Levélféle Romsics Ignáchoz a Bethlen-konszolidációról

60. születésnapodra

„Azt mondják, hogy ravasz erdélyi politikát folytatok. Azt mondják, hogy sohasem lehet tudni, ki a barátom és ki az ellenségem. Még ezelőtt egy évvel azt mondták, hogy fajvédők vagyunk és antiszemita politikát csinálunk. Ma azt mondják, hogy zsidópolitikát folytatunk, a bankok szövetséges társaivá szegődtünk. A magam részéről eleitől fogva azt mondottam, hogy ezt az országot igenis lehet rekonstruálni, hogy vissza kell térni a nemzeti és keresztény alapra. Ezt az álláspontot képviselem ma is, és fogom képviselni máskor is. De mindig azt hirdettem, hogy ennek a politikának reálpolitikának kell lennie és nem érzelmi politikának, még kevésbé olyan politikának, amelyből egyesek előnyt akarnak szerezni.”

Bethlen István: Balassagyarmati beszéd, 1923. október 28.

Kedves Ignác!

Valamikor a hetvenes évek közepén sokat sétáltunk a Pasaréten tanárommal és barátommal, Lackó Mihállyal, aki ekkortájt írta Széchenyi és Kossuth vitájáról szóló, életemet és írásaimat erősen meghatározó könyvét. A Júlia utcában lakott, és beszélgetés közben gyakran néztünk föl egy-egy házra: itt lakott Németh László, amott Ottlik Géza. A Torockó utcában bandukolva rákérdezett egy neobarokk villára: – Tudod-e ki lakott itt? – Nem tudtam. – Bethlen István, a miniszterelnök. – Vállat vontam. Bethlen nem jelentett nekem semmit. A te könyved kellett hozzá, kedves Ignác, hogy Bethlent értékeljem, világomban elhelyezzem. Amit ezután írok, egy szerény tanítvány levele, ha nem is Dalmáciából, de a Pasarétről.

Bethlen és kora a mi családunkban igen alacsony megbecsültségnek örvendett. Székelyföldön gyökerező családunk általában rossz véleménnyel volt az erdélyi mágnásokról, az egyetlen Wesselényit kivéve. „Gerófok” – idézte apám nagyapját, Benedek Eleket, utánozhatatlan kiejtéssel és megvetéssel.1 Önző, cinikus gazemberek voltak Benedek Elek szemében, akik hagyták népüket pusztulni, úgy is mint birtokosok, úgy is mint politikusok. – Gggazzzemberek – recsegte Benedek Elek – bbbbitangok – ordította fia, Benedek Marcell. Indulatosak voltak, hajlamosak a dramatizálásra.

Minden családi emlékezés a rémület, a düh és a gyász kifejezéseivel írta le az 1916 utáni korszakot, a „nagy futást”, ahogy Benedek Elek nevezte. Igen, a kétségbeesett menekülés a román hadak elől, a háború és saját világuk fizikai elvesztése, 1918. októberi forradalma, a kommün, az ellenforradalom mind-mind az összeomlást jelentette. Dédapám megvetette és kalandornak tartotta Károlyit. Az 1920-ban megjelent Édes anyaföldemben kegyetlen, hozzá nem illő portrét fest róla:

Az 1908. esztendő tavaszán vagy húsz politikus, tudós, író gyűlt egybe egy ifjú gróf palotájában. Az ifjú gróf – Károlyi Mihály. Õ hívta értekezletre az urakat. Itt láttam először ezt az embert, akinek nevével kapcsolódik össze majd, tíz év multán, a nagy összeomlás. Rokonszenves arcú fiatalember. Karcsú, magas növés, kissé előrehajolva jár, de úgy látszik, ez is az előkelőséghez tartozik. Állát szép fekete szakáll köríti, szeme csillogó, tekintete meleg, de ebben nem vagyok egészen bizonyos. Csak ne szólalt volna meg! De ő az értekezlet elnöke, ő nyitja meg kínosan dunnyogó hangján.
Kérdi otthon Mária: – Nos, hogy folyt le az értekezlet? Elmondom aprajára, kellőképpen méltatván az elnöki megnyitót, s nevetve dunnyogván el: „Él magyar, áll Buda még!” – azzal fejezem be referádámat: Na, ez az ember sem fog forradalmat csinálni!2

Mondjam-e, mennyire visszatetsző egy ember testi hibájából gúnyt űzni! De Benedek Eleket őszinte gyűlölet vezette: halálig hitte, hogy a Ká­rolyi-féle urak veszejtették el az országot, a szülőföldjét.

De vajon megírta volna ezt a jellemzést, ha Marcell fia Károlyi államtitkárává lesz, amire majdnem sor került – csak Benedek Marcell (Jászi szerint) „túl radikális” volt a kormány szemében. Ebből is látszik, hogy apa és fia nem látták azonosan ’18 októberét. Az apa 1919 Tanácsköztársaságát közönséges rablásnak látta:

Ha Dózsa Györgyöt Erdély nyilvánságos rablójának bélyegezte meg a korabeli hivatalos átirat, a Proletárdiktatúra biztosaitól igazságtalanság volna megtagadnom a »Magyarország nyilvánságos rablói« köriratú bélyeget: amit elődeink ezer esztendő során szereztek, azt ők négy hónapok alatt nyilvánságosan elrabolták.

Benedek Marcell azonban részt vett az októberi és a márciusi forrongásban, írt és beszélt, mint annyian a jobbak közül. Elkísérte barátját, Jászit Aradra. Egyetemi katedrát kapott a kommün alatt, Lukács György volt a legjobb barátja. Magát később Fabrizio del Dongóhoz, Stendhal hőséhez hasonlítja, aki Waterloo után tűnődve kérdi magától – csata volt ez? Forradalom volt ez? S hol voltam benne én?3

Lengyel Miklós nagyapám politikai szempontból mind apósát, mind sógorát naivnak, fantasztának tartotta: ő volt a család depressziós realistája. Ha a „Benedekek” minden politikai helyzetet meseszerűen, drámaian fogtak föl, és a politikusokat ilyen vagy olyan képzeletbeli hősök negatív vagy pozitív tulajdonságaival ruházták fel, Lengyel Miklós, aki ekkor a Tavaszmező utcai Zrínyi Gimnázium igazgatója, mindent értékén és mértékén vett. Ha a Benedekek lelkesedtek a háborún, vagy éppen hevesen ellenezték, gyűlölték a forradalmakat, vagy elmerültek benne, Lengyel Miklós határozottan a megengedő és liberális realizmus, a „nézzük a tényeket” alapján állott. Õ volt az, aki már 1914 nyarán megjósolta, hogy a háborút elveszítettük, mert a brit világbirodalom legyőzhetetlen, s ő jegyezte meg Károlyi védelmében, hogy az elmúlt évtizedek vették el Erdélyt s a Felvidéket, s ő mondotta, hogy Jászinak igaza van a nemzetiségekkel, ahogy Kossuthnak is igazsága volt, csakhogy mind a ketten elkéstek. De ugyanő volt, aki – mikor testvérnénje, Lengyel Laura, az írónő, zokogva fölhívta, hogy „Miklós, Tisza Istvánt megölték” – azt válaszolta a telefonba: „Laura, nem vagyunk hisztériás vénasszonyok!” S ezzel Tiszának arra a hideg kegyetlenségére utalt, amikor 1912 véres munkástüntetése idején az ellenzéki képviselő „lövik a népet az utcán” felszólalására ugyanezt válaszolta. És végül Lengyel Miklós volt az, akit a kommün igazgatóként „szabadságolt”, mert nem volt hajlandó hűségnyilatkozatot tenni. Így azután lehetett igazgató, és menthetett másokat.

A bejövő Horthy-hadsereg és ellenforradalom hozhatott volna „megnyugvást”, konszolidációt. De 1919 szeptemberében Benedek Marcellt az a hír fogadja Pesten, hogy tanártársai nem hajlandók többé együtt tanítani vele, s fegyelmi bizottság várja. Öccsét, Benedek Elek második fiát, aki a tüdőbaj végső stádiumában van, anyja egy alkalmi vonattal viszi haza Kisbaconba. Az utcán az Ébredő Magyarok egy csoportja körbeveszi az ifjabbik Benedek Elek társaságában hazafelé igyekvő Benedek Eleket: zsidóknak vélik őket, az orvos Elek szemüvege miatt. Benedek Marcell a fegyelmi tárgyalásról:

Az utolsó kérdés: miért írtam nyilatkozatomban, hogy a mostani időben nem akarok tanítani. Nyugodtan kezdek válaszolni, de amint felsorolom mindazt, amit a keresztény és nemzeti jelszavakat hangoztató reakció bűneiről már Szepezden és tegnap Pesten hallottam, felállok és hangosan kiáltom: – Ha az a magyarság, aminek nevében ma égetnek, gyilkolnak és ártatlan embereket kenyerüktől fosztanak meg, akkor én nem vagyok magyar! Ha az a kereszténység, aminek nevében ma a szabad gondolatot elnémítják és egy emberfajtát üldözőbe vesznek: én, aki egész életemben Krisztus tanítványának éreztem magamat, nem vagyok többé keresztény!4

Benedek Marcell 1919. szeptember 22-én volt 31 éves, Benedek Elek szeptember 29-én hatvan. Életük mélypontján voltak. Ekkoriban írta Benedek Elek:

Levél nincs, újság van. Belenézek az egyikbe. Világos, hogy a szemem azon a cikken akad meg, amely osztályozza a magyarokat. Vannak egész- és félvérű magyarok. Hová süllyedtünk, hová, hová! Ha most írnám a Testamentumot, nemcsak ezt írnám: „…és ne szégyelld szeretni a hazát!”. Megtoldanám ezzel: „…és ne szégyelld szeretni az édesanyádat, mert sem kereszténynek, sem keresztyénnek nem született. Én mondom ezt néked, a székely huszárok sarjadéka, a te édesanyádnál tisztább, nemesebb, magyarabb lelkű nővel kerek ez országban nem találkozol!” Ha még egyszer Testamentumot írnék… Vajon ezt írnám-e ma is: „Nehogy azt mondd majd szűkkeblűen: nekem nem fáj, engem nem éget s közömbösen nézd embertársaidnak küzdelmeit”… Azt írnám, azt. De én már nem írok több Testamentumot. Megírtam az utolsót: Szüleim mellé temessetek.5

Ekkor döntött, hogy innen el kell menni. Inkább a romániai Kisbacon, mint a magyarországi Budapest.

Konszolidáció, stabilizáció, szanálás

Az ezredforduló után, a válságkezelés közepette különösen időszerűvé vált, hogy a gazdasági- pénzügyi stabilizációval egyidejűleg társadalmi- belpolitikai konszolidáció és külpolitikai stratégiai együttműködések jöjjenek létre. A huszadik században két magyar konszolidációt ismerünk: Bethlen Istvánét a húszas évek közepén, és Kádár Jánosét a hatvanas években. E konszolidációk válságokat igyekeztek megoldani, ugyanakkor gazdaságilag stabilizáltak, politikailag intézményesítettek egy működőképes irányítási mechanizmust, konszolidálták a nagy társadalmi csoportok, illetve a hatalom és a társadalom közötti viszonyokat. Egyik sem volt demokratikus konszolidáció, mindkettőt a tekintélyelvűség és a folyamatos korlátozások jellemezték.

Kérded, kedves Ignác, mit értek konszolidáció, stabilizáció és szanálás alatt, hogyan különböztetem meg őket egymástól? Stabilizáció a gazdasági, politikai és társadalmi egyensúly helyreállítása az egyensúly háborús vagy forradalmi válság miatti megbomlása után. A stabilizáció mindig intézményt és legitimációt teremt – így a valutastabilizáció nemcsak megállítja az inflációt, de új és elfogadott pénzt hoz létre –, de nem alapít tartós gazdasági, társadalmi és politikai rendszert. A szanálás, a szanáció meghatározását Norman Da­vies­től idézem, aki a Piłsudski-puccs utáni, 1926– 39-es szanáló rendszert elemzi:

Nevét a sanacja, szanáció szó után kapta, amely egyszerre jelent „visszatérést az egészséges politikai élethez”, rendbetételt, gyógyítást, de a rendszer katonai jellegét tekintve jelenthet tisztogatást is. Mindenesetre a rezsim egy igen határozott, de nagyon pontatlanul körvonalazott ideológiára épült, amely rokon vonásokat mutat az „erkölcsi újra-felfegyverkezés” eszméjével, és abból a kaszárnyákban elfogadott képzetből nőtt ki, hogy az ember lelkét leginkább úgy lehet megtisztítani a bűntől, ha ráköpnek és kifényesítik.6

Ennek a lélekfényesítésnek az újabb neve a nemzetépítés, a nemzetállam-építés, amely a szanálás révén mindent a nemzetállam céljainak rendel alá.

A konszolidáció több mint stabilizáció és kevesebb, mint szanálás. A konszolidáció egy tartós berendezkedés, politikai, társadalmi és gazdasági rendszer létrehozása, amely eljárási, intézményi és tartalmi kritériumokat hordoz. Mind a tekintélyelvű, mind a demokratikus konszolidáció három szinten megy végbe: az elitek, a szervezetek és a tömegek szintjén.

A népszövetségi rendszer az I. világháborús békékkel a demokratikus konszolidáció ajánlásával próbálkozott.

Ellentétben a régi nagyhatalmi „koncert” minimalista megközelítési módjával és az annak idején szabott feltételek informális jellegével, az új hegemónok a békeszerződések formális kikötései révén már meghatározott normákat állítottak fel a kormányok belföldi magatartására vonatkozóan. Az újkori történelemben először fordult elő, hogy több európai államot határozottan felszólítottak az etnikai és vallási közösségei jogainak elismerésére. A győztes hatalmak, kevésbé formálisan ugyan, de nem kisebb eréllyel (s még mindig a wilsoni elvek hatására) nyilvánították ki a népképviseleti kormányzás iránti előszeretetüket, és javasolták mind a volt ellenségeknek, mind a szövetségeseknek, hogy terjesszék ki a választójogot országaikban és demokratizálják parlamentjeiket. Az volt a világosan megfogalmazott követelmény, amelyben a régióbeli demokratikus erők és a hegemonikus hatalmak mélyen egyetértettek, hogy ezek a reformok egyúttal a bürokratikus etatizmus végét is kell, hogy jelentsék. Ezekben a várakozásaikban azonban a nagyhatalmaknak hamarosan csalatkozniuk kellett.7

Demokratikus és liberális konszolidáció majd rendszer jött létre gazdasági fejlettsége és kulturális, érzelmi, értelmi kvalitásai alapján Csehszlovákiában, míg antidemokratikus, tekintélyelvű és bürokratikus konszolidáció zajlott le Magyarországon. Az előbbiben megerősödtek a demokratikus politikai alapintézmények (pártok és szövetségeik, szabad választások demokratikus választójog alapján, demokratikus politikai vezető réteg), működött a jogállamiság elve és gyakorlata. Csehszlovákiában létrejött a demokratikus legitimáció, a demokrata mentalitás, a demokrácia iránti elkötelezettség megfelelő szintje. S végül, a rendszer nemcsak demokrata, de liberális is volt, amennyiben tiszteletben tartotta az alapvető emberi és kisebbségi jogokat, megvalósult a civil társadalom és a gazdaság autonómiája.

A hatalom struktúráját [Kelet-Közép-Európában] a gazdasági feltételek alakították: ez pedig a cseh tartományokban demokratikus, Magyarországon és Lengyelországban pedig bürokratikus volt.8

Az utóbbiakban a kérdés nem a demokratikus konszolidáció volt, amelynek nem volt igazi esélye, hanem hogy sikerül-e a bürokratikus etatista rendszer felállítása, illetve helyreállítása. A lengyel és a magyar demokraták szükségképpen buktak el a kemény gazdasági feltételekkel és mentalitásbeli hagyományokkal szemben.9 Ugyanakkor az volt kérdés: Lengyelország és Magyarország megtalálja-e azokat a politikusokat, akik képesek országaikat konszolidált tekintélyelvű és bürokratikus pályára lökni a káosz, és a balkáni, illetve kelet-európai pretoriánus rendszerek helyett.

Magyarországon az 1867 óta működő magabiztos és bejáratott liberális államgépezet 1918-ban összeomlott, és a szerkezet nem állt helyre magától. Ekkor lesz a személyiségnek fontos, meghatározó szerepe: 1918 októbere óta se Károlyi Mihály, se Kun Béla, se Horthy Miklós, se Teleki Pál nem tudott konszolidálni. Bethlen Istvánnak kellett eljönnie, hogy a magyar államgépezetet a helyére tegye, a gazdaságot pedig stabilizálja és növekedési pályára lökje, illetve elérje az új rendszer legitimációját.

Bethlen – személyiség és szerkezet

Bethlen István a húszas évek elején helyi és korlátozott befolyású politikusból vált fokról fokra országos és európai horizontú nagy csoportok képviselőjévé. Az 1919-es ellenforradalom közvetlen tapasztalatain túl Bethlen politikai iskolázásához, majd liberalizálásához hozzájárult a Teleki-kormány stabilizációs kísérletének és saját, önerőre támaszkodó stabilizációs próbálkozásának kudarca. Joggal föltételezhetjük, hogy Bethlen kezdetben semmivel sem volt alkalmasabb a konszolidálásra, mint elődjei. Õ az a ritka kivétel, aki miniszterelnökként nem rontott, hanem javított korábbi teljesítményén, látóköre sem korlátozódott a közvetlen hatalomfenntartásra, hanem az országot érő kihívások láttán kiszélesedett. A hazai és a nemzetközi feltételek fokozatos megismerése Bethlent tanuló-kísérletező magatartásra, korábbi ideológiai korlátainak meghaladására késztette.

Helyesen látod, kedves Ignác, Bethlen „liberalizálódásának” okait:

1. a nemzetiségeknek mint az állam egységét és a magyar szupremáciát veszélyeztető kisebbségeknek a leválása; 2. a forradalmak tanulságai, amelyek a hagyományos nagybirtokosi-nagypolgári osztályszövetség társadalmi és politikai alapjainak a kiszélesítése mellett szóltak; 3. a középrétegek egyes csoportjainak az antiparlamentáris neokonzervativizmus és jobboldali radikalizmus irányába tett 1919–1920-as elmozdulása, amely Bethlen felfogásával stratégiailag összeegyeztethetetlen volt; 4. s végül a győztes nyugat-európai országok liberális-demokratikus államberendezkedése, amelyhez egy velük szövetkezni, rájuk támaszkodni akaró kis országnak és politikusának valamennyire legalábbis hasonulnia kellett.10

Közelről láthatta Bethlen Teleki stabilizációs kísérletének bukását. Teleki szinte mindennel megpróbálkozott, amivel később Bethlen is. Négy stabilizációs lépéséből három többé-kevésbé fönn is maradt. Az első, az 1920. évi XXV. törvénycikk, a „numerus clausus”, amely a zsidók számarányát szabályozta a felsőoktatásban. Teleki ezzel egyszerre akarta fékezni az utcai bosszúálló szenvedélyt, és törvényesíteni a kiszorítást, másrészt így államosította, helyezte jogi keretbe az ellenforradalom faji követeléseit. Az 1920. évi XXXVI. törvénycikk, a Nagyatádi-féle birtokreform pedig nyitás volt egy szélesebb társadalmi és politikai szövetség felé, annak intézményesülése nélkül. Az 1921. évi III. törvénycikk, a rendtörvény, lehetővé tette a kormányhatalomnak, hogy könyörtelen büntető eszközökkel lépjen föl a szélsőjobb és a szélsőbal ellen, megállítsa a fehérterrort az utcán. E három kezdeményre Bethlen is épít majd. De a negyedik, nevezetesen a korona stabilizációja francia segítséggel – nem sikerült. És ami ennél is fontosabb, Teleki képtelennek bizonyult a politikai osztály újjászervezésére, az állami bürokrácia beindítására, a gazdaság konszolidációjára. A nemzetközi feltételek valószínűleg még nem is érlelték meg a konszolidációt. Bethlen akkor került hatalomra, amikor a francia szanálási kísérlet már megbukott, és a brit még nem kezdődött meg.

A Bethlen-kormány belső stabilizációját megelőzte a francia stabilizációs kísérlet és annak bukása a Teleki-kormány idején.

A francia hegemóniaigény politikailag és gazdaságilag egyaránt kiterjedt egész Délkelet-Európára. A francia külpolitika – ebben az időben [1920-ban] szinte egyformán szovjet- és németellenes éllel – még kereste azokat a döntő láncszemeket, melyek egy ilyen hegemóniai rendszer kiépítésére a legalkalmasabb bázisul kínálkoznának. 1920-ban… kedvezően fogadta már az ellenforradalmi Magyarország felkínálkozását, és hajlandónak mutatkozott, hogy akár volt háborús szövetségesei rovására is engedményeket tegyen a magyar kormánynak, ha elvállalja a franciák első számú Duna-völgyi bázisának szerepét. A francia külpolitika talán felismerte, hogy teljes egységet a Duna völgyében a nemzeti és gazdasági konfliktusok miatt aligha valósíthat meg. Csehszlovákiában túlságosan erős az angol tőke túlsúlya. Kínálkozik tehát Magyarország – mely most már a forradalom elleni harc szilárd támaszának ígérkezett, mivel katonailag feltétlenül erősebb, s gazdaságilag is viszonylag fejlettebb, és földrajzi helyzete következtében is centrális helyet foglalt el a Duna-medence térségében, ahol az esetleges angol hegemónia ellen fellépve, egy új átrendeződés legfontosabb potenciális Duna-völgyi résztvevőjét vonhatja a francia táborba. A francia koncepció világos volt: miután komoly pozíciókat szereztek Lengyelországban, Csehszlovákiában, majd Magyarországon, így megteremthetik az alapot, hogy a németek kizárásával átvegyék Délkelet-Európa gazdasági és politikai irányítását. Elképzelésük szerint valamiféle gazdasági szövetségnek kellett létrejönnie, melyben Budapest vitte volna a vezérszerepet.11

Hamarosan azonban bebizonyosodott, hogy a gazdaságilag meggyengült, az Egyesült Államoknak súlyosan eladósodott Franciaország távolról sem rendelkezik azzal a pénzügyi erővel, mint a háború előtt. Nem is beszélve arról, hogy Berlin és Bécs hegemóniája a háború előtt a hitel és árupiac ügyes kombinációján alapult, melyre Franciaország egyáltalán nem volt képes. Hamar világossá vált, hogy Franciaország hegemóniaigénye inkább politikai és katonai, semmint gazdasági erejére támaszkodhat. Ha Franciaország nem biztosít területi revíziót, és gazdaságilag sem elég erős, úgy Magyarország számára aligha fontos Párizs felé orientálódni. A francia hegemóniai rendszer ellentmondása azonban nemcsak a gazdasági gyengeségben állott. Vagyis nem csupán abban, hogy a vezető ország csak politikailag irányított, de gazdaságilag nem, de abban is, hogy e rendszer a gazdasági megerősödés egy másik lehetséges faktorát is erősen aláásta, hiszen a Duna-völgyi politikai ellentéteken alapult. Nem gyengítette, hanem erősítette a politikai hasadást, ezáltal pedig ténylegesen megnehezítette a gazdasági kooperációt és stabilizációt, amelyben végső soron a francia szövetségi rendszerhez tartozó országok is érdekeltek lettek volna.12

A hatalomra kerülő Bethlen a francia kudarcból először azt vonta le, hogy az országnak saját erejéből kell kikászálódnia válságából. Az agrárkonzervatív Bethlenre ekkor még komoly hatással volt saját múltja mellett közvetlen választói környezete: hinni szeretett volna abban, hogy lehetséges egyetlen belső csapással átjutni a tű fokán. Az egyik oldalon a vagyondézsmával, a másikon az agrártermékek védelmével és támogatott exportjával.

Egy politikai konszolidáció minden esetben csak akkor és csak akkor lehet tartós, ha gazdasági konszolidációval párosul. A Bethlen-kormány egyik legfőbb törekvése ezért 1922-től az volt, hogy a háború, a forradalmak és a trianoni diktátumok következtében mély válságba került gazdaságot talpra állítsa és fellendülését elősegítse.
Az agrár- és merkantil érdekek kompromisszumát tükröző kereskedelempolitika kimunkálása mellett legfontosabb gazdaságpolitikai feladatának Bethlen az infláció megállítását tartotta. A kormány ezzel kapcsolatos koncepcióját Hegedüs Lóránt pénzügyminiszter dolgozta ki. Ennek lényege a belső erőforrásokra (adókra és az egyes vagyonfajták 5–20 százalékos vagyondézsmájára) támaszkodó stabilizáció volt. Hegedűs felfogását kezdetben Bethlen is elfogadta és külföldi kölcsön felvételével miniszterelnökségének első hónapjaiban maga sem számolt. Magyarország – nyilatkozta ezzel kapcsolatban kormányalakítása után – „sorsa jobbrafordulását nem idegen segítségtől, hanem saját szorgalmától és önfeláldozó munkájától várja”.13

Külső források nélkül azonban a stabilizáció megvalósíthatatlan volt. Mindaddig, amíg az ország nem jutott külső hitelekhez, nem lehetett megállítani az állam eladósodását, az inflációt, és – ami a konszolidációhoz elengedhetetlen – nem lehetett elindítani a növekedést.

Az önerőre támaszkodó szanálási politika kudarcának alapvető oka az volt, hogy a költségvetési bevételek a megemelt adók és az egyszeri vagyondézsma ellenére sem fedezték a kormány számos rendkívüli költséggel terhelt kiadásait.14

A vagyondézsma a pénzintézeteket abban tette érdekelté, hogy hiteleiket befagyasszák, a vállalatokat pedig abban, hogy fejlesztéseiket elhalasszák. Bethlennek számolnia kellett azzal, hogy a gazdaság autonóm fejlődése, vagyis a nagy, mindenekelőtt zsidó tulajdonosokkal való kiegyezés nélkül nem lehetséges a növekedés. Hegedüs bukását követően Kállay Tibor pénzügyminisztersége következett, aki 1922 nyarán egy „szerves adóreformmal” próbálkozott, amikor bevezette a kis jövedelműek egyszázalékos általános jövedelemadóját. Kállay nevéhez fűződik a híres B-lista: 209 ezerről 198 ezerre, 11 ezerrel csökkentette az állami alkalmazottak létszámát. Ám Kállay is a bankóprés alkalmazására kényszerült a költségvetés hiányának finanszírozására, így az infláció még magasabbra hágott.

Bethlennek 1923 tavaszára be kellett látnia, hogy az önerőre támaszkodás nem sikeres, a valuta stabilizációjára belső forrásból nem képes. A gazdaság rekonstrukciójához Magyarországnak nemzetközi segítségre van szüksége, és a sikeres nemzetközi tárgyalások előfeltétele, ahogy megfogalmazta, a „politikai vezetés kellő újjászervezése”. De megalapozott az a feltevésed, kedves Ignác, hogy Bethlen tartósabb hazai és nemzetközi folyamatok felismerőjének is bizonyult. Ekkor vált el útja nemcsak a „szegedi nacionalistáktól”, Gömböstől és csoportjától, hanem a lengyel, a román nemzeti utaktól. Bethlen az osztrák stabilizációs irányhoz csatlakozott.

A nyugati típusú, tekintélyelvű konszolidáció

1932-ből visszatekintve Bethlen így foglalta össze politikai konszolidációjának történetét: kormányzása e szakaszának fő célja a „nemzet lelki összhangjának helyreállítása” és a „politikai vezetés kellő újjászervezése” volt. „A jogrend helyreállítása az egész vonalon, a mérgező hatású antiszemitizmus leküzdése, az összefogás szükségének a hirdetése, a kalandos politikai vállalkozások kiküszöbölése, az ipari munkásosztály lecsendesítése igen sok gondot adott, különösen a feladatok lélektani megoldása szempontjából. Új guverna­mentális pártot kellett alapítani a kisgazda-társadalom demokratikusabb rétegeinek bevonásával. Gondoskodni kellett a parlamenti viszonyok konszolidálásáról. A választói jognak, a házszabályoknak a reformja, a felsőháznak a reformja és az országgyűlés új életre keltése, a szociáldemokráciával való modus vivendi megteremtése, a keresztény katolikus párttal való kollaboráció megszervezése voltak az egyes etapjai ennek a munkának.”15

A tekintélyelvű konszolidáció lényege a pluralizmus korlátozása a választójog, a pártrendszer alakítása révén. Azzal, hogy a választójog korlátozása révén jelentős társadalmi csoportokat kizárt, illetve korlátozott a szabad választásban, hogy cserébe a városi szervezkedésért nem engedte az MSZDP szervezését vidéken, hogy sikeresen teremtett egységes és választással szinte leválthatatlan kormánypártot, világosan kijelölte a parlamentáris politika hatókörét. Ugyanakkor ez az autoriter rendszer nem fordult se a parlamenten kívüli korporatív olasz fasizmus, se a katonai és/vagy elnöki/uralkodói beavatkozásokat kiváltó pretoriánus rendszerek fe­lé. Bethlen civil bürokratikus rendszert konszolidált, és nem katonai bürokratikusat.

A kérdés politikailag akkor dőlt el, amikor Horthy kormányzó Gömbössel szemben Bethlen oldalára állt. 1923 tavaszán „erős nyugtalanság mutatkozott a kormánypárt jobbszárnyán a zsidók gazdasági térnyerése miatt. Bethlen helyzete kritikussá vált. Súlyosbította azt, hogy a kormánypolitika megkívánta a fennálló status quo elismerését, és Bethlen szanálási terve a gazdaság külföldi ellenőrzését jelentette. Bethlen ekkor »európai« politikát csinált, míg Gömbös magyart követelt.”16 Az „európai” politika azt jelentette, hogy Bethlennek és a mögé álló Horthynak el kellett fogadnia a népszövetségi kölcsönért és a gazdasági stabilizációért cserébe a trianoni békeszerződést, a népszövetségi biztos kiküldését a kölcsön felhasználásának ellenőrzésére, és ragaszkodnia kellett a parlamentáris rendszerhez.

Bethlen és korszaka a legkevésbé ideologikus – mentalitásalapú. A tekintélyelvű rendszereket éppen az különbözteti meg a totalitárius és a demokratikus rendszerektől, hogy nem ideológiák, eszmék, hanem utópiákat, jövőképeket nélkülöző, a múltban rögzült és a jelenre összpontosító mentalitások határozzák meg.17 Nem nehéz rámutatni ennek az úri magyar, neobarokk, kasztelvű mentalitásnak a kisszerűségére, amely valamiféle – a háború, a forradalmak és ellenforradalom által megszakított – folyamatosságot testesít meg, ahol a nemzetállami célt részben a revízió, részben az állami tekintély helyettesíti. De az „újító” fasizmus vagy a masaryki demokrácia ideológiája nem fért össze a magyar politikai osztályok politikai kultúrájával.

A szociáldemokratákkal kötött egyezségével, az Egységes Párt létrehozásával és különösen az új választójogi rendelettel Bethlen megteremtette az ellenforradalom belpolitikai konszolidációjának alapjait. Utólag, a mából visszanézve mindezek egy tudatosan végiggondolt taktika logikusan egymásra épülő lépéseinek tűnnek. Láttuk azonban, hogy a belpolitikai stabilitás alapjainak megteremtése, és általában az úgynevezett bethleni konszolidáció folyamata sokkal inkább menet közben, az adott viszonyokhoz állandóan alkalmazkodva, semmint egy részleteiben is előre kigondolt koreográfia szerint ment végbe.18

A manőverező Bethlenről nem tudható pontosan, mennyire tekintette visszavonulásnak, engedménynek a brit és olasz segítséggel létrejövő népszövetségi kölcsönt, a beilleszkedést az átmenetileg stabilizálódó amerikai–brit gazdasági rendszerbe, vagyis a teljesítési politikát. Vagy ezt az európai rendet látta tartósnak, és ezért ehhez alkalmazkodott. Bethlen maga kettős beszédet folytatott: befelé erősen hangoztatta a kormányzati politika átmeneti, jobb időkre várakozó, távlati célt egy ellentétes politikával elérő jellegét, miközben kifelé igyekezett a példás magyar alkalmazkodásról számot adni. Az elhúzódó gazdasági és politikai válságot immár megelégelő politikai osztály nem „nemzeti forradalmat”, „tisztogatást”, vagyis újabb gyorsítást, „végleges ellenforradalmat”, hanem rendet és biztonságot, fékezést és folyamatosságot.19

Bizonyos szempontból veszélyes, más szempontból előnyös volt IV. Károly puccskísérlete.20, s egészen hátat fordítana a politikának, a ti országotokon már az Isten sem segít, nemhogy ember, ha már olyan nagy is, mint Apponyi.” Benedek Elek irodalmi levelezése 1921–1929, Kriterion, Bukarest, 1979, 21–22.] Egyrészt valódi veszélyt jelentett a konszolidáció menetének megakasztásában, másrészt Bethlennek sikerült magát végre középre pozicionálnia: se Habsburgok, se szélsőjobb káosz. A Habsburgok trónfosztásával, és az állami intézmények megszilárdításával létrejött a tartós hatalmi szerkezet, amely nem volt többé megingatható.

1922-re a régi államgépezet már ismét a helyén volt, s bár az országban egy nagyobb politikai őrségváltás történt 1931-ben, a régi rend intézményes struktúrája lényegében változatlan maradt a nyilas hatalomátvételig.21

Az államgépezet és a pénzügyi és ipari nagytőke, a nagybirtok pozitív megállapodása, illetve a kis- és középbirtokosok valamint az ipari munkavállalók intézményes semlegesítése nem hagyott egyetlen politikailag és gazdaságilag erős csoportot sem a hatalmi szerkezeten kívül vagy annak ellenében. A bethleni államrend, és csak ez az államrend biztosította az előrejutást, a gazdagodást, a státusfoglalást, még úgy is, hogy hagyott bizonyos kritikus kisebbségi ellenzéki véleményeket a parlamentben és a sajtóban.

A győztes nagyhatalmak szempontjából tehát mindenekelőtt az volt a fontos, hogy Magyarország elfogadja a trianoni rendezést, s hogy belső viszonyait is konszolidálva megszilárdítsa a Tanácsköztársaság megdöntése után visszaállított polgári rendet. Hogy ezt pontosan milyen formában teszi, annak sem ekkor, sem a későbbiekben nem tulajdonítottak különösebb jelentőséget.22

Itt láthatólag ellentmond a véleményed, Ignác, Andrew Janosénak. Hajlok arra, hogy az 1919– 20-ban még meglévő wilsoni demokratizálási igények azért kerültek le a napirendről, mert egyrészt az országok valódi helyzetének megismerése nyomán már a nagyhatalmak sem nem vallották magukénak ezeket az elveket, másrészt fontosabbnak tartották az országok konszolidálódását a demokrácia kritériumainak teljesítésénél.23

Bethlen a belpolitikai konszolidáció után elkezdte hosszadalmas tárgyalásait egy lehetséges kölcsönről. Amire egyre inkább számíthatott, az az angol szanálási koncepció (1921 ősz – 1924) volt:

1. a térség egésze egységben kell hogy gazdaságilag megerősödjék, 2. csak átfogó stabilizációs programmal segíthet a helyzeten, 3. Délkelet-Európa stabilizációja az európai stabilizáció része, 4. ez a stabilizáció össze kell hogy kapcsolódjék Németország korlátok között tartott stabilizálásával és mindenféle hegemónia (francia) túlsúly kizárásával.
Stabilizáció alatt jórészt a háború előtti gazdasági viszonyokhoz és a világgazdaság hagyományos működési mechanizmusához való visszatérést értették. A bűvös jelszó, az aranyparitás – azaz, hogy a font régi értékére (1£=4,87$) emelkedjék – meghatározta az angol és ezen keresztül a többi ország gazdaságpolitikáját is.24

Nincs terem rá, hogy a nemzetközi konszolidáció hosszadalmas tárgyalásait végigkísérjem. A Bethlen-kormány 1923 áprilisában egy rövid lejáratú – 40-50 millió – és egy hosszú lejáratú – 550–650 millió aranykoronás – kölcsönért folyamodott. Novemberben végre a Népszövetség delegációt küldött Magyarországra, és ezzel egy időben, Londonban kialakították a kölcsön feltételeit. A kölcsön összege csak 250 millió volt, és két és fél éves szanálási időt határoztak meg. 1924 tavaszán kezdődtek meg a stabilizáció előkészületei.

A korona értéke azonban 1924 májusáig tovább romlott, 1 aranykorona 17 866 papírkorona szinten elérte a mélypontot. Júliusban, amikor a stabilizáció megkezdődött, végül is az arany- és a papírkorona arányát 1:17 000-ben állapították meg. Egyidejűleg felállították az új Nemzeti Bankot, amelyet rendszerében, a kormányhoz való viszonyában a nyugati Nemzeti Bankok mintájára alkottak meg.25

A pénzügyi téren rákényszerített engedményeket Franciaország és a kisantant azzal fizettette meg, hogy a kölcsön kibocsátását politikai feltételekhez kötötte. Ezek a következők voltak: Magyarország külön nyilatkozatban elismeri a trianoni békeszerződésben megállapított határokat; garantálja, hogy a Habsburg- dinasztia egyik tagja sem tér vissza a magyar trónra, és végül megígéri, hogy törekedni fog baráti kapcsolatok kialakítására a kisantanttal. A kisantant politikai feltételeit, amelyekkel Anglia is egyetértett, Bethlennek el kellett fogadnia. Õ ezt Anglia tanácsára némi vonakodás után megtette, és az ezzel kapcsolatos jegyzőkönyveket aláírta. Arra azonban, hogy bármelyik kikötést komolyan vegye és magára nézve morálisan kötelező érvényűnek tekintse, egy percig sem gondolt.26

Franciaország és a szomszédos államok ellenállása miatt a 250 millió aranykoronás nemzetközi (népszövetségi) kölcsön kibocsátása, amelynek felét Anglia biztosította, csak viszonylag későn, 1924. június 26-án kezdődött meg. A húszas évek második felében további kölcsönök áramlottak az országba. A hagyományosan alacsony belső tőkeképződési szint miatt a magyar gazdaság fellendüléséhez a külföldi kölcsönök nagymértékben elengedhetetlenek voltak. Törlesztésük perspektivikusan ugyanakkor jelentős exporttevékenységet, illetve külkereskedelmi aktívumot feltételezett.27

Magyarország elindult egy nyugatias, exportvezérelt, fenntartható, konszolidált növekedési pályán. A felhalmozásnak azonban útját állta a stabilizációs idő deflációs politikája. A deflációs politika általános pénzhiányt idézett elő. Brutális – 30–50 százalékos – kamatok jelentek meg a stabilizációt követő két évben.

A defláció csak kiélezte azt az amúgy is fennálló tőke- és hitelhiányt, ami a felhalmozás gyöngeségéből következett… a bankok betétállománya egy évvel a stabilizáció után a háború előtti 15-20%-át tette csupán ki.28

Ezért a stabilizáció csak az amerikai és brit kölcsönök zsilipjeinek megnyitásával válhatott a konszolidáció alapjává.

Végül is 1924 és 1931 között Magyarország 1257 millió pengő hosszú lejáratú hitelt vett fel. Az áruhitelek és más közép- és rövid lejáratú kölcsönök összege ugyanezen években 1738 millió pengőre emelkedett. Az 1931 nyári 4,3 milliárd pengős tartozásállományból végül is – a háború előtti tartozások és az időközi törlesztések hatásaira – 45%-ot a hosszú lejáratú, 55%-ot az egyéb, főként rövid lejáratú hitelek tették ki.29

Ugyanakkor 1931-ben az egy főre jutó dolláradósság Magyarországon volt a legmagasabb Kelet-Közép-Európában: 64.30

Ám, a hitelek felhasználási módja útját állta a tartós növekedésnek, mert „produktív termelő beruházásokra csupán a felvett hitelek 20%-át fordították. A termeléssel összefüggésben nem álló építkezésekre, közegészségügyi és közoktatási célokra ruháztak be további 15%-ot. Ezzel szemben 40% kellett a tartozások visszafizetésére – beleértve a háború előtti adósság törlesztését is. További 25%-ra tehetjük viszont a kölcsönök azon részét, amelyet végső soron fogyasztási célokra használtak. Ilyen körülmények között érthető, hogy a súlyos adósságteher és a nemzetgazdasági haszon egyáltalán nem állt összhangban, és sokkal inkább az erős pénzügyi függés árnyoldalai váltak érezhetővé.”31 De ez már a Bethlen-korszak vége.

„Ha egy rezsim bukásra van ítélve, akkor szinte biztosra vehetjük, még huszonöt évig fennmarad” – hangzik Károlyi Mihály keserűen ironikus ítélete.32 Ez lehetne a magyar konszolidációk mottója.

Kedves Ignác, hatvanadik születésnapodon kell megvallanom, hogy Bethlenről szóló könyved tette rám mindmáig a legnagyobb hatást. Én, aki a hetvenes-nyolcvanas években sokkal inkább álltam Károlyi és Jászi hatása alatt, akinek Bethlen – Bibóval szólva – „hamis realista” volt, aki családunk emlékezete alapján megvetettem ezt a velejéig korrupt, választásokkal manipuláló, neobarokk rendszert, a te könyved alapján értettem meg a Bethlen-út történeti logikáját. A te történelemszemléleted alapján állhat egymás mellett a polcomon Bethlen-könyved és Litván György Jászi-kötete, olvasok megértően Bethlen gondjairól, s hiszek abban, hogy nélküle Magyarország sokkal rosszabb lenne. Ide kívánkozik, hogy 1928 őszén anyai nagyapám, Szent­imrei Jenő erdélyi költő és szerkesztő Tamási Áron társaságában járt teán Bethlennél, mint „helikonista”. A szűk körű miniszterelnöki teán, ahol Tamási szerint „nem mutattuk, hogy meg volnánk hatva ekkora megtiszteltetéstől, hanem fesztelenül, sőt igen hazaiasan viselkedtünk, legalábbis egypáran.” „Nevetséges is lett volna alkalmat adni arra, hogy mi holmi vidéki írnokok vagyunk” – tette hozzá Áronka.33 Azután a nagy fogadáson, ahol már a rehabilitált Benedek Marcell is megjelenhetett, Bethlen az égvilágon semmi fontosat, emlékezetest nem tett. Nagyapámnak és Áronkának sokkal fontosabb volt másnapi találkozásuk és beszélgetésük Kodállyal – ennek fénykép emlékét is őrzöm.

Bethlen nem személy – intézmény volt. Otthagyta keze nyomát mindenütt, akár később Kádár, anélkül, hogy jelenléte feltűnt volna. Emlékszem, hogy Eötvös Károlynál a Magyar alakokban van egy szellemes megkülönböztetése a politikusoknak.

A Deákpárt a kiváló emberek egyik részét notabilitásnak nevezte el, a másik részét kapacitásnak. Akinek óriási vagyona volt, mint Eszterházy hercegnek; aki 1848 előtt nagy állást töltött be, mint Majláth kancellár; aki 48-ban miniszter vagy tábornok volt, mint Klauzál, Klapka, Perczel; aki 48 után bujdosó volt vagy vasban töltött néhány évet, mint Bittó, Gorove vagy Szlávy József; mindaz már ennél fogva „notabilitás” volt.
Nem nagy tisztelet volt e szóban. Mert ezzel csak a nagy nevet jelölték meg s nem a tehetséget és munkaerőt. Akinél tehetséget, nagy tudást, jeles munkaerőt vettek észre: azt már a kapacitások seregébe sorozták, ha mindjárt fölakasztották is 49-ben. A „notabilitás” szóban valami kis játszi gúnyolódás volt. Gróf And­rássy Gyula például sehogy se fogadta el ezt a megtiszteltetést, pedig ő akasztófára is került, bujdosó is volt, gróf is volt, gazdag is volt, tehát sok joga volt hozzá. De még több joga volt a „kapacitás” jelzőhöz. Szalay László, báró Kemény, báró Eötvös, Pulszky, Kerkápoly, Horváth Lajos, később Szilágyi Dezső, Csemegi stb. alkották a kapacitások táborát.

Bethlen István notabilitásnak indult és kapacitás lett belőle.

Rémes elképzelni, hogyan haldokolhatott a Lub­janka egyik cellájában. És szomorú, hogy a jobboldal az elmúlt húsz évben nem volt képes örökségét feldolgozni, még azt is egy liberális, baloldali érzelmű, felvilágosult történésznek kellett megtennie.

A harang most rólad és neked szól.

  1. Ezen az sem segített, hogy Bethlen Miklós emlékirataiból tudjuk, erősen nem akaródzott ezt a címet elfogadnia. „Én bizony, amint in anno 1690, úgy most sem vágytam reá, de megfogadám a Teleki Mihály holta után álmomban in anno 1690 októberben ugyan a kínáláskor adott tanácsát, mely ez vala. Én mondám: Ihol mivel kínálnak. Õ felele: Vedd fel, mert kételenek lésztek véle, a németek, a pápisták és ama csiri csankó magyarországi nagyságos urakra nézve, mert nem becsülnek, sőt, hátravetnek benneteket.” A protestáns Bethlen Miklós végül csak elfogadta a grófi címet, nehogy majd gyermekeit a grófságért katolizálják. Az ugyancsak református Benedek Elek szemében az 1800-as évek végi, 1900-as évek eleji Bethlenek és Telekiek elfajult, őseikre szégyent hozó, Erdélyt, és szűkebb hazáját, a Székelyföldet cserbenhagyó hitehagyott mágnások voltak.
  2. Benedek Elek: Édes anyaföldem II. kötet, Pantheon, Budapest, 1920, 224–225.
  3. Benedek Marcell: Naplómat olvasom, Szépirodalmi, Budapest, 1965, 295.
  4. Benedek Marcell: i. m. 326.
  5. Benedek Elek: Édes anyaföldem, 270–271.
  6. Norman Davies: Lengyelország története, Osiris, Budapest, 2006, 750–751.. „A rezsim csúcsán az az államvezetési elmélet érvényesült, hogy Lengyelországot az állami irányítás és nem a politikai verseny útján kell megtisztítani, tisztogatni és modernizálni. Az országot inkább igazgatni kell, mint kormányozni. Egyedül az állam, nem pedig egy osztály vagy párt érdekének kell meghatároznia a kormány társadalom- és gazdaságpolitikáját.” Joseph Rotschild: East Central Europe Between the Two World Wars, University of Washington Press, Seattle, 1974, 60.
  7. Andrew C. Janos: Haladás, hanyatlás, hegemónia Kelet-Közép-Európában, Helikon, Budapest, 2003, 109–110.
  8. Andrew C. Janos: i. m. 128.
  9. Az I. világháború után, „még az akkori kedvezőtlen kelet-közép-európai környezetben sem nehéz számos »nyugatias« gondolkodású vezetőt találni, akik igazán demokraták voltak, és arra törekedtek, hogy országaikat Nagy-Britannia vagy Franciaország mintájára kormányozzák. Ám amikor a kormány élére kerültek, mindegyikük kivétel nélkül csalódottan szembesült azzal, hogy országának körülményei nagyon távol állnak a nyugati országokétól.” Janos példaként a szerb-jugoszláv Nikola Pašiæot, a bolgár Alekszandar Sztam­bolijszkit, a román Iuliu Maniut, illetve a magyar Ká­rolyi Mihályt, Jászi Oszkárt és Nagyatádi Szabó Istvánt, s korábbról Eötvös József, Virgil Mad­gearu, Wincenty Witos nevét hozza fel. „Minél többet vizsgáljuk ezeket a politikusi életutakat, annál inkább hajlunk arra, hogy Kelet-Közép-Európa történetét eklatáns példának tekintsük, ahol a struktúra győzedelmeskedik a szándék és a személyiség felett” – állítja Janos (i. m. 155.). Károlyi ezt így látta: „Az emberek könnyen elfelejtik, hogy a történelemnek megvan a maga menete, és vannak időszakok, amikor minden emberi erőfeszítés haszontalan, és maguk az úgynevezett »vezetők« is kénytelenek a történelem parancsa szerint cselekedni. Bábok az istenek kezében, akárcsak a görög tragédiák szereplői. Saját pályafutásom során is éreztem, akár a jobb-, akár a baloldalhoz tartozunk, a történelem törvényei ugyanolyan könyörtelenül uralkodnak felettünk, mint a természeti törvények…” Károlyi Mihály: Hit, illúziók nélkül, Magvető, Budapest, 1977, 292.
  10. Romsics Ignác: Bethlen István, in Magyar miniszterelnökök; Kossuth, Budapest, 2003, 96.
  11. Ránki György: Gazdaság és külpolitika, Magvető, Budapest, 1981, 25–27.
  12. Ránki (41–43.)
  13. Romsics: Bethlen István – Politikai életrajz, 151.
  14. Romsics Ignác: Bethlen István, in Magyar miniszterelnökök; Kossuth, Budapest, 98.
  15. Bethlen István gróf beszédei és írásai I–II, Előszó, Ge­nius, Budapest, 1933, 14.
  16. Ormos Mária: Egy magyar médiavezér: Kozma Miklós I. PolgArt, Budapest, 2000, 120–121.
  17. Juan J. Linz: Totalitarian and Authorian Regimes, Lynne Rienner Publishers, Boulder, 2000, 162.
  18. Romsics Ignác: Bethlen István – Politikai életrajz, Magyarságkutató Intézet, Budapest, 1991, 149.
  19. Kozma Miklós 1923. augusztus végén járt Horthy kormányzónál Gödöllőn, és így idézi Horthy szavait: „Ebben az országban rendnek kell lenni, és én rendet is fogok tartani. A rendetlenkedőkbe belelövetek, s ha a rendetlenkedés a jobboldalról történik, számomra a különbség csak annyi, hogy ezekbe fájó szívvel fogok belelövetni, míg egy esetleges baloldalról jövő rendetlenkedésbe passzióval.” „Hangsúlyozta, hogy neki Bethlen Istvánnal egy nagy külpolitikai koncepciója van, amelyről beszélni természetesen nem lehet, de amelynek érdekében belül egy posszibilis politikát kell csinálni, azt amelyet Bethlen István csinál.” Bethlen ekkori külpolitikai koncepciója a német– olasz „tengely” létrehozása, amelyben a németek támogatják a felvidéki, az olaszok pedig a délvidéki magyar revíziót, és a románokkal valamiféle kiegyezésre jutunk. Lásd Ormos: i. m. 123.
  20. Ekkor írta Benedek Elek, immár otthonról, Kisbaconból fiának, Benedek Marcellnek: „Leveleddel egyszerre jött a Keleti Újság okt. 25-iki száma, ez elég részletesen leírja a Kárulyka okozta felfordulást. Voltaképpen mindegy már annak a szerencsétlen országnak, Kárulyka vagy Prohászka, a rettenetes az, hogy még nagyobb lesz a nyomorúság. Igazán csak az hiányzik, hogy újra megszállják az országot, ha ugyan annak nevezhető még.” Majd az egyébként egész életében Apponyi Albert-hívő Benedek Elek hozzáteszi: „Ap­po­nyinak – örömmel látom – nincs része a puccsban. Bölcsen tenné az öreg ha már megírná az egész könyvet [emlékiratait
  21. Andrew C. Janos: i. m. 129.
  22. Romsics: Bethlen István – Politikai életrajz, 150. „Nekem és kollégáimnak az a véleményünk, hogy Magyarország demokratizálási kísérlete nagyon veszélyes próbálkozás lenne. A demokrácia elvei érdekében történő bármely külső beavatkozás az ország szétesését, az általános zűrzavart és az összeomlást segítené elő, amelytől a magyarok nagy áldozatok és veszteségek árán épp hogy megmenekültek” – jelentette Hohler angol nagykövet. A francia követ jelentése még nagyobb pragmatizmusról tanúskodott. „Amit a szomszédos államok és a nagyhatalmak jelenleg várnak a magyar kormánytól az külpolitikailag mindenekelőtt a béke, belpolitikában pedig a rend. Agressziót és felfordulást három irányzat idézhet elő: a magyar fasiszták (irredenta és antiszemita szervezetek), a karlisták és a kommunisták. Bethlen gróf mindeddig féken tartotta őket. (…) képes lenne-e ma egy másik kormány uralni a helyzetet, és ugyanezeket a garanciákat adni a külföldnek? Ez nagyon kétségesnek tűnik és kollégáim közül többen azt állítják, hogy nem – közölte Párizzsal.” Romsics: i. m. 149–150.
  23. Hajdú Tibor szerint „Bethlen rugalmasabb volt, mint Károlyi: félretette a kisantant által kifogásolt fasiszta »rendtörvény-javaslatot«, félreállította a kormánypárt agresszívebb politikáját és ugyanakkor több szociális reformot követelő Gömbös–Eckhardt–Zsilinszky-féle radikális fasiszta szárnyát, és angol–olasz támogatással elérte, hogy a kisantant várakozó álláspontra helyezkedjen kormányával szemben, és hozzájáruljon Magyarország felvételéhez a Népszövetségbe.” Hajdú hozzáfűzi: „Ezzel az októbrista emigráció megszűnt politikai realitás lenni.” Hajdú Tibor: Károlyi Mihály, Kossuth, Budapest, 1978, 380.
  24. Ránki György: Gazdaság és külpolitika, Magvető, Budapest, 1981, 50–51., ill. 70. Tudjuk, hogy ez a brit konszolidációs rendszer nem tudta helyreállítani a háború utáni világgazdasági rendszert, és 1929-ben bekövetkezett a gazdasági világválság. Következik-e ebből, hogy Magyarországnak és Kelet-Közép-Európának nem kellett volna alkalmazkodnia a húszas évek közepi európai konszolidációs rendszerhez, hanem valamely keleti külön úton kellett volna járnia? Aligha. Az 1924 és 1931 közötti konszolidációs korszakban ugyan „lefagyasztották” a társadalmat, de végbement egy viszonylagos gazdasági modernizáció, szociális és kulturális rendszerbeli fejlődés.
  25. Berend T. Iván – Ránki György: Közép-Kelet-Európa gazdasági fejlődése a 19–20. században, KJK, Budapest, 1976, 309.
  26. Romsics: Bethlen István – Politikai életrajz, 155. Mint látható, a politikai feltételek között nem szerepeltek Magyarország demokratizálásának igényei, amiben a hazai és emigráns demokraták bizakodtak. A munkáspárti MacDonald-kormány 1924. januári hatalomra jutása Angliában volt az októbristák utolsó reménye, hogy a Népszövetség politikai engedményekre, kiterjesztett demokratikus választójogra, és szabad választásokra kötelezi Magyarországot. Károlyi így írja le kudarcát: (1924 márciusában) „MacDonaldtól találkozót kértem, de nem méltatott válaszra. A szerencse azonban ismét segítségemre sietett: egyszer az »1917 Clubban« ebédeltem, és összetalálkoztam vele. »Sajnálom Önt ezért a balszerencséért« – mondtam neki. Kénytelen volt végighallgatni, és én megpróbáltam megértetni vele a feltétel nélküli kölcsönnel járó veszélyeket. De hiába beszéltem, a Munkáspárt akkori politikája arra irányult, hogy segítse a háborúban alulmaradt volt központi hatalmakat, Versailles, Trianon és az imperialisták áldozatait. Később keservesen megbánta ezt a támogatást. Ramsay (MacDonald) a heves vita közben elvesztette hidegvérét, öklével verte az asztalt, én pedig otthagytam, és becsaptam az ajtót. Barátságunknak ezzel végeszakadt.” Károlyi: Hit, illúziók nélkül, Magvető, Budapest, 1977, 268. Így érezte magát a kossuthista emigrációs ellenzék, amikor egymás után III. Napóleon, a poroszok magukra hagyták őket, s majd így az 1956-os emigráció a hatvanas évek nyugati kiegyezéses politikájával szemben. Európa, a világ nem segít – vonják le a következtetést.
  27. Romsics Ignác: Bethlen István – Magyar miniszterelnökök, 98–99.
  28. Berend–Ránki: i. m. 315.
  29. Berend–Ránki: i. m. 320–321.
  30. Ausztriáé 60, Romániáé 57, Jugoszláviáé 46, ám Csehszlovákiáé 27. „Csehszlovákiában az az egyedülálló helyzet tapasztalható, hogy az állami kölcsönök 75–80%-a belföldi kölcsön volt, s csak 20–25%-a származott külföldről. A húszas évek második felében az államháztartás egyensúlyban volt, s egyéb szükségleteket is főleg belső kölcsönből fedeztek.” Be­rend– Ránki: i. m. 322–323.
  31. Berend–Ránki: i. m. 325.
  32. Károlyi: Hit, illúziók nélkül, 250.
  33. Benedek Elek irodalmi levelezése III., Kriterion, Bukarest, 1991, 145.
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: Levél 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.