Szilágyi Ákos – Az Utolsó Forradalom

 

A politikai varázsmese morfológiája

„A populisták azok, akik azt mondják: amíg kisebbségben vagyok, jogokat követelek magamnak, mert ilyenek a te elveid, ha pedig én vagyok többségben, megvonom a jogaidat, mert az én elveim meg ilyenek.”1
Adam Michnik

Nincsen populista mese forradalom nélkül. A Populista nagykanállal eszi a forradalmat. Ő a Forradalom édes, egyszülött Fia. Bizonyos értelemben a testet öltött forradalom.

A forradalom démona mindenben ott van. Ott lapul. Ugrásra készen. És bármikor előugorhat: „Mit parancsolsz, édes gazdám?!” Egyszer a háborúból, másszor a zsarnokságból, megint máskor a szavazóurnákból ugrik elő. Körülnéz, tájékozódik, megmondja, hogy hány az óra, és azonmód kőbe-márványba dermed. Állammá kristályosodik. Ez a forradalmak kristályosodásának törvénye. Van úgy persze, hogy a forradalmat az állam indítja. Maga ellen. Ilyenkor beszélünk kristályforradalomról.

Olyan is van, hogy a forradalmat az állam a falakra parancsolja. Fölíratja a falakra, hogy „forradalom”, nehogy az állampolgároknak kimenjen a fejéből, hogy történelmi időket élnek. Ismerünk egy esetet, amikor a forradalmat előbb pontokba foglalták és papírra vetették, aztán pedig elrendelték, hogy ezt a papírt akasszák ki az államhivatalokban jó feltűnő helyre. Hadd lássa mindenki, hogy az állam házában mostantól a forradalom az úr. A forradalom egyfajta tanúsítvánnyá, a demokrácia sikeres államvizsgájának afféle végbizonyítványává vált. Dokumentummá. („Dokument jeszty?”) Azóta is ott virít és önmagát tanúsítja: „Alulírott Forradalom igazolom, hogy ekkor és ekkor, ebben és ebben az országban forradalom voltam. A kiadmány hitelességéért az állam szavatol.”

1

A forradalom varázsmeséjében egy egész rendszer jelenik meg Károkozóként. A rendszer lesz velejéig gonosz. Vagy velejéig rothadt. Korrupt. Történelmileg túlhaladott. Élő anakronizmus. Működésképtelen. Idegen. Népellenes és nemzetellenes rendszer. Zsarnoki rendszer. A kisebbség rémuralma. Fenntarthatatlan. Ilyenkor aztán vagy a Nép dönti meg a Rendszert, vagy a Rendszer dönti meg a népet. Persze, a nép megdöntésének gondolata csak egy magát Forradalomnak nevező rendszerben, egy úgynevezett Népi Államban merülhet fel, ahol a Nép Szava perdöntő: még a Nép leváltásáról is a Nép hoz ítéletet. Úgy valahogy, ahogyan azt Brecht egykoron versbe foglalta: „A június 17-iki fölkelés után /Az Írószövetség főtitkára/ A Sztálin-fasorban röplapokat osztott szét,/ Melyek tudatták, hogy a nép/ Eljátszotta a kormányzat bizalmát,/ És csak kétszeres munkával/ Hódíthatja vissza. Nem volna ezúttal/ Egyszerűbb, ha a kormány/ Feloszlatná a népet,/ És újat választana?” (Eörsi István fordítása)

A Károkozó Rendszert mindenesetre meg kell dönteni. Egy rendszer megdöntését forradalomnak nevezzük. Ha felülről döntik meg – palotaforradalomnak, ha alulról, akkor népforradalomnak. A két forradalom – a felülről jövő és az alulról jövő – persze gyakran találkoznak és testvérekként ismerve egymásra, szélesre tárt karral sietnek egymás felé: „Csakhogy megjöttél!”

Amikor a mesebeli Legkisebb Fiú, a Szabadító Hős már minden varázseszközből kifogyott, előveszi a forradalom népi furkósbotját, és úgy vágja fejbe vele a Károkozó Rendszert, hogy az mindjárt elterül. Ekkor új, igazságos, népszerető, nemzetbarát (lásd még: felhasználóbarát) Rendszer lép a régi helyébe. Egybekel a Néppel, és boldogan élnek, míg meg nem halnak.

A Legkisebb Fiú forradalma azonban nem új forradalom, hanem az abbamaradt, megszakított, vérbe fagyasztott, röptében megállított régi folytatása és kiteljesedése. Ő tulajdonképpen csak visszaszerzi a forradalmat – a „befejezetlen forradalmat”, az „elsikkasztott forradalmat”, az „elárult forradalmat”, az „eltékozolt forradalmat” – a forradalom nevével visszaélő álforradalmároktól, szédelgőktől, kalandoroktól, a forradalom meghamisítóitól és annak adja oda most már, akit megillet – a Népnek: „Tessék, – nyújtja oda neki leszegett fejjel új szerzeményét – Néked hoztam – a tiéd! Ellopták tőled, tegnapi gazok, holnapi bitangok. De most már nem vehetik el többé! Hogy mondtad? Legyen inkább nálam? Örökre? Azt mondod, nálam jobb helyen van? Hát nem is tudom. De rendben, megőrzésre ezennel átveszem.”

2

A forradalom tudvalévőleg mindig az Igazság – a Történelmi Igazság – lemeztelenítése, az Igazságra rákérgesedett parlamentáris hazugságok és korrupciós mocsok lehántása, egyszóval: az Igazság leplezetlenné válása. Ilyen értelemben a forradalom – botrány a történelemben, sőt, bizonyos értelemben apokalipszis. Ma persze már csak médiabotrány és médiaapokalipszis. Finomul a kín.

A világ a forradalomban mintegy felrobban és szanaszét repül. Lemeztelenedik a társadalom, és felszínre kerül intim belső életének egész felszín alatti világa – írja Mihail Epstejn orosz filozófus. – Ilyenkor kezdenek az emberek egymás zsebében kutakodni, kezdik egymás titkait kiteregetni. Eleinte csak szőrmentén, de aztán egyre gátlástalanabbul, egyre pofátlanabbul, a végén ez odáig megy, hogy miközben javában fosztogatják embertársukat, közlik vele, hogy nem fog itt fosztogatni többé! Rabold vissza, amit tőled raboltak. „Adod ide, ez az enyém!” – mordulnak fel az alsó néposztályok és a tulajdont igyekeznek magukhoz ragadni, erre aztán a felsőbb középosztály tagjait is elhagyja hidegvé­rük és előkelő tartásukat veszítve tíz körömmel csimpaszkodnak bele tulajdonukba, és sehogy sem akarják kiengedni azt a kezük közül. Kezdetét veszi a pofabeverések időszaka, melyet aztán vér- és könnyözön követ. (…) A forradalom nem más, mint botrány, csak nem családi botrány, hanem össznépi. Dosztojevszkij regényeiben éppen az oroszok – európaiak számára érthetetlen – botrányszeretetét ábrázolta, azokat a helyzeteket, amikor minden társadalmi konvenció egy pillanat alatt eltűnik az emberek viselkedéséből, a végletes őszinteség idegrohama mint tomboló vihar tép le mindent: „vágd bele az igazságot a világ képébe – ott dögöljön meg ez az egész, ahol van!” Ugyanaz a botrány, amely eleinte csak a családokban, a társadalmi ranglétra különféle szintjein és egyes társadalmi osztályokban tombolt, ölti magára később a forradalom képét, és tör rá az egész társadalomra.2

A forradalom persze sok mindennek nevezhető. Viharnak, özönvíznek, katasztrófának és apokalipszisnek is. Leginkább mégis olyan, mint a damaszkuszi acélból készült kard a Történelmi Hős kezében: egyetlen nyisszantással vágja el a múltat a jelentől, az országot a világtól, az uralkodó osztályt a hatalomtól, a népet a szolgaság földjétől. Irány a Kánaán! Igen, igen, a sivatagon át. Miért, mit képzeltetek? A forradalom fáklyásmenet?

A forradalmi változás hirtelen és elvágólagos. Ugrásszerű. Tegnap még nem volt forradalom, ma meg már van. Mert tegnap még tegnap volt, ma viszont ma van. Ezt közlöm az ország népével. A forradalom mindenekelőtt szakítás. Szakítani kell mindennel és mindenkivel. Először is a Tegnappal: a mocskos cári Tegnappal, a zűrzavaros weimári Tegnappal, a förtelmes pártállami Tegnappal, az impotens liberális-jogállami Tegnappal. Azután a Forradalom nagyságát nem értő, kisszerű jelennel is szakítani kell. Előbb- utóbb pedig a Holnapra is sor kerül.

A forradalom átugorja a méltatatlan jelent és egyetlen nagy gondolatjelet húz múlt és jövő közé. Nem a gondolat, hanem a gondolat szünetének jelét: szakítójelet. Szakítani kell a külső és belső függéssel. Először is az ország pénzügyi függőségével. Aztán az állam nemzetközi függőségeivel és összefüggőségeivel. A végrehajtó hatalom ellenforradalmi függésével a törvényhozó hatalomtól. A népi igazságérzet méltatlan függésével az alkotmánybírósági hatalomtól. Határozottan szakítani kell a forradalmi hatalom médiafüggőségével is. Elég a szolgaságból! A népnek egyes- egyedül önmagától szabad függenie és ez az, amiről a Forradalom gondoskodni fog.

Minden forradalom – ugrás. A történelem nem ismer totyorászó vagy fontolva haladó (nevetnünk kell!) forradalmakat. A forradalom a történelem özönvize. Vagy gőzmozdonya. Vagy úthengere. Vagy gyorsvonata. Vágtázik, őrjöng, gátakat, kormányokat, pártokat ledöntve bömbölve rohan. Ledönt minden falat, minden korlátot és minden kordont. Visszatér oda, ahol abbamaradt, ahol megállították, hogy most végre utolérje önmagát és betölthesse történelmi hivatását: megdöntse a Fennálló Rendszert. Melyiket is? Erre hirtelenében nem emlékszik, de biztos benne, hogy Szeretett Fia majd megsúgja neki.

A forradalom eltakarítja a jövő útjából a múlt rendszer romhalmazát. Ha kell, erőszakkal is. Egy kis erőszak forradalmi időkben nem árt. Egyébként mit tekintünk erőszaknak? Erőszak-e az, ha ráripakodnak a múlt itt felejtett torzszülötteire, a nép vagyonán élősködő csúszómászókra és azok szűkölve, farok-behúzva iszkolnak vissza oda, ahonnan jöttek? A semmibe. „Nem hiszem, hogy ez erőszak – mondja a Forradalom. – Ha a múltat békés eszközökkel is el lehet takarítani a nemzeti együttműködés és felemelkedés útjából, akkor legyen béke, szabadság és egyetértés. De ha nem! De ha nem! Nos, nem szeretnék a bőrében lenni annak, aki nem-et mond Rám.” Nem az eszközök számítanak, hanem a szakítás ereje és határozottsága: a régi rendszer megalkuvást és meghátrálást nem ismerő, könyörtelen szétzúzása. Vagy legalábbis az erről való szüntelen beszéd.

Más kérdés persze, ha a régi Rendszer szívós­kodik, nem áll félre az útból, úgymond ellenáll. „Majd mindjárt megellenállak én, kicsifiam! Mi van, akarsz kapni egy akkora forradalmat, hogy a fal adja a másikat? Mert kaphatsz!” Az okos régi Rendszer nem áll ellent, hanem motyog valamit, és engedelmesen összeomlik. Vagy fölszívódik a levegőégbe. Ez esetben a Forradalom fontolóra veszi, hogy esetleg kisebb lesz. A Forradalommal lehet beszélni. Az is elképzelhető, hogy a régi rendszer egyik haszonélvezője nagy forradalmat kap, a másik kicsit, a harmadik pedig egyáltalán nem kap forradalmat, sőt előléptetést és kitüntetést kap a Forradalomnak tett múltbeli szolgálataiért.

3

A populista politikai varázsmesében minden választás arról szól, hogy győz a Szabadító Hős. Ha nem győz, akkor a választásokat meghamisították, és újra ki kell őket írni. Addig kell kiírni, amíg a győzelem azé nem lesz, aki megérdemli. Ha viszont győz a Történelem Választottja, a Nép Legkisebb Fia, akkor ez lesz a végső, az utolsó választás is. Az utolsó választás történelmi horderejű választás: több-mint-mint-választás, mármint abban az értelemben, hogy több mint parlamenti választás. Itt most már a nemzet léte és nemléte között kell választani: az dől el, felül tud-e kerekedni a nemzet – a kizsigerelt, beteg, pártokra osztott nemzet – végső életerejét összeszedve a halál erői fölött. Ha pedig felülkerekedik, vagyis a leadott szavazatok többségét, esetleg nagy többségét a populista szerzi meg, akkor az a választás annyival több már, mint választás, hogy egyenesen forradalom.

Az utolsó forradalom bizonyos értelemben az utolsó választásnak felel meg. Mostantól minden újabb választás csupán a Nagy Választás eredetijébe való ünnepi visszatérés, a rendszeralapító Forradalom – az Örök Minta – rituális megismétlése. Az Igazi Demokrácia nem arról ismerszik meg, hogy mindenféle pártocskák között összevissza választgatnak a megtévesztett, félrevezetett, tudatlanságban tartott választópolgá­rok, hanem arról, hogy Nép, a Nemzet uralkodik benne, méghozzá osztatlanul. Hogy ne lenne hát az Igazi Demokráciában minden politikai esemény – választás, parlamenti ülésszak, kormányülés, sajtótájékoztató – egy-egy kis ünnep, egy- egy kis forradalom?

Az Igazi Választás rendszeralapító aktusát rituálisan megismétlő és ebben a formában megünneplő, felemelő és örömteli választásünnepen kívül minden más választás megtévesztésként és az ellenség aknamunkájaként lepleződik le. A politikai élet fókuszában most már nem a méltatlan pártcsaták, a Nép idegeit felőrlő koalíciós tili-tolik, a multik lobbistáinak dáridója áll, hanem a nemzeti konzultációk rendszere. A konzultáció nem harc, nem vita, nem perlekedés, hanem tanácskozás, egyeztetés, belátás és jóváhagyás. Egyfajta ünnepi rítus ez is, amellyel a nemzet megünnepli belső egységét, elgyönyörködik összetartozásában és erőt merít az összefogáshoz.

Ha igaz – márpedig az a nagy büdös forradalmi igazság, hogy igaz! –, hogy az Utolsó Választással végre a Nemzet került hatalomra, vagyis immáron mindeneken a Nemzet Forradalmi Kétharmada uralkodik (alighanem még önmagán is), akkor ki mással konzultálhatna az, aki hatalmon van, mint önmagával? Tán csak nem azokkal az idegen, ellenséges erőkkel, érdekcsoportokkal, bűnözőpolitikusokkal kellene konzultálnia, akik rossz szemmel nézik a Nemzet felemelkedését, és ott tesznek be neki, ahol csak tudnak?

4

A forradalom visszafordíthatatlan. Hiába áskálódnak ellene a régi rendszer parlamenti ügynökei, hiába próbálkozik szabotázzsal és merénylettel a globális tőke „ötödik hadoszlopa” – nem tehetik meg nem történtté, ami megtörtént: a régi rendszer nem jöhet vissza többé. Lehet azon vitatkozni (ha már nem is túl sokáig – a Történelem vonata nem várat magára!), milyen legyen az új rendszer, de a régi, bukott Rendszer alávalóságáról nincs vita, azt most már mindenki láthatja, és napról-napra jobban fogja látni. Forradalmi időkben nincs helye a töprengő kétségnek, a tipródó habozásnak. Azonnal kell dönteni, cselekedni, intézkedni. Még mielőtt a reakció felemelné a fejét. Még mielőtt az ellenség felocsúdhatna kábulatából. Rendeletek sokaságával és a végrehajtás gyorsaságával kell őt meglepni: elrendelni, bevezetni, átszervezni, egyesíteni, kettévágni, eltörölni, leváltani, kinevezni. A rögtönítélő média mellett ott menetel a forradalom első soraiban a rögtönítélő és rögtönszavazó forradalmi parlament, amely egyszersmind a rögtönalkot­mányozó nemzetgyűlés szerepét is betölti majd.

Az, hogy valóban új rendszer jött létre, ha másból nem, abból fog hamarosan kitűnni, hogy ezt a rendszert holmi választással nem lehet megdönteni: a régit meg lehetett (ebből is látható hitványsága, alkalmatlansága arra, hogy a nemzeti összefogás kerete legyen), az újat nem. Keményen állja az ellenség ostromát, dacol a blokáddal, amely talán még nincs, de mihelyt a forradalom érdeke úgy kívánja, lesz, okvetlenül lesz! Az új rendszert az elkövetkező választásokon – a nemzeti összefogás e nagyszerű próbáin – most már csak rituálisan kell megerősíteni: „Igen, igen, ez a mi választott rendszerünk, ez a mi szeretett államunk, szeretett vezetőnk, szeretett rendőrségünk, szeretett titkosszolgálatunk, szeretett tűzoltóságunk, szeretett nemzeti bankelnökünk, szeretett oligarcháink (stb. stb.) és más, nem-szeretem rendszerekből, rendőrségekből-tűzoltóságokból köszönjük szépen, nem kérünk!”

Az új rendszer legfőbb újdonsága épp abban áll, hogy nem engedi magát választással megdönteni. Hogyisne! Nem azért szenvedte meg már e nép a múltat és jövendőt, hogy most csak úgy odaadja majd minden jöttment pártnak a drága szavazatokkal megszerzett hatalmat, az annyi erőfeszítéssel kivívott Nemzeti Együttműködés Rendszerét! De meg aztán: ki akarná, ki merészelné megdönteni azt a rendszert, melyet maga a Nemzet alapított magának a forradalmas 2010-es évben? Nos, kérdezem: ki az a szörnyeteg, aki a Nemzeti Együttműködés Rendszere ellen merészel szavazni? Kinek nem tetszik itt a rendszer? Álljon csak elő, hadd lássuk az ilyen sehonnai bitang embert!

5

Az új, forradalmi-demokratikus államnak már puszta kiterjedése is forradalmi módon kisebb lesz, mint a régi lomha testű, elhájasodott oligarchikus troglodita-államé, ha persze az állam teljes elhalására belátható ideig még nem is számíthatunk. Az állam elhalásához különben is a pártok elhalásán, a parlament elhalásán, a minisztériumok elhalásán, a hatalmi ágak elhalásán, majd a civiltársadalom elhalásán át vezet az út. A végén egyetlen nagy nemzeti konzultáció lesz a politika, mikor is a nemzet vezetése közvetlenül – a képviseleti demokrácia sunyi kerülőútjai nélkül – konzultál a nemzettel, mint férfi a férfival. Az első feladat mindenesetre az állam méreteinek megváltoztatása: kis állam, kis parlament, kis önkormányzatok, kis pártok, kis politikusok. Olyan kicsik, mint bábuk a bábszínházban. Ez minden kétséget kizáróan jótékonyan fogja növelni az állam működésének hatékonyságát és intenzitását is.

Legkisebbre értelemszerűen a parlamentet kell venni. A parlamentarizmus reprezentálására egészen kicsi parlament is elégséges, egészen kicsi pártokkal. Ne szórjuk a nép pénzét! És hagyjuk a nagyzolást másokra! Mert csak így lehetünk újra és igazán nagyok. Ezután az államapparátus lefaragása következik: a minisztériumok számának csökkentése, pontosabban a minisztériumok integrálása néhány nagy, piramisszerűen fölépített adminisztratív csúcsszervezetbe, melyek aztán a kormányzati hatalom főpiramisában csúcsosodnak ki, e csúcs pedig közvetlenül a csúcsemberben.

A forradalom persze – készséggel elismerjük – nem mindig fáklyásmenet. Egy sor vakmerő és kíméletlen akciót, sőt, egy csöpp kalandorságot is magában foglal. Valamit valamiért. A sült galamb nem fog magától a nemzet szájába röpülni. De egyszer majd a konszolidáció békessége is eljön. Öröm és boldogság lesz abban a konszolidációban élni. És meghalni is. Persze, erre még várni kell egy kicsit. De csak egy kicsit. Amíg az új rendszer vázára rákerül a hús, elvégzik arcán az utolsó simításokat, és olyan élet veszi kezdetét itt, amilyen még nem volt.

Fejezet a szerző közelesen könyvesboltokba kerülő, A populista című könyvéből, amely húsz kis nyelvleckében, az irodalmi paródia eszközeivel vezeti be az olvasót a populista beszédmód rejtelmeibe.

  1. Adam Michnik: Halotti beszéd a IV. köztársaság sírja fölött. ÉS, 2008. április 11. 5.
  2. Mihail Epstein: Szkandal i narodnaja kultúra novovo szrednyevekovja. In: http://www.emory.edu/INTELNET/mukhi_paut.html
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: Vers 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.