Albrecht von Lucke – Az egyenlőtlenség propagandája

Sarrazin, Sloterdijk és az új „polgári koalíció”

Az új szövetségi kormány túl van első megpróbáltatásain. Ami azonban a keresztény-liberális koalíciónak látványosan hiányzik, az a szellemi építkezés. A nyolcvanas évek elején Helmut Kohl által propagált „szellemi-morális” fordulat szóba sem kerülhet. Az Angela Merkel első kormánynyilatkozatában elhangzó igény – miszerint „a 21. század második évtizedére eljön a felelősségteljes szabadság politikája” – egyelőre a levegőben lóg.

A merkeli politika meglehetősen kockázatos versenyfutás az idővel: a keresztény-liberális koalíció azt ígéri, hogy a válság idején adócsökkentések segítségével hatalmas növekedést generál az állítólagos teherviselők javára. Ám ha – mint az már most előre látható – e politika finanszírozása továbbra is kölcsönökből zajlik, annak szükségképpen a szociálisan gyengék fogják a kárát látni.

Amikor a kassza kiürül és a gazdaság már nem képes egyedül beváltani az ígéreteket, akkor kell az ideológiának teljesíteni, méghozzá nem kevesebbet, mint a szociális szörnyűségek politikájának legitimálását. Ezzel a kulturális szféra válhat a küzdelem – mármint a kulturális értelmezési hatalomért folyó küzdelem – fő csatamezőjévé. Ilyenkor jól jön, hogy a keresztény-liberális koalíció már régóta a véleményformáló és szakértői kör olyan buzgó értelmiségi tagjaira bízhatja magát, akik önként jelentkeznek, hogy gondoskodjanak a hiányzó szellemi felépítményről. Nyilvánvalóan nem véletlen, hogy éppen abban a pillanatban, amikor a köztársaság új szakaszához érkezik, és az új kormányzatnak oly nagy szüksége volna a szellemi megalapozásra, hirtelen számos „szellemi szolgáltató” ajánlkozik fel, hogy az új „polgári koalíció” jelszóadója legyen. Ezzel célzottan azt az eszmei vákuumot töltik ki, amely a legutóbbi politikai projekt, a szociáldemokrata- zöld koalíció után alakult ki az országban.

A fent említett mozgalom csúcsán, figyelemre méltó összhangban, két személy helyezkedik el: Thilo Sarrazin és Peter Sloterdijk. Míg Thilo Sarrazin a maga NPD-kompatibilis mondatokkal megspékelt, neoliberális „elit-rasszizmusával” (Gerd Wiegel)1 mindazok vulgáris ressentiment- ját hívja elő, akik nem szeretnék véka alá rejteni a „mindig új fejkendős kislányokról” formált véleményüket, addig Sloterdijk a művelt polgárok Sarrazinja.

Sloterdijk a Cicero című politikai magazin múlt novemberi számában megjelentetett egy „polgári manifesztumot”, amelyben kifejezetten Sarrazinra hivatkozik, és az őt kritizálókat opportunizmussal vádolja.2 Véleménye szerint „a szólásszabadsággal és a korlátlan véleménynyilvánítással takarózva a szolgalelkűség – jobban mondva a szervezett nyelvi és gondolati gyávaság – olyan rendszere jött létre, amely gyakorlatilag tetőtől talpig megbénítja a társadalmi tér egészét”. Eszerint annak az igazságnak a kimondásáért, hogy Sarrazin pusztán csak „a lakosság török és arab részeinek integrációs nehézségeiről” beszélt, a „legmagasabb fokú büntetés: az egisztencia megsemmisítése” jár. Nehéz megszabadulni attól a benyomástól – folytatja Sloterdijk –, hogy szinte mindenki, aki nyilvánosan szóhoz jut, „egyenesen egy fertőtlenítő fürdőből” jön. Az ember azt gondolhatná, hogy „a német véleményformáló réteg gyávák ketrecévé változott, akik a ketrec normáitól való bármiféle elhajlás esetén rikácsolnak és uszítanak”.

Sloterdijk természetesen más: ő, amikor kiáll Sarrazin mellett, csatlakozni tud utóbbi diskurzusához – no, anélkül hogy még csak érintőlegesen is belegondolna Thilo Sarrazin emberellenes megnyilvánulásaiba. Ellenkezőleg: Sarrazin szerinte olyan elővigyázatlan volt, hogy „utalt egy bizonyos berlini török és arab miliő tagadhatatlanul létező ellenállására az integrációval szemben” – így bagatellizálja Sloterdijk Sarrazin megnyilatkozásait. Ezen csekélység miatt a hivatásos háborgók állítólag máris úgy tesznek, mintha egy felháborodási vetélkedőt szeretnének megnyerni: ki tudja nagyobb buzgalommal és tajtékzással legyőzni riválisait a dicstelenségben? Az országra nézve az „opportunizmus ezen járványa”, „az általánosan elvárt rabszolganyelv” és ez a teljességgel kifacsart magatartás lenne a valódi veszély.

A „közép” reakciós szelleme

Amennyiben esetünkben pusztán két radikálisan viselkedő katedrakapitalistáról volna szó, nyugodtan hátradőlhetnénk. De a ressentiment fenti kitörései nyilvánvalóan a társadalom közepének egyre regresszívebb szellemét tükrözik. Ezt világossá teszi az a roppant visszhang, mely Sarrazin megnyilvánulásait kísérte a vezető „polgári” médiumok olvasói leveleiben. Ahogy Franz Som­merfeld elégtétellel megállapítja: „alapvető fordulat [figyelhető meg] az ország szellemi klímájában”,3 csakúgy, mint egyes befolyásos szerkesztőségek vezetőségében.

Bertold Kohler, a FAZ egyik társszerkesztője így ujjong: „A többségi társadalom a hála hullámaival árasztja el [Sarrazint], mert általa végre valaki a szószólójává vált. Sarrazin az olyan politikusok iránti vágyat teljesíti be, akiknek még van mondanivalójuk, és ki is állnak mellette.” Az ő és támogatói esetében szó sincs jobbodali radikalizmusról. Épp ellenkezőleg:

Sokkal inkább az a politikai közép jut szóhoz általa, amelynek elege van abból, hogy idegengyűlölőnek bélyegezzék csupán azért, mert többé nem hajlandó egy olyan bukott multikulturalizmus dogmáit lenyelni, amelynek szemében minden halal vágású marha egyet jelent a kulturális gazdagodással.4

A Springer-féle Welt főszerkesztője, Thomas Schmid „Friss levegő vagy melegedő?” címszó alatt ugyanebben a hangvételben üdvözli Sarra­zint a „bátorságáért, hogy olyan dolgokat mer kimondani, amelyekért csak gyalázkodás a fizetség”. Sarrazin eszerint „a berlini bevándorlók életéről a jó és korrekt szándék megszokott szóvirágai nélkül” beszél. Amennyiben úgymond pontosan és összefüggéseiben olvassuk a Lettre-interjút, rögtön észrevehetjük, hogy Sarrazin „semmiképp sem populista lázító”, hanem természetesen pusztán a nyilvánvaló igazságot mondja ki.5 És Schmid itt érkezik el valódi mondanivalójához:

Nem [az igazság] kimondása szít rasszista előítéleteket. Ellenkezőleg: a kimondás ilyen jellegű tiltása szítja mindazok elkeseredését, akik mindennapos megfigyeléseik alapján tudják, hogy igaz, amit Sarrazin mondott.

Röviden: Schmid és Kohler szerint az ország politikai radikalizálódásában valójában azok a bűnösök, akik kivetnivalót találnak Sarrazin verbális radikalizálódásában. Nem kell tagadni az alsóbb rétegek és a bevándorlók által a köztársaságnak feltett nagy integrációs kérdést ahhoz, hogy felismerjük: az effajta mentegetés, amely Sarrazin bárminemű emberellenes szóhasználatát igazolja, megnyitja a kaput a kisebbségek rágalmazása előtt.

A „félszocializmus” és az „állami kleptorkrácia” elleni agitáció

A visszhang mérete azonban megmutatja, hogy az, amit Berthold Kohler „középként” aposztrofál, milyen mértékben eltolódott az elmúlt néhány évben. Az évtized közepéig, Martin Hoh­mann és Jürgen Möllemann esetében, a társadalom és a média még kész volt a jobboldali populista támadások elhárítására (még akkor is, ha az ellenzék akkori vezetője, Angela Merkel, meglehetősen későn lépett fel párttársa ellen).6 Ám ez a konszenzus egyre törékenyebbnek látszik. A szokásos gyanúsítottak körén (a Thilo Sarrazinnal rendszeresen szolidarizáló Henryk M. Brodertől Arnulf Baringon keresztül Hans-Olaf Henkelig és Ralph Giordanóig) messze túlmenően, a társadalom középrétegéből határozottan tör elő az etnikai kisebbségek és a szociálisan gyengék elleni mélyről fakadó ressentiment, aminek révén olyan önjelölt elitekről és „teherviselőkről” szóló diskurzusok válnak lehetségessé, melyek nemrég még elképzelhetetlenek lettek volna. Végeredményben az összes ehhez hasonló állásfoglalásnak egy célja van: az egyenlőség és igazságosság azon parancsának relativizálása, amely az európai jóléti államban találta meg legjelentősebb kifejeződését és amelyet ezen formájában az alkotmány garantál.7

Ezt a csapásirányt a legvilágosabban talán Peter Sloterdijk egy másik – a vita valódi nyitányának tekinthető – írása jelölte ki, amely „A gondoskodó kéz forradalma” címen az FAZ- ben jelent meg.8 A cikkben a szerző a kizsákmányolás viszonyainak visszájára fordulásáról beszél:

Amennyiben a gazdasági értelemben vett ókorban a gazdagok egyértelműen és közvetlenül a szegények költségére éltek, úgy a gazdasági értelemben vett mo­dernitásban bekövetkezhet, hogy a nem termelő rétegek közvetetten a termelők költségére élnek – ráadásul félreérthető módon azt mondják nekik és hitetik el velük, hogy igazságtalanságot követnek el ellenük, és még több járna nekik.

A szerző szerint ma a Német Szövetségi Köztársaságban „félszocia­liz­mus­sal” és „állami kleptokrá­ciával” állunk szemben. Az állam a termelők kárára történő átcsoportosítás hideg szörnyetegeként működik. Tehát az új idők új jelensége nem a szegények gazdagok általi kizsákmányolása, hanem a termelők kizsákmányolása a termelni képtelenek által.

Ám Sloterdijk nem áll meg ennél a merész kijelentésnél,9 hanem határozott politikai követeléseket vezet le belőle. Véleménye szerint a teherviselőknek ellen kellene állniuk az adóállam általi kizsákmányolásnak; a normális, helyénvaló reakció tehát a „fiskális polgárháború” volna. Ahhoz pedig, hogy a társadalmilag feltétlenül szükséges szociális támogatásoknak legyen fedezetük, a jövőben az arra vállalkozóknak kellene önkéntesen beszolgáltatniuk vagyonuk egy részét.

Az most maradjon nyitott kérdés, hogy Sloterdijk – mint állítólag szkeptikus gondolkodó – hogyan jut el egy olyan pozitív emberképhez, amely szerint a jobban keresők puszta együttérzésből adakoznának. Ha akár csak a legközelebbi múlt eseményeit vesszük figyelembe – pl. a Middelhoff- vagy Zumwinkel-esetet –, ezekből leszűrhetjük, hogy a jótékonyságra való átállás nem működőképes. A sloterdijki „forradalom” következménye egy, a jól szituáltak korrekt viselkedésére bízott, összezsugorodott állam lenne.

Időközben szakértői részről is megerősítést nyert az, hogy Sloterdijk őrült elképzelése „a társadalom újrafeltalálásáról” – amely „a kényszeradó eltörlése […] és annak a közösségnek szánt ajándékokká alakulása” útján jön létre – egyszerűen nem működik. Paul Kirchhof adójogász és egykori szövetségi alkotmánybíró megállapítása szerint például „[a]z olyan államnak, amely garantálja a gazdaság szabadságát, adókból kell eltartania magát. Tehát nem alapozhat az önkéntes befizetésekre, amíg nemcsak az özvegyasszony két fillérjét akarja begyűjteni, hanem a fösvények pénzeszsákjait is meg akarja dézsmálni.”10

Az uralkodó „letargokrácia” elleni „politikai-pszichológiai reformációért”

Ám egy olyannyira szabad szellem, mint Slo­terdijk nem akad fenn ilyen apróságokon. Valódi igényei messze túlmutatnak ezen. A Bundestag- választások után a Cicero számára írt polgári manifesztumában szellemi felépítményt szolgáltat a keresztény-liberális koalíció projektje számára: ebben nem kevesebbet követel, mint politikai- pszichológiai reformációt. Sloterdijk szerint Helmut Kohl ideje óta „letargokráciában” élünk, egy egyre csak zsírosodó, mozdíthatatlanná váló közösségben. Így a „termelni képtelenek által kizsákmányolt termelők” analógiájára az „aktív adózókat”, illetve a „tömegtranszferek kibocsátóit” zsákmányolják ki a „tömegtranszferek felvevői”. Ezért lenne szükség az új, keresztény-liberális koalíció megalakulásakor „teherviselők új manifesztumának” megfogalmazására, mely a szabadság fogalmának egészen új helyiértéket tulajdonít. Kifejezetten e célból az FDP-t kellene megbízni, hogy véget vessen a „teherviselők rágalmazásának”:

Az ő objektív feladatuk gondoskodni arról, hogy a német politika teherviselő magja a jövőben ne kihasználva érezze magát, hanem végre politikailag, társadalmilag és kulturálisan is méltányolják.

Ez a feladat a pillanat parancsa. Sloterdijk szerint: „A korszellem új jelzéseket ad. Végzetes hiba lenne ezeket észre nem venni.”

Természetesen semmiféle szellem nem ad itt jeleket (legkevésbé a hegeli világszellem, amely egyetlen felismerőjének oly szívesen képzeli magát a karlsruhei professzor), itt Sloterdijk önmagát adja. Ennek dacára túlságosan is készséges befogadókra talál ama új-polgári miliőben, amely jó ideje borzongva fordul el a jóléti államtól: „Ebben a miliőben” – ahogy Axel Honneth filozófus írja –, „a kultúrrovatok szerkesztőségi szobáiban, a bankok étkezdéiben, az építészirodákban és a reklámügynökségeknél”, amelyek a múlt század végének posztmodern évtizedeiben szocializálódtak, csak abban a kérdésben uralkodott egyetértés, „hogy a szociáldemokrata korszak jóléti mentalitásának feltétlenül véget kell vetni; a tömegek túlságosan is függők, túlságosan is ráhagyatkoznak az állam gondoskodó kezére ahhoz, hogy az effajta kultúrából bármiféle erőteljes gondolat vagy életstílus születhetne.”11 Ezért talál pozitív visszhangra a Honneth vázolta közegben Slo­ter­dijk kulcsgondolata, amely évtizedek óta ugyanaz, éspedig az erősek önjogú úrmorálja és a gyengék rabszolga- vagy csordamorálja közötti különbségtétel eredetileg nietzschei ötlete – melyben az utóbbiak igazságosság- és egyenlőségigényükkel az erőseket is lehúzzák magukhoz. Ezzel a tézissel Sloterdijk, a „transzferjövedelmű teljesítményhős” (Sighart Neckel), az idők során hűséges rajongótábort gyűjtött maga köré – leginkább a saját igényei szerinti elit, a Merkur és a Cicero című havilapok környezetéből. Már a beszédes, „Dekadencia. Nem a hatalom akarása” címet viselő 2007-es különszámban szinte uniszónóban panaszkodtak a Merkur szerzői az „alsóbb néprétegek mentalitásának” győzedelmeskedése miatt. A posztheroista nyugati társadalmakban szerintük mindenhol megfigyelhető a „polgári gondolkodás- és életformák hanyatlása”, „azaz az önkifejezésre való törekvés megszűnése”. A kiadó, Karl Heinz Bohrer, a sarrazini kitöréseket megelőlegezve állítja: ami itt napvilágra kerül, az „a társadalom azon alsóbb rétegének körképe, amely a táplálékfelvételen kívül nem vágyik semmire, és amely analfabéta tudatának és az árral való sodródásának normává válásával fenyeget, hiszen nincsenek többé olyan elitrétegek és intézmények, amelyek saját funkciójuk ellátásán túl kulturális alternatívával is kecsegtetnének.”12 A Merkur szerkesztője már-már rezignáltan kénytelen megállapítani: „a sodródás és a nyilvános elformátlanodás időközben mindenre kiterjed, még a társadalom felsőbb köreire is.” E „pizsamavilág” fellah mivolta ellenében kellene tehát kialakítani a „hatalom akarásának” új formáját.13

Bohrer mint az egyenlőtlenség gondolkodója számára az aktuális vitára alkalmazva mindez annyit tesz: a Frankfurti Iskola eljelentéktelenedett akadémiai filozofálásával szemben egyedül az új mestergondolkodó és „szabad szellem”, Sloterdijk veszélyes gondolatai tehetnek valamit; és a Mer­kur szerkesztője haladéktalanul segítségére is sietett.14 A „korlátok nélküli” szabad gondolkodás propagált vágyát figyelembe véve különösen is ironikus, hogy ún. veszélyes gondolkodóink az első komoly kritika hatására rendszerint elkezdik bagatellizálni saját jelentőségüket, és üldözött ártatlanként kezdenek viselkedni. Ilyen groteszkül hisztérikus módon védelmezte Bohrer Sloter­dijkot a Habermas-tradíció állítólagos minijakobinusaival szemben, akik megkísérelték „gyilkos szándékkal agyonütni”. A Sarrazinnak szekundáló Kohler is a szabadság hiányának uralkodó klímája felett kesereg: „egyre inkább összezsugorodik az a tér, ahol a jó hírnév és az egzisztencia veszélyeztetése nélkül még bármit ki lehet mondani.” És míg ilyen módon azt sugallják, hogy Sarra­zinnak tilos volna megnyilvánulnia, a gyakorlott provokátor mesterien használja ki a média mechanizmusait. Az e mögött álló módszer úgy Sarrazin, mint Sloterdijk esetében évek óta jól működik. Válasszunk ki egy meredek állítást – amit annak idején Sloterdijk „Az emberpark szabályai” című cikke jelentett, azt jelenti most az „antifiskális polgárháborúra” való felhívása –, és miután a bátor „tabuérintést” a média érdeklődéssel jutalmazta, „nem is így gondoltuk”-felkiál­tás­sal bagatellizáljuk saját kijelentésünket. Mindez oda vezet, hogy a végén mindig a „szabad szellem” válik a társadalom és az aljas politikai korrektség áldozatává.15 Ezért feltétlenül a vita félresiklását jelenti, ha – ahogy az néhány hozzászólásban megtörtént – puszta stílusvitává szelídítik. Amikor például az aktuális korszellem filozófusa, Richard David Precht a „megszokott bal-jobb klisén” túlmutató új filozófiáért száll síkra, csak azt nem veszi észre, hogy végeredményben mégis a jobb és a bal régi kérdéseiről beszél, vagyis az alapdöntésről: hogyan viszonyul egymáshoz a két alapérték, a szabadság és az egyenlőség.

Az egyenlőtlenség gondolkodója: egy másik köztársaság alapító diskurzusa?

Emellett Sarrazin és Sloterdijk gondokodásának évek óta ugyanaz a célpontja: az egalitarizmus és a jóléti állam állítólagosan eltunyulást eredményező egyenlőségi elve. Ennek megfelelően a Merkur egy évekkel ezelőtt megjelent különszáma a „Kapitalizmus vagy barbárság” címet viselte. A neo- nietzscheánusok évek óta arra törekednek, hogy megalapozzák egy nagyobb mértékű társadalmi egyenlőtlenség elfogadását. Ahogy a legújabb vita mutatja: sikerrel. Az elitista véleményformálók magatartása – akik Sloterdijkben szócsövükre találtak – válság idején különösen pozitív visszhangra lel a hanyatlás tépázta középréteg körében, akik mohón kapnak a Sarrazin-féle ressentiment után.

Mindkét frakció egyetért egy olyan „polgári” kormányzásban, melynek elképzelései között az igazságosságra törekvés távolabbi követelései is megjelennek. „Növekedés, képzés, összetartás” – ez a koalíciós szerződés címe. Míg az esélyegyenlőség korábbi igénye (a javak egyenlő elosztásáról nem is beszélve) a neoliberális években már rég a méltányosságra szűkült, addig a testvériség és szolidaritás egykor oly hevesen hangoztatott fogalmai mára egyszerűen összetartássá zsugorodtak. Az egyenlőség igényének többé nyilvánvalóan semmilyen szerepet sem kell játszania – sem a Sarrazin–Sloterdijk-diskurzusban, sem pedig a szövetségi kormány koncepcióiban. Ezzel meg is válaszolhatnánk a kérdést, hogy a keresztény-liberális koalíció miként reagál majd a jövedelmek várható csökkenésére: az egyik – és nem a legvalószínűtlenebb – válasz lehetne erre a társadalom fokozatos hozzászoktatása a gazdagok és szegények közötti rés még nagyobbra nyílásához. Az a mód, ahogy Angela Merkel a kormányprogrammal felkészítette a népet a nehéz időkre, nem sok jóval kecsegtet.

A legrosszabb esetben akár arról is szó lehet, hogy egy új köztársaság alapító vitájának vagyunk a tanúi, amelyben a korábbi paraméterek jelentősen eltolódnak. Az új „polgáriság­pro­jek­ten” (Mariam Lau) dolgozók közül néhányan odáig mennek, hogy a konzervatív-liberális koalíciót „új szociálliberális koalíciónak” titulálják (Franz Sommerfeld). Ezzel a szociáldemokráciát (akárcsak a Balpártot) implicit módon feleslegesnek nyilvánítják:

A német szociáldemokrácia mindent megvalósított, ami a szocializmusban értelmes volt. A szocializmus évszázados kísérlete megbukott, miközben minden értelmes követelését maga a kapitalizmus teljesítette be. A munkásokat elismerik mint polgárokat, a konzervatívok elfogadják a jóléti államot és a legtöbb baloldali reformerré vált.16

Röviden: a keresztény-liberális koalíció eszerint a definíció szerint a német történelem végét jelenti. A baloldal régi feladatát – a szociális értékek megőrzését – máris átvehetnék a kereszténydemokraták és a liberálisok.

Mindez egyúttal merészen azt is sugallja, mintha a keresztény-liberális koalíciónak mint új „szociálliberális” koalíciónak köze volna a régihez. Egykoron némely korai szociálliberális gondolkodó, mint Karl-Hermann Flach, Werner Maihofer és Ralf Dahrendorf éppen arra formált igényt, hogy olyan kapcsolatot hozzon létre a polgárság és a munkásosztály között, amely messze túlmutat az CDU/CSU és az FDP horizontján.17 Az volt a céljuk, hogy megszüntessék a polgári szabadságmozgalom és a szociális irányultságú munkásmozgalom közti szakadás rettenetes német hagyományát. Ezen a talajon szökkentek szárba az FDP legendás 1971-es freiburgi tézisei a munka és a tőke politikai egyenjogúságának elképzeléséről. Manapság legfeljebb az új szövetségi igazságügyi miniszter, egykori Maihofer-tanítvány, Sabine Leutheusser-Schnarrenberger gondolkodik így a politikáról, rajta kívül hasztalan keresünk az FDP-ben bármilyen hasonló kezdeményezést. Sőt, ott különösképp határozottan képviselik a nagyobb egyenlőtlenség igényét, még akkor is, ha a keresztény-liberális koalíció eddig ügyesen bújt a „szociális álca” mögé.18

A szociálliberális politika leszűkítése a keresztény-liberális politikára rettenetes következményekkel járna: a felső kétharmad megmaradna a CDU/CSU és az FDP – és perspektivikusan a Zöldek – kormányzati politikájának illetékességi területén, míg az alsó harmad, amelyért az SPD és a Balpárt verekedhet meg, egyre inkább kikerülne a fókuszból. Már csak ezért is felettébb aktuális marad az egyenlő jogi és szociális elbánás követelése – mégpedig éppen akkor, amikor a „teherviselő elit” parlagon heverő potenciáinak felszabadítása iránti vágy beteljesül. Mert aki Sloterdijkhez hasonlóan „az egyes személyeket állandó kreatív önmozgósításra készteti […], ellenpólusként szükségszerűen megteremti az immobil, nemkreatív, munkaképtelen alsó osztályt, amelynek kudarcát árulásként lehet elkönyvelni” – állapítja meg teljes joggal a filozófus Christoph Menke.19

Ám amilyen mértékben növekednek a társadalomban a szociális különbségek, úgy nő az osztályok közötti távolság is. Ezzel pedig tovább nehezedik a társadalmon belüli szolidaritás teljesítésének ősdemokratikus feladata. Ehhez mindenesetre nyilvánvalóan szükség lenne a polgárok közt egyfajta társadalmi és politikai egyenlőségre, amely legalábbis abban a közös készségben áll, hogy ugyanazt a közjót szolgáljuk: ez az európai tradícióban nem utolsósorban az általános adófizetés állampolgári kötelességében nyer kifejeződést.

A „polgár” mint a baloldaliak fogalma

A jelenlegi vitáknak végső soron az a tétje, hogy elegendő-e a társadalom ellenálló ereje a szolidáris társadalom fenntartásához: „Németország, nyugati szomszédaival összehasonlítva, fiatal demokrácia – mégpedig olyan, ahol az állandó krízisek és háborús vereségek következtében a nemzeti tudat legfőbb jellemzője a törékenység” – állapította meg nemrégiben Salomon Korn, a Németországi Zsidók Központi Tanácsának alelnöke.

A kérdés tehát így hangzik: ezen a, még mindig bizonytalan nemzeti tudat alapján hogyan fog viselkedni a németek nagy része a vallási, etnikai és nemzeti kisebbségekkel szemben, ha a jövőben fenyegetőbbé válik a gazdasági és pénzügyi válság? Ebben az esetben a megnövekedett gazdasági instabilitás vajon kihat-e a németek mentális stabilitására és eddigi demokráciatudatára is? Vajon a legutóbbi Bundestag-választás eredményei nem a közönyösség és politikai bosszankodás első jeleit mutatják-e, már ha arról van szó, hogy gazdaságilag nehéz időkben is demokratikus nagykorúság és a közjó iránt felelősség tanúsítandó?20

Valóban. Éppen ezért lesz egyre fontosabb annak megakadályozása, hogy a társadalom széles rétegei a dezintegráció és kirekesztés áldozataivá váljanak. Ahhoz azonban, hogy az állampolgárok kölcsönösen komolyan vehessék és tisztelhessék egymást, állandóan szükség van bizonyos mértékű politikai egyenlőségre és szociális részvételre a társadalomban. Ezt a célt szolgálja az újra felbukkanó, állampolgárság előtti polgárfogalommal, a privatista bourgeois-val szemben a politikus polgár mint citoyen erősítése. Utóbbi – ellentétben Heinz Bude definitív igényű állításával („A polgárfogalom nem baloldali fogalom”) – azáltal, hogy a közjót veszi alapul, éppen 1789 hagyományában gyökerező, eredendően baloldali fogalom.21

A jóléti állam Sloterdijk-féle megvetőinek elképzelései ellenben arra futnak ki, hogy az állam minimalizálásának segítségével gyakorlatilag eltöröljék az állampolgárt. A végén a gondoskodó kéz utópista fantáziái helyett maradna a jól ismert jelszó: „Ha mindenki magára gondol, akkor mindenkire gondol valaki.” Neoliberális formájában csúcsra járatva az utóbbi években pontosan ez sodorta Németországot és a világot a katasztrófa szélére. Mindez önmagában is elegendő ok arra, hogy a Sloterdijk- és Sarrazin-féle társadalomelméleti hazárdjátékosoktól energikusan megvédjük a Szövetségi Köztársaság jóléti államának megbízható alapjait.

FORDÍTOTTA VEREBICS ÉVA PETRA

A szerző”Propaganda der Ungleichheit” című írásának eredeti megjelenése: http://www.eurozine.com/articles/2009-12-15-vonlucke-de.html

  1. Thilo Sarrazin, Klasse statt Masse, in: lettre interna­tional, 86 (2009); vö. Gerd Wiegel cikkével. Blätter 2009/12.
  2. Peter Sloterdijk, Aufbruch der Leistungsträger. Ein exklusives Manifest zum Zeitgeist. Cicero, 2009/11, 94–107.
  3. Franz Sommerfeld, Die neuen Sozialliberalen. Frankfurter Rundschau, 2009. 11. 5.
  4. Berthold Kohler, Außerhalb des Korridors. Frankfurter Allgemeine Zeitung (FAZ), 2009. 10. 8.
  5. Vö. Thomas Schmid, Frischluft oder Wärmestube. Die Welt, 2009. 10. 2.
  6. Vö. Albrecht von Lucke, Deutsches Lehrstück. Blät­ter, 2004/1, 9–12.
  7. Hogy mekkora vívmány ez, napjainkban a legszembetűnőbben azon a kemény küzdelmen látszik, amelyet Obama folytat a minimális általános betegbiztosítás bevezetéséért.
  8. Peter Sloterdijk, Die Revolution der gebenden Hand. FAZ, 2009. 6. 13.
  9. Vö. Rudolf Walther, Sloterdijk macht den Westerwelle. Blätter, 2009/7, 22–23.
  10. Vö. Paul Kirchhof, Die Steuer ist ein Preis der Frei­heit. FAZ, 2009. 11. 7.
  11. Vö. Axel Honneth, Fataler Tiefsinn aus Karlsruhe. Die Zeit, 2009. 9. 25.
  12. Karl Heinz Bohrer, Politisches Feuilleton im Deutschlandfunk, 2007. 8. 6.
  13. Uő, Kein Wille zur Macht. Merkur, 2007/8–9, 664.
  14. Uő, Lobhudeleien der Gleichheit. FAZ, 2009. 10. 21.
  15. Saját érvelésével ellentétben Sloterdijk később „félszocialista” gondolkodónak vallotta magát: „Évek óta nem fáradok bele abba, hogy a megfelelő konferenciákon megvalljam meggyőződésemet, miszerint a tízparancsolat óta a legmértékadóbb morális vívmányt a progresszív jövedelemadó jelenti.” (FAZ, 2009. 9. 26); a tabuérintés mechanizmusairól vö. Albrecht von Lucke, Der hilflose Antipopulismus. Blätter, 2002/7, 775–778.
  16. Vö. Norbert Bolz, Herrschaft des Leistungsprinzips. Frankfurter Rundschau, 2009. 11. 12.
  17. Vö. a nemrég elhunyt Werner Maihofer liberális álláspontot képviselő, példaértékű cikkeit a Spiegel- ügy után (pl. Pressefreiheit und Landesverrat. Blätter, 1963/1+2)
  18. Vö. Annett Mängel cikkét, Blätter für deutsche und internationale Politik 2009/12.
  19. Christoph Menke, Wahrheit. Nicht Stil. Die Zeit, 2009. 10. 15.
  20. Salomon Korn, Sieben Jahrzehnte danach. Spuren der „Reichskristallnacht”. FAZ, 2009. 11. 10.
  21. Vö. Heinz Bude, Wie klug ist die FDP? Die Zeit, 2009. 10. 8.; a polgárfogalomhoz: Albrecht von Lucke, 68 oder Neues Biedermeier. Der Kampf um die Deutung­smacht, Berlin 2008, 59 sk. és 72 skk.
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.