Eljött

Régóta ijesztgetsz minket a véggel.
Hogy eljön a számadás napja. Nos, eljött.
Bűnhődtünk eddig éppen elégszer.
Most Te állsz a bíráink elé, ez eldőlt.
És hallgatni fogod, lehajtott fejjel,
az ítéletet. Hogy mi minden terhel.
Hatalmas szikla zúzza be bordád:
sok szörnyü, véres, irtózatos vád;
fejszecsapás után kardpenge –
mint Bábel tornya tör be a mennybe.
Ott hallgatod Te, te nagy elítélt, fönt,
rémitő csendben, csillagközi porban,
szót se mulasztva a hosszu beszédből,
választott néped vádjait sorban –
nincsen bocsánat, nincsen bocsánat!!!
Hogy véget vetvén a szolgaságnak,
Egyiptom földjéről kivezettél –
változtat azon, amit utána tettél?!
Most nem nézzük el, hogy megtagadtál,
minket hogy pribékek kezére adtál,
mert mi, jöhetett ezeréves ország,
hűek maradtunk akkor is Hozzád.
A Te nevedért haltunk mi bátran
nérók és cézárok cirkuszában,
Róma keresztjén, spanyol máglyán;
kínoztak, vertek, hitünk gyalázván.
Majd kiszolgáltattál gyilkos kozáknak,
Tórádat tépte szét a pogány had,
és gettóba küldtél, lógni bitóra,
hogy kéjjel alázzon szadista horda,
Treblinkába, futni korbácsütésre –
megfizetsz érte!! megfizetsz érte!!
Most nem fogod elkerülni a véged!
Most – ha a kivégzőhelyre vezetnek,
színarany száz dollárral az őrséget,
a napkoronggal sem vesztegeted meg!
Kerget a hóhér, hajszol előre,
tuszkol és lökdös be, be az ajtón,
zárul a kamra, meg fognak ölni,
szívod a forró gőzt a tüdődbe,
ordítasz, ordítasz, próbálsz kitörni –
és mikor már nem rándul a tested,
kivonszolnak, óriás gödörbe vetnek,
kitépik a csillagaid, fogaranynak,
a hullád elég
és hamuvá roskad.

1942. december

Dolgok

A Hoán, Wspólnán, Marszałkowskán [1 Varsó elegáns utcái, innen költöztették ki a németek a zsidó polgárságot 1940 szeptemberének elején a város északnyugati részébe. ] sorban
zsidó kocsik mentek megrakottan –

bútorok, asztalok, székek,
táskák, batyuk és plédek,
bőröndök, cipők, ládák,
szőnyegek, öltönyök, vázák,
arcképek, falvédő, számos
befőttes üveg és lábos,
ezüst teáskanna, tálca,
poharak, likőr, kártya,
könyvek és egyéb kincsek
a Hośából a Śliskára[2 Viszonylag “jobb” utca, de már a “zsidó lakókörzet”, a gettó határain belül. ] mennek.
Kézben egy üveg vodka,
szardella, pár falatka.
Így zötyögnek kocsin és riksán,
komor tömeg, végig az utcán.

S ment minden, nemsokára,
a Śliskából a Niskára [3 Nyomorúságos, szegény utca a vasúti rakodóállomás, a treblinkai transzportokat indító Umschlagplatz közelében. ].

Bútorok, asztal, székek,
táskák, batyuk és plédek,
bőröndök, ládák végül –
de már a szőnyeg nélkül.
És egyre kevésbé számos
öltöny, cipő és lábos
és befőtt megy; nincs likőr, és
a tálcán sincs ezüst jelzés.
Ami csip-csup apróság van,
mind marad a Śliskában.
Van még egy üveg vodka,
szardella, pár falatka.
Így zötyögnek kocsin és riksán,
komor tömeg, végig az utcán.

Aztán a Niskát odahagyva,
ment minden a tömbházakba [4 Szögesdróttal, deszkapalánkkal körülvett, fegyveresekkel őrzött munkásszállások az üzemek dolgozóinak 1942 augusztusától 1943 tavaszáig. ] –

asztal már nem, se székek,
táska se megy, se képek,
teáskanna, befőttek –
cipőnek, könyveknek lőttek.
Ki gondol tálcára, glancra?
Az öltöny is elment a francba…
Itt van, a riksára dobd fel,
egy zakó, ez a kis koffer,
van tea még, termoszba,
megrágott medvecukorka;
gyalog, nem kocsin és riksán,
komor tömeg baktat az utcán.

A tömbháztól vitt tovább a
zsidó út az Ostrowskára [5 Az 1942. szeptember 6-12. közötti nagy szelekció egyik színhelye. ] –

kézben se táskák, se plédek,
még úgy se bútorok, székek –
nemhogy tálca vagy szőnyeg,
teáskanna, befőttek;
kis koffer csak, az az egyszál,
s a nyakban a meleg sál.
Egy kis üveg víz alatta,
kenyérke, pár falatka.
Így mennek, éji koboldok,
páran a tartalék dolgok.

Az Ostrowskáról az üzemekbe [6 A nagy szelekciót követően csak az üzemekben dolgozó zsidók maradtak életben, munkahelyük lezárt területét ettől fogva nem hagyhatták el. ]
mentek tovább egy felhős este –

kis bőrönd, kis kenyeres zsák,
több nem is kell, ez az igazság –
az utcán szép zsinórban
haladnak ötös sorban.
Fagy éjjel, nappalok fogynak,
holnap… ha megvirrad…holnap
fütty, üvöltés, parancs újra,
és indul a zsidó útra
maradék víz, cigaretta,
meg egy jó erős tabletta.

Az Umschlagtól városszerte,
egész a Marszalkowskáig [7 Ez nagyjából a gettó területe. ]

mintha zsidó életre kelne
sok ház, mely üresen ásít.
Az elhagyott otthonokban
magukat tukmáló képek,
öltönyök, párna, paplan,
porcelán tányérok, székek.
Még lüktet a tűz zsarátja,
a kanalat épp csak letették,
és sebtiben összedobálva
egy csomó családi fénykép.
Még nyitva a könyv, ahogy hagyták,
nem került pont a levélre,
a poharat ki nem ihatták,
a kártyaparti: maradt félbe.
Az ablakon befúvó szélben
moccan az ing hideg ujja,
a paplan alatt mintha éppen
valaki most is aludna.
Gazdátlan dolgok hevernek,
tetszhalott szállások várják,
hogy benépesítsék majd őket,
ha béke lesz, új népek: árják.
A zárt ablak újra kinyílik,
a gondot elűzi az élet,
ki lesznek dobva az ágyak,
a zsidó paplanok végleg,
az összes ing-kísértet.
A könyvek a polcra téve,
kilöttyintve csésze kávék,
a kártyapartiknak vége.
Más nem marad, csak a vagonban
(már ha megmaradt) a
majdnem üres vizes flaska,
meg egy jó erős tabletta.

S egy lidérces éjen – előbb kard
vagy golyó fog hosszan tarolni –

bőröndből, házból kitör majd
sok millió zsidó holmi.
Az ablakon kiugorva
rohannak az utcán egyre,
míg rá nem térnek az úton
villogó éji sínekre.
Az összes asztal, a székek,
bőröndök, családi képek,
tálcák, kannák és könyvek,
öltöny, likőr, befőttek –
elmennek, elpusztulnak
mind egy szálig a dolgok,
és senki nem érti mi történt:
mind egyszerre köddé foszlott.

De a bíró asztalán ott lesz
(ha mégis tertii victi… [8 “a harmadikak legyőzvék”, célzás valószínűleg a Harmadik Birodalomra.])
az a megmaradt tabletta
mint egyetlen corpus delicti.

1942 vége–1943 eleje

FORDÍTOTTA HALASI ZOLTÁN