Kép, szöveg, képzelet

A Biksza-gyilkosság, 19561

Jó pár évtizede nem számít meglepő felismerésnek, hogy a történészek szövegeik megalkotásakor a fikciókra jellemző retorikai eszköztárral dolgoznak. Különösen kedvelik a látásra utaló metaforákat, és általában az elbeszélést vizuális élménnyé alakító, s ezáltal a leírás valószerűségét szolgáló nyelvi alakzatokat, mint például a hüpotiposzisz.2 Mindebben az a szakmai meggyőződés munkál, hogy a historikus birtokában van annak a tudásnak, mellyel felvértezve képes a jelenben élők szeme elé tárni, azaz láthatóvá tenni a múltat. Mint Frank Ankersmit megállapítja, a történeti elbeszélés nemcsak módot ad a képalkotásra, hanem maga is optikai, vizuális metaforák segítségével válik érthetővé, amivel pedig azt az illúziót is keltjük, hogy teljes egészében hatalmunkban tartjuk a múltat (hiszen „látjuk” azt).3 A vizualitáshoz mindig is vonzódó Johan Hui­zinga egyenesen azt állítja, hogy „a történeti tapasztalat leginkább mint meglátás, jobban mondva mint képek felidézése juthat kifejezésre”.4

Természetesen alig van olyan kutató, aki komolyan azt állítaná, hogy a levéltári iratok vagy a történeti munkák „a múltat a maga valójában” hordozzák. Mindazonáltal a fenti képzet, vagyishogy a múlt ott rejtezik valahol a szövegekben, amelyet az értő szakember képes a napfényre hozni, ma is elevenen él a szakma művelői és a történelem iránt érdeklődők körében. Ezt jelzi az olyan kifejezések önkéntelen, magától értetődő használata, mint például a múlt feltárása, a múlttal való szembenézés, valamely történeti személy politikai portréjának a megrajzolása, de bizonyára mindannyian hallottuk azt a fordulatot is, hogy ez vagy az a forrás vagy történeti munka ablakot nyit a múltra. Egy szöveg befogadása – és ez egyaránt érvényes a történeti elbeszélésekre és a forrásként használt dokumentumokra – kétségtelenül mozgásba hozza a képzeletet. „Ha szöveget olvasunk vagy hallgatunk (a felolvasásra figyelve), rendszerint akkor is képekként képzeljük magunk elé a referált (múltbeli) valóságot” – mutat rá Gyáni Gábor.5

Amikor elkezdtem foglalkozni a Bik­sza-gyilkossággal, és először olvastam az esettel kapcsolatos dokumentumokat, én is „láttam”, ahogy Biksza Miklós dabasi járási párttitkár kibontott kabátban, pisztollyal a kezében fut a Pest megyei falu, Gyón utcáin. Ez a (mozgó)kép nagyban hozzájárult ahhoz, hogy alaposan kutassak a témában. Azzal természetesen kezdettől fogva tisztában voltam, hogy nem magát az 1956. december 10-i történéseket „láthattam”, mivel nem voltam jelen a gyilkosságnál, hanem a kihallgatások során felvett jegyzőkönyvek olvasásakor a képzeletem által megalkotott képet. Miután Bik­szával sem találkoztam, és nem közismert figuráról van szó, így a párttitkár alakját is a képzeletemben kellett megalkotni. Közismert történelmi személyiségek esetében természetesen más a helyzet, az elterjedt, sok esetben kanonikus képi reprezentációk megkönnyítik, hogy felidézzük az alakjukat. Valószínűleg senkinek nem jelent nehézséget Kossuth Lajos képét felidézni mondjuk Szabad György róla szóló könyvének címét olvasva – Kossuth politikai pályája ismert és ismeretlen megnyilatkozásai tükrében.6 Ez a cím a benne található vizuális metafora révén ráadásul külön jelentéssel is telítődik: mintha a szövegek olyan tükrök lennének, amelyekbe nézve megláthatjuk alkotójuk politikusi tevékenységének egyenes vonalú útját. A rögzült képek azonban olykor gátlón is hathatnak: kevésbé köztudott, hogy Karl Marx halála előtt nem sokkal – Algírban – megszabadult jellegzetes arcszőrzetétől és hajkoronájától. El tudjuk képzelni borotváltan és kopaszon? Nehezen. Marx egyébként maga is gondoskodott arról, hogy az utókor ne így emlékezzék rá, ugyanis a szimbolikus szőrtelenítés előtt fényképeztette le magát.7

A történettudományos szituációt az határozza meg, hogy a történész szinte kizárólag szövegekkel kénytelen dolgozni. „A történelmi esemény – »ahogy volt« – és a történész között valamilyen szöveg áll” – mutat rá Jurij Lotman.8 A képek és a mozgóképek többnyire csak illusztrációkként tűnnek fel a történeti munkákban, amellett „szemiotikailag mindenféle közlemény szöveg, s következésképp egyformán érvényes rájuk a szövegek mint közvetítő rendszerek használatának összes konzekvenciája”.9 A történetírói gyakorlatban általános tapasztalat, hogy a vizuális és hangzó források, például az oral history esetében elsősorban azok közvetlenül hozzáférhető szövegére, az interjúk lejegyzett változataira kíváncsi a történész, az eredeti hangzóváltozatra alig fordít figyelmet. (Arról az esetről nem is beszélve, amikor az interjúkészítés eredendő célja már eleve egy lejegyzett, tisztázott, olvasóbarát szöveg létrehozása.) Vajon hány kutató veszi a fáradságot, hogy végignézze vagy meghallgassa az Ellenzéki Kerekasztal 1989-es ülésein készült videó- és hangfelvételeket, amikor annak anyaga – pontosabban az ott elhangzott szöveg! – megfelelően jegyzetelve megjelent nyomtatásban is?10 A közreadás ténye már önmagában azt mutatja, hogy – legalábbis a közreadók szerint – az ott történtekből kizárólag a résztvevők által elmondottak a fontosak, és nem a hanglejtés, a gesztusok, a hangulat.

Azt mondhatjuk tehát, hogy a történeti munkákban, sőt igazából már a történészi praxisban, a szavak „legyőzik” a képeket. Ez egészen explicit módon érhető tetten Romsics Ignác rendszerváltásról szóló könyvében. A kötet előszavából kiderül, hogy Prohászka Imre mutatta meg a szerzőnek fotóriporterként 1987 és 1991 között készített fényképeit azzal, hogyha ideje és kedve van, írjon hozzájuk kísérőszöveget. A történész először mini-esszéket, szubjektív reflexiókat kívánt a fotókhoz fűzni, ám az „anyag fölötti néhány hetes meddő merengés után” belátta, hogy jobban érdekli azok történeti háttere, így rendszeres kutatásokba kezdett. „Végül azon kaptam magam – így Romsics –, hogy a szöveg, amely egyre terjedelmesebb lett […] túlnőtt eredeti funkcióján. Nem az magyarázta a képeket, hanem a képek erősítették azt.”11 A fotóalbumból így lett aztán egy gazdag képanyaggal illusztrált történeti munka.

A szavak primátusa a történetírás esetében voltaképpen teljesen természetes. Vegyük például ezt a képet:

Pusztán a fotó12 alapján már azt is nehéz, ha nem lehetetlen megállapítani, mikor és hol készült, és hogy kit is ábrázol a felvétel. Nekem kell elmondanom, hogy a fénykép Biksza Miklós dabasi járási párttitkár holttestéről készült Gyón községben, 1956. december 10-én, valamikor a lelövése után. A szöveges beszámolók alapján lehet elmondani azt is, hogy a lövés nem ebben a pozícióban érte az áldozatot. A szemtanúk elmondása szerint az akkor már megvert, félig ülő helyzetben lévő Bikszát az odaérkező helybeli, Kövecses Ferenc rúgta fejbe. A párttitkár ettől arccal a földre esett, és így lőtte fejbe Kövecses, aki ezután arra biztatta a jelenlévőket, a hatóságoknak mondják azt, hogy Biksza öngyilkos lett. Az eredetileg a párttitkár által meglőtt Harmincz Istvánhoz kihívott körzeti orvos, Mikó Miklós megvizsgálta a holttestet is, amelyet az ő kérésére fordítottak a hasáról a hátára. Miután megállapított a halál beálltát, lényegében Kövecses közlése alapján a látleletbe azt írta, hogy a halált okozó golyó a szájon át hatolt be. Azt azonban már a helyszínre érkező szovjet katonáknak is kénytelen volt elmondani, hogy a lövéstől eredő pörkölődést nem látott a száj környékén, ám arra hivatkozott, hogy a fej annyira sáros és véres volt, hogy nem tudta alaposabban megvizsgálni a holttestet. Csak a boncolás után tudta meg, hogy Biksza Miklóst valójában tarkón lőtték.13

A képhez kapcsolódó néhány szöveges közlés ismét bizonyítja, hogy egy kép nem önmagáért beszél, és, hacsak nem közismert ábrázolásról van szó, a jelentését is szövegek hordozzák. Carlo Ginzburg így fogalmazta meg ezt: „még akkor is, amikor néma jelek alapján dolgozunk, amelyek nem öltik magukra a szavak formáját, mindvégig szavak rejtőznek e jelek mögött”.14 Ez nemcsak a vizuális forrásokkal, hanem saját emlékeinkkel kapcsolatban is elmondható. Az emlékezetpszichológia klasszikusa, Frederic Bartlett szerint az emlékezet működésében nagy szerepe van a vizualitásnak, ám ahhoz, hogy a képet meg tudjuk osztani másokkal, szavakba kell azt önteni.15 Ráadásul az emlékezés egész folyamatát, így már magát az észlelést is a jelentésre való törekvés hatja át, mivel a memória működésének lényege, hogy a látottakat jelentéssel bíró dolgokká alakítja. Noha az észlelt dolgok reaktív jelentősége lehet pusztán fiziológiai, ám – teszi hozzá Bartlett – amint a reagáló személy tudatába kerül annak az anyagnak, amellyel kapcsolatban reakciói vannak, azonnal megjelenik a jelentés.16 Ulric Neisser amerikai pszichológus szintén arra az eredményre jutott, hogy az észlelés nem semleges információfelvétel azzal a céllal, hogy tájékozódjunk „a dolgokról mint puszta tárgyakról”, hanem az információk meghatározott válogatása, mely jelentéssel ruházza fel a körülöttünk lévő világot. A legtöbb látható tárgynak és eseménynek jelentése van, ám ezt nem az inger hordozza, hanem az észlelő „teszi hozzá” az emlékezetében.17

Az emlékezés képszerűségéről szólva azt is érdemes szem előtt tartani, hogy az észlelés mint „konstrukció eredménye nem egy mentális kép, amely megjelenik a tudatban, ahol is azután egy belső ember rácsodálkozik” – állítja Neisser.18 Tehát amikor emlékezünk, nem egy, az észleléstől kezdve változatlan belső fényképet hívunk elő: „hogy miként emlékszünk vissza egy eseményre, attól függ, hogy milyen szándékkal vagy céllal kívánjuk felidézni. Az emlék tehát a visszaemlékezés során nyeri el végső alakját” – állítja egy másik emlékezetpszichológus, Daniel Schacter.19 Mindez azért érdekes a történész számára, mert a forrásul használt beszámolók szükségszerűen emlékezeti folyamatok termékei: a Biksza-gyil­kos­ság­ra vonatkozó vallomások nem december 10-e délelőttjén keletkeztek, hanem később, órákkal, napokkal, hónapokkal, évekkel a történtek után. A kihallgatási jegyzőkönyvekben, önvallomá­sokban olvasható tanúságtételek – a fentiek fényében – nem a valóság múltbeli képét írják le (úgy, ahogy volt, vagy ahogy a szemtanúk látták), nem is az agyukban tárolt információt (valami belső fényképet), hanem az emlék aktiválásakor, a forradalom utáni megtorlás körülményei között megalkotott emlékképet. Ezért nem lehet közömbös a kutató számára, hogy az 1956-os forradalom eseményeinek a megírásához felhasznált források döntő többsége az azt követő megtorlás után keletkezett.

A történész számára persze – ontológiai értelemben – nemcsak a forradalom elmúlt valósága (mondjuk 1956. december 10-e) hozzáférhetetlen, hanem a megtorlás valósága (1956. december 12-e, 1957. április 20-a vagy 1958. február 24-e) is. Az ő szemszögéből nemcsak a múltbeli valóság képe és mások emlékképei, hanem a mások által valamikor felidézett emlékkép és az azt leíró szöveg közötti kapcsolat is végérvényesen és visszavonhatatlanul elveszett, a rendelkezésére álló szövegek alapján nem rekonstruálható többé. Következésképpen nem tapasztalatból fogadhatja el a szövegeket a múltbeli valóságra vonatkozó forrásul, hanem bizalmi alapon. Mindezt egy Umberto Ecótól vett példával szeretném illusztrálni.

Tisztában vagyok azzal, hogy vannak dolgok, amiket közvetlen tapasztalatból tudunk, s ha valaki önök közül azt mondaná, hogy egy örvös tatu van a hátam mögött, nyomban megfordulnék, hogy lássam, igaz volt-e az információ, vagy hamis. Azt hiszem, megegyezhetünk abban, hogy a teremben nincsenek örvös tatuk […]. [A]mikor majd ezek az előadásaim megjelennek könyv alakban, az olvasók el fogják fogadni tényként, hogy 1993. április 14-én ebben a teremben nem voltak örvös tatuk; ám nem a saját tapasztalatuk alapján fogják elfogadni, hanem abból a meggyőződésükből kiindulva, hogy én komoly ember vagyok, és helytállóan tudósítottam az e teremben 1993. április 14-én fennállt helyzetről.20

Én sem tapasztalatból tudom, hogy 1956. december 10-én a Pest megyei Gyón községben megkergették és megverték, majd lelőtték, pontosabban egy személy (Kövecses Ferenc) lelőtte Biksza Miklós dabasi járási párttitkárt, hanem azért, mert bízom a rendőrség, az ügyészség, a bíróság, a párt és a tanácsok által készített iratokban, magyarul a kádári megtorló hatalom bürokratikus kompetenciájában.

Hasonló bizalmi elv érvényesül a történész és olvasója (hallgatója) között: utóbbi jó okkal feltételezi, hogy az eset, amelyről az előbbi ír vagy beszél, valóban megtörtént, vannak rá vonatkozó dokumentumok, és nem ő találta ki az egészet. Mind a hivatalos iratok, mind a történeti elbeszélések tehát a referencialitás igényével születnek, azaz arra törekednek, hogy a szövegen kívüli valóságról informáljanak, az olvasók pedig ekként olvassák azokat. Az ilyen szövegek tehát nem magától értetődően vonatkoznak a valóságra, hanem a szerző és olvasó közötti hallgatólagos megegyezés, Philippe Lejeune kifejezésével élve, referenciális paktum alapján.21 A történész e paktumnak és a szakmai szabályoknak megfelelően a „valóságról” ír, de nem a „valóságot” írja meg. Forrásaink referenciája tehát nem magától értetődő, hanem szerződéses jellegű.

A történettudományos szituáció azonban nem írható le pusztán referenciális viszonyként, vagyis valahogy úgy, hogy valakik láttak valamit, erről beszámolnak, majd ezek a szöveges beszámolók válnak később a történész forrásaivá. Miután szövegekről van szó, nem kerülhető meg a szemantika problémája sem. Amikor a szemtanú a felidézett emlékképet szavakká formálja, ezek szándékai szerint a valóság leírására szolgálnak. A nyelv azonban nem pusztán a dolgok megjelölésére szolgáló szavak tára, azaz nemcsak a kommunikáció eszköze, hanem a jelentésadásé is.22 A modern szaktudományos történetírásban a nyelvnek az a kettős jellege háttérbe szorul: a történészek majd két évszázada olyan kifejezésmódokat keresnek, amelyekben eltűnik a dolgok és azok képe közötti különbség, amelyben a reprezentáció (a történelem) maga a dolog (a múlt „úgy, ahogy az megtörtént”).23 Roland Barthes szerint ugyanis a történelem, mint a realista diskurzusok általában, a referensre és a jelentőre szűkített szemantikai sémát ismer, a jelentett háttérbe szorul, illetve összekeveredik a diskurzuson kívülre helyezett, s ily módon annak megalapozójává váló referenssel. A valós és a jelentett azonosítása következtében az elbeszélés egyszerre lesz a valóság jele és bizonyítéka.24

A referens és a jelentett különbözőségére számtalan példát nyújt a Biksza-gyilkosság is, ezek közül egyetlen epizódot szeretnék bemutatni. Biksza Miklós a gyóni tanácsházát elhagyva, kezében pisztollyal, nyomában üldözőivel, előbb a Luther utcán futott, majd jobbra fordult a Vasút utcára, ahol egy vagy két lövést adott le. A legtöbb tanú egyetlen, az üldözőkre leadott lövésről számolt be, néhányan azonban Kalicza Péter tanyája felől is hallottak lövést, ám csupán egyetlen tanú látta, hogy az Kaliczáék háza ellen irányult.25 Az esetnek egyetlen közvetlen szemtanúja maga Kalicza Péter volt. A gyilkosság másnapján azt mondta az őt kihallgató rendőröknek, hogy feleségével az udvaron tartózkodott (fát vágott), amikor kiabálást majd lövést hallottak, és kíváncsiságból mindketten a kapuhoz indultak. Az utcán egy ismeretlent látott futni kezében pisztollyal, ezért az üldözők felszólításának, miszerint álljon a férfi elé, nem tett eleget. Az ismeretlen azonban azt hihette, hogy mégis elé akar állni, ezért rájuk lőtt. A lövés azonban célt tévesztett és messze tőlük suhant el. Azután látta, hogy egy falubeli, Harmincz István kerékpárral az idegen férfi elé vágott, aki rálőtt, ám Harmincznak és az odaérkező többi üldözőnek sikerült őt leteperni, és ütlegelni kezdték az ismeretlent. Amikor a meglőtt Harmincz István rosszul lett, Kalicza annak kerékpárján orvosért szaladt. Határozottan tagadta, hogy ő bántalmazta volna Bikszát, és, mivel akkor már nem volt a helyszínen, azt sem tudta, ki lőtte le a párttitkárt.26

Pár hónappal később ugyancsak tanúként előadott történetében az alaphelyzet nem változott, vagyis az udvarán fát vágott, amikor meglátott az utcán egy ismeretlent a házuk felé szaladni. A mögötte szaladók azt kiabálták neki, hogy tartóztassa fel az idegent, ám ő ennek nem tett eleget, már csak azért sem, mert látta hogy a férfinél pisztoly van, amellyel riasztólövést is leadott. Ezek szerint már szó sem volt arról, hogy Biksza belőtt volna a portájára Ezután látta, ahogy leteperik és ütlegelni kezdik az ismeretlent, ő is odament, majd amikor látta, hogy Harmincz rosszul lett, annak kerékpárján orvosért sietett.27

1958 tavaszán Kalicza Pétert előzetes letartóztatásba helyezték azzal az indokkal, hogy részt vett Biksza Miklós bántalmazásában.28 Egy szemtanú, az akkor már jogerősen elítélt Miloszerni Pál ugyanis azt vallotta, hogy Kalicza és felesége azzal szaladtak oda, és furakodtak a Bikszát bántalmazó tömegbe, hogy hozzájuk is belőtt.29 Ka­licza a rendőrség előtt a legelső vallomásához hasonlóan adta elő a történteket: az udvaron fát vágott, amikor zajt hallott. A ház sarkánál kinézett az utcára, ahol egy ismeretlent látott szaladni fegyverrel a kezében, aki mikor észrevette őt, feléje lőtt (azt hihette, hogy meg akarja őt állítani), majd továbbfutott. Ezután ő is utána ment, és valóban kiabálta, hogy Biksza belőtt az udvarukba. Azt is bevallotta, hogy néhányszor megütötte Bikszát, de csak azért, mert miután az „ingadozás nélkül” meglőtte Harmincz Istvánt, ideges lett, hogy őt is lelőhette volna. Hangsúlyozta, hogy felesége nem volt a helyszínen, mert miután Biksza feléjük lőtt, ő beküldte a házba.30 (Kaliczáné azt mondta, hogy amikor az ismeretlen feléjük lőtt, ő úgy megijedt, hogy beszaladt a házba, így a későbbiekről is csak a férje elbeszéléséből értesült.)31

Az ügyészségi vallomásában viszont Kalicza ismét csak egyetlen lövést említett. Ebben a történet-változatban a kamrában fát vágott, amikor kiabálást hallott a Vasút utca felől. Fűrésszel a kezében az udvarra ment, hogy ott folytassa a favágást, amikor meglátta Biksza Miklóst és üldözőit. A lövés idejét illetően teljes zavarban volt, nem emlékezett pontosan rá. Nem állította viszont, hogy a párttitkár belőtt az ő portárájára, sőt azt sem, hogy akkor lőtt, amikor az ő házához ért. Lehetségesnek tartotta, hogy Biksza még a Vasút utcában sütötte el a fegyverét, mert a lövést az ott lévő vasbolt felől hallotta. Amikor a lövést hallotta, ő nem szalad Biksza felé, hanem az udvaron, a kerítéstől 10 méterre állt fűrésszel a kezében, amikor pedig Biksza a háza mellett elhaladt, ő a gangon állt, ahonnan a párttitkár nem is láthatta őt. Kis idő múlva ő is Biksza, illetve az üldözői után eredt, látta, amint Biksza rálőtt az elébe kerülő Harmincz Istvánra, majd a többiek is odaértek, és ütni-rúgni kezdték a párttitkárt. Õ is odament, és gyengén megütötte a hátán, majd azt is elismerte, hogy egyszer megrúgta, de nem erősen. A helyszínen valóban hangoztatta, hogy Biksza belőtt a portájára, mint megmagyarázta, ezt azért tette, mert közelről hallatszott a lövés.32

A bírósági tárgyalásán Kalicza Péter lényegében visszavonta a nyomozó hatóságok előtt gyanúsítottként, illetve terheltként tett vallomásait, mondván, ő nem bántotta Bikszát. A rendőrségen csak azért állította, hogy megrúgta a párttitkárt, mert meg volt ijedve, míg az ügyészségen az ügyész vette rá, hogy vállalja a rúgást, mert úgysem kap nagy büntetést. Azt is határozottan tagadta, hogy a nyomozás során azt mondta volna, hogy Biksza belőtt az udvarukba.33 A perben tanúként megidézett Miloszerni Pál megismételte, hogy látta Kalicza Pétert a lakása felől futni, amint azt kiabálta, hogy Biksza hozzá is belőtt az udvarra, majd utána eltűnt a tömegben, így nem látta, hogy bántalmazta-e a párttitkárt. Kalicza tagadta ezt, és nem emlékezett arra, hogy mondta volna, hogy Biksza belőtt hozzá.34

Az egymásnak ellentmondó beszámolókat olvasva felvetődik a kérdés: megállapítható-e, hogy mi történt „valójában”? Belőtt-e vagy sem Biksza Miklós Kalicza Péterék udvarára? Segít-e vajon ennek eldöntésében, hogy egy szemtanú elmondta, a helyszín felé közeledve másoktól tudta meg, hogy Biksza rálőtt Kalicza Péterre is, aki az udvaron fát vágott a feleségével?35 Egyáltalán ugyanarról a valóságról szólnak-e ezek a szövegek? A tulajdonnevek azonossága, a fentebb említett referenciális paktum és a történészek szakmai meggyőződése alapján azt kell mondanunk, hogy igen, ez azonban nem feltétlenül könnyíti meg a történész dolgát: mit is kezdjen ezekkel az elbeszélésekkel. Az emberi emlékezet működésének ismerete, ha nem is oldja meg a problémát, legalább érthetővé teszi, hogy a levéltárakban őrzött „hivatalos” jegyzőkönyvek ugyanolyan szubjektív tudósításokat tartalmaznak a múltról, mint visszaemlékezések, memoárok, interjúk, vagyis a tényszerű eseményrekonstrukcióra hagyományosan alkalmatlannak tartott retrospektív jellegű narratív források. Ebben az esetben a történész szembetalálja magát azzal az elemi kérdéssel, hogy el lehet-e beszélni egy történelmi eseményt, mondjuk a Biksza-gyil­kossá­got; és ha igen, miként jelenítse meg azt a múltat, amelyről csak többszörös közvetítésen keresztül juthat információkhoz.

A kérdésre több válasz is adható, magam azonban arról beszélnék inkább, én mihez próbálok kezdeni a forrásokkal. Meggyőződésem, hogy az emlékezet működése és a nyelv természete miatt ugyan nincs lehetőség a múlt eseményeihez való közvetlen hozzáférésre (forrásaink nem hordozzák a múltat), ám nem kell és nem is szabad lemondani 1956. december 10-éről, a megtorlásról való beszéd nem helyettesítheti a forradalomról való beszédet. Az viszont nem járható út (amelyen az 1956-tal foglalkozó irodalom zöme jár), hogy a megtorlás iratai alapján elmeséljük a forradalom eseményeit „úgy, ahogy megtörténtek”. Ebben, és a fenti példa ezt hivatott bemutatni, a jó öreg forráskritikai módszer sem siet a történész segítségére. Mert mi alapján tudnám eldönteni, melyik a helyes olvasat? Megalkothatok persze egy legvalószínűbbnek tartott képet arról, hogy mi is történhetett, ettől azonban ez nem lesz sem objektívabb, sem pontosabb azoknál, mint amelyeket Kalicza Péter elmesélt. Mitől tudnám jobban, hogy Biksza Miklós belőtt-e vagy sem Ka­licza Péter udvarára, mint Kalicza? Mert nem voltam ott? De hát az emlékezővel szemben, aki bár tévedhet és csalatkozhat az emlékeiben, a jelen- létem a Biksza-gyilkosságnak nevezett eseményben mindig is képzeletbeli marad, nem adatik meg az, amit Paul Ricoeur a felismerés tapasztalataként, a rátalálás apró örömeként azonosít: igen, ez valóban az!36 A beszámolók alapján azt is el tudom képzelni, hogy Biksza rálőtt Kaliczára, és azt is, hogy nem! A képzelet akkor mitől lenne objektívabb, mint az emlékezet?

Attól, hogy a kutató nem láthatja a múltat, a jó történeti szövegek természetesen nem nélkülözhetik a szóképeket, így a vizuális metaforákat sem. Mindazonáltal a történeti megismerés szaktudományos ideájának (vagy ideáljának) talán jobban megfelel az auditív metaforák használata. „Az optikai metaforával ellentétben, amely mindig is a múlt birtoklását sugallja, a hermeneutika és a historizmus auditív metaforája arra indít bennünket, hogy ismerjük el saját korlátainkat és minden történeti belátás viszonylagosságát” – fejti ki ezzel kapcsolatos véleményét Ankersmit. A történeti ismeretek ugyanis szakmai viták, a múltról folytatott eszmecserék keretében nyerik el alakjukat, és az egymásra való figyelésben a hallás metaforája jelenik meg.37 (Ám a holland filozófus szerint ez sem biztosítja a múlttal való közvetlen érintkezés, a történelmi tapasztalat lehetőségét: a múltat nem láthatjuk és nem hallhatjuk, hanem tapinthatjuk.38 A „gyakorló” történészek ide már aligha követik a filozófust…)

Az auditív metaforák használata már csak azért is indokolt, mert a szöveges források sokkal inkább beszélnek, mint tükröznek. Gondoljunk például a levéltári dobozok kinyitásával, az iratcsomók felbontásával, az addig némán elfekvő dokumentumokmegszólaltatásával jelentkező érzésre, amely azt a képzetet kelti a történészben, hogy magát a múltat bírhatja szóra, hogy életre keltheti a múlt ezernyi kis darabját. Jules Michelet (akit Ranke mellett a modern történettudomány megteremtőjének tartanak) egyenesen a múltba temetett szellemek suttogását, a múlt morajlását vélte hallani a levéltár folyosóin.39 Hasonlóképpen láttatja a historikus tevékenységét Paul Ricoeur is: a történész dokumentumokkal dolgozik, amelyek éppen írott jellegük következtében elnémítják, semlegesítik az eleven emberi hangot, így „az, aki a levéltárakban kutat […], azaz a történész ezeket az elnémított hangokat szólaltatja meg”.40 A holtakkal való beszélgetés vágya az irodalomtudósokkal rokonítja a történészeket. Stephen Greenblatt például megértette, hogy „a koncentrált figyelem legintenzívebb pillanataiban” sem hall mást, mint a saját hangját, ám ez mégiscsak a holtak hangja, az a nyom, amelyet a holtak hagytak a szövegen, ám az élők hangján szólal meg.

A nyomok többsége kevés visszhangot kelt, mégis mindegyik, még a leginkább jelentéktelen és unalmas is, magában hordozza az elveszett élet töredékeit, a többit pedig a hallhatóság vágya feszíti.41

Amíg Roland Barthes kárhoztatta azokat az irodalmárokat, akik az irodalmi szövegek kapcsán „mindenáron a halottat vagy helyettesítőit akarják szóra bírni”,42 addig a történészek – erre az írás elején már utaltam – akkor sem hallgatják meg őket, ha módjuk lenne rá. Jó példa Saul Fried­länder The Years of Extermination: Nazi Germany and the Jews, 1939–194543 című könyve, amely hangsúlyozottan az áldozatok hangját kívánta megszólaltatni, ám mint arra Dominick LaCapra rámutatott, szinte kizárólag írásos forrásokra (naplókra, visszaemlékezésekre) támaszkodott, és nem használta ki a szóbeli tanúságtételekben és a videó-archívumokban meglévő lehetőségeket, amelyekben az áldozatok hangja konkrétan is hallható lenne. A „hang” így az írásos dokumentumokkal kapcsolatos szokásos metafora marad a kötetben.44

Megfontolandónak tartom K. Horváth Zsolt felvetését, hogy a történészeknek nem kellene viaskodniuk „a »történeti valóság« ma már kissé avítt, nehezen definiálható, statikus fogalmával”, ehelyett az események mentális világára koncentrálva tanulságokat vonhat le a résztvevőket motiváló lehetséges értékekről és stratégiákról.45 Amennyiben a narratív történeti forrásokat (lényegében minden szöveges forrást) nyitott műként46 tételezzük, azonnal kiderül, hogy mennyi lehetőségtől fosztja meg magát a történész, ha a referenciális olvasatra szűkíti a kutatását. A szövegek jelentettjeinek a vizsgálata, a szemantikai mezők feltárása viszont megsokszorozza a történeti tudást – nemcsak az eszmetörténet, hanem az eseménytörténet esetében is. Egyébként is, kit érdekel, hogy valóban belőtt-e Biksza Kaliczáékhoz vagy sem? Nem sokkal izgalmasabb kérdés az, hogy a szemtanúk miként mesélték el, illetve a kihallgatók miként meséltették el az esetet, és az így létrejött szövegek mit jelenthettek nekik, és mit jelentenek ma?

  1. Az írás a Debreceni Egyetem „Politika és emlékezet. Változó politikai szerepek a polgárosodó Magyarországon. Tudományos konferencia a 65 éves Veliky János tiszteletére” című rendezvényén, Debrecenben 2010. november 25-én hasonló címen tartott előadás jelentősen átdolgozott változata. Mind az elhangzott, mind az írott változat a Bolyai János Kutatási Ösztöndíj támogatásával készült.
  2. Utóbbival kapcsolatban lásd: Kibédi Varga Áron: A realizmus alakzatai (Zeuxisztól Warholig). Ford. Házas Nikoletta. In Az irodalom elméletei IV. Szerk. Thomka Beáta. Pécs, Jelenkor, 1997, 131–149. Történetírói alkalmazására lásd Gyáni Gábor: Retorika és történetírás. In Posztmodern kánon. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 2003, 55–59.
  3. Frank R. Ankersmit: A történelmi tapasztalat. Ford. Balogh Tamás. Budapest, Typotex, 2004, 106–107.
  4. Johan Huizinga: Utam a históriához. In Huizinga, a rejtőzködő. Ford. Balogh Tamás. Bev. Gera Judit. Budapest, Balassi, 1999, 76.
  5. Gyáni Gábor: A történelmi tapasztalat fogalmának historizálása. In uő: Az elveszíthető múlt. A tapasztalat mint emlékezet és történelem. Budapest, Nyitott Könyvműhely, 2010, 169.
  6. Szabad György: Kossuth politikai pályája ismert és ismeretlen megnyilatkozásai tükrében. Budapest, Kossuth, 1977.
  7. Francis Wheen: Karl Marx. Ford. Göbölyös Magdolna – Konok Péter. Budapest, Napvilág, 2004, 326.
  8. Jurij Lotman: A történelmi tény problémája. In Kultúra és intellektus. Jurij Lotman válogatott tanulmányai a szöveg, a kultúra és a történelem szemiotikája köréből. Ford. és szerk. Szitár Katalin. Budapest, Argumentum – ELTE Orosz Irodalmi és Irodalomkutatási Doktori Programja, 2002, 119.
  9. Jurij Lotman: Történelmi törvényszerűségek és szövegstruktúra. In Kultúra és intellektus. Jurij Lotman válogatott tanulmányai a szöveg, a kultúra és a történelem szemiotikája köréből. Ford. és szerk. Szitár Katalin. Budapest, Argumentum – ELTE Orosz Irodalmi és Irodalomkutatási Doktori Programja, 2002, 123.
  10. Lásd: A rendszerváltás forgatókönyve. Kerekasztal-tárgyalások 1989-ben. Dokumentumok. 1–4. kötet. Fő­szerk. Bozóki András. Budapest, Magvető, 1999, és A rendszerváltás forgatókönyve. Kerekasztal-tárgyalások 1989-ben. Dokumentumok.5. kötet. Szerk. Ripp Zoltán. Budapest, Új Mandátum, 2000.
  11. Romsics Ignác: Volt egyszer egy rendszerváltás. Prohászka Imre fotóival. Budapest, Rubicon, 2003, 6–7.
  12. Pest Megyei Levéltár (PML) XXV. 2. b. 1308/1958. 20-5691/1958. sz. dosszié, 3. A dossziék tartalomjegyzéke alapján azonban a kép eredeti helye nem ez volt, hanem a 20-184/1957. sz. dosszié 8. oldalán (uo.).
  13. PML XXV. 2. b. 1308/1958. 20-184/1957. sz. dosszié, 201. Orvosi látlelet, 1956. december 10. Uo. 20-5586/ 1957. sz. dosszié, 104–105. Mikó Miklós tanúkihallgatási jegyzőkönyve, 1957. május 3. Uo. 917/1957. Nb. 917/1957/13. Népbírósági tárgyalás jegyzőkönyve, 1957. július 30. Állambiztonsági Szolgálatok Történeti levéltára (ÁBTL) 3.1.9. V-144083/1. sz. dosz­szié, 279–284. Mikó Miklós gyanúsított kihallgatási jegyzőkönyve, 1958. augusztus 7.
  14. A történész és az ördög ügyvédje. Charles Illouz és Laurent Vidal beszélget Carlo Ginzburggal. Ford. Farkas Henrik. In Carlo Ginzburg: Nyomok, bizonyítékok, mikrotörténelem. Vál. K. Horváth Zsolt. Budapest, Kijárat Kiadó, 2010, 308.
  15. F. C. Bartlett: Az emlékezés. Kísérleti és szociálpszichológiai tanulmány. Ford. Pléh Csaba. Budapest, Gondolat, 1985, 319–323.
  16. Bartlett: i. m. 276–277., 336.
  17. Ulric Neisser: Megismerés és valóság. Ford. László János. Budapest, Gondolat, 1984, 24–41., 75–80.
  18. Neisser: i. m. 30–31.
  19. Daniel L. Schacter: Emlékeink nyomában. Az agy, az elme és a múlt. Ford. Dankó Zoltán. Budapest, Háttér, 1998, 39.
  20. Umberto Eco: Hat séta a fikció erdejében. Ford. Schéry András és Gy. Horváth László. Budapest, Európa, 2007, 126–127.
  21. Philippe Lejeune: Az önéletírói paktum. Ford. Varga Róbert. In Önéletírás, élettörténet, napló. Válogatás Philippe Lejeune írásaiból. Szerk. Z. Varga Zoltán. Budapest, L’Harmattan, 2003, 37.
  22. Miguel Ángel Cabrera: Historia, lenguaje y teoría de la sociedad. Madrid, Cátedra, 2001, 55.
  23. K. Horváth Zsolt: Önarcképcsarnok. A személyes emlékezés mint történelmi probléma. In A történész szerszámosládája. A jelenkori történeti gondolkodás néhány aspektusa. Szerk. Szekeres András. Budapest, L’Har­mat­tan – Atelier, 2002, 98.
  24. Roland Barthes: A történelem diskurzusa. Ford. Szabó Piroska. In Tudomány és művészet között. A modern történelemelmélet problémái. Szerk. Kisantal Tamás. Budapest, L’Harmattan – Atelier, 2003, 96–98.
  25. PML XXV. 2/b. 1308/1958. 20-184. sz. dosszié, 244– 245. Buzás István tanúkihallgatási jegyzőkönyve, 1956. december.
  26. PML XXV. 2/b. 1308/1958. 20-184. sz. dosszié, 248– 249. Kalicza Péter kihallgatási jegyzőkönyve, 1956. december 11.
  27. PML XXV. 2/b. 1308/1958. 20-5586/1957. sz. dosszié, 80–81. Kalicza Péter tanúkihallgatási jegyzőkönyve, 1957. április 24. Uo. 917/1957. Nb. 917/1957/9. tárgyalási jegyzőkönyv, 1957. július 23.
  28. ÁBTL 3.1.9. V-144083/1. sz. dosszié, 139–140. Határozat az előzetes letartóztatásról és a házkutatásról, 1958. március 7.
  29. ÁBTL 3.1.9. V-144083/2. sz. dosszié, 189–190. Milo­szerni Pál tanúkihallgatási jegyzőkönyve, 1958. március 5.; PML XXV. 2/b. 1308/1958. 236/1958. Nb. 236/1958/13. tárgyalási jegyzőkönyv, 1958. június 11.
  30. PML XXV. 2/b. 1308/1958. 20-5691/1958. sz. dosszié, 42–43. Miloszerni Pál és Kalicza Péter szembesítési jegyzőkönyve, 1958. március 5. Uo. 22–24. Kalicza Péter gyanúsított kihallgatási jegyzőkönyve, 1958. március 6. Uo. 32–34. Kalicza Péter kihallgatási jegyzőkönyve, 1958. március 7.
  31. ÁBTL 3.1.9. V-144083/2. sz. dosszié, 23–24. Miloszerni Pál és Kalicza Péterné szembesítési jegyzőkönyve, 1958. március 5.
  32. PML XXV. 2/b. 1308/1958. 20-5691/1958. sz. dosszié, 114. Kalicza Péter terhelt kihallgatási jegyzőkönyve, 1958. április 2.
  33. PML XXV. 2/b. 1308/1958. 236/1958. Nb. 236/ 1958/11. tárgyalási jegyzőkönyv, 1958. június 9.
  34. PML XXV. 2/b. 1308/1958. 236/1958. Nb. 236/ 1958/13. tárgyalási jegyzőkönyv, 1958. június 11.
  35. PML XXV. 2/b. 1308/1958. 20-184. sz. dosszié, 131– 138. Lakos Pál kihallgatási jegyzőkönyve, 1957. január 3.
  36. Paul Ricoeur: A történelem írása és a múlt megjelenítése. Ford. Takács Ádám. In A történelem anyaga. Francia történelemfilozófia a XX. században. Szerk. Takács Ádám. Budapest, L’Harmattan – Atelier, 2004, 192. Az emlékezés és a képzelet (valamint a gondolkodás) közötti különbségről lásd még Bartlett: i. m. 428–431.
  37. Ankersmit: i. m. 107.
  38. Ankersmit: i. m. 107–108.
  39. Carolyn Steedman: The Space of Memory: in an Archive. History of the Human Sciences, Vol. 11. No. 4. (1998), 68–69. Wolfgang Ernst: Archívumok morajlása. Rend a rendetlenségből. Ford. Lénárt Tamás. In Jacques Derrida – Wolfgang Ernst: Az archívum kínzó vágya. Freudi impresszió – Archívumok morajlása. Rend a rendetlenségből. Budapest, Kijárat, 2008, 120–121.
  40. Emlékezés, történelem, megbocsátás. Paul Ricoeurrel beszélget Sorin Antohi. 2000, 2003/11–12. 7. Vö. Paul Ricoeur: Memory, History, Forgetting. Transl. Kethleen Blamey – David Pellauer. Chicago, The University of Chicago Press, 2004, 146–181.
  41. Stephen Greenblatt: A társadalmi energia áramlása. Ford. Bocsor Péter. In A posztmodern irodalomtudomány kialakulása. A posztstrukturalizmustól a posztkolonialistákig. Szöveggyűjtemény. Szerk. Bókay Antal – Vilcsek Béla – Szamosi Gertrud – Sári László. Budapest, Osiris, 2002, 450–451.
  42. Roland Barthes: Kritika és igazság. Ford. Kelemen János. In Roland Barthes: Válogatott írások. Vál. Kelemen János. Budapest, Európa, é. n. (1976.), 225.
  43. New York, HarperCollins, 2007.
  44. Dominick LaCapra: Historical and Literary App­roaches to the „Final Solution”: Saul Friedländer and Jonathan Littel. History and Theory, Vol. 50. No. 1. February 2011. 92.
  45. K. Horváth Zsolt: Önarcképcsarnok. A személyes emlékezés mint történelmi probléma. In A történész szerszámosládája. A jelenkori történeti gondolkodás néhány aspektusa. Szerk. Szekeres András. Budapest, L’Har­mattan – Atelier, 2002, 98.
  46. Vö. Umberto Eco: Nyitott mű. Ford. Dobolán Katalin. Budapest, Európa, 1998.
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.