Mit példáznak a vadászó-gyűjtögető népek?

Még az idén a Holmi megjelenteti Marshall Sahlins 1972-ben publikált híres tanulmányát a „The Original Affluent Society”-t. Én fordítottam magyarra, anélkül, hogy erre bármiféle megrendelést kaptam volna előzőleg. Ez természetesen egyetlen szempontból érdemel említést: introspekció útján első kézből tudok számot adni arról, miért volt számomra fontos, hogy ez a tanulmány magyarul hozzáférhető legyen.1 E szubjektív recepciótörténet talán alkalmat nyújthat bizonyos ideológiai tanulságok levonására – vagy ha ez túl nagyképűen hangzik, maradjunk abban, hogy efféle összefüggések mérlegelésére.

Fontosnak tartom leszögezni – s ebben sem valódi, sem álszerénység nincs részemről –, hogy az olvasó nem szaktanulmányt tart a kezében. Én sem antropológus nem vagyok, jóllehet e szakmát az idő múlásával (értsd: öregedvén) egyre közelebb érzem a magaméhoz (őszintébben fogalmazva: a magamét, a szociológiát, szeretném közelebbnek tudni emehhez), sem pedig – ha lehet ezt még erőteljesebben leszögezni – közgazdász. Marshall Sahlins Stone Age Economics című könyvéből a jelen írás tárgyát képező – sorrendben legelső – tanulmányt lelkesen elolvastam, de a folytatáshoz már nem fűlt a fogam. Más írásaiból is csak nagyon keveset ismerek. Galbraith The Affluent Societyje – melyre a Sahlins-ta­nul­mány címe egyértelműen utal (s ráadásul számtalan általam olvasott társadalomtudományi szöveg hivatkozik elengedhetetlenül fontos irodalomként) – nem volt még a kezemben. Más írása sem. A társadalomtudományok történeti mezőjébe helyezni a tanulmányt, interdiszciplináris összefüggéseit bölcsen kijelölni, szakmai kvalitásairól avagy gyengéiről jeles szerzők által összehordottakat áttekinthető struktúrában az olvasó elé tárni, majd kívülről-felülről a magam minősítését megosztani az olvasóval (vagyis bevezetni őt a kulisszák mögé, s „brancsbelivé” avatni) – nincs kompetenstudásom. (Kedvem sincs.). Abban viszont teljes kompetenciával rendelkezem, hogy nekem mikor, miért, hogyan vált fontossá ez a tanulmány. Mint ahogy abban is, hogy ma – majd’ 40 évvel öregebben – mit gondolok róla és miért.

„Mint tudjuk” (mármint mi, brancsbeliek – én speciel, mikor elolvastam, nem tudtam róla az égvilágon semmit), Marshall Sahlins tanulmánya 1966-ban hangzott el előadásként a „Man the Hunter” címen rendezett konferencián,2 s megtalálható a konferencia anyagát akkor rögtön publikáló kötetben is. Előadásának kibővített változata aztán 1972-ben jelent meg, s vált ismertté a tágabb közönség számára tanulmányainak Stone Age Economics címen publikált kötetében. Ha jól emlékszem, valamikor a 70-es évek közepén (tán az Akadémiai Könyvtárban lehetett!) került kezembe ennek a meghökkentő című könyvnek a katalóguscédulája. Hogy kezdő szociológusként mi közöm lehetett (lehetett?) a kőkorszakhoz s annak gazdaságtanához, hogy mit tudhattam bármelyikükről, merőben érdektelen. Azonnal tudtam, hogy ennek az ismeretlen nevű pasasnak a könyvét most ki fogom kölcsönözni. (Hadd szögezzem le sietve, ezt a történetet nem azért veszem elő, mert olyan fene módon érdekelném magamat, hanem azért, mert valamit érzékeltethet egy a hetvenes években a szociológiába beletanuló – tán nem egészen csökött – fiatalember gondolkodásmódjának fejlődési állomásairól.)

Később aztán megtudtam, hogy az írás, megjelenése pillanatától fogva, heves vitákat váltott ki – ámde nem annyira szűken antropológiai berkekben, hanem (visszamenőleg ez nagyon is árulkodó) inkább azon kívül! Az alább következők szempontjából ezt elsődleges fontosságúnak, s fontosságához képest végzetesen elhanyagolt megfontolásnak tartom.

Az lényegében a magamfajta tudatlan számára is első ránézésre nyilvánvalónak bizonyult, hogy ez az írás szembe megy az antropológia tudományának hagyományos álláspontjával. Sahlins így nyit:

Nincs szakkönyv, ami ne azt fújná, hogy milyen rettenetes volt a paleolitikumban az élet. Egymásra licitálva sugallják a fenyegető katasztrófa képzetét, töprengésre késztetve az embert, nem is annyira azon, hogy hogyan voltak képesek a vadásznépek életben maradni, hanem inkább azon: életnek lehet-e egyáltalán nevezni azt, ahogyan éltek? E könyvek lapjain a nyomkereső vadászt az éhenhalás réme űzi-hajtja. Technikai fogyatékosságai arra ítélik – s lehetne ez másképp? – hogy ha életben akar maradni, hát szüntelenül munkát kelljen végeznie, nem hagyva sem megpihenni, sem többletet felhalmozni, így „szabad időt” sem, hogy „kultúrát teremtsen”.3

Hát igen! Ennyi nekem a hetvenes évek közepén elég volt ahhoz, hogy világos legyen: ez a pasi nemcsak az antropológiai tudomány teljes egészét kérdőjelezi meg – nemcsak a tényállítások tényállítás mivoltától egészen az ezekhez kapcsolt „hivatalos” értelmezések érvényéig, de önmagát tudományként való tételezésében is; méghozzá abban a számomra mind a mai napig végzetesen rokonszenvesnek tűnő formában, amelynek szerves része az önirónia, az „én sem vagyok jobb nálatok” attitűd.

(Rövid kitérő: a szöveg „jópofasága” alapvetően akkor csapott meg, amikor Sahlins arról a számomra mindig is alapvető fontosságúnak bizonyult problémáról értekezik, amit ethnocent­riz­musnak szoktunk entre nous nevezni. Vagyis amikor azt az empirikusan megfigyelhető tényt, hogy az ausztrál bennszülött egy fa kérge mögött kutakodva egyszer csak előkotor egy nagy fehér kukacot, s azt önfeledten megeszi, a fehér antropológus – aki inkább az éhen pusztulást választaná, mintsem ilyen gusztustalanságot a szájába vegyen – úgy értelmezi, hogy az éhhalál szélén tántorgó bennszülöttet sanyarú sorsa még efféle atrocitásra is képes rábírni. Holott a bennszülött számára – mit csináljunk, na! –, ha a fehér antropológus elhányja is magát, a kukac a csemegék csemegéje. Ami pedig az éhhalál szélén tántorgást illeti, Sahlins szakértő antropológusok kutatásai alapján argumentálja nekünk, hogy „az Arnhem-föl­diek táplálékbevitele megfelelő volt – még a Na­tional Research Council of America normái szerint is.”)

A fentiekben vázoltaknak megfelelően, ahogyan egyik elemzője írja:

az ember fejlődéstörténetére kitekintő különféle tudományok képviselői körében heves vitákat folytattak Sahlins tételéről. Közben minden „Bevezetés az antropológiába” kurzus „reprezentatív” olvasmánya lett! Az antropológia tanszékeken mindenütt ott szerepelt a kötelező olvasmányok listáján! Kezdeti lelkesedésük ellenére a szakemberek azonban az 1980-as évek elejéig nem igazán érdemesítették figyelmükre Sahlins tanulmányát. A képükbe vágott kesztyűt nem nagyon akaródzott senkinek sem fölvennie, mint ahogy empirikus terepmunkájukban sem szembesítették a tapasztalat próbájával. Bízvást mondhatjuk, hogy a legtöbb antropológus (az oktatói tevékenységétől élesen elütő módon) kutatói tevékenysége során megpróbált tudomást sem venni róla.4

Leszögezhető tehát, hogy a The Original Affluent Society kombattáns írás, én pedig kedvelem az ilyeneket. (Sahlins szívem szerint fogalmaz: „A hagyományos bölcsességek mindig nehezen ingathatók csak meg. Épp ezért muszáj polémikusan fogalmazni s a szükséges átértékelést dialektikusan szavakba ölteni.”) Mindezen fölül a tanulmány „esztétikailag” is kitűnően van megírva. A szöveg szellemes, sodra, ritmusa, dinamikája van.5 Joggal mondhatni róla, hogy

a nemcsak dokumentálni, de provokálni is akaró tanulmány elszakadt a hagyományos tudományos diskurzustól, közvetlenül vonatkoztatta magát a nyugati társadalmaknak a munkáról, a boldogságról és a szabadságról kialakított képzeteihez.Ennek eredményeképpen olyan szöveg született, melyben elválaszthatatlanul ízült egybe elmélet és tapasztalati adat, kifinomult beleérző képesség és trivialitások hangos hirdetése, széles látókör és blikkfangosnak szánt szellemeskedés. Olyan zseniális kevercs született, amelyet a hagyományos elemzés sehol nem tudott kikezdeni.6

Hogy vajon feladata-e egy – mondjuk a ¡kung bushmanokról szóló – antropológiai szaktanulmánynak a nyugati civilizációba ágyazottmai életünk képzeteihez való vonatkoztatást szempontjai közé emelni, illetve hogy megengedhető-e egyáltalán, az számomra, Sahlinst olvasva, kérdésként föl sem merült. Hogy őszinte legyek, a kérdésre ma sem szívesen válaszolnék.

Természetesen nem csak a stílus és a szakmai állásfoglalás miatt lett nagyon rokonszenvessé nekem a szöveg. Sokkal nagyobb szerepe volt ebben a számomra jószerivel irreleváns, szakmain messze túlmutató ideologikus értéktartalomnak. Annak, hogy – kiemelve a fenti kritikai idézetből néhány szót – közvetlenül vonatkoztatta magát a nyugati társadalmak a munkáról, a boldogságról és a szabadságról kialakított képzeteihez. Ez pedig talán megérdemel részemről egy megjegyzést. Amikor Sahlins így fogalmazott:

Azt állítani, hogy ezek a vadászok bőviben vannak a javaknak, egyben tagadása annak, hogy sorsuk eleve elrendeltetett tragédia lenne, az ember örök küzdelme a kényszerű munka rabságában, amire korlátokat nem ismerő igényeinek s a kielégítésükre elégtelen eszközeinek összeegyeztethetetlensége ítéli,

nem nagyon volt kétségem afelől, hogy a hajdani (vagy mai) vadászok bemutatásánál lényegesen fontosabb a mi mai életünk elrendeltetettségé­nek tagadása. Úgy éreztem: Sahlinsnak egyedül ez számít.

Az 1966-ban elhangzott előadás (majd később közzétett tanulmány-változat) címe egyértelművé teszi, hogy John Kenneth Galbraith majd’ egy évtizeddel korábban megjelent The Affluent So­ciety című könyvét vette hivatkozási alapul. A szöveg ezt egyértelművé is teszi.

A bővelkedéshez ugyanis kétféle módon lehet eljutni. A szükségletek kétféleképpen „elégíthetők ki köny­nyűszerrel”, vagy úgy, hogy sok mindent állítunk elő, vagy úgy, hogy keveset kívánunk. A hozzánk közelálló felfogás, a galbraithi, olyan előfeltevésekkel él, amelyek sajátlagosan a piacgazdaságokra illenek; hogy tudniillik: az ember étvágya nagy, mondhatni kielégíthetetlen, a rendelkezésére álló eszközök pedig szegényesek – bár, igaz, ami igaz, javíthatók és bővíthetők. Így az eszközök és a célok közötti szakadék az ipari termelékenység fokozása révén szűkíthető, legalábbis addig a mértékig, hogy a „legfontosabb javak” kiadósan álljanak rendelkezésére.

Ám ezután így folytatja:

A bőséghez azonban – a mienktől némiképp eltérő előfeltevésekből kiindulva – egy másik úton, a Zen útján is eljuthatunk. Ez a szemlélet úgy tartja: az ember anyagi szükségletei végesek; a technikai eszközök pedig nem változnak, de e szűkös szükségletek kielégítésére egészében véve elegendőek. A Zen stratégiájának elköteleződve az emberek – még igen alacsony életszínvonalon is – soha nem tapasztalt anyagi bőségnek örvendhetnek.

Amikor Sahlins így fogalmaz: „Hajlamosak vagyunk úgy gondolkodni, hogy a vadászó és gyűjtögető társadalmak szegények, mivel nincs semmijük. Meglehet, célszerűbb lenne úgy gondolnunk rájuk, mint akik szabadok” –, akkor, megkockáztatom, egy tízvalahány ezer évre visszatekintő, szakmailag bevettnek számító régészeti értelmezés megkérdőjelezésén túl, írása egyértelműen a hatvanas-hetvenes évek amerikai társadalmi valóságára figyelő, arra reflektálni kívánó munkák közé sorolható. Azok közé, melyek azötvenes évek elejétől kezdődően kritikai össztűz alá vették az amerikai társadalmat s a kapitalizmus akkori állapotát.7 E kritika pedig igen sokat merített a marxista társadalomfelfogásból (melynek persze semmi néven nevezendő köze nem volt ahhoz, amit a „marxizmus” korabeli hivatalos magyar értelmezése takart). Heller Ágnesnek az ötvenes- hatvanas évek amerikai társadalomkritikáját bemutató és elemző kiváló könyve, A morál szociológiája vagy a szociológia morálja 1964-ben jelent meg.8 1964-ben a hivatalos magyar marxizmus már szükségét érezte annak, hogy a kapitalizmust modernebb hangvételű marxista kritikával illesse. A gyeplőt persze nem dobta a lovak közé. Jellemzőnek tartom, hogy a megjelentethetés érdekében a könyv elején szereplő Előszó helyett fejezetben milyen megfogalmazásokra kényszerül (?) Heller. Mutatóba álljon itt néhány erősen „tört­ma­tos” mondat.

(…) az amerikai szociológia és szociálpszichológia ma a legtipikusabb képviselője e tudományágaknak az egész polgári világban. S azért lehet az, mert a 20. századi imperializmus fejlődését és válságát a legtisztábban az Egyesült Államok járta és járja végig. Az Egyesült Államokban ragadható meg és fejezhető ki legjobban a korunkbeli „tiszta kapitalizmus” képlete. Any­nyiban „tiszta” ez a kapitalizmus, amennyiben módot adott rá, hogy kifejlődjenek mindazok a lehetőségek és tendenciák, amelyek a modern kapitalizmusban rejlenek, s ezért itt válik legjobban elemezhetővé, mi is hát az emberi élet perspektívája a monopolkapitalizmus világában. (…) Aki (…) az Egyesült Államok fejlődésével fordul – polgári talajról – szembe, aki ezt a fejlődést tartja embertelennek, ennek pszichológiai hatását ítéli végzetesnek, az nem láthat szubjektíve sem kiutat a kapitalizmuson belül, hacsak nem illuzio­nisz­tikusat.9

(A becsület kedvéért kell itt leszögeznem: nincs ebben semmi „cikizés”; én akkor úgy éreztem, ember legyen a talpán, aki ennél is szívemből szólóbban tudná ezt megfogalmazni.)

1965-ben leadott szakdolgozatomnak ugyan semmi látszólagos köze nem volt a társadalomtudományokhoz (francia szakosként Albert Camus írói pályakezdését „vettem górcső alá”), megírásához mégis leginkább az addigra már magyarul is megjelent Ökfilt, azaz a Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-ből-t,10 illetve Heller könyvét forgattam, teljességgel magamévá téve azt a felfogást, hogy a fogyasztói társadalom „kielégíthetetlen étvágya” nem más, mint annak látlelete, hogy az elidegenedett egyén munkájában többé már nem lelheti meg nembeli lényegét és szabadságát, ezért azt, balga fejjel, a fogyasztásban véli fölfedezhetni.Gyorsan megismerkedtem hát azokkal a döntően az ötvenes években fontos munkákat publikáló szerzőkkel is, akikre Heller hivatkozott.

Amikor tehát a hetvenes évek közepén úgy esett, hogy könyvtárból kikölcsönöztem Sah­linst, friss sütetű marxista világnézetemnek (melyért – ma is azt gondolom –, keményen megdolgoztam) borzasztóan rokonszenves volt.11 Más kérdés, hogy szakmailag esetleg lehetett volna „fogást” keresni rajta. Én, ezzel, akkoriban – megfelelő tudás híján – egyáltalán nem próbálkoztam. Mára, persze, nagyjából kirajzolódik előttem, hogy mik a „szakmának” Sahlinsszal szemben megfogalmazott támadási pontjai, s ezekkel kapcsolatban meg is jegyeznék egyet s mást, jóllehet – szakértelem híján – mellőzni fogom a vitatkozó felek közötti szakmai „igazságtevést”.

A lehető legszűkszavúbban próbálom meg ösz­szegezni azt a kommunikációs félreértést,12 mely­lyel a szakma bő két évtizeddel később – kézbe véve az ájultan tisztelt, de szakmailag reflexió nélkül hagyott szöveget – elkezdte mulasztását azzal törleszteni, hogy nyakasan és csak azért is nekiállt mint szakmai szöveghez viszonyulni hozzá. Az elméleti tétele alátámasztásának gondolni vélt empirikus, tapasztalati adatokat Sahlins mindössze három jelen idejű (két ausztráliai és egy afrikai helyszínen folytatott), pontosan hivatkozott – s a szakma által pontosan ismert/ismerhető – terepmunka-kutatásból nyeri. Ezek mindegyike olyan csoportokat érintett, melyek népessége tucatnyi embernél többet nem nagyon tett ki, és időben is végletesen korlátozott volt (az év 52 hetéből mindössze két, egymást követő hétre terjedt ki). Másik információs forrása – s ez nagyon is élvezetessé teszi tanulmányának olvasását – előző évszázadok visszakeresett történeti információtára volt; az egyes helyszíneken valóban megfordult, élményeket, tapasztalatokat szerzett – s ezeket jóízűen s élvezetes stílusban rögzítő – térítők, felfedezők, utazók, kereskedők korabeli leírásaira hivatkozik bőségesen (amelyek erős forráskritikára szorulnak). Végül, harmadik megoldásként, analógiás érveket próbál fölsorakoztatni a napjaink antropológusai által ismert és kutatott gyűjtögető népekről ismerhető tudásanyagra támaszkodva. Ezzel a tudásanyaggal kapcsolatban pedig – jóllehet erről kritikusai eltökélten nem hajlandók tudomást venni! – nem győzi igen korrekt módonhangsúlyozni, hogy mi minden miatt nem alkalmasak a mai vagy néhány évszázaddal ezelőtti primitív társadalmak arra, hogy a történelmi időből kiemelve, egyetemessé transzponálva, egy-az- egy­ben érvényes s – ha úgy tetszik – bizonyító érvényű lehessen az analógia.

Az úgymond módszertani problémánál (mely persze csak akkor módszertani probléma, ha nem vagyunk hajlandók megérteni és elfogadni, hogy Sahlinst nem biztos, hogy a mai gyűjtögető társadalmak foglalkoztatják), én mindenesetre fontosabbnak tartok egy Sahlins ellenében sűrűn hivatkozott elméleti ellenérvet. Nevezetesen, hogy egy olyan elméleti megközelítés, mely a „munkaidő” kontra „szabadidő” időmennyiségének hányadosaként mért konkrét értékek „rácsán” belül értelmezi a világot, persze a mai (értsd: a fehér ember által a 18–20. század során megismert) gyűjtögető társadalmak esetében is kérdéses (bár újólag hangsúlyoznám: Sahlins számára nem ezek kultúrájának megértése az „öncél” – ez irányú „csesztetése” tehát teljesen felesleges és méltánytalan). Az viszont végképp egyértelmű, hogy az emberi csoportok egy sajátos, tíz-valahány ezer évvel ezelőtt létezett, konkrét jellemzőkkel bíró csoportja esetében nem tekinthető oly „triviálisan” használhatónak, mint ahogy Sahlins akár az elméleti fogalmat, akár annak operacionális változatát gondolja. Eléggé bizonyítottnak látszik ugyanis, hogy a munkaidő/szabadidő fogalompár modern – értsd, 19. század végi, 20. század eleji termék. E vonatkozásban tehát – visszagondolva hajdani olvasmányomra – magam is használhatatlannak tartom a sahlinsi felfogást. Történeti-szociológiai munkájában Christian Topalov vitathatatlanul bizonyítja,13 hogy a munkanélküliség fogalmának megértéséhez (ami nem képzelhető el mindaddig, amíg az egyik és a másik időfogalom elméleti különválasztására sor nem kerül) nem a munkanélküliség „felfedezése” vezet el, hanem a „föltalálása”.

Engedtessék meg nekem, hogy most a társadalomtudományok körén kívülről idézzek néhány mondatot. Szeretem és nagyra becsülöm Gerald Durrellt, aki egyik könyvében bölcs és megértő humorral mondja az őserdei táborhelyüket felkeresők kapcsán:

A majombébik viselkedése rendkívül hasonlít a csecsemőkéhez, csak talán kissé szánnivalóbbak. (…) Többször meglátogatott minket egy fiatal hölgy, akit annyira meghatott a kis majmok keserves arckifejezése, hogy egyszer előadást tartott nekem arról, mennyire gonosz dolog anyjuktól elszakítani, majd bezárni ezeket a szerencsétlen kis teremtményeket. Költőien írta le a szabadság örömét, s a bébik gondtalan boldog életét a fák között, s ezzel ellentétbe állította az irtózatos rabságot, amiért, ugye, én voltam a felelős.14

A hölgy aztán, Durrell „tárlatvezetése” nyomán, rosszul lesz, mikor szembesül a kis aranyoskákon található, élősködők okozta gennyes tályogokkal, rothadó húsú sebekkel, menekülőre fogja, és soha többé nem tér vissza a táborba, hogy ott jóízűt andalodhasson. Durrell pedig így zárja a történetét:

Nagy kár, hogy az emberek nem néznek eléggé utána az őserdei élet hátrányainak, mielőtt locsogni kezdenének a kegyetlen rabságról.15

Hát ez már csak így van, a világban mindig lesznek széplelkű hülyék. Meg – csak úgy simán hülyék. Sahlins azonban nem az. Vele szemben méltánytalannak és rosszindulatúnak – nem habozom kimondani: teljesen stupidnak – tartom, amikor valaki olyasmiket kezd szavalni:

(…) a mítosz, amely szerint őseink, kapzsivá válásukat megelőzően könnyedén kielégíthették minden szükségletüket, sokkal inkább a 20. századi antropológiai közgondolkodásról árulkodik, mintsem a magukat gyűjtögetésből fenntartó csoportokról. (…) A „bővelkedés társadalma” fogalom kegyetlen beugratás, mert arra bátorítja a modern társadalmak emberét, hogy letegyenek empátiájukról vagy netán bűntudatukról, amit érezniük kellene, amikor szembetalálkoznak a nehéz helyzetben élő emberekre nehezedő terhekkel. Tizenhét évig éltünk három különböző ország gyűjtögető életmódra berendezkedett társadalmaiban, s hallva, hogyan panaszkodnak az éhségre, hogyan jajgatnak gyerekeik, megfigyelve nyomorult egészségi állapotukat, nehezen tudunk elnézőek lenni azokkal szemben, akik e kutyakomédiának a modern antropológiában való elterjesztéséért felelősek.16

Az argumentációjuk idősíkjait szerzőként köny­nyedén váltogató két hölggyel nem fárasztom a kedves hallgatót. Stílusuk mindenesetre kísértetiesen egybecseng a radikális feministák stílusával. Félreértés ne essék, nincs bajom a feministákkal. Sőt! Meggyőződésem, hogy a mai világban egy bizonyos IQ szinten felül az ember egyszerűen nem lehet más, mint feminista. A radikális feministák nemzetközi táborát éppúgy, mint lihegő magyar képviselőiket viszont épp úgy utálom, mint bármely más fundamentalista harci csoportosulást, akár vallási, akár faji, akár politikai (vagy bármely más elv szerint) követi is el (nem csak) intellektuális aljasságait.

Sahlinst nem az foglalkoztatta, hogy a burzsoá áltudomány alkalmazásában álló talpnyaló lakájként igyekezzék elmismásolni az imperialisták bűneit és felelősségüket. Még egyszer megismételném: nem mai emberekről szól a tanulmánya. Hagyjuk a jajgató gyerekeket, hagyjuk a kutyakomédia-terjesztő mai antropológusokat, valamint a mai gaz imperialistákat is. Sahlins ehhez túlságosan is egyértelműen fogalmaz. Idézem.

A vadásztársadalmaknak az anyagi javakhoz fűződő s a fentiekkel jellemezhető viszonyában van egy nagyon egyértelmű és fontos elem. Ennek a „gazdasági életnek” a belső szempontrendszere felől nézve tökéletesen elhibázott arról értekezni, hogy a szükségleteket „visszafogják”, a vágyaknak „korlátokat szabnak”, vagy arról, hogy a gazdagság képzetét „szűkkörűen értelmezik”. Az efféle megfogalmazás ugyanis megelőlegezi a nevezetes homo oeconomicust, illetőleg azt, hogy a vadásznak lélekben meg kell küzdenie saját rosszabbik énjével, majd pedig, miután afölött győzelmet aratott, kulturálisan elköteleződik egyfajta szegénységi fogadalom mellett. Ezek a szavak azonban föltételezik az arról a szerzésvágyról való lemondást, mely eleve ki sem fejlődött a vadászban; olyan vágyak korlátozását, amelyek meg sem fordultak a fejében. A homo oeconomicus burzsoá konstrukció, mely – Mauss szavaival élve – „nem mögöttük, hanem előttünk áll, mint az erkölcs (…) embere”. Nem arról van szó, hogy a vadászok és gyűjtögetők megzabolázták „anyagi javak szerzésére” ösztökélő késztetéseiket – hanem, egész egyszerűen, nem intézményesítették azokat.

Ami egyben azt is jelenti, életmódjuk (bármiféle-fajta legyen is az) nem választás, döntés kérdése, abban az értelemben legalábbis semmiképp, hogy morális aspektust lehetne köré keríteni.17 Filozofikusnak talán lehet tartani az efféle viselkedést (ha ezen egyfajta racionalitást értünk), filozófiának bizonyosan nem. (S ennyiben bizony Sahlinsnak fejére kell olvasni, s ma már fejére is olvasnám a Zen-stratégia alkalmazásáról szóló mondatot. Ez a Zennek a nyugati kultúrában divatba jötte okán „tájékoztatónak” gondolt címke ugyanis a szerző szándékával ellentétben tökéletesen megtévesztő.)

Jared Diamond evolúcióbiológus, akit a Wikipédia a világ legjobb természettudományos ismeretterjesztő irodalmárai egyikének tisztel, s aki 1998-ban Pulitzer-díjat kapott magyarul is megjelent könyvéért,18 a következő problémával szembesíti emebben az olvasót. Az időszámításunk előtti XI. évezredre datálható régészeti leletek egyértelműek: akkoriban valamennyi népesség, valamennyi civilizáció a fejlődésnek ugyanazon a szintjén állott. Majd azzal folytatja: 1532-ben az ún. cajamarcai csatában Pizarro 160-valahány katonája percek alatt szétverte Atahualpa inka 80 ezres seregét. Aminek sok okát lehet adni, Diamond is végigsorolja s kommentálja őket, mégis megjegyzi:

Még mindig válaszra vár azonban az az alapvető kérdés, hogy miért Európa jutott mindezeknek a közvetlen előnyöknek a birtokába, és miért nem az Újvilág. Miért nem az inkák voltak azok, akik feltalálták a lőfegyvert és az acélkardot, ültek olyan félelmetes állatok hátán, mint a lovak, hordoztak olyan betegségeket, amelyekkel szemben az európaiak védtelenek voltak; miért nem ők építettek óceánjáró hajókat, hoztak létre fejlett politikai szervezetet, vagy tudták saját javukra fordítani több ezer év írott történelmét?19

Ő természetesen választ ad a maga fölvetette kérdésre: mi történt a világban ez alatt a 11 ezer év alatt, ami miatt nem az inkák (maják, aztékok – vagy bárki) fedezték föl Európát, s vertek tönkre kortárs európai uralkodókat, mint mondjuk I. Ferenc francia királyt, netán az angol uralkodót, VIII. Henriket. Magyarázatát most nem fejteném ki az Olvasónak (már csak azért sem, mert ez olyan lenne, mint a krimit olvasónak elárulni, ki a gyilkos), s természetesen szakmailag sem értékelem álláspontjának igazságtartalmát.20 Összegzésül legyen elég annyi:

Az elmúlt 7 millió év túlnyomó részében, amikor is a mai ember ősei különváltak a mai emberszabású majmok őseitől, a Föld minden embere kizárólag vadállatok vadászatával és vadnövények gyűjtögetésével tartotta fenn magát, akárcsak a feketelábúak törzse egészen a 19. századig. Csupán az elmúlt 11 ezer év folyamán tért át néhány nép arra, amit élelmiszertermelésnek nevezünk, vagyis arra, hogy vadon élő állatokat háziasítsanak és növényeket nemesítsenek, és az ennek eredményeképpen létrejött terményekből és jószágokból éljenek meg.21

Mint végigvezeti: az így keletkező élelmiszerfelesleg, s e felesleg fölhalmozása lehetővé teszi a nagy, népes, letelepedett és rétegződő társadalmak létrejöttét, amire a vadász-gyűjtögető társadalmak nem képesek – teljesen függetlenül attól, hogy a) nélkülözéstől szenvednek-e, vagy teli pocakkal, elégedetten dőlnek-e le délutáni pihenőre; b) szeretnének-e valami miatt nagy, népes, letelepedett és rétegződő társadalmak lenni; illetőleg hogy c) történhet-e velük bármi, ami miatt valami efféle célkitűzés mellett akarhassanak voksolni. Tegyük hozzá mindehhez, ennek egyszerre volt nélkülözhetetlen feltétele, egyszersmind következménye is a rendkívül bonyolult társadalmi munkamegosztás.

Maradjunk a faktumoknál. Pontosabban: egy, az európai fehér ember tudatát, erkölcseit, „világnézetét” meghatározó ténynél. Hogy tudniillik – miért, miért nem? – a 16. században elkezdődött az a komplex folyamat, melynek során a kialakuló európai nemzetállamok hajtották uralmuk alá más földrészek területeit, s tették azokat gyarmataikká, nem pedig ennek a fordítottja történt meg. Ez van, a tény megkérdőjelezhetetlen. Kauzális összefüggésrendszereinek föltérképezése azonban sok kívánnivalót hagy maga után.

Kiváló könyvében, a „Vadak” és „civilizáltak”– ban Urs Bitterli22 pontosan megvilágítja e történelmi folyamatnak mindazon komplex összefüggéseit, amelyekre – hely és kompetencia híján – természetesen nem fogok kitérni. Maradjunk – ha tetszik, részrehajlóan – az európai nézőpontnál. (Leginkább úgyis csak ezt ismerjük!)

A gyarmatosítás történetéhez hozzátartozik az igen különböző kultúrájú és életformájú népek találkozása is, azok a belső feszültségek, amelyeket ez a találkozás kiváltott, és azok a kísérletek, ahogyan megpróbáltak ezeken a feszültségeken úrrá lenni. (…) Európa találkozása a tengerentúli világgal mindig hatalmas kihívást jelentett a nyugati szellem befogadóképessége, valamint etikai lényege számára is.23

Említetlenül fogom tehát hagyni, mit jelent ebben az a mozzanat, hogy az európai, fehér – keresztény – kultúra mikor érzi úgy, hogy egy másik „kultúrával” találkozott, s mikor azt, hogy „vademberekkel” szembesül. Tollruhába öltözött „vadak”, avagy perzsák (akikkel kapcsolatban egyáltalán értelmesen fölvetődhet az a kérdés, hogy hogyan lehet valaki „perzsa”), persze egészen más helyzetértelmezésekre kényszerítik a civilizált em­bert. Bitterli teljes joggal jegyzi meg, hogy

Ha mi itt mindenekelőtt az európaiaknak az iszlámmal és később Kínával és Japánnal való találkozása kapcsán fölényről vagy hátrányról beszélünk, akkor ezen azt értjük, hogy az európaiak ezeknél a népeknél a civilizációnak olyan fokával találkoztak, amelyet racionálisan föl tudtak fogni, és képesek voltak azt a saját kultúrájukba integrálni. „Civilizáción” azokat az elsődlegesen műszaki és tudományos eredményeket értjük (…) amelyeket bizonyos módosításokkal le lehet választani egy meghatározott kulturális háttérről, és alkalmazni lehet egy másikban.24

Említetlenül hagyom továbbá azt a kérdést is – relevanciájának megítéléséhez egyszerűen nincs elegendő tudásom –, hogy mennyiben más folyamat, amikor a világot pontosabban megismerni vágyó felfedezők azért szállnak tengerre, hogy új, letelepedésre alkalmas területeket szerezzenek, illetve amikor csak meggazdagodni kívánnak (lehetőleg minél kevesebb fáradsággal) s így törekvéseik arra korlátozódnak hogy kiépítsenek egyfajta kereskedelmi és bizományosi hálózatot, olyan közvetítőkre támaszkodva, akik kapcsolatban állnak a szárazföld belsejének „társadalmaival”.25

Az olvasó engedelmével, e világtörténelmi folyamatnak egyetlen metszetét fogom csak elemzés tárgyává tenni, az észak-amerikai indián őslakosság és a kontinensnek erre a részére bevándorló fehér ember engem egy darab ideje a westernfilmek ideológiája és a „határvidék-mítosz” összefüggésrendszere okán erősen foglalkoztató konfliktusát. A konfliktus létezése nehezen lenne tagadható; a feloldására talált „európaias” megoldás neve: genocídium.26 Világért se siessük el e genocídium erkölcsi megítélését. Hogy egy kultúra képviseletében felfedezők eljutnak más kultúrákba, az, természetesen, erkölcsileg semleges. Még ha – kívülről és objektíve nézve – a legnemesb szándékokkal indulunk is el (egy kicsit azért mélázzunk el, persze, vajon mennyire lehetett általános ez a szándék-etika), a következmények lehetnek a legvégzetesebbek is (ráadásul a tudomány korabeli szintjén nemcsak hogy meg- és ki nem kerülhetők, de intellektuálisan egyszerűen át- és be- sem láthatók.)27 De az erkölcsi megítélést lendületesen mellőzve is dokumentálhatónak látszik, hogy a Manifest Destiny (a fehér ember felsőbbrendűségében való rendíthetetlen hit) tételének térnyeréséhez nem sokáig lett volna elegendő valamiféle „hozott ideológia”, ha a tapasztalat nem igazolta volna vissza a Vanishing American-féle narratíva látásmódját).

Ez a visszaigazolás azonban teljes erővel csak a függetlenségi háború után rajzolódik föl a kontinens szellemi horizontjára.

Kezdjük annak kényszerűen zanzásított áttekintésével, hogy az őslakos és a telepes közötti sokszor gyilkos konfliktus – amennyire ez a vonatkozó történettudományi dokumentáció alapján minősíthető – mindig kisléptékű. Az európai telepes – bármennyire véljük őt (s bármennyire gondolja is ő magamagát) egy felsőbbrendű erkölcs (keresztény vallás), illetve egy felsőbbrendű társadalmi rend képviselőjének – mindaddig semmiféle előnyben nincs az indiánnal szemben, amíg a saját individualitását meghaladó társadalmi formációt nem teremt maga köré. (Minden egyes telepes olyan individuum, akinek saját magának kell a harcát megharcolnia – magára hagyott individuumként semmiféle előnyt nem tud fölmutatni olyanfajta ellenfelekkel szemben, akik a törzsszövetség valamiféle formájában élnek.) Meglehetősen jól dokumentálhatónak látszik, hogy az erőszak alapú (tehát nem a virális, bakteriális típusú) genocídium igazából a függetlenségi háború után gyors fejlődésnek indult reguláris amerikai hadsereg tevékenységének eredménye. Nem véletlen, hogy az Indian Wars néven számon tartott katonai konfliktusok 1865 és 1890 között fejezik be a történetet, mely az indiánokat rezervátumokba hurcolja.28

Én világéletemben utáltam a Zadig- féle „boldog ember inge” tanmesét, mely szerint mindenki nyafog, boldogtalan, a széles mosolyú boldog embernek meg nincs inge – s az sejtetődik, hogy éppen ezért boldog. Hajdanán, Sahlin­sot olvasva soha, egyetlen pillanatig sem volt olyan érzésem, hogy valami effélét kívánna rám tukmálni. Ma sem érzem azt, hogy egy hazug illúziót kívánna kolportálni. Változatlanul vallom: tanulmánya nem a ¡kung busmanokat kívánta példának emelni a második világháború utáni amerikaiak elé, inkább saját magukkal akarta volna kicsit szembesíteni őket. Ma azonban már azt tartom fontosabbnak, hogy ezeket az amerikaiakat lehetett – és talán érdemes is lehetett – saját magukkal szembesíteni, mert a társadalom fejlettsége megadhatta nekik a választás szabadságával együtt annak lehetőségét is, hogy ráébredhessenek a választás fontosságára. Sahlins ugyanis hitt az erkölcsi választás fontosságában. Ma, öreg fejjel újraolvasva, egyre inkább úgy érzem, hogy nem látta be, s nem szögezte le elég világosan, hogy a neolitikum „forradalmából” kimaradók jóvátehetetlenül elvesztették annak lehetőségét, hogy valamiféle erkölcsi döntéssel változtathassanak saját jövőjükön.

Az alább következők a Wessely Anna születésnapja tiszteletére rendezett kétnapos konferencián hangzottak volna el, ha a rendezők nem 15 percben limitálták volna a laudálók rendelkezésére álló időt. Változatlan szeretettel ajánlom az ünnepelt figyelmébe ezt a szöveget.

  1. Túl – természetesen – annak a primér kényszernek a tudomásul vételén, hogy a magyar felsőoktatásban egy hallgatóval már magyar szövegek se nagyon olvastathatók el, nemhogy angol (vagy más) nyelvűek. Ez a probléma kívül esik jelen írás horizontján; a magyar „értelmiség” képzésének viszontagságaiban járatlan olvasót azonban hadd utaljam egyfelől Hahner Péter „Háttal a falnak. Egyetemi helyzetkép” című írásához (Élet és Irodalom, 2006. március 10.), másfelől meg Bódy Zsombor „Magyar fátum a felsőoktatásban” című elemzéséhez (Kommentár, 2006/3).
  2. Melyről sokan már akkor maliciózusan megjegyezték, miszerint helyesebb lett volna „Woman the Gatherer” címen megrendezni.
  3. A tanulmányból kölcsönzött Sahlins-idézetekhez e pillanatban természetesen még nem tudok hivatkozási adatokat keríteni. Ezek a mondatok az eredeti tanulmány első oldalán szerepelnek.
  4. Nurit Bird-David: Beyond „The Original Affluent So­ciety”. A Culturalist Reformulation. Current Anth­ro­pology, vol. 33, nr. 1, 1992, 25.
  5. Ha a tanulmányt olvasva úgy találják majd, hogy igazam van, ebben nálamnál lényegesen nagyobb szerepe van a fordításomat mind szakmailag, mind nyelvileg lektoráló Sárkány Mihálynak.
  6. Brit-David, uo.
  7. Galbraith hivatkozott könyve első kiadásának dátuma 1958.
  8. Heller Ágnes: A morál szociológiája vagy a szociológia morálja. Gondolat, 1964. Mint könyve Függelékében tételesen fölsorolja, elsősorban Erich Fromm, David Riesman, William H. Whyte, C. Wright Mills, Ka­ren Horney és Theodor H. Newcomb munkáira építi elemzését.
  9. 5–6. oldal és tovább.
  10. Kossuth, 1962.
  11. Részletesen nincs mód kitérni rá, említetlenül azonban semmiképp nem hagyható, hogy a hatvanas évekkel kezdődően a Valósághasábjain hosszú időn keresztül zajlott az úgynevezett „elidegenedés-vita”, melyben a „fiatal” Marxot, a filozófust, és az „öreg” Marxot, a közgazdászt „összebékíteni” akaró „haladó erők” és az efféle törekvéseket hevesen elutasító, „nincs két Marx, csak A tőke szerzője van” álláspontot valló szklerotikus maradiak csaptak össze. A vita értelmezésében haszonnal forgatható Kovács Gábor „Forradalom, életmód, hatalom, kultúra” című tanulmánya (in Rainer M. János szerk.: „Hatvanas évek” Magyarországon. 1956-os Intézet, 2004, 198–236.)
  12. Ez az ún. „franciás bohózatok” (vö. Nóti Károly, Rejtő Jenő és egyéb szegénylegények) humorforrását képezi: X. Y. a kéményseprőt várja, ám aki érkezik az nem kéményseprő, hanem a lánya kérője – majd pedig kezdetét veszi a másik mondanivalóját félreértő, ám e félreértésre ráébredni képtelen személy abból adódó kálváriája, hogy képtelen megérteni a szerencsétlen ma­lentendut.
  13. Christian Topalov: Naissance du chômeur (1880–1910). Albin Michel, 1994.
  14. Gerald Durrell: A bafuti kopók. Ford. Csejdy András. Európa, 1991, 213.
  15. Uo. 216.
  16. Kim Hill – Ana Magdalena Hurtado: Ache Life His­tory. The Ecology and Demography of a Foraging People.
  17. Morális aspektus ugyanis csak Sahlins számára adódik.
  18.  Guns, Germs, and Steel, 1997. A magyar kiadás: Háborúk, járványok, technikák. A társadalmak fátumai. Ford. Födő Sándor. Typotex, 2001.
  19. Diamond, 79.
  20. Nekem, laikusnak, abszolút aha-élményt nyújtott a könyv.
  21. Diamond, 84.
  22. Urs Bitterli: „Vadak” és „civilizáltak”. Az európai–tengerentúli érintkezés szellem- és kultúrtörténete. Ford. Bendl Júlia. Gondolat, 1982.
  23. I. m. 13–14.
  24. Uo. 64.
  25. Gondoljunk akár Afrikára csak, Joseph Conrad-i változatban (A sötétség mélyén) éppúgy, mint az Edgar Wallace-i karikatúra keretein belül (Bosambo, Sandi a folyam ura stb.)
  26. 1890-ben az amerikai Népszámlálási Hivatal adatai szerint Az Egyesült Államok területén 248 253 ún. Native Indian – azaz: őslakos – élt. Nincs itt mód belemenni az Egyesült Államok mai területén élő indiánok létszáma történeti megbecslésének metodológiai kérdéseibe; de talán nem pontatlanul foglalom össze a különféle – teljesen természetesen erős szóródást mutató – becsléseket. Ezek nagyjából 4 és 12 milliós határértékek közé teszik az USA (és persze bizonyos értelemben a mai Kanada) területén 1492 tájt található őslakosságot. Maradjunk a legalsó becsült értéknél: ha durván 500 év alatt az őslakosság létszáma 4 millióról 250 ezer főre csökkent, arra nehéz más nevet találni, mint a genocídium szót. Van szerző, aki az USA mai területén élt őslakosság létszámát az első olyan évben, amikor erre már viszonylag elfogadható becsléseket lehet tenni, vagyis 1800-ban 600 ezerre becsüli. Ezt akár csak hipotetikusként elfogadva is, megkockáztathatjuk, hogy egyetlen évszázad alatt az indián népesség kétharmada kipusztult.
  27. A kérdés sok elemzője szerint a „láthatatlan gyilkosok” (himlő, tüdőgyulladás s más, az orvostudomány által akkor megismerhetetlen s beláthatatlan egyebek) a kontinensnek az északi részén (is) lényegesen több halálesettel jártak, mint a bármily véres háborús konfliktusok. Mielőtt azonban beletörődnénk abba, hogy ez a „hekatombológia” a fejlődés és a migrációs folyamatok törvényszerűen bekövetkező szándékolatlan – és elháríthatatlan – következménye, aminek következtében „mossuk kezünket” az őslakosságra zúdult tragédiáért, érdemes észben tartanunk, hogy a – keresztény – fehér ember himlőben meghalt fehér emberek ruháit, pokrócait adta ajándékba a rezervátumokba kényszerített indiánoknak.
  28. Az ezeknek az erőszakos intézkedéseknek adott kon­szenzuális elnevezések egyértelműen árulkodóak.
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.