Török gyerek megvágva

„Sarrazin vagy inkább müezzin?” – kérdezgeti a német szabadelvű sajtó hónapok óta, valósággal magába roskadva. Ma már ott tartunk, hogy Merkel kancellár a legnagyobb nyilvánosság előtt vizionálhatja „a multikulturalizmus végét”, bármit is jelentsen ez. Roma-telepeket számol fel a rendőrség Franciaországban, talán hamarosan Olaszországban is, a populisták majd’ 30%-ot szereznek a bécsi helyhatósági választásokon, terjed a minaret-vita szerte Nyugat-Európában, Geert Wilders arat a holland választásokon, miközben az egész kontinensen folyamatosan szigorodnak a bevándorlási-idegenrendészeti törvények. Lassan már Szerbia is csatlakozik az Unióhoz, Törökországot viszont még mindig türelemre intik. Felemelt mutatóujjal, immár hosszú-hosszú évtizedek óta.

Az emberi méltóság kozmopolita elveit valló, kommunitárius vonzalmú, „színvak”, liberális, egalitárius-szocialista (tessék választani) tépelődők rohamosan fogyatkozó kisebbsége már meg se rezzen, ha felbukkan a homályból egy franciás nevű német úr, és Deutschland schafft sich ab (Németország felszámolja önmagát) címmel jelentet meg könyvet egy tekintélyes müncheni kiadónál a török veszedelemről. Igaz, kultúrhalál dolgában legkevesebb „A nyugat alkonya” óta nehéz meglepetést okozni.

De pont egy szociáldemokrata pénzügyi tisztviselőnek kell busongania népe-nemzete úgymond felhígulásán? Thilo Sarrazin nem kezdte túl rég a rasszizmus-közeli nyilvános beszédet. Amikor a szocdemek pártalapítványánál, a Friedrich-Ebert Stiftungnál dolgozott, akár később különféle minisztériumokban, biztosan nem szidta még a törököket tüchtig hivatali feljegyzésekben. De talán még akkor sem „töröközött” (és „arabozott”) hevesen, amikor a pénzügyi uniót készítette elő az NDK-val vagy amikor a Bundesbahn privatizálásán munkálkodott. Ami igaz, az igaz, midőn – mint emlékeit idézi – életében először meglátta a berlini Alexanderplatzot a maga keletnémet valójában, megrémisztette annak „ázsiai rondasága”.

Sarrazin kőkeménynek mutatkozott, ha közpénzekkel kellett spórolnia (állítólag ő szanálta Berlin költségvetését az elmúlt évtizedben), de fegyelmező intelmeivel még nem bombázta a bevándorlókat, sőt, a régesrég bevándoroltakat. Csak mormogott folyvást, munkatársai megszokták már: kicsinyes, makacs porosz – mondogatták. Javasolta például, hogy a segélyen élőknek ne juttassanak napi 4 eurónál többet élelmiszerre, elmondta, hogyan lehet azt jól beosztani, és nehezményezte, hogy a munkanélküliek túl melegen tartják lakásukat. Egyébként is szerinte jóval egészségesebb hideg vízben zuhanyozni.

Már a Bundesbank elnökségi tagja volt, amikor 2009-ben oda nyilatkozott, hogy „a törökök ugyanúgy kerítik hatalmukba Németországot, mint az albánok Koszovót: magasabb születési arányszámukkal”, meg hogy „aki folyton újabb fejkendős kislányokat termel (produziert)”, ahelyett, hogy dolgozna, az ne számítson az állam jóindulatára. Hiába szólították föl finoman, hogy távozzon, mondván: személye súlyosan árt az intézmény tekintélyének, ő még szeretett volna közbankárki minőségében egy hatalmasat gyűlölködni. Szorgalmas – megszállott – közgazdászként, természetesen temérdek statisztikai adat védelmében. Néhány hónapja dobta piacra a németség jövőjéért aggódó vaskos kötetét, azóta ugyan nagy nehezen kitessékelték a bankból, pártja viszont még mindig csak fontolgatja kizárását. Könyvét azonban viszik mint a cukrot, már több mint egymillió példány fogyott belőle.

Egyetlen esztendő alatt sikerült ugyanis lemennie mély-rasszistába, aki a bevándorlók alacsony intelligenciájáról fajbiológiailag fröcsög: ma már nemcsak fegyelmezni kész, de butasági géneket is keres. S hipp-hopp meg is találja őket, mert a bevándorlók – tudvalévő – beltenyésznek. Amikor épp nem lustálkodnak a meleg zuhany alatt. Olyan ember véli ezt, aki hajdanán a történetírás módszertanáról, Habermasról, a kritikai racionalizmusról vagy az európai foglalkoztatáspolitikáról értekezett. Ezennel nyolc fejezetbe sűríti nemzetféltő mondandóját, hogy az utolsóban kifejtse – mint mondja – „rémálmát” a németek következő évszázadáról. Eszerint a mostani harmadára zsugorodik a népesség, melyben a migránsok aránya 70%-ra rúg, a sharia szelleme uralkodik, s dúl majd a terror, a bűnözés, legfőképp pedig a bigott tudatlanság a Rajna mentén. Az ország szép lassan elhülyül. Elszaporodnak az unintelligens-műveletlen (új eufémizmussal: bildungsfern) polgárok, és sebesen romlik a német humán tőke állománya. Már ma is „nem az anyagi, hanem a szellemi és morális szegénység a probléma.” Az esélyegyenlőség politikája elkényelmesít, mágnesként vonzza a bevándorlókat, így nem lesz németebb Németország. Õ pedig egyáltalán nem szeretné, hogy „unokái és dédunokái idegenek legyenek saját országukban”.

Mindez talán megakadályozható, ha követik a sarrazini terápiát. Közmunkára és nyelvtanulásra fogják az idegeneket, akik házastársat csak úgy hozhatnának ezentúl óhazájukból, ha az már tud németül (az „importpartner” – íme egy újabb műszó – segélyre azért tíz évig ne számítson!). Porontyaiknak (de ne legyen sok belőlük!) kötelező óvodában a helyük, majd egésznapos iskolában (lányoknak a fejkendő tilos!). Iskolai uniformist a diáknak, bukjon a férgese, a kompjuterjátékok büntetendők. Ha nem megy a tanulás, gyakorlati tantárgyakkal kell a kis mohamedánokat elhalmozni, úgy is mint takarítás, főzés, kézimunka és barkácsolás. A török gyerek alighanem vesztésre áll. Új bevándorló ezentúl csak jól képzett lehet, verstanden?. A termékenységet kizárólag azoknál a családoknál szabad ösztönözni, ahol „minőségi” gyermekek világra jövetele várható.

Ósdi szövegek, nemdebár? Szerzőjük meg is kapja értük a szokásos, tüdőgyulladás-komolyságú ellenvetéseket, melyben a bírálók kicsit emlegetik a Mein Kampfotés az eugenikát, vagy éppen Hjalmar Schlachtot, Hitler hasonlóan éleseszű, hiú és botrányéhes bankárát, aki szintén a baloldalon kezdte, leleplezik a statisztikai trükköket és belekötnek az otromba féligazságokba, de … de sajnos szóba állnak kiagyalójukkal, s nap mint nap győzködik a számtalan németajkú tévé még számtalanabb beszélgetőműsorában. Sarra­zin meg mosolyog magában, félszívvel visszavonogatja egyik-másik tételét (például a zsidó génekről), alapvetően azonban triumfál és triumfál. Bármily elszomorító, megteheti, oly sokan ismételgetik a politika néhai szebbik felén is, hogy „ne üldözzünk boszorkányt!”, „töprengjünk közösen!”, „van, amiben igaza van”, „hagyjuk a politikailag-korrekt beszédet!”. Ez viszont nagyon is új német földön. A Sarrazin-féle diskurzust eleddig nagyon nem illett megérteni arrafelé.

Vigyázó szemünket, vajh, hová vessük ezután?

Közölhetnénk mi is a Sarrazin- könyv­ből egy fejezetet, de minek, úgy gondoltuk, egy szomorkás paródiánál meg egy velős bírálatnál aligha ér többet a szerző. Inkább két – akaratlanul egymással vitatkozó – józanul érdekes (kijózanító?) tanulmányt ajánlunk az olvasó figyelmébe a Eurozine jóvoltából, egyenlőségről és egyenlőtlenségről. Csupán azért, hogy kis időre elmélkedésbe fojtsuk a búbánatot. (A szerk.)