A történelem nyomai – Interjú Volkhard Kniggével

LACZÓ FERENC: Lenne kedves néhány szóban megvilágítani személyes és szakmai hátterét, bemutatni intellektuális pályafutásának 1994 előtti stációit?

VOLHARD KNIGGE: Életem véletlenszerű alakulása folytán még a történettudományos tevékenységeim megkezdése előtt pszichoanalízissel kezdtem foglalkozni. Nem voltam hajlandó bevonulni katonának, ezért a német rendszernek megfelelően civil szolgálatot kellett végeznem. Erre a göttingeni Gyermek és Ifjúsági Pszichiátriai Intézetben volt lehetőségem, ahol is pszichoanalitikus felügyelet ellátása volt a feladatom. Ez a fiatalokkal és drogproblémákkal kapcsolatos tanácsadás az első ilyen jellegű szövetségi program keretében történt. Ezután kezdtem tanulmányaimat, meglehetősen szerteágazó elképzelésekkel és megfontolásokkal. A hetvenes évek egyik fontos kérdése az volt, hogy a nagy történelem hogyan hat az emberek kisebb történeteire, hogyan fejti ki hatását élettörténeteikre, mentalitásukat hogyan alakítja. Az idők szellemével összhangban úgy döntöttem, hogy nem orvostudományt fogok hallgatni, hanem történelmet, azaz a történelmen keresztül próbálok majd eljutni a pszichoanalízishez. A disszertációmat történetdidaktikai-pszichoanalitikus témáról írtam, részben Párizsban, részben Oldenburgban. Párizsba egyrészt az École des Annales, különösen a Lucien Febvre és mások által kidolgozott mentalitástörténet miatt mentem, másrészt Jacques Lacan pszichoanalízise miatt, mely az amerikai én-pszichológiával és én-pszichoanalízissel szembemenve radikálisan újraértelmezte, illetve újrakonstruálta a tudattalan értelmét. Fontos volt számomra továbbá a Psychanalyse l’historie szintén elsősorban francia diskurzusa, mely többek között Alain Besançon nevéhez fűződik, akinek szakterülete mellesleg a szovjet-orosz történelem volt.

Ezután visszatértem Németországba, ahol is az oldenburgi Carl von Ossietzky Egyetemen folytattam tanulmányaimat. Itt olyan kérdéseket vizsgáltam, mint hogy az akadémiai tudást miképpen lehet elérhetővé és befogadhatóvá tenni nem-akadémikusok számára. A nyolcvanas évek vége felé pedig elkezdett egyre jobban foglalkoztatni, amit akkoriban a kultúra iránti új érdeklődésnek neveztek, vagyis az, hogy a kultúra és a kulturális intézmények a kapitalizmus kirekesztéseivel szemben kompenzatorikus funkciókat töltenek be, illetve azokra a kérdésekre összpontosítottam, amelyek a kulturális képzés kultúrán és a képzés közvetlen céljain kívülálló funkcionalizációkat, a kultúra helyfaktorságát és további hasonló témákat érintettek.

Ezután részt vettem egy nagy projektben, mely a legelső volt a maga nemében. E projekt keretében a koncentrációs- és haláltáborok utótörténetét vizsgáltuk. Azt derítettük fel, hogy miként vált például Auschwitz, Buchenwald és Neuengamme emlékhellyé. Európai összehasonlító perspektívából szemléltük témánkat: a két Németország mellett Franciaországot és Lengyelországot is bevontuk a kutatásba. Épp akkor omlott össze az NDK, amikor a Volkswagen Alapítvány elkezdte folyósítani a pénzt, és ezáltal én lehettem a legelső nyugati kutató Buchenwaldban aki megvizsgálhatta, miként lett Buchenwaldból emlékhely, azaz utánajárhatott, hogy miként lett emlékezetpolitikai szempontból megkonstruálva, ez milyen célból történt, kik vettek részt benne, milyen elbeszéléseket alakítottak ki, hogyan szelektáltak, mit hallgattak el és így tovább.

Ekkoriban egy másik nagy kérdés is foglalkoztatott, mégpedig a történelem vizualizációja, a történelem a legtágabb értelemben vett nem- nyelvi eszközök, azaz a művészet esztétikai, a művészeten kívüli vizualitás, a szimbolizáció eszközeivel létrehozott reprezentációinak kérdése. Manapság ezt talán képi emlékezetnek (Bildgedächtnis) neveznénk, de e fogalom csak e kutatás folyamán született meg. E kérdéseket az essen- heisingi Kulturwissenschaftliches Institut és a Wissenschaftszentrum Nordrhein-Westfalen„Ikonographie des Politischen – Ästhetische Inszenierung der Demokratie” (A politikai ikonográfiája – A demokrácia esztétikai megrendezése) elnevezésű kutatócsoportjának keretében vizsgáltam, melyet eredetileg Martin Wahl alapított. és amelyet később Detlef Hoffmann vezetett. Az imént említett kérdésekkel kerültem aztán a Jénai Egyetemre, konkrétabban Lutz Niethammer tanszékére 1992-93-ban, mígnem 1994-ben hivatalosan felkért az akkori tudományért felelős miniszter, hogy vállaljam el az újonnan alapított Buchenwald és Mittelbau-Dora Alapítvány igazgatói tisztségét.

LF: Milyen elképzelésekkel és tervekkel kezdte meg igazgatói tevékenységét? Hogyan definiálná Buchenwald és Mittelbau-Dora Emlékhely általános céljait? Milyen különleges kihívást jelentett, hogy egy egykori keletnémet emlékhely vezetője lett? Hogyan zajlott le a német újraegyesítés e tekintetben?

VK: A hetedik kinevezett igazgató voltam a fordulat (Wende) óta, azaz mindössze négy év alatt. Ez leginkább azzal függött össze, és ezt természetesen az programunk kialakításakor is figyelembe kellett vennünk, hogy Buchenwald Kelet és Nyugat konfrontációjának, a hidegháborús narratívák ütközésének központi jelentőségű helye volt. A kérdést röviden úgy lehetne összefoglalni, hogy kié Buchenwald, és mit is jelentsen a továbbiakban? E kérdést két fontos okból kifolyólag nagyon hevesen vitatták: egyrészt egyértelműek voltak a nemzetiszocialista múlt nyugatnémet megvetésének és kirekesztésének következményei. 1990 előtt a Német Szövetségi Köztársaság területén nem voltak Buchenwaldhoz hasonló nagyságú emlékhelyek, és az 1990 utáni állam egykori nyugati területein még azután sem. Dachauban ekkoriban összesen öt munkatárs dolgozott, miközben Buchenwaldban pont százan voltak alkalmazásban. A konfliktus másik fő kiváltó oka az volt, hogy Buchenwaldot 1958-ban nem a mai értelemben vett emlékhellyé (Gedenkstätte) avatták, hanem az NDK első nemzeti emlékművévé (Nationaldenkmal), melynek célja a Szocialista Egységpárt államának történeti- politikai legitimációja volt. Az NDK önmagát ugyanis köztudomásúlag nem demokratikus úton próbálta legitimálni.

Az emlékhely, illetve az Alapítványhoz tartozó két emlékhely, tehát Buchenwald és Mittelbau- Dora ebből a szempontból reformra szorultak. Túl kellett lépni a Szocialista Egységpárt érdekeit szolgáló szelektív beállításokon és értelmezéseken. Buchenwald teljes történetét fel kellett idéznünk: az áldozatok különböző csoportjainak kellett méltó emléket állítani, melyekre addig egyáltalán nem vagy csak méltatlanul kevéssé emlékeztek. Ebbe a szociálrasszista alapon üldözöttek minden csoportja beletartozott, így az ún. aszociálisok is, tehát mindazok, akiket az 1938-as ún. Arbeitsscheu Reich akció keretében deportáltak Buchenwaldba, de beletartoztak a homoszexuálisok is, a szintik és a romák, valamint természetesen Buchenwald zsidó foglyai is.

Kijelentettük, pontosabban szólva kijelentettem, hogy nem fogjuk a győztesek történelemszemléletét érvényesíteni, nem az a célunk, hogy egy NDK-s emlékművet leromboljunk. Eleve nem is erre szólt a megbízatásunk. Ehelyett kutató történészekként álltunk munkába. Hivatásos történészekként azt kívántuk megvizsgálni, hogy az NDK történetírásából mi elfogadható és mi hamis. A történetet a források alapján dolgoztuk fel, többek között olyan amerikai és izraeli levéltári források alapján, amelyeket korábban nem tártak fel. Eredményeinket azonban nem kívántuk dekrétumokba foglalni, hanem inkább rendszeres felülvizsgálatukra vállalkoztunk. Ez konkrétan azt jelentette, hogy egy érvelésközpontú új kiállítást akartunk létrehozni, melynek megtekintése során annak is nyilvánvalóvá kell a látogatók számára válnia, hogy a jelentésadás milyen alapon történik. Emellett volt egy igen szerencsés körülmény, mely jelentősen megkönnyítette munkánkat, és amely manapság ugyancsak ritkaságnak számít: Türingia Szabadállam 1991– 92-ben Eberhard Jäckel elnökletével egy autonóm és független történészbizottságot hozott létre. Õk kapták feladatul a Buchenwalddal és Mittelbau-Dorával kapcsolatos reformkoncepció alapjainak kidolgozását, azaz az új koncepciót nem politikailag határozták és rendelték meg, nem valamelyik parlament, párt vagy kormány döntött felőle. Azóta is e tervek szolgáltatják tevékenységeink legitimitásának alapját. A korábbi politikai gyámkodás és irányítás helyére tehát nem lépett egy másfajta tartalmú, de hasonló módszerű politikai gyámkodás.

Akkoriban különös jelentősége volt annak is, hogy a vitákban a keleti munkatársaink is részt vettek, azon munkatársakat is bevontuk, akik már az NDK idején is Buchenwaldban és Mittelbau-Dorában dolgoztak. A továbbiakban is számítottunk szakmai tudásukra, amennyiben nem álltak 1989 előtt a titkosrendőrség szolgálatában. Ennek következtében Buchenwaldban és Mittelbau-Dorában sokkal kevésbé váltak hevessé a keletiek és nyugatiak közötti kölcsönös elutasítások, amelyek oly sok területen megfigyelhetőek voltak, és amelyek sok esetben mindmáig élnek.

Céljaink röviden tehát a következők voltak: kutatás ideológia helyett, a tudományos autonómia visszanyerése a politikai gyámkodás megszüntetése által, valamint az átlagos, nem szaktörténész látogató számára is érthetővé tenni, hogy miképpen tárul fel és hogyan értelmeződik a történelem. Összességében a tudományosan is megalapozott etikai-történeti-politikai képzés helyévé kívántuk tenni Buchenwaldot. E reform által valójában egy új emlékhelyfogalmat alkottunk meg, mely mindmáig érvényben van, és Németországban időközben széles körben átvételre került. Azt jelentettük ki akkoriban, hogy a történeti események színhelyén létrehozott emlékhelyeknek többdimenziós intézménynek kell lenniük. Több szintjük van, melyek mindegyikét nagyon komolyan kell venni, melyek azonban egymással is feszült, konfliktusos viszonyban állhatnak. Ezek az emlékhelyek először is tetthelyek, és az elszenvedés helyei, ezáltal szakbizonyítékai a nemzetiszocialista bűntettek történetének. E helyeken hajtották végre e bűntetteket, így e bűntettek infrastruktúráit e helyeken találhatjuk. Ilyenek a krematórium, a foglyoktól elraboltak tárolására fenntartott kamrák (Effektenkammer), a megfigyelő tornyok, az SS települése, valamint további technikai infrastruktúrák, mint például a vasútállomás, a vasúti sínek vagy az áramközpontok, melyeket külön a tábor számára építettek. Emellett az egykori tábor területe természetesen egyúttal temető is, konkrét és szimbolikus értelemben egyaránt. Konkrétan ott, ahol a sírokat lehetséges azonosítani. Az effajta sírokat általában a felszabadulás után hozták létre, ahova azokat temették el, akik közvetlenül a felszabadulás után hunytak el. Az SS utasításának megfelelően a tábor bizonyos helyeire hullottak a krematóriumban elégetett áldozatok maradványai. E helyeket később természetesen sírhelyekké alakították. Az emlékhely emellett modern Kortárs Történeti Múzeum is, önálló gyűjteménnyel, levéltárral, könyvtárral és a kiállítások rendezéséhez és átdolgozásához szükséges tudományos és infrastrukturális kapacitással, valamint a történeti-etikai-politikai képzés helye is, aminek ennek megfelelően komoly pedagógiai részleggel kell rendelkeznie.

Nem volt könnyű megvalósítani e céljainkat, mert mindez egyrészt igen sok pénzbe kerül, másrészt két félreértéssel, előítélettel vagy talán inkább védekezési mechanizmussal is meg kellett küzdenünk. Az első nem más volt, mint hogy az ilyesfajta emlékhelyek valójában nem többek temetőknél. Alkalmanként ellátogat majd ide néhány látogató, ezért ajánlatos kertészt alkalmazni. Nyaranta pedig, amikor is átlagban többen jönnek majd, néhány fizetett vendégkísérőre is szükség lesz. A másik védekezési mechanizmus közvetlenül a bűntények közvetlen közelben található bizonyítékaira vonatkozott. Ha ugyanis egy Buchenwaldhoz hasonló helyet nemcsak temetőként kezelünk, hanem történeti forrásként tárunk fel és teszünk beszédessé, ezáltal a környezet számára fájdalmasabbá is tesszük egyben és óhatatlanul komoly kihívást intézünk a közvetlen környezethez, esetünkben Weimar városához is. Ebből a szempontból nagy jelentősége volt annak, hogy az emlékhelyek kialakításának 1945 utáni kelet- és nyugat-német, de lengyel és francia történetét is jól ismertem.

Lengyelország és Németország összehasonlításakor azonnal szembetűnik, hogy Lengyelországban az egykori haláltáborokra, mint Majdanekre, melyet már 1944-ben felszabadítottak, vagy mint Auschwitzra már a háború vége után kevéssel emlékvédelmi rendelkezések vonatkoztak és hamarosan komoly emlékhelyekké alakították őket. Eközben Kelet- és Nyugat-Németországban sok tábort teljesen elpusztítottak. Ezek immár semmilyen formában nem léteznek, semmi nem utal rájuk. Bizonyos esetekben újra használatba vették az egykori táborokat, lakásokat vagy ipari telepeket alakítottak ki területükön vagy éppenséggel belőlük. 1989–91-ben lefolytatott kutatásunk idején ledöbbentett bennünket, hogy mennyire hasonló mechanizmusok érvényesültek Kelet- és Nyugat-Németországban. Akkoriban ezt úgy neveztük, hogy a maradványoknak a történelmi értelemképzés maximalizációja érdekében végrehajtott minimalizációja. Ez azt jelenti, hogy a táborok megsemmisítése nem egyszerűen annak érdekében történet, hogy a történelem nyomait eltüntessék és elhallgathassák, hanem hogy a források vétójogát, mely a táborok maradványaiban is megnyilvánulhatott volna, olyanynyira leszűkítsék, hogy az utólagos történeti-politikai értelmezéseket e források ne zavarhassák meg.

Ebből az NSZK esetében az következett, hogy amennyiben a táborok nem tűntek el teljesen, és nem is használták őket teljesen új módokon, úgy jellemzően temetők lettek a helyükön. Mármost a temetők történeti értelemben messzemenően némák, különösen amennyiben az egykori táborok helyén szép zöld bokrokat és fákat ültetnek, és virágokkal ékesítik e helyszíneket. Így bár a sírokat fel lehet fedezni, a hely minden különösebb történeti magyarázatot nélkülöz. Az NDK-ban a lebontás folyamata eközben egy narratíva megzavarásának lehetetlenné tételét szolgálta. Ez Buchenwaldra különösképpen vonatkozik, hiszen Buchenwald volt ennek a mintapéldánya. Ez az elbeszélés „a halálon és küzdelmen át a győzelemhez” mottóján alapult és a Szocialista Egységpárt számára ugyancsak nélkülözhetetlen volt. Buchenwaldot a felszabadításkor nem rombolták le. Az NDK szemszögéből nézve a tábor önmagában az áldozatok emlékműve lett volna, azonban az áldozatok nem voltak példaképként felhasználhatók, így inkább csak a kommunista hőstörténet sötét háttereként szerepeltek. Emlékezésre leginkább a rendszerhű kommunista ellenállók voltak méltóak, még csak nem is minden kommunista. „A halálon és küzdelmen át a győzelemhez” szimplán annyit jelentett, hogy a Kommunista Párt mindig is harcolt Németországban, még a táborokban is, és megtette hozzájárulását a fasizmus szétveréséhez.

Még egy utolsó megjegyzés programunkkal kapcsolatban: ezt akkoriban mi az ellenkezőjébe fordítottuk azáltal, hogy a maradványoknak a történelmi értelemképzés maximalizációja érdekében végrehajtott minimalizációja helyére a továbbra is fellelhető történelmi nyomok továbbhagyományozásának maximalizációját helyeztük. Ezt bizonyos értelemben a későbbi történeti értelemképzés minimalizációja, dekonstrukciója által végeztük el. Ezáltal kívántuk megállapítani, amennyire ez egyáltalában lehetséges, hogy pontosan mi hogyan is volt. Buchenwald esetében mindehhez nehezítő körülményként még az is hozzájárult, hogy a szovjet tábort és az abban történteket is figyelembe kellett vennünk. 1945 augusztusának végétől, szeptemberének elejétől 1950 februárjáig Buchenwald ugyanis a kettes számú különleges szovjet táborként funkcionált. Több ilyen tábor is volt a későbbi NDK területén, egy másikat például Sachsenhausenban hoztak létre. Az azzal kapcsolatos vita, hogy mit is kellene kezdeni e szovjet tábor történetével nagyon komolyan hozzájárult a Buchenwalddal kapcsolatos konfliktusok kialakulásához. E táborokkal kapcsolatban 1990-ben még tartották magukat a hidegháború ideológiai alapon megalkotott és egymást kizáró legendái. Nyugaton már az ötvenes években és még 1990-ben is az volt az általános vélekedés, ami persze radikális felmentésül is szolgálhatott, hogy „amit mi gáz bevetésével hajtottunk végre, azt az oroszok, a szovjetek a felvizezett levessel csinálták”, azaz Buchenwald, ahogy többek között elhangzott e viták során, „a paraszti-polgári vezetőrétegekkel szemben elkövetett kommunista holokauszt tábora” volt, a szovjet osztálygyilkosság színhelye Németországban és egyúttal a szovjetizáció eszköze is. Emellett az is a nyugati vélekedések közé tartozott, hogy Buchenwaldot és a többi szovjet tábort is a demokratikus ellenzékiek, a szovjetizáció ellenzői számára hozták létre, azaz szociáldemokraták, a kommunizmus baloldali kritikusai, kereszténydemokraták, tisztességes diákok, hivő keresztények és hasonló csoportok számára alaították ki. Ezzel szöges ellentétben Keleten, az NDK-ban az a nézet dominált, hogy Buchenwald és a többi szovjet tábor a fő háborús bűnösök, a náci Németország vezetőinek fogva tartására szolgált. A legendák elterjedését az ötvenes évekig, a hidegháború kezdeti szakaszáig vissza tudtuk követni, azt azonban még pontosan meg kellett állapítanunk, hogy mennyi valóságalapjuk van. Feltártuk tehát a releváns szovjet levéltárakat, melynek során együttműködtünk a GARF-fal, az Oroszországi Föderáció Állami Levéltárával, valamint egy sor egyéb szervezettel is, amelyek nagylelkűen segítették munkánkat.

Ennek elvégzése után olyasvalamire következtettünk, ami miatt balról és jobbról is, és lényegében minden oldalról súlyos kritika ért minket, sőt engem még gyűlöletkeltésért(Volksverhetzung) be is pereltek. Azt kellett ugyanis mondanunk, hogy a buchenwaldi szovjet különleges tábor a lágerrezsim tekintetében, az emberekkel, a német internáltakkal való bánásmód tekintetében a lágerek sztálinista típusához tartozott. Olyan tábor volt tehát, ahol a táplálkozás és a higiénia tekintetében nagyon embertelen körülményeket tartottak fenn, ahol az egyén méltóságát és a jogállamiság normáit semmibe vették, és nem is respektálták, ezért sok szempontból sztálinistának kell minősülnie, de e tábor létrejöttét nem lehet függetleníteni a németek által kezdeményezett második világháború utótörténetétől. E tábor kezdetben ugyanis a szövetségesek közös nácitlanítási stratégiájának részét képezte. Ilyen internáló táborok éppenséggel a nyugati hatalmak zónáiban is voltak, és az internálás módja eleinte a szövetségesek közös céljainak részét képezte. Az internálás mindig csoportos, mindig kollektívumokra vonatkozik, és ezek meghatározása közös döntés született. A korai cél a náci Németország vezető rétegeinek, vezető foglalkozási csoportjainak forgalomból való kivonása volt, melyet ezen egyének egyidejű letartóztatása és internálása által próbáltak véghezvinni. Ezek után az egyének felelősségének kivizsgálására kerülhetett sor, ami az eredeti döntés felülvizsgálatához vezethetett. Sajátos módon a szovjet táborban is volt ilyen kivizsgálás, de az egyéni felelősség pontos megállapítását és az annak megfelelő büntetés kiszabását később meg se kísérelték. A buchenwaldi internáltak a lágerben gubbasztottak, a nürnbergi per után is hiába vártak ügyük felülvizsgálatára, pedig a felülvizsgálat alapelveit ott elvileg megalkották.

Azt kellett tehát kijelentenünk, hogy a lágerrezsim, azaz az emberekkel való bánásmód tekintetében sztálinista táborral van szó, de egyúttal olyan táborról, melynek fogva tartottjai többségükben felelősek voltak a nácizmusért. Sok fiatalembert is internáltak e táborba, akikről ez nem állítható, de a többség e szempontból terhelt volt. Az emlékezet formálása szempontjából abban állt a különleges kihívás, hogy egyidejűleg mindkettőt állítanunk kellett, és e két állítást nem volt szabad egymás ellen kijátszanunk, nehogy végül valami olyasmi jöjjön ki, hogy a sztálinizmus áldozatává vált nácik már nem is számítanak náciknak. Ez egy olyan történeti színhelyen, mint amilyen Buchenwald, kiváltképp elfogadhatatlan lett volna.

LF: Miket tart a német történeti emlékezet legfontosabb sajátosságainak? Mennyiben és hogyan járult hozzá a történeti reflexió a német társadalom demokratikus átalakulásához?

VK: Amit Németországban történeti emlékezetnek vagy emlékezetkultúrának neveznek manapság igencsak sokértelmű jelenség, ezért kérdésére csak történeti perspektívából tudok válaszolni. Az NSZK-ban a hatvanas évek kezdetén és közepén kezdődik a nácizmussal való, eleinte leginkább kikényszerítettnek nevezhető önkritikus szembenézés. E szembenézés a hetvenes és nyolcvanas években ér aztán csúcspontjára, az emlékhelymozgalomban, egy sor civil társadalmi vitában, valamint abban a harcban öltve testet, melyeknek célja az volt, hogy az elfeledett vagy csak temetőként létező táborok is a kritikus reflexió tárgyává váljanak, valamint ezzel összhangban kerüljenek átalakítása.

Úgy gondolom, az NSZK-ról mindennemű korlátozás nélkül elmondható, hogy a belső demokratizálódásnak és a demokratikus kultúra kialakulásának mindenkori forrása, hogy az 1945 előtt elkövetett német bűntettekkel sikerült önkritikusan szembenézni. Az ötvenes és hatvanas éveknek a közelmúltat megszépíteni, letagadni, azzal legfeljebb „kiengesztelődni” kívánó ugyancsak erőteljes tendenciáival szemben végrehajtott múltfeldolgozás nélkül az NSZK nem vált volna azzá, ami lett. Az apologetikus tendenciák sem tűntek ugyan el, de a múltszemlélet kritikus éle összességében mégiscsak erőteljesebbé vált. A nácizmussal kapcsolatos emlékezetkultúra specifikuma tehát pontosan e kritikus önreflexióban keresendő: egyfelől a résztvevő generációval szemben, másfelől velük közösen le kellett küzdeni a megszépítési kísérleteket és a kiengesztelni vágyást. Mindezt a negatív emlékezeten való munkálkodásnak szoktam nevezni. A klaszszikus történeti emlékezet valós vagy állítólagos történeti hőstettekre, a saját történelem nagy és szép oldalaira fókuszál. E történelemképeknek rendszerint igen kevés valóságalapjuk van, sokkal inkább mitikus jellegűeknek tekinthetők. A nemzetiszocialista bűntettek és a második világháború következtében a történeti emlékezés új formája alakult ki, bevallottan sok belső ellenkezéssel szemben, melynek lényege, hogy a saját negatív múltat negatív horizontként fogjuk fel, melytől visszatérően megkülönböztetjük magunkat azáltal, hogy az áldozatoknak állítunk emléket és őket méltatjuk. Az áldozatokról való teljes körű megemlékezés azonban csak úgy lehetséges, ha nem pusztán a pietizmus szellemében viszonyulva hozzájuk meggyászoljuk őket, hanem egyúttal arra is rákérdezünk, hogy embereket miként lehetett rávenni arra, hogy másokat áldozatokká tegyenek. Egyenesen elengedhetetlen azon kérdések tárgyalása, hogy milyen társadalmi körülmények között, a politikai, kulturális, társadalmi és gazdasági szocializáció milyen eszközeivel, a jog és igazságszolgáltatás mely módszereivel, a képzés, azaz az iskolák és egyetemek, a világnézetek, a beállítottságok, valamint a társadalmi gyakorlatok mely útjain jutottunk el oda, hogy bizonyos emberek a mások feletti uralkodás állítólagos jogát, az üldözés és megsemmisítés állítólagos jogát maguknak kisajátíthatták, ahogy azt a németek a zsidókkal és szlávokkal szemben maguknak tulajdonították és e célokat konkrétan tervbe vették? Ezek a perdöntő kérdések és ezeket csak az önkritikus, negatív emlékezettel, a politikai és társadalmi negatívummal való önkritikus szembenézés által lehet komolyan megvizsgálni. A mások bűneiről való megemlékezés és ezek elítélése is tehet ugyan némi hozzájárulást, de ez mindig viszonylag könnyen megy és önmagában nem is vezet el a társadalom belső átalakuláshoz. Más kérdés, hogy természetesen mindig normatív módon kell meghatároznunk azt, hogy mit is tartunk pozitívnak, és mit negatívnak. Az én perspektívám az, hogy a legfontosabb pozitívumokat a demokratikus kultúra és a mindennemű korlátozás nélkül komolyan vett polgári és emberi jogok jelentik.

Amennyiben azonban a kortárs emlékezetkultúrára pillantunk, azt fogjuk látni, hogy annak sok egyéb funkciója is van. Ennek kapcsán röviden annyit érdemes említenem, hogy Helmut Kohl személyes, illetve az ő politikai hagyományának szellemében megfogalmazott történetpolitika a német történelem pozitív és negatív oldalainak kiegyensúlyozására törekedett. 1990 óta a korábbiaknál erőteljesebb kísérletnek lehetünk tanúi, mely arra irányul, hogy a történeti emlékezetet többé ne tudományosan megalapozott önkritikaként fogjuk fel: a történeti emlékezetet immár egy identitáspolitikai projekt megtámogatására kívánták felhasználni. Az identitás és a történelem kérdéseit ugyanis legalább kétféleképpen lehet egymáshoz kapcsolni. Egyrészt a történeti tanulás úgy is értelmezhető, mint a reflektált történeti tudaton való munkálkodás. Magam az emlékhelyeken végzett munkánkat is ennek részeként fogom fel. Kétségtelenül igaz, hogy a reflektált történeti tudat is tartalmaz identitáselemeket, de az effajta identitás reflektált, önkritikus módon áll elő. A másik mód nem más, mint a történelemképek rendszerint politikai indítékú generálása. Minden nemzetnek vannak mítoszai, bár manapság legfőképpen a politikai pártok kísérlik meg történelemképük hegemónná tételét. Ezek többé-kevésbé manipulatív módon kívánják az embereket rábírni arra, hogy történelemképekkel azonosítsák magukat. Az efféle identitás a demokratikus nagykorúság, részvétel és emancipáció szempontjaival nem hozható összhangba, ugyanis nem a történeti tudatra alapoz, hanem a politikai beállítottságra. E tendenciák 1990 óta markánsakká váltak, mivel a két német állam egyesítése szorosan összefüggött egy identitáspolitikai projekt kiterjesztésével. Az akkor megkezdődött folyamat pedig azóta is tart, azóta is zajlik a történelemképek politikai és kultúripari termelése is, mely módok egymástól sem függetleníthetők. Ez ugyancsak aggasztó számunkra, mivel történelem és történeti emlékezet eltávolodására vall.

A kritikus történettudomány alkalmanként Németországban is marginalizált pozícióba szorult. Ezért különösen fontos, hogy a történetkulturális intézmények kialakításának módjaira is figyelemmel legyünk. Hogyan hangzanak az alapítványokat definiáló szövegek? Pontosan mi a Buchenwald és Mittelbau-Dora Emlékhely fennállásának alapja? Milyen elveken hoztak létre más alapítványokat, olyan intézményeket például, mint amilyn a berlini Német Történeti Múzeum? Hogyan alakítják ki a tanácsadó testületeiket, a tudományos testületek felett mennyiben érvényesítenek politikai gyámkodást? Léteznek ilyen tudományos testületek egyáltalán? A végrehajtó hatalomnak, a politikusoknak mekkora szerep jut, tagjai politikusok is a tanácsadó testületeknek? Milyen forrásokból származik ezen intézmények költségvetése? Nemcsak a tudomány autonómiájának kérdéseiről van tehát szó, hanem arról is, hogy miként jutnak a történetkulturális intézmények a pénzükhöz, a pénzfelhasználás módját ki és hogyan felügyeli. Az utolsó húsz évben sok minden változásnak indult e téren és ebbe bizony igencsak ambivalens jelenségek is tartoznak. Arról kellene komoly vitát folytatnunk Németországban, akárcsak a nyugati világ egészében, hogy a történetpolitika mely formái legitimek egyáltalán. Erre a vitára sajnos mindmáig nem került sor, és gyakran az a benyomásom, hogy az emlékezetkultúra immáron leginkább a történetpolitika végrehajtásában merül ki.

LF: Egy gyakran hangoztatott tézis szerint a két világháború, a nemzetiszocializmus és a holokauszt utáni önkritikus történeti kultúra kialakításában Németország érte el a legkomolyabb sikereket. Hogyan értékeli e tézist? A 20. századra tett hivatkozásokat tekintve lát komoly eltéréseket a német és más európai országok bevett gyakorlata között?

VK: Az alapvető különbség abban áll, amit az imént negatív emlékezetként próbáltam leírni. Az újszerű, ami egyúttal a sajátosan német is, a másoknak okozott szenvedéssel, a mindenki mással szembeni állami és társadalmi bűntényekkel való szembenézés, és az értük való politikai bűnhődés elkerülhetetlenségében rejlik. E bűnhődést kellett a demokratikus kultúra létrehozása és megőrzése szempontjából gyümölcsözően kivitelezni. Ennek a német történetnek azonban van egy előtörténete, amire azért szükséges emlékeznünk, hogy Németországban ne alakuljon ki elhamarkodottan egyfajta emlékezetteljesítménynyel kapcsolatos büszkeség.

Ennek az önkritikus emlékezetkultúrának a kialakulása először is a nácizmus totális vereségében gyökerezett, emiatt aligha tekinthető más országokra is alkalmazható receptnek. A nácizmust teljesen szétverték, és még azok szemében is delegitimálták, akik hittek benne vagy legalábbis meg voltak általa fertőződve, ami bizony nem keveseket jelentett. A szövetségesek szerepe nagyon fontos volt, mivel a német sebeket visszatérően feltépték. Az önkritikus szembenézés Németországban is perekkel kezdődött és eleinte, azaz a nürnbergi per idején, a német társadalom még leginkább tagadni próbált. Ekkoriban körülbelül az volt az átlagos vélemény, hogy a győztesek igazságszolgáltatásáról van mindössze szó, amit „nem kell komolyan vennünk és magunkra vonatkoztatnunk”. A harmadik jelentős tényező pedig a hidegháború volt, amely miatt az NSZK számára a nyugati elköteleződésnek nem maradt alternatívája. E nyugati elköteleződésnek pedig a múlttal való szembenézés szempontjából is volt némi következménye. Ilyen volt például az Izraellel kötött 1952-es szerződés, azaz a jóvátételi, kárpótlási fizetésbe való német beleegyezés. Mindezeket aligha nevezhetnénk önkéntes lépéseknek. Az 1954-ben, még az újrafelfegyverkezés megkezdése előtt megkötött párizsi szerződések szintén nagyon fontosak voltak, ugyanis azt követelték meg, hogy a háborús sírok kerüljenek védelem alá, azaz a szövetségesek sírjai is Németországban. Gyakorlatilag ez volt a legelső jogi védelmi aktus, amely a koncentrációs táborokra, mint temetőkre is vonatkozott. A német hatóságok e szerződésbeli pont miatt kénytelenek voltak bizonyos fokig elismerni e helyek létezését, annak ellenére, hogy maguktól egyáltalán nem érdeklődtek irántuk, és nem is akartak velük semmit se kezdeni. Mindez szépen kimutatható Dachau példáján.

Ezeket a részeket tehát nem lehet átültetni. A saját történelem embertelen oldalaival való önkritikus szembenézés ennek ellenére Európa más országaiban is elterjedt, részben persze sajátos motivációkból táplálkozva. Gondoljon csak az algériai háborúval és a gyarmatosítás kérdéskörével kapcsolatos francia vitákra vagy a második világháborús kollaborációval kapcsolatosakra, melyek körülbelül a nyolcvanas évek óta zajlanak. Hollandiában is volt egy sor széleskörű és kifejezetten hasonló tematikájú vita, akárcsak további országokban. E transznacionális mozgalom kétségkívül sokban táplálkozott a soára való emlékezés jelentősebbé válásából.

Manapság a poszt-diktatórikus, poszt-polgárháborús, konfliktusaikat meghaladó társadalmak Közép-Kelet-Európában, Dél-Amerikában és Afrikában, tehát a világ legkülönbözőbb pontjain a német modell irányában tájékozódnak, amiben annak is tagadhatatlan szerepe van, hogy intézményesített modellről van szó. Az idén több dél- amerikai meghívásnak is eleget tehettem volna, voltam Koreában és Szerbiában. Alkalmanként kénytelen vagyok azt mondani, hogy mindez kezd túl sok lenni, és inkább nem teszek eleget a felkéréseknek. Történészként ráadásul nyíltan ki kell jelentenem, hogy Németországban sem táplálkozott minden belső erőforrásokból. Szükség volt a külsőleg meghatározott keretekre éppúgy, mint sok konfliktusokkal teli belső társadalmi vitára. Ne feledje, hogy amikor elkezdtem e témával foglalkozni még igen heves elutasításban volt részünk, árulóknak, a saját fészküket bepiszkítóknak meg bűnösnémeteknek (Schulddeutsche) neveztek minden. Azt állították rólunk, hogy a nemzeti büszkeséget kívánjuk gyengíteni, meg hogy Németország normalitása ellen dolgozunk. Jól emlékszem milyen érzés volt ezeket hallani.

Összefoglalva, nagy örömömre szolgál, hogy a negatív emlékezetkultúrával kapcsolatban transznacionális egyetértés jött létre. Ily módon Németország is rengeteget tanulhat még más országok tapasztalataiból. Korántsem hiszem, hogy Németország az „emlékezés világbajnokának” hegemón pozíciójában tetszeleghetne, aminek egyetlen feladata a világ egyéb részeinek saját normái szerinti értékelése, és mások számára előírások megfogalmazása lenne. Ugyanakkor azt is látom mennyire fontossá vált a német emlékezetkultúra más országokban, olyan helyeken, ahol a népirtás áldozatai, az állami és társadalmi bűntettek áldozatai még marginalizált pozícióban vannak. A német emlékezetkultúra létezése erőt és bátorságot tud adni. Épp három hete folytattam hosszú nyilvános beszélgetést az itteni ruandai nagykövetasszonnyal. Azt se fogom sose elfeledni, hogy három évvel a ruandai népirtás után a ruandai parlament tagjainak jelentős csoportja látogatott Buchenwaldba, és e látogatás két okból is fontos volt számukra: először is azt hangsúlyozták, pusztán az, hogy ezeket a szörnyű bűntetteket németek képesek voltak elkövetni, azt mutatja, hogy a kultúra és a barbarizmus közötti határvonal nem olyan egyértelmű. Hogy nem mondhatjuk azt, hogy népirtást csak elmaradott és műveletlen népségek hajtanak végre. Ennek felismerése már önmagában is óriási kihívást jelent. Másrészt annak is nagy jelentősége volt, hogy látták mi minden lehetséges, milyen intézményeket lehet létrehozni, és felismerhették, hogy igenis érdemes a múltfeldolgozáson fáradozniuk. E két felismerés jelentőségét nem szabad alábecsülnünk.

LF: Hogyan értékeli az európai országok közötti kortárs együttműködés szintjét? Hol tart az európai, transznacionális emlékezetkultúra kialakítása? Mik a legfontosabb fejlemények 1989-90 óta? Mi akadályozza a mélyebb európaizációt e téren? Mennyire valós veszély a történelem renacionalizációja az Európai Unió keretein belül?

VK: Mindig is a transznacionális, európai történeti tudat mellett foglaltam állást, és nem a transznacionális, európai emlékezetkultúra mellett. Azért a történeti tudat mellett, mert célként az európai élmények transznacionális, ezen élmények utólagos nemzeti feldolgozásait is magába foglaló történeti reflexióját érdemes kijelölnünk. A nemzeti felfogásokat szintúgy historizálni kell, nem kvázitermészetesként tetszelegni hagyni. Másrészt nagyon is elvi okból hívtam fel a figyelmet e különbségtétel szükségességére. Megítélésem szerint nem létezhet kollektív emlékezet masszív hatalmi befolyásolás nélkül. A kollektív emlékezet mindössze egy nyelvi alakzat, valójában nincsenek kollektív tapasztalatok. Legfeljebb személyfeletti, és ebben az értelemben kollektív előfeltételei vannak bizonyos tapasztalásoknak. A háború például ilyen, hiszen háborút nem lehet egyedül megélni. Az igazi kérdés azonban az, hogy e tapasztalatokból hogyan lesz emlékezet, ami viszont mégiscsak az egyénekhez kötődik. A történelmi tapasztalatok értelemadás általi feldolgozásai ellenben nagyon is társadalmilag, politikailag és kulturálisan meghatározottak, hogy Maurice Halbwachs második szintjére utaljak. E két szint közötti különbséget azonban nem szabad felednünk. A történeti tudat az ily módon kialakított emlékezeti formákat szeretné a reflexió számára elérhetővé tenni. Eközben a kollektív emlékezet mindig úgy tesz, mintha az emlékezet már eleve, mintegy természetes módon, nem pedig utólag és hatalmi befolyásolás által lenne kollektivizálva. Ezért úgy gondolom, hogy a kollektív emlékezet fogalmának hallatán ajánlatos halkan felsikoltanunk, éppen úgy, mint például a totalitarizmus hallatán. Amennyiben valaki szerint az emberek ennyire mélyen beleolvadnak a kollektívumba, nem árt kicsit megijednünk tőle. Ezért az európai történeti tudaton való komoly munkálkodást pártolom, ami azzal kezdődne, hogy mik is számítanak transznacionális európai történeti tapasztalatoknak? Ezek lehetnek kulturális tapasztalatok, például a vallások vagy éppenséggel teljesen más típusú tapasztalatok. Sokszor kívánom, bárcsak megerősödne a történelmi kérdések megtárgyalását és megvitatását lehetővé tevő európai nyilvánosság. Ennek intézményes kerete lehetne akár a hamarosan megnyíló Európai Történelem Háza is, amennyiben ezen intézmény önfelfogása ezt lehetővé tenné, nem pedig csak egy olyan helynek lenne szánva, ahol politikai kompromisszumok alapján létrejött, eleve kollektivizált történelemképeket állítanak majd ki. E múzeumnak többet és mást kellene nyújtania az európai kollektívumnak címzett, politikailag generált történelemkép bemutatásánál.

Ez már csak azért is különösen fontos lenne, mert komoly aggodalommal töltenek el az európai renacionalizációs tendenciák, melyeknek rendszerint történetpolitikai komponensei is vannak. Ez különösen áll a közép-kelet-európai régióra, melyet az évek során sok alkalommal körbeutaztunk. Az a benyomásom alakult ki, hogy a kommunizmus kritikája sokszor mindössze a szovjet impozíció kritikáját jelenti és mindennemű belső kritikát visszautasít, azt állítva, hogy a kommunista korszak „valójában nem is a mi történelmünk, minket csak belekényszerítettek ebbe az egészbe”. Az effajta kommunizmuskritika egyfajta trójai falóként funkcionál, melyből a történelem eszközeivel elvégzett renacionalizáció tör elő, mely a nemzeti aranykorszakokra esket fel, azaz közvetlenül a két világháború közötti történelemképekhez kapcsolódik. Ez figyelhető meg a Baltikumban éppúgy, mint Magyarországon vagy Romániában és másutt is. Más esetekben az ilyen nemzeti aranykorszakokat a jól ismert mítoszok segítségével megpróbálják megkonstruálni. Meggyőződésem, hogy az agresszív nacionalizmus teljes története, az etnikailag tiszta származásúakra építő nacionalizmus az emberalkotta katasztrófák előtörténetéhez tartozik Európában.

Magyarországgal kapcsolatban szeretném nagyon egyértelműen kijelenteni, hogy nemcsak az új médiatörvényt olvastam rémülten, de Harsányi László kollégám, a HDKE igazgatójának leváltásáról szóló híreket is, akinek ráadásul pont azt vetették szemére, hogy a nemzeti szemponttal nem kompatibilis módon állította be Horthyt. Hasonló vitákra Németországban is sor kerül, és vannak itt is kifejezetten hasonló tendenciák, de mostanáig mégiscsak jobban ki tudtuk védeni őket. Összességében tehát azt tudom a kérdésére válaszolni, hogy az európai történeti tudat kialakítását pártolandónak tartom, a kollektivizált, főleg a politikailag kollektivizált emlékezetből viszont nem kérek, a történetpolitika eszközével végrehajtott renacionalizációt pedig egyáltalán nem szeretnék megélni. Ezek Európa szörnyű, katasztrofális előtörténetéhez tartoznak. Mindezt anélkül állítom, hogy ezáltal a németek felelősségét kisebbíteni kívánnám. E felelősség ugyancsak jelentős, ugyanakkor mégiscsak része az 1900 előtti és utáni európai önpusztítás történetének, aminek megismétlését mindenképpen el kell kerülnünk.

LF: A kommunizmus bukása óta egy új vitahullámot követhettünk figyelemmel, mely a nácizmus és a kommunizmus természetét, a nemzetiszocialisták és velük kollaborálók bűntetteit és a kommunisták bűntetteit kísérelte meg megítélni, ugyanakkor ezen összehasonlítás politikai hasznáról, tudományos értékéről és határairól is szólt vagy legalábbis szólnia kellett volna. E trend Kelet-Európában kifejezetten elterjedt, de idővel összeurópaivá vált. Hogyan látja az ezzel kapcsolatos fejleményeket? Lát arra lehetőséget, hogy a sok szempontból ugyancsak eltérő keleti és nyugati történeti perspektívákat egymáshoz közelítsük?

VK: Úgy gondolom, és a szövetségi köztársaságbeli tapasztalatok is erre tanítanak, hogy a történeti emlékezetnek differenciáltnak kell lennie, ugyanis minél differenciáltabb és minél konkrétabb a bűntények részben a történettudomány által fenntartott emlékezete, annál komolyabb preventív hatásra számíthatunk. Ezt egy példán szeretném illusztrálni: orvosként tehetünk olyan kijelentést, hogy „a betegség rossz”. Ez bizonyos fokig értelmes kijelentésnek minősül, sőt alapvetően helyesnek is nevezhető, csakhogy nem valami hasznos ilyet mondani, hiszen a felállított diagnózis se nem alapos, se nem megfelelően differenciált. A 20. század azt tanítja, hogy nemcsak különböző betegségek vannak, melyekkel eltérő módon kell megküzdenünk, amennyiben meg akarjuk őket szüntetni, de különböző világnézeti, politikai, kulturális előfeltételek vezethetnek össztársadalmi méretű vagy államilag elkövetett bűntényekhez. Úgy hiszem, minél jobban megismerjük a diktatúrák történetét és előtörténetét, kétségkívül létező hasonlóságaikkal együtt, annál jobb eséllyel tudjuk a kritikai-történeti képzésünket kialakítani, mely képes a megfelelő ellenhatásról gondoskodni.

A történettudomány alapvető haszna mindig is az volt, hogy ennél konkrétabb és pontosabb elképzelésekkel tud szolgálni. A nemzetiszocializmus esetén sajnos nem lehet megfeledkezni arról, hogy a német történelem menetéből következett, nem kívülről érkezett hozzánk, és nem is kényszerítették ránk, ráadásul rengeteg támogatója volt. Hitler 1940-41-ben bizonyára minden idők legnépszerűbb német államférfijának számított. A nácizmust nem a terror eszközével, nem felülről kényszerítették rá a német társadalomra. Az önmobilizációra számos példa akadt, és egyes náci célokkal kapcsolatos egyezség ugyancsak komoly szerepet játszott. A német nemzetiek számára elegendő lehetett, hogy Hitler és a nácik a versailles-i szerződést revideálni kívánták, hogy keleten terjeszkedni akartak és így tovább. Volt számos ilyen keresztezési lehetőség. Az önkritikus szembenézés szempontjából éppen ezért volt annyira fontos Albert Speer személye és története. Semmin nem változtat, ha emellett kijelentjük, hogy a szovjet kommunizmus, a maoizmus vagy az ázsiai kommunizmus úgyszintén embertömegek életébe került.

Véleményem szerint a pontos történeti összehasonlítás, mely a hasonlóságokra éppúgy odafigyel, mint a különbségekre, képes elősegíteni a tisztánlátást. Ez Németországon belülre is érvényes. Emlékeztethetünk arra, hogy az NDK a Vörös Hadsereg bajonettjeinek támogatása nélkül sose jött volna létre, és nem maradhatott volna fenn, és hogy nem volt népirtó rendszer. Mindez még korántsem jelenti azt, hogy a kommunista elnyomást, az állami kontrollt avagy a felfogások központi irányítását púderozni akarnánk. Előbbiek azonban igenis jelentős különbségek a múltfeldolgozáskor.

Közép-Kelet-Európa számára különösen fontos lenne, hogy a kommunizmust mint világnézetet, mint politikumot és mint tapasztalatot ne exterritorizálják, ne lökjék át a Szovjetunióra, ahonnan megszálló rezsimek formájában érkezik. A kommunizmussal kapcsolatban is azt kell elismernünk, hogy európai jelenségről van szó, melynek voltak helyi hordozó rétegei. A kommunizmus kritikus feldolgozása csak akkor járul majd effektíve hozzá a demokratizálódáshoz és áll ellent a renacionalizáció érdekében történő funkcionalizációnak, ha a kommunizmus belső történetét empatikus és elnyomó, emberellenes aspektusaiban egyaránt feldolgozzák. Többek között a támogatás, a megalkuvás és a kényszerűnek vélt elfogadás történetét kellene ehhez feldolgozni. Úgy gondolom, hogy csak ezek után van lehetőség arra, hogy a kommunizmust immár teljesen más alapokon, közösen, európai történeti jelenségként közelítsük meg. Jelenleg az a benyomásom, hogy e lehetőség kialakulása helyett azt éljük meg, hogy az Európai Parlament a történetpolitika eszközévé válik. Olyan emléknapok létrehozásával, mint amilyen augusztus 23., történelemképeket próbálnak politikailag meghatározni, egyúttal arra törekednek, hogy a történelmi foglalatoskodás kereteit is kijelöljék. Ezek a történetpolitikai döntések nem a közös európai tapasztalatok feldolgozását segítik elő, inkább meglehetősen indokolatlannak tűnő top-down egyezményeknek tűnnek. Ezt azért említem, mert eközben nagy híve lennék a 20. század részben transznacionális módon megnyilvánuló történeti tapasztalatát komolyan vevő európai diskurzusoknak.

LF: Milyen új trendeket lát a német emlékezetkultúrában? Mi maradt meg és mi változott az elmúlt két évtized során? Milyen közeljövőbeli fejleményekre számít, illetve mit kíván e téren? Milyen új kihívásokat jelent majd, hogy a jövőben olyan generációkkal lesz majd dolguk, akiknek a rövid 20. századról egyáltalán nem lehetnek személyes emlékeik?

VK: Mint korábban említettem, a kohli történetpolitika a történelem pozitív és negatív, fényes és sötét oldalainak kiegyensúlyozására törekedett, mivel Auschwitzot immár nem lehetséges letagadni. Megítélésem szerint e történetpolitikai komponensekkel is rendelkező identitáspolitikát többek között a német egyesítés nehézségei miatt erőltették. 1990 utáni emlékezetkultúrát immáron aligha lehetséges az emlékezetpolitikától elkülönítve szemlélni. Harmadrészt a konfliktusos emlékek is visszatértek, mégpedig az ötvenes évekhez kifejezetten hasonló formában. A nácizmussal kapcsolatos kritikus emlékezetet ugyan nem próbálják többé leküzdeni, mint annak idején, olyannyira nem, hogy e kritikus emlékezet a német államrezon részét képezi. Ugyanakkor további emlékek mellérendelése által bizonyos fokig relativizálódik is ezen emlékezet és e további emlékek immáron többé-kevésbé szintén a német államrezon részét képezik. Gondoljon a Látható Jelekre, illetve az Elűzetések Elleni Központra, továbbá a németek elmeneküléséről és elűzetéséről, a bombázások német áldozatairól, általánosságban a németekről, mint a második világháború áldozatairól lefolytatott mindazon vitákra, melyeket hamis módon tabudöntögetőkként állítottak be. Hamis módon, mert ezek valójában az ötvenes évek vitáinak felélesztései voltak. Úgy gondolom, hogy a német helyzet és a jövőbeli kilátások per pillanat meglehetősen bizonytalanok.

Miközben Auschwitz emlékezetét biztosan nem lehet többé kitörölni. Azt viszont nehéz megítélni, hogy pontosan milyen újfajta, tágabb kontextusok része lesz ez az emlékezet. Emellett az önkritikus emlékezetkultúrán belül is van egy nagyon erős tendencia, mely az emlékezetkultúrát a történeti magjától megfosztott pietizmusra redukálja. Ez az áldozatokkal szembeni gesztusok megtételéből áll, anélkül, hogy az okokat kutatnák és a tettesekre is utalnának, anélkül, hogy az össztársadalmi méretű és államilag végrehajtott bűntények előtörténeteket is feltárnák és bemutatnák. Ez egyfajta történeti tudat nélküli pietizmust jelent. Továbbá létezik egy olyan újabb trend is, mely a távolság kijelölésében érdekelt, és visszatérően utal arra, hogy a nácizmus már régen elmúlt. A zöld-piros koalíció történetpolitikájának része volt annak hangsúlyozása, hogy Németország legkésőbb az újraegyesítés óta a népek közösségének normális tagjává vált, továbbá annak ismételgetése is, hogy a nácizmus immár nem része a jelenkortörténetnek (Zeitgeschichte). E trend képviselői azt emelik ki, hogy a nácizmus ugyan továbbra is gonosz előtörténetnek számít és ezért bizonyos értelemben mindig velünk marad, de alapvetően mégiscsak pusztán a történelemhez tartozik. Megint másik tendencia a történelem kommercializálódása, egyre újabb bőrök lehúzása, mivel history sells, Hitler sells és korántsem csak Németországban. A pietizmus ellenoldalán megtalálhatjuk tehát a borzadályon való szórakozást, sőt élvezkedést.

Utoljára, de nem utolsósorban kénytelen vagyok megemlékezni arról, hogy létezik egy affirmatív emlékezet is, ami ráadául nem csak Németországra áll. A Buchenwaldba ellátogató neonácik immár nem tagadják le a nácik bűneit, hanem felesküsznek rájuk. A kilencvenes évek vége óta a neonácik Buchenwaldban is olyasmiket írnak a látogatókönyvekbe, hogy „nem lenne annyi problémánk a külföldiekkel, ha ez a láger még most is üzemelne”, miközben korábban még olyanokat írtak, hogy „ez a tábor sosem létezett, ezt az egészet csak az amerikaiak találták ki, hogy az újraképzés során a németekben hamis tudatot alakítsanak ki, megfosszák őket saját múltjukkal kapcsolatosan jogos büszkeségüktől.” Ez megint csak az emlékezet fogalmának elégtelenségét mutatja, az emlékezés célja éppúgy lehet az egyetértés, mint az elhatárolódás, még Auschwitz esetében is. Az emlékezés korántsem feltétlenül jelent történeti reflexiót, a történeti értékítéletek racionális, értelmes kifejlesztését.

Mindezek az új tendenciák közé tartoznak, melyek közös nevezőjének talán a historizálás kihívását nevezhetjük. E kihívás pedig a fiatalok ildomos képzésének kérdésével is összefügg. Nem különösebben újszerű probléma, hogy a látogatóknak élménytörténeti szempontból nincs közvetlen kapcsolata, hiszen ez a negyvenévesekről éppúgy elmondható. Így kérdését nem csak a fiatalokra érdemes vonatkoztatnunk, és e tekintetben mindig ugyanazokhoz a gondolatokhoz térek vissza: az emlékhelyeket úgy kell kialakítani, tudományos értelemben olyan szabaddá és megalapozottá, a politikai gyámkodástól olyannyira függetlenné kell tenni, hogy a történeti-etikai és történeti-politikai képzés legitim színterei lehessenek. A jövőben e képzés lesz a legfőbb célunk. Az emlékezet fogalma már jó ideje elkezdett teljesen haszontalanná válni. A fiatalokat sokkal inkább ellöki tőlünk. Gondoljon csak bele annak a beszélgetésnek a gyakorlati következményeibe, melynek során én egy húszéves fiatalt arra szólítok fel, hogy emlékezzen, amire ő úgy reagál, hogy „már elnézést, de mire is?”

A történeti tanulás legitimitása, céljai és módszerei számítanak igazán. Lehetővé kell tennünk az önálló, felfedező, kutató tanulást az emlékhelyeken, ami sokkal többet jelent, mint a látogatók puszta végigvezetését. A nyomokat úgy kell megőrizni és feltárni, hogy az emberek mélyebben foglalkozhassanak velük. Ez az általunk megörököltek minden formájára vonatkozik az archeológiai nyomoktól a krematórium maradványain, a börtönön, egy lelövések végrehajtására használt téren át egészen az áthagyományozott szövegekig, melyeknek szerzői adott esetben tettesek voltak, a művészi megformáltságú darabokig, vizuális megörökítésekig vagy akár releváns hanganyagokig, melyekből szintén egyre több áll rendelkezésünkre. Az áthagyományozottakkal való szembenézés által, valamint a forráskritika és a kontextualizáció módszereinek elsajátításával látogatóink felelősségteljes, nagykorú állampolgárokká válhatnak. Ezáltal azt is állítom, hogy az emocionális megközelítés önmagában nem vezet sehova, a sírás önmagában még nem képesít semmire. Manapság e foglalkozás sajnos sokszor a tiszta emocionalitás, a túlingerlés vagy a revizualizációba vetett naiv bizalom formájában valósul meg. Visszatérően azt tanácsolják nekünk, hogy építsük fel ismét a tábort, aminek hallatán persze visszakérdezünk: pontosan mit is tanulhatnánk abból, ha megszemlélhetnénk egy újra felépített tábort? Önmagában az égvilágon semmit…

Aki ezzel a múlttal és annak áthagyományozódásával foglalkozni kezd úgy, hogy mindezt önszántából és pedagógiailag megtámogatva, de nem korlátozva teheti, egy bizonyos ponton elkerülhetetlenül szomorúvá válik majd. Ugyanakkor egy tanulási folyamat részese lehet, melynek affektív és kognitív aspektusai, legalábbis szerencsés esetben, kiegyensúlyozzák egymást. A fiatalok elérése szempontjából perdöntő, hogy megfelelő kíséretet kapjanak ahhoz, hogy a múlttal kapcsolatos releváns kérdéseiket feltehessék. Ha felfogják, hogy bár hála Istennek e múlt elmúlt, és hogy immáron, hála Istennek, több mint hatvan évvel mögöttünk van, e múlt mégis, továbbra is, múltként is aktuális, nem elintézett dolog, akkor sikerült valamit elérnünk.

Releváns kérdéseket nem lehet előírni és e kérdések nem is lehetnek pusztán a tudományos eszmecserék logikája által felszínre hozott tisztán tudományos kérdések. Releváns kérdések leginkább a saját társadalomban megélt jelenségekből, az emberellenesség formáinak megtapasztalásából táplálkoznak. A fiatalok jövőbeli cselekedeteit is motiválhatja annak megértése, hogy az emberellenesség miként válik lehetővé, és hogyan lehet megakadályozni. E ponton érdemes felidéznünk Adorno érveit, aki „Nevelés Auschwitz után” és „Was bedeutet: Aufarbeitung der Vergangenheit” című írásaival egyike volt a legelsőknek, akik megfontolták, vajon mi késztetheti az embereket a múlttal való szembenézésre. Adorno roppant józan és pátoszmentes módon azt állította, hogy az emberek felvilágosult egoizmusára kell apellálni, többek között annak tudatosításával, hogy a rasszizmus minden formája irracionális. Semmilyen értelmes magja nincs azon kijelentésnek, hogy a feketék, a cigányok vagy a zsidók ember alatti emberek. Holnap nevezheti valaki a fehéreket ember alattinak, így ami ma a magasba emel, holnap lealacsonyíthat. Éppen ezért egoisztikus szempontból szemlélve is jobb és értelmesebb olyan társadalomban élni, amelyben nincs rasszizmus. Ilyesfajta megfontolások sokkal inkább foglalkoztatnak, mint a legkülönfélébb empatizáló-patetikus felhívások.

Olyan kérdéseket kell intenzíven vizsgálnunk, mint hogy az emberi jogok terén milyen lehetőségei vannak a transznacionális szolidaritás kialakításának, milyen lehetőségeink vannak az üldözöttek sorsában való részvállalásra? Pontosan ki kell értékelnünk emellett azt is, hogy mit is tanultunk az ember által előídézett katasztrófákból. Az 1945 utáni nyugat-európai történetet e szempontból részben örömmel, részben viszont igencsak kritikusan szemlélem. A tábor túlélőitől tanultam meg, hogy e kérdések mennyire központi fontosságúak és e kérdésekről a mai fiatalokkal is el tudok beszélgetni.

Az általam preferált történeti képzés során nemcsak azt mondanánk tehát el, hogy „a következő emberi jogok léteznek, és ezek ezért és ezért jók”, hanem az emberi jogokat egyúttal történetileg is szemlélnénk, a kulturális emlékezet egyik megnyilvánulási formájaként is viszonyulnánk hozzá, melybe az emberellenességek masszív tapasztalata is beletartozik. Azt mondanánk el a fiataloknak, hogy miként sikerült eljutnunk 1948-ig, még a kezdődő hidegháború kontextusában is. E dokumentum önmagában is olyan végnélküli szenvedésen alapul, aminek minimum megindítónak kell lennie számunkra. Ez olyan történeti tanulást eredményezne, mely ugyan a történeti kontextusokra és okokra kérdez rá, de egyúttal a történeti cselekvésre és következményeire vonatkozik. Megítélésem szerint a mai emlékezetkultúra és emlékhelyi munka egyik legkomolyabb problémája, hogy a tanárok moralizálnak, mondhatni vasárnapi felépítményekkel toldják meg beszédeiket. Ez ismét csak a történeti magját vesztett pietizmus elképzeléséhez vezet vissza: a történeti tanulás, mely csak moralizálásra épül, sajnos nem vezet semmire, azonban a morális és etikai szembenézés a motivációikkal, a cselekedetekkel és következményeikkel segíthet valamelyest, hogy a jelenkori emberellenesség ellen sikeresen felléphessünk. Végtére is ez a feladatunk.

Az interjúra 2011. július 16-án került sor Weimarban. A beszélgetést készítette és németből fordította: Laczó Ferenc.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.