1.

Délután kettő múlt, a fák között feküdtünk. Egyedül voltunk a kertben.

Mindenhol érezni lehetett a gyümölcsök szagát, odavonzotta a darazsakat és a méheket. A zümmö- gésüket hallottuk a fejünk felett. A fák levelei között átsütött a nap, átmelegítette a ruhánkat, ez jó érzés volt. Szerettünk a kertben egyedül lenni, hogy senki sem szól ránk.

Egy darabig hang nélkül feküdtünk egymás mellett, eszegettük a lehullott meggyet, és a magját a fű közé pöcköltük.

Az öcsém vette észre a madarat. Megbökte a vállamat és az egyik meggyfára mutatott. Követtem a tekintetét, egészen a fa legfelső ágáig, ahol a varjú ült. Nagy, fekete madár volt, a súlya alatt meghajlott az ág.

Eddig csak a szántóföldön láttunk ilyen madarat, sosem repültek be a kert fái közé. Bár többször próbáltuk, nem tudtunk elég közel menni hozzájuk. Ellentétben a kis testű madarakkal, intelligensek voltak és ravaszak.

Kitapintottam a mellettem heverő puskát, és magam mellé húztam. Szlovák gyártmányú Szlávia légpuska volt, fekete tusa zsírosan fénylett. Apám meghúzatta benne a rugót, hogy erősebb legyen, lehessen vadászni vele. Büszkék voltunk rá, hogy saját fegyverünk van. Nem zavart, hogy osztoznunk kell rajta, hiszen mindenen osztoztunk.

Felültem, letörtem a csövét, a zsebemből elővettem az ólmot és betöltöttem. Ügyeltem arra, hogy a maradék lőszer véletlenül se szóródjon ki a zsebemből. 923 darab lövedékből kellett gazdálkodnunk az egész nyár során, ennyi volt a dobozban, melyet a puskához kaptunk. Apánk azt mondta, nem vesz többet, ha elfogy, ezért próbáltunk takarékoskodni.

Kiszámoltuk, hogy naponta összesen tízet lőhetünk el, de miután apánk egyre többet hagyott minket egyedül, megszaladt a kezünk.

A hüvelykujjammal belesimítottam a töltényt a puskába, majd visszacsaptam a helyére a csövet. A művelet alatt egy pillanatra sem vettem le a tekintetemet a varjúról. Megijedtem, hogy a csattanás elriasztja, másodpercekig némán álltam.

A madár azonban nem foglalkozott velünk. Jobban érdekelte az ág szélén lógó gyümölcs. Tollászkodott, a csőrével unottan tépte a túlérett meggy húsát.

A vállamhoz szorítottam a puskát, belenéztem a keresőbe és megpróbáltam a légzésemre figyelni. Az öcsém mocorogni kezdett mellettem.

„Biztosan el fogod találni?” – kérdezte suttogva.

„, Biztosan.”

„Ma már egyet lelőttünk.”

„Ez minimum két bevágást ér.”

Bicskával apró rovátkákat húztunk a puskára minden ölés után, úgy, ahogyan a Winetouban olvastuk. Tudtam, hogy ha valamivel, hát ezzel a mondattal meg fogom győzni, hiszen szentül megesküdtünk, hogy a nyár végére meglesz az ötven rovátka, és csak tizennyolcnál jártunk. Igaz, volt még másfél hónapunk. Õ kételkedett abban, hogy tudjuk teljesíteni a vállalást, hiszen kicsi volt még, és nehezen tartotta a puskát, sokat hibázott. A magam részéről azonban nem aggódtam túlzottan: a kezdetektől fogva profi gyilkos voltam.

2.

Amikor apánk a kezünkbe adta a puskát, azt mondta, tisztán öljünk. Abból indult ki, hogy, előbb-utóbb úgyis rájönnénk, hogy az emberiség nem a céllövészet miatt találta ki a lövöldözést, jobb, ha ő mondja el, mit kell tudnunk.

A ház előtt álltunk, ebéd után, még érezni lehetett a paprikás krumpli szagát a levegőben, ő pedig előttünk lőtt agyon egy verebet, ami a diófára ült. „Egy lövés egy halál” – ezt nevezte tiszta ölésnek.

Azt mondta, ha már lelövünk valamit, mert biztosra veszi, hogy le fogunk lőni hamarosan, ne szórakozzunk vele. Ha ölünk, hát öljünk gyorsan és pontosan. Tiszteljük azt, aminek szíve van.

Az első pár hétben nem sikerült semmit sem lelőnünk, de aztán belejöttünk. Megrészegített minket a hatalom, hogy a ravasz megnyomására valami, ami az előbb még élt és mozgott, holtan esett a földre. Korábban is öltünk hangyákat, bogarakat, de ez merőben új és érdekes érzés volt.

Büszkén emeltük fel a halott verebeket és vittük a lábuknál fogva az emésztőgödörig , ahová a tetemeket szórtuk, aztán az, aki elejtette a vadat, rituálisan bevágást ejtett a puska tusán.

„Éhes vagyok” – mondta az öcsém és felült.

„Egyél cseresznyét” – válaszoltam, de nem fordultam felé.

„Unom a cseresznyét.”

„Ezt lelőjük és utána eszünk. Nemsokára megjön Apa.”

Visszahúztam a földre, nem akartam, hogy elriassza a madarat. Az órámra néztem. Apánk tényleg késett az ebéddel, én is éhes voltam már.

Anyánk a nyár eleje óta kórházban volt, nála lehetett. Majdnem minden idejét vele töltötte. Amióta kiderült, hogy valami baj van a méhével és kórházba kell mennie, apánk ingázott a munkahelye, a kórház és közöttünk. Nem tudtuk, hogy mi anyánk betegsége, nem beszéltek róla előttünk, csak esténként, miután lefektettek minket

Arra emlékszem, hogy azelőtt a nap előtt, amikor bevonult a kórházba, sírt a konyhában. Apánk azt mondta, minden rendben lesz.

Aztán elment a kórházba, és nem jött vissza napokig, eltelt két hónap és még mindig ott volt. Eleinte persze sokat sírtunk éjszaka, végül abbahagytuk. A figyelmünket a nyár kötötte le.

Apánk nem engedte, hogy látogassuk, azt mondta, kicsik vagyunk még hozzá. Rajzokkal és levelekkel tartottuk a kapcsolatot. Mivel másodikos voltam, én már szépen írtam. Komoly fogalmazásokat küldtem be, olyan mondatokkal, mint „ma sokat bóklásztunk az erdőben”, az öcsém pedig rengeteget rajzolt neki zsírkrétával, vulkánokat, tankokat, vagy ami aznap éppen az eszünkbe jutott.

Anyánk eltűnésével sok változás történt otthon. Apánk például nem játszott többet velünk. Mogorva lett, lefogyott és visszaszokott a dohányzásra.

3.

„Lelőhetem én?” – kérdezte az öcsém és egészen mellém hajolt.

„Nem.”

„De a múltkorit is te lőtted le.”

„Azért, mert neked még nem megy olyan jól” – mondtam és leeresztettem a fegyvert.

„Nem igazságos, hogy mindig te lősz a puskával.”

„Még a csövét sem tudod letörni egyedül.”

„Akkor sem igazságos.”

„A következő a tiéd, rendben?”

Az utolsó mondatot már suttogtam, mert észrevettem, hogy megmozdult a madár. Lusta szárny- csapásokkal átrepült a gyümölcsöskerten és a ház mellett álló fenyőfa felső ágára ült. Felugrottunk
és a ház felé szaladtunk, hogy megfelelő pozíciót találjunk. Nem vitatkoztunk tovább.

A rozsdás, zöld kerítés mellett álltam meg és újra a vállamhoz emeltem a puskát. Pár centivel balra vitt, ezt belekalkuláltam a lövésbe. Éreztem a szelet az arcomon. Nem volt annyira erős, hogy befolyásolja a lövedék pályáját, de biztosra akartam menni, ezért irányba álltam. Belenyomtam a vállamba a puskát, hagytam, hogy a markolat nyomásához hozzászokjon a testem, és könnyedén tudjam elengedni a golyót, úgy, ahogyan apánk tanította.

Kilégzéskor kell lőni, mert amikor az ember levegőt vesz, bemozdul a válla. A keresővel ráálltam a varjúra, megcéloztam a nyakát. A megfelelő pillanatra vártam, amikor már nem éreztem a kezemben a puska súlyát.

A kirepülő ólomgolyó süvítését hallani lehetett a levegőben. A madár lebukott a fáról, én pedig diadalmas mosollyal eresztettem le a puskát a vállamról. Mindketten odarohantunk, ahová a varjú leesett.

Még életben volt. A lövésem a torkát érte, körbe-körbe csapkodott a szárnyaival a földön, nem tudott elrepülni. Pár méterről néztük a haláltusáját. Nem láttunk még ilyet.

Újratöltöttem, a madár szügyére céloztam és lőttem. A lövedék becsapódott a testébe, felborzolta
a tollát, de nem állította meg a mozgásban. Vergődött tovább, vérrel kenve össze a betont.

„Öld már meg!” – kiabálta az öcsém. A zsebembe nyúltam, elővettem egy újabb ólomgolyót és megint újratöltöttem.

Ezúttal a szárnyát találtam el, a lövés ereje talpra állította a madarat, abbahagyta a csapkodást. Észrevett minket, megindult felénk. A földön húzta a szárnyait, ahogyan lépdelt, a torkából csepegett a vér, összekente a tollait. Megtöltöttem a fegyvert és lőttem.

Mellbe találtam, de nem állt meg. Hátrálni kezdtem, mert féltem, hogy összevérez engem is.

Egy méterre lehetett tőlem, felemelte a fejét és rám nézett. A szeme fekete volt, mint a gomb.

Károgni kezdett, hosszan és elviselhetetlenül hangosan. Lőttem megint, de meg sem érezte.

„Ez nem akar meghalni!” – kiabálta hisztérikusan az öcsém. „Nem tudod megölni.” – kiabálta, és futni kezdett.

A madár pedig jött, próbáltam újratölteni, de kiszóródtak a zsebemből a töltények a földre, csak a puskát tartottam a kezemben.

Amikor fél méter távolságba ért, megállt és megint elrikoltotta magát. Láttam, ahogyan mozog a csőrében a nyelve. Kiejtettem a puskát a kezemből, hangosat csattant a földön. Dobolt a vér halántékomban, a homlokomon kiütött a hideg veríték. Egész testemben a kerítéshez nyomódtam, éreztem, hogy a drót belevág a hátamba, hogy nincs hová hátrálnom tovább, a madarat pedig nem tudom megölni. Hosszú másodpercek teltek el így, hogy farkasszemet néztünk, hogy bámultam bele a fekete szemébe és közben folytak a könnyeim.

„Hát ti meg mi az istent csináltok itt?” – hallottam apám hangját. Sápadtan állt a kerítésnél, a kezében cigarettával.

Egy mozdulattal mellettem termett és egy nagyot rúgott a varjúba, hallottam a madár csontjainak reccsenését. A rúgás a levegőbe emelte és több tollát kitépte. Három métert repült, majd nekicsapódott a ház falának, véres nyomott hagyva maga után.

Nem halt meg. Keservesen károgott és vergődött a földön, megpróbált talpra állni.

Apám felkapta a légpuskát, a madárhoz ugrott, és a tussal teljes erővel fejbe vágta. Többször is lecsapott, addig ütötte, míg össze nem zúzta a koponyáját. Pár másodperc alatt végzett, a puskatuson lévő vért a fűbe törölte.

Nem tudtam mozdulni, csak álltam és néztem, hogyan lebegnek a levegőben madárból kiszakadt fekete tollpihék.

Estére belázasodtam. Forogtam az ágyamban, lerúgtam magamról a takarót. Ha lehunytam a szemem, a varjú állt előttem, csak, jött, csak jött és nem tudtam megölni. Hangosan nyöghettem, mert az apám bejött a szobámba. Késő éjszaka volt már, ő pedig még utcai ruhában volt. Éreztem a leheletén a sör és a cigaretta szagát. Leült az ágyam szélére, megsimogatta a fejem, majd a hőmérőt a hónom alá dugta.

„Nem tudom, hogy hol rontottam el” – mondtam neki remegve. „Mindent úgy csináltam, ahogyan tanítottad, mégsem tudtam rendesen megölni.”

„Nem csináltál rosszul semmit. Még Isten sem öl, mindig tisztán” – mondta, megsimogatta a fejemet, betakart, majd visszament a szobájába és felhangosította a zenét.