mellett való kiállás, a családfenntartás – és még sorolhatnánk –, mind felelősséget takar, szabadságunkat pedig azzal mutathatjuk meg, ha képesek vagyunk élni a magunk választotta felelősségekkel, ha elszántan szembenézünk a kockázatokkal és a megállapodott élet óhatatlan unalmával. Ennek lényege pedig, hogy minden egyedi életet a választott elköteleződések és erények (legyenek azok bármik is) határoznak meg, és nem bizonyos külső tényezők vagy külső szabályozás. A független gondolkodáshoz saját gondolatok kellenek: szegények, talán sokan is vannak, de a mieink, és találtunk okot arra, hogy kigondoljuk őket.

A modern nyugati társadalmakban a szervilizmus tetten érése azért problematikus, mert úgy véljük, a szabadság és a függetlenség szeretetre méltó, míg az ellenkezőjüknem. Ezért az embernek az a hajlama, hogy a szabadságot eladja valami másért – pénzért, biztonságért, jóváhagyásért –, erényként kell hogy megjelenjen. További gond a szervilizmussal, hogy az ellenkezője az egyes ember saját függetlenségének fölényes fitogtatásaként tűnhet föl, ez azonban éppúgy lehet a szervilis lélek álcája is. Mivel a szolgaléleknek a dependens szellem a lényege, a függetlenség összeegyeztethető az adott szituációban mutatott óvatossággal, miként Evelyn Waugh Bombahírcímű regényében láthatjuk, ahol is Lord Copper asszisztense a sajtómágnás legostobább megjegyzéseire is ezt mondja: „Bizonyos fokig, Lord Copper.” Azelővigyázatosság, a taktika és a képmutatás mind- mind a modern polgári élet komikus körülményeinek elengedhetetlen eleme, jelentőségük pedig még azok előtt sem nyilvánvaló, akik élnek velük.

A szervilizmus valódi ellentéte az individualizmus, ahogyan az európai gondolkodás azt régóta érti is. Csakhogy az „individualitás” szót magát gyakran összetévesztik az egoista önérdekkel és az ötletszerűséggel. E téren óvatosan kell bánni a köznapi szavakkal. A mai társadalomban jelenlévő igazságtalanság és sérülékenység tényébőlfakadó strukturális merevség a szervilizmus új világát alkotja, ennek lényegét azonban Hillaire Belloc már egy évszázada fölismerte. Kissé excentrikus diagnózisa ma is helytálló. Az a kérdés, hogyan ítéljük meg a társadalom jellegét. Mint Belloc írja:

A társadalmat immár nem szabad emberek közösségének tekintik, akik szabadon üzletelhetnek munkaerejükkel vagy a tulajdonukban levő bármely árucikkel, hanem két állapot, a tulajdonos és a nem-tulajdonos szembenállásának.

Olyan világ ez, ahol a szervilis az élet kockázatainak elkerülésében keresi a biztonságot, akár szabadsága feláldozása árán is. Ezt pedig nem köny­nyű menet közben fölismerni.

A szervilis elme társadalmi feltételei kevésbé megfoghatatlanok, mint személyesek. Azt széles körben elismerik, hogy jóléti függőségből állnak – még a kormányok istűrhetetlennek ítélik e programok árát, a bűnözést és az apátiát. A szervilizmus azonban abból is nyilvánvaló, hogy az állam igyekszik megvédeni bármely embercsoportot az előítéletektől, a támadástól vagy az önbecsülést fenyegető veszélyektől. Volt idő, amikor a bevándorlóknak nem volt szükségük a manapság felvonultatott apparátusra, amellyel a sebezhetőnek tartott embereket óvják, sőt sokan egyenesen megalázónak tartották volna mindezeket. A bátorság és a rugalmasság oldotta meg ezeknek az embereknek az esetében azt, amit ma az utódaik érdekében az állam tesz meg. Ez a fajta törvényhozás, amely az áldozattá válástól hivatott megvédeni az embereket, paradox módon egyúttal az ádozattá válásra is megtanít.

Ennek a helyzetnek egyebek mellett az a fenesége, hogy gyakran nemcsak azokat kell büntetni, akik elkövetnek egy adott – bármely – jogsértést, hanem azokat is, akik az állam és a jogászok szerint esetleg elszámoltathatók. Felelősségre vonható a munkaadó például olyan esetben, ha az egyik alkalmazottja szexuálisan zaklatta egy munkatársát, méghozzá azon az alapon, hogy nem teremtette meg a nők számára a „biztonságos környezetet”. A törvényhozás és a bíráskodás számára a munkaadók lényegesen jövedelmezőbb célpontot jelentenek, az ő zsebükbe mélyen bele lehet nyúlni. Általánosabb értelemben a sebezhető osztályok szavakkal való meg nem sértésének kötelezettségét a „politikai korrektségnek” nevezett torzszülemény kodifikálta. Az effajta törvénykezés, azáltal, hogy nemcsak a elmarasztalásra, de büntetés érvényesítésére is felhatalmaz, a jogalkotókat teszi meg urainkká. Nem annyira a törvény betartása miatt kell engedelmeskednünk, hanem abból az elvárásból adódóan, hogy a „korrektséget” erkölcsileg erényesnek kell tartanunk. Ez megsemmisíti azt a szabadságunkat, hogy (a törvényesség keretén belül) a magunk választotta módon viszonyulunk egymáshoz.

És ha túlzónak tűnne, hogy egyes mai nyugati viselkedésformák jellemzésére a szervilizmus szót hívjuk segítségül, csak vessünk egy pillantást a szókincsünkre, amely társadalmunk mindennapi életének szolgaságát ismeri föl! Ez történik például akkor, amikor valakit talpnyalónak, görénynek, nyápicnak vagy karrieristának nevezünk, vagy más dehonesztáló jelzővel illetünk. Szókincsünk meglehetősen szervilis hajlamaink számtalan megnyilvánulását leplezi le. Amennyiben valaki nem tesz eleget egy közösségi kötelezettségnek, hacsak nem származik belőle személyes haszna, az az erkölcsi romlás jele, szolgákra jellemző torzulás. Az általános erkölcsi elutasításbanrészesülő „kapzsiság” leginkább azok jellemző vonása, akik a kapitalista késztetésen túlmenően törekszenek a legjobb üzletre, hogy olyasmihez jussanak, ami nem illetné meg őket. Ez az ítélet implicit módon azzal vádol, hogy a késztetés a józan ész fölébe kerekedik. Persze a szervilizmusnak lényegesen nyilvánvalóbb jellemzői is vannak. Egy ellentét segítségével mutatnék rájuk.

Azok az európai társadalmak, amelyek az elmúlt két évszázad során demokráciák lettek, önmotivált egyének szövetségeként értelmezik magukat. Gazdagok és szegények egyaránt létrehozták a maguk szerveződéseit a civiltársadalom keretein belül, amely nagy és egyre növekvő számú – szociális, jótékonysági, vallási, kölcsönös segítő és szakszervezeti – szövetségeket foglal magába. Ezek a szövetségek kifejezték azt a spontán intézményes kreativitásra való képességet, amely oly nagyon lenyűgözte az Európába – elsősorban pedig az angolszász országokba – látogató külföldieket. A függetlenség létfontosságú jele volt az élethez szükséges források állami támogatástól független előteremtésének képessége, és ez lett a „tiszteletre méltóság” alapja. A gazdagoknak kétségkívül könnyebb volt megőrizniük ezt a függetlenséget, de a leglényegesebb az erkölcsi karakter volt. A tiszteletre méltó szegények a tizenkilencedik század során felismerték, hogy függetlenségüknek létezik egy büszke jelentése, és ezt mások is felismerték.

A tizenkilencedik század végén, huszadik század elején tehát az egyik legnagyobb változás az volt, amely a társadalom felfogásában következett be. Az állam ugyanis Európában, de bizonyos fokig az Egyesült Államokban is kevésbé hasonlított önállóan mozgó egyének szövetségére, sokkal inkább olyan, sebezhető emberek szövetsége volt, akiknek az államhatalom ki kell elégítse a szükségleteit, és akiknek a szenvedéseit mérsékelnie kell. A „sebezhetőség” oly mértékben kebelezte be a különféle jelentéseket, hogy mostanra egész impozáns jelentésskálával rendelkezik. A bűncselekmények áldozatai értelemszerűen sebezhetők voltak; a modern szóhasználatban azonban a bűnelkövetők is sebezhetővé váltak. E figyelemreméltó szemantikai fejlemény hátterében az áll, hogy „maga a társadalom” nem teljesítette a kötelességét, és nem csepegtette bele a mérsékletet és a tisztességet azokba, akik erőszakhoz folyamodtak, és bűnözőkké váltak. Az „erkölcsi ügynökség” alapeszméjének ez a lehető legközvetlenebb kétségbe vonása.

Az effajta megfontolások vezetnek arra, hogy a nyugati társadalmakat bizonyos fokig az ókori világ szolgáihoz hasonlítsam. Állampolgárokként manapság kénytelenek vagyunk megszokni az egyre növekvő mértékű szabályozást, a hatóságoktól való függést, egészen a helyes vélemény­nyel való egyetértésig. A klasszikus individualisták erkölcsi világa az egyének maguk választotta elköteleződéseinek koherenciájából nőtt ki. Elsősorban a saját fogalmának tartozott felelősséggel. A mai erkölcsi életre ezzel szemben a külső elemek szélesebb körű bevonása jellemző. Nemcsak arról van szó, hogy az államok az élet mind több területét szabályozzák, olyannyira, hogy még a családi élet is alárendelődik a megfelelés követelményének. Arról is szó van, hogy a mások válaszai közül megtanultuk kiszűrni a tiszteletben tartandó véleményekre utaló jeleket – a modern életnek olyan vonása ez, amelyet a szociológus David Riesman (Lonely Crowd című könyvében) „kívülről irányítottságnak” nevez.

Helyzetünk ilyen megváltozásában a „demokrácia” nem azért központi jelentőségű, mert változást „okoz”, hanem mert erkölcsi és politikai érzékelésünkben a változások többségét előbb- utóbb a demokrácia valamely formájaként ajánlja és igazolja. Vajon miért olyan bonyolult a társadalmi élet, hogy alig lehetünk bizonyosak egy adott viszonylatban; mindig mindennek csak egy részét tudjuk megragadni. A technikai és a gazdasági vállalkozások, az élet szekularizációja, a változó vélemények, az új erkölcsi ízlések – megannyi hasonló dolog e változások velejárója. Az a késztetés azonban, hogy egy népesség körülményeit egyenlősítsük, hogy bevezessünk valamit, amit „társadalmi igazságosságnak” nevezünk, hogy a társadalmat a „befogadás” modelljévé tegyük – végül mindezeket a „demokrácia” elemeként vezetik elő. A háztartás demokráciája azt jelenti, hogy a háztartás terheit a nők és a férfiak egyenlő mértékben osztják meg egymás között. Akár a gyermekeknek is biztosíthat szavazati jogot a családi ügyekben. Az oktatási demokrácia abból áll, hogy azoknak a diákoknak is juttat forrásokat, akik aktuálisan nem képesek jó jegyeket szerezni. A homogenizáló gőzhengertől az öröklött alkotmányok maradéka sincs biztonságban. Az alkotmányosság valamennyi ártalma között a demokratizálás a legdrámaibb, ahol is a szétválasztás és a kiegyensúlyozás helyét az egyetlen, minden problémára megoldásnak vélt eszme veszi át. Az erkölcsi élet éppúgy nem szigetelhető el ettől a késztetéstől, ahogyan más sem. Azt is demokratizálni kell. Ez pedig azt eredményezi, hogy elpusztul az egyéni cselekvő.

Öröklött erkölcsi idiómánkat tehát egy másik kezdi ki, ahol az egyének azzal szembesülnek, hogy többségük olyan közpolitikákat támogat, amelyek erkölcsi és politikai imperatívuszok. Az ilyen politika szerintem „polito-morál”. Ez a szemlélet drámai módon morális köntösbe bújtatja a politikát, és átpolitizálja az erkölcsi életet. Abból táplálkozik, hogy ösztönösen a jó ügyet támogatjuk. Ugyanakkor azt sugallja, hogy a becsületesség, a tisztesség és a jóság legfontosabb jele nem az, hogy szembenézünk a felelősségünkkel, hanem az, hogy általában helyes álláspontot képviselünk olyan kérdésekben, mint a szegénység vagy a háború. Ezt az illúziót bátran tekinthetjük a végső szervilizmusnak.

Lesz, aki úgy véli, hogy a moralitásnak nincs jelentősége, mivel csupán az emberek által elfogadott szubjektív értékek együttese. A szexuális erkölcsök napjainkban kétségkívül alaposan ösz­szekuszálódtak, de azt senki nem gondolja, hogy egy orvosnak elsősorban ne a betegei érdekeit kellene néznie, sem azt, hogy egy könyvelőtörvényesen irkálhat összevissza számokat, vagy hogy a barátunk nyugodtan elárulhat bennünket. Az a zűrzavar, ami jelenleg például az erkölcsi szubjektivizmus és a jogok dogmatizmusa között húzódik, csak elfedi azokat a szemantikai változásokat, melyek révén az erkölcs manipulálhatóvá lesz, és végső soron a kormányprogramok naiv elfogadásához vezet. Ez a szemantika óhatatlanul filozófiai érdeklődést vált ki. A filozófus pedig jobban teszi, ha már az elején fölismeri, hogy amit „kultúránknak” gondolunk, csupán életünk felszíne, azoknak az erkölcsi válaszoknak a romjai, amelyeket a múltban adtunk. Már idejétmúltak, amikor felismerjükőket. Nem lépünk kétszer ugyanabba a kultúrába.

A polgárháború korát követően, mint Tacitus elbeszéléséből tudjuk, Augustus császár hosszú, Kr. u. 14-ig tartó uralma alatt békét és biztonságot teremtett Rómában.Augustus gondosan megőrizte a köztársasági korból örökölt alkotmányos struktúrákat. Róma bizonyos értelemben továbbra is hatalma csúcsán volt. Amikor azonban meghalt, a rómaiak fölfedezték, hogy csöndben új rendszer jött létre: urat kaptak a nyakukba. Azt is megtanulták továbbá, hogy Augustus hosszú uralma alatt szinte észrevétlenül elsajátították azokat a morális praktikákat, amelyek segítségével képesek elvtelenül megadni magukat egy efféle alaknak.

Az Augustus örökébe lépő Tiberius uralma alatt a rómaiak sorsa a mai ember számára alig elképzelhető, nem szabad azonban megfeledkeznünk a tágabb értelemben vett leckéről: arról ugyanis, hogy hosszú idő távolából az erkölcsi változások valamely váratlan válság fényében válnak nyilvánvalóvá. Ez a lecke arra figyelmeztet, hogy óvatosnak kell lennünk a könnyed és szabados útjainkkal. Világunk végtelenül jóindulatú, és nem fenyeget bennünket széthúzás és árulás közvetlen veszélye, ami Rómát sújtotta a prin­ci­pátus idején. Ne feledjük azonban, hogy az erkölcsi változás soha nem áll le, és hogy a kultúra felszíne alatt, gyakran jó mélyen alatta megy végbe.

FORDÍTOTTA NAGY MÓNIKA ZSUZSANNA

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.