Kudarcos demokratizálódás

Magyarország a második világháború utáni években

„[N]em fogja befolyásolni a fejlődést, hogy jobban, vagy rosszabbul fogunk-e élni. […] ha a homokóra lefutóban van, és azt újra fel kell tölteni a változás pillanatában mindez lényegtelenné válik. A változásnak pedig egyik előjele, hogy nincsenek többé érvek és ellenérvek, melyeket nem ismernénk, és hogy, szó, beszéd, írás végképp kimerül, üressé válik. Egyszer minden írás végére pont kerül.”

Szekfű Gyula: Valahol utat vesztettünk VII.
Magyar Nemzet, 1944. február 27.

„[…] 1946 nyarán terjedt el az országban az »auschwitzi keltetőgépről« szóló tréfa, megtoldva azzal az elmésséggel, hogy: többen jöttek vissza, mint ahányat elvittek; és persze, bármennyire megvetjük is azokat az emberi lényeket, akiknek ilyen tréfák jutnak eszükbe, mégis inkább azon álmélkodunk, hogy viszonylag csekély szellemi képességekkel milyen könnyen lehet egy-két szóba annyi történelmi tapasztalatot sűríteni, amennyiről az ókori cinikusok nem is álmodhattak volna. Álmélkodunk, mennyire jelentéktelen emberek milyen könnyen megrendíthetik az igazságba vetett bizalmat, úgyhogy emberöltők óta már egyéb sem zajlik, mint az igazságba vetett bizalom folytonos megrendülése; álmélkodunk, hogy még mindig van rajta mit megrendíteni.”

Márton László: Árnyas főutca. Jelenkor,
Pécs, 1999. 84–85.

„[É]n a nép csalhatatlanságában sem hiszek, tehát az alapvető szabadságjogok korlátozására a legdirektebb és legrészvéttelibb népuralmat sem hatalmaznám fel.”

Ludassy Mária: Donáth Ferenc emlékezete,
Élet és Irodalom, 2001. július 13. 10.

Írásom korábbi címe A demokratikus konszolidáció kudarca volt. A Korridor kutatóműhelyben lefolytatott kéziratvita azonban elgondolkodtatott: beszélhetünk-e egyáltalán konszolidációról a második világháború utáni években? Mert mi is a konszolidáció? Egyensúlyteremtés a megőrzendő és a változtatandó között. Szanálás és restaurálás. A régi és az új összeegyeztetése. A gazdaság, a politika és a társadalom közötti összhang létrehozása.

Magyarország az 1944. év végétől az 1947 közepéig terjedő időszakban nem konszolidálódott. Ebben a bő két évben – valamint a rákövetkező, immár más sajátosságokkal rendelkező háromban is – minden mozgásban, változásban volt.

A párizsi békeszerződés megkötéséig sokan hitték, hogy a szovjet megszállás megszűnése megnyitja majd az utat a szuverén, a többségi akarathoz igazodó döntésekhez. Mi lehetett a többség vágya? Tekintélyelvű államot kívánt-e a nép, vagy az egyéni és közösségi felelősségvállalásra épülő demokráciát? Az előbbinek voltak hagyományai, az utóbbinak nemigen, ráadásul a demokrácia több egyéni belátást és áldozatvállalást követelt, mint a paternalista állam.

A második világháború és magyarországi következményei alapjaiban forgatták fel a korábbi viszonyokat: az országosan ismert és elfogadott hatalom hiánya, az erőszakszervek hitelvesztése és felbomlása, a spontán jelentkező önbíráskodási késztetések, a követendő célok kidolgozatlansága, az általános bizonytalanság összevisszaságot, kiszámíthatatlanságot – válságokat – eredményezett. A régi hitelét vesztette,1 az újnak még a körvonalai is alig látszottak. A spontán és szándékosan generált válságok a sok konfliktussal járó gyökeres változás természetes velejárói lettek.

A háborúvég káosszal, rendetlenséggel jár együtt. Különösen az idegen megszállás alá kerülő vesztesek szenvednek a háború következményeitől. Magyarország 1945 után (is) közéjük tartozott.

A rendteremtés, a viszonylag stabil állapot létrehozása végül is a hatalmi harcokból abszolút győztesként kikerülő kommunista párthoz köthető. 1947 és 1950 között erőszakos és erőltetett, az ország hagyományaitól idegen rendszerváltozás következett be. A korlátozott piacgazdaságot és a kelet-európaiság jegyeit magán viselő polgári demokráciát az ötvenes évek elejére egypárti diktatúra és tervgazdálkodás váltotta fel. A létrejövő Rákosi-rezsimre nem vonatkoztathatók a bevezetőben felsorolt konszolidációs kritériumok. A rendszert csak a Kádár-érában sikerült konszolidálni.

A hatalmat gyakorló politikai erők, a koalícióba törmörült egykori illegális, illetve ellenzéki pártok a második világháború befejezését követően kormányzó pártokként kényszerültek egymással hatalmi-ideológiai harcot folytatni. Magyarországon soha nem volt tartósan kormányzóképes politikai ellenzék. Nem volt hagyománya a parlamenti váltógazdálkodásnak, s hiányzott az államhatalom társadalmi ellensúlya. Nem voltak magukat irányítani és szervezni képes állampolgári közösségek. Mindez rontotta a háborút vesztett ország mindenki által kívánt konszolidálódásának esélyeit.

Szabó Zoltán az 1944 végétől 1945 végéig terjedő év jellemzőjének a dezintegrálódást és a kreatív anarchiát tartotta. Találó kifejezés mindkettő:2 belefér az országos és a helyi politika éppen úgy, mint a gazdaság és a társadalom, sőt valamelyest az irodalom, a művészetek is.

Az anarchikus viszonyok ellenére a háborút követő egy-két évben mégis mintha megteremtődtek volna a demokratikus konszolidáció alapjai: lezajlott a földosztás, megszerveződött a pluralizmuson alapuló országos és helyi irányítás, csaknem nyomtalanul eltűnt a régi politikai elit. A szovjet megszállás miatt eleve nem alakulhatott ki polgárháború, az ellentétek pedig áthidalhatónak tűntek. A gazdaság és a társadalom részben, a politika pedig gyökeresen megváltozott: valamiféle demokrácia volt születőben.

A történelem sűrű periódusaiban, rendszerváltó időkben kisebb időszakaszok beható vizsgálata is indokolt, különösen olyan esetekben, amikor ezek valamilyen szempont alapján markánsan elkülöníthetők egymástól. Az 1944 vége és az 1947 eleje közötti periódusban 1945 késő ősze az ilyen belső korszakhatár, de csak akkor, ha a történéseket a kommunista párt szemszögéből vizsgáljuk: a Magyar Kommunista Párt volt a második világháború után az a legdinamikusabb, infrastruktúrával leginkább rendelkező politikai párt, amely – nem mellesleg – élvezte a megszállók és a Szövetséges Ellenőrző Bizottság támogatását.3 A Szovjetuniónak elegendő volt, hogy az Egyesült Államok és Nagy-Britannia hallgatólagosan garantálta: nem avatkoznak be a szovjetek megszállta országok belügyeibe.4 A szovjet pártvezetés számára ugyanakkor Magyarország nem volt fontos. Az érintettek bánatára nem instruálta a magyar kommunista vezetőket, s kéréseik, panaszaik sem jutottak el Sztálinig.

1947 őszéig a társadalom jelentős része – azok, akik az 1945-ös novemberi parlamenti választásokon nem a kommunista pártra adták le voksukat: a szavazók 83 százaléka – bizonytalan volt az új uralmi formák és az államapparátus megítélésében: várakozó álláspontra helyezkedett. A választási eredmények, a jobbközép 57 százalékos győzelme inkább optimizmusukat erősítette: a kisgazda többségű parlament nem gátja, hanem elősegítője lesz az ideológiailag természetszerűen megosztott országban az ellentétes érdekű csoportok közötti megbékélésnek.

A választások eredménye a kommunista párt vezetésében ellenkező hatást váltott ki: korábbi optimizmusuk – a magyar társadalom jelentős hányada a kommunista elképzeléseket fogja támogatni – szertefoszlott. Amíg 1945 végéig sokan gondolták úgy, hogy a magyarok többsége előbb- utóbb önszántából elfogadja majd a kommunisták által elképzelt új demokrácia felsőbbrendűségét, a választási kudarc kijózanította őket. Kiábrándultak a „népből”, amelyről korábban azt képzelték, hogy a múltbeli elnyomó rezsimekben csalódva majd megváltóként fogadja a szélsőséges vagyoni különbségek felszámolását ígérő, az anyagi és szellemi felemelkedésükkel kecsegtető kommunista pártot. A nem várt választási eredmény nem visszahúzódásra, hanem még nagyobb aktivitásra sarkallta őket. Mivel a szovjet minta másolásáról Sztálin ekkori ellenzése miatt szó sem lehetett, a hatalom megszerzése érdekében másfajta módszerekhez folyamodtak. Továbbra is a demokratikus szocializmus fokozatos bevezetésével nyugtatgatták a lakosságot, miközben gőzerővel láttak hozzá az olyan parlamenten belüli és kívüli eszközök alkalmazásához, amelyekkel hatalomátvételüket készítették elő. A várható következményekről azonban hallgattak, amit azért nem lehet igazán a szemükre vetni, mert 1947 őszéig maguk sem tudhatták, hogyan alakul a nemzetközi helyzet, s ennek következményeképp Magyarország sorsa. Kettős politikai játékot űztek: a külvilág felé – politikai ellenfeleiket leszámítva – megértőnek, humánusnak és igazságosnak: demokratának igyekeztek látszani, a nem nyilvános hatalmi fórumokon azonban semmilyen nemtelen eszköz és módszer alkalmazásától sem riadtak vissza.

Paradox módon a gazdasági nehézségek, a rettenetes infláció is áttételesen a kommunisták malmára hajtotta a vizet. A negyvenötös gazdasági törekvések nem ütköztek társadalmi ellenállásba. A korábban nagy feszültséget okozó egyenlőtlenséget, a földterületek aránytalan megoszlását felszámolta az évtizedek óta várt földreform. A kormányzati intézkedések következtében a gazdagok, a korábbi kiváltságosok – köztük az egyházak – nem voltak irigylésre méltó helyzetben. Az ellátási gondok megoldásában nagy szerepet vállaló kommunista párt rendőri szerv létrehozását kezdeményezte. A gazdasági rendőrség a feketézők, az árurejtegetők, a spekulánsok elleni fellépésével közérdeket szolgált, miközben részérdekeket sértett; prolongálta a háború alatti kötött gazdálkodást, s megkönnyítette a kommunista párt számára a gazdasági hatalomátvételt.5

Az infláció megfékezése közös társadalmi érdek volt. A kommunisták vezérelte folyamatot támogatta a lakosság, a kommunista párt pedig a stabilizációból politikai hasznot is tudott húzni. Bár a pénzügyi stabilizáció előkészítésében valamennyi párt részt vett, a kommunistáknak sikerült a forint bevezetését saját érdemükként elfogadtatniuk. A gazdaság 1946 közepére teljesen szovjet befolyás alá került. Ennek a jövőre kiható következményét akkor még kevesen látták, vagy a béketárgyalások számunkra kedvező kimenetelében bízva nem akartak tudomást venni róla.

Ugyancsak a kommunista pártot segítették az 1946 elején megteremtett jogállami formák, pontosabban azok a jogszabályok, amelyeket a létrehozott keretek megvédése érdekében hoztak. Ezek – éppen a kommunisták sikeres beavatkozása folytán – olyan tág jogértelmezést tettek lehetővé, amely az igazságszolgáltatást és az erőszakszerveket ellenőrzése alatt tartó kormányerőknek kedvezett.

A köz

1944 vége és 1947 eleje között a társadalom olyan spontán és a hatalom által generált új jelenségeket produkált, amelyek magára az államra is visszahatottak. Ezeket összefoglalóan közmegnyilvánulásoknak nevezem.

köz értelmezésemben a közszereplők tevékenységét, e tevékenység formáit és mikéntjét egyaránt jelentő fogalom. Nem azonos az állammal, de nem is a társadalom szinonimája. Bár köze van mindkettőhöz, alapvetően a benne cselekvők érdekérvényesítési lehetőségeit, magatartás- és viselkedésmódját jelenti. A köz szorosan kötődik az államhoz: formálója és alávetettje egyszerre. A köz a társadalom aktív szereplőinek összessége. Amikor a különböző állami és társadalmi formációk – hatóságok, intézmények, hivatalok, pártok és egyesületek stb. – lépnek fel a köz nevében, a köz leginkább a propagandisztikus célból használt népjelentéstartalmát veszi fel, sajátítja ki.

közhöz tartozók nehezen számszerűsíthetők: számuk, összetételük a társadalom adott állapotától, helyzetétől függ. Válság idején, rendszerváltó időkben többen sorolhatók a közhöz, mint a viszonylag nyugalmas időszakaszokban. A köztevékenységet ösztönzi a jogbizonytalanság, a jogfolytonosságban bekövetkező törés, a régi és az új szokásmódok ütközése: az állam gyengesége, a legitim hatalom iránti bizalmatlanság. Köznek nevezem tehát a közéletben szerepet vállaló emberek összességét, akik a második világháború utáni években megkísérelték, hogy vélt és valós érdekeiknek spontán módon vagy szervezetten érvényt szerezzenek.6 A köz fogalmába a tömeg, a csoport és a közéleti szerepet vállaló egyén – így a pártpolitka, a köztevékenység is – beletartozik.7 elemeket a köz éléről eltávolítsuk.” Idézi Nagy Ágnes: Lakóközösség… i. m. 178.] Az ideológia,8 a szervezet – állam, párt, szakszervezet, spontán alakult helyi önigazgató szerv stb. – a köz szempontjából az egyéni, a csoport- és a tömegcélok megvalósításának terepe és eszköze csupán.

A köz igényeinek, energiáinak, érdekeinek megjelenési formái befolyásolták – gyengíthették, erősíthették vagy stagnálásra kényszeríthették – a második világháború utáni rendszerváltó folyamatot. Az eltérő politikai- ideológiai hatás alatt álló tömegeknek ekkoriban leginkább politikai nyomásgyakorló szerep jutott: többnyire a két legerősebb párt mozgósította őket. Nem ritkán veszélyes, már-már polgárháborús helyzet jött létre.9 A „népítéletek”, pogromok, lincselések spontán törtek ki, vagy a pártpolitikai kezdeményezések vadhajtásai voltak: sérelmek, pusztító indulatok csoportos levezetését szolgálták.

A csoportos közmagatartás, köztevékenység példái a vizsgált időszakban számosak. Ide sorolhatók a pártalakítási, párt-újjászervezési kísérletek, a változatos elnevezésű települési hatalmi és rendfenntartó szervek, a munkahelyi közszervek (az üzemi bizottságok), egy meghatározott feladat vagy feladatcsoport megoldására szerveződő, a megalakulásukkor még többnyire jogi szabályozás nélkül működő testületek (földosztó bizottságok vidéken, ház- és tömbmegbízotti intézmény Budapesten), a különféle egyesületek (ezek skálája a baráti társaságtól a kulturális öntevékenység vagy a művészi ismeretterjesztés formáinak sokaságáig terjedhetett). Zömük spontán alakult, vagyis a köz maga teremtett új magatartás- és viselkedésformákat, amelyek ugyanakkor hatalmi elképzelésekkel is érintkezhettek.

Az azonos funkciójú közszervek a bennük tevékenykedők világnézetétől, beállítottságától függően eltérőek lehettek. Egészen más érdekérvényesítési stratégiával éltek például a budai kerületek házmegbízottai, mint a pesti munkáskerületek azonos funkcióban lévő választott lakóhelyi képviselői. Mással a kisgazdapárti dominanciájú nemzeti bizottságok, mint a kommunistapárti fölényükkel élni tudó helyi önkormányzati szervek. S megint mással a spontán igazságtételt magukra vállaló, önkinevező rendőri szervek, mint a szovjet megszállók által hivatalba állított rendőrkapitányságok.

A régi és az új hatása a közre

Szabó Ervin írja az 1848–1849-es nagy átalakulás kapcsán:

Teljes borzalmas nagyságában mered elénk a lelki közegellenállás nagy, ősi valósága. Megjelenik előttünk az egész magyar társadalom, melyet ellentétes érdekek százfelé tagolnak, de minden széthúzó érdeknél, minden haragnál, minden gyűlöletnél, minden lenézésnél és minden szolgai fenekedésnél százszor erősebben kapcsol össze egy nagy közös érzés: a meglevőhöz, a megszokotthoz, a bármilyen, de megállapodott rosszhoz való ragaszkodás; az ösztönös és öntudatlan ragaszkodás ahhoz, amibe beleszülettek, belenőttek, és az ösztönös félelem az újtól, a mástól, a szokatlantól.10

Névrokona, Szabó Zoltán az 1945-ös állapotokról vélekedik hasonlóan:

Ne áltassuk magunkat: a régi ember a megrázkódtatások után régi tulajdonságaiban jelentkezik. S az új még csak készülődik valahol, műhelyek mélyén, falvak peremén. Egy volt embertípus még nem tűnt el, és új még nem érkezett meg. Egy új világ nem születik meg, sőt egy régi világ sem teremtődik újjá néhány nap, vagy néhány hónap alatt (…) közlélek az országban ma is alig van.11

A fentieknek ellentmondani látszik Péter László megállapítása:

A népi demokráciák nem az égből pottyantak az Elba vidékére, nem idegen szuronyok kényszerítették abba az ellenálló lakosságot, hanem kivétel nélkül mindenütt a helyi lakosság tíz- sőt százezreinek aktív (de mennyire aktív) közreműködésével jöttek létre.12

A második világháború utáni években új közösségi ethosz született, amely elsősorban a fiatalok egy részét ragadta magával. A „fényes szelek” kezdetben nem csupán a politikai manipulátorok zászlait lobogtatták, hanem valamiféle plebejus demokrácia megteremthetőségében reménykedőknek is hátszelet biztosítottak.

A kommunista gondolkodás- és cselekvésmód olyan egyéni értelmezései és használatai váltak láthatóvá, amelyek a Kommunista Párt politikai lépéseitől, stratégiáitól függetlenedve működtek.13

A korabeli visszhangból arra lehet következtetni, hogy a földosztás (1945 tavasza) és a köztársasági államformáról szóló törvény, a „kis alkotmány” (1946. február) társadalmi igényt elégített ki, közmegelégedésre szolgált, miközben a mindennapok emberének életét sérelmek sokasága keserítette. Az egymás iránti tolerancia kevéssé érvényesülhetett ott, ahol az elemi létfeltételek biztosítása is nem ritkán megoldhatatlannak tűnt. Időrendi sorrendben és csupán néhány elemet kiragadva említek néhány dekonszolidáló tényezőt: személyi és vagyoni veszteségek, értékek megsemmisülése és megsemmisítése, a megszállók atrocitásai, élelemhiány, a mindent behálózó pártpolitika.

1945-ben az igazolási eljárások okoztak az érintetteknek izgalmakat, majd a közalkalmazotti szféra tömeges, politikai szempontú leépítése vezetett sokak egzisztenciális ellehetetlenüléséhez. A kívánatos egyensúlyteremtést nehezítették a szőnyeg alá söpört problémák, az álságos elhallgatások. Bár a zsidótörvényeket már az Ideiglenes Nemzetgyűlés eltörölte, a kifosztottak, megkárosítottak vagyoni kárpótlására nem került sor. Az antiszemitizmus viszont egyes politikus értelmiségiektől sem volt idegen.14 Meglepőnek tűnhet, hogy a kommunisták a magyar zsidósággal történtekről nem beszéltek, legfeljebb áttételesen, az átideologizált – mert nemigen létező – antifasiszta küzdelmek kapcsán ejtettek szót róla. A vészkorszakot túlélt zsidók jelentős hányada a kommunista pártban látta legfőbb védelmezőjét, bár sokan reménykedtek a szociáldemokrata pártban is, a kisgazdapárthoz azonban jóval kevesebben csatlakoztak. A két kis liberális párt, a Polgári Demokrata Párt és a Magyar Radikális Párt elsősorban a zsidó származású értelmiségiek és tőkések számára lehetett vonzó – csak becsült adataink lehetnek.

Elmaradt a nyilas érát elvakultan kiszolgálók számonkérése. A háború után is hivatalban hagyott/átvett közhivatalnokok a régi rezsim helyett immár a régitől számos vonatkozásban gyökeresen eltérő új rezsimet szolgálták: ki meggyőződésből, ki kényszeredetten.15

Az úrellenesség, a gazdagok iránti gyűlölet a radikális – szélsőjobbos és szélsőbalos – mozgalmakban egyaránt átitatódott faji előítéletességgel: zsidó- és németellenességgel.16 Ezeket a pusztító késztetéseket a maga sajátos prioritásaival kordában tartotta a mindenkori államhatalom. 1944 végén azonban Magyarországon megszűnt a fegyelmező állami kontroll: a régi állam erőszakszerveivel együtt szétesett, az új államiság megteremtése pedig éppen csak megkezdődött. A felsőbbség nélkül maradt, eltérő érdekű helyiek egyénileg vagy csoportokba szerveződve kísérelték meg vágyaik kiteljesítését, amibe a nem egyszer elvakultan osztályszempontú ítélkezés és önbíráskodás is beletartozott. A front átvonulását követően egyes településeken a huszonöt évvel korábban a kommunista tanácsuralomban szerepet vállaló, s ezért a Horthy-érában hátrányokat szenvedő legszegényebbek alakítottak helyi hatalmi szervet. Elfogadottságuk a települések társadalmi tagoltsága miatt korlátozott volt: intézkedéseik ellenérzést keltettek azokban, akik a helyi társadalmi hierarchia más lépcsőfokán álltak, s vagyonukat, magántulajdonukat veszélyben érezték. (Erre a legismertebb példa a Déva­ványa, de a főváros közeli Gyömrőn és Maglódon is hasonló történések zajlottak.)17

A régi és az új keveredése sajátos viszonyokat teremtett. A zavaros helyzet, az érvényüket vesztett és a születő jogszabályok dzsungele az ügyeskedőknek – a felelősséget elkerülni szándékozóknak, a korrumpálóknak, a feketézőknek – kedvezett, a bizonytalanság a kölcsönös hamis szolgáltatások számát gyarapította: „te igazolsz engem, én segítek neked lakáshoz, élelemhez, orvossághoz, álláshoz stb. jutni”. A jó és a rossz összegubancolódott: zsidómentő lehetett nyilas, keresztény iparos pedig nagylelkű védelemnyújtó és ugyanakkor álnok stróman is. Kommunisták jelenthettek fel osztályharcos alapon zsidó háztulajdonost azzal a váddal, hogy 1945-ben „nyilas házmesterét nem adta a hatóság kezére”.18 Az osztályharcos demagógia beszüremkedése a mindennapi életbe sem kedvezett a megegyezéses konszolidációnak. A gazdasági nehézségek az egyenlősítő eszméket, a tőkés-, polgárellenes kommunista, nacionalista és szocialista nézeteket erősítették.

A háború utáni évek változásait átélők ugyanakkor még nem tudhatták, hogy mi lesz a társadalmi átalakulás, a hatalmi versengés végkimenetele. Azokban a csoportokban (lakóközösségekben, helyi önkormányzati szervekben, szakszervezetekben, kulturális testületekben, egyesületekben), ahol többségben voltak a nyugati típusú demokrácia hívei, érvényesítették akaratukat, ahol pedig a polgári demokrácia ellenzői tették ki a politikai-társadalmi szerv zömét, felsőbb utasítás nélkül is egyre inkább eluralkodtak a diktatórikus módszerek. Az előbbiek a jogra, a szakszerűségre hivatkoztak,19 az utóbbiak számára csak a felülkerekedés, a „reakció” fölötti győzelem volt a fontos. Az egyik minél kisebb területre szerette volna szorítani a (párt)politikát, a másik pedig mindent átpolitizált. Meggyőződésükhöz idomuló nyelven beszéltek: a problémákkal terhes demokrácia, illetve a csupa jó megoldással kecsegtető diktatúra nyelvén. A két fél elbeszélt egymás mellett, pontosabban az egyik ideologikus szócséplésnek tartotta, amit a másik mondott, s ez fordítva is így volt.

A régi gondolkodás- és magatartásmód továbbélése, valamint az új kialakulása leginkább az antiszemitizmus korabeli megnyilvánulási formáival szemléltethető. A zsidóellenesség 1945- ben visszaszorulni látszott. 1946 tavaszától azonban, amikor a hatalmi harc kiélesedett, romlottak a létfeltételek, elszabadult az infláció, felerősödött az antiszemitizmus. A csupán egy éve levitézlett hazai szélsőjobb – a nyilasok – antikapitalizmusát, szociális demagógiáját nehezen lehetett megkülönböztetni a kommunisták populista demagógiájától. A kommunista párt politikai haszonlesésből rájátszott az elégedetlenek zsidóellenes érzelmeire, amikor azt sugallta, hogy a gazdagok, a feketézők többnyire zsidók. A Polgári Demokrata Párt diszkreditálásából és az antikapitalista karikatúrákból vonható le leginkább ez a következtetés. A kommunisták miskolci forintvédő akciójukon odáig is elmentek, hogy zsidó származású „népnyúzó” internáltakat szolgáltattak ki a felajzott ózdi munkástömegnek. A kommunista párt vezetői csak akkor mondtak le a tömegmegmozdulások politikai célú felhasználásáról, amikor rájöttek arra, hogy nem képesek az utcára vitt munkásokat ellenőrzésük alatt tartani.

A kommunistákat marxista osztályszemléletük motiválta, az elégedetlen szélsőjobbosokat pedig a szegénységükből, a kiszolgáltatottságukból eredő zsigeri antikapitalista érzelmeik késztették közszereplésre (sok kisnyilas belépett például a kommunista pártba). A kommunista párt hajlandó volt elmismásolni a zsidóellenes atrocitásokat olyan esetekben, ha azok résztvevői kommunisták vagy politikailag kihasználható elesettek voltak.

1946 első felének legnagyobb hazai és nemzetközi visszhangot kiváltó eseménye a kunmadarasi pogrom volt, amelyben a lumpen szegények gazdagellenes lázadása és vérvádas előítéletessége egybeesett a kiéleződő helyi hatalmi csatározásokkal: a két szál olyannyira egymásba fonódott, hogy szétválasztásukon évtizedek óta fáradoznak a történészek.20

Eltúloznám az antiszemitizmus háború utáni jelenlétét? Legújabb kutatásaim engem látszanak igazolni. Szinte alig találkozom olyan korabeli, a helyi közviszonyokra vonatkozó dokumentum­együttessel, amelyben a zsidóellenesség valamilyen formában elő ne fordulna. A gyömrői kommunista pártnak az 1946. áprilisi tevékenységéről szóló jelentésében például ezt olvasom:

A hangulat meglehetősen nyomott. A mind súlyosabb ellátási nehézségek bélyege van minden megnyilatkozáson. Helyileg súlyosabb antiszemita jelenségek nincsenek, azonban az általános hangulat többé-kevésbé antiszemita. Különösen vonaton lehet hallani mind gyakrabban súlyos kifakadásokat azzal, hogy „a deportáltaknak, amikor hazajöttek, semmijük sem volt, ma pedig mindenben dúskálnak”, vagy „a hazai zsidóságnak elenyészően kis része dolgozik, a többi aranyat, dollárt vesz és elad, üzérkedik, miért nem kötelezik őket országépítő munkára?” Ehhez hasonló argumentumokkal találkozunk lépten-nyomon, melyeket leszerelni képtelenek vagyunk, nem tudván bizonyítékot nyújtani az ellenkezőjére. Talán ezeknél súlyosabb eset az, ami pl. a CA.5449 sz. vasúti kocsi bejáratánál a WC ajtajára szinte eltávolíthatatlanul volt kiírva: „A zsidó Rákosi orosz ügynök”, „Ki a mindent ellopó és kirabló oroszokkal”, „Keresztény magyar sajtót!”, „Le a magyar munkást kizsákmányoló zsidó szakszervezetekkel!”21

A társadalom lelki higiéniájával a háború utáni években komoly bajok voltak. A háború nem tisztította meg a lelkeket.22 Eltérően Nyugat-Európától, a felelősségre vonás a fasizmus kiszolgálásáért Magyarországon nem történt meg, bár néhány prominens politikust és katonai vezetőt politikai érdekektől is vezérelve perbe fogtak és kivégeztek. Ugyanakkor az elszenvedett sérelmek – a megszállók kegyetlenkedései, a hadifoglyok és a határokon túl rekedt magyarok sorsa, a politikai rendőrség önkényeskedései is kibeszéletlenek maradtak. Önsajnálat uralta a lelkeket, ami elfojtotta az esetleges önvizsgálati késztetést.

A közvetlen demokrácia

A forradalmi helyzet – a gyökeres változást kikényszerítő állapot – sajátos szüleményei, a „né­pi” helyi hatalmi formák – a spontán és szervezett nemzeti, földosztó és üzemi bizottságok,23 a házbizalmi-rendszer stb. a közvetlen demokrácia kiteljesítői lettek, s ugyanakkor nehezítették a képviseleti demokrácia megteremtését.

Az 1944 őszétől az 1945 tavaszáig terjedő időszak fő jellemzője országos szinten a dezintegráció, a szétesettség, helyi szinten pedig a spontán önszerveződés és a kényszerű újjászervezés volt. A régi hatalom felbomlott, a Debrecenben szerveződő új államhatalom hevenyészett és kis hatósugarú volt.

A szovjet csapatok átvonulásával járó katonai közigazgatás a településeken lehetőséget adott a vezetői ambíciók kiélésére, amivel nem csupán egyes helyiek élhettek, hanem a szovjetekkel hazatérő munkaszolgálatos férfiak is, akik családjuk és lakásuk helyett szörnyű veszteségeikkel és közvetlen környezetük közömbösségével, esetleg ellenségességével szembesültek. A helyi szovjet katonai parancsnok olykor óhatatlanul egymással szembenálló csoportokat, személyeket támogatott. Saját jól felfogott érdeke volt, hogy az átvonuló csapatok ellátását biztosítsa (élelmezés), teremtse meg a harcok feltételeit (árokásás, csapatszállítás), teljesítse a felsőbb utasításokat (fogolyszedés). Így arra törekedett, hogy a helyi közigazgatás működésképes legyen. Helyismeret hiányában azt állította a település élére, aki éppen adódott. Szinte mindenhol akadtak jelentkezők, többnyire a nyilas kiürítési parancs ellenére településükön maradó alacsonyabb beosztású közalkalmazottak: elöljárósági hivatalnokok, helyi rendőrségi vezetőnek ajánlkozó alacsonyabb rangú katona- vagy rendőrtisztek. A szovjet katonai közigazgatás képviselőinek nem sok fogalma lehetett az általuk kinevezettek múltjáról, de nem is igen érdekelte őket. Döntésük azonban nem egy­szer megosztotta a helyieket. Ők ugyanis tudták, hogy a település élére kerültek milyen politikai beállítottságúak, s azzal is tisztában voltak, hogy új vezetőik emberileg milyenek, ami egyeseknek tetszett, másokból azonban elkeseredettséget, dühöt váltott ki. Előállott az a furcsa helyzet, hogy a szovjet katonai igazgatás segített felszámolni azokat a spontán létrejövő, egyenlősítő ideológiájú, a szociális problémák megoldására összpontosító helyi hatalmi szerveket, amelyektől a tanácsköztársaság idején alkalmazott diktatórikus módszerek sem voltak idegenek. A mélyszegénységben élők, a korábbi rezsimekben magukat kisemmizetteknek érző helyiek hirtelen megszerveződő hatalmát a magántulajdonukat, korábbi egzisztenciájukat féltők – a helyi tisztségviselők és értelmiségiek, parasztok, iparosok és kereskedők – a csőcselék rémuralmaként élték meg. Rettegtek a munkaszolgálatból visszatért zsidó férfiaktól is, akik nem csupán családjuk elhurcolásában játszott felelősségüket firtathatták, hanem vagyontárgyaik hivatalos, félhivatalos úton történő eltulajdonítását is számon kérhették rajtuk. Lelki önvédelemből saját sérelmeiket hangoztatták, így próbálták elkerülni, hogy a történtekért felelősség, bűntudat terhelje őket. Minden rosszat a megszállókra és vélt és valós kiszolgálóikra hárítottak (a munkaszolgálatosok közül többen a szovjet csapatokkal egy időben tértek haza, ami azt a látszatot keltette, hogy az ő tanácsadóik: a fogolyszedésekért – alaptalanul – őket tették felelőssé, arra azonban nem gondoltak, hogy a munkaszolgálatosok közül is ezrek kerültek szovjet hadifogságba, s háborús veszteségük meghaladta a nem munkaszolgálatosokét24). Az eltérő érdekű szembenálló helyiek egyaránt számíthattak a szovjet katonai közigazgatásra és belügyes egységeikre: többnyire a véletlenen és a megszállók katonai érdekein múlott, hogy melyik fél nyeri meg magának a szovjeteket, de a kocka fordulhatott is. Ilyenkor a támogatottakból váratlanul üldözöttek lettek.25

A helyi feszültségeket a közigazgatás állami újjászervezése oldhatta volna, ami azonban az új központi irányítás tapasztalatlansága és az ország szétesettsége miatt csak vontatottan haladt.

Ugyanakkor az ország keleti felén többnyire spontán alakult új helyi önigazgatási szervek az állam teljes felbomlása idején nélkülözhetetlenek voltak: pótolták a szétesett helyi irányítást, átvették az elmenekült köztisztviselők feladatát.

A köz aktorai kísérletező kedvűek voltak. Miután létrehozták saját formális és informális hatalmi szerveiket, intézményeiket, kíváncsian várták, hogyan reagál lépésükre a stabilizálódó államhatalom. Tesztelték, hogy meddig terjed a még bizonytalan legitimitású államszervek tűrőképességének határa. A gyakorlatban próbálták ki, hogy melyek azok az ideológiai és morális érvek, amelyekkel a hatalom (a helyi hivatal, a politikai párt stb.) befolyásolható.

A szerveződő ideiglenes államhatalom – élén a kommunistákkal – saját helyi szerveivé szerette volna tenni a helyi önkormányzati szerveket. Az elvileg többpárti – a legtöbb településen nem működtek pártok, mesterségesen kellett őket létrehozni – nemzeti bizottságok az új kormány tervei szerint egyszerre láttak volna el politikai és közigazgatási feladatokat: pótolták volna a felbomlott, megszűnt régi közigazgatást, s közvetítették volna a felsőbb politikai intenciókat.26 A konstrukció életképtelensége hamarosan nyilvánvalóvá vált.

Szekfű Gyula némileg elfogult kortársi értékelése szerint a nemzeti bizottságok intézménye

talán a legelső politikai összefogás kísérlete volt, még a debreceni kormányt megelőzőleg, a németektől fölszabadított területeken. Az első nemzeti bizottságok a falvakban és városokban olyan egyénekből állottak elő, akiket a közönség [Szekfűnek ez a szava ez aközre – S. É.] egyelőre elfogadott vezetőknek. Utóbb, de még igen korán a nemzeti bizottságok összeállítását az időközben magalakult négy vagy öt párt vette kezébe, illetőleg a bizottságok tagjai e pártok tagjai voltak és ezek utasítását követték. Első formájukban a bizottságok összehasonlíthatók voltak az ősgyűlésekből kifejlődő vezetőségekkel, melyekből út nyílhatott a „szabad község” felé; azóta azonban, hogy a pártokból tevődtek össze, kétségtelenül vesztettek jelentőségükből, s egyszerűen a pártok helyi végrehajtó szerveivé váltak, de mint ilyeneknek is megvolt az a szerepük, hogy a pártok helyi torzsalkodásait megszüntessék, a békét fenntartsák és a politikát a koalíció, tehát az új demokrácia szellemében mutassák be a falu népének. Gyöngéjük volt, hogy a parlamentarizmus felújításával és a szótöbbség általános érvényesítésével kitűnt, hogy nagyobb részüknek nincs formális mandátumuk, csak a község konszenzusa tartja őket, mely azonban idővel megváltozhat és sokhelyütt a pártélet hullámzásával meg is változott. De éppen ezen régi konstrukciójuk és a létükhöz fűződő pártérdek akadályozzák választási alapon megújulásukat.27

A régi közigazgatás újjászervezése egyaránt érdeke volt a megszállóknak és az ideiglenes kormánynak. Az új hatalmi szervek akadályozták a bejáratott ügymenet érvényesülését és a politikai csatározások színterévé tették a hivatalt. Már 1945. január 4-én megszűnt hivatalosan az „ősállapot”: a legtöbb helyen egységes – az ideiglenes helyi köztestületből és a nemzeti bizottságból álló – hatalmi szerveket szétválasztották a régi közigazgatási apparátusra és az új népi szervre. Egymás mellé rendelték őket, s mindkettőt kormányellenőrzés alá vonták.28 Az új rendeleti szabályozás megbontotta a sokféle helyi igényt megjelenítő, rendkívül változatos igazgatási formákat, s kiszolgáltatta azokat a „nagypolitikának”.29 A nemzeti bizottságok a legtöbb településen a kommunisták hatalmi eszközévé váltak. Ezzel nem csupán a régen kívánatos helyi demokráciagyakorlás feltételeit korlátozták, hanem a helyiek újra kiszolgáltatottá váltak, döntési lehetőségeik beszűkültek.

A pártok

A háborút követő évek uralmi formái a gyökeres átalakulásból következtek, annak adekvát megjelenései voltak. Megszületésük, módosulásaik, esetleges eltűnésük a korabeli változások tükre.

A forradalom, mely elkezdődött Magyarországon, valószínűleg nem az utcán zajlik le, torlaszokkal és kézitusákkal; intézményes lesz, aktákkal, rendeletekkel. Többfogásos menü ez, melyet most föltálalnak; a forradalom sorjában fölfalja a nyilasokat, a Horthy-rezsim embereit, aztán felelősségre hívja a Bethlen- rendszer embereit, s végül felfalják egymást a maradék pártok

– állapította meg kesernyésen Márai Sándor 1945-ben.30 Látnoknak bizonyult, bár a folyamat jóval bonyolultabb és összetettebb volt, mint ahogy ő feltételezte.

1945 elején az intézményi szerveződés kínjaival bajlódó koalíciós kormányzatnak önállóan politizáló, konfrontációra hajlamos helyi testületek helyett fegyelmezetten működő végrehajtó szervekre volt szüksége: olyan tapasztalt közhivatalnokokra, akik az országot megszálló szovjet haderő ellátását megszervezik, akik fenntartják a rendet, és felügyelik a háborús jóvátételi kötelezettségek teljesítését.

A második világháború végén kezdődő mélyreható fordulat nem volt előzmény nélküli, de az elkövetkező években kialakuló új rendszer beágyazatlan volt, nem voltak erős hagyományai. A két világháború között a parlament két gyenge ellenzéki pártja, a szociáldemokrata és a kisgazda párt jogfolytonosságát megőrizve váratlanul került irányítói pozícióba.31 Nem volt kormányzóképes politikusi tapasztalatuk, s infrastruktúrájuk sem felelt meg az új idők követelményeinek. A fő hatalmi pozícióban lévő politikai erők a Horthy- korban és 1945 után is e két párt felmorzsolásán, kivéreztetésén buzgólkodtak. A második világháborút követően ez a dicstelen szerep a korabeli legenergikusabb politikai tömörülésének, a demokratikus, nemzeti mezben tetszelgő kommunista pártnak jutott, amely a kisgazdapárt és a szociáldemokrata párt ellehetetlenítésekor éppúgy a politikai egység szükségességének megteremtésére hivatkozott, mint az 1919 után hatalomra kerülő keresztény, nemzeti jobboldal.

A háború utáni koalíciós kormány sorsát megpecsételte, hogy eltérő politikai nézeteket valló pártok mesterséges konglomerátuma volt. (1945 novemberétől a két fentebbi párton kívül a kommunista párt és a parasztpárt vett részt a kormányzásban).

A háborút követően hatalomra kerülő pártok – a koalíció tagjai – szisztematikusan mérgezték a közéletet: álságosságra, korrupcióra késztették az embereket.

Szekfű Gyula 1943-ban a „két nagy áramlat”, a „diktatúra és az alkotmányosság” küzdelméről beszélt.32 A háború befejezése után másfajta két­osztatúság jött létre, s a szereplők is nagyrészt kicserélődtek, bár a látszat elfedte a törésvonalakat: minden párt a képviseleti demokrácia, a jogállamiság, a köztársaság hívének mutatkozott.

Az aktív politikai szereplők egyik csoportjába sorolhatók a kisgazdapártiak, a másikba a koalíció többi pártjának elkötelezettek, akik 1946 március elején blokkba tömörülve kénysze­rítet­ték politikájuk fokozatos feladására az 1945-ös választásokból abszolút győztesként kikerülő kisgazdapártot. Megakadályozták az önkormányzati választásokat. A gyűjtőpárttá kényszerített,33 belsőleg megosztott kisgazdapárt ellenfelei könnyű prédájának bizonyult.34

A kommunista párt ügyesen használta a számára nem szokatlan parlamenten kívüli eszközöket. Vezetői paritásos részvételen alapuló pártközi értekezleteken késztették elképzeléseik feladására riválisaikat, nyomásgyakorlásra használták fel a Szövetséges Ellenőrző Bizottságot és a politikai rendőrséget. Populista jelszavakkal utcára vitték a tömegeket.

A lakossági érdekek és érzelmek szempontjából a háború utáni években a kommunista párt mellett a katolikus egyház, s mindenekelőtt Mind­szenty József hercegprímás szerepe tűnik a legjelentősebbnek. A következetesen antikommunista és szovjetellenes egyházfő számára nem csupán a kisgazdapárt volt elfogadhatatlanul radikális (ha­gyományellenes), hanem a pártalakítással 1947-ig sikertelenül próbálkozó kereszténydemokraták Barankovics István féle szárnya is. Úgy is mondhatnánk, hogy a magát apolitikusnak hirdető, ugyanakkor emberiességi35 és politikai jellegű megnyilvánulásai révén rendkívül népszerű és nagy társadalmi befolyással bíró hercegprímás (s általa a katolikus egyház) szemben állt a kormánykoalíció által ellentmondásosan képviselt új típusú demokratikus átalakulással. Mindszenty a német megszállás előtti, demokratizált – szociálisan igazságosabb –, a magyarság egységére és a nemzet erkölcsi kohéziójára építő keresztény-nemzeti Magyarország folytathatóságában reménykedett.36

A mindszentyzmussal szembenálló, a demokratikus megújulás új útját választó másik Magyarország legbefolyásosabb tényezője az internacionalizmusát nacionalizmussal elfedő Magyar Kommunista Párt lett. Az illegalitásból hatalmi pozícióba kerülő kommunista párt eredményesebbnek bizonyult korábban is legális párttársainál annak ellenére – vagy talán éppen azért –, mert politikájuk nem a demokrácia nyugati formáján, hanem annak állítólagos keleti változatán, a demokratizált bolsevizmuson alapult. A leghatékonyabb politikai erőként a párt maga sem tudta pontosan, hogy mire van lehetősége, s mire nem. A kommunisták doktrínáiktól idegen szerep eljátszására kényszerültek, ami könnyebb feladatnak bizonyult, mint az átvedlés demokratává.

1945–1946-ban a dinamikus és kreatív kommunista politikusok kerekedtek felül tapasztalatlan és erőtlen más pártbeli társaikon. Ezt nem tehették volna meg, ha nem élveztek volna széles körű társadalmi támogatottságot. Sikerüket alapvetően gazdasági intézkedéseiknek köszönhették, s mire kiderült az egyre önkényesebb és erőszakosabb gazdaságpolitikájuk embertelensége és improduktivitása, nem volt mód az erős erőszakszervekkel és szovjet nagyhatalmi támogatottsággal bíró rendszer megváltoztatására.

Magyarországon a háború elvesztésével – írja Ravasz László református püspök – az egész politikai rendszer szélső jobboldalról olyan erővel vágódott át a szélső baloldalra, hogy ezt az átcsapódást méltán nevezhetjük az egyik legnagyobb magyar forradalomnak. […] sokszor az a benyomásunk, mintha a jobboldali fasizmust baloldali fasizmus váltotta volna fel, s szívszorongva figyeljük, hogy az ellenkező végletekbe szédületesen kilengő inga mikor tér nyugalmi állapotba.37

Az értékelés túlzónak tűnik annak ellenére, hogy 1945 végére a vajúdó demokrácia egyre inkább eltorzult. Az inga hol nagyobb, hol kisebb amplitúdóval kitért hol – egyre ritkábban – jobbra, hol – egyre gyakrabban – balra, amíg még viszonylag szabad volt a sajtó. A korlátozott demokrácia nem mindig érzékelhetően és láthatóan csúszott át diktatúrába. 1947–1949-ben a kommunisták nem demokratikus rendszert döntöttek meg, hanem megakadályozták annak éppen kezdődő kibontakozását.

Talán nem elhamarkodott az a kijelentés, hogy a politikai konszolidáció egyik akadályozója a kommunista párt, a másik pedig a katolikus egyházvezetés volt. Ez kiegészíthető azzal, hogy a politikai konszolidáció sikertelenségében a demokráciaformák összeférhetetlensége, kiegyezés-, meg­egye­zésképtelensége is szerepet játszott.

Értelmiségi illúziók

A társadalom demokratikus átalakításának gondolata a második világháború éveiben benne volt a levegőben. A világháborút előidéző okokat kereső értelmiségiek Nyugaton és Keleten egyaránt azonos következtetésre jutottak: csak a gazdasági szélsőségeket mérséklő, a társadalmi egyenlőtlenségeket enyhítő hatalmi politikával lehet elejét venni a diktatúrának. A „liberálkapitalizmus” és a bolsevik típusú diktatúra között valamiféle demokratikus harmadik utat kerestek. Nem vették azonban kellően figyelembe a két nagy európai régió közötti történelmi-politikai – gazdasági, társadalmi, hatalmi – különbségeket, és nem tisztázták azt sem, hogy mit jelent Magyarország számára a régióközöttiség. A háború végén a hagyományok hiánya tűnt a demokrácia létrejöttét leginkább akadályozó tényezőnek. Pótlására egyesek a nevelést javasolták – lásd mindenekelőtt Márai Sándor röpiratát38 – mások a magyar múltból kerestek követendő mintákat.39

Moór Gyula, a kor jeles tudósa és ismert közéleti személyisége így vélekedett:

Igazi demokráciát szeretnénk, tisztultabb demokráciát, amelyben az emberi és politikai szabadság fokozottabban érvényesüljön, amelyben az egyoldalú egyéni és pártérdekekkel szemben az egyetemes nemzeti érdek és az igazságosság szempontja uralkodik, amelyben kevesebb a machiavellizmus és a demagógia, több a szakértelem és az erkölcsi tartalom. Mindnyájan kívánjuk a polgári életforma érvényesülését, a közjót nem szolgáló további kollektivizálások megszűntetését, a magántulajdon tiszteletét, az egyéni kezdeményezés és felelősség elismerését, a jogrend csorbítatlan uralmát, a köztársaság törvényeinek mindenkitől való feltétlen respektálását.40

A bizonytalan, közéleti szereplésben járatlan, önvádas demokratikus elit akaratlanul az egyre tudatosabb és gátlástalanul ügyes kommunista párt kezére játszott.

Nem csupán Bibó gondolta 1945 végén úgy, hogy a feltételek kedvezőek egy korszerű – szociálisan érzékeny – demokrácia megteremtéséhez, hanem a szellemi elit zöme is. Vajon a társadalom egészét is hasonló illúziók uralták?

1944–1945 látszólagos demokratikus egysége folyamatosan bomlott, s 1946 végére, 1947 elejére a sokszínű demokratikus tábor végletesen kettészakadt. Mindkét félnek nagy volt a tömegtámogatottsága – ez volt a politikai demokrácia valódi válsága.41 A győztes nagyhatalmak szembekerülése és Magyarország szovjet blokkbeli helyzete miatt a konszolidációs folyamat immár csak antidemokratikus lehetett. Csak a helyzettel adekvát politikai erő – a kommunista párt – kizárólagos hatalma számolhatta fel a szétesettséget, szüntethette meg az általa is teremtett hatalmi formák káoszát. 1946 végére a polarizálódott világban nem maradt választási lehetőség, ami az értelmiség mozgásterét is végletesen behatárolta.

Felelőssé tehető-e az értelmiség a demokratikus konszolidáció kudarcáért? Semmiképpen. Az értelmiségi elit zöme – ki lelkesen, illúziókat táplálva, ki kénytelen-kelletlen – elfogadta az új helyzetet, amelynek későbbi elfajulásairól nem lehetett elképzelése. A közszereplő értelmiségiek vitáztak, mérlegeltek, elutasítottak, alkalmazkodtak, mint korábban és a későbbiekben mindig. Amíg létezett a (viszonylagos) véleménynyilvánítási szabadság, teljesítették hivatásukat. A gazdaság, a politika, a társadalom lényegi befolyásolására mint más időkben, ekkor sem volt lehetőségük.

Konklúzió

A második világháború utáni átmenet idején a konszolidációs kényszer és a konszolidációt veszélyeztető megnyilvánulások egyidejűleg erősítették és bomlasztották az államot, a társadalmat. A próbálkozások végül is fiaskóval végződtek.

Mivel magyarázhatók a háború utáni kudarcok? Mindenekelőtt a kedvezőtlen nemzetközi háttérrel. Magyarország, eltérően a Szovjetunió befolyási övezetébe került országok zömétől, lehetőséget kapott egy új hatalmi és társadalmi rend megteremtésére. Ez a reményteljes folyamat megtört, amikor helyreállt a fasizmus által megbontott világrend: a diktatórikus szocializmus (a szovjet típusú rendszer) és a demokratikus kapitalizmus antagonisztikus kettőssége. A rövid életű magyarországi szociális – egyenlősítő, a társadalmi igazságosság megteremthetőségében bízó – demokrácia-vízió ideológiai alapja a kapitalizmus és a szocializmus összeegyeztethetőségébe vetett hit volt, amelyet számos közszereplő – a konzervatív, a szocialista, kommunista és a liberális nézetrendszerhez vonzódók, a vallásosak és a vallástalanok, a nacionalisták és a nem nacionalisták egyaránt – vallott, de többnyire eltérően értelmezett.42

A bethleni és a kádári konszolidációtól eltérően a második világháborút követő években a külpolitikai feltételek mellett hiányoztak a kívánatos egyensúlyteremtés gazdasági,43 politikai- ideológiai és társadalmi feltételei is. Nem igazán volt mit helyretenni, megújítva megőrizni, s akik elsősorban konszolidálhattak volna (a politikai elit tagjai), az összhangteremtés helyett a széthúzásban, ellenfeleik megsemmisítésében voltak érdekeltek. A politikai gyakorlatlanság, s szakértelem hiánya is akadálya volt a kívánatos konszolidációnak.

A háború után kevesen – mindenekelőtt liberális értelmiségiek, polgári demokrata és radikális párti politikusok és közszereplők – emlékeztek az első világháború utáni rövid demokratikus időszak félbemaradt próbálkozásaira, szociális és kulturális vívmányaira. Annál többen gondoltak elborzadva az 1918-as háborúvesztés negatív következményeire, hiszen ez volt az a periódus, amely a demokrácia megerősödése helyett bolsevik típusú (vörös) diktatúrába, majd ellenhatásaként ellenkező előjelű (fehér) ellenforradalmi terrorba torkollott, s lezárásaként pedig Trianont hozta.

A második világháborút követően a negatív előjelű hivatkozási alap a Horthy-kor lett, amelynek bethleni időszaka konszolidációs példa lehetett volna, ha a politikusok és a közszereplők nem az egész éra eltorzításán (mindenekelőtt a kommunisták) és politikai-ideológiai célú kihasználásán (mindenekelőtt a katolikus egyház feje) munkálkodtak volna.

A mindennapi élet a második világháborút követő néhány évben sajátos – a demokráciák és a diktatúrák „békeidejétől” eltérő – módon itatódott át politikummal, érintkezett a pártpolitikával. A gyors változások bizonytalansággal terhes folyamatában a hatalomnélküliség átmeneti állapota a kapcsolattartás új formáinak létrehozására késztette az embereket: szokatlan, véletlennek tűnő kapcsolódások jöttek létre a civil szféra és a hatalom – például a megszállók, az ideiglenes országos politikai szervek – között. A második világháború utáni néhány év a 20. századi magyar történelemben olyan időszak volt, amelyet az újszerű csoportos szerepvállalások különítenek el a megelőzőtől és a rákövetkezőtől.

A hatalmi káosz, az érdekkonfliktusok, a jogbizonytalanságból eredő kiskapuk egyaránt okai voltak a háború utáni években a köz új formációkba rendeződésének, amiből az is következik, hogy az új közhatalmi intézmények ideiglenes képződmények voltak, s a hatalmi keretek megszilárdulásáig volt csupán létjogosultságuk. Mivel 1944 vége és 1947 között maguk a hatalmi keretek is folyton változtak, eltolódott a köz új formái átalakulásának, elhalásának és megszüntetésének ideje is. Felszámolásuk helyett a hatalom „domesztikálta” a közvetlen demokrácia szerveit – a köz intézményesüléseit – átideologizálva, „kiherélve” beolvasztotta őket saját intézményrendszerébe.

A társadalom 1945–1947-ben sem kapott lehetőséget arra, hogy kikísérletezze azokat a formákat, amelyek hagyományőrző és megújulási igényeinek egyaránt megfelelnek. A 20. század első felének gyökeres változásokat hozó fordulatai nem a közmorál, a felelős – a másért is felelősséget érző – állampolgári magatartás és viselkedésmód kialakulásának kedveztek. A háború utáni sokféleségből, a hamvába holt számos közmegnyilvánulásból nem lett demokrácia. Beigazolódott azok balsejtelme, akik – különböző okok miatt – kételkedtek a demokratikus átalakulás sikerében. A kommunisták prolongálták a hatalmi káoszt, a válságokért azonban politikai ellenfeleiket tették felelőssé.44

Az 1945-ös parlamenti választás után másfél évvel a politikai-világnézeti szempontok alapján megrostált választóknak újra az urnák elé kellett járulniuk. A kommunista párt tanult az 1945-ös választás kudarcából, amikor csak a leadott szavazatok 17 százalékot kapta meg. 1947-ben minden eszközt felhasznált annak érdekében, hogy a versengő tíz párt közül ő legyen az első. Révai József 1947 nyarán a lakosság konszolidációvágyára épített.45 A konszolidáció bő egy évtized múltán valóban bekövetkezett: a hivatalosan „népi demokráciának” nevezett szovjet típusú diktatúra konszolidálódott.46

  1. A Horthy-rendszer folytatásának igénye felmerült ugyan – Mindszenty József 1944. március 19-re, a német megszállásra datálta a jogfolytonosság megszakadását –, de az új éra politikusai nem álltak ki a széthullott és diszkreditálódott hatalmi rend mellett.
  2. „A kreatív anarchiának ez az átmenet-periódusa 1945 novemberében ért véget a Tildy-kormány megalakulásával. Ez az időszak a dezintegrálódás ellentétpárja volt. A kettőnek fordított előjellel van közös nevezője. A dezintegrálódás területén és esztendejében az államiság megsemmisülése a társadalmat bomlasztó erő volt. A kreatív anarchia területén és esztendejében a társadalom látens erőinek jelentkezése és integrálódása új államiság kiépítésének lehetőségét teremtette meg. Más szóval: a korábbi állam bomlása felbomlasztotta a társadalmat. A társadalom rekomponálódása azelőtt, hogy a maga formáit megtalálta volna, új államiság kiépítését szolgálta.” Szabó Zoltán: Korszakváltás. In Valuch Tibor (szerk.): Magyar társadalomtörténeti olvasókönyv 1944-től napjainkig.Argumentum–Osiris, Budapest, 2004, (15–23.) 22.
  3. A Szövetséges Ellenőrző Bizottság nem szovjet tagjai – az angolok és az amerikaiak –, akkor sem álltak nyíltan azok mellé a kommunistákat bíráló magyar politikusok mellé, ha egyetértettek velük. A második világháború után kialakuló nemzetközi status quo fenntartásának szándéka megakadályozta öket ebben.
  4. „Sztálin a saját nézőpontjából moszkvai mércével jóhiszeműnek nevezhető módon járt el. Õ és kollégái feltételezték, hogy a nyugati szövetségesek megértették: a szovjetek »saját« európai térfelük megszállását és ellenőrzését tervezik, a nyugati tiltakozásokat pedig, amelyek az ő zónájukban mutatott szovjet viselkedést illették, hajlamosak merő formaságként, a demokratikus szenvelgés pillanatnyi változatosságaként kezelni.” Tony Judt: A háború után. Európa története 1945 óta. Európa, Budapest, 2007, 175.
  5. Molnár János: Razziák a fővárosban. A gazdasági rendőrség tevékenysége 1945 és 1948 között. Múltunk, 2010. 4. sz. 46–64.
  6. köz nem csupán a közszereplők megszemélyesítése, az elvonatkoztatás stilisztikai eszköze, ahogy Nagy Ágnes értelmezi, hanem több annál: egy nehezen ver­bali­zál­ható történelmi jelenség megnevezésére szolgáló fogalom. A köz újszerű fogalmát Nagy Ágnes használja tanulmányaiban (Lakóközösség kontra háztulajdonos, házmegbízott kontra házfelügyelő: Osztályharc a bérházban. A Budapesti házfelügyelők igazolása 1945- ben. Budapesti Negyed, 63 (2009. tavasz), 163–188.; A pártállam megmérettetése a lakáshivatalban. Politikai berendezkedés és hétköznapi érdekérvényesítés a koalíciós időszakban. Múltunk, 2010, 4, 4–45.) és 1910- ben megvédett doktori disszertációjában: Állampolgár a lakáshivatalban. Politikai berendezkedés és hétköznapi érdekérvényesítés. 1945–1953. (Budapesti lakáskiutalási ügyek és társbérleti viszályok). A disszertáció egyik opponense, Bódy Zsombor a szerinte bizonytalan fogalom további pontosításának szükségessége mellett érvelt. Bódy szerint Nagy Ágnes dolgozatában a köz egyaránt jelenti az egyes cselekvők érvelésben való létezését (konkrét szint), és általában magát a megszemélyesített szereplőt (elvont szint).
  7. Egy 1945 nyarán keletkezett, kommunista csoportérdeket tükröző iratban a következő kontextusban fordul elő a köz szó: „Most jutottunk el odáig, hogy az ilyen [reakciós
  8. Megvizsgálandó, ahogy Nagy Ágnes opponenseinek adott válaszában írja (l. a 7. lábjegyzetet), hogy az ideologikus társadalomkép mennyire volt a kor viszonyaiból eredő sajátosság, valamint az is, hogy az ideológiá(ka)t leginkább közvetítő sajtó formálta-e a közt, vagy éppen fordítva: a köz új igényei hatottak vissza a médiumokon keresztül a pártideológiákra. Nyilvánvalóan mindkét tendencia érvényesült, ha nem is mindig egyformán és arányosan.
  9. „Én láttam a felvonuló tömeget 45 őszén Budapesten, az első municipális választások előtt, egy irtózatos hömpölygő tömeget, mely azt skandálta, hogy »nem lesz vörös Budapest«, »nem lesz vörös Budapest«, ez akkor még lehetséges volt. A skandálásnak és a manipulációnak irtózatos hatalma van…” Rudas Klára felszólalása. In Csapody Tamás (szerk.): Csendes? Forradalom? Volt? (Az ELTE Jogszociológiai Tanszék, az ELTE Szociológiai Intézet és a Bibó István Szakkollégium 1991. június 5–6-i konferenciájának előadásai és vitája) T–Twins Kiadói és Tipográfiai Kft., Budapest, 1991, 40.)
  10. Szabó Ervin: Társadalmi és pártharcok a 48–49-es magyar forradalomban. In Litván György (vál., bev.): Szabó Ervin történeti írásai. Gondolat, Budapest, 1979, 377., 378.
  11. Szabó Zoltán: Korszakváltás. In Valuch Tibor (szerk.): Magyar történeti olvasókönyv 1944-től napjainkig. Argumentum–Osiris, Budapest, 2004. 21. A Szabó Zoltán-idézetre épül a „Közlélek az országban ma is alig van” című írásom. Élet és Irodalom, 2010. február 5., 13.
  12. Péter László: Miért éppen az Elbánál hasadt szét Európa? (A népi demokratikus rendszer társadalmi gyökerei) In Önarcképünk sorsunk tükrében 1945–1949. Sine ira et studio. A Hollandiai Mikes Kelemen Kör tanulmányi napjainak előadásai. Bleyerheide, 1980. szeptember. Hollandiai Mikes Kelemen Kör, hely nélkül, 1984. 21. (Újabb kiadása: uő: Az Elbától keletre. Tanulmányok a magyar és kelet-európai történelemből. Osi­ris, Budapest, 1998, 17–36.)
  13. Nagy Ágnes: Lakóközösség… i. m. 187.
  14. Lásd Darvas József cikkét a Szabad Nép 1945. március 25-i számában, valamint Veres Péter kijelentését: „A parasztpártban csak magyarok vannak, nekünk nincs szükségünk idegenekre, sem svábokra, sem zsidókra.” Idézi Gyurgyák János: A zsidókérdés Magyarországon, Osiris, 2001. 585.
  15. Peter Kenez: Hungary from the Nazis to the Soviets. The Establishment of the Communist Regime in Hungary, 1944–1948. Cambridge University Press, Cambridge, 2006, 143–144.
  16. Nem lehet ugyanakkor egyenlőségjelet tenni a fasizmus és a bolsevizmus közé. Hogy csak a legszembetűnőbb különbségeket említsem: a bolsevizmus nem a fajelméleten alapult, s a nácik terveiben pedig nem szerepelt a piacgazdaság felszámolása.
  17. Az előzőre lásd Tolnay Gábor: A dévaványai köztársaság. Századok, 136. évf. 2002. 5. sz. 1161–1209. Az utóbbira: Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, 3. 1. 9. V. 128, Hortobágyi János dossziéja, valamint Palasik Mária: Félelembe zárt múlt. Politikai gyilkosságok Gyömrőn és környékén 1945-ben. Napvilág, Budapest, 2010.
  18. Nagy Ágnes: Lakóközösség… i. m. 179.
  19. A közélet demokratikus ellenőrzése abszurdum, fakadt ki a Magyar Nemzet újságírója a házmegbízottak tervezett feladatkörét olvasva: „a demokratikus ellenőrzés a kormányzat, a közigazgatás, a rendőrség feladata, amelyben valamennyiünknek bíznunk kell, és elsősorban azoknak, akik hisszük és akarjuk a demokráciát.” 1945. augusztus 25. Idézi Nagy Ágnes: Lakóközösség… i. m. 183.
  20. Köztük én is, lásd Antiszemitizmusok című kötetemet (Argumentum, Budapest, 2007). A Kunmadarassal foglalkozó történeti feldolgozásokról lásd Pető Andrea tanulmányának bevezetőjét: Népbíróság és vérvád az 1945 utáni Budapesten. Múltunk, 2006. 1. sz. 41–71.
  21. A szöveg durva helyesírási hibáit javítottam. Gyöm­rő, Helytörténeti Gyűjtemény. A dokumentum másolatának rendelkezésemre bocsátásáért Palasik Máriának tartozom köszönettel.
  22. „Megtisztultunk az ostromban, Mihály” – írta 1945 elején Babits halotti maszkjához intézve szavait Cs. Szabó László. Maszk.Képes Világ, 1945. május. 25. 31
  23. „Az üzemi bizottságok a munkaerő védelmében így tulajdonképpen – nyíltan nem kimondva – a kormányzat gazdaságpolitikájával fordultak szembe.” Bódy Zsombor: Két totalitarizmus között? Az 1945– 48-as évek értelmezéséről.Kommentár, 2008. 3. sz. 66. Az üzemi bizottságok közéleti-politikai szerepéről Csehszlovákiában lásd Jon Bloomfield: Passive Revolution. Politics and the Czechoslovak Working Class 1945–1948. Allison and Busby, London, 1979. Magyarországon a hatvanas évek közepén jelent meg dokumentumkiadvány a hazai üzemi bizottságokról (Jenei Károly – Rácz Béla – Strassenreiter Erzsébet (szerk.): Az üzemi bizottságok a munkáshatalomért, 1944–1948. MSZMP Párttörténeti Intézete – MOL, Budapest, 1966.
  24. Stark Tamás: Zsidóság a vészkorszakban és a felszabadulás után 1939–1955. MTA Történettudományi Intézete, Budapest, 1995. Lásd mindenekelőtt a Magyar zsidók szovjet fogságban című fejezetet. 33–40. Az 1956-os hajdúnánási pogrom kiváltó oka az volt, hogy a helyiek a zsidókat vádolták azért, hogy 1945 elején a településről jelentős számban szedtek hadifoglyokat, akiknek többsége soha nem tért vissza. Völgyesi Zoltán: Kisvárosi történet. Az 1956-os forradalom és a zsidóellenes megmozdulások Hajdúnánáson. Osiris, Budapest, 2001.
  25. Lásd például a Gyömrőn történteket. ÁBTL, 3. 1. 9. V. 128, Hortobágyi János dossziéja.
  26. Az 1945-ös nemzeti bizottságokról kevés használható információnk van: a Kádár-korabeli feldolgozások idealizálták a nemzeti bizottságokat, s csak azokkal foglalkoztak, amelyekben egyértelmű volt a kommunisták kezdeményező szerepe. Donáth Ferenc a hatvanas és a hetvenes években megkísérelte megtisztítani a nemzeti bizottságokat a pártállami sallangoktól; tisztánlátását nehezítette, hogy szenvedélyesen hitt a nép önigazgató képességében: úgy vélte, e hatalommegosztó népi szerveknek konszolidált időszakokban is létjogosultságuk van. Donáth Ferenc: Reform és forradalom. A magyar mezőgazdaság strukturális átalakulása 1945–1975 között. Akadémiai, Budapest, 1977.
  27. Szekfű Gyula: Forradalom után. Cserépfalvi, Budapest, 1947, 106–107.
  28. Miközben a Budapesti Nemzeti Bizottság intézményi hatáskörét az ideiglenes kormány fővárosba való átköltözése után korlátozta, politikai befolyását továbbra is meg kívánta tartani.
  29. A kommunisták el akarták kerülni a kettős hatalom veszélyét, ugyanakkor ki akarták használni a nemzeti bizottságokban rejlő propagandalehetőségeket. A helyi képviselőtestületekben csak akkor csökkent volna a kommunista pártnak a többi pártra is kiterjedő befolyása, ha az önkormányzati választásokon megváltozott volna a képviselőtestületek összetétele. A Magyar Kommunista Párt alapvetően emiatti félelmében szabotálta az elkövetkező években a helyhatósági választásokat.
  30. Márai Sándor: Ami a Naplóból kimaradt, 1945–1946. Vörösváry, Toronto, 1992, 42.
  31. Mindkét párt az utolsó demokratikus próbálkozás idején, 1918 őszén a legtámogatottabb politikai csoportosulás volt, 1943-ban pedig politikai szövetséget kötött egymással.
  32. Szekfű Gyula: Ma és száz év előtt. Magyar Szemle, 1943. szeptember. Idézi Juhász Gyula: Uralkodó eszmék Magyarországon. Kossuth, Budapest, 1983, 308.
  33. A kisgazdapárt negyvenötben gyűjtőpárt lett részben külső nyomásra, részben a viszonyok sajátos alakulása folytán. Az 1945-ös országos választásokon elért 57% annak is volt köszönhető, hogy a Horthy-érában a mindenkori kormánypártra, ellenzéki polgári pártokra vagy esetleg szélsőjobboldali pártokra szavazók negyvenötben párt nélkül maradtak, s így csak jobb híján szavaztak a kisgazdákra. A szavazótábor nem fedte automatikusan a politikai vezetők elveit és programját. Erős túlzásnak vélem Szabó Miklós 1991-es kijelentését, aki szerint ennek az 57%-nak csak két százaléka adta voksát a „Tildy és Nagy Ferenc pártjára”, s a többi „horthysta szavazat volt”. Az 1939-re való utalás azért is megkérdőjelezhető, mert akkor jóval kevesebben szavaztak, mint negyvenötben. Szabó Miklós: 1945–1947 és 1989–1991: két átmenet. In Csapody Tamás (szerk.): Csendes? Forradalom? Volt? (Az ELTE Jogszociológiai Tanszék, az ELTE Szociológiai Intézet és a Bibó István Szakkollégium 1991. június 5–6-i konferenciájának előadásai és vitája) T–Twins Kiadói és Tipográfiai Kft., Budapest, 1991, 18. Vajda Mihály joggal jegyzi meg: „Persze az egész horthysta választó tömeg odaáramlott, de azért létezett egy olyan polgári része is ennek a társadalomnak, amely marxista pártokra szavazni nem óhajtott, de nem volt horthysta; annak se volt máshova menni, mint a Kisgazda Pártba, és tulajdonképpen a Kisgazda Párt ezt szerette volna saját bázisaként.” Vajda Mihály felszólalása a konferencia vitáján. Uo. 48.
  34. A kisgazdapártban nemigen találunk jövővízióval rendelkező politikust, s az a kevés is jobb híján lett „kisgazda”. Sulyok Dezsőt például 1946-ban az MKP és szövetségesei nyomására zárták ki a kisgazdapártból, de talán megkockáztatható, hogy maguk a kisgazdapáti vezetők sem bánták igazán a markáns politikusegyéniség távozását.
  35. Lásd mindenekelőtt Balogh Margit: Hadifoglyok, internáltak, kitelepítettek. Mindszenty József bíboros- érsek és az emberi jogok védelme. (1945–1948). Századok, 2011. 1. szám, 39–74.
  36. Szekfű Gyula 1945 tavaszán levélben sürgette az egyházi vezetést, hogy határolódjék el kompromittálódott képviselőitől, s a nemzetközi és a hazai realitások figyelembe vételével vesse latba közéleti befolyását. Javaslata süket fülekre talált. Szekfű Gyula levele Grősz József kalocsai érseknek. 1945. április 10. In Szakolczai György–Szabó Róbert: Két kísérlet a proletárdiktatúra elhárítására. Barankovics és a DNP, 1945– 1949. Bibó és a DNP, 1956. Gondolat, Budapest, 2011. 194–197. Szekfű a második világháborút követően „végig szemben állt a Mindszenty hercegprímás által képviselt hivatalos állásponttal, bár lépéseinek elsődleges motivációja mindvégig katolicizmusa maradt. Hatos Pál: Az öreg Szekfű Gyula (1945–1955). Kommentár, 2011. 2. sz. 40–59. Lásd még uő: Szekfű katolicizmusa. Múltunk, 2010. 1. sz. 232–257.
  37. Ravasz László 1945. november 21-i püspöki jelentése. Idézi Ladányi Sándor: A magyar református egyház 1956 tükrében. Egyháztörténeti tanulmányok. Mun­dus Magyar Egyetemi Kiadó, Budapest, 2006, 211.
  38. Márai Sándor: Röpirat a nemzetnevelés ügyében. Révai Kiadó, Budapest, 1942. Újabb kiadása: Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 2001.
  39. Szekfű Gyula 1943-as cikksorozata, amely Valahol utat vesztettünk címmel jelent meg, és a centralisták társadalomképét elevenítette fel: a demokratikus intézményeket és a szabad községeket tekintette az új társadalom legfőbb alkotóelemeinek. Először újraközölve: Szekfű Gyula: Forradalom után. Cserépfalvi, Budapest, 1947. Németh László a két világháború közötti időszakban felnövő baloldali, paraszti, értelmiségi származású fiatalokban, az új reformnemzedékben reménykedett. Lásd erről bővebben az Élet és Irodalomban megjelent „Neveljünk demokratákat!” című írásomat (2010. szeptember 24., 8.)
  40. Moór Gyula felszólalása az országgyűlés 1947. október 8-i ülésén. Szájer József – Tóth Ádám (szerk.): Moór Gyula, 1888–1988. ELTE Jogász Társadalomtudományi Szakkollégium, Budapest, 1988. 37. Moór az Ideiglenes Nemzetgyűlésben a PDP képviselője volt, 1947-ben pedig a Magyar Függetlenségi Párté.
  41. Bibó István 1947-ben nagyobb veszélyt látott a kisgazdákban, mint a kommunistákban. Az általa remélt demokratikus szocializmus lényegét tekintve közelebb állt volna a szovjetunióbeli diktatúrához, mint a nyugati típusú polgári demokráciához, amelynek avítt, csökevényes változatát nálunk a közpolitizálásban gyakorlatlan és gúzsba kötött 1947-es ellenzéki pártok képviselték.
  42. Ez a viszonylag rövid időszak olyan mély nyomokat hagyott a társadalomban, hogy hatása az ötvenhatos forradalomban és a rendszerváltozás kezdeti szakaszában is kimutatható.
  43. Szovjet nyomásra az amerikai Marshall-segélyt Magyarország nem vehette igénybe.
  44. „A nép el van keseredve – írta a Szabad Nép 1946. június 12-i számában Révai József, az egyik legbefolyásosabb kommunista politikus – nemcsak a fizikai nyomor miatt, a nép kiábrándult és megzavarodott, nemcsak a másféléves demokratikus nevelés elégtelensége miatt, hanem azért is, mert a szociális igazságtalanság felháborító tényeit látja szerte az országban, amelyekkel szemben a demokrácia részéről tunyaságot és erélytelenséget tapasztal, ígéreteket, szavakat, tettek helyett. Révai József: Pogrom és népmozgalom. In uő: Élni tudtunk a szabadsággal. Szikra, Budapest, 1949. 57.
  45. A magyar értelmiség útja. Beszéd a Zeneakadémián. 1947. augusztus 12. i. m. 559–589.
  46. Mark Pittaway XX. századi szintézisében a konszolidáció fogalmát a kommunista berendezkedés kiépülésének bemutatására használja: a Building socialism című fejezetet a Consolidating socialism követi. (Eastern Europe 1939–2000. Arnold, London, 2004.).
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.