1a

Az istenek nem foglalkoztak a gyermekeikkel. A hirtelen

vágy őrületében nemzették őket, megszülték valahol
és magára hagyták. Kecskék nevelték fel, farkasok
szoptatták, forrásnimfák vigyáztak rájuk, barlangok öle
védte az isteni csöppségeket, akik délután már lábra
álltak és lopni mentek vagy más hőstetteket cselekedtek.
Maguk is a rettenet gyermekeiként beleláttak a lét zavaros
mélyeibe. Azt láttak, amint Dionüszoszt, a gyermeket,
akit játékai közt, a kocka, a labda, a pörgettyű, arany-
alma, kereplő és a színes, puha gyapjú közt téptek szét,
megfőztek és a jó puha húst tűzték nyársra, hogy a láng
fölött forgatva legyen ízletesebb. A sült szag oda csalta
Zeuszt is, az apját, aki ugyan lesújtott a gonoszokra, de
akkor már elfogyasztották a kicsit. Csak egyetlen

1b

testrésze maradt meg, elrejtve egy kosár alján, a kis
pucája. Játékai pedig szétszórva a barlangban, meg
a gyapjú ruha, mit a nagyanyja, a sötét istennője, az
alvilág kiszáradt ölű, meddő, de mindenkit magába
fogadó Démétér vagy Perszephoné szőtt köntösnek,
és a csodás, meleg ruhának a hátára a világ képe

2

volt hímezve. Így teltek a nyári napok, mikor az istenek
kint a mezőn izzadtak vagy az árnyékban pihentek épp,
dolgoztak a cséplőgép mellett, porvédő szemüvegben,
mint a lebegő búvárok. És éjfekete, sűrű nyálat köptek
a földre, ordítottak a Hoffer traktor pöfögése miatt,
de az istenek boldogok voltak. A villa nyelét markolták,
tenyerükbe köpködve beszéltek, ugratták egymást,
hogy gyorsabban teljen a nap, az iszonyú idő és a tüzes

3a

ég alatt izzadtak. Addig a gyerekekre senki se vigyázott,
csapatokba verődtek és a fiúk a kertek alatt lopakodva
vonultak a méteres gurdalyban vagy kúszva haladtak
a krumpli között. Kis pucájuk lógott ki a felnőtt
méretű, kilazult gumijú kék klottgatyából, melynek
a korcából elkallódott már a pertli rég és most
madzaggal kötötték fel vagy cukorspárgával, de az
folyton lecsúszott. És akinek kikandikált a pucája,

3b

azt kinevették, és rángatták le egymásról is, és
kiabáltak, hogy ’bögyörő’, ’aranypuca’, ’apádfasza’,
ha unatkoztak. Így teltek a hosszú nyarak, amikor
az iskola már júniusra bezárt és az istenek korán
kint dolgoztak a határban. Mert ekkor, dologidőben
minden kézre szükség volt. Gyűjteni kellett,
sarabolni a málét, vigyázni a rizsföldre, a dohányt
kigazolni, bekapálni a krumplit. Az állatokra is ekkor
kellett figyelni legjobban, a kicsikre. De a pulyára
csak a tiltás szava ügyelt, az istenek törvénye, amelyet
szavaikkal hirdettek, hogy a vályogvető gödörnek
környékére se menni! Se késsel, se gyufával nem játszani!
Egymás szemeit ki nem verni, a jószágot nem kínozni!
Ebédre egyetek zsíros-cukros kenyeret, a spájzban
a földre letett csuporban a tej, lekvár a helyén, a padláson
még lóg egy kicsi sonkavég, ennyi pulyának az
kopra se jut, de azért nézzétek meg… Mondták az

4a

istenek este, de hajnalban kicsapták a tehenet, és már
indultak is a brigádba, mert muszáj volt a kommunista
szombat, meg a munkaegység miatt. Este a tévében ment egy
partizános sorozat. Azt lehetett megnézni. De az áram
drága, kihúzni a tévét nyomban, ha kiírták a konyect.
Egy nap összeverődött valahogy a banda, az egyik. Mert

4b

hogy két bandára oszlott a csapat, és mint a Pál utcaiak,
harcoltak is eleget. Az egyik portára gyűltek, ahol lakott
Bálint. Bálint bátyja, Árpi vezette őket, aki talán három
évvel volt idősebb, és rá volt bízva a kisebb. Unta
talán már. Az ólak felé domborodó nadrágszíjtelek, a
befejezetlen terasz, vakolatlan téglaoszlopok, nagy
összevisszaság mindenütt. Szegény porta volt a Bálintéké,
a nagyapámék nagygazda portájához viszonyítva

4c

szegényes. Csak néhány fadarab, lukas fazék volt
az udvaron. Semmi szerszám, farakás, melléképületek
se az egyetlen tákolt tyúkólon kívül Az apa, a téeszcsében
dolgozott, állatgondozó, gyalogmunkás. Vékony, nagyon
vékony piros arcú ember, akit egész nyáron félpucéron
láttam mindig. Izzadt, a korcsmában merev, mosolytalan
arcú, rideg, félelmetes, mint a többi istenek is. A korcsmában
még pirosabb volt a feje, mint máskor. Kezében a mezítlábas
cigi vagy házi dohány, amelyben időnként lángot vetett
a fináncláb. Köpködte is szaporán. Mindenki Munkást
szívott vagy Kossuthot. Mezítlábas mellett tartottak ki
a kemény, szíjas, napégette gyalogmunkások. A gyűrött
papírcsomagból vették ki, kérges nagy tenyerükben
pici és gyűrött volt, és ordítoztak a tejszerűen kavargó

5

füstben. Az árulót fel kell akasztanunk, mondták egyszerre
a nagyobbak, mert ezt a filmben is így csinálták épp, a
legutóbbi részben. Már nem tudom, mi volt a filmben a
történet, és miként kapcsolódott az Bálinthoz. Talán csak
az unalom volt az oka, hogy kötelet kezdett keresgélni
csapatunk. És a fészerben találtak is egyre. A diófa vastag
ágán átvetették és a fejőszéket kihozták, hogy arra álljon a
galád labanc. Tán mintha a Tenkes kapitánya lett volna
az ötletadó. Az akkor sugárzott Zorro is számba jöhetne. A
zorro rókát jelent, nem mintha ennek jelentősége lehetne.

6a

Valami ítéletet is mondtak, amíg Bálint kezeit hátra
kötötték és a három lábú fejőszékre állították. Kötelet
a diófa ágán átvetve megkötötték és a hurkot elég ügyesen
a fejére helyezték. Bálintnak nagy kerek feje volt. Szeplős
kicsit és pirosas forma. Jámbor lélek, az anyjára ütött.
Árpi hasonlított az apához. Vékony termetű és magas,

6b

kicsit mindig feszült fiú volt. Bálintot nyúzta, ahogy
emlékszem. Úgy ahogy az apja az anyját. Sokat sírt a
kicsi, már ahogy az lenni szokott. Az istenek azonban
kegyetlenek, ez a rendje, a sorsa. A testvér már csak
ilyen. És néztek a semmibe el. Valahogy a fejőszék

6c

vagy megbillent, vagy valaki segített, hogy dőljön
el onnét. Ekkor Bálint már nem mosolygott. Piros
pozsgás feje lila színbe vegyült. Lába kapálódzott, de
nem talált semmit a talpa alá, mire álljon. A nevetés
hirtelen ült el. Bálint nyelve kilógott a szájból. És mintha
duzzadt volna nagyobbra. De akkor már az ijedtségtől
szétfutott a banda. Le a kert alá, a sövényeken a
szomszédokba. Ki az utcafrontra. Mert azt mindenki
tudta, hogy nagy a baj. És ahogy lenni szokott, jön
a nadrágszíj, a beáztatott kötél vagy a szíjostor. Attól
függően, hogy melyik családban, mi volt a szokás.
Csak a Bálint teste rángatózott, nagy feje lógott
a kötélen, mint egy furcsa lufi. A pulyák pánikja
feltűnt valakinek, és még időben levágta Bálintot
a kötélről. De kicsin múlt. A gyerekek csoda, hogy

6d

felnőttek. Sokszor tűnt úgy, hogy csak a sors
irgalma segítette ki őket. Mint az a másik eset,
ahol már nagy fiú volt az a testvér, aki a kamasz,
bátyjával harcolt folyvást. Egyszer a testvére nem
adott neki sonkát, pedig kérte tőle. És az Akasztott
Ember, aki akkor még nem volt az, de már csak
így mesélték, hogy azt mondta: „Akkor felakasztom
magamat.” „Akasszad bazmeg!” És felment a padra,
ahonnan a bátyja lehozta volt a végső sonkát. Soká
nem tért vissza. Furcsa zajok is voltak a padon.
Utána felment hát a bátyja a létrán. Még szerencse,
hogy vitte a sonkavágó kést, és levágta a hülyéjét

6e

idejében. Túlélte, de körbe nyakán a kékes véraláfutás
hetekig látszott. Röhögött az egész falu rajta. És attól
fogva csak úgy hívták, hogy az Akasztott Ember,
pedig még gyerek volt igazából, tizenéves. Ezzel
a sorsa dőlt el: az istenek közt többé sohasem
nevezték más néven. Visszafogadták és kinevették,
nem nézték többé gyanú nélkül. Idővel elfeledték,
mi volt rég a neve. Mert akkorra az már nem érdekelte

7

a kutyát se. Nem tudhatták, hogy az Akasztott Ember
a tarokk kártya XII. lapja. Noha annak a kötél nem
a nyakára, hanem a lábfejére van rácsomózva. És
felhúzott bal lába miatt teste a négyes számot rajzolja
ki. Bálint nem volt ilyen nyugodt akkor, nagyon is
kapálózott. Kalimpált a lába, mintha sietne vagy
futnia kéne. És a markából egyszerre kipottyant a
pompás kékesszürke kavics, amelyet addig nagyon
szorított. Kikopott kis puca formájú kavics volt.